Minden öntudatos nemzeti életet élô népközösségnek múlhatatlanul szüksége van olyan intézményekre, melyek kulturális és népi életének eseményeit számbaveszik, adatait megôrzik és az utókor számára feldolgozzák. Az állami életet élô nemzetek számára ezt a munkát állami szervek végzik el: statisztikai hivatalok, múzeumok, szakminisztériumok, könyvtárak stb. Kisebbségi sorba került nemzeteknek azonban ezeknek a feladatoknak elvégzésérôl önmaguk társadalmi erejébôl kell gondoskodniuk, annál is inkább, mert amit a többségi nemzet céljainak szolgálatában álló hasonló állami szervek e téren a kisebbségeket illetôen elvégeznek, akkor is egyoldalú, ha a munkát a legjobb szándék irányítaná is. Ez a legjobb szándék azonban a kisebbségekkel szemben nemigen szokott elôfordulni.

Minden kisebbségi nemzetnek tehát meg kell teremtenie azt az intézményt, mely az önmaga küzdelmeivel elfoglalt társadalmi, kulturális és gazdasági élet grafikonját felrajzolja, s minden pillanatban készen áll arra, hogy adataival a kisebbségi politika, publicisztika, tudományos kutatás és irodalom rendelkezésére álljon.

A különbözô államok német kisebbségei ezt a központi intézményt mindenütt meg is teremtették, és igen találóan Kulturantnak nevezték el. Az erdélyi magyarságnak még ma sincs ilyen Kulturantja, sem más hasonló intézménye, mely a most vázolt munkát rendszeresen és céltudatosan elvégezné. Ami e téren eddig történt és ma is történik, mindössze néhány lelkes és önzetlen ember munkája, mely azonban éppen a rendszer hiányában az egyik feladatot gyakran kétszer is elvégzi fölöslegesen, a legtöbbet pedig sehogyan. Végeznek e körbe tartozó munkát az egyes egyházak is, azonban minden érintkezés és egységes rendszer nélkül úgy, hogy munkáik eredménye egyetemes nemzeti célokra csak fáradságos átcsoportosítás, közös nevezôre hozás után, olykor pedig sehogy sem használható fel.

Hogy az erdélyi magyar közélet e téren még semmit sem végzett, annál csodálatosabb, mert az EMKE szervezetében és technikai felkészültségében kész keret áll teljesen üresen és tétlenül rendelkezésre, melyet csak meg kellene ezzel az eleven tartalommal tölteni.

Annak, hogy az EMKE ezt a feladatot és akármilyen más kulturális feladatot elvégezhessen, elsô feltétele természetesen az volna, hogy tisztán kulturális célzata kínos gondossággal kidomboríttassék, s minden vonatkozása a politikával megszûnjön. A kisebbségi harcnak valósággal alfája az, hogy a kultúra intézményei éppen olyan tüntetôen választassanak el a politikai formá cióktól, mint ahogyan a háborúban a kombattáns csapatokat óriási vörös keresztek figyelmeztetik az egészségügyi, tehát humanitárius berendezkedésre. Az elôrelátásnak és óvatosságnak ez az elemi rendszabálya Erdélyben csodálatosképpen eddig nem nyert alkalmazást.

Ha ez a feltétel bekövetkezik, s az EMKE könnyen kínálkozó felületet rosszakaratú támadásoknak a jövôben nyújtani nem fog, úgy minden különösebb bejelentés és hangos elôkészítés nélkül máról holnapra meg lehetne kezdeni átépítését az erdélyi magyar kultúra központi adatgyûjtô és feldolgozó szervévé.

Ennek az érdekében semmi egyébre sincsen szükség, mint azokat a fiatal és munkára kész férfiakat, kik rendelkezésre állanak, az EMKE ma üresen és porosan álló íróasztalai mellé leültetni, s azt a munkát, melyet részben már most is maguk kezdeményezésébôl, szerény eszközeivel végeznek, rendszerbe foglalni, s összhangba hozni.

