A mai Odorheiu [Udvarhely] megyérôl azt tanítják az iskoláskönyvek, hogy területe 2956,76 négyzetkilométer, lakóinak száma pedig 145 409. Ezek közül mintegy 130 ezer ember kinn él a falvakban, s mindenféle fantasztikus lehetôséggel igyekszik megkeresni a kenyerét, melyet egykönnyen nem akar megadni a hegyes, köves, agyagos, néhol mûvelhetô vagy egyáltalán nem mûvelhetô talaj.

Arról már nem számol be, hogy a megye területén mindössze 45 kilométernyi vasútvonal igyekszik elhitetni a 97 százalékban székely lakosságú megyével, hogy az emberek itt is a huszadik században, a rádió, a repülôgép, meg a tízezer lejes gépkocsi korában élnek. Hogy ne hazudjunk: a megye délkeleti részén mintegy 15 kilométeres sávban átszalad az Oradea [Nagyvárad] - Bucuresti [Bukarest] vasútvonal, északon pedig a Kis-Küküllô mentén 30 kilométernyi hosszúságban érinti a Blaj [Balázsfalva] - Praid [Parajd] között épített harmadosztályú vicinálisvasút; ezt a földterületet azonban az ôsi Muresturda [Maros-Torda] megyébôl csatolták Odorheiu [Udvarhely] megyéhez tíz esztendôvel ezelôtt.

Ha magamfajta szegény ember meg akarja közelíteni a sûrû hegyek között élô emberek életét, szekérrel vagy gyalog kell ellátogatnia hozzájuk. Az utóbbi módot választottam.

Az elsô község, ahol tanulmányozás céljából tanyát vertem Geréb Dénes tiszteletes úr parókiáján: Chibed [Kibéd].

Legnagyobb magyar község a Kis-Küküllô mentén, tiszta kálvinista lakóinak száma 1910-ben 2633 volt, 1920-ban 2595, azóta pedig 1315 gyermek született, s 899-en haltak meg. A falu értelmiségeitôl az egyke-rendszer felôl érdeklôdünk. Azt feltételezi mindenki, hogy a nép még megôrizte "apái erkölcsét", nem vezette be az egyke-rendszert. Az anyakönyv adatai pedig - ha nem is százszázalékosan -, de ijesztôen rácáfolnak a vezetôemberek véleményére. Mindjárt kitûnik, hogy az 1920-1934 között született 1315 gyermek közül 237 házasságon kívül született. Már maga ez a tény is gyanút ébresztô: a házasságon kívüli születéseknek okvetlen szociális és fôleg gazdasági okai vannak. Olyan körülmények idézik elô, melyek elgáncsolják a családalapítás lehetôségét. Azt mondják, hogy már régi szokás ez a faluban, nem lehet ráfogni a mai gazdasági bajokra. Viszont a gazdasági bajokat sem lehet ráfogni a Székelyföldön kizárólag csak az utóbbi évtizedekre! A gyanút különben megerôsíti az a tény is, hogy az általános világválság mélypontjának kezdôesztendejétôl, azaz 1929-tôl a törvényen kívüli születések 19-22 százalékkal növekszenek évente.

A községben jelenleg 715 család él 668 házban. Az emberek általában szegények, 20 családnak egyáltalán nincs külsô vagyona, s 180 embernek nincs több tíz hold birtokánál. Az 1920 utáni születések 42 százaléka olyan családokra esik, kiknek három hold földnél kevesebb birtoka van, a születéseknek pedig 51 százaléka olyan családokra, akiknek 3-10 hold között van birtoka. A vagyonosabb parasztosztályra - mely a lakosságnak 45,6 százalékát teszi ki - az össz-születéseknek mindössze 17 százaléka esik. Az egyke-rendszer felé hajlást bizonyítja az is, hogy a válság kezdôévével a születések 20-30 születési esettel alázuhantak, s 1935-ig állandó zuhanást mutatnak.

Mibôl él a nép?

Földmûvelésbôl. A talaj a Kis-Küküllô mentének ebben a szakaszában még aránylag elég termékeny (egy kalangya búza jó termés idejében kiadja a 2 véka szemet). Ez azonban mégsem elegendô arra, hogy a párholdas paraszt élni tudjon tisztán gabonatermésébôl. Nagy mennyiségben termelnek hagymát, errôl híres messze vidéken ez a község. Az egészen vagyontalan családok háziiparral foglalkoznak, vagy szolgálni mennek. A községben 120 kerékcsináló él, s jelenleg, augusztusban aratás, cséplés, sarjúzás s más fontos mezei munka idején több mint százan vannak oda idegenben szolgálni.

