magyar kisebbség
összes lapszám»

Nagy Csongor István

A romániai kisebbségi jog 1945 és 1989 közötti történetének tendenciái, különös tekintettel a romániai magyarság történetére (I.)

1. Fogalmi alapvetés

E dolgozat, témáját tekintve, az 1945 és 1989 közötti romániai kisebbségi jog és politika történetével foglalkozik. Románia társadalomtörténetének e korszakáról könyvtárnyi irodalom született, és bátran mondhatom, hogy a nyolcvanas évek második felétôl kezdôdôen Magyarországon is egyre több elemzés, sôt monografikus jellegû írás jelenik meg ebben a témában. Ezért fontosnak tartom elôrebocsátani a téma két szempont szerinti szûkítését.

A dolgozat alapvetô célja a romániai kisebbségi jog 1945 és 1989 közötti történetének összefoglalása és lényegi jellemzôinek a kiemelése. Bár ez nem lehetséges a jogszabályok és gyakori elvi deklarációk melletti valós kisebbségi lét feltárása nélkül, fontosnak tartom kiemelni, hogy célom nem a romániai kisebbségi lét társadalmi lehetôségeinek vizsgálata, hanem a gyakorlatnak és a jogi szabályozásnak az egymás mellé helyezése. Ezt annál fontosabbnak tartom kiemelni, mivel a témával foglalkozó szakirodalom a jogi, jogtörténeti aspektust csak mint a diffúz társadalomtudományi szempontrendszer egy elemét használja.

Másrészt elôre kell bocsátanom, hogy a fenti szûkítés érvényesítése teszi lehetôvé egy másik, célirányos behatárolás érvényesülését is. A dolgozat célja, hogy egy olyan jogtörténeti alapot konstruáljon, amely kiindulópont lehet a tételes jog és a kisebbségi törvénytervezetek elemzéséhez. Itt konkrétan a mai pozitív jogi szabályozás polemikus pontjaira és az RMDSZ által 1993-ban hivatalos pártprogrammá emelt kisebbségi törvénytervezetre és koncepcióra1 gondolok, amelyek aligha érthetôek és ítélhetôek meg a kisebbségi és a többségi társadalom tapasztalatai, negatív élményei és a kisebbségi joghoz és politikához kapcsolódó rögzült szkepszisei, de legfôképpen a román államnak a kisebbségekhez való viszonyának a története és tradíciói nélkül.

2. A romániai kisebbségi jog alapvonásai az 1945 és 1989 közötti idôszak alapján

Mielôtt végigkövetnénk a romániai kisebbségi jog 1945 és 1989 közötti történetét, szükséges vázolnunk azokat az alapvonásokat, melyeknek körvonalazása alapvetô feltétele a jogtörténeti elemzésnek.

Megítélésem szerint mindez három fogalom elhatárolásával, illetve kapcsolódásának meghatározásával valósítható meg a legszemléletesebben. Romániában a kisebbségi lét, a kisebbség, mint társadalmi jelenség vizsgálata céljából el kell határolnunk egymástól a kisebbségi politikát, a kisebbségi jogot és a kisebbségi helyzetet.

A kérdés elemzésének a kiindulópontja az adott korszak kisebbségi politikája, amely azokat a kül- és belpolitikai prioritásokat, érdekeket tartalmazza, amelyek mind a kisebbségi jog alkotását, mind annak végrehajtását meghatározzák. Tartalma, változása elsôsorban a pártdokumentumok2 alapján rekonstruálható, de teljes egészében csupán spekulatív módon határozható meg a cselekedetek, a kierôszakolt társadalmi változások oldaláról, hiszen a kisebbségpolitikai prioritások nagy része nem kapott írásos formát, titkos volt, illetve szóban, informálisan közvetítôdött. Meghatározása érdekében fontos megtennünk egy elhatárolást, nevezetesen: meg kell különböztetnünk egymástól a kisebbségpolitika külsô és belsô oldalát.

A külsô oldal jelenti a közvetíteni kívánt képet, a propagandát, tehát a deklarációk szintjét, amely vagy elfedni igyekszik a hiányosságokat és a problémákat, vagy kisebbségellenes folyamatokat, intézkedéseket, illetve átmeneti juttatásokat próbál meg kedvezôen kommunikálni a nemzetközi és kisebbségi közvélemény irányában. A kisebbségpolitika belsô oldala jelenti ezzel szemben azokat a valós célokat, prioritásokat, amelyeket a kormányzat deklaráltan, vagy éppen ellenkezôleg, titkoltan, döntései meghozatalakor és azok centralizált végrehajtásakor szem elôtt tart.

A kisebbségi jog ezzel szemben a tételes jogszabályokat foglalja magában, amelyek a kisebbségekre, a kisebbségi létre vonatkoznak, vagy arra hatással vannak; tehát azokat az írott társadalmi objektivációkat, amelyeket hagyományos értelemben ez alatt a kategória alatt értünk.

A kisebbségi jog jellegével, annak érvényesülésével, illetve a kisebbségi jog és a kisebbségi helyzet összefüggésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Románia jogrendje alapvetôen kényszer-centrikus, "ami azt jelenti elsôsorban, hogy a jogérvényesítés alapvetôen jogi természetû kényszerítô eszközök alkalmazása útján történik, de jelenti azt is, hogy a más természetû kényszer, fôleg politikai indítékú erôszak alkalmazása, jogi látszat leple alatt történik"3. Romániában csak az olyan jogi norma érvényesülése biztosított, amely tartalmában megfelelôen konkrét, és szankciójában megfelelôen érvényesül. Vagyis a hatályos tételes jog érvényesülése nem biztosítható kényszerítô eszköz nélkül. Ez alapvetôen tradicionális okokra vezethetô vissza, nevezetesen a Balkánon érvényesülô sajátos jogfogalomra és jogfelfogásra.

A jogrend kényszer-centrikus jellege, a kétségtelenül érvényesülô történelmi tradíciókon felül, alapvetôen három tényezô eredménye: a normák megfogalmazása, a hatalmi-politikai struktúra sajátosságai és a pozitív jog jellemzôi.

1. A kisebbségi jogi normák megfogalmazásának alapvetô vonásai a következôk:

- a normák megfogalmazása általános, elnagyolt, nélkülözi a konkrét adatokat, fogalmakat, így azok többféleképpen interpretálhatóak, szó szerinti és tágabb értelmezésük is lehetséges;

- a normák vonatkozásában vagy nem határozzák meg azt az állami szervet, amelynek ôrködnie kellene az érvényesülésük felett, vagy ha meg is határozzák ezt a szervet, hiányoznak a kötelezô elôírások.4

2. A hatalmi-politikai struktúrával kapcsolatban két jelenséget szükséges kiemelni:

- a hatalmi-politikai struktúra alapvetô jellemzôje, hogy bár az állami és a politikai szervek jogalkotása elkülönült egymástól, a Párt határozatai kvázi jogszabályként mûködnek, azokat a Hivatalos Közlönyben (Buletinul Oficial) kihirdették. A jog szerepe a politikai mozgások mellett másod-, illetve harmadlagos. A jogrendszer a politikai rendszer része, közvetlenül szolgálja a napi politikát, és ha arra nem képes, figyelmen kívül hagyják a jogi normákat;5

- másrészt a vizsgált idôszakban Romániában gyakorlatilag nem volt a gazdasági, kulturális, társadalmi életnek olyan területe, amely felett a közigazgatás ne gyakorolt volna irányítási, felügyeleti vagy ellenôrzési jogkört. Figyelembe véve azt, hogy a közigazgatási aktusokat csupán nagyon szûk körben lehetett a bíróság elôtt megtámadni, bátran mondhatjuk, hogy a közigazgatás hatásköre kiterjedt az egész társadalmi életre. Az 1967. évi 1. számú törvény értelmében, mely a közigazgatás feletti bírósági ellenôrzésrôl rendelkezik, csupán azok a közigazgatási aktusok támadhatók meg a bíróság elôtt, amelyek az érintett(ek)nek kárt, hátrányt okoztak, tehát csupán a polgári jogi felelôsség alapján lehet jogorvoslattal élni. A bírósági út korlátozásának igazi lehetôségét azonban az a rendelkezés biztosítja, amely kimondja, hogy a nemzetgazdasági tervvel, a honvédelemmel, valamint az állambiztonsággal kapcsolatos közigazgatási aktusok, intézkedések a bíróság elôtt nem támadhatók meg, azokra nem terjed ki a bíróság ellenôrzési hatásköre. A dolog szépséghibája csupán az, hogy ezt a minôsítést az érintett közigazgatási szerv teszi meg, és a minôsítés nem képezheti vita tárgyát: gyakorlatilag csak azokra a közigazgatási intézkedésekre terjed ki a bíróság hatásköre, amelyekre nézve a közigazgatási szerv ezt megengedi.

3. A pozitív jog, illetôleg a jogrendszer struktúrájának, hierarchiájának jellemzôi a következôkben foglalhatók össze:6

- jogi túlszabályozottság és magas fokú inkonzisztencia;

- jogbizonytalanság: általában több, egymással ellentmondó jogszabály van hatályban, és ez a jogalkalmazó szervek sajátos diszkrécióját teremti meg;

- konkrét normák hiánya, teljes jogalkalmazói diszkréció: a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok általában a jogrendszer hierarchiájának legtetején helyezkednek el, ugyanis a nemzetiségekrôl alapvetôen a nemzetközi szerzôdések és az alkotmányok rendelkeznek, amelyek viszont - keretnormák lévén - nem alkalmasak konkrét ügyben való alkalmazásra. Ezeket azonban nem töltik ki törvények vagy végrehajtási rendeletetek, hiszen azok vagy hiányoznak, vagy szó szerint átveszik az alkotmány megfogalmazását, esetleg újabb keretnormákat gyártanak. Ha pedig vannak is konkrét szabályok, azok általában el sem érik a jogszabályi rangot, és ellentétben állnak az alkotmánnyal;

- jogi "patthelyzetek": a túlszabályozottság, illetve a tételes jog és a társadalmi valóság közötti mély szakadék következtében a normális, társadalmilag egyébként elfogadott magatartások jogszabályba ütköznek; a jogsértések irracionálisan nagy száma miatt a jogérvényesítés elmarad ugyan, de a tételes jognak, illetve ennek a furcsa helyzetnek az a következménye, hogy míg a jogszabályok nem érvényesülnek, a helyi jogalkalmazás lehetôséget kap arra, hogy azokat önkényesen, csupán egyesekkel szemben alkalmazza.7

A kérdés vizsgálatának harmadik szintje a kisebbségi helyzet fogalmával írható le, amely a kisebbségnek, kisebbségeknek a társadalmi adatait jelenti, ez alatt értve a demográfiai, statisztikai, szociológiai stb. vizsgálatok eredményeit.

Jelen tanulmányban nem törekedtem a három terület egyenlô mértékû vizsgálatára, hanem az elemzés centrumába a kisebbségi jog szintjét helyeztem. Mindamellett a romániai jogrendszer, és azon belül különösen a kisebbségi jog vizsgálata során nem tekinthetünk el a másik két szféra szakirodalmának eredményeitôl sem, nem csupán azért, mert azok szorosan hozzátapadnak ehhez, hanem azért is, mert a tágabb értelemben vett kisebbségi jogba elválaszthatatlanul beletartoznak, annak részét képezik. Bizonyos körülmények között a kisebbségpolitikai prioritások jobban meghatározzák a kisebbségi jog gyakorlatát, mint maga a kisebbségi jog. "A politikai mechanizmus Romániában nagyon sajátosan alakult. Gyakorlatilag az országot nem törvényekkel, hanem államelnöki rendeletekkel és utasításokkal irányítják, a nemzetiségi kérdést pedig szóbeli, bizalmas utasításokkal kezelik."8 Ennek legszembetûnôbb példája a Nemzetiségi Statútum, amelyet - annak ellenére, hogy formailag a mai napig hatályban van - a román közigazgatás az '50-es évek elejétôl nem alkalmaz. A román igazságügy-minisztérium 1966-ban közzétett és a hatályos jogszabályok gyûjteményét képezô Repertoriul General al Legislatiei în vigoare c. kiadványa is megemlíti a Statútumot.9 Ennek ellenére több olyan, a törvény jogforrási szintjénél jóval alacsonyabb szintû jogszabály és egyéb normatíva, közigazgatási aktus született és került alkalmazásra, amely a Statútum rendelkezéseit durván sérti.

Elôfordul, hogy egy törvény - vagy vele azonos szintû jogszabály - csupán valamilyen külpolitikai kényszer vagy más érdek hatására születik, s így már elfogadásakor nyilvánvaló, hogy teljes végrehajtására sohasem kerül majd sor.10 Ugyanakkor arra is találunk példát, hogy egy kisebbségpolitikai konjunktúra idején elfogadott jogszabály végrehajtása éppen egy dekonjunkturális szakaszra esik. Mindebbôl látható, hogy a kisebbségpolitika hullámzásai a kisebbségi helyzetet jobban meghatározzák, mint maga a kisebbségi jog, amely nem tud mindig a politikai prioritások változásának megfelelô mutatója lenni.

3. Kisebbségpolitikai prioritások Romániában 1945-1989 között

A kisebbségpolitikai prioritások 1945 és 1989 közötti változása Romániában három szakaszra osztható: az elsô a román "népi demokrácia" kialakulásának a korszaka, amely egészen a kommunista párt teljes hatalmi hegemóniájának kiépítéséig tartott, a második a sztálinista kommunizmus rendszerének korszaka, a harmadik pedig a nemzeti kommunizmus, Románia önálló útkeresésének, illetve Ceausescu hatalomra kerülésének a kora. Bár a bemutatott általános tendenciákhoz képest elôfordultak kisebb diszkrepanciák, mindezek a fejlôdés három korszakának jellemzôit alapvetôen nem befolyásolták.11

Szükségesnek tartom azonban kiemelni, hogy szigorúbb értelemben csupán két szakaszra oszthatjuk a kisebbségpolitikai prioritások változásának ezen periódusát, amely a fenti elhatároláshoz képest az utolsó két kategória összevonását jelenti. Mindezt alátámasztja az a kontinuum, amely e korszakok gerincét jelenti. Ennek ellenére érdemes megtenni ezt a disztinkciót, és elválasztani egymástól a második és a harmadik korszakot, hiszen ez utóbbit hihetetlen mértékû - a '80-as évek gazdasági válságának hatására végbement - "minôségi fejlôdés" jellemzi az asszimilációs politika terén. Másrészt a román kisebbségi politika ideáltipikus jellemzôi 1958 után alakultak ki teljes mértékben. Ebbôl kifolyólag a kisebbségpolitika jellemzôit csak az utolsó korszak elemzésekor vázolom fel, habár ezek - részben vagy teljesen - vonatkoznak az egész 1958 utáni idôszakra is.12

3.1. A román népi demokrácia megszületése és a többpártrendszer felszámolása (1945. március-1947. december)

1945-1947 között a romániai kisebbségi politika kedvezô alakulását mind külpolitikai, mind belpolitikai okok elôsegítették. Bátran mondhatjuk, hogy a vizsgált 45 év során ez a rövid, bô kétéves szakasz rendelkezett a legjobb lehetôségekkel.

Románia alapvetô érdeke volt, hogy a párizsi békeszerzôdés (1947. február 10.) aláírásáig semmilyen kisebbségi konfliktus ne zavarhassa meg területi követeléseinek érvényesítését. Mindamellett fontosnak tartotta azt is, hogy egy olyan országként jelenjen meg a béketárgyalásokon, amely figyel nemzeti kisebbségeire, sôt maguk a nemzetiségek is szívesen választják az ô fennhatóságát.

A kisebbségek védelmének, helyzetük kedvezô alakulásának volt azonban egy másik, közvetlenebb oka is. A román fordulat napján (1944. augusztus 23.) Sanatescu, majd 1944 decemberében Radescu tábornok alakított kormányt. Szovjet nyomásra azonban Mihály király 1945 márciusában kénytelen volt megválni a román jobboldaltól, és "az ország demokratikus erôit valóban képviselô", tehát szovjetbarát kormány megalakítására adott megbízást.13 A Petru Groza által megalakított kormánytól viszont a történelmi pártok, a Maniu vezette parasztpárt és a Bratianu vezette nemzeti liberális párt mereven elzárkóztak, így "az összes pártok valamennyi demokratikus elemét szélesen képviselô" kormány léte - nem lévén stabil társadalmi bázisa - a Szovjetunió bizalmán nyugodott.

A kormány tagjai voltak a Román Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, az Ekésfront, Tatarescu disszidens liberális pártja, valamint a Magyar Népi Szövetség. Bár az így megalakított Országos Demokrata Arcvonal (ODA) az 1946 novemberi választásokon 84,5%-ot ért el, ez az eredmény aligha tekinthetô tisztának, mivel a közvélemény-kutatások a népszerûségét 10% körülinek mutatták.14

Érthetô tehát, hogy a mandátumok többségét birtokló, de csupán a lakosság számbelileg kisebb részének bizalmát élvezô kormány egyik fô célja volt társadalmi bázisának minél gyorsabb kiszélesítése, s így szüksége volt a romániai kisebbségek, különösen a magyarság lehetô legteljesebb támogatására is. Így a kormány, különösen Petru Groza, megpróbált minél inkább kisebbségbarát politikát kommunikálni a nemzetiségek, különösen a magyarok irányában. Mindez természetesen nem jelentette a kedvezô gesztusként elfogadott jogszabályok maradéktalan végrehajtását. A közeledést erôsítette az is, hogy a romániai magyarságnak csupán a baloldali irányultságú érdekképviseleti szervei (Magyar Népi Szövetség, Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottsága) alakulhattak meg, amelyek - ezalatt elsôsorban az MNSZ-t értve - felszámolásukig szükségszerûen kötôdtek az RKP-hoz.

A Groza-kormányzat a politikai deklarációk és a jogalkotás területén végig kisebbségbarát politikát, hozzáállást próbált közvetíteni.15 Petru Groza például a Magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány elsô romániai küldöttségének fogadásán kijelentette, hogy "ô a maga részérôl mindent megtesz a kisebbségellenes hangulat teljes kiirtására, annál is inkább, mert életcéljának látja a magyar és a román nép megbékélését."16 A deklarációkat alátámasztotta a kedvezô fejlôdési folyamat, amely különösen az oktatásügy területén ment végbe, és amely a korabeli Közép- és Délkelet-Európában egyedülálló volt.

A politikai deklarációk és állásfoglalások szintjén teljes, megvalósulásában részleges kisebbségbarát politikának a kedvezô propagálását nagymértékben elôsegítette a legitimnek kikiáltott magyar érdekképviselet, a Magyar Népi Szövetség töretlen kiállása a baloldali kormány mellett, amely szinte mindig kritikától mentes volt.17 Az MNSZ 1946. októberi választási kiáltványában a következôket olvashatjuk: "Létrehoztuk hatalmas iskolai hálózatunkat. Az óvodától az egyetemig biztosítottuk az anyanyelvi oktatást a gyerekeink számára. A reakció minden szabotálása ellenére besoroltattuk tanulóinkat és tanárainkat. A hiányzó tanerôk pótlására pedig megfelelô számú magyar állampolgárságú tanerôt sikerült szerzôdtetnünk. Felekezeti és állami magyar iskoláink fölött egyaránt magyar tanfelügyelôk, magyar tankerületi fôfelügyelôk és magyar államtitkár ôrködik."18

A valós helyzet azonban a deklarációk és a baloldali magyar támogatás által festett képnél lényegesen rosszabb volt. Gyakori volt, hogy a közigazgatás vagy a bíróságok egy kormányrendeletet céljával és tartalmával ellentétesen értelmeztek, sôt arra is van példa, hogy szabotálták azt. 1945. július 23-án a Groza-kormány katonai közkegyelmet bocsátott ki, amely a Dél-Erdélybôl elmenekült magyar nemzetiségû hadkötelesekre is vonatkozott. Ennek ellenére több helyen elítélték azokat, akik az Antonescu-rezsim elôl Észak-Erdélybe szöktek, majd az amnesztia után hazatértek. Nem volt ritka azonban az sem, hogy egy jogszabály nemzetiségi hovatartozáson alapuló közvetlen diszkriminációt tartalmazott. A 1946. évi 266. számú törvény semmisnek nyilvánította mindazokat az adásvételi ügyleteket, amelyeket Észak-Erdélybôl 1940. augusztus 30. és 1944. augusztus 23. között "kiutasított vagy nem kiutasított román gyógyszerészek és bármilyen más személyek" gyógyszertárakra, gyógyszertári berendezésekre, gyógyszerekre stb. kötöttek. "Ez a jogszabály már nyíltan kimondta, hogy a jóvátételi rendelkezések csak a román nemzetiségûekre vonatkoznak."19

Ezek az események azonban - sajnálatos módon - nem befolyásolták az MNSZ és a Groza-kormány viszonyát, kommunikációját, s ezen keresztül a kormányzat kedvezô megítélését a magyarság körében, hiszen az a nézet uralkodott, hogy a megnyilvánuló visszaélések, jogtalan elkobzások, állampolgársági meghurcoltatások nem a kormány mûve, "hanem az államgépezetben lévô reakciósok romboló tevékenységének a rovására írható."20

Az MNSZ-nek ez a fajta egyoldalú politizálása és a kormány tehetetlensége, mûködésének a társadalom kisebbség-, de fôként magyarellenessége általi akadályozása azonban egy politikai realitások által determinált kényszerpálya jeleit viselte magán.

3.2. A sztálini proletárdiktatúra évei (1948-1958)

1948-ban Romániában is bekövetkezett mindaz, ami a térség többi országában megvalósult. A kommunisták elôször a szociáldemokratákat (Román Munkáspárt), majd a maradék politikai erôket, köztük a Magyar Népi Szövetséget is, beolvasztották, illetve felbomlasztották (Országos Demokrata Arcvonal).21 Ennek a folyamatnak a jogi objektivációja volt az 1948. április 13-án életbe lépô új Alkotmány, amely az 1936-os szovjet konstitúció alapján készült. Ezek a változások végérvényesen megsemmisítették azokat a kedvezô tényezôket, amelyek a kisebbségi politikát pozitív irányban befolyásolták, illetve befolyásolhatták volna.

Ha eltekintünk az osztályharcos jellegû tisztogatások és az '56-os események által gerjesztett kisebbségellenes hullámoktól és a kisebbségi vezetôk letartóztatásától, internálásától, a romániai egypártrendszernek két olyan alapvetô jelenségét konstatálhatjuk, amelyek az '50-es évektôl kezdve meghatározták annak sovinizálódó jellegét.22

Egyrészt a román pártvezetés hatalmi harcaiban 1952 májusában az ún. "hazai kommunisták" diadalmaskodtak a Pauker-Luca-féle moszkvai csoport felett, ami Gheorghiu-Dej hatalomra jutása mellett a nemzeti ideológia lassú visszacsordogálásának nyitott teret.23

Másrészt Gheorghiu-Dej sikeresen konzerválta a sztálini kommunista rendszert, a személyi diktatúrát és kultuszt. A politikáját megújító szovjet vezetéssel késôbb éppen ebben a kulcskérdésekben konfrontálódott, mint például az albán vagy kínai kommunisták is.

Mindezek megteremtették a csíráit a '60-as évektôl utóvirágzását élô romániai posztsztálinista rendszernek, amelyet 1965-tôl Nicolae Ceausescu neve fémjelzett. Véleményem szerint ezt az '50-es években kezdôdô fejlôdési ívet egészen a rendszer megdöntéséig semmilyen esemény nem töri meg, gondolok itt elsôsorban a vezetôcserére Gheorghiu-Dej halála után. Az egyetlen ismérv, aminek alapján az 1958 elôtti és utáni korszakot el lehet határolni egymástól, a köztük lévô minôségi különbség. 1958 után hatványozottan felgyorsultak azok a tendenciák, amelyek a romániai nemzetiségek teljes asszimilációja, megsemmisítése irányában mutattak, és ennek a felgyorsulásnak, minôségi változásnak nem Ceausescu hatalomra kerülése a kezdôpontja.

Megítélésem szerint az 1958 utáni korszak minôségi változását alapvetôen két tényezô határozta meg:

Egyrészt a román pártvezetés még akkor is ragaszkodott a '30-as években, a Szovjetunióban kifejlesztett modellhez, amikor ezáltal szembekerül a szovjet vezetés politikájával. A direkt konfrontációt csak Hruscsov l964-es leváltása és Gheorghiu-Dej 1965-ös halála akadályozta meg. "A politika kialakításánál hiányoztak az elvont, elméleti jellegû megfontolások, az ideológiai elhajlás a kommunista ortodoxiától, mert a kezdeményezések nem a politikai látásmódok alapvetô különbözôségeibôl, hanem a román vezetés hatalmának megôrzésére irányuló törekvéseibôl (...) születtek."24

Másrészt ki kell emelni azt a nemzetközi szituációt, amely az 1950-1960-as években megvalósult, s amely lehetôvé tett egy, a tábor többi államához képest függetlenebb politikát: 1958-ban, miután Románia kiállta az '56-os próbát, a szovjet csapatok kivonultak; a Szovjetunió, Jugoszlávia és Kína elhajlása és a közép-európai események után, nem engedhetett meg magának több konfliktust saját táborán belül. Meg kellett elégednie Románia lojalitásával és kommunista elkötelezettségével, mégha ez néha külön utas lépésekkel járt is együtt.

3.3. A nemzeti kommunizmus kiteljesedése (1958-1989)

A fent vázolt közvetlen okok és feltételek tették tehát lehetôvé, hogy a '60-as években a nagyromán sovinizmus és a Romániában, az állam despotikus hagyományai által konzervált sztálinizmus frigyre léphessen egymással, és létrehozhasson egy - jellemzôit tekintve egyedülálló - nemzeti kommunista rendszert. Ennek a rendszernek három olyan alappillére volt, amelyek biztosították a zavartalan mûködést, valamint a Ceausescu-klán hatalmának kiszélesítését, megszilárdítását és megvédését 1989 végéig.

1. "A szomszédok elleni »status quo«-t védô nacionalizmus jelentette azt a támaszt, amely lehetôvé tette, hogy a szuverenitás és az állam biztonságának a védelme jelszavával elinduljon a hatalom egy személy kezében összpontosításának folyamata."25 Ehhez tartozott a veszéllyel való érvelés, a nemzeti "összefogás", "összetartás" felébresztésének hisztériája. Megfigyelhetô, hogy a gazdasági helyzet romlásával szinte egyenes arányban nôtt a nemzetiségi kérdés kapcsán gerjesztett veszélyérzet, ami már átvezet bennünket a második pillérhez.26

2. A második pillért az önállósodó és a gazdasági növekedést erôltetô gazdaságpolitika, a befelé forduló, az önellátásra és a saját erôforrásokra építô mechanizmusok jelentették. Ezt a folyamatot erôsítette az 1981-1983-as hitel-átütemezési válság, amely a román vezetésbôl a legszigorúbb gazdaságpolitikai autarkiába való fordulást váltotta ki 1984 és 1989 között.

3. A fenti két alappillér a "fenyegetettség érzésének, éreztetésének" pillérei voltak, amelyek a pártvezetést legitimálták, és munkások tömegeit állították mögé. A harmadik pillér nem az ország külsô fenyegetettségétôl való félelem szüleménye, hanem a pártvezér, a hierarchia csúcsának védelmi mechanizmusa. Ez a "káderrotáció", amely a politikai vezetôréteg összetartását gyengítette, megakadályozta azt, hogy a pártfôtitkártól független csoportosulások jöjjenek létre. A "káderrotáció" elvének bevezetése azt eredményezte, hogy Romániában a szultáni közigazgatás és bürokratikus államapparátus tradícióihoz híven "mindenütt az elmosódott egyéniségû végrehajtók jelenléte volt a jellemzô, akik nem rendelkeztek múlttal, tekintéllyel, tömegbázissal, de hatalommal sem igen, tisztában voltak teljes függôségükkel, önnön kreatúra jellegükkel és eszköz szerepükkel, s ha esetleg pillanatokra elfelejtették volna, a sûrû és látványos cserék, leváltások ezt eszükbe juttatták, mint ahogy lehetetlenné is tették meggyökeresedésüket."27 Így nem alakulhatott ki belsô ellenzék, s a vezetés politikáját ellenzô szervezôdések csupán spontán, párton kívüli csoportokat eredményeztek, amelyek elfojtása nem okozott különösebb megerôltetést az államhatalomnak (1972, 1977, 1981. - Zsil völgye).28 A párt és az állam centralizáltsága elképesztô méreteket öltött.

Ennek a rendszernek a nemzetiségpolitikai jellemzôi, mechanizmusai, mozgatói a következô tételekben foglalhatók össze:

1. Az Antonescu-féle parancsuralmi rendszer bukása után a nemzetállami retorika rövid idôre visszaszorult ugyan, de teljesen sohasem szûnt meg, sôt egyre inkább visszaszivárgott az állami életbe. Ceausescu hatalomra kerülése idején, a Román Kommunista Párt 1965. július 19-22-i IX. kongresszusán ez az ideológiai revízió már deklaratív formát is öltött. A "szuverén nemzet" és a "független állam" fogalmai oly módon lettek részei az új állami ideológiának, hogy miközben félreérthetetlenül kifejezésre juttatták "Romániának a politikai és gazdasági függetlenségre törekvô politikáját", elkerülték, hogy mindez a koncepció a Szovjetunió érdekei ellen irányuljon.29 Így alakultak ki a "szocialista román nemzet" és a "szocialista nemzeti állam" kifejezések: "Románia egységes nemzet(i) állam, területén egyetlen nemzet él, a szocialista román nemzet..."30

2. Ez a sztálinista totalitarizmus amellett, hogy magába olvasztotta a nemzetállami ideológiát, lényegébôl adódóan hihetetlenül kedvezô feltételeket teremtett a nemzetiségek asszimilációjára nézve. Egyrészrôl kialakult egy olyan totalitárius és sovino-etatista államhatalmi mechanizmus, amely bármilyen monumentális, felülrôl irányított társadalom-átalakítási programot képes volt nehézségek nélkül véghezvinni.31 Másrészrôl pedig a kommunista propaganda új vonásokkal, kifejezésekkel, szimbólumokkal gazdagította a román fasizmus szótárát. Par excellence nagy lehetôséget jelentett a "nemzetköziség", a "testvériség" és más "baráti" fogalmak erôltetett használata. Ezt a jelenséget paradigmatikusan a Bolyai-egyetem megszüntetésének az indoklása példázza.32 Annak elméleti-eszmei indoklása, hogy az önálló magyar egyetemet beolvasztják kolozsvári román tannyelvû társába, az volt, hogy az erôket a nagyobb hatékonyság elérése érdekében egyesíteni kell, meg kell szüntetni a tanuló ifjúság szegregálódását, elô kell segíteni a "testvériség" kibontakozását. A valódi cél és az elért eredmény azonban arra mutat rá, hogy a román vezetés le akarta vágni a magyar nemzetiségi oktatás fejét, megszüntetve ezzel a kisebbségi értelmiség utánpótlását, ami napjainkra de facto meg is valósult. Az egyesíté s ellen tiltakozókra így azonban egybôl rá lehetett sütni a szeparatizmus bélyegét.

3. A nemzetállami ideológia reneszánsza és a "testvériség" túlhangsúlyozása adta az alapját a nemzetiség, illetve a kisebbség fogalmát egyre szûkítôbben értelmezô megközelítésnek, a "nemzeti és etnikai kisebbség"-fogalom tartalmi kiüresítésének. A "kisebbség", "nemzeti kisebbség" fogalmát fokozatosan, egyre inkább felváltotta az "együtt élô nemzetiségek" terminológia. Ennek célja az volt, hogy kivonják a nemzetiséget a nemzetközi jogi védelem alól, mindamellett arra is alkalmas volt, hogy "elkendôzze a különbözô történelmi múlttal, eltérô gazdasági, társadalmi és kulturális háttérrel rendelkezô kisebbségek közötti különbségeket," tehát megszüntesse ennek regionális, kulturális és a tradíciókban megnyilvánuló oldalait. Így lett a "nemzetiségek lakta terület"-bôl "vegyes lakosságú terület", illetve "az együtt élô nemzetiségek által lakott terület, ahol a románokon kívül más nemzetiségek is élnek". Az "együtt élô nemzetiségek" terminológiát a '80-as évekre már felváltotta a "magyar nemzetiségû román", sôt, a "magyarul beszélô román" kifejezések. Ez utóbbi tehát már nem is fedi le a tradicionális nemzeti kisebbség fogalmát, hiszen csupán eltérô nyelvtudást, esetleg anyanyelvet említ. A nemzeti kommunizmus ideológiája tehát sajátos módon átformálta a politikai nemzet fogalmát, s így nem csupán a közjogi absztrakció szintjén zárta ki egyéb etnikai vagy kulturális jellegû entitások létezését, hanem a gyakorlatban is.33 Ez a nemzet-fogalom az alábbi feltételezésre épül: "a dolgok természetes rendje szerint minden román állampolgárnak román nemzetiségûnek vagy román anyanyelvûnek kell lenni; mindenki, aki ebbôl a »sorból kilóg« , az »az egységes román nemzetet« bontja meg, következésképpen deviánsnak minôsül"34. Mindazt, hogy ez nem csupán alkotmányjogi absztrakció, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e koncepciónak a jegyében tették kötelezôvé a helységnevek román nyelvû használatát, még az irodalmi alkotásokban is, illetve ennek jegyében korlátozták a románra nem fordítható személynevek anyakönyvezését.

4. A testvériség túlhangsúlyozásához hasonló a "nemzetiségi kérdés megoldottságának" dogmája is. Az Igazság 1953. január 29-én megjelent számában nyilvánosságra hozta Gheorghe Gheorghiu-Dej bejelentését, miszerint Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést. Ezt az érvelést késôbb Ceausescu is átvette, és végsô soron ez lett a nemzetiségi problémákra adható hivatalos válasz mind a belföld, mind a külföld irányában: megoldottuk, tehát nincs, szó se essék róla. Aki felveti a problémát, meghamisítja a romániai kisebbségi realitásokat, szeparatista szándékai vannak, és "célja a magyar és román nép barátságának megzavarása, közöttük konfliktusok szítása és végsô soron Románia, a román nemzet területi egységének, szuverenitásának eltiprása". A kisebbségi realitás meghamisítása természetesen még a kisebbségi kérdés említését is magában foglalja.35

Mindezt egy széleskörû homogenizációs program fogta át, amely kiterjedt a társadalmi élet minden területére, de jellegénél fogva a nemzetiségeket különösen hátrányosan érintette. A homogenizálódás programjának elvi alapja a következôkben foglalható össze: a román szocialista nemzet fejlôdése objektíve abban az irányban mutat, hogy hosszú távon megszûnnek a nemzetiségek és más kulturális, regionális diszkrepanciák, és kialakul az egységes kommunista román nemzet(i) állam, és az egységes román nemzet; ezt azonban minden eszközzel fel kell gyorsítani, biztosítva "az összes dolgozók teljes jogegyenlôségét", mármint annak a lehetôségét, hogy ôk is románok lehessenek, megtanulhassák a román nyelvet, hiszen "mi [az egységes román nemzet] nem tudunk külön fizikai, kémiai és más szakintézeteket létesíteni azoknak a fiataloknak, akik nem ismerik a román nyelvet"36. A jogegyenlôség így a nemzeti önfeladást jelenti, illetve azt a különleges "többletjogot", "privilégiumot", hogy a román nemzet(i) állam megtanítja a kisebbségeknek az állam hivatalos nyelvét.37 Ennek jegyében hirdettek meg 1971 és 1976 között egy "mini kultúrforradalmat", amely a nemzetiségi, köztük a magyar kultúra gleichschaltolását is tervbe vette. Egyre bevettebbé vált az a nézet, hogy nem az a fontos, milyen nyelvû egy adott írás, hanem az, hogy milyen tartalommal bír, így az sem lényeges, hogy egy adott nemzetiség beszélje, vagy egyáltalán ismerje saját nyelvét, hiszen a szocialista és kommunista tartalom a lényeg. "Az irodalomnak és a mûvészetnek, függetlenül attól, hogy milyen nyelven lát napvilágot, hazánk új valóságát kell tükröznie, elô kell mozdítania a dolgozók nemzetiségi különbség nélküli testvéri közeledését, az egész nép szellemi felemelkedését a szocializmus és a kommunizmus építéséért vívott küzdelemben."38 A nemzetiségi jogok megnyirbálásának indokai közé, a nemzetállami determináltság mellé bekerült a gazdasági, vagy inkább pszeudo-gazdasági érvelés is, mondván, hogy ezeknek a jogoknak a biztosítása - magyar nyelvû oktatás, kisebbségi kiadványok stb. - túlzottan drága, így az állam fájó szívvel ugyan, de eltekint azok biztosításától. Ceausescu egy 1974-es beszédében szemléletesen fejti ki ezt a cinikus, és részben divide et impera érvelést: "A papírkérdést illetôen én már nem tudom kit hallgassak meg elôször, a magyar vagy a német nemzetiségûeket vagy a románokat, hiszen mindegyik több papírt kér. Meg kell érteni, hogy a papír nem nyelvi kérdés, hanem gazdasági probléma, s ennek megfelelôen kell tekinteni, szem elôtt tartva a világpiac mai helyzetét. (...) Természetes, hogy a kisebb létszámú magyar vagy német olvasóközönséghez szóló könyvek példányszáma is kisebb. De talán nem kell gépiesen a lakosság számához viszonyítani a példányszámot."39

A román nemzeti kommunizmus kisebbségi politikájához tartozott továbbá annak kedvezô propagálása, kommunikálása mind a hazai, fôként a kisebbségi, mind a külföldi közvélemény irányában. A politika tálalásához hozzátartozott, hogy miután egyes engedményeket meghirdettek, azokat nem, vagy csak részben alkalmazták, avagy hangzatosan deklaráltak valamilyen intézkedést, amely a médiában nagy teret kapott, majd ezt titokban visszavonták. Késôbb az is megtörténhetett, hogy az engedményt újra megadták, ezzel is fokozva a bizonytalanságot. "A látszat- és részeredmények nyilvános (...) hangoztatásával párhuzamosan folytatódott a jogfosztás", az erôszakos beolvasztás. A külföldi propaganda jellemzô példája a már a bevezetôben is említett Nemzetiségi Statútum, amely bár de facto nem volt hatályban, mégis úgy kommunikálták a külföld és a beavatatlan szemlélôk számára, mint a megoldott nemzetiségi kérdést. A román nemzetiségi politika igazi arcát nemcsak a hivatalosan folytatott hazugságok, a propaganda és a valóság között feszülô szakadék világítja meg, hanem a tervszerûen és összehangoltan alkalmazott "húzd meg - ereszd meg" politika is. "E politika lényegi vonása, hogy az alaptendenciaként állandóan érvényesülô kisebbségellenességgel párhuzamosan - általában valamilyen külsô vagy belsô fenyegetettség érzetének a hatására - a román vezetés egyes területeken olyan intézkedéseket hoz, amelyek a kisebbségek szemében a fennmaradás esélyét jelentik", avagy a nemzetközi közvélemény számára bizonyítják Románia kisebbségbarát politikáját.40

A román központi pártpolitikában, és ezen belül a kisebbségi politikában a "rafinált keleti despotikus módszerek keverednek a modern technika kelléktárával."41 A háttérben permanensen érvényesül egy radikálisan kisebbségellenes politika, amelyet azonban nagyon pontosan koordinálnak. A román kisebbség- és asszimilációs politika sohasem érvényesül direkt módon, és amennyire radikális állandóságában, annyira óvatos és fokozatos. "Román politikus számára a magyar kérdés csak a következô színben jelentkezhetik: mindent megadni a magyaroknak, amit meg-nem-adni lehetetlen..."42 Alapelve a "húzd meg - ereszd meg", ami azt jelenti, hogy semmit sem lehet elvenni, megszüntetni egyik napról a másikra, ha azonban ez mégis megtörténne, adni kell helyette valamit, ami eltereli a figyelmet. Ebbôl következôen minden "a realizált cél szempontjából vizsgálható, valamennyi kis vagy nagy hatalmi intézkedés eszközként kapcsolódik a végponthoz."43

Végezetül meg kell említeni, hogy ezt a nemzeti kommunista ideológiát át meg átfonja a historicizmus.44 Vlad Georgescu találóan nevezi ezt a hivatalos kurzust "történelmi nacionalizmusnak".45 "Ceausescu idején kidolgoztak egy képet egy olyan monolitikus társadalomról, amelyben a nép és a bojárok szoros egységbe tömörültek a szeretett vezér körül, lett légyen az egy dák király vagy egy középkori fejedelem. (...) A múlt áttervezésétôl eljutottak a hagyományos mítoszok eltulajdonításához is. A párt eredete egybemosódott a nemzet eredetével. A pártmúzeum bejáratát Decebal és Traianus ôrizték. A hadtörténeti múzeumot, amely a legutóbbi évtizedben a történelemhamisítás legfôbb mûhelye volt - a Legfôbb Hadúr testvérének felügyelete alatt - groteszk látványosságot nyújtó lovas és gyalogos vajdák szobrai vették körül."46 Ez lehetôséget nyújtott nem csupán a xenofóbia, a történelmi üldözöttség, a származási fölény hangoztatására,47 hanem arra is, hogy egyes kisebbségi csoportoknak identitástudatukkal ellentétes identitást "kutassanak ki". Ilyen történeti fogantatású érv volt az, hogy a moldvai csángókat erôszakosan elmagyarosított románoknak tekintették, s így megszüntették számukra a magyar nyelvû miséket, az anyanyelvû oktatást, a magyar nevek anyakönyveztetését stb. Abból a téves posztulátumból, hogy a csángók - még ha errôl nem is tudnak - románok, már könnyen levezethetô, hogy ezek az intézkedések nem sértik ôket. Ugyanez az érvrendszer próbálta meg leválasztani a magyar kisebbségrôl a székelyeket, kihasználva azt, hogy egy sajátos dialektust beszélnek és sajátos kulturális vonásokkal rendelkeznek.48 A történelemtudomány politikai fogantatására jellemzô, hogy míg Erdélyrôl könyvtárnyi, nem ritkán idegen nyelvû publikáció és monográfia látott napvilágot, addig a hasonlóan "ôsi román szállásterületnek" számító Besszarábiáról, kerülve a Szovjetunióval szembeni konfliktust, alig születtek írások.49

4. A kisebbségi jog és társadalmi valóság története 1945 és 1989 között

A nemzetiségpolitikai változások áttekintése után és annak alapján sor kerülhet a romániai nemzetiségek helyzetének társadalom- és jogtörténeti vizsgálatára. Ezen a fejezeten belül három fô gondolati egység, problematika elkülönítését láttam célszerûnek. Véleményem szerint a kronologikus elemzés nem képes feltárni ennek a problematikának a lényegi jellemzôit, így a legszerencsésebb mellôzni az idôrendbeli megközelítést, és helyette ágazati, a társadalmi élet által követelt rendszerbe ágyazni a vizsgálat részeit.

A legfontosabb annak vizsgálata, hogy egy adott nemzetiség milyen érdekképviseleti/érdekvédelmi lehetôségekkel, illetve korlátokkal rendelkezik kisebbségi jogai érvényesítését illetôen. A tulajdoni rendben elfoglalt státus, az érdekvédelmi intézményrendszer, a kisebbségi csoport képzettségének szintje, a kisebbség közigazgatási beosztás szerinti lokális aránya, a vele szemben alkalmazott asszimilációs politika és az anyanemzettel való kapcsolattartása, illetve az anyanemzet által nyújtott politikai, gazdasági és nem utolsósorban morális támogatás azok a tényezôk, amelyek meghatározzák, hogy egy adott kisebbségi csoport mennyire tudja érdekeit becsatornázni egy olyan döntéshozatali mechanizmusba, amelyben a választási logika nem juttatja érvényre az össztársadalmi részesedést. Véleményem szerint egy pártállami, etatista rendszerben fölösleges elkülöníteni egymástól az érdekképviseleti/érdekvédelmi képesség két síkját, a magán- és a közszférát.

Szociolingvisztikai kutatások igazolják, hogy az érdekbecsatornázási képesség mellett az érdekképviseleti/érdekvédelmi jellemzôk, ezen belül elsôsorban a gazdasági és a képzettségi státuson alapuló társadalmi presztízs és a szervezettség szintje, azt is meghatározzák, hogy az adott nemzetiség milyen kedvvel, milyen mértékben és milyen formában veszi át az állam hivatalos nyelvét. Kutatások igazolják, hogy az államnyelv, a közintézetek, az iskolák, a hivatalok, a rendôrség stb. nyelve, a nemzetiségek számára általában a tekintély, a presztízs és az erô jelképe. Ennek a jelenségnek az érvényesülése azonban függ a társadalomban elfoglalt helytôl. Jellemzô példája ennek a romániai németeknek a román nyelvhez való viszonyulása. A román nyelvet, bár ebben az idôszakban Románia hivatalos nyelve volt, az erdélyi németek alig használták egymás közötti kommunikációjukban. "A II. világháború elôtt ez a nyíltan privilegizált csoport gazdaságilag is uralkodó szerepet töltött be az európai perifériának egy viszonylag fejletlen országában. A román nyelv munkahelyi használata a németek társadalmi süllyedését jelentette. A németek, ha egyáltalán használják a román nyelvet, azt csak bizonyos alacsonyra értékelt beszédeseményekben teszik. A beszédeseményeknek egy térbeli metaforájával azt mondhatjuk, hogy a két nyelv vagy teljesen elkülönül és teljesen más forrásból ered a presztízsük, vagy a román a németbe a legkevésbé elôkelô módon, alulról került be."50

Más a helyzet egy olyan kisebbségi csoport esetén, amely a többségi társadalomhoz, nemzethez képest deklasszált és gyengén szervezett. Amikor Burgenlandban "az állam kötelezôvé tette az oktatásban és a közigazgatásban a német nyelvet (...) a magyarok érvényesülése ehhez a nyelvhez kötôdött, s így az számukra a magas státus és a presztízs szimbóluma lett. A német nyelv így a magyar nyelvû beszélgetésekbe felülrôl hatolt be, mint a tekintély nyelve"51. A gazdasági és társadalmi különbségek Burgenlandban a magyar nyelv "haszontalanná" válását eredményezték, míg Erdélyben a német nyelv újfajta haszonra tett szert.

A romániai magyarság társadalmi státusa az erdélyi német példától halad a burgenlandi magyar felé. Kétségtelen, hogy az erdélyi magyarság gazdasági-társadalmi státusa soha nem érte el az erdélyi németekét, azonban az is vitathatatlan, hogy jellemzôen meghaladta az országos vagy az erdélyi román átlagot. Ez a társadalmi presztízs beszûkölôben van és 1945 után egyértelmûen elindult a deklasszálódás irányában, ami hihetetlenül felgyorsíthatja a nyelvi, majd a nemzetiségi spontán asszimilációt. Ez azonban már átvezet bennünket a második gondolati egységbe.

Az érdekképviseleti/érdekvédelmi lehetôségek mellett - második gondolati egységként - fontosnak tartom vizsgálni a nyelvi-kulturális jogoknak az érvényesülését, értve ezalatt elsôsorban az oktatásügyet, annak intézményi rendszerét és a nemzetiségeknek az abban való részvételét, illetve más kulturális struktúrákat, mint a hírközlés, információáramlás, a sajtó és a könyvkiadás. A társadalmi lét nyelvi-kulturális szintje az, amely leginkább képes reprodukálni a kisebbségi identitást, azonban nemcsak annak fenntartásában, hanem kibontakozásában is sine qua non szerepet tölt be. A nyelvi és kulturális élet mássága az az alapvetô jellemzô, amely a nemzetiségi társadalmi életet megkülönbözteti az össztársadalmitól.

Végezetül: utolsó gondolati egységként foglalkozom az autonómiával, mint sajátos problematikával és jelenséggel.

5. A nemzetiség érdekképviseleti/érdekvédelmi lehetôségeinek változása 1945 és 1989 között

5.1. A nemzetiségek részvétele Románia tulajdoni rendjében

A tulajdoni rendben elfoglalt nemzetiségi, elsôsorban magyar státus vizsgálata érdekében nem elég csupán az 1945 utáni eseményeket vizsgálni, mivel e társadalmi szegmentum lényegi jellemzôinek a feltárása érdekében egészen a 19. századi elôzményekig kell visszanyúlni. Ennek a történeti ívnek a feltárására a jelen dolgozat keretei között nem vállalkozhatok, azonban megkísérlem kiemelni azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek alapvetô változást hoztak a tulajdoni rendben.

Ha a történelmi Magyarország azon területén lakó népesség tekintetében, amely ma Romániához tartozik, a tulajdonviszonyok, ezen belül elsôsorban a földtulajdon 20. századi alakulását vizsgáljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Erdélyben és a Partiumban erre alapvetôen rányomta bélyegét az a tény, hogy a nemesség, és azon belül fôként az arisztokrácia, amely hosszú ideig egyedül rendelkezett földtulajdonjoggal, magyar identitású volt. Így a magyaroknak és a szászoknak a tulajdoni rendben elfoglalt helye messze kedvezôbb volt, mint az akkor még nemzetiségnek számító románoknak. Ezt az állapotot törte meg az I. világháború után az 1921-es erdélyi földbirtoktörvény.52 Romániában az agrárreformot négy különbözô törvény révén hajtották végre, amelyek különbözô idôpontokban léptek hatályba Dobrudzsában, Bukovinában, Besszarábiában és Erdélyben, s eredményüket tekintve a román etnikum földtulajdoni státusát erôsítették meg.53 Becslések szerint, mivel "a román hatóságok már 1944 elôtt is elôszeretettel eltitkolták a számukra »kellemetlen« statisztikai adatokat", a kisajátított földek kb. 86%-a volt a magyar kisebbség tulajdonában, míg a kisajátított terület csupán 10%-át juttatták magyar igényjogosultnak.54

Ezt a folyamatot erôsítette meg az 1945 utáni földreformtörvény,55 amely a kisebbségeket, mivel az 1921-es törvény nem volt képes teljesen felszámolni a magyar és a német etnikum tulajdonosi dominanciáját, súlyosan érintette. Elsôsorban ennek volt köszönhetô, hogy a földkérdés nem a színmagyar területeken vált komoly problémává, hanem a vegyes, magyar-román lakosságú vidékeken.

A földbirtok-rendezési törvény kisebbségellenes, fôként magyar- és németellenes élét a törvény indoklása, mégha burkoltan is, de deklarálta, amikor kimondta, hogy "a földreform országunk részére nemzeti (sic! - tehát a többihez képest elsôdleges) gazdasági és társadalmi szükségszerûség"56.

A földosztás diszkriminatív lefolytatását és a román állam deklarált kisebbségbarátságát oly módon egyeztették, hogy a végrehajtás érdekében nem alkottak egységes jogszabályt, hanem azt különbözô szintû - miniszteri határozat, utasítás, nem publikus körrendeletek - és különbözô helyen megjelent - Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial), nyomtatott füzetek, röplapok - jogszabályokkal implementálták. Ennek eredményeként a szabályozás nem követhetô, az egymásnak ellentmondó szabályok pedig kedveznek a helyi hatóságok diszkréciójának, amelynek diszkriminatív volta már nem bizonyítható egyértelmûen. Ezek után nem meglepô, hogy a végrehajtással megbízott szervekbôl a magyarságot szinte teljesen kiszorították.57

Azonban nemcsak a végrehajtási jogszabályok tették lehetôvé a végrehajtó szervek önkényét, hanem magának a földtörvénynek is voltak ún. "gumiparagrafusai".58 Így kisajátítandók voltak azoknak a földjei, "akik Romániával hadiállapotban lévô országokba vagy 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek" (3. § c) pont), illetve - egy még általánosabb kategória szerint - "a távollevôk összes földjei és mezôgazdasági javai" (3. § d) pont).59 Sôt, a földmûvelésügyi miniszter 1946. június 13-án megjelent 1015. számú rendelete a földreformtörvény 3. § c) pontját - amely a német hadsereggel eltávozott német állampolgárok és német nemzetiségû román állampolgárok földbirtokainak és mezôgazdasági javainak kisajátítását rendeli el - kiterjesztette a magyar nemzetiségû személyekre is. Habár a Központi Agrárreform Bizottság 1946. január 28-i utasítása, és ezt követôen több körlevele is tisztázta ezt a kérdést, a helyi bizottságok ez utóbbiról nem vettek tudomást.60

A földosztás egészérôl nem állnak rendelkezésre hivatalos adatok, a meglévô részadatok azonban egyértelmûen bizonyítják a földreform hatását:61

Megye

A magyar tulajdonosoktól
kisajátított földek
az összes kisajátított
föld arányában:

A magyar
igényjogosultak
a felosztásra került
összes földbôl:

A magyar lakosság
aránya az
összlakossághoz
képest:

Kolozs

90%

15,3%

44,9%

Szilágy

75,6%

38%

35,6%

Torda-Aranyos

27%
(többségében
magyarok lakta
településeken 95%)

10,7%

22,2%

Temes-Torontál

n. a.

5%

16,7%

A földosztás egészérôl meglévô adatok csupán a különbözô régiók közötti különbségekre világítanak rá, bár ezek is egyértelmûen a földosztás "nemzeti élérôl" tanúskodnak: a kisajátítás által érintett személyek 94,6%-a, a kisajátított földterület 49,0%-a Erdélyre és a Bánságra esett.62 Egyes becslések szerint a németek birtokainak 90, a magyarok birtokainak 80%-át sajátították ki.63

A nemzetiségek, különösen a magyarok tulajdonrendi státusának visszaszorítását segítette elô az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Felügyelô Pénztár - románul rövidítve a CASBI64-tevékenysége. A CASBI az 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt szovjet-román fegyverszüneti egyezmény 8. szakasza alapján jött létre, amelynek értelmében "a román kormány és fôparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország és Magyarország vagy ezek állampolgárai; vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képezô bármilyen természetû vagyonok (beleértve az értéktárgyakat és a pénzt is) a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kivitelét vagy kisajátítását. A román kormány és fôparancsnokság ezeket a vagyontárgyakat a Szövetséges (szovjet) Fôparancsnokság részérôl megállapítható feltételek mellett fogja megôrizni."65

A 8. szakasz alapján a CASBI "vette gondozásba a magyar és a német államjavakat, illetve azoknak a német vagy magyar állampolgárságú" természetes és jogi személyeknek a tulajdonát, akik Németország vagy Magyarország területén laktak, valamint nemzetiségüktôl függetlenül mindazokét, akik az ellenséges hadsereggel, vagy azt megelôzve visszavonultak. A CASBI felügyeletet gyakorolt és ellenôrizte azokat az ipari és kereskedelmi vállalatokat, amelyek tôkéjének 20%-a a fent megjelölt személyekhez tartoztak. "Felügyeletet gyakorolt, ellenôrizte és adminisztrátort nevezett ki azoknál a kereskedelmi vállalatoknál, amelyek a rendeletben megjelölt személyek meg nem engedett ellenôrzése alatt mûködtek. Kinevezte, visszahívta és ellenôrizte az adminisztrátorokat és gondnokokat."66

A CASBI mûködésével kapcsolatban az igazi problémát hatáskörének egyoldalú kiterjesztése jelentette, amelyet a "vélelmezett ellenség" fogalmának a kialakításával vitt véghez. "Vélelmezett ellenségnek" tartották azokat a személyeket, állampolgárságuktól függetlenül, akik német vagy magyar területen, vagy az ezek által elfoglalt területen tartózkodtak vagy ott állandó bejelentett lakásuk volt, illetve azokat a román állampolgárokat, akik ezekre a területekre menekültek 1944. szeptember 12. elôtt vagy után. Menekült egyénnek tekintették:

- a bécsi döntés után lakosságcserével Észak-Erdélybe költözött, tehát szinte mind magyar nemzetiségû román állampolgárokat;

- a bécsi döntés után lakosságcserével Észak-Erdélybe költözött magyar állampolgárokat;

- a front miatt Észak-Erdélybe menekülteket;

- az itt gyógykezelés vagy kórházi ellátás alatt állókat;

- a Magyarországra menekülteket, illetve az onnan idôvel visszatérôket;

- a német csapatok által elhurcoltakat;

- a kiürítési rendeletnek eleget tevô távozókat.67

A vélelmezett ellenség fogalmára elsôsorban azért volt szükség, mivel 1945. január 22-én Magyarország, a szovjet-magyar fegyverszüneti egyezmény következményeként megszûnt ellenséges ország lenni. A "vélelmezett ellenség" kategóriája segített fenntartani a CASBI intézkedési gyakorlatát egy olyan személyi körrel szemben, amelyre nézve már nem rendelkezett hatáskörrel. Azt, hogy a magyar etnikum tulajdoni státusára akartak ezzel csapást mérni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Bukovinából és Besszarábiából a front elôl Erdélybe menekült több tízezer román nemzetiségû személlyel szemben fel sem merült hasonló intézkedések foganatosításának a kérdése, sôt, ôket éppen Erdélyben telepítették le. Ennek révén Romániában hozzávetôlegesen 30 ezer magyarnak foglalták le az ingatlanát - házát, kertjét, földjét, üzemét stb. - a benne lévô ingóságokkal egyetemben. Hasonlóan a tulajdonjog megfosztására használták fel az állampolgárság körüli vitákat is, amelyek csupán 1947. május 30-a után szûntek meg, amikor elfogadták az új, 163. számú állampolgársági törvényt. A CASBI-jelenség célját és lényegét adekvátan szemlélteti Vasile Luca (Luka László) kijelentése, amelyet a magyar-román diplomáciai tárgyalások során tett: "a romániai magyar vagyonokat a román nép kizsákmányolásából szerezték a magyar urak, tulajdonjoguk ekképpen a román proletárokat illeti meg"68.

A földreform és a CASBI tevékenysége mellett a harmadik olyan tényezô, amely végsô soron a kisebbségi tulajdoni státus degradálásához vezetett, az államosítás és a kollektivizálás volt. Bár a földreform megszüntette a magyar etnikum dominanciáját az ingatlantulajdoni rendben, az államosítás és a kollektivizálás mérte az utolsó csapást a kisebbségi tulajdoni státusra.

Ez a jelenség természetesen nemzetiségtôl függetlenül az egész romániai társadalmat érintette, mégis fontosnak tartom kiemelni, hogy a romániai nemzetiségeket ez a folyamat - három aspektusból is - sokkal jobban sújtotta, mint a román többséget.

- Az államosítás és a kollektivizálás egyrészrôl megszüntette azt az anyagi bázist, amely a hivatalos kurzustól függetlenül bármiféle alapot biztosíthatott volna önálló nemzetiségi, fôként kulturális, oktatási kezdeményezéseknek. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy az etatista román állam a társadalmi struktúrák, intézményrendszerek többségét kisajátította a maga számára. Nem szabad azonban arról megfeledkeznünk, hogy az anyagi alapok szétzúzása annak a lehetôségét is megszüntette, hogy a politika változásával egy idôben nemzetiségi kezdeményezések indulhassanak.

- A másik negatív hatás a nemzetiségek, ezen belül különösen a magyar kisebbség deklasszálásának a szociológiai tendenciájával írható le. Elôször a földbirtokos és a nagypolgári réteg szûnik meg, majd hasonló sorsra jut a középréteg és - bár ez már átvezet minket az oktatás szférájába - az értelmiség is. A egynemûsített, a nemzetiségi identitástudatot reprodukáló és fejlesztô társadalmi rétegeket elvesztô nemzetiségek így már könnyebben váltak a román homogenizációs politika áldozataivá. A szerkezetében torzult nemzetiségi társadalom már kevésbé képes érdekei kommunikálására, és könnyebben feladatot jelent az államgépezet propagandamechanizmusa számára.

- Harmadrészt az elszegényedés, elsôsorban a földínség következtében sokkal nagyobb volt a nagy ipari központok felszívó hatása a magyar nemzetiség körében, a magyarok sokkal hamarabb indultak el a nagy ipari centrumokba, bánya- és építôtelepekre, s így ennek a rétegnek a körében az asszimiláció sokkal hamarabb és nagyobb hatékonysággal valósult meg.

5.2. A magyar kisebbség szakmai képesítése és reprezentáltsága az állami szférában

Az etatizmus alapján felépített kommunista társadalmi rendszerben a társadalmi presztízs megszerzése a mindenkori államhatalomtól függ. A kommunista rendszerben a tulajdonosi rend, a tulajdonjog által biztosított társadalmi egzisztencia megszûnik. Ezzel párhuzamosan megszûnik azonban a "képesített arisztokrácia", az értelmiség egyértelmû társadalmi státusa is. Egy piacgazdaságban mindennek értéke van, az ember képességeinek és képesítésének is, s ennek függvényében nyeri el egy adott személy vagy személyek egy meghatározott csoportja az ezzel járó társadalmi presztízst. Egy etatista államban mindennek annyi az értéke, amennyit az állam érte adni hajlandó, hiszen az állam az egyetlen munkáltató és az egyetlen tôkés, vállalkozó. A tulajdonjog társadalmi presztízst konstituáló értékének megszûnésével a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet az határozza meg, hogy az állami szférában, amely kizárólagosan mûködi k, ki milyen státust nyert el.

A státus elnyerésének két tényezôje, pontosabban két lépcsôje van. Az adott személynek vagy csoportnak lehetôleg olyan képesítéssel kell rendelkeznie, amelyre az államnak szüksége van, amelyet az állam szükségesnek ítél meg. Másrészrôl az államnak az adott személyt vagy csoportot az általa kialakított értékrendszer szerint kell a megfelelô státusba helyeznie. E miatt a kettôs lépcsô miatt érdemes ezt a két jellemzôt egy kategória alá vonni, hiszen a képesítés nem jelenti egyértelmûen az alkalmazást, és az alkalmazás nem jelenti egyértelmûen a képesítés meglétét. Az állami szféra jelentôsége vitathatatlan, azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a romániai rendszerváltozás után a piacgazdaság megteremtésével a képességekben és a képesítésben rejlô társadalmi érték, az újjászületô magántulajdon mellett, a társadalmi presztízs másik jelentôs meghatározója lett, így egy 45 évig tartó oktatási deklasszációs folyamat eredményei tovább hat(hat)nak.

Romániában a kisebbségek, elsôsorban a magyar kisebbség érdekérvényesítési, érdekképviseleti potenciáljának a visszaszorítása 1945 után sokkal nagyobb jelentôséget kapott, mint ennek tulajdonjogi vetülete, mivel ez utóbbi az államosítás ideológiájába beágyazható volt, és az egész társadalmat is érintette, még ha kisebb mértékben is. Ezzel szemben a képesítésbeli deklasszáció éppen az össztársadalmat jellemzô folyamattal volt ellentétes, tehát míg összességében a felsôfokú végzettségûek aránya nôtt, addig a magyarok körében ez nem, pontosabban nem ilyen formában történt meg.

Az oktatás, illetve az oktatási diszkrimináció kérdésével nem kívánok itt részletesen foglalkozni, hiszen ezzel egy külön fejezet foglalkozik.69 Annyit azonban fontosnak tartok kiemelni, hogy minél magasabb oktatási fokozatot vizsgálunk, annál nagyobb a magyar kisebbség alulreprezentáltsága, annak ellenére, hogy az alsó- és középfokú oktatásban képviselete nemcsak arányos, hanem némely esetben felülreprezentált is. A középfokú- és a felsôfokú oktatás közötti törés egyértelmûen bizonyítja az oktatási diszkrimináció meglétét, ezen belül a magyar oktatási nyelv hiányának a negatív hatásait.

Amennyiben az oktatásban való részvételt szakágak szerint vizsgáljuk, megfigyelhetjük a romániai oktatási diszkrimináció második vonulatát. Ennek a folyamatnak a lényege az, hogy a kizárólagos állami oktatás "numerus clausus"-okat alkalmazott azon szakmák, képesítési ágazatok esetén, amelyek a leginkább biztosították a társadalmi elismertséget. 1945 és 1989 között természetesen nem születtek olyan felmérések, amelyekkel ezt bizonyítani lehetne, azonban ha megnézzük az 1989 utáni magyar kisebbségi iskolázottságról szóló felméréseket és elemzéseket, akkor megállapíthatjuk, hogy azok a generációk, amelyek 1945 után végezték iskolai tanulmányaikat, gyakorlatilag a mai aktív magyar népesség egésze, a felsôfokú iskolai végzettség és a magas értékû képzettség tekintetében alulreprezentáltak. Ráadásul az oktatás ezen tendenciája 1989 után sem szûnt meg. A magyar hallgatók jelentôsen alulreprezentáltak a jogi, közgazdasági, közlekedési és hírközlési, orvostudományi, építészeti stb. szakokon, míg a pedagógusképzôkben, a teológiai és mûvészeti iskolákban felülreprezentáltak.70

Hasonlóan nincsenek adataink az államigazgatási vezetésben való reprezentáltságot illetôen, így ebben a kérdésben is az 1992. évi népszámlálás adatai alapján kell visszakövetkeztetnünk. Ennek alapján megállapítható, hogy a választott testületekben a magyarság részarányának megfelelôen van reprezentálva, míg "az államigazgatás azon területein, ahol a tisztségviselôket nem választják, hanem kinevezik, a magyarok részesedése már aktív dolgozóik nemzetiségi számarányának a felét sem éri el (mindössze 2,7%)."71

A konkrét statisztikai adatok hiánya ellenére vitathatatlan tény, hogy a gazdaságirányítás, a fegyveres erôk és rendôrség területén egyértelmû numerus nullus érvényesült, s magyar nemzetiségût csak elvétve, mutatóban találunk ezekben a szervezetekben. Gyakori jelenség még ma is a Székelyföldön, hogy egy 100%-ban magyar nemzetiségû településen csak a rendôr és családja román. Az államigazgatási diszkrimináció a '80-as években radikálisan felgyorsult. A magyar nemzetiségû városi és megyei párttitkárokat, a néptanácsok vezetô tisztségviselôit, a vállalatigazgatókat, a katonaság, rendôrség, állambiztonság magyar tisztjeit szinte kivétel nélkül román nemzetiségûekkel cserélték fel. Ezzel egy idôben történt meg a magyar nyelvû iskolák vezetôségének a románosítása is.72

5.3. A romániai magyar kisebbség politikai/érdekképviseleti intézményrendszere 1945 és 1989 között

Erdélyben a két világháború között, sôt a II. világháború végéig egy elég disztingvált magyar politikai képviseleti intézményrendszer mûködött, amely képes volt megjeleníteni a nemzetiséghez való tartozás mellett a politikai irányultságot is. Ez a széles, majdnem mindenki számára helyet biztosító politikai paletta - a bekövetkezett kommunista fordulat egyenes következményeként - 1945-tôl fokozatosan a baloldali magyar politikai szervezetekre szûkült le. A román baloldalnak mindenképpen szüksége volt a magyar nemzetiség támogatására, amelyet természetesen annak baloldalától sokkal könnyebben megkaphatott. Így nem meglepô, hogy a kommunista és a szociáldemokrata vonalon kívül más kisebbségi intézmény felállítását ellehetetlenítették, amely mind a magyar baloldal, mind az általánosan jobboldalellenes propaganda számlájára írható.73

1945 után két olyan szervezet volt, amely a magyar nemzetiség képviseletét próbálta ellátni: a Magyar Népi Szövetség és a Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottsága.

A Magyar Népi Szövetség 1944. október 16-án alakult meg a Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) utódjaként. Bár szervezetileg független volt az RKP-tól, mégis annak befolyása alatt állt. Politikai szerepvállalása két pólus közé szorult. Egyrészrôl arra törekedett, hogy minél inkább megnyerje a magyar kisebbség támogatását, abból a célból, hogy a magyar nemzetiség egyetlen, legitim képviselôjeként léphessen fel. Másrészrôl szinte teljes lojalitás és bizalom fûzte az RKP-hoz.

Az MNSZ a bel- és külpolitikai támogatásért cserébe a Szövetség kiáltványában például nyíltan kiállt az 1939-es magyar-román határ visszaállítása mellett, ezért pedig a Groza-kormány hajlandó volt kedvezô intézkedések elfogadására, és ügyelt arra, hogy a Szövetség megôrizze kisebbségképviseleti dominanciáját. 1947 folyamán az MNSZ az RKP "szolgálóleányává" süllyedt. Utolsó kongresszusát 1948 decemberében hívták össze. 1949 és 1953 között gyakorlatilag már csak papíron létezett.74

Az MNSZ egyetlen politikai konkurense a Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottsága volt, amely a Szövetségnél sokkal erôteljesebb sérelmi politikát folytatott. Az OMB jelentôsebb térnyerését azonban ellehetetlenítette az a tény, hogy az RKP fontos érdeke volt az MNSZ politikai monopóliumának a megôrzése, hiszen csupán így tudta biztosítani befolyását a magyar társadalomra, és csupán így tudhatta maga mögött a romániai magyarság legitim képviselôjének feltétlen bel- és külpolitikai támogatását. Az OMB 1947 folyamán a Romániai Szociáldemokrata Párttal együtt a politikai süllyesztôbe került. Ezután már kirakatszervezet formájában sem volt rá szükség.75

1947-ben tehát, a pártok betiltásával egy idôben, végérvényesen megszûnt az önálló magyar érdekképviseleti struktúra. Ezzel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy 1947 elôtt sem beszélhetünk önálló magyar politikai intézményrendszerrôl, mivel az RKP csupán azt a szervezetet engedte be a romániai politikum szférájába, amely - a politikai kényszerhelyzet és lojalitás révén - a Párt leghûségesebb kiszolgálója szerepére volt ítélve. Az RKP-vel kötött hallgatólagos szövetség és a politikai lojalitás voltak a feltételei annak, hogy az MNSZ-t megtûrjék a politikai színpadon.

A hatalom igénye egy nemzetiségi politikai intézményrendszer iránt 1947/1948-ban megszûnt. 1968-ig nem is volt semmiféle hasonló struktúra. Az 1968 és 1971 között bekövetkezett kisebbségpolitikai konjunktúra azonban politika-szükségletet teremtett egy ilyen jellegû intézményrendszer létrehozására. Ez a fordulat külpolitikai következmény volt, amelyet a csehszlovákiai bevonulástól való román távolmaradás indokolt. A román vezetésnek érdekében állt, hogy jobban maga mögött tudja a belsô erôk, köztük a magyar kisebbség, támogatását. Másrészrôl pedig szerepet játszhatott benne a "húzd meg - ereszd meg" politikai megfontolása is, amely egy ideig a kisebbségpolitika megváltozásának reményével kecsegtetett, ezáltal is valamelyest visszavetve a kisebbségek elégedetlenségét. Így hozták létre 1968 novemberében a magyar és német nemzetiségû dolgozók tanácsait, amelyek azonban csak tanácskozási joggal rendelkeztek, és tagjaikat a kormány nevezte ki. Ezek a jellemzôk már az elsô perctôl jelezték, hogy a kormányzatnak csupán egy bábszervezetre van szüksége, azonban a központi vezetés 1971-ig ügyelt a szervezet legitimitásának megôrzésére, s így annak munkájába a magyar kisebbség legjelentôsebb képviselôit is bevonta, akik lényegi kérdéseket is felvetettek. 1971 és 1974 között a tanácsot már nem hívták össze. 1974 után az ülések nyelve a román lett76 és egyre inkább kidomborodott a kirakatjelleg. "A nyolcvanas évektôl már kizárólag csak akkor hívták össze, ha a külföld elôtt volt szükség az egységes fellépés demonstrálására."77

5.4. A kisebbségek egyházai

A politikai érdekképviseleti intézményrendszer mellett a kisebbségek másik nagy társadalmi struktúrája az egyházak voltak. Ezek kezdetben természetesen mögöttes szerepet töltöttek be a politikai intézményrendszerhez képest, azonban annak megszûnése, illetve kirakatjellegûvé tétele után ez az intézményi struktúra jelentette az oktatási rendszer mellett a másik szervezett kisebbségi alrendszert, sôt, az oktatáshoz képest jelentôségét növeli, hogy mindez részben vagy egészben el tudott válni az államigazgatástól. Bár az egyházi intézményrendszernek nem funkciója a politikai szerepvállalás, azonban egyedüli megmaradt intézményrendszerként ezt a funkciót kénytelen volt átvállalni. Másrészt az egyház komoly anyagi bázist jelenthetett és jelentett abban az idôben, amikor az állami támogatást megvonták a magyar oktatástól.78

Az egyházszervezet autonóm vagy fél-autonóm státusa végsô soron külföldi fórumokkal való kapcsolatot jelentett, valamint elôsegítette az egyház keretein belül a személyi kapcsolatokat, ezáltal elômozdítva, vagy inkább fenntartva az adott nemzetiség önszervezôdési képességét. A legjelentôsebbek azonban az egyház kulturális lehetôségei voltak.79

A romániai etatizmus a kommunista ideológia jegyében, a kizárólagosság ideológiai és hatalmi igényei érvényesítése érdekében arra törekedett, hogy az államapparátuson kívüli minden struktúrát megsemmisítsen. Ez természetesen nem lehetséges olyan tradicionális és mélyen a társadalomba beágyazott alrendszerek esetén, mint például az egyház. Ennek felismerése után az államhatalomnak nem maradt más alternatívája, mint az egyház társadalmi bázisának szétzúzása, majd ennek a meggyengült struktúrának az annektálása. Így a romániai egyházakat három kategóriára oszthatjuk.

- Az elsô kategóriát a román ortodox egyház alkotja, amelybe, miután Románia egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött 1927-es konkordátumot,80 1948-ban, a szovjet minta alapján, rendeletileg beolvasztották a görög katolikus egyházat.81 Az ortodoxia, cserébe az egyházi ingatlanok és szerzetesrendek eltûréséért, intézményrendszerének és kizárólagosságának állami elismeréséért, betagozódott az állami törekvéseket szolgáló hierarchiába. Az 1948-ban beiktatott Iustinian Marina pátriárka megfogalmazása szerint "Isten az ortodox egyháznak azt a küldetést adta, hogy mutassa az igazság útját mindazoknak, akik hisznek a haladás és a szocialista jólét közeli megvalósulásában." Mindez a dogmatikai pálfordulás a krisztusi eszkatológiának sajátos szekularizálásával, a kommunista tökéletes társadalommal való kicserélésével jött létre. Az alárendelt szerepért cserébe az ortodox egyházat nemcsak hogy nem szorították vissza, hanem még neki is adományozták a nemzeti egyház (biserica poporului român), az államvallás informális címét.82

- A következô fokozatot a református egyház jelentette, amely bár 1949-ben az állammal egyezményt kötött, mégis részlegesen megmaradt kisebbségi, elsôsorban magyar önálló intézményi struktúrának. A legmagasabb rangú egyházi és világi elöljárókat ugyan az állam választotta ki több jelölt közül, azonban a presbitériumok és az egyháztanácsok továbbra is megmaradtak választott testületnek, és a helyi, lokális szint legitim, féllegitim szervezôdéseivé váltak.83

- A harmadik kategóriát az erdélyi római katolikus egyház alkotta, amely a legerôteljesebb rezisztenciával viseltetett az államhatalommal szemben. Körében az ún. békepapság ismeretlen volt, a római katolikus egyház semmiféle kooperációt nem vállalt az állammal, püspökeit titokban szentelte és semmiféle állami beleszólást nem engedett meg. Az államhatalom meg-megújuló támadásai ellenére a párt és a katolikus egyház között egyfajta "állóháború" alakult ki, amely önálló egyházi intézményrendszert és mûködést tett lehetôvé. Ennek természetesen megvolt az ára: a meghurcoltatások, a kínzások és a kényszermunka. A katolikus egyház azonban kész volt "az apostoli folytonosságot, a jövôbeli papszentelések lehetôségét és ezzel az egész lelkipásztori struktúrát a »föld alá« vinni."84 Ennek a gandhista ellenállásnak az eredményeként a román állam kénytelen volt elismerni a katolikus egyház fizikai létét, és eltûrni a templom falai között folytatott tevékenységét.85 A katolikus egyházban erôs egyszemélyi vezetés alakult ki, amelyet Márton Áron neve fémjelez, aki 1938 és 1980 között volt Erdély püspöke, és akinek a neve a romániai magyar kisebbség élethalálharcának szimbólumává vált. 1949-ben bebörtönözték, majd 1955-ben, nemzetközi nyomásra, szabadlábra helyezték: házi ôrizetbe. Többszöri meghurcoltatása után 1967-ben visszahelyezték jogaiba, majd 1969-ben és 1971-ben engedélyezték, hogy Rómába utazzon. Ôt Jakab Antal majd Bálint Lajos követte a püspöki székben.86

A korszak egyházpolitikájáról elmondható, hogy habár a tiltott, megtûrt és a bevett vallás87 trichotómiájában gondolkozott, a református egyház 1949-es egyezménye ellenére a román pártpolitika az államvallásként favorizált ortodoxián kívül semmilyen más vallást nem ismert el, sôt, a többi felekezet és az állam kapcsolatát a kisebbség és a többség kapcsolataként értelmezte, és a római katolikus, a református és a többi protestáns egyházat igyekezett a templom falai közé kényszeríteni, megszüntetve ezzel az egyházak közéleti, kulturális és külföldi kapcsolatokat ápoló és építô funkcióit. Szemben az ortodox úttal a katolikus szerzetesrendeket és a kisebbségi egyházak anyagi alapjait felszámolták. Ezt követte a teológusképzés lassú, de félreérthetetlen csökkentése, és az egyházi sajtó minimálisra redukálása.

Az 1945 és 1989 közötti kisebbségi egyházpolitikát a legjobban a '70-es években kirobbant botrány jellemzi. 1972-ben a World Reformed Alliance, elhúzódó tárgyalások után, 20 ezer bibliát ajándékozott a romániai magyar református egyháznak. Miután azonban a román fél nagy nehezen belement az ajándékozás megengedésébe, a bibliákat nem a címzettekhez, hanem raktárakba szállították, majd ezeket 1984-ben a brailai papírgyárban WC-papírrá (sic!) dolgozták fel.88

5.5. Demográfiai helyzet, jellemzôk

Egy adott nemzeti kisebbség demográfiai helyzete jelenti talán a legfontosabb társadalmi jellemzôt, amely végsô soron a kisebbségi kérdés létét, illetve annak mértékét is meghatározza. A demográfiai helyzet nemcsak azt jelzi, hogy egy adott nemzetiség tagjainak száma - az össztársadalom arányában - csökkenô tendenciát mutat, hanem azt is, hogy a megoszlásbeli diszkrepanciák technikai akadályt gördítenek a kisebbségek jogainak érvényesítése elé, illetôleg - a másik oldalról szemlélve ezt - technikai jellegû fegyvert adnak az államnak a hivatalosan elfogadott kisebbségi jogok gyakorlati érvényesítésének szabotálására.

A demográfiai helyzet, a demográfiai jellemzôk elemzése szempontjából, véleményem szerint, három jelenséget kell megvizsgálni.

- A demográfiai helyzet legfelsô szintje egy adott nemzeti kisebbségnek az összlakosságon, illetve azon történelmi régión belüli aránya, amelyben az adott kisebbség jellemzôen él. Ugyan nem egyedüli tényezôként, de ez a faktor határozza meg a leginkább azt, hogy az adott kisebbség milyen hatékonyan tudja érdekeit az államhatalommal szemben képviselni. Az összlakosságon belüli arány végsô soron a többi érdekérvényesítési tényezô alapja is egyben. Másrészrôl a demográfiai arány változása megfellebbezhetetlen indikátora egy ország kisebbségi politikájának.

- A második vizsgálandó jelenség az adott kisebbségnek a városi lakosságon belüli aránya. Ez az arány Romániában, az erôltetett iparosítás és az ipar túlértékelésének következtében különös jelentôséget nyert, azonban a 19-20. századra vonatkozóan általánosságban is elmondhatjuk, hogy bár a városi nemzetiségi lakosság hajlamosabb az asszimilációra, jobb a társadalmi presztízse, jobban tudja érdekeit képviselni.

- A harmadik vizsgálandó demográfiai jelenség, amely végsô soron a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesülésének szintjét is jelenti egyben, az adott nemzeti kisebbségnek a területi megoszlása, lokális aránya. Hiába foglal el egy nemzetiség viszonylag magas arányt az össztársadalmon belül, ha helyileg sehol sem éri el azt a kvótát, hogy a kulturális, például oktatási jogok megfelelô szintje biztosítható legyen a számára.

Romániában 1945 és 1989 között négy alkalommal tartottak népszámlálást.89 Ezek megbízhatósága és használhatósága a kisebbségi helyzet elemzése szempontjából változó. Az 1948-as és az 1956-os népszámlálások adatait többé-kevésbé valósághûként fogadja el a szakirodalom, míg az ezt követô, tehát az 1966-os és az 1977-es népszámlálás eredményei a társadalmi folyamatok alapján megalkotott becslésekkel éles ellentétben állnak. A rendszerváltozás után 1992-ben tartották meg az elsô népszámlálást, amely bár nem esik a vizsgált idôszakra, azonban adatai megbízható kiindulópontot jelentenek a korszak vizsgálatához.90

A magyar lakosság abszolút számának változása önmagában nem árulkodik a demográfiai helyzet módosulásáról, hiszen ez, véleményem szerint, csupán az össztársadalom változásának relációjában nyer értelmet.

A magyar lakosság számának növekedésével kapcsolatban a hivatalos népszámlálások tükrében röviden annyi mondható el, hogy az az 1977-es népszámlálásig kisebb növekedést mutatott,91 mely azonban inkább stagnálással volt egyenértékû.92 Ennek ellenére az 1977-es adatokat az 1992-esekkel összevetve megállapíthatjuk, hogy ebben a 25 éves periódusban, a román asszimilációs politika legintenzívebb korszakában, a magyar lakosság szám szerint is csökkent körülbelül 20-26 ezer fôvel, attól függôen, hogy a magyar anyanyelvûek vagy a magyar nemzetiségûek számának változását tekintjük irányadónak. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az 1977-es népszámlálás adatai bizonyíthatóan kozmetikázottak voltak, és a magyarországi becslések alapján 2 millió körüli magyarral számolunk, a különbség még szembetûnôbb,93 hiszen így több mint 300 ezer magyar emigrált vagy asszimilálódott.

A magyar lakosság számszerû növekedésénél sokkal többet árul el a magyar etnikum Románia összlakosságán belüli arányának változása, amely nemcsak a lélekszám abszolút csökkenésérôl tanúskodik, hanem arról is, hogy a magyar kisebbség számára nem voltak adottak azok a feltételek, amelyek a többségi román lakosság számára adottak voltak annak érdekében, hogy növekedjen, illetve a növekedés kedvezô hatásaival szemben hatottak a kivándorlás, az asszimiláció stb. kedvezôtlen következményei. Míg a magyar lakosság aránya 1948-ban 9,4% volt, addig 1977-ben ez az arány 7,8%-ra,94 1992-ben pedig 7,1%-ra csökkent. Ez azt jelenti, hogy míg a román lakosság lélekszáma 1948 és 1992 között 66,81%-kal nôtt, addig a magyar etnikumé 8%-kal gyarapodott. Mindamellett ha tekintetbe vesszük, hogy a romániai magyar etnikum népszaporulata a gyakorlatban nem maradt el ilyen mértékben a románétól, azt mondhatjuk, hogy a különbözetért felelôs emigráció és asszimiláció a romániai magyar népesség változásának a két legmeghatározóbb tényezôje.

Ez a jelenség Erdélyre lebontva a következôképpen játszódott le 1948 és 1977 között: a magyar népesség aránya itt 1948 és 1977 között 25,7%-ról 22%-ra csökkent, majd 1992-ben 20,7%-ra zuhant.

A demográfiai csökkenés kapcsán mindenképpen ki kell térnünk a romániai magyarok emigrációjára. A romániai magyarság története során három nagy exodust élt át, amelyek közül az utolsó esik a vizsgált korszakra. Az elsô az I. világháborút követôen zajlott le, amikor is majdnem 200 ezer magyar, többségében közhivatalnok hagyta el Erdélyt. Ezt követte 169 ezer kivándorló 1924 és 1940 között. A második áttelepülési hullám az 1940-es bécsi döntés után zajlott le. Ekkor mintegy 200 ezer magyar települt Észak-Erdélybe. A kivándorlás harmadik hulláma a '70-es évek végén kezdôdött és a '80-as években tetôzött.95

A román migrációs politikában kettôs prioritás érvényesült, amelyek egymásnak látszólag ellentmondtak. Az elsô prioritás a felfokozott, központilag tervezett és erôltetett extenzív népességnövekedés és ezáltal a kivándorlás akadályozása. Ennek jegyében rengeteg olyan intézkedést foganatosítottak, amely ellehetetlenítette a kivándorlást, vagy ha erre módot is adtak, a kivándorlókat anyagi javaiktól - gyakran illetékek és más költségek, kisajátítás stb. címén - megfosztották, annak ellenére, hogy ez ellentétes a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 12. cikkelyében megfogalmazott szabad kivándorlás jogával. Az már csak hab a tortán, hogy a román büntetô törvénykönyv egy forradalmian új büntetôjogi megoldással az illegális határátlépés tervét, szándékát is büntetendônek minôsítette, és 6 hónaptól 3 évig terjedô börtönbüntetéssel rendelte szankcionálni.96

A másik prioritás a Vasgárdától kölcsönzött jelszó, a "zsidó- és magyarmentes Románia"97 agyréme volt. Ennek jegyében a Romániában élô kisebbségek kivándorlása más elbírálás alá esett. Az ilyen irányú kivándorlást a hatalom még jó szemmel is nézte. A nemzetiségek exodusában el kell különíteni a magyartól a német és a zsidó kivándorlást. Ez utóbbi esetben ugyanis a román állam még anyagi elônyre is szert tett állampolgárai kivándorlásából, hiszen gyakorlatilag eladta ôket, így az "ország megtisztításának érdeke" mellett komoly anyagi érdekek is szerepet játszottak ebben a folyamatban. Nem hivatalos megállapodás szerint az NSZK egy aktív felnôtt kivándorlási engedélyéért 10 ezer márkát adott, míg egy nyugdíjas 6 ezret, egy gyermek pedig 4 ezret ért. Izraelnek egy diplomás 5 ezer dollárjába került, míg egy szakmunkás 2500-ba. A korszak végére a németek száma több mint harmadára csökkent, ami az 1956-os számhoz képest 275 ezer fôs csökkenést jelent. A zsidó lakosság 149 ezer fôrôl csökkent néhány ezerre.98

A "migrációs üzletpolitika" jogszabályi megfogalmazásának egyik gyöngyszeme volt az 1982. október 22-én kibocsátott 302. számú törvényerejû rendelet. A rendelet szerint azok a személyek, akik megkapták az engedélyt az áttelepülésre, konvertibilis valutában kötelesek voltak a román államnak visszatéríteni az iskoláztatásukra, orvosi ellátásukra, illetve üdültetésükre fordított összeget. A rendelet végrehajtását kibocsátása után rögtön felfüggesztették, és végsô soron alkueszközként használták fel a külkapcsolatokban.99

A magyar kisebbséggel szemben alkalmazott migrációs politika, valószínûleg azért, mert a magyar állam nem lett volna hajlandó fejkvótát fizetni, megelégedett azzal, hogy a kivándorlókat - ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztva - több éves adminisztratív procedúra végigjárása után kiengedi. Az 1974. évi 223. számú törvényerejû rendelet elôírta, hogy a véglegesen külföldre távozott román állampolgárok ingatlanainak tulajdonjogát a román állam szerzi meg. A néptanácsok végrehajtó bizottságai ennek alapján tömegesen tagadták meg olyan személyektôl az elidegenítési engedély kiadását, akikrôl valószínûsítették, hogy disszidálni fognak. "Utóbb már erre sem volt igazán szükség, hiszen a bírói gyakorlat semmisnek nyilvánította" azokat az ingatlan elidegenítésére irányuló szerzôdéseket - függetlenül, hogy az ügyletek visszterhesek, avagy a felek jóhiszemûek voltak-e vagy sem -, amelyeket az emigrálást, illetve a disszidálást megelôzô három évben kötöttek.

A romániai migrációs politika további jellemzôje volt, nyereségorientáltsága mellett, szelektivitása, amelynek segítségével a kormányzat a fenti két prioritás ellentétét oldotta fel. Ez egyrészt a nemzetiségi személyekkel és a nemkívánatos románokkal szemben alkalmazott megkülönböztetô politikában rejlik, ami a romániai kisebbségek történetében az egyetlen olyan intézkedéscsomag, amely ôket pozitívan diszkriminálja. Szelektív volt ez a politika másrészt azért is, mert a migráció lehetôsége elsôsorban a kisebbség értelmisége elôtt állt nyitva, amire gyakran szóban fel is hívták a magyar kisebbség képviselôinek figyelmét.100

A második meghatározó demográfia jelenség, a városi lakosság számának változása a fent vázolt mennyiségi, aránybeli csökkenést még inkább kiemeli. A demográfiai csökkenés minôségi ismérveit tekintve még szembetûnôbb, hiszen 1948 és 1992 között az erdélyi magyar városi lakosság száma a felére csökkent.101 Ez elsôsorban a regáti területekrôl való betelepítések eredményeként valósult meg, de szerepet játszott benne a város körüli román településekrôl való betelepülés is. Az 1966-os és az 1977-es adatok szerint az erdélyi városlakó románoknak csupán 41-42%-a született az adott városban, míg 58-59%-uk betelepülô.102

A városi lakosság megoszlásának a központi kormányzat által felismert jelentôségét mi sem bizonyítja jobban, mint az erôltetett várospolitika. 1948 és 1956 között egymillió fôvel növelték a városok lakosságát. Az elképesztô gyorsaságú városiasodás eredményeként az '50-es években a városi népesség 71,5%-kal nôtt.103 Ez a számszerû növekedés azonban a magyar etnikum visszaszorulását is jelentette. Például Kolozsvár magyar népessége 1956 és 1977 között 7,6 ezer fôvel nôtt, míg a kolozsvári román etnikum 101 ezer fôs növekedést produkált. A számok önmagukért beszélnek.104

Románia jelenkori történetében messze nem volt szükségszerû egy ilyen mértékû extenzív urbanizáció, amely nem a települések fejlôdésén vagy a gazdasági érdekeken alapult, hanem elsôsorban hatalmi presztízsszempontokat szolgált. Romániában ebben az idôszakban egész országrészeket mozgattak meg, szerveztek át. Annak a 10,5 millió léleknek, amely a '80-as évek végén városlakó volt, a negyedrésze az 1968 és 1978 közötti évtizedben költözött be. Az egész urbanizáció és rurál exodus folyamata szigorú tervutasításon alapult, az RKP kongresszusain elôre meghatározták, hogy mikor mekkora lehet a városi lakosság aránya.105

A városi népesség számának központi, közigazgatási szabályozására adott lehetôséget az ún. zárt városok kijelölése.106 Ez a rendszer már 1949 óta mûködött. 1968-tól minisztertanácsi határozat tételesen nevezte meg azokat a városokat, amelyeket zárttá kellett nyilvánítani. Ezekben a városokban csupán megfelelô engedéllyel lehetett letelepülni. A listásra felkerültek a magyar kisebbség nagyvárosai is, mint például Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Arad, Brassó, Nagyvárad. A városi rangú települések közül 1985-re csupán Marosvásárhely maradt magyar többségû.107 1989 után napvilágra került az a román nyelvû titkos dokumentum, amely Marosvásárhely teljes elrománosításának a tervét tartalmazza.108 A statisztikai adatokból azonban e dokumentum hiányában is kirajzolódnak egy tervutasításos kisebbségellenes várospolitika vonásai.