A rendelkezésre álló alkalmas férfiak munkába állításával semmi akadálya nem volna annak, hogy az EMKE keretén belül az alábbi szakosztályok munkájukat akár azonnal is megkezdjék.

Dr. Fritz László, a kolozsvári Hirsch-féle szeszgyár tisztviselôje, szabadidejének feláldozásával hónapok óta végez önzetlen statisztikai munkát, melynek anyagi feltételeit báró Bánffy Ferenc áldozatkészsége teremti meg. Ahhoz, hogy ez a munka ne csak a szükséges ûrlapokat készítse el, hanem azokat adminisztrálhassa is, természetesen segéderôre, nyilvántartásra, szóval irodára van szükség, melyek Fritz Lászlónak rendelkezésére nem állanak. Ha az EMKÉ-ben felállíttatnék a statisztikai szakosztály, Fritz László íróasztalhoz és irodai segéderôhöz juthatna, kik ma az EMKÉ-ben tétlenkednek, igaz, hogy éhbérek mellett, kétségtelen, hogy munkája ezerszeresen eredményesebb volna, mint amilyen ma. Az adatgyûjtô munkát nagyobb terjedelmûvé lehetne tenni egyszerûen azáltal is, ha az egyházak a közös munka elvégzésére egy-egy segéderôt az EMKE keretében mûködô központi statisztikai hivatal rendelkezésére bocsátanának, s az adatgyûjtés a portómentesség kedvezményének kihasználása céljából központilag irányítva, de mégis az egyházakon keresztül történjék, mert hiszen adatokat a falvakból amúgy is fôként a lelkészek szolgáltatnak.

Ez az adatgyûjtés természetesen több részre tagozódnék, s figyelemmel lenne: a) a népesedési mozgalomra, b) az iskolai adatok minden nemére, c) a politikai jogok nyilvántartására, d) egyéb kulturális megnyilvánulásokra.

Dr. György Lajos állását vesztett magyartanár, jelenleg a Pásztortûz szerkesztôje, ugyancsak egyéni kezdeményezésre saját eszközeivel összegyûjtötte mindazt a könyvet, ami az impériumváltozás után Erdélyben kiadásra került, s ezzel olyan hézagot töltött be, mely az ô munkássága nélkül ma egyszerûen pótolhatatlan lenne. Ennek alapján megírta és kiadta Erdély mai bibliográfiáját.

György Lajos bizonyára nagy örömmel vállalna meghívást az EMKE bibliográfiai szakosztályának élére, melynek természetesen nem szabadna megelégednie csupán a kiadványok, cikkek címeinek összegyûjtésével s kiadásaival, hanem magát a könyv- és cikkanyagot össze kellene gyûjtenie, hogy az a kisebbségi harcos publicisztikának és politikának, valamint a feldolgozó irodalomnak és tudománynak rendelkezésére álljon. Ennek a szakosztálynak össze kellene gyûjtenie minden magyar, német és román könyvet, mely ma Erdélyben megjelenik. Újságkivágás-gyûjteményt kellene szerveznie mind az erdélyi magyar és német, mind az országos román sajtó közleményeibôl, hogy a napirenden lévô kérdések anyaga bármely pillanatban kéznél lehessen, s végül szemmel kellene tartania intézményesen a román irodalomnak és publicisztikának minden magyar vonatkozású megnyilatkozását, valamint a Nemzetek Szövetségének Kisebbségi Anyagát.

Gyallay Domokos tanár, kinek szerkesztésében a Magyar Nép címû néplap tizenhétezres példányszámot ért el, napról napra foglalkozik a legnagyobb szeretettel és hozzáértéssel a népnevelés kérdéseivel. Népnevelésrôl szólva kisebbségi szempontból nem a népoktatásra gondolok most, hanem arra a nagyfontosságú társadalmi munkára, amellyel erdélyi magyar népünk tömegeit nemzeti öntudatra, a kisebbségi kötelességeire kell ébreszteni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy hiába van milliós tömegünk akkor, ha ez a kétmillió ember csak állapotilag, helyzetileg magyar, de nem aktívan, áldozatkészen, közremûködôen az. Ugyanaz a helyzet itt, mint a munkásmozgalmaknál: úgy, ahogy a munkásság politikai céljainak szempontjából csak a szervezett munkás esik latba, azonmód a kisebbségi politika céljait csak az a magyar szolgálja, ki legalább annyi politikai mûveltséggel rendelkezik, és annyi áldozatkészséget mutat, mint a munkás a maga szakszervezetével és osztályérdekeivel szemben. A néppedagógiának e feladatain munkálkodik Gyallay Domokos szerkesztésében a Magyar Nép, s eddig kitûnô eredményeket ért el: ezeket az eredményeket elmélyíteni azonban csak a néppel való érintkezések intézményesítése és céltudatos irányítása mellett volna lehetséges, amivel viszont együtt járna a Magyar Nép olvasótáborának további kiépítése. Ennek a célnak szolgálatába lehetne állítani néhány kicsiny autóra felszerelt vándormozit is, mely üzleti ürüggyel kitûnôen burkolná és intézményesítené a néppel való sûrû és szoros érintkezést. Hogy ez nem utópia, azt a legjobban bizonyítja az, hogy ilyen vándormozijuk a szászoknak egy szebeni tanár kezdeményezésébôl és a szász bankok áldozatkészségébôl már meg is van, s amint a román Astra hivatalos lapjának, a Transsylvaniának egyik tavalyi számában olvastam, kitûnô eredménnyel mûködik, s nemcsak a szász falvakat látogatja meg tanulságos filmjeivel, hanem a román falvakban is meg-megáll, s azok anyagi erejét is igénybe veszi a maga szász céljainak elôsegítésére.

Gyallay kétségen kívül örömmel állana élére az EMKE néppedagógiai szakosztályának, s ha itt tanári munkája helyett olyan állandó alkalmazást nyerhetne, melynek javadalmazása tanári fizetését helyettesítve szerkesztôi dotációjával együtt egzisztenciáját biztosítná, kétségtelenül sokkal fokozottabb mértékben állhatna a szolgálatába annak az ügynek, melyet országos viszonylatban ma szinte egyedül képvisel.

Egészen bizonyos, hogy a kisebbségi kérdés gyakorlati problémáinak megoldását is gyakran hátráltatja az a tény, hogy a kisebbségi helyzet szociológiája ma teljességgel feltáratlan terület, s aki olyan törvényszerûségeket keres a kisebbségi élet számára, mint amilyeneket az állami élet problémáinak megoldására a tudomány megállapított, sehol sem fogja megtalálni azt, amit keres, s örökös kísérletekre lesz munkája kárhoztatva. Ezen a hiányon csak az segíthetne, ha valahol megindulna a kisebbségi élet társadalmi kérdéseinek, a különbözô kérdések összefüggésének és egymásra hatásának kutatása. Hogy csak egyetlen példával éljünk: senki sem tette még beható vizsgálódás tárgyává az egységes kisebbségi pártok társadalmi problémáját. Pedig egészen világos, hogy meglehetôsen bonyolult feladat az, a legkülönbözôbb gazdasági és társadalmi érdekköröket egyetlen politikai pártba tömöríteni mégpedig akként, hogy ez a párt ne csak egyszerûen jelszó, hanem eredményesen mûködô társadalmi szervezet is lehessen. Ezt a bonyolult feladatot a kisebbségi pártok szervezeti alapszabályzatának kellene megoldania, s az, hogy például a Magyar Párt szervezeti szabályzata egyszerûen a többi politikai pártok szabályzatának sémájára készült, kétségtelenül azzal magyarázható, hogy ez a mélyreható probléma még senkit sem foglalkoztatott. Pedig egészen bizonyos, hogy ha ez a szabályzat számolna azzal, hogy tulajdonképpen nem politikai párt, hanem valamennyi társadalmi osztályt felölelô nemzeti egység kifejezôje akar lenni, úgy egész bizonyos, hogy fokozottabb mértékben tudna megfelelni mindennapi problémáinak.