Véletlenül döbbentem rá a kerékcsinálás gazdasági lehetetlenségére. Ebéd után Geréb Dénes tiszteletes urat kísértem el a községházára, hol éppen az antirevíziós liga helyi tagozata részére fogták az embereket, kik aláírták az elébük terített ívet, anélkül, hogy tudták volna, mit írnak alá, s lepengették a tagsági díjakat, anélkül, hogy tudták volna, hogy ôk ezzel politikai mozgalmat támogatnak.

A tiszteletes úr a gyûlésen maradt, én magamban indultam vissza a parókia felé. Egyik romlott kerítésen át az udvaron félig kész kereket láttam. Egy asszony libákat etetett, kedvesen gajdolt nekik, láthatólag megrezzent, amikor rászóltam:

- Ki lakik itt?

- Simonfi József, kérem...

- S kerekeket csinál?

Az asszony arcán gyanú lobbant, tétovázott, olyan pillantásokat lopott a kerekekre, mintha azok valami elleplezhetetlen bûnjelek lettek volna. Köhögött. Közben ismét rácsaptam egy kérdéssel:

- Itthon van Simonfi gazda?

- Itthon van, kérem. Hátul van a csûrben. De nem gazda az, kérem. Öreg ember mán. Meg szegény is, kérem.

Elmosolyodtam az alaptalan ijedtségen, miközben hátrafelé igyekszünk a csûrbe, próbálom megnyugtatni a vénasszonyt, hogy nem vagyok én sem adószedô, sem végrehajtó, sem más parasztfélemlítô hatalmasság, még csak ügyvéd sem vagyok, csupán a szegény emberek sorsa felôl érdeklôdöm. Jó hangosan mondom ezeket, hallja az öreg is, aki valami szerszámot ügyes mozdulattal csúsztatott be a harisnyájába, amikor mi beléptünk a csûrkapun.

Pár darab félig-meddig kifaragott kerékfal heverész az öreg mellett, pár darabot pedig szép rendben egymásra rakott. Rámutatok a csomóra:

- A kerékcsinálásról szeretnék érdeklôdni, Simonfi bácsi...

Legyint, s megvakarja ôsz fejét:

- Nem csinálok én kereket, kérem, öreg vagyok én már, gyengék már, kérem, a karjaim. El sem tudnám én már fûrészelni a fát... Csak a magam szükségire próbálgatom, kérem. De nem tudom én már megcsinálni, a fiam fûrészelgeti el, mert én nem tudnám. S csak a magam szükségére... Én már három esztendeje beadtam, kérem, az engedélyt. Addig adót is fizettem, kérem, háromszáznyócvan lejt. De már öreg vagyok... Meg aztán nem is érdemes, kérem. Fám sincs, egy kerékhez való fa 25 lej, két napig dógozik az ember egy keréken, s akkor, ha el tudja adni 25-28 lejért. Ha el tudja adni, kérem! ... Most már csak a magam szükségére; én nem árusítok, kérem, nem esik adó alá...

- Hát a fia?

- A fiam? Hát kérem, ô foglalkozik vele. De nem érdemes, nem lehet élni belôle. Több adót fizet, mint amennyit megkeres egy esztendôn át, kérem...

- Akkor miért foglalkozik vele?

Az öreg megrándítja a vállát, kezei reszketnek, gyanakodva méreget engem a szemével, nem akar megbarátkozni a nadrágommal, bizonyára hazugságnak veszi, amit magamról mondok, s ravaszságnak, amit tôle kérdezek. A fiáról azt feleli, hogy:

- Mert megszokta, kérem. De nem érdemes...

- Aztán maguk mibôl élnek? Mennyi földjük van? Ki mûveli?

- Földünk nincs... Osztán, hogy mibôl élünk? Hát - elgondolkozik - semmibôl... Az asszony, amit fon... Az kérem 100 lej évente... Dógozunk harmadába másnak, tavaly így kaptunk 5 véka törökbúzát...

- S öt véka törökbúzát esznek meg egy esztendôben? - próbálom vallatni?

- Nem kérem... Van négy tyúk is, azok tojnak, s a tojásokból veszünk még, amit lