Nem is olyan rég, még nincs másfél évszázada sem, így szólott egy filozófus, Zarathustra szájába adván a szót: "az isten halott"¹.

Ez a megállapítás a felvilágosodás beérett termése, amikor az ember a rációt - amelynek a megismerésben gyakorlatilag kizárólagos szerepet tulajdonít - igyekezett a valóság csúcsaira helyezni. Az ész trónra ültetésével az ember tulajdonképpen saját magát emelte mindenek fölé. Észlény voltunk "kiteljesedésének" korszakában (mindmáig) "önmagára valamit is adó" értelmiségi, ha nem is tagadja, legalább megkérdôjelezi a transzcendens valóságot, és hogy ne kompromittálja magát, igyekszik nem összeütközésbe kerülni a társadalom agresszív sugallatával, amely egyetemes érvénnyel ruházza fel az anyagelvûséget. Mindez már kezdettôl az ellenkultúra támadása az európai hagyományok alapjai ellen. Az említett filozófus, Nietzsche, be is vallja: "...a megismerés jelenlegi pontján semmiféle kereszténységgel nem jegyezheti magát el az ember anélkül, hogy intellektuális lelkiismeretét jóvátehetetlenül be ne piszkítaná önmaga elôtt, kiszolgáltatva másoknak önmagát"². Ez a veszély igencsak fenyeget, mert "bensôd gyáva ördöge... susogja füledbe: »van isten!« Ezen a réven pedig a fénykerülô szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról napra mélyebbre kell dugnod a fejedet éjszakába és ködbe-gôzbe!" Istenhez fordulni, "imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete a fejében lakozik."³

Kétségtelen: e sorokban Ész istennô felvilágosodott szellem-koponyája vigyorog ránk a francia forradalomból.

Filozófusunk mégsem tartozik a racionálisan gondolkodók és érvelôk közé, ôt elragadják indulatai. Mindenekelôtt Isten irányában tölti el a megvetés, az undor, mi több, a gyûlölet:

"Isten: csak sejtelem (...) Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót forgóvá. Hogyan? Az idô elmúlt volna és minden mulandó csak hazugság?

Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.

Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyrôl, Teljesrôl, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról!"⁴

Érzelmei kiterjednek embertársaira is, mindenekelôtt az istenhívôkre, a vallások közül pedig elsôsorban a kereszténységre, amelyet nem a szeretet, hanem a szánakozás, ezért a gyengék vallásának tekint. A keresztények mindig "betegek és halódók valának..., a kik megveték a testet és a földet és kitalálták az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és sötét mérget is testtôl és földtôl vevék kölcsön!"⁵ Zarathustra esengve felkiált: "Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekrôl fecsegnek elôttetek. Méregkeverôk ôk tudván, tudatlan."⁶

A filozófus számba veszi a hitetlenség következményeit, és sajnálkozik fölöttük. Lélektani oldalról közelítve úgy látja: "A tragédia (...) az, hogy az ember nem hihet a vallás és a metafizika (...) dogmáinak, ha eleven benne az igazság szigorú módszere, másrészt viszont az emberiség fejlôdése során olyan sebezhetô, érzékeny és szenvedô lett, hogy föltétlenül gyógyírra és legfelsôbb vigaszra lenne szüksége..."⁷ Megállapítja, hogy a ráció uralma erkölcsi világunk alapjaitól foszt meg bennünket: "A tudomány bizony egyre kevesebb örömet szerez, viszont egyre több örömet vesz el tôlünk a vigasztaló metafizika, vallás és mûvészet gyanúsításával: így apad el a legnagyobb örömforrás, amelynek az emberiség majdnem minden emberségét köszönheti."⁸ Végül is rezignáltan veszi tudomásul a kultúra veszteségeit: "...az emberiség jövôjétôl nem várhatjuk el mindazt, amit valamely elmúlt kornak teljességgel meghatározott körülményei tudtak csak létrehozni; nem várhatjuk el például a vallásos érzés csodálatos megnyilvánulásait. Ennek is megvolt a maga ideje, és sok régi, nagyon jó dolgot nem láthatunk viszont, mivel csak a vallásos érzés talaján nôhetett ki. Így hát soha többé nem fog létezni az élet és a kultúra vallásilag körülhatárolt horizontja."⁹

Remélhetôleg nagyon is téved a vallás jövôbeni szerepét illetôen, noha ôt látszanak igazolni nemcsak az Istenre fittyet hányók hatalmas tömegei, hanem az álvallásosak és a "valamiben" hívô félpogányok is; mindazok, akik meg sem próbálják igazán végiggondolni legalapvetôbb emberi kérdéseinket, nehogy megzavarja ôket a - minden bizonnyal saját gyanújuk szerint is szükségszerûnek tûnô és a lelki restség sivár kényelmeinek természetes módon véget vetô - válasz.

Meglehetôsen furcsa, hogy noha mûveiben alig van olyan gondolat, amelyiknek ne mondana valahol ellent, az Istenre vonatkozó nézeteiben Nietzsche igencsak következetes, ezzel kapcsolatban mintha kételyek árnyéka se merülne fel benne. Isten halála az ô számára - végül is a racionalitás jegyében - megkérdôjelezhetetlen tény. Pedig legnagyobb téveszméje éppen az, hogy Isten nem létezik. Valószínûleg minden más tévedésének gyökerei is erre nyúlnak vissza.

A kereszténység azt tanítja, hogy az Istennel való igaz kapcsolat hiányában se magunkhoz, se embertársainkhoz, se a világhoz nem viszonyulhatunk helyesen. Egy Isten nélkül megkreált világkép természetellenes, torz értékrendet sugall, amely a magunk helyének a valóstól eltérô képzetét alakítja ki bennünk. Ezért, aki Istent nem szereti, az embertársait sem szeretheti igazán.

Nietzsche szerint az emberek többsége fölösleges; ôk alkotják a csôcseléket. "Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a túlontúl-sokaktól." Pusztulását kívánja ennek a tömegnek: "Bárcsak az »öröklét«-tel el-kicsalnák ôket ebbôl az életbôl."¹⁰ Megközelítô felvilágosítást sem ad arról, hogy szerinte mi a csôcselék, csak indulataival érzékelteti annak megvetendô voltát: "...nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítô és mint jégverés minden termôföldnek, csak a csôcselék torkára akarta tenni a lábát (...) ...megkérdém egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen: »hogyan? hát a csôcseléknek is kell élnie? Hát mi szükség van mételyes kutakra és bûzlô lángokra, fertôzött álmokra és kukacokra az élet kenyerében? ...«"¹¹

Jézusról azt állítja, hogy: "... ô gyûlölt és csúfolt minket, s sírást-rívást és fogak csikorgatását ígéré nékünk." Majd megállapítja: "A csôcselékbôl való volt."¹² Filozófusunk kissé kirí tehát még az ateista Jézus-értékelôk közül is. Talán azért, mert nem igazi istentagadó: úgy tagadja, hogy közben gyûlöli, márpedig azzal szemben, akinek létében valóban nem hiszünk, nem lehet ily indulattal viseltetni. A Teremtôrôl mint olyan létezôrôl beszél, akirôl tetszésünk szerint eldönthetjük, hogy legyen-e vagy sem: "Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és teremtményein áll bosszút, azért, hogy nem sikerültek, - ezzel a jó ízlés ellen vétett. (...) »el az ilyen istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk sorsunknak magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az isten!«"¹³

Helyben vagyunk. Miután evett a jó és a rossz tudásának gyümölcsébôl, az ember nem elégszik meg azzal, hogy olyan legyen, mint Isten, ahogy bûnbeesésekor ígérték neki, hanem - Istent halottnak nyilvánítva - ô maga akar lenni az isten. Nietzsche-Zarathustra (az egyes istenrôl hirtelen többes számra váltva) így vall errôl: "Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek."¹⁴

Az isteni jelleget a tudás, a hatalom és mindenekelôtt a teremtô mivolt adja. Ezért szól így Zarathustra:

"Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig érjen, valameddig teremtô akaratotok.

Tudnátok istent teremteni? Hallgassatok hát minden istenrôl! De teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Tehát nem ti magatok, én véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át magatokat: és ez legyen java-teremtéstek!"¹⁵

Az általa mondottak alapján csak igen homályos képet tudunk alkotni errôl a félistenrôl. Mai szódivatok ismeretében valószínûleg poszthumánusnak nevezte volna. Mielôtt mûveiben a felsôbbrendû ember színre lépne, a géniusz tölt be nála hasonló szerepet. A mûvészt, a szentet és mindenekelôtt a (nem állami) filozófust tartja géniusznak, a filozófiát pedig annak a szent célnak, amely értelmet ad a társadalomnak: "...mit számít nekünk valamely állam léte, (...) ha elsôsorban a filozófia földi létérôl van szó!" Majd hirtelen itt is elkapja az ôszinteség: "Vagy - nézetemet minden kétséget kizárólag kifejtendô -, ha nagyon fontos, hogy filozófus szülessen e világra, akkor talán még az állam fennállásánál (...) is fontosabb."¹⁶ Megállapítja, hogy a szabadságot fenyegetô veszély növekedésével mind nagyobb a filozófia méltósága és a filozófus jelentôsége. Utolsó mûvei egyikének elôszavában önmagát méltatva kijelenti: a Zarathustrával az emberiség oly nagy ajándékot kapott tôle, amilyenben addig még soha része nem volt.¹⁷

"Még sohasem élt emberfölötti ember"¹⁸ - mondja Zarathustra -, de ô "a föld értelme".¹⁹ Mert "fölfelé megy az utunk, a fajtól át a felsôbbrendû fajhoz"²⁰. Ezért: "Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a házasélet kertje! Magasabb rendû testet teremts, elsô mozgást, önmagából kigördülô kereket - teremtôt kell teremtened."²¹

Egy "új nemesség" kell szülessen, amely "minden csôcseléknek és minden zsarnoknak ellensége"²². A nagy tanítómester szavai elárulnak valamit abból, hogy milyenek lennének ezek az "emberebb emberek"²³: "Még nem tanultatok meg játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell!"²⁴; " ... az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell - eltáncolni magatok fölött!"²⁵; "Gondnélkülinek, gúnyosnak, erôszakosnak: így akar a bölcsesség; nôstény ô és mindig csak harcost szeret"²⁶. Zarathustra nem azokra várt, akik felsôbbrendû-jelöltként hozzá érkeztek, hanem "magasabbakra, erôsebbekre, diadalmasabbakra, jobb kedvûekre, olyanokra, a kik testben-lélekben egyenes szögûek, termetûek: kacagó oroszlánoknak kell jönniök!"²⁷ Aki hozzá tartozik, "attól megkívántatik, hogy erôs-csontú legyen, s könnyû lábú is, harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell, hogy kész legyen a legnehezebbre is, - mintha ünnep volna, - s ép, egészséges"²⁸.

Mint látható, ennek az embertípusnak a lényegi sajátosságairól is csak olyan felszíni és inkább képekbôl álló jellemzést kapunk, mint a feleslegesekrôl. A földet tulajdonába venni hivatott, életerôs, lelki problémákkal nem sokat pepecselô, komplexusok nélküli felsôbbrendû emberfaj fôleg onnan ismerszik meg, hogy nem megvetendô, mint a csôcselék. Sajátja a kemény akarat is, hiszen "...nem nô a földön örvendetesebb valami a nagy, erôs akaratnál: az a föld legszebb növénye"²⁹. Zarathustra felteszi a kérdést: "...tudod-e akaratodat magad fölé szegezni törvényül?"³⁰ Nem akármire irányuló akaratról van szó: "...minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása." Isten meghalt, helyette "meg akarjátok teremteni a világot, mely elôtt térdelhettek: ez végsô reménységetek és mámorotok"³¹.

Valóban tragikus, hogy Nietzsche, ez a komplexusokkal terhelt, testében-lelkében beteg ember, vélhetôen valami szépre, igazra és lelki kapaszkodókra vágyva egy ilyen zavaros mûvilágot, a valódinak egy erkölcstôl kilúgozott, narcizmussal telített torz származékát építette fel magának, és - miután az Örökkévalót tagadva a föld, a test és a földi hatalom akarása mellett tette le voksát - mintegy a sors csapásából szellemtôl üres kiszolgáltatott roncsként élte le utolsó tíz esztendejét.

Az általa töredékesen megálmodott új világ szükségszerûen csak a régi romjain jöhet létre, ezért "... a kinek sorsa, hogy teremtô legyen jóban, gonoszban: valóban annak elôbb megsemmisítônek kell lennie, és értékeket kell széttörnie", vagyis szükségszerû a harc, az összecsapás. "Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi jövendôt? Nemdenem a jók és igazak? (...) Pedig bárminô kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb kár! (...) A jók ugyanis - nem tudnak teremteni: ôk mindig a vég kezdete."³²

Mivel a kívánatos változás ellenzôi a jók, az új világ teremtôit a jóság ellentéte kell jellemezze: "Mindennek, a mit a jók gonosznak neveznek, össze kell jönnie, hogy az igazság megszülessék: ó, én véreim, azután elég gonoszok is vagytok-e erre az igazságra?"³³

Végkövetkeztetésként zárják e fejezetet Zarathustra átgondolásra érdemes szavai: "A gonosz lelkiismeret szomszédságában növekedék eddig minden ismeret! Törjétek össze, törjétek össze nékem az ódon táblákat, ti megismerôk!"³⁴

Molnár Gusztáv barátunk, aki maga is filozófusként indult, de az elméleti politika gyakorlati kérdéseinek csábításai mindinkább eltérítették, egy 2001. március 15-én tartott budapesti elôadásában leszögezte: "A nemzet mint kollektív személyiség, mint átlelkesített organizmus - a 21. század elején ezt nem nehéz megállapítanunk: halott." Gyászunkban igyekszik mindjárt vigasztalni minket: "Ezzel persze nem tûnik el látókörünkbôl, csak éppen új oldaláról mutatkozik meg. Mint ahogy a vallást is egészen más fényben látjuk azóta, hogy képtelenek vagyunk igazán hinni."³⁵

Most ne töprengjünk azon, hogy egy hinni képtelen ember mennyire láthatja a vallást bármiféle fényben, inkább kövessük nyomon szerzônknek a nemzet fogalmával kapcsolatos teoretikusi fejlôdését. A Provincia címû lap májusi számában már így vall a kérdésrôl: "Ami engem illet, a nemzeti érzületet a modern kori emberi személyiség egyik meghatározó jegyének tartom, de a nemzetet mint fônevet nem ismerem."³⁶ Amennyiben komolyan akarjuk venni, állítását ne értelmezzük szó szerint, hiszen a kontextus alapján feltételezhetjük, hogy azért a halott nemzettôl talán mégsem vitatja el nemzet voltát, csak a "modern korban" szétnézve nem esik a dolog sehogyan sem a látókörébe, így a fônév mint fogalom a jelölt hiánya miatt nem létezik többé a számára.

Ha a két idézetet egybevetjük, akkor világos, hogy új fényben kell látnunk a márciusi megállapítást. Aki elôtt a nemzet mint fônév ismeretlen, az a számára nem létezô fogalomról már nem mondhatja azt, hogy látókörében marad, "csak éppen új oldaláról mutatkozik meg". Hiszen ami nem létezik, annak oldalai sincsenek.

Molnár Gusztáv nemzettel kapcsolatos nézeteinek elôbbi változatához forrásmunkát is idéz: "Harald Roth Heidelbergben élô erdélyi történész írt arról nemrég, hogy a historiográfiában nem megengedhetô a többes szám elsô személy, a »mi« használata. Ennél plasztikusabban nem is lehetne kifejezni, hogy a nemzet mint történelmi lény kétségtelenül létezik valahol, de számunkra megoldhatatlan kérdés kapcsolatba lépni vele."³⁷ Ezt olvasva arra gondoltam, hogy itt valami félreértelmezés történt, hiszen a "mi" történetírásból való kiiktatásának igénye egy történész számára logikusan csakis az elfogulatlanság, a tárgyszerûség követelményét jelentheti. E nélkül munkájának tudományossága, hitele, értéke megkérdôjelezhetô. De hogyan kapcsolható az említett igény a nemzet fogalmához, és különösen annak halálához? Mikor utánanéztem, kiderült, hogy Roth nemcsak a többes, hanem az egyes szám elsô személy használatától való elhatárolódást is fontosnak tartja a következô indoklással: "a történetíró nem beszélhet »történelmünkrôl« vagy »ôseimrôl«, mint ahogy nem eshet szó »népünk történelmérôl« ... vagy annak az államnak a múltjáról, amelyben mi élünk. Éppilyen kevéssé voltunk a történelem eszmei alakítói vagy cselekvô alanyai. Mindazok, akik a történelmet meghatározták, akikrôl a történészek mûveiket megalkotják, mások voltak, s egyáltalán nem bír jelentôséggel, milyen személyes vagy csoportviszonyban állunk velük - ma."³⁸ Mindenekelôtt azt állapíthatjuk meg, hogy Roth vonatkozó szövegében nemzetrôl egyáltalán szó sincs, ezt Molnár Gusztáv értette bele. Egy másik, sokkal fontosabb tény: nem a történészi tárgyszerûséget szorgalmazza, hanem azt állítja, hogy nekünk semmi közünk ahhoz, amit személy szerinti ôseink vagy azon elôdök, akik annak a népnek a tagjai voltak, amelyhez mi ma tartozunk, a múltban cselekedtek. Mivel nem lehettünk ott a múltban, lévén, hogy a jelenben élünk, nem tekinthetjük folyamatosnak a múltból hozzánkig érônek a történelmünket, ezért mint olyanról nem is beszélhetünk. Vajon egyáltalán mirôl szólhat akkor egy történész, ha ezt sem népének, sem aktuális államának történetérôl nem teheti? Más népek és más államok történelmérôl? Vagy netalán csak egyes "régiókéról"?

Ezt az ostobaságot Molnár Gusztáv teljes mértékben elfogadja: "Miközben Roth - teljesen jogosan - elutasítja a többes szám elsô személy használatát (Megj.: M. G. valami miatt nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy Roth csak a többes szám elsô személyérôl beszél. Talán azért, mert az egyes szám elsô személyben szólás elutasításához nehezebb odakapcsolni egy közösség - a nemzet - létének a kétségbevonását. - T. K. A.), a történelemrôl szóló diskurzusban (»mi magyarok«, »mi románok«, »mi németek« nem voltunk itt sem ezer, sem száz évvel ezelôtt) paradox módon pontosan azt juttatja kifejezésre, ahogyan »mi erdélyiek« ma gondolkodunk"³⁹. Vagyis (mondjuk) száz éve "ôk, a magyarok", "ôk, a románok" és "ôk, a németek", tehát az akkor élôk nélkülünk és maguknak csinálták a történelmet. Mi, maiak, - ezek szerint - biztosan egy új, számunkra való történelmet kezdünk most, amit nyilván - a dolognak Roth által leírt és Molnár által értelmezett természetébôl adódóan - utódaink sem fognak folytatni. Már ebbôl a ténybôl következôen sem beszélhetünk nemzetrôl, hiszen annak létéhez folyamatosságra és némi koherenciára, összetartozásra vagy legalább ennek (hamis?) tudatára lenne szükség. Aki ezt a valóságban nem tudja megtapasztalni, annak számára a nemzet üres fogalom. "Mi, erdélyiek" így gondolkodunk! De kik ezek az így gondolkodó mai erdélyiek? Valószínûleg Molnár Gusztáv és néhány "transzetnikus", "transznacionális", "posztnacionális", paranacionális, transzliberális és posztpatrióta magyar, román és német társa. A hitelesen erdélyiek. Esetleg még néhány magyar ifjú is a kolozsvári egyetemrôl, akiknek fejébe és szívébe Molnár Gusztáv igyekszik plántálni a maga tartalmait.

A Harald Rothtól idézett "mi"-kritérium egyike "néhány" (összesen három) általa felsorolt "régi igazságnak". A továbbiakban ezt írja: "Egy másik - ma minden vita fölött álló - aspektus az a kortárs (akkor mégsem olyan régi! - T. K. A.) felismerés, hogy a »nemzetek« és »népek« csupán imagined community-k, vagyis hogy nem többek, mint elképzelt közösségek, következôleg valóságosan nem is léteznek."⁴⁰ Azt hiszem, ezzel rátaláltunk Molnár Gusztáv igazi rothi forrására, ahol az maga is tagadja a nemzetek és általában a szerves közösségek létét. Igaz, nem a halálukról szól, hanem arról, hogy sohasem léteztek, csak kitalálták ôket. Molnár, forrását idézve, talán azért hallgat errôl, mert nemesebb látványnak tartja a nemzet kiszenvedett hulláját, mint az annak elnevezett kitömött bábut. Mindenesetre tény: a maga ízlésének megfelelôen válogatja és társítja a Roth szavait, hogy azok alátámasszák saját mondanivalóját.

Ez a mondanivaló egyértelmûen Erdélyhez kapcsolódik. Ha a jobb megértés kedvéért megpróbáljuk megtalálni Molnár Gusztáv nézeteinek lehetséges gyökereit, kétségtelen, hogy ezek a minden Magyarországra áttelepedett erdélyi számára elkerülhetetlen csalódáshoz is visszanyúlnak. Erdélybôl nézve az anyaország ideális hazaként tündököl, vagy legalábbis tündökölt a viszonylagos elzártság idôszakaiban. Aki véglegesen átkerült, annak rá kellett ébrednie, hogy ideális haza helyett egy átlagos társadalomba került, ahol - az egyéni segítôkészség és jó szándék megnyilvánulásai mellett - a cseppet sem ideális kicsinyesség, gyanakvás, irigység és a rosszindulat egyéb formái is helyet kapnak. Ezek jövevény voltát igencsak igyekeznek érzékeltetni az erdélyivel. Az ideális haza képe rendes körülmények között csak a szívünkben van: szeretnénk, ha ilyenné lenne reális hazánk. A kettônek az összekeverése a haza fogalmának számunkra való kiüresedéséhez vezethet, és azt hihetjük, nincs is többé hazánk.

Egy elméleti ember hajlamos általánosítani, abszolutizálni, "megideologizálni" saját tapasztalatait, így Molnár Gusztáv is szükségszerûként állítja be a gyökértelenséget, ami által rögzíti is magát benne. Ezt írja: "A mind országosan és regionálisan, mind európai és világszinten egyaránt érzékelhetô dezintegrálódási folyamatban a haza mint olyan megszûnt létezni. Ezért amikor én ma, 13 év magyarországi lét után kijelentem, hogy ez az ország (...) nekem nem a hazám, tulajdonképpen csak egy közhelyet mondok ki, amit mindenki érez. Csak én azért érzem ezt valamivel intenzívebben, mert amíg abban a másik országban éltem, amelynek kollektív lénye természetesen idegen volt tôlem, szentül meg voltam gyôzôdve róla, hogy van ilyen haza."⁴¹ Az a tény, hogy még csak nem is utal arra, milyen haza létérôl volt meggyôzôdve, valamilyen élô seb, feldolgozatlan élmény létét árulja el. Amennyiben Molnár Gusztáv egy idegen országban próbálna végképp megtelepedni, valószínûleg hamarosan felismerné, hogy haza, legyen az édes vagy mostoha, igenis van, ha a lelkünk mélyére rejtve is.

Hazát és nemzetet tagadva Molnár Gusztáv szülôföldjéhez, Erdélyhez talál vissza, amit - mint láttuk - Románia kollektív lényének idegensége miatt ugyancsak nem érzett soha hazájának. Magatartása és megnyilatkozásai szerint politológusi érdeklôdése köti ehhez a földhöz, amely "tipikusan, születése pillanatától kezdve multietnikus tartomány, lakói csakis polgári, nem pedig etnikai vagy nemzeti közösségként alkothatnak politikai közösséget"⁴². Ezért rendkívül fontossá vált "néhány magyar, román és német értelmiségi számára (...), mert ott van rá némi esély, hogy a transznacionalitás váljék természetessé. Nem abban az értelemben, hogy senkinek sincs nemzeti identitása, hanem abban, hogy mindenkinek van, pontosabban mindenkirôl feltételezzük, hogy van neki, de igazi tétje csak az új, most megteremtôdô transznacionális térben van a dolgoknak. Akárcsak Európában".⁴³

Egy ilyen értelmiségi csoport gyûlt a Provincia címû, magyarul és románul is megjelenô kolozsvári folyóirat köré, amelynek oldalain többek között a jövendô, európai módra nemzettelenített erdélyi régióról szóló eszmefuttatásokat közölnek. A lap fô ideológusa, elméleti szakértôje és a magyar változat felelôs kiadója Molnár Gusztáv. Nézetei szerint Erdély jövôjének alapkérdése - az Európai Unióban mûködô tendenciákkal összhangban - "a politikai integráció, egy olyan intézményrendszer megteremtése, amelyet (...) valóban magáénak is érezhet egy adott térség minden lakója". Egy olyan "regionális szintû komplex" intézményrendszerrôl van szó, "amely nem nemzeti alapú integráción alapul (...), hanem a polgári regionalizmus elvein és gyakorlatán".⁴⁴ "Ennek az intézményesülésnek az alapja a lokális többség. Tehát nem az ott élô magyar vagy más kisebbségek »erôs nemzeti identitása«, hanem a szóban forgó tartományon belüli konszenzus. Egy olyan konszenzus-kényszerrôl van itt szó, amely a szóban forgó provinciáknak" különbözô etnikumú "lakosságát el fogja távolítani saját nemzeti centrumaitól..."⁴⁵ Így az erdélyi magyarokat Budapesttôl, az ugyanott élô románokat Bukaresttôl, és a két nép a közös regionális érdekekben végre egymásra talál. Ezért "...Erdély és a Bánság jövôbeli esélyeit illetôen döntô jelentôsége immár nem annak van, hogy mit gondol (...) Bukarest vagy éppenséggel Budapest, hanem annak, hogy mit gondol a szóban forgó tartomány"⁴⁶.

A magyar-román egymásra találás egyik példájaként Molnár Gusztáv és Gabriel Andreescu esetét is felhozhatjuk. Személyes kapcsolatukat, szemléleti rokonságukat nem csupán az jellemzi, hogy mindketten gyakori szerzôi a Provinciának, hanem az is, hogy együtt szerkesztették a Problema transilvana/Az erdélyi kérdés c., 1999-ben Iasi-ban megjelent tanulmánykötetet.

A Provincia 2001/5-ös száma fôleg a státustörvény tervezetével foglalkozik. Andreescu szerint ez "a magyar nemzet mobilizálásának a terve", amely a Magyarországon kívül élô magyarok "kulturális, társadalmi és potenciálisan gazdasági érdekeinek és viszonyainak Budapest felé irányításával egy sajátságos lojalitásviszonyt alakít ki az anyaországgal". Ennek következménye a "romániai magyarság politikai életének alapvetô destabilizálása, ami az egész ország politikai dinamikájára kihat". Megzavarja azt a "rendkívüli kölcsönhatást", amely az elmúlt évtizedben a két nép politikai osztályai között kialakult, és "döntô hatással volt a román demokráciára", ami nem lett volna lehetséges, ha az erdélyi magyarok "gondjaik zömére Magyarországon, nem pedig otthon találtak volna megoldást" (sic!). "Hozzáadandó ehhez az a veszély, amelyet minden kollektív jog jelent (...), ha konfliktusba kerül az individuális joggal." Ehhez a vegyes házasságok esetét hozza példának, ahol a státustörvény alkalmazása a "gyerekek magyar identitását pártoló" beleszólást jelenthet a családi életbe, és az "élet logikáját" "magyarosítási logikával" cseréli fel. "Ma a domináns fogalom..." - írja Andreescu - "az alkotmányos patriotizmus elvére épülô nemzeteké, a modern állam és nondiszkriminatív értékei iránti lojalitásé." Más szóval ez a hazafiság arra a nemzetállamra irányul, amelyikben az illetô (esetünkben a magyar) kisebbség él. A "jelenlegi nemzetközi logika alapján egy állam kisebbségek iránt érzett felelôssége (...) nem értelmezhetô másképp, csak mint az illetô állam legitimitása arra vonatkozóan, hogy egy törékeny közösséget támogasson. (...) A nemzeti érzés szerepe itt az, hogy védelmezzen, és nem az, hogy mozgósítson. Az egyének segítségére siet, és nem azokat állítja a »nemzet« szolgálatába." A státustörvény esetében a "nemzeti érzés az egész közép-kelet-európai régió magyarságának mobilizálását szolgálja", és szétzúzza "a környezô országok alkotmányos patriotizmusának logikáját". "A magyar tervezet a kisebbség szeparálódását biztosítja, s nem ellensúlyozza azt semmilyen, az integrálódás irányában mutató lépéssel." A nemzetközi életbe az "etnikai nemzet logikáját" viszi be, s ezzel "Magyarországot a nacionalizmus elômozdítójává teszi", ezért törekvései veszélyesek.⁴⁷

A kérdéshez Molnár Gusztáv is hozzászólt. Noha Andreescu nézetei leplezetlenül a kisebbségek beolvasztására, eltüntetésére irányuló hagyományos nemzetállami törekvést tükrözik, és "aggodalmai" e törekvés esetleges kudarcának a lehetôségébôl erednek, Molnár egészen másról beszél⁴⁸. Pedig meg lehetett volna említeni például, hogy:

A beolvasztásra irányuló törekvés a legliberálisabb és "legmodernebb" nemzetállamokban is létezik. A folyamat elsô lépcsôfoka az integráció. Ezek az államok "nondiszkriminatív értékeiket" legtöbbször az etnikai-kulturális kisebbségek közösségi jogai elleni harcban hasznosítják.

A vegyes házasságok esetében a gyermekek románná válása nem az "élet logikája", hanem a román etnikai nemzeté, amelynek terjeszkedési "jogai" többségi helyzetébôl adódnak, és ezt némileg ellensúlyozni csak a kisebbségek nemzetközileg elismert közösségi jogai alapján lehet.

A státustörvény nem a kisebbségek tagjait (az egyéneket) igyekszik a nemzet szolgálatába állítani, hanem az anyanemzetet a kisebbségekébe (és ezáltal az egész nemzetébe).

Amennyiben a magyar nemzet "mobilizálásáról" egyáltalán lehet beszélni (érdekes, hogy Andreescu egy ilyen katonai csengésû szót használ), akkor ez nem mások ellen irányul, mint ahogy a szövegkörnyezet sejteti, hanem a folyamatos lemorzsolódást szeretné legalább lassítani, tehát a megmaradásra, az önmegôrzésre mozgósít.

A magyarok nem "gondjaik zömére", de azok töredékére sem találtak és találnak "megoldást" Romániában. Ezért a lojalitás igénylése különös egy olyan országgal szemben, amely minden természeti kincse ellenére éhezni hagyja polgárait, és az általa "biztosított" életnívó sokak számára a fûtés, a meleg víz megfizetését sem teszi lehetôvé; amely még mindig messze van attól, hogy jogállam legyen, mert nemcsak hiányzanak a normális mûködést biztosító törvények, de a meglevôk érvényesítése is várat magára (ez egyrészt a központi politikai akarat, másrészt pedig továbbra is helyi, korrupc iós alkuk függvénye); a jogbiztonság hiánya miatt a külföldi beruházók is meggondolják lépéseiket, és talán ez a legfôbb oka az ország katasztrofális gazdasági helyzetének; a magánosítás sok területen még mindig várat magára; a nem ortodox egyházak vagyonának visszaadására vonatkozó rendelkezések gyakorlatilag mintha nem is léteznének; a papíron eredeti tulajdonosaiknak visszaszolgáltatott székely erdôkben továbbra is állami rablókitermelés folyik, bár természetesen nem kizárt, hogy egyszer majd visszaadják a letarolt, kopár hegyeket; ahol mint közveszélyes intézménytôl félnek a magyar nyelv iskolai elsorvasztását esetleg csökkentô magyar egyetemtôl; ahol úgy garázdálkodhat szabadon Kolozsvár Moldvából betelepített románok segítségével hatalmon tartott polgármestere, ahogy azt a világ egyetlen kulturált országa sem engedhetné meg magának; ahol tovább folyik Erdély vidékei és települései hagyományos arculatának erôszakos megváltoztatása, többek között az agresszív "ortodoxosítás" által; ahol gyakran magánszemélyek sem juthatnak birtokába törvény által visszaítélt jogos tulajdonuknak; ahol újra és újra feltör a román társadalom krónikus torzulásait híven tükrözô gyûlölettel telített magyarellenes propaganda - és még hosszan folytathatnánk a felsorolást. Milyen alapon vár lojalitást Gabriel Andreescu egy ilyen állam polgáraitól? Az erdélyi magyarok nem a román állammal lojálisak, hanem a szülôföldjüket szeretik. Lehet, hogy Andreescu - ha rajta múlna - mindezt helyessé és jóvá változtatná, de addig, amíg ez meg nem történik, minden olyan kijelentés, amely szerint az ott élô magyarok gondjai Romániában megoldhatók, hazugság.