A '70-es évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiségek élete és fennmaradása az urbanizációs-indusztrializációs folyamatban való részvételüktôl függ. A statisztikai adatok azonban azt mutatják, hogy a romániai magyarság nem tudott lépést tartani a tervszerûen irányított román bevándorlással. Tény, hogy ez a folyamat elôbb-utóbb megvalósult volna, hiszen egy egészséges mértékû urbanizáció esetén is várható volt, hogy a falvak román többsége a városokban is többségbe kerül, azonban a tervszerû várospolitika ezt az idôt a töredékére csökkentette.109

A területi megoszlás kérdését illetôen elmondható, hogy a hagyományos magyar településszerkezet 1945 után lényegileg nem változott, ami azt jelenti, hogy Romániában mind homogén, mind csupán néhány százalékban magyarlakta települések, területek is megtalálhatóak. A központi vezetésnek kétirányú törekvései figyelhetôk meg ezen a területen.

Az egyik törekvés a már korábban is említett regáti bevándorlás. 1945 után Romániában soha nem látott belsô vándorlás vette kezdetét, amely elsôsorban ugyan az erdélyi városokat érintette, de nagymértékben hozzájárult a mezôgazdasági települések arculatának megváltoztatásához is. A statisztikai felméréseket megyénként lebontva meglepô jelenségeket figyelhetünk meg. A fele-fele arányban magyar-román lakosú Szatmár megyében például a román etnikum 58 ezres növekedésével ellentétben a magyar kisebbség lélekszáma 8 ezerrel csökkent. Kolozs megye 166 ezres magyar populációja 1956 és 1977 között 1495 fôvel növekedett, míg a románság 135 ezerrel gyarapodott. Ezek a meglepô és hihetetlen adatok kétségtelenül az 1977-es népszámlálás meghamisításának is az eredményei, azonban a románok számának ugrásszerû növekedését látva egyértelmûen kirajzolódik a regáti betelepítés.

A Kárpátokon túli román betelepítések elsôdleges célja az volt, hogy széttörjék a magyar határ melletti egységes magyar településszerkezetet. A román pártvezetés így látta biztosítottnak magát egy esetleges revízióval szemben, hiszen így a homogén lakosságú Székelyföld több száz kilométer távolságra került a tôle nyugatra lévô magyar szigetektôl. A földreformmal és a betelepítésekkel támogatott politika legszebb bizonyítékai a magyar határhoz tapadó, a háború után alapított román telepes falvak: Decebal, Traian, Dacia, Paulian stb.110

A másik ilyen törekvés a "szisztematizálás" ("sistematizare") néven vált ismertté. Ez a program 1967-ben kezdôdött, azonban szerencsére az 1989-es fordulatig nem sikerült maradéktalanul végrehajtani. A terv lényege az volt, hogy mintegy 5-6 millió ember áttelepítésével meg kell szüntetni a falvakat, és nagy mezôgazdasági termelô komplexumokat kell létrehozni, megszüntetve ezzel a szétszórt településszerkezet hátrányait. Az egységes építési tervek alapján létrehozott centrumokba költözött lakosság falvait így lerombolták volna. Mondanom sem kell, hogy ez a törekvés nemcsak a kisebbségek ellen irányult, hanem minden olyan kulturális jellemzô ellen, amely a központilag irányított propaganda és ideológia konkurenciája volt, azonban az is bizonyos, hogy a terv megvalósulása esetén olyan homogenizációs folyamatok indultak volna el az elnincstelenített agrártömegekben, amelyek - a városokból való kiszorulás után - a kisebbségek rövidtávú felszívódását jelentették volna.111

Nehéz elkülöníteni, hogy a belsô migrációs, betelepülési, urbanizációs és településrendezési politika tekintetében mekkora szerepet játszott konkrétan a nemzetiségek asszimilációjának a terve, és mekkorát az iparosítási presztízspolitika, a társadalmi homogenizáció és a megalománia. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez a két prioritás jól megfért egymás mellett, sôt, hatékonyan ki is egészítette egymást, hiszen az erdélyi városok népessége sokkal nagyobb arányban nôtt, mint a szintén többszörösére duzzadt ó-romániai városoké,112 és tény az is, hogy "a kisebbségeket a településrendszer átszervezései fokról-fokra olyan helyzetbe hozták, amely minden szempontból hátrányos."113

5.6. Közigazgatási beosztás

A közigazgatás horizontális és vertikális beosztása azok közé a kérdések közé tartozik, amelyek egyértelmûen, illetve megfellebbezhetetlenül egy ország belügyébe tartoznak. Ez a beosztás normális körülmények között a tradíciók, gazdasági és ésszerûségi követelmények alapján kerül meghatározásra. Ezek mellett a tényezôk mellett fontos szerepet játszhat azonban a kisebbségpolitikai tényezô is.

A közigazgatás horizontális, tehát területi beosztásával bôvebben az Autonómia fejezetben foglalkozom. Itt csupán azt a két szempontot emelném ki, amelyek révén megítélésem szerint a közigazgatás területi beosztása egy adott kisebbség érdekképviseletéhez kapcsolódik.

- A közigazgatás területi beosztásának meghatározásával alapvetôen lehet manipulálni a lokális nemzetiségi arányt, és ennek következtében jelentôsen lehet csorbítani azokat a kedvezményeket, jogokat, amelyek gyakorlását meghatározott %-tól tették függôvé. Habár ez a módszer - tekintetbe véve a nemzetiségek sajátos földrajzi eloszlását - Romániában nem vált kardinális problémává, szemben például a szlovák közigazgatás területi beosztásával, nem mulasztható el ennek a szempontnak a vizsgálata sem.

- A közigazgatási beosztással kapcsolatban meg kell említeni a területfejlesztések, illetve más helyi befektetések, juttatások jelentôs szerepét. Ezek gyakran nem kötôdnek a konkrét területi rendszerhez, hanem regionális, a közigazgatási területi egységeken átívelô jellegûek. A központi fejlesztések, beruházások és egyéb juttatások egy etatista berendezkedésû államban különös jelentôséget nyernek, és tág teret engednek a területi, illetve a kollektív nemzetiségi diszkriminációnak.

A közigazgatás területi beosztása mellett annak vertikális felosztása is komoly szerepet játszik egy kisebbség érdekérvényesítésében. Az, hogy központi szervek milyen szintjén található meg az a szerv - ha egyáltalán van ilyen -, amely a kisebbségi kérdéssel foglalkozik, egyértelmûen árulkodik arról, hogy a nemzetiségi kérdés milyen rangot kap, tehát milyen fontosnak tartja az adott állam ezt a társadalmi problémát.

Az 1945 és 1989 közötti Romániában a kisebbségi kérdésnek a központi közigazgatás vertikális szervezetében való megjelenése is egyértelmûen a degresszió irányában mutat. A nemzetiségi kérdés 1944-ben a központi közigazgatás legfelsôbb szintjére került: az 1944. évi 575. sz. törvényerejû rendelet összesen 18 minisztériumot hozott létre, köztük a Nemzetiségi Minisztériumot. Az 1945. évi 7. sz. törvény szabályozta a Nemzetiségi Minisztérium felépítését.114

A nemzetiségi kérdés azonban néhány év alatt elvesztette minisztériumi rangját, és államtitkári, majd 1949-ben minisztériumi osztályi szintre sülylyedt.115

5.7. Kapcsolatok az anyanemzettel

Az anyanemzettel ápolt kapcsolatok a kisebbségi csoportok egyik fontos érdekképviseleti tényezôjét jelentik, különösen olyan történelmi körülmények között, amikor egy nemzetiség képtelen érdekei megfelelô képviseletére, és így ezáltal a társadalmi redisztribúciónak, elsôsorban a kulturális javak redisztribúcióját, aránytalan kis részét tudja csak megszerezni.

Az anyanemzeti kapcsolatok három szintjét lehet megkülönböztetni, haladva a formális, hivatalos szinttôl a gyakorlatban közvetlenül megvalósuló kapcsolatokig.

- Az anyanemzeti kapcsolatok legfelsôbb szintje az államközi kapcsolatok szférája, amely az adott külsô állam és a között az állam között nyilvánul meg, amelynek területén az adott nemzetiség él. Az államközi kapcsolatok a kisebbségi problémák megjelenítését jelentik a nemzetközi kapcsolatok és nyilvánosság szintjén, akár az adott külsô állam követeléseiként, akár annak a lehetôségeként, hogy az adott nemzetiség fokozottabb nemzetközi figyelmet kap. Másrészrôl egy külsô állam külpolitikai segítsége, amennyiben az megfelelô alkupozícióban van, belsô kisebbségpolitikai konjunktúra lehetôségét rejti magában.

- A második szint az adott külsô állam és a nemzetiség viszonya és kommunikációja. Mindez azt az anyagi, kulturális és morális támogatást foglalja magában, amellyel az adott külsô állam egy nemzetiség társadalmi életét támogatja. Ez függ természetesen mind a támogatást adó állam intencióitól, mind a támogatást akceptáló állam megengedô vagy elutasító hozzáállásától.

- A harmadik kapcsolati szint a személyes kapcsolatok szférája. Ez a szint bár nem államilag irányított, habár ettôl függetlenül lehet államilag akadályozott, kiemelkedôen fontos szerepet tölt be, hiszen ennek a kapcsolódási lehetôségnek a megszûnése gyakorlatilag azt jelenti, hogy az adott kisebbséget hermetikusan az adott nemzetállami keretbe zárják, megakadályozva azt, hogy szerves fejlôdése az anyanemzettel párhuzamosan alakuljon. Az így kialakuló nyelvi-kulturális eltolódás, elhajlás pedig azt eredményezheti, hogy az adott kisebbségi csoportban tömeges identitászavar keletkezik, amely már az asszimiláció lehetôségeit növeli.

Ebbôl a hármas felosztásból is látszik, hogy a megfelelô anyaországi kapcsolatok nemcsak vitális segítséget nyújtanak egy nemzetiségnek, hanem elengedhetetlen feltételei is egyben az identitás megôrzésének, hiszen egy hosszabb ideig hermetikusan elzárt kisebbségi csoport fejlôdése egyértelmûen az asszimiláció irányában mutat, de legalábbis hosszú távon mindenképpen kialakít egy, az anyanemzettôl különbözô, attól elkülönülô identitástudatot.

A magyar-román államközi, diplomáciai kapcsolatok legfelsô szintje 1945, illetve 1947 és 1989 között szinte teljesen hiányzott. A második világháború után a magyar politikai gondolkodásban eluralkodott a nemzeti felelôsség és megbánás, a nemzeti böjt szükségességének a gondolata. Magyarország a párizsi békeszerzôdés aláírásával nemcsak a revizionizmus minden formájával szakított, hanem a nemzeti érdekképviselet gondolatát is elvetô külpolitikába kezdett. Ez azzal volt magyarázható, hogy Magyarország a vesztes oldalon fejezte be a háborút, és a kommunista táborban a fasiszta nemzet, az utolsó csatlós bélyegét viselve magán a nemzeti érdekvédelemnek még a burkolt megfogalmazásától is ódzkodott. Ehhez kapcsolódott még az a nemzetközi jogi és politikai fejlôdési tendencia is, amely 1945 után, az I. világháború utáni idôszakkal ellentétben, a nemzeti kérdést, szemben az emberi jogokkal, az államok kizárólagos kompetenciájába utalta. Ennek a tényezônek a jelentôségét csökkenti azonban az a tény, hogy az emberi jogok Romániában kodifikációjuk ellenére sem érvényesültek, és valószínû, hogy a nemzetközi jog által szabályozott kisebbségi jogokat is ilyen egyszerûen ignorálták volna. Kétségtelen azonban a nemzetközi közgondolkodásra gyakorolt hatása, hiszen ez a "be nem avatkozás" elve eleve csökkentette Magyarország bármiféle külpolitikai szerepvállalásának az esélyeit.

Magyarország a külpolitika szintjén nem volt hajlandó felvállalni a romániai magyar kisebbség érdekképviseletét. "1958-ban Romániában tett legfelsô szintû látogatása során Marosvásárhelyen, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, magyar részrôl kijelentették, hogy Magyarországnak nincs semmilyen területi követelése Romániával szemben, arról azonban nem tettek említést semmilyen formában, hogy Magyarország érdekelt a romániai magyarság nemzeti megmaradásában."116

Ennek ellenére egy élénkülési tendencia figyelhetô meg ezen a téren a '70-es évektôl kezdôdôen, amikor is a külpolitika lassú irányváltásának következményeként a sajtóban, illetve a tömegtájékoztatás többi szintjén is kezdtek megjelenni a határon túli magyarokról szóló beszámolók. Állami vezetôk többször felvállalták beszédeikben a nemzetiségi kérdést, természetesen mindig Románia belügyeként. A '80-as évek közepére azonban egy markánsabb érdekképviseleti tendencia jelent meg a magyar külpolitikában, amely elkezdte szorgalmazni a kisebbségi jogok nemzetközi biztosítását.117 A kisebbségpolitika nemzetközi felvállalásával kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy ennek az aktivitásnak inkább az volt a lényege, hogy a nemzetiségi kérdés meglétét és súlyosságát kommunikálta a nemzetközi közvélemény irányában, hiszen ekkoriban Magyarországnak nem volt olyan alkupozíciója, amelynek révén ô maga gyakorolhatott volna közvetlen nyomást Romániára.

A magyar állam és a romániai magyar kisebbség kapcsolatát illetôen hasonlóan elmondható, hogy az 1945 után soha nem látott mélypontra zuhant. A Rákosi-korszakban a határon túli magyarság kérdését egyszer és mindenkorra tabunak nyilvánították oly módon, hogy egészen ezeknek a kisebbségeknek az ignorálásáig, tagadásáig is eljutottak. Magyarországon hosszú évtizedekig gyakorlat volt, hogy hivatalos dokumentumokban a határon túli helységneveket csupán román nevükön, román helyesírással lehetett leírni (pl. Kolozsvár helyett Cluj-Napoca). Magyar származásukat vállaló romániai magyar sportolók és mûvészek neveit csak a román nyelv szabályai szerint közölték a magyar lapok. Sôt, a határon túli magyarok nemzetiségi problémájának kommunikálását felvállaló magyarországi értelmiségieket bíróság ítélte el.118 Mindez azt jelentette, hogy a magyar állam hosszú ideig a romániai magyar nemzetiség számára nemcsak anyagi, kulturális, hanem morális támogatást sem volt hajlandó nyújtani.

Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az esetleges anyagi, kulturális támogatások egyáltalán átjutottak volna a román vámrendszer és államigazgatás kettôs szûrôjén. Románia az aláírt magyar-román nemzetközi szerzôdéseket sem volt hajlandó végrehajtani, sôt az államközi egyezmény és a magyar fél egyre inkább megnyilvánuló nyitottsága ellenére mind a kulturális, mind a gazdasági kapcsolatokat a minimumra szorította vissza.119

Látható, hogy az állami érdekképviselet és támogatások hosszú ideig hiányoztak, s a korszak végéig nem tudtak igazán jelentôs szerepet betölteni, amely azonban nemcsak a román és a magyar fél hozzáállásának az eredménye, hanem egyben a kedvezôtlen világpolitikai helyzet következménye is.

A romániai magyar kisebbségre a legérzékenyebb csapást a határon átívelô személyi kapcsolatok beszûkülése, sôt, megszûnése jelentette, amiért a felelôsség kizárólag a román felet terheli. A kulturális elszigetelési politika a magyarországi televízió és rádióadók zavarásával és a fogásukra alkalmas antennák leszereltetésével kezdôdôen az intézményes postacenzúrán keresztül egészen a közvetlen telefon távhívási rendszer kiépítésének megtagadásáig vezetett.120 Román állampolgár otthonából évente csupán négyszer telefonálhatott külföldre.121

A személyi kapcsolatok lehetôségét szüntette meg a külföldi utazások drasztikus korlátozása. A jogszabály a '80-as években ugyan például kétévenként egy külföldi utat engedélyezett, azonban ez nem járt alanyi jogon. A döntést több hónapos engedélyezési procedúra elôzte meg, amely magában foglalta a munkahelyi javaslatot, a többfokozatú államigazgatási és rendôrségi lépcsôket, a többszöri kihallgatást - melynek során a kiutazás célja felôl érdeklôdtek - és a szokásos kenôpénzt. Az engedély megadása sem jelentette azonban okvetlenül a határ átlépésének lehetôségét. 1987-tôl kezdve, a több mint tízórás, néha egész napon át tartó várakozás után, egyre több érvényes úti okmányokkal rendelkezô személyt fordítottak vissza a határról. Az irracionálisan hosszú várakozási idô és a határátlépés önkényes megtagadása azonban hasonlóan sújtotta a Romániába beutazni kívánó magyar állampolgárokat is.