Ennek a kérdésnek tisztázására rendezne ankétokat, gyûjtene szociográfiai anyagot ez a szakosztály, melynek vezetését dr. Sulyok István, kit ez a kérdés állandóan foglalkoztat, s anyagát gyûjti, szívesen vállalná.

Amint ez eddig elôadottakból világosan látható, fejtegetéseinkben a legegyszerûbb induktív módszert alkalmaztuk. A meglevôt vettük számba mind tárgyi, mind személyi tekintetbôl, s ennek alapján építettük fel a tervet, amely szerint az EMKE korszerû átalakulását kö nnyen és egyszerûen megvalósíthatónak tartjuk.

Ezek után már csak a különbözô szakosztályok adminisztratív összefoglalására és a társadalom szolgálatkészségének igénybevételére lenne szükség, hogy az EMKE a múlt poros emlékébôl a jövô lüktetô mûhelyévé váljon.

E két munkának elvégzésére is egészen kivételes hivatottságú ember áll rendelkezésre, dr. Petres Kálmán volt leánygimnáziumi igazgató személyében, ki szervezô és adminisztratív tehetségérôl a Magyar Nép olvasótáborának bámulatos kiépítésénél tett világos tanúságot. Nem szenved kétséget, hogy Petres Kálmán összefogó adminisztrációja és társadalmi propagandája mellett az EMKE nemcsak kitûnôen mûködô gépezet lenne, hanem bôségesen megkapná a magyar társadalomtól a fûtôanyagot ahhoz, hogy szüntelenül járhasson és feladatainak megfelelhessen. Ha például az EMKE egy esztendôs adatgyûjtô munkásságáról évrôl évre kiadná az Erdélyi Magyar Közmûvelôdés Évkönyvét, ezzel nemcsak óriási mértékben szolgálná szervezetlen kultúránk és társadalmunk ügyét, hanem igen egyszerû, s üzletileg könnyen kamatoztatható és adminisztrálható eszközt nyerne az erdélyi magyar társadalom igénybevételére. Ilyen évkönyvek egészen partikuláris célok szolgálatában is százezreket jövedelmeztek már itt Erdélyben is, s egy ilyen egyetemes cél szolgálatába állítva kétségtelenül mind példányszám, mind hirdetési anyag terén minden eddigi eredményt túlszárnyalnának, természetesen kellô adminisztráció mellett, mit Petres Kálmán személye teljesen garantál.

Ez röviden minden, amit az EMKE átépítésé rôl gondolok, s ma sajnos úgy áll a helyzet, hogy ennek a megvalósulása szinte utópiaként lebeg szemeink elôtt a távoljövôben.

Ha majd Erdélyben nagyobb szerephez jutnak a komoly tárgyi szempontok, s a kisebbségi helyzet igazi követelményeinek felismerése, ha majd köztudottá válik az az igazság, hogy kisebbségi helyzetben nem a politizálás, a jogászi érvelés a fontos, hanem a céltudatos munkára alapított gazdasági és kultúrpolitika, akkor talán el fog következni az az idôpont, hogy az erdélyi magyarságnak s meglesz a maga Kulturanta, honnan, mint az agyvelôbôl az idegek, kisebbségi nemzetünk minden társadalmi, gazdasági és kulturális szervéhez el fog jutni az indokolt és helytálló útmutatás arra, hogy kinek mit kell cselekednie, hol van a baj, hol sürgôs a segítség, s hol kell latba vetni az erôket, melyeket ma gyakran fölöslegesen pazarolunk el múlandó hiábavalóságokra.