A kisebbség szeparálódásának emlegetése mindig a beolvasztás igényének kinyilvánítása - ez minden jelenlegi vagy volt erdélyi magyar számára kétségbevonhatatlan tapasztalati tény. Ion Slavici is felismerte - gyermekkorára emlékezve - az erdélyi románok évszázadokon át való megmaradásának, számbeli gyarapodásának egyik kulcsát: "A románok a többiekkel nem együtt éltek, csak mellettük, igaz, jó békességben, ám mégsem velük együtt."⁴⁹

Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedben a magyarok sokat tettek, és még többet próbáltak tenni Románia demokratizálásáért. A két politikai elit közötti "rendkívüli kölcsönhatás" azonban nem sok eredményre vezetett saját helyzetük demokratizálásában, inkább kihasználták ôket különbözô politikai érdekek érvényesítésében. Az RMDSZ sajnos hagyta, és mindinkább hagyja magát kihasználni. Ezt a politikai játszmát lehet, hogy valóban meg tudná zavarni a magyar állam segítsége abban, hogy a politikusi szerepet vállaló erdélyi magyarok ne legyenek anyagi létbiztonságuk kapcsán a kurrens, de mindenkor magyarellenes román politika által zsarolhatóak.

Molnár Gusztáv elismeri, hogy a státustörvénynek "lehet bizonyos disszimilációs hatása", ami azonban nem fordul szembe az "élet logikájával", hanem egy kicsit kiegyensúlyozza az esélyeket, egyebekben viszont igyekszik megnyugtatni Andreescut, mondván, hogy kiindulópontja téves, mert sem román politikai nemzet, sem "egységes magyar nemzet" nem létezik, ezért csupán "két nemzetfilozófiai vízió áll szemben egymással"⁵⁰. Megjegyzi: ha nem így lenne, akkor megalapozottak lehetnének vitatársa aggodalmai (sic!). Itt jelenti ki, hogy a nemzetet mint fônevet nem ismeri, és a nem nemzeti alapú integrációt tartja a megoldás alapkérdésének. Elmúlt korok valami újat kezdô periódusainak naiv hurráoptimizmusát idézi fel az a kijelentése, amely szerint fontos, hogy a budapesti és bukaresti "kormányok és parlamentek milyen törvényeket hoznak, és milyen politikát követnek", de "még fontosabb, hogy az erdélyi és bánsági románok, magyarok, cigányok, németek (...) együtt mit akarnak"⁵¹. Akár igaza is lehetne, ha ezt egy erkölcsi indíttatású elméleti megállapításnak szánná, nem pedig egy gyakorlati politikai lehetôségrôl tett megnyilatkozásnak.

Nehéz eldönteni, hogy nézeteiben mennyi a valódi teoretikusi meggyôzôdés, mennyi a sértettségbôl eredô pálfordulás és mennyi a valóságot elméleti szemfényvesztéssel megváltoztatni próbáló, realitásokhoz törleszkedô igyekezet. Felfogásának szubjektív szálairól nemcsak a nemzethez és a hazához, hanem a magyar történelemhez való viszonya is árulkodik. Erdély történelme legkiemelkedôbb eseményének tartja - errôl tanúskodik újra és újra visszatérô emlegetésének ténye és módja - az 1863-64-es nagyszebeni tartománygyûlést, amit a magyar képviselôk távollétében tartottak meg, és ahol a (szászokkal szemben) többséget alkotó románok megszavazták az osztrák (vagyis a "birodalmi") kormány törvényjavaslatait, köztük "a román nemzet és két vallásának egyenjogúsítását, valamint a magyar, német és román nyelv hivatalos nyelvként való egyenjogú használatát".⁵²

Molnár Gusztáv szerint az "1918 elôtti Magyarország (...) értetlen és érzéketlen volt, de ez mégsem szegte az erdélyi románok kedvét (mármint nemzetiségi törekvéseikben - T. K. A.), mert a centralista Magyarország mögött ott volt a fejlettebb és hajlékonyabb jogrendszerrel rendelkezô Ausztria, amelyre lehetett alapozni"⁵³. A valóság viszont az, hogy '48 elôtt Ausztriában a Habsburg uralkodó korlátlan úr volt, míg mint magyar király figyelembe kellett vegye az ország alkotmányát, hosszabb ideig nem tudta megkerülni az országgyûlést sem, és az is tény, hogy az osztrákok lényegében a magyar forradalomnak köszönhették, hogy egyáltalán alkotmányuk és kormányuk lett. Ausztriát valóban "hajlékony" jogrendszer jellemezte, ami például a század hatvanas éveiben fôleg abban nyilvánult meg, hogy Ferenc József, aki csak az orosz fegyverek segítségével tudta megkoronázásáig törvénytelen hatalmát Magyarországra kiterjeszteni, különbözô utakon próbálta kijátszani a magyar önállósági törekvéseket. Az Októberi Diploma 1860-as, majd a Februári Pátens következô évi kibocsátásával olyan "örökérvényû alkotmányt" adott népeinek, amelyben a birodalom föderatív formában történô központosításának jogi alapjait rakta le. Magyarországot a tartományok egyikévé igyekezett degradálni. Az államhatalom szervének a birodalmi tanácsot szánták, ahova a tartománygyûlések és a császár delegálhattak képviselôket.⁵⁴

Molnár Gusztáv szerint "Erdély (a magyarokat leszámítva) nagyon is pozitívan viszonyult az osztrák birodalmi struktúrákhoz, és (...) mindez olyan pozitív és kézzelfogható hagyomány, amelyet érdemes számon tartani".⁵⁵ És miközben általában Erdéllyel, majd különösen a nagyszebeni tartománygyûléssel (ún. "országgyûléssel") kapcsolatban megállapítja, hogy a románok Ausztria számára az instrumentum regni, vagyis az uralom eszközének szerepét játszották, mégsem átallja kijelenteni: "Ausztria 1860 és 1867 között megtette az elsô alkotmányos (kiemelés tôlem - T. K. A.) lépéseket abban az irányban, hogy a közjogi autonómiák és a szubszidiaritás premodern (tartományi) kereteit a polgári jogrendnek megfelelôen a birodalom egész területén, tehát a történelmi Magyarországon is átalakítsa. Ez a kísérlet, akárcsak II. József korábbi reformprogramja, most is Magyarország ellenállásán bukott meg."⁵⁶ Ezzel a képtelen megközelítéssel Molnár egyrészt egyetért Ferenc József rendeleteinek magyarokra is érvényes alkotmány voltával, másrészt szemére hányja az akkori magyar politikusoknak, hogy nem hódoltak meg két olyan Habsburg elôtt, akiket koronázási eskü híján semmi sem kötelezett a magyar nemzet érdekeinek a figyelembevételére, és akik nyíltan törekedtek a magyar önállóság megszüntetésére. A szöveg azt sugallja, mintha a magyarok éppenséggel a nemzetiségekkel szembeni rosszindulatból, valamint a '48-as vívmányokhoz fûzôdô ragaszkodásnak nevezett csökönyösségbôl szabotálták volna el a szebeni lehetôséget, nem pedig azért, mert ahogy II. József idején sem tették, most sem voltak hajlandóak egy osztrák uralkodó magyarországi uralmi ambíciói kedvéért a jogszerûséget és a jogfolytonosságot felrúgni! A 48-as törvények jogszerûségét csak az 1860-61-es császári "alkotmány" törvényesnek feltüntetett "újszerûsége", máig érvényes "modernsége" alapján lehet kétségbe vonni. Ezzel a hozzáállással, amely a jogszerûséget ideológiai kritériumok alá rendeli, jogszerûnek lehet nyilvánítani Kelet- és Közép-Európa kommunista rendszereinek orosz erôszak segítségével 1945 után történt létrejöttét is. Az elmúlt két évszázad folyamán éppen elég politikai tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy pontosan tudhassuk: amikor a jogfolytonosság megszakad, vagyis valami társadalmilag teljesen újat akarnak létrehozni, az vagy valamely - mondjuk jakobinus vagy kommunista - diktatúra vagy pedig gyôztes idegen országok uralmának a kezdetét jelzi. Esetleg mind a kettôt.

Más lenne az olvasó benyomása, ha Molnár Gusztáv megemlítené például, hogy a magyar küldöttek a szebeni diétát megelôzôen két napon át tanácskoztak azon "... hogyan lehetne az országgyûlés munkálatában a legfontosabb feladatban, a románok külön nemzeti jogai biztosításában úgy részt vállalni, hogy ezáltal sem az unióra vonatkozó 1848-as alapelvek és rendelkezések, sem pedig a külön országgyûléssel szembeni tiltakozás csorbát ne szenvedjen. Egyenjogúsítási országgyûlési határozatot elfogadtak volna, de a szebeni országgyûlés törvényhozói jogát nem ismerték el..."⁵⁷ Azt írja Molnár, hogy a Monarchiában "Budapest ostoba és arrogáns módon viselkedett"⁵⁸ a románokkal szemben, de arra még csak nem is utal, hogy az 1861-es magyar országgyûlés idejére már készen állt az Eötvösék által kidolgozott nemzetiségi törvényjavaslat. Ez Svájc után a világ második nemzetiségi törvénye lehetett volna, ha a körülmények lehetôvé teszik. (Így csak a harmadik lett Ausztria után.) Tartalma sokkalta liberálisabb volt, mint amit a demokrácia egyik klasszikus példaképe, Franciaország valaha is megvalósított, ahol még a XX. század hatvanas éveiben is napirenden volt az iskolában anyanyelvükön megszólaló breton gyermekek zaklatása és megszégyenítése, és amelyik ma is példaképül szolgál Románia számára például az erdélyi állami magyar egyetem lehetôségének az elvetésében.

Az autonómia számos elemét biztosító 1868-as magyar nemzetiségi törvény románok általi elutasítása egyik bizonyítéka annak, hogy nekik ekkor már régen nem volt elég az ország határain belüli jogok lehetôsége. Az irredenta gondolat, amit Balcescu is megfogalmazott egy magánlevelében, majd Papiu-Ilarian egy Cuzához, az egyesített Moldva és Havasalföld fejedelméhez írt memorandumában részletesebben kifejtett, oly mértékben elterjedt köztük, hogy immár Erdély birtoklása volt a céljuk, és a felkínált jogoknak a visszautasítása csak erôsíthette érveik harci arzenálját.

Molnárt az erdélyi és a magyar történelembôl kétségtelenül az érdekli, ami mai nézeteit alátámasztja. Így lesz a szebeni tartománygyûlés az ô számára "történelmi jelentôségû" következményekkel bíró esemény, "a konszociatív liberalizmus összeurópai szinten is figyelemreméltó elôképe".⁵⁹ A konszociáció szót ebben a jelentésében talán megegyezéses társulásnak lehetne fordítani. Molnár Gusztáv szavaival szólva: "Ez a megegyezéses, összhangot keresô demokrácia a konfliktusokat a különbözô elitek közötti kooperációval, és nem többségi döntéssel kívánja megoldani. A cél itt az, hogy a plurális társadalom lehetô legtöbb szegmensét bevonják ebbe az együttmûködésbe."⁶⁰ Szebenben végül is az uralkodó által kinevezett 11-11 küldöttel (regalistával) együtt 59-60 román és 44 szász képviselô volt jelen, az 56 magyar pedig távol tartotta magát a találkozótól.⁶¹ Egyáltalán nem világos tehát, hogy kik közötti megegyezésre és együttmûködésre utal Molnár az elôbbiekben? A szászok és a románok, vagy pedig e két nemzetiség és a központi kormány, valamint a császár közötti együttmûködésre? Ezek szerint a magyarok távolléte nem is zavarta a konszociációt, sôt ez talán az "elôkép" lényegének éppenséggel fontos összetevôje?

Még hosszan taglalhatnánk Molnár magyar és román múltra vonatkozó nézeteinek érdekességeit, de ez az írás nem történelmi tanulmánynak készült. Annyi azonban az eddigiekbôl is egyértelmû, hogy az etnikai közösségi jogok olyan szintû elismerését kéri számon a XIX. századi magyar politikától, amely ma sem elfogadott, és ami ellen napjainkban éppen a román politika tiltakozik talán a legvehemensebben. Ô maga közben lemond a nemzetrôl, még a fogalmát is megtagadja, ironikusan szól az egységes magyar nemzetrôl és azokról, akik errôl beszélnek. Mintha a nemzet - vagy bármely közösség - csak akkor lehetne valóban egységes, ha tagjai lelki egyenzubbonyba bújnak. Saját magyarságát is a "magánélet" zárójelébe teszi, és szinte feltûnôen úgy igyekszik (tulajdonképpen másoktól átvett) elméleteihez román partnereit megnyerni, hogy érzékeltesse: ôket saját népénél többre becsüli. Történelemelemzési módszere egyébként nagyon ismerôs: ha önkényesen értelmezett, mai teóriákba beleillô tényeket emelünk ki indokolatlanul, akkor a román történetírás "legjobb" hagyományait, vagyis a történethamisítást folytatjuk.

A román felfogáshoz való - esetünkben kissé különös tartalmú - közeledés valószínûleg azt szolgálja, hogy az elfogulatlanságot, a jóindulatot bizonyítva ennek az igényét váltsa ki a másik félbôl is. Nem új jelenség ez a magyarok magatartásában. Barátok keresése az ellenfél (vagy ellenség) soraiban visszanyúlik a múltba, minden bizonnyal messzebbre, mint az Ady Endre és Octavian Goga közötti, egyoldalúnak bizonyult közeledés. Ma Molnár Gusztáv a jelek szerint abban bízik, hogy a bizalom légkörének (bármi áron való) megteremtése - nem az erdélyi magyarokat ugyan, hanem - az ô sajátosan értelmezett "erdélyiség"-ét⁶², amihez tartozónak érzi magát, egy etnikumközi békét hozó föderatív Romániában még megmentheti. Pedig kár abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy a valóban jóindulatú román ismerôseink valaha is hatalmi pozícióba juthatnak, vagy ha igen, akkor ugyanazok maradnának, mint akiknek ma ismerjük (vagy talán csak hisszük) ôket. Tudomásul kell venni - Gabriel Andreescu magatartása is ezt tanúsítja -, hogy a barátság egy románnal addig tart, amíg Erdély valódi múltja, a magyarok megmaradást biztosító jogai szóba nem kerülnek.

Minden autonómia (Erdélyé is, mondjuk egy föderalizált Romániában) akkor ér valamit, ha az emberek összetartását, az ott élô népek önmegtartási lehetôségeit erôsíti, ha az uniformizálásra törekvést segít kivédeni. A "konszociációs modell" Molnár Gusztáv által elképzelt változata szerint egy terület, egy "provincia" lakossága politikai egyetértésének megalapozásában nem játszhatnak szerepet hagyományos értéknek tekinthetô motívumok, hiszen a jövô társadalma a liberális eszmékre és a provinciális (mindenekelôtt anyagi) érdekekre kell épüljön.

Az elmélet szerint a jövô régióinak mind korszerûbb "transznacionális terében" az etnikai hovatartozás adott ugyan, de közömbös. Ezért Molnár Gusztáv számára "Erdélyben (...) a legkevésbé sem az az érdekes, hogy ott magyarok élnek".⁶³ Majd, Magyarországról szólva, a kibic gúnyos közönyével hozzáteszi: "Élnek itt is elegen, és én kíváncsian szemlélem, mire mennek vele."⁶⁴ Arra is kíváncsi lehetne, hogy az erdélyiek mire mennek a nemzetközömbösként beállított jövôbeni (változatlanul román többségû) "régióban", ahol a lakosok egymáshoz és a környezô "régiókhoz" való viszonyát a helyi érdekek határozzák majd meg. Ezt figyelmesebben megvizsgálva nemigen tudná adottként elfogadni, hogy egy ilyen társadalom, amelybôl hiányzik az etnikai mivolt jelentôsége, ezért annak (kölcsönös) tisztelete is, valóban demokratikus lehetne, különösen, hogy a "transznacionalista" alapállásból következôen jogrendszere szükségszerûen és elvszerûen nem fordítana figyelmet az etnikai-kulturális kisebbségek védelmére. A nemzeti hovatartozáson túli érdekek átgondolatlan víziója, a múlt és a jelen eseményeinek a tények ellenében történô "értelmezése", amihez a magyar és a román erdélyi jelenlét valódi történelmi dimenziói bevallásának hiánya társul, nem a román uralmi törekvéseket, hanem a magyar kisebbség önvédelmi reflexeinek még meglévô maradványait igyekszik egy önálló Erdélyben is leszerelni.

Lehet, sokan azt hiszik, hogy a magyarokra nézve igen súlyos mai erdélyi-romániai helyzettôl eltekinthetünk, és minden veszély, valamint felelôsség nélkül eljátszogathatunk másoktól kritikai érzékünket vesztve átvett, történelmi és politikai realitást nélkülözô, ugyanakkor méltóságunkat, önmagunkhoz való hûségünket leépíteni igyekvô steril gondolatokkal. Az ilyen játékos elmék nagyon tévednek. A jövôre irányuló törekvések fejtegetése kapcsán, a nemzet és a haza halálával együtt a nemzeti hovatartozás érdektelenségét is hangoztatva, Molnár Gusztáv tulajdonképpen a magyarok számára a megmaradás értelmetlenségét és értéktelenségét sugallja, a románok elôtt pedig kimondatlanul is a magyarok gyorsabb beolvadásának ígéretét villantja föl. Vajon miért? Egy egyesült európai összeölelkezés szépségeinek bûvöletében? Vagy egy teoretikus intellektusának szado-narcisztikus konzekvenciájaként?

A hátteret természetesen a világ alkotja, amelynek divatszerû behatásaitól, eszmeáramlataitól, ha igyekszünk sem tudunk teljesen függetlenedni, bár kétségtelen, hogy a környezet befolyása az ember önmagához való hûségétôl is függ. Nietzsche errôl - értékelhetô megállapításainak egyikében - így vélekedett: "...a jelenkori, kortársi dolgok parancsoló erôvel lépnek fel; meghatározzák a tekintet irányát még akkor is, ha a filozófus nem akarja, és önkéntelenül is túlságosan magasra értékelik ôket az általános fölmérésnél."⁶⁵

A nyugati társadalmakban ma a legalapvetôbb "kortársi dolog" a liberalizmus, amely az idô múlásával mind parttalanabbá válik. Dogmatikusabbá is, hiszen ha valaki ma arról beszél, hogy valamit az embernek erkölcsi okok miatt nem volna szabad cselekednie, mindjárt felharsan a hamis szabadság prókátorainak letorkoló kórusa.

A liberális szemlélet politikai téren eredetileg az egyes embert, az egyént igyekezett megvédelmezni a társadalom önkényével szemben. Szabadnak akarta az embert, ezért lassanként mindent megkérdôjelezett, mindennel szembefordult, ami befolyást gyakorolhat annak "szabad választásaira". Végül már kétségbe vonja mindannak az indokoltságát, sôt valóságát, amit értéknek szokás nevezni. Az emberi élet irányjelzô nélkül könnyen megbicsaklik, ezért van bennünk az értékekhez való ragaszkodás, az értékek keresésének az igénye, hiszen ezek azok a csillagok, amelyek szerint az ember tájékozódni tud, és el képes választani a helyest a helytelentôl. A liberális társadalom leszedni igyekezett és igyekszik mindezen csillagokat kitekintésünk egérôl, mert lényegében csak egyetlen értéket hajlandó elismerni: a szabad választás jogát és lehetôségét. Ezért ellenséges számára minden eszme, amely a választás tárgyait megszûrni és rangsorolni akarja, mert ezzel - felfogása szerint - nem az embert segíti, hogy önmagára, a helyes, örömet adó életútra találjon, hanem inkább akadályozza földi "önmegvalósításában".

Tartalmak helyett légüres tér keletkezett így az emberben és körülötte is, hiszen értékkritériumok nélkül választásainak és egész életének nincsen súlya. Magánéletének szinte minden vonatkozása a tetszésére lett bízva. Bármennyire hitvány lett légyen is az ember a különbözô történeti idôkben, a társadalmi környezetnek - legalább szóban - mindig voltak erkölcsi elvárásai vele szemben. Ma, az erkölcs relativizálásának korában, a társadalom az embert annak saját elvárásaitól, tulajdonképpen önmagától is "megszabadítani" szeretné. A lelkiismeret helyét mindinkább, a manipulált, irányított "közvélemény" igyekszik átvenni. A nyugati típusú társadalom látszólagos sugallatellenessége dacára igenis sugall: a (lelki) örömök helyett az élvezetekre buzdít, mert egyrészt ebbôl "csinálódik" a pénz, másrészt eltereli a figyelmet a fontosabb dolgokról, amelyek központba kerülése esetleg kényelmetlen lehetne a hatalmi szférák számára. Így került az ember egy újabb, egy igazibb rabságba, amely a lelkét is leigázza, hiszen ôt ma éppen a lelke - legalább részleges - kiürítésével sikerül uralom alatt tartani.

Az emberek megtévesztése, értékrendjük tudatos összezavarása a mai Európában számos módon történik. Az egyik legkirívóbb az olyan magatartások nyílt választhatósága melletti propaganda, amelyeket egészséges ösztönû és lelkületû ember legalábbis szégyellnivalónak tart. Ezzel egy idôben azoknak az ember társadalmi jellegétôl elszakíthatatlan szerves közösségeknek a lejáratása, nevetségessé tétele, életképtelenné és kitalációvá nyilvánítása zajlik⁶⁶, amelyektôl - mivel bennük lényünk erkölcsi térben talál helyet - emberi tartalmainkat, értékünk tudatát, belsô tartásunkat nyerjük, és amelyeknek a csúcsán Istennel alkotott, mindent egybehangoló közösségünk áll. Az önmagunk, a közösségünk ellen fordulás is lelki pervertálódás eredménye; ez olyan természetû értékek kiirtási kísérletét jelenti, amelyek az emberiséget mindmáig megtartották.

Ma már tisztán láthatjuk: a liberalizmus egy soksávú út az erkölcsi semmibe, amelyen - minden ellenkezô vélemény ellenére - Nietzsche is járt. Az "ész megvilágosodásától" (vagyis a felvilágosodástól) egyenes út vezetett a XX. századba, amely az emberiség történelmének legiszonyatosabb, legsötétebb évszázada volt. De azt ne higgyük, hogy rosszabb már nem lehet.

Ennek az "eszmeiségnek" a fô politikai fenntartói nem elsôsorban a liberális pártok (ezek legfeljebb másodhegedûs szerepet kapnak egy-egy kormányban), hanem a szocialisták és a szociáldemokraták. Európában ma jórészt övéké a hatalom. Befolyásuk súlyosan nehezedik az egész társadalomra. Svédországban például még a polgári pártok is - amelyeknek nem sok szerep jutott országuk XX. századi történetében - csak szociáldemokrata hangfogóval és modorban mernek beszélni, hiszen az emberek évtizedeken keresztül ehhez idomultak, és ezt várják el. A szocialista típusú pártok a marxista társadalomszemléleten és ateizmuson, valamint a proletár internacionalizmuson nôttek fel. A kommunizmus valóságát felmutató sok leleplezés, majd a rendszer világméretû bukása fokozatosan kihúzta az ideológiai alapot alóluk is. Elvi hozzáállás híján a hatalom birtoklása érdekében igen pragmatikusak lettek, és rendkívüli módon tudnak alkalmazkodni minden változáshoz. Mivel úgy érezték, hogy a helyzet így kívánja, megtartva a szociálpolitika szótárának legfontosabb elemeit, ôk lettek a mindjobban terjeszkedô liberalizmus fô támogatói. Ezzel együtt még nemzetbarát állásfoglalásra vagy legalább ilyen jellegû szövegelésre is rászánják magukat, ha felismerik, hogy az emberek ezt várják tôlük. A múltjukhoz kötôdô mítoszok a nadrágszíj megszorításának idôszakaiban is megtartják ôket. A svéd polgári pártok többszörösen is megbuktak volna, ha megpróbálják napirendre tûzni azt a takarékossági programot, amit a kilencvenes évek elején a szociáldemokrata párt habozás nélkül végrehajtott.

A politika másodrendûvé válásának (egyenlôtlenül végbemenô, de mind gyorsabban zajló) folyamata világjelenség⁶⁷ (Le Monde), és a gazdaság, a pénz szerepének dominánssá válását bizonyítja. A globalizáció alapvetô törekvése a tôke szabad áramlásának biztosítása a "pénz a pénzhez tart" jelszavának égisze alatt. Soha nem volt még ily nagy és ily gyorsan tovább növekvô távolság a gazdagok és a szegények között a Földön. A pénz birtoklása mindig hatalmat jelent, gyarapodása pedig mindenekelôtt akadálymentes forgathatóságának a függvénye, ezért a mai hatalmi tényezôk számára az ehhez szükséges nyugalom bárminemû megzavarása csak fenyegetô lehet. Napjainkban, különösen a kommunizmus bukása után, a nemzeti öntudatot, az önnön mivolthoz való ragaszkodást, az azonos etnikumú-kultúrájú emberekkel való összetartozást tekintik a legnagyobb veszélynek, és elriasztás céljából nacionalizmus néven igyekeznek mindent sárban meghempergetni. Igazán aktuálissá a kérdést a végleges határoknak kinevezett "fegyverszüneti és tûzszüneti vonalak"⁶⁸ és a számtalan, titokban halálra ítélt kisebbség léte teszi. Az utóbbi idôk Európájában a nemzetközi jogalkotásnak a kisebbségekkel kapcsolatos gesztusai korántsem emberbaráti szeretetbôl, inkább a gazdaság igényelte nyugodt viszonyok szükségletébôl származnak. Vagyis nem erkölcsi, hanem gazdaságpolitikai indíttatásúak. Nem a méltányos megoldást, hanem a tiltakozások elhallgattatását, az önvédelmi reflexek elaltatását célozzák. Ez kétségbevonhatatlan realitás marad mindaddig, amíg a magát civilizáltnak mondó világban minden egyes nép megmaradáshoz való joga és e jog biztosítékai nem válnak a társadalomszervezés és -szervezôdés egyik alappillérévé. A ma rendelkezésre álló jogi eszköztár csak arra jó, hogy a népek kihalásának folyamatát lassúbbá, fájdalommentesebbé tegye, ezáltal leszerelje az ebbôl fakadható nyugtalanságot. A legtöbb kedvezmény általában azoknak a kisebbségben élô népeknek jut, amelyeknek pusztulása gyakorlatilag már visszafordíthatatlan folyamat.

Emberséges arcot vágó világunkban a népeknek is kijár a "kegyes halál"; részvét nélküli résztvevôk igyekeznek minél fájdalommentesebben átsegíteni ôket a nemlétbe. Ennek fôleg latinból átvett szavakkal megnevezett szakemberek: filozófusok, ideológusok, politológusok, politikusok és hasonlók a vállalkozói. Ôk a "posztnacionális jövô" mérnökei, kubikusai és kifutófiúi. Ha sikerül meggyôzniük az egyént, hogy saját mivolta, hovatartozása, a közösség, amelynek része, csak képzeletbeli értékkel rendelkezik, vagy éppenséggel nem is létezik, akkor kevesebb fájdalmat okoz majd megszabadulni (vagy megfosztatni) mindattól a sok "kacattól", ami egy nép vagy nemzet megôrzésre érdemesnek vagy éppen kincsnek hitt tulajdonát alkotja. Amit az egyes emberek csak egymással kölcsönhatásban és (viszályban is) együttmûködve tudnak életben tartani. Élônek megtartani.

A közösség- és értékromboló munka a céltudatos kérdésfelvetéssel kezdôdik, amely mindig elsô lépés a valóságot megfaggató igazi tudás felé is; ez adja a gyakran nagy apparátussal megkomponált válasz tudományos voltának a látszatát. A folytatás a megkérdôjelezésen át vezet a kétségbevonásig, amit racionális okfejtéssel támasztanak alá, majd az ész intellektuális pesszimizmusával tartósítanak. Ez a mûvi borúlátás a sokak által még mindig fontosnak tartott dolgok elvetélésére késztetô sugallat legfontosabb érzelmi hordozója. Szubjektív lényünk érzékeny a környezet minden szemléleti és hangulati befolyására, ezért a társadalom légköre mind az egyes ember, mind pedig a közösségek sorsában jelentôs szerepet játszik. Egyéni földi életünk nem hatalmaz fel sok derûlátásra, de az emberekhez tartozás, lehetséges szerepünk a közös emberi sorsban és mindenekelôtt Istenben, és Istennel való együvé tartozásunk ténye reális és tartós alapja a bizakodásnak, hiszen az élet örömét a lélek öröme adja, amit az individualizált, sokszemélyes magányban meg sem ismerhetünk. Az Istennel szembenálló, a mind Tôle, mind társaitól lélekben elszakadt ember számára idegen marad ez az érzés, és miközben a földi élvezetek "örömeire" (ezek közé persze intellektuálisak is tartoznak) koncentrál, a lehúzó borúlátás terjesztôje lesz, és Istennel együtt tagadója minden lényegi megtartónak. Végül is hagyja, hogy a sötétség erôi mûködjenek benne és általa, és ebben az örökös csatában az ész "világosságát" is kész fegyverként bevetni. Az akció célja az, hogy megbénuljon az emberi értelem, amelynek eszköze az ész, mûködését pedig a lélek irányítja. Önnön megkoronázásával az erkölcsi szempontból analfabéta eszköz-ész egyetemes uralkodóvá, az emberi világ fô irányítójává növi ki magát. Mindebbôl is világos, hogy tulajdonképpen a lelkünk az igazi tét.

A helyes megítélés képességétôl, valamint közösségi hátterétôl ekképpen megfosztott, ezért támaszát és tartását vesztett ember - miközben esze által megistenültnek véli magát - a jólét pu szta ígéretéért is hajlamos lesz elfogadni a lélek szabadságának a hiányát (amit esetleg észre sem vesz), és kész beolvadni az emberiség hatalmas, liberálisan homogenizálódó, szürkülô tömegébe. Ez tulajdonképpen az el nem múló életre hivatott lélek "kegyes halála".

***

A Földön örök és kiirthatatlan a hatalom központosítására törekvés. Ez az Európai Unió nem is oly nagyon hátsó szándékai között éppúgy megtalálható, mint a globálisan egységes (vagy egységesen globális) világ megteremtésére irányuló erôfeszítésekben. Így nehezen jöhet létre az országok, népek igazi szövetsége. Demokráciáról, egyenlôségrôl szokás beszélni az összefogni vágyott emberiséggel vagy Európával kapcsolatban, de mintha a megvalósítás csak végletesen lenne lehetséges. Így az Európai Unióban a gazdasági és a jogi vonatkozások technikai hajszálrészleteinek aprólékos hasogatása az állam szerepének oly mértékû lecsökkentését készíti elô - amelyet majd a közös törvényhozó és végrehajtó szervek átszervezésére vonatkozó, már tervbe vett intézkedések hivatottak kiteljesíteni -, hogy végül képtelenné válik saját népének, etnikumának, kultúrnemzetének hatékony védelmére. Nem a külsô ellenséggel, hanem saját szövetségeseivel szemben. Hiszen az egynemûsítés mindig csak látszat-egyenlôsítés, ami a gazdaságilag és demográfiailag erôsebb és agresszívebb érdekeit, terjeszkedését szolgálja. Ezt a készülô világrendben a kisebbeknek, a gyengébbeknek gazdasági kényszerbôl kell eltûrniük.

Az Európai Unióval kapcsolatos egyik legnagyobb hamisítás az alattomosan hánytorgatott "demokrácia-deficit" fogalma, ami állítólag abból származik, hogy az Európa Parlament jelenleg nem döntéshozó, hanem csak tanácsadó szerv; a döntéseket a tagállamok kormányainak küldötteibôl álló Tanács hozza, amelyben minden ország a nagyságával arányos számú szavazattal rendelkezik. Ezzel - állítólag - sérül a népfölség elve, mintha valamely ország aktuális kormányát nem a demokrácia szabályai szerint választaná meg a lakosság, és mintha a külön (demokratikusabban?) megválasztott európai képviselôk magasabb szintû demokratizmust képviselnének, mint akármely nemzetgyûlés tagjai. Ezért egyes tervek szerint Európa legfôbb törvényhozó szerve az Európa Parlament lenne, amely ellenôrzi a végrehajtó szerveket, mint ahogy az egy "rendes" államban történik, így Európa kormányát is, amelyet még ezután kidolgozandó elvek szerint hoznak majd létre. Az említett "deficit" ilyen értelmû megszüntetése az egyes országok parlamentjeinek tartományi közgyûléssé, kormányának helyi közigazgatási vezetéssé való degradálását jelentené. Ez könnyebbé tenné a kontinens irányítását, mert egyetlen nép parlamenti képviselôi sem rendelkeznének egyértelmû közös állásponttal a vitatott kérdésekben, mint ma az egyes államoknak a Tanácsban résztvevô küldöttei. Ez a berendezkedés "bebizonyítaná", hogy a hagyományos állam mint intézmény valóban szükségtelen. Molnár Gusztáv nagy rokonszenve az 1860-as évek elsô felének osztrák (Habsburg) belpolitikája iránt feltehetôen abból származik, hogy annak törekvései a maiak elôképének tekinthetôk. Molnár Gusztávot a hatalom központosítása szemmel láthatólag nem zavarja, nem lehet tudni, azért-e, mert a nyugati demokráciát oly tökéletesnek tartja, vagy pedig mert úgy véli, hogy a nemzetinél is kisebb területek regionális "erôi" majd ellensúlyozni tudják azt.

Amint az országok egyesítésének alapcéljai megvannak, fel lehet (és kell is) vázolni az ellenségképet, amely ezeket a célokat veszélyezteti. Már láttuk, hogy a mai gazdasági-hatalmi célkitûzések fô ellenlábasa a méltóságára adó ember, és mindaz, ami ôt méltóságában megerôsítheti. Ezért kell halottnak vagy nem is létezônek hirdetni a nemzetet; azért hogy a pénz lehetôleg bele ne botoljon sikeres mûveletei során. Hitler is tudta, hogy amit sokat hajtogatnak az emberek elôtt, azt elôbb-utóbb hinni kezdik, és ennek megfelelôen cselekednek. De ma nem annyira a magát is elôtérbe toló politika irányítja a tömegkommunikációban fészket lelt propagandát, mint inkább az eszesen háttérben maradó pénz világa.

Molnár Gusztáv, aki a nemzeteket és a nemzetállamokat a "tegnap hôsei"-nek⁶⁹ nevezi, a nemzet halálát meghirdetô írásában a legerôsebb magyar kormánypártról (tehát ugyanakkor a kormányról) azt tartja, hogy "ma összesöprik a maradékot mindabból, ami Kossuth 15 millió magyart elképzelô '48-as víziójából megmaradt".⁷⁰ Majd némi fensôbbséggel megállapítja: "...a Fidesz másodszor is meg fogja nyerni a választásokat, beviszi az országot az Európai Unióba, és akkor fog kiderülni, hogy az ország politikusainak fogalmuk sincs, hová kerültek"⁷¹. A meglepetést nem az Európai Uniónak az elôbbiekben említett vagy egyéb vonatkozású hátulütôi okozzák, hanem a kormány anakronisztikusnak tartott nemzeti beállítottsága. Mint másutt megvetôen megjegyzi: Magyarország továbbra is "nemzeti alapon politizál, mintha nem tudná, hogy egy olyan »közbirodalomba« igyekszik, amellyel szemben nem fogja tudni eljátszani azt a szerepet, amelyet Béccsel szemben egyszer már eljátszott"⁷². Amikor mindez bekövetkezik, végre aktuálissá válhat az ô változata: akkor "...jöhet el az ideje egy olyan alternatív politikai erônek Magyarországon, amely a radikális politikai decentralizáció, a belsô és külsô föderalizmus jelszavával talán képes lesz megmozgatni a (...) magyar tömegeket"⁷³. Vajon milyen céllal és kinek az érdekében?

Az Európai Unió átalakításában a kontinens legnépesebb és gazdaságilag is vezetô állama, Németország jár az élen. A katonai területet leszámítva némileg hasonló szerepet vállal földrészünkön, mint az Egyesült Államok a világban, és úgy tûnik, törekvései nem ütköznek a globalizációval. Gerhard Schröder kancellár, a német szociáldemokraták vezére egy berlini nemzetközi tanácskozáson "kormánya feladatának nevezte Németország bevonását a nemzetköziesedés folyamatába"⁷⁴. Pártjának az ô vezetésével kidolgozott irányelvei szerint a jövô Európája saját alkotmánnyal, erôs parlamenttel és kormánnyal kell bírjon, a mostani államok pedig Németország hagyományos szövetségi rendszere mintájára tagolódnának be a föderációba. A kancellár a csúcspozícióból kitekintô államférfi gesztusával rajzolja meg illetékességi körüket: "nemzeti szintre kell átruházni azokat a feladatokat, amelyek megfelelôbben végezhetôk el a tagállamok által... Ez különösképpen vonatkozik az Unió agrár- és strukturális politikájának hatáskörére azért, hogy a tagállamoknak továbbra is legyen mozgásterük az önálló regionális és strukturális politikához;" továbbá: "a tagállamok ôrizzék meg képességüket önmaguk megszervezésére, a közszolgálati feladatok ellátásának biztosítása végett."⁷⁵ Gondoljuk meg, micsoda megtiszteltetés, hogy a magyar kormány központi jóváhagyással megtarthatja majd magának a közszolgálati feladatok ellátásának funkcióját, és az ezt biztosító szintig maga szervezheti az immár valami mássá alakult saját országát. Vajon ebben ki is merül a sokat emlegetett "szubszidiaritás"?

A német koncepcióval kapcsolatban nyugtalankodó franciákat Joschka Fischer, az autodidakta politikus, német külügyminiszter, az otthoni zöldek vezére igyekezett megnyugtatni: "Az európai parlamentnek (...) mindig kettôs képviseletet kell ellátnia: a nemzetállamok és a polgárok Európájáét." S bár "a kompetenciák alapvetô újrarendezésének követelménye (...) Európa tudatos politikai újraalapítását elôfeltételezi" (vajon ez új jogfolytonosság-szakadást jelent?), az "Európa-projekt végcélját tekintve is britek, németek, franciák és lengyelek maradunk... A nemzetállamok továbbélnek, s az európai térségben lényegesen fontosabb szerepet játszanak, mint amilyen a szövetségi tartományoknak jut Németországban"⁷⁶. Pontosan nem lehet tudni, így is gondolja-e, vagy esetleg olyasféle amnézia következtében fogalmaz így, mint aminek hatására nemigen tud visszaemlékezni anarchista múltjára és terroristákkal való hajdani kapcsolataira.⁷⁷ De szavai alapján Molnár Gusztáv akár róla is megállapíthatná, hogy nem egészen tudja, milyen Európa várja ôt.

Még "súlyosabb" a helyzet Lionel Jospin francia miniszterelnök esetében, aki így vall a kérdésrôl: "Mint annyian mások, meggyôzôdéses európaiak, óhajtom Európát, de ragaszkodom nemzetemhez. Meg kell szervezni Európát, de Franciaország - és akármelyik más európai nemzet - szétszedése nélkül: ez az én politikai választásom." A föderációról így nyilatkozik: "Vannak, akik számára ez a kifejezés európai végrehajtó hatalmat jelent, mely legitimitását csupán az Európai Parlamenttôl nyeri. Ennek a végrehajtó hatalomnak monopóliuma volna a diplomácia és a védelem. Az új egység keretében a jelenlegi államok státusa olyan lenne, mint a német landoké vagy az amerikai szövetséges államoké. Franciaország és egyébként más európai nemzetek sem fogadhatnak el ilyen státust, sem pedig ilyen »föderáció«-felfogást. (...) Európa eredeti politikai konstrukció, mely szétválaszthatatlanul vegyít két különbözô elemet egyetlen furcsa vegyülékben: a föderatív eszményt és az európai nemzetállamok valóságát. Ezért a »nemzetállamok föderációja« fogalom helyesen fejezi ki az Európai Unió alkatában rejlô feszültséget." A jövôben "... a kormányközi együttmûködés még fontos helyet foglal el, és nélkülözhetetlen marad"⁷⁸. Azt hiszem, továbbképzésre küldhetnénk ôt Molnár Gusztávhoz, aki számára világos, hogy "A nemzeti önállóság ma már végképp értelmetlen dolog. A szuverén, önálló és egységes nemzetállam mára betöltötte hivatását. (...) Ma politikai decentralizáció kell, közjogi kompetenciákkal rendelkezô régiók kellenek, mert a mintaszerûen »összegyalult, egységes« nemzetek esélytelenek az Európai Unióban zajló intézményi forradalommal szemben, nem lesznek képesek az új, föderális »közbirodalom«-ba beintegrálódni"⁷⁹.