A romániai elzárkózási politikára azonban az ún. elszállásolási rendelet122 tette fel a koronát. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a törvényerejû rendelet az 1. szakaszban milyen célt fogalmaz meg a jogszabály számára:

"Annak érdekében, hogy turistaként vagy más céllal ideiglenesen Romániában tartózkodó külföldieknek minél megfelelôbb lakáskörülményeket biztosítsanak, az illetôket szállodákban, motelekben, kempingekben, otthonokban, valamint a szocialista szervezetek által ügykezelt lakásalaphoz tartozó más lakterületeken kell elszállásolni..."

És most nézzük, milyen intézkedéseket foganatosít a továbbiakban a törvényerejû rendelet a külföldiek minél nagyobb kényelme érdekében:

"2. szakasz. - Tilos az 1. szakaszban említett külföldieknek Romániában lakhellyel rendelkezô természetes személyek általi elszállásolása - bérlet, albérlet, illetve vendéglátás formájában -, valamint területek rendelkezésére bocsátása mozgó szálláshelyek felszerelésére (sic! tehát sátorhely, lakókocsi számára parkolóhely biztosítása - a szerzô).

Romániában lakhellyel rendelkezô természetes személyek az általuk bírlalt [birtokolt - a szerzô] lakterületben csak olyan látogatóba jött idegeneknek adhat szállást, akik közeli rokonaik - gyermekek, szülôk, testvérek, ezek házastársai és gyermekei. (...)

A 2. szakasz rendelkezéseinek megszegése (...) kihágást képez és 5000-tôl 15000 lejig terjedô pénzbírsággal büntetendô."

Ez a jogszabály azonban nem egészen két év múlva nyerte el igazi szépségét, amikor megtoldották egy nyíltan diszkriminatív rendelkezéssel: kimondták, hogy míg a külföldieket csupán "közeli rokonaik - gyermekek, szülôk, testvérek, ezek házastársai és gyermekei" - láthatják vendégül, a külföldi állampolgárságú vagy állampolgársággal nem rendelkezô "román származású személyek" bármilyen rendû rokonaiknál megszállhatnak.123

 

Jegyzetek

1 Törvény a nemzeti kisebbségekrôl és az autonóm közösségekrôl - Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Lásd Magyar Kisebbség 1997. 1-2. sz.

2 "A monolitikus politikai rendszerekben a pártdokumentumok kettôs olvasata lehetséges: egy felszíni nyilvános és egy mögöttes belsô értelmezésük. Végeredményben ez a kettôsség teszi lehetôvé, hogy viszonylag hosszabb idôszakot vizsgálva a pártdokumentumokban deklarált nemzetiségpolitikai célkitûzésekbôl ugyanaz az irányzat rajzolódjon ki, amit a romániai nemzetiségi politika gyakorlata mutat." (R. Süle Andrea: A Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája a pártdokumentumok tükrében. In Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetérôl. Szerk. Miklós Tamás. ELTE-MKKE, Budapest, 1988. 137-153, 139.)

3 Bíró Gáspár: A romániai magyarság és a román igazságszolgáltatás (1965-1987). Gépelt kézirat, Teleki László Alapítvány Kézirattára, K-610/88, Budapest, 1988, 10.

4 Bíró, i. m. 39-48.

5 Váradi Vilmos: Románia nemzetiségekre vonatkozó jogalkotása 1945 és 1983 között. Gépelt kézirat. Teleki László Alapítvány Kézirattára. K-255/86. Budapest, 1984, 4.

6 Vö. Bíró, i. m. 10.

7 "Nem túlzott egyes jogászok véleménye, hogy nincs ma Romániában olyan nagykorú állampolgár, akit valamilyen bûncselekményért akármikor ne lehetne elôállítani. Nem csoda, hiszen a megvesztegetés össztársadalmi játékában szinte mindenki részt vesz, hol mint megvesztegetô, hol mint megvesztegetett: ahol az alapvetô, primer létfeltételeket biztosító anyagi alapoktól az ún. luxuscikkekig (mint például a babkávé) minden hiánycikk, ez természetes, s nem az állampolgár hibája. Vagy nem elsôsorban az állampolgáré, mert most már sok esetben a néhány éve még normálisnak s magától értetôdônek mondott szolgáltatásokat is illik honorálni. Egy példa a bírósági gyakorlatból: a legtöbb irattári tisztviselô egyszerûen nem adja ki az iratcsomót az igénylônek - legyen az ügyvéd, jogtanácsos vagy egyszerûen ügyfél -, ha nem kap legalább egy húszast. A pénz átadásának, illetve átvételének az idôpontjától - a szolgáltatáshoz viszonyítva - ez vagy a megvesztegetés vagy az elfogadása bûncselekményének tényálladékát meríti ki. E gyakorlat ma már lassan általánosan és hallgatólagosan elfogadottá vált, s az illetékesek tudtával, illetve szemhunyásával történik. Ám ha valakire nagyon rá akarnak menni, akkor a húszas elfogadása a Btk. 256. §-a szerint 3-tól 10 évig büntetendô, mint megvesztegetés elfogadásának a bûncselekménye." (Bíró, i. m. 134-135.)

8 Forró Tamás - Havas Henrik: Ki tudja merre... Riportkönyv. Háttér Könyvkiadó és Kulturális Szolgáltató Kft., Budapest, 1988, 118. (Riport Raffay Ernôvel.)

9 Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984, 109.

10 "A magyar kormány két esztendeig nem írta alá a román-magyar barátsági szerzôdést, mondván, hogy az efféle barátsági szerzôdésekhez némi barátság is szükségeltetik. Ezek az esztendôk az erdélyi magyarság és a hazafiak közötti viszony legtermékenyebb esztendei voltak. (...) Az erdélyi magyar értelmiségiek szinte az égieknek rimánkodtak, hogy a magyarok sokáig ne írják alá a szerzôdést... És megint nekik lett igazuk. Mihelyt (...) a magyar kormány aláírta a szerzôdést, fél év se telt belé, és elszabadult a pokol." (Csoóri Sándor: Kapaszkodás a megmaradásért. Elôszó Duray Miklós: Kutyaszorító c. könyvéhez. In Tenger és diólevél. Összegyûjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. I-II. kötet, 1001-1010, 1006-1007.), Lásd továbbá Balla Gyula - Dippold Péter: A szomszéd országok magyarságának ügye a magyarországi független (szamizdat) kiadványokban (1976-1986). In Regio 1991/1. 142-173, 165.

11 Románia általános politikatörténetére vonatkozóan lásd Fülöp Mihály: Románia politikája 1944 augusztusától 1989 decemberéig. In Külpolitika 1990. 2., 102-120.

12 Lásd "Hozott-e változást, hogy Nicolae Ceausescu került a párt élére? A lényeget tekintve nem..." (Forró-Havas, i. m. 117.)

13 A szovjet külügyi népbiztos-helyettes megfenyegette I. Mihályt, hogy amennyiben nem hajlandó Grozát kinevezni, nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el az ország, hanem még Románia függetlenségét sem tudja garantálni. (Vincze Gábor: A Groza-kormányt támogató Magyar Népi Szövetség. In Magyar Kisebbség 1998. 2. 142-154.)

14 Fülöp, i. m. 103-105.

15 Csatári Dániel: Románia története a XIX-XX. században. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972, 133.

16 Groza Péter emlékére. A dokumentumokat Lipcsey Ildikó gyûjtötte. Válogatta és szerkesztette Sipos Attila. Kossuth, Budapest, 1984, 76.

17 Lipcsey Ildikó: Erdélyi autonómiák. Történeti tanulmányok. Sokszorosítás. MTA, Budapest, 1990, 182.

18 Kurkó Gyárfás emlékére. Szemelvények beszédeibôl, cikkeibôl és róla szóló írásokból. A dokumentumokat gyûjtötte Lipcsey Ildikó. Kossuth, Budapest, 1987, 123.

19 Lipcsey Ildikó: Az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Felügyelô Pénztár mûködése Romániában (1945-1948). In Regio 1992. 2. 76-89, 89.

20 Kurkó Gyárfás emlékére. 32.

21 A Román Munkáspárt 1948. február 21-23-án alakult meg. Az ODA 1948. március 28-án egyesítette a Román Munkáspártot, az Ekésfrontot, a Magyar Népi Szövetséget és a Nemzeti Néppártot.

22 Az osztályharc élezôdésének hisztériája, a szovjet mintára elvégzett belsô tisztogatások a kisebbségeket különösen érintették. Hasonlóan reagált a pártvezetés a lengyel, de különösen a magyar '56-os (1956. októbere-decembere) eseményekre, amelyeket halálos veszélyként értékelt, nem csupán a sztálini kommunizmus elleni népfelkeléstôl, de Románia területi integritásának megsértésétôl is tartva. Lásd Fülöp, i. m. 106-109.

23 A csoport egyik jeles képviselôje, Patrascanu, egyik kolozsvári beszédében kijelentette: "mielôtt kommunista lennék, elsôsorban románnak tartom magam." (Fülöp, i. m. 106.) Egy ilyen kijelentés a Rákosi-féle Magyarországon egyenlô lett volna az öngyilkossággal, nem csak politikai értelemben, gondoljunk csak arra, hogy ezt Kádár János a Rajk-perben vádként mondta. Ez alapvetôen jellemzi a román kommunizmus és a többi közép- kelet-európai, többek között a magyar kommunizmus, ideológiája közötti különbséget.

24 Fülöp, i. m. 111.

25 Uo. 114.

26 Forró-Havas, i. m. 117-118.

27 Fülöp, i. m. 115.

28 "A »káderrotáció« a hatalomgyakorlás eszköze lett, gyakorisága és áttekinthetetlensége (...) szinte megbénította a párt- és állami apparátus normális mûködését. A politikai vezetésben szinte senki sem mentesült a káderrotáció elvének érvényesítése alól, és egyre több funkciót halmozott az elnök-fôtitkár családja. N. Ceausescu 1977-1978 után egyre inkább olyan benyomást keltett, hogy kizárólag csak a rokonaiban bízik." Fülöp, i. m. 115.

29 R. Süle Andrea, i. m. 140.; "A nemzet és az állam még hosszú ideig alapját fogja képezni a szocialista állam fejlôdésének. A nemzet fejlôdése, a szocialista állam erôsödése megfelel a társadalmi élet objektív követelményeinek, ez nemcsak hogy nem áll ellentétben a szocialista nemzetköziség érdekeivel, hanem éppen ellenkezôleg, teljes mértékben megfelel ezeknek az érdekeknek, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának, a szocializmus és a béke ügyének. Minden egyes szocialista nemzet, minden egyes egyenjogú, szuverén és független szocialista állam fejlôdése és felvirágzása olyan lényeges követelmény, amelytôl függ a szocialista országok egységének és összeforrottságának erôsödése. Befolyásuk növekedése az egész emberiség elôrehaladására a szocializmus és a kommunizmus felé." Az RKP Központi Bizottságának jelentése a párt tevékenységérôl az RKP VIII. és IX. kongresszusa közötti idôszakban.

30 Az RKP országos konferenciájának határozata. 1972. július 19-21.

31 A megalomániás és embertelen társadalom-átalakítási tervekre és azok végrehajtására vonatkozóan Lásd Bíró, i. m. 136. "Amióta a '80-as évek elején Ceausescu elhatározta, hogy a románok 2000-re 30 millióan kell legyenek, rendelet kötelez minden nôt arra, hogy havonta nôgyógyászati vizsgálaton vegyen részt, a terhesség megállapítása céljából, s így az esetleges sikeres - »feketén« végzett - mûvi vetélés megakadályozható legyen. Nagyobb vállalatoknál (...) ezt úgy oldották meg, hogy egy elôre be nem jelentett napon minden hónapban bezárják a kapukat, s az összes nô dolgozót, mint a barmokat, beterelik egy szerelôcsarnokba, vagy más nagyobb helyiségbe, ahonnan aztán egyenként vonulnak egy külön erre a célra berendezett helyiségbe, ahol a nôgyógyász megejti a vizsgálatot, természetesen ügyészi felügyelet mellett."

32 Gáll Ernô: A román nemzeti ideológia - tegnap és ma. In Regio 1995. 1-2., 198-217, 214.

33 "Közismert tény, hogy Románia nem soknemzetiségû állam, hanem a lakosság 89,1 százaléka román, 7,8 százaléka magyar nemzetiségû román, 1,5 százaléka német nemzetiségû román és 1,6 százaléka más nemzetiségû román." A Román Távirati Iroda 1987. február 16-i jelentése.

34 R. Süle, i. m. 140-150.

35 Vö. "Valóban (...) a nemzeti kérdés teljes megoldást nyert, és mindennemû diverziós próbálkozás, a kérdés mindennemû hangoztatása csak félrevezetheti az illetô embereket vagy népeket, csak rosszabbra fordíthatja a népek és országok közötti viszonyt. Határozottan vissza kell vernünk eme külföldi reakciós körök azon próbálkozásait, hogy beavatkozzanak belügyeinkbe, hogy torzítsák és meghamisítsák a romániai realitásokat. Nem véletlen, hogy miközben egyre nagyobb eredményeket érünk el a hazai szocialista építômunkában, a legreakciósabb imperialista, újfasiszta, horthysta körök a szocializmussal szembeni gyûlöletükben rágalmazzák és befeketítik a romániai realitásokat... Azok, akik mindenkor egymás ellen uszították a népeket, akik százezreket, milliókat deportáltak és kínoztak meg csupán azért, mert más volt a nemzeti eredetük, egyik napról a másikra az emberi vagy a nemzetiségi jogokért aggódnak... Határozottan fel kell lépnünk az újfasiszták, s egyáltalán az újfasizmus ellen, mindenféle reakciós körök ellen, a leghatározottabban le kell lepleznünk ôket, mert súlyosan veszélyeztetik a népek további fejlôdését, minden egyes nemzet békéjét és függetlenségét..." Nicolae Ceausescu: Beszéd a magyar és német nemzetiségû dolgozók tanácsa együttes ülésén. In Elôre. 1984. december 29. 3.

36 Nicolae Ceausescu beszéde az RKP Központi Bizottságának plenáris ülésén. 1973. június 18-19. Vö. "Ahhoz, hogy valaki bármely tevékenységi területen dolgozhasson, Romániában a saját nyelvén kívül ismernie kell a román nyelvet is: e nélkül elkerülhetetlenül leszûkül számára a teljes jogegyenlôség gyakorlásának, az általános érvényesülésnek a lehetôsége. (...) Nem, mi egy pillanatra sem helyezzük szembe a román nyelv tanulását a magyar, az angol, az orosz, a német vagy a francia nyelv tanulásával. Sôt, elengedhetetlennek tartjuk az anyanyelv alapos elsajátítását és legalább két világnyelv ismeretét, mint ahogyan a mi viszonyaink között elengedhetetlennek tartjuk a saját nyelv elsajátítása mellett a román nyelv elsajátítását, hogy megvalósuljon az igazi jogegyenlôség, hogy biztosítva legyen a teljes részvétel a romániai szocialista és kommunista építésben." Nicolae Ceausescu beszéde a német és a magyar nemzetiségi dolgozók tanácsának együttes plénumán. 1978. március 14. In Románia a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése útján. 15. kötet. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 576-577.

37 Vö. "...a szocialista nemzet hosszú létének távlatai közepette [értsd: a kommunizmushoz vezetô úton még hosszú ideig megmarad a nemzet - a szerzô] még sokáig megmaradnak a nemzetiségek megkülönböztetô vonásai; ezzel egyidejûleg a közeledés történelmi folyamata megy végbe, ami a jövôben még hangsúlyozottabb lesz. Ezért megingathatatlanul kell munkálkodni az összes dolgozók teljes jogegyenlôségének a biztosításán, nemzetiségi különbség nélkül, annak érdekében, hogy mind társadalmi, mind nemzeti jelleggel egyre hangsúlyosabban homogenizálódjék a társadalom az egységes, kommunista rendszer építésének az útján." Az RKP Országos Konferenciájának határozata. 1972. július 19-21.; Lásd továbbá Gáll, i. m. 216; R. Süle, i. m. 144-150.

38 Az RKP Országos Konferenciájának határozata. 1972. július 19-21. Gáll, i. m. 215. Vö. "... Szeretném ha jól értenék szavaimat: beszélni kell az együttlakó nemzetiségek nyelvén is, de ugyancsak egyszerûen a nép nyelvén, kommunista szellemben. Románul, magyarul, németül, bármely nyelven az egész nép nyelvét, a szocializmusért és a kommunizmusért vívott harc nyelvét kell beszélni...." Nicolae Ceausescu záróbeszéde a mezôgazdasági szocialista egységek vezetôtanácsai, az egész parasztság elsô kongresszusán. 1977. április 20. In Románia a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése útján. 14. kötet. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 295.

39 Nicolae Ceausescu beszéde a magyar és a német nemzetiségû dolgozók tanácsainak együttes ülésén. 1974. április 5.

40 R. Süle, i. m. 143.

41 Lipcsey: Erdélyi autonómiák... 80.

42 Kántor Lajos: Szabédi egyeteme. In Szabédi napjai, emlékezések, tudományos elôadások Kolozsvárt 1992-1997. Kolozsvár, 1998, 112-113.

43 "A (szerintem megalapozott) hipotézis tehát látszatabszurditásként így hangzik: azért hozták létre a Bolyait, hogy felszámolják. E kvázi képtelenség feloldásához elsô lépésként a létrehozás mozzanatát kellene jellemezni, mert egyébként érthetetlen, miért hoznak létre valamit, ha a cél amúgy is annak megszüntetése." (Balázs Sándor: A Bolyai egyetem... lett, hogy ne legyen. In Magyar Kisebbség 1997. 3-4. sz., 3-11, 3.)

44 Gáll, i. m. 215.

45 Georgescu, Vlad: Istoria Românilor: de la origini pîna în zilele noastre. 3. kiadás, Humanitas, Bucuresti, 1992, 292.

46 Pippidi, Andrei: A múlt mítoszai. In Hitel, 1993/1. sz. 13-27.

47 Lásd Forró-Havas, i. m. 109-119.

48 Lásd "A román nemzeti ideológia és történeti folytonosság-felfogás számomra a legtisztább történelmi válaszreakció. Visszaszerzése, fölélesztése annak a vélt vagy valódi kulturális helyzettudatnak, amelyet a nemzeti história során átélt sokféle alárendeltség, értékfosztottság, kisebbrendûség és megtaposottság jellemzett. A marginális helyzetbôl adódó reménytelenség, a számos elmaradottságból kikívánkozó feltörekvés-vágy, a kisebb(rendû)séget dühítô bizonyítani akarás és a kudarchelyzeteket már el sem viselô konokság bizonyítja ezt, ami az irodalomban, a politikában, a tudományban és a gazdaságban minduntalan megjelenik. Pontosan ebben az értékrendszerben, mentalitásban meglévô túlkompenzálás érvényesül az »együttlakó nemzetiségek« kisebbségi csoportokká morzsolásában, asszimilálásában is... [Ez két módszerrel valósul meg:] olykor közvetlen, erôszakos elnyomással, olykor a szükségképpen megszületô ellenállást is »megengedô«, »becsatornázó« furfanggal, látszat-toleranciával, az értékrendszer, illetve a kölcsönhatások elbizonytalanításával." (A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1988, 27.)

49 Forró-Havas, i. m. 115.

50 Gal, Susan: Kódváltás és öntudat az európai periférián. In Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvûségrôl. Szerk. Kontra Miklós. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. 148.

51 Gal, i. m. 148.

52 Monitorul Oficial, 1921. július 20. 93. szám

53 Lásd Barabás Béla - Diószegi László - Enyedi Sándor - Sebôk László - R. Süle Andrea: Hetven év. A romániai magyarság története. 1919-1989. Szerk. Diószegi László - R. Süle Andrea. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. 34-35.

54 Vincze Gábor: Gazdaságpolitika vagy kisebbségpolitika? Az 1945-ös romániai földreform a Groza-kormány kisebbségpolitikájának tükrében. In Magyar Kisebbség 1996. 4. sz. 182-204, 184.

55 1945. évi 187. sz. törvény; Monitorul Oficial 1945. március 23-i 68. sz.

56 Vincze: A gazdaságpolitika... 190.

57 Uo. 190.

58 Uo. 192.

59 A távollevôk közé sorolták:

- azt a kb. 100 ezerre tehetô dél-erdélyi magyart, aki az Antonescu-terror elôl Észak-Erdélybe, illetve azt a további 100 ezret, aki a trianoni Magyarországra menekült;

- azokat, akik a front közeledtével a kiürítési parancsra eltávoztak lakóhelyükrôl;

- azokat a dél-erdélyi közalkalmazottakat, akiket a bécsi döntést követôen Észak-Erdélybe helyeztek, de lakóhelyük délen maradt;

- azokat, akiknek állandó lakóhelyük Észak-, de birtokuk Dél-Erdélyben volt;

- 1944. augusztus 23-a elôtt bármilyen okból Magyarországra távozókat (külön figyelmet érdemel, hogy Észak-Erdély és a trianoni Magyarország között akkor még nem volt államhatár, tehát ez nem jelentett nagyobb bûnt, mint átutazni az ország egyik részébôl a másikba);

- mindazokat a besorozott magyarokat, akik a magyar csapatokkal együtt elhagyták Erdélyt, vagy hadifogságban voltak. (Lásd Vincze: A gazdaságpolitika... 192.)

60 Uo. 193.

61 Az adatok az MNSZ agrárreform-bizottságától származnak. Magyar Országos Levéltár, XIX-J-1-a, 61. doboz IV-140, 1476/Bé.

62 Comunicari Statistice. Bucuresti, 1947. 17. 6. táblázat. Lásd Hetven év 64.

63 Vogel Sándor: A nemzeti kisebbségek Romániában. In Regio 1998. 3. sz. 197-203.

64 "Casa Autonoma pentru Sechestrarea Bonurilor Inamice" - szó szerinti fordításban: "Ellenséges Javakat Zároló Önálló Pénztár". Lásd Lipcsey Ildikó: Az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Felügyelô Pénztár mûködése Romániában (1945-1948). In Regio 1992. 2. sz. 76-89. 76.

65 A 8. szakaszra hivatkozó 1945. évi 90. sz. törvényerejû rendeletet 1945. február 10-én tették közzé a Hivatalos Közlönyben, a "Monitorul Oficial"-ban.

66 Lipcsey i. m. 77.

67 Uo. 78.

68 Uo. 79-81., 86.

69 Lásd késôbb az Oktatásügy c. alfejezetet. (A tanulmány második részét következô, 2002. 3-as lapszámunkban közöljük. - A szerkesztô)

70 Lásd Varga E. Árpád: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetébôl. Tanulmányok. Püski, Budapest, 1998. 269-270.

71 Uo. 274.

72 Ara-Kovács Attila - Dávid György - Joó Rudolf - Kôszegi László - Nagy József - Tóth Károly Antal - Vásárhelyi Judit: Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetérôl. In Jelentések a határokon túli magyar kisebbségek helyzetérôl. (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia) Szerk.: Miklós Tamás. Medvetánc, Budapest, 1988. 57-120, 71-72.

73 "A magyar kommunisták (hátuk mögött a szovjet támogatással) ugyanis megakadályozták, hogy a polgári-konzervatív erôk valamilyen politikai formációt létre tudjanak hozni. Ennek következtében a magyar baloldal (kommunisták, szociáldemokraták, az ún. népi baloldalhoz tartozó értelmiségiek) már 1944 ôszén monopolhelyzetbe került, a magyar polgári erôk pedig perifériára szorultak - akkor, amikor a román jobboldal a »kiugrásnak« köszönhetôen még erôs pozíciókkal rendelkezett." (Vincze Gábor: A Groza-kormányt támogató Magyar Népi Szövetség. In Magyar Kisebbség 1998. 2. sz. 142-154.)

74 Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája: 1953. április - 1953. március. 2. rész. Gépelt kézirat. Teleki László Alapítvány Kézirattára. K-2302/97. h. n., 1997. 70-76.

75 Uo. 77-80.

76 Az országos gyûlések nyelve mindvégig a román volt.

77 Hetven év 69-70.

78 Lásd Márton Áron adománya a Bolyai Tudományegyetemnek.

79 Lásd Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Egyházfórum, Budapest - Luzern, 1991. /Egyházfórum könyvei 7./ 84-97.

80 "Románia az I. világháború után diplomáciai kapcsolatba lépett a Szentszékkel, amit az erdélyi román katolikusok, tehát a görög katolikusok kezdeményeztek. Érthetô a görög katolikusok törekvése, hiszen 1918-ig egy katolikus irányítású - bécsi központú - országban éltek, így addig nem érezhették veszélyben magukat egy másik román egyház, a jóval nagyobb erdélyi ortodox egyház közelében. Az impériumváltással azonban a bukaresti központú, görögkeleti vallású új román államba kerültek. Érthetô tehát, hogy a konkordátummal akarták megerôsíteni pozícióikat az akkor már a bukaresti pátriárka által is támogatott erdélyi görögkeletiekkel szemben." (Virt i. m. 14.)

81 Mindez annak ellenére történt meg, hogy a görög katolikus püspökök megtagadták az egyesülési okmány aláírását. A román kormány 1948. december 1-jén a következô határozatot fogadta el: "A helyi lakosság a görög katolikus vallásról közösen visszatér a román vallásra. A görög katolikus vallás metropolitájának a szervezete, püspökségei, rendjei, kongregációi, fôesperességei, kolostorai, alapítványai, társulásai, valamint bármilyen néven nevezendô intézményei és szervezetei a mai nappal megszûnnek létezni. A volt plébániák javai a román állam kezébe kerültek vissza..." (Lásd Domokos Pál Péter: Rendületlenül... Márton Áron Erdély püspöke. Eötvös Kiadó, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest 1989. 90.) A román görög katolikus egyházat a török kiûzése után Erdélybe érkezô jezsuita szerzetesek térítése alapján és ezek unszolására hozták létre. Ennek elsô lépése volt Athanáz, gyulafehérvári ortodox püspök 1698-as áttérése a görög katolikus hitre, amikor az itteni zsinaton papjai nevében aláírta az egyesülési okmányt. 1702-ben I. Lipót keleti rítusú katolikus püspökséget állított fel az új egyház részére, amely elôször Fogaras, majd végül Balázsfalva székhellyel mûködött. (Lásd Virt i. m. 16-17.) Ez a vallási térítés az udvar két alapvetô érdekének összefonódása volt. Itt találkozott a magyarellenesség és az ellenreformáció. A román ortodox egyház korábban a magyar református egyházzal lépett vallási unióra, amely által megtartotta hittételeit, de a református egyház részeként a magyar elemet erôsítette. Az udvar tudatában volt annak, hogy az erdélyi magyarság ellen szükség van olyan erôre, amely felhasználható ellene. Mivel a románság nagy számban volt jelen az országban, s jobbágy státusza miatt könnyen tüzelhetô és befolyásolható volt, a görögkeleti egyházat megpróbálták a katolikus klérus befolyása alá vonni. Ez volt az orosz területek mintájára alakított görögkatolikus egyház, amely a görögkeleti rítust és a pápa, illetve néhány sarkalatos római dogma elismerését foglalta magában. Az orosz példa mellet a XVII. századi református-görögkeleti unió sikere is reménnyel kecsegtetett. A kezdeti sikerek ellenére azonban nem sikerült igazi nagy tömegeket áttéríteni, s az áttértek közül is sokan tértek vissza régi hitükhöz. A román nacionalizmus születése pillanatától kizárólag az ortodox vallást ismeri el. Romániában a görögkatolikus-ortodox ellentétek a mai napig (!) fennállnak. (Lásd Makkai László: Magyar-román közös múlt. Sylvester János Nyomda, Szombathely, 1989. 158.)

82 Hetven év 109-110.; Jelentés 96-97.

83 Lásd Hetven év 106-107.; Jelentés 101-103. Az unitárius és az egyéb protestáns egyházakat, bár az erdélyi mûvelôdésben, mûvelôdéstörténetben kiemelkedô szerepet játszottak, azért nem említem, mivel a hármas felosztás célja a három fô ideáltípus felvázolása.

84 Virt i. m. 83.

85 Ezt a szilárd ellenállást és erkölcsi rendületlenséget alapvetôen a cölibátus intézménye tette lehetôvé, hiszen egy katolikus papnak, szûkebb családja nem lévén, csupán saját személyében okozhattak kárt, míg egy többgyerekes család fenntartója szerepét is viselô református lelkipásztor sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt.

86 Hetven év: 101-107.; Jelentés: 97-100.; Virt i. m. 73-82.

87 Virt i. m. 84.

88 Butosi, John: The Reformed Church in Romania - In a Historical Perspective. In Reformed Review (Holland, Michigan) 1987. 2. sz. 116-142.; Hetven év 101.; Jelentés 97.

89 1948. január 25. (Golopentia, A. - Georgescu, D. C.: Populatia Republicii Populare Române la 25 ianuarie 1948. Rezultatele provizorii ale recensamântului. Extras din "Probleme Economice". Martie 1948.); 1956. február 21. (Recensamântul populatiei din 21 februarie 1956.); 1966. március 15. (Recensamântul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966.); 1977. január 5. (Recensamântul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992.); 1992. január 7. (Recensamântul populatiei si locuintelor din 5 ianuarie 1977.) Magyarul lásd Hetven év 51-57.; Jelentés 62-70; Varga: Fejezetek... 39-117, 167-217.

90

1948

1956

1966

1977

1992

anyanyelv szerint

anyanyelv/ nemzetiség szerint

anyanyelv/ nemzetiség szerint

anyanyelv/ nemzetiség szerint

anyanyelv/ nemzetiség szerint

Magyar népesség száma Romániában
(ezer fô)

1500

1654/1588

1652/1620

1671

1639/1625

Magyar népesség
aránya az
összlakossághoz
viszonyítva

9,4

9,5/9,1

8,6/8,5

7,8

7,1 (u. a.)

Magyar népesség
aránya Erdély
lakosságához
viszonyítva

25,7

25,9/25,0

24,2/23,8

22,0

21,0/20,8

(A népszámlálások adataira vonatkozó forrásokat lásd fent.)

91 Az 1941-es és az 1948-as népszámlálás adatai alapján elmondható, hogy ezekben az években a romániai magyarság lélekszáma több mint 260 ezerrel csökkent. Ez azonban a háborúnak és az azt követô évek deportálásainak, állampolgársági vitáinak és más hasonló körülményeknek tudható be. Az 1948-as népszámlálás már egy letisztult állapotot tükröz, s így véleményem szerint témánk elemzése szempontjából szerencsésebb az 1948-as évet kiindulópontnak tekinteni. (Lásd Varga i. m. 174.)

92 Az elôzô népszámlálás adataira vetítve a következôképpen változott a magyar népesség lélekszáma anyanyelv és nemzetiség megosztásban: 1956 - 10,26%, 5,87%; 1966 - -0,13%, 3,98%; 1977 - 1,15%, 3,15%; 1992 - -1,1%, -2,77%. A számolással kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy 1948-ban csupán az anyanyelv megoszlásáról készült kérdôív, míg 1977-ben összevontan, anyanyelv és nemzetiség szerint tették közzé az adatokat. A változás arányával kapcsolatban az 1948-as és 1977-es adatokat mind az anyanyelvre, mind a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozóan irányadónak tekintettem. Fontosnak tartom kiegészíteni, hogy az 1977-es népszámlálás kérdôívein megtalálható volt az anyanyelvre és a nemzetiségre vonatkozó külön rubrika, azonban az összesítés során ezeket összevonták, oly módon, hogy aki román anyanyelvûnek vagy román nemzetiségûnek vallotta magát, azt mind románnak tekintették, függetlenül attól, hogy anyanyelvének vagy nemzetiségének mit jelölt meg. Így több tízezer állampolgár bevallását hamisították meg. (Lásd Hetven év 54.; Varga i. m. 65-66.) Ha azonban ezeket az érintetlen, nemzetiségre vonatkozó adatokat, amelyek 1 707 000 magyar nemzetiségû román állampolgárról tanúskodnak, vetjük össze az 1992. évi népszámlálás eredményeivel egy sokkal drasztikusabb, majdnem 5%-os (4,81%) csökkenést figyelhetünk meg.

93 Jelentés 65.

94 Ez az arány a meghamisított számolással ellentétben valószínûleg lényegesen magasabb volt.

95 Jelentés 111.

96 Kocsis Károly: Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban. Tudományos Ismeretterjesztô Társulat, Budapest, 1990. 112.; Jelentés 111-112.

97 "Vrem România fara unguri si fara jidani!"

98 Kocsis Károly i. m. 112-113; Jelentés 112.

99 Hetven év 113.

100 Jelentés 113.

101 Varga: Fejezetek... 192.

102 Hetven év 60.; Varga i. m. 200.

103 Kocsis Károly i. m. 40.

104 A többi magyar nagyvárosnál is hasonló a helyzet: 1956 és 1966 Temesvár magyar népessége 200 fôvel csökkent, míg a román népesség 100 ezer fôvel nôtt; Nagyváradon ez az arány 12,9 ezer és 38 ezer volt; Arad -3,3 ezer, +67 ezer stb. (Lásd Kocsis i. m. 42.; Kocsis Károly - Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl - a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 54.)

105 A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1988. 36-37.

106 Uo. 54.

107 Hetven év 58-60.

108 Lásd Vogel Sándor: A nemzeti kisebbségek Romániában. In Regio 1998. 3. sz. 197-203. 203.

109 A. Gergely i. m. 53.; Kocsis-Kocsisné i. m. 52-53.

110 Kocsis i. m. 42.

111 Lásd Balázs Áron: A romániai falurendezésrôl. In Külpolitika 1989. 2. sz. 75-88.; Hunya Gábor: Falurendezési terv a határozatok, nyilatkozatok és sajtóközlemények tükrében. In Külpolitika 1989. 2. sz. 67-74.; R. Süle - 1990, 31-43.

112 Lásd Kocsis-Kocsisné i. m. 56.

113 A. Gergely i. m. 54.

114 1944. évi 575. sz. törvényerejû rendelet; A minisztériumok megszervezésének módosításáról. Összesen 18 minisztérium, köztük a Nemzetiségi Minisztérium. Benne a kisebbségi minisztérium hatáskörérôl. Ez utóbbit egészítette ki az 1945. évi 7. sz. törvény (1945. január 5.) A Miniszterelnökség 2166. sz. dekrétuma alapján (1944. november 13.).; Monitorul Oficial 1944. november 14-i 264. sz.

115 1949. évi 440. sz. miniszterelnökségi határozat; A nemzetiségi kérdéssel foglalkozó miniszterelnökségi osztály létesítésérôl.; Buletinul Oficial 1949. május 14-i 29. sz.

116 Jelentés 109.

117 Vö. Szokai Imre - Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzeti kérdés címmel a Magyar Nemzet 1988. február 13-i 37. számában megjelent cikkével.

118 1962-ben Budapesten bíróság ítélte el azokat az értelmiségieket, akik a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása miatt tiltakozó petíciót juttattak el nemzetközi fórumokhoz. (Jelentés 109.)

119 Uo. 106-107.

120 Uo. 107.

121 Hetven év 111.

122 A külföldi állampolgárok elszállásolására vonatkozó 1974. évi 225. sz. törvényerejû rendelet. Buletinul Oficial 1974. évi december 9-i 154. sz. (Hivatalos magyar fordítása: Románia Szocialista Köztársaság Hivatalos Közlönyének azonos száma alatt.)

123 A külföldi állampolgárok elszállásolására vonatkozó 1974. évi 225 sz. törvényerejû rendeletet módosító 1976. évi 372. sz. törvényerejû rendelet; Buletinul Oficial 1976. november 9-i 96. sz. 1-2. (Hivatalos magyar fordítása: Románia Szocialista Köztársaság Hivatalos Közlönyének azonos száma alatt.)