A nem bennfentes persze legtöbbször tájékozatlan a dolgok hátterérôl, és meglehet, hogy Molnár Gusztáv tudja: Jospin miniszterelnök, a francia szocialisták elsô embere (akinek biztosan méltán csókolt kezet levélben néhány hiányos emberi tartású magyar értelmiségi azért, hogy Franciaország menedékjogot adott a feltámadt vándorösztönû zámolyi cigányoknak, köztük azoknak is, akiket otthon gyilkossági ügyben kerestek) hamisan nyilatkozik, mint ahogy magával kapcsolatban is tette, amíg tagadni tudta trockista múltját és kapcsolatait.⁸⁰

Végül térjünk vissza hazai tájakra. Orbán Viktor magyar miniszterelnök megnyilvánulásai kétségtelenné teszik, hogy politikusi kompetenciájának Molnár Gusztáv általi kétségbevonása alapvetôen téves, mert helyzetünket tisztán látja, az elônyök és a hátrányok mellett felmérte a bennünket csatlakozásra szorító kényszereket is, de abban bízik, hogy a még alakulóban lévô Európa-koncepciók helyes irányban is befolyásolhatók. Ezt tanúsítják az általa Tusnádfürdôn mondottak is: "...a franciák De Gaulle idejében azt gondolták, hogy az Európai Uniónak az Európához tartozó államok uniójának kell lennie. Kohl kancellár idején a németek azt a gondolatot találták ki, hogy az Európai Unió a régiók Európája kell, hogy legyen, és most mi, magyarok, azt a gondolatot bocsátottuk európai vita tárgyává, hogy a jövô Európája legyen a közösségek Európája, beleértve a nemzeti közösségeket is."⁸¹

Talán mégis ezt az utóbbi gondolatot kellene inkább támogatni a nemlétünkre pályázó idegen ötletek helyett. Mert lehet, hogy szándékaink ellenére mindnyájan pokolra jutunk, de legalább ne nézzük ezt sem a kényelmes közöny bódító renyhületével, sem a tehetetlenség bénító döbbenetével, mert ha az egyes ember külön-külön nem sokat is tehet ellenében, ez végül is közös döntések következménye lesz, ezért minden egyes ember felelôs érte. A legelborzasztóbb persze az, amikor valaki ön- és közveszejtô módon gyorsabb haladásra noszogatja ezen az úton társait.

Lehet, hogy Molnár Gusztáv a haladás egyik ideológusának, elméleti úttörôjének képzeli magát, de csak a világ ember ellen nyomuló erôinek egyik közkatonájává lett. Ô nézeteit nem pártideológusoktól, inkább független vagy függetlennek tûnô (fôleg nyugati) elméleti szakemberektôl veszi. Kétségtelen, hogy nem akar lemaradni tôlük, elméleteikbe mint sajátjaiba szerelmesedik bele, és igyekszik túlszárnyalni azokat. A levegôben cikázó indulatokat is magáénak érezve halottnak nyilvánítja általában a nemzetet, és - olyan gesztusokkal, mint aki azt hiszi, egyedüli birtokosa a bölcsek kövének - hamisan szól saját népérôl, eltorzítva tünteti fel annak múltját, jelenét és lehetséges jövôjét is. Mintha biztatná az önfeladásra. Vajon miféle indulatok fûthetik az objektivitásra törekvô szaktudós álarca mögött, hogy a félig-meddig háborodott Nietzsche-Zarathustrával együtt - a helyzethez nem illô finomságú intellektualitással - ô is így szólhatna: "Óh, én véreim, kegyetlen vagyok-e? De azt mondom: a mi esik, azt még taszítsátok is!"⁸²

¹ Friedrich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Bp., 1908. A Göncöl Kiadó hasonmás kiadása, 384.

² Friedrich Nietzsche: Emberi - túlságosan is emberi. In A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Bp., 1990. 137.

³ Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. 244. (A Nietzschétôl általam idézett szövegek valamennyi dôlt betûkkel szedett része a filozófus eredeti kiemelése. - T. K. A.)

⁴ Uo. 114.

⁵ Uo. 38.

⁶ Uo. 11.

⁷ Nietzsche: Emberi - túlságosan is emberi. 136.

⁸ Uo. 179-180.

⁹ Uo. 172.

¹⁰ Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. 57.

¹¹ Uo. 130.

¹² Uo. 394.

¹³ Uo. 351.

¹⁴ Uo. 114.

¹⁵ Uo. 113.

¹⁶ Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelô. In A vándor és árnyéka. Göncöl Kiadó, Budapest, 1990. 87.

¹⁷ Friedrich Nietzsche: Ecce homo. (www.gutenberg.aol.de/nietzsch/eccehomo/ eccehono.htm)

¹⁸ Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. 124.

¹⁹ Uo. 11.

²⁰ Uo. 100.

²¹ Uo. 92.

²² Uo. 274.

²³ Uo. 397.

²⁴ Uo. 393.

²⁵ Uo. 397.

²⁶ Uo. 51.

²⁷ Uo. 379.

²⁸ Uo. 383.

²⁹ Uo. 376.

³⁰ Uo. 83.

³¹ Uo. 154.

³² Uo. 286-287.

³³ Uo. 271.

³⁴ Uo. 271.

³⁵ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. In Provincia 2001/4. 3.

³⁶ Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. In: Provincia 2001/5. 9.

³⁷ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

³⁸ Harald Roth: Az erdélyi történetírás utópiájáról, avagy állásfoglalás az egyes és többes szám elsô személlyel szemben. In Provincia 2001/1-2. 5.

³⁹ Molnár Gusztáv: Mi, erdélyiek... In Provincia 2001./1-2. 1.

⁴⁰ Harald Roth: Az erdélyi történetírás utópiájáról, avagy állásfoglalás az egyes és többes szám elsô személlyel szemben. i. m.

⁴¹ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

⁴² Molnár Gusztáv: Polgári regionalizmus (1). In Provincia 2000/2. - (A 2000 áprilisától Kolozsvárott megjelenô Provincia minden száma megtalálható a világhálón: www.provincia.ro@mindex.html. Pdf-formátumban csak az 5. számmal kezdve hozzáférhetô, ezért az egyes idézetek lelôhelyének oldalszámát csak ettôl kezdve van módomban feltüntetni. T. K. A.)

⁴³ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

⁴⁴ Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. i. m.

⁴⁵ Molnár Gusztáv: Közép-Európa a föderalizmus és a katasztrófa között. In Provincia 2000/5.

⁴⁶ Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. i. m.

⁴⁷ Gabriel Andreescu: A határon túli magyarokról szóló törvény. In Provincia 2001/5. 4-5.

⁴⁸ Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. i. m.

⁴⁹ Ion Slavici: A világ, amelyben éltem. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. 33.

⁵⁰ Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. i. m.

⁵¹ Uo.

⁵² Erdély története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. III. kötet, 1497.

⁵³ Molnár Gusztáv: Mi, erdélyiek... i. m. 2.

⁵⁴ Vö. Erdély története. i. m. 1473-1497.

⁵⁵ Molnár Gusztáv: Mi, erdélyiek... i. m. 2.

⁵⁶ Uo.

⁵⁷ Erdély története. i. m. 1495.

⁵⁸ Molnár Gusztáv: Mi, erdélyiek... i. m. 1.

⁵⁹ Molnár Gusztáv: Polgári regionalizmus (2). In Provincia 2000/3.

⁶⁰ Molnár Gusztáv: A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben. In Provincia 2000/6. 2.

⁶¹ L. Erdély története. i. m. 1490-1497.

⁶² Molnár Gusztáv: Oximoron. In Provincia 2000/4.

⁶³ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

⁶⁴ Uo.

⁶⁵ Nietzsche: Schopenhauer mint nevelô. i. m. 30.

⁶⁶ Gudrun Schyman, a Baloldali Párttá átkeresztelt és sztálini mércével "revizionistává vált" svéd kommunista párt vezére 2001. október elsején tartott egy nagygyûlést Stockholmban, ahol beszéde a tartalmat hûen kifejezô "Halál a családra" címet viselte. - Lásd pl. a nevezett párt honlapját (www.vansterpartiet.se) Dagens Gudrun címû rovatának október 2-i jegyzetét (Död åt familjen!) vagy a Sydsvenska Dagbladet október 5-i számának Löjliga familjen debatterar címû cikkét (sydsvenskan.se/pub/ hpsart4879795.html)

⁶⁷ Ulrich Beck, a müncheni egyetem szociológia tanára a Le Monde 2001. november 10-i számában La fin du néolibéralisme címmel megjelent cikkében arról ír, hogy a szeptember 11-i Amerika elleni terrortámadások a jelek szerint a politika gazdaság fölötti elsôbbségének az újrafelfedezéséhez vezettek, és az állam közbiztonsági funkcióinak fontosságát bizonyították. Ez - noha fennáll annak a veszélye is, hogy "egy állam, egy ország halálra neoliberalizálja magát" - odavezethet, hogy mind a demokratikus szabadságjogokat, mind a piac szabadságát feláldozzák a biztonság oltárán. A világgazdaság szereplôinek nyilvánosan állást kellene foglalniuk a dolgok ilyen alakulása ellen, és el kellene kötelezniük magukat a nemzetállamnak kozmopolita állammá történô átalakítása mellett, "nyíltan védelmezve a világ kultúráinak és vallásainak méltóságát".

Azt hiszem, nem kell félnünk attól, hogy a gazdaság nem találja meg a módját annak, hogy az állam némileg megnövekedett politikai hatalmát is a maga szolgálatába állítsa. T. K. A.

⁶⁸ Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága nemzetközi viták megoldásában. In Különbség. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1990. 183.

⁶⁹ Molnár Gusztáv: Mi, erdélyiek... i. m. 2.

⁷⁰ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

⁷¹ Uo.

⁷² Molnár Gusztáv: Közép-Európa a föderalizmus és a katasztrófa között. i. m.

⁷³ Molnár Gusztáv: Búcsú egy elképzelt hazától. i. m.

⁷⁴ MTI jelentés, 2000. június 3.

⁷⁵ Gerhard Schröder: Németország Európában. In Provincia 2001/6. 10.

⁷⁶ Joschka Fischer: Európai konföderáció. In Provincia 2000/2.

⁷⁷ Lásd pl. BBC NEWS, 2001. jan. 16.: Fischer recalls radical past (news.bbc.co.uk/hi/english/world/europe/newsid_1119000/1119458.stm); 2001. jan. 22.: Fischer 'gave militant refuge' (news.bbc.co.uk/hi/english/world/europe/ newsid_1130000/1130504.stm); 2001. jan. 23.: Fischer 'could have met' militant (news.bbc.co.uk/hi/english/world/europe/newsid_1132000/ 1132685.stm).

⁷⁸ Lionel Jospin: Európa jövôje. In: Provincia 2001/6. 11.

⁷⁹ Molnár Gusztáv: Közép-Európa a föderalizmus és a katasztrófa között. i. m.

⁸⁰ Lásd pl. BBC News, 2001. június 5: Jospin admits Trotskyist past (news.bbc.co.uk/hi/english/world/europe/newsid_1371000/1371445.stm); Peter Schwarz: Lionel Jospin and Trotskyism: the debate over the French prime minister's past. 2001. június 27. World Socialist Web Site (www.wsws.org/articles/2001/ jun2001/josp-j27.shtml)

⁸¹ Orbán Viktor elôadása Tusnádfürdôn a XII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen. 2001.07.28. (www.meh.hu)

82 Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. 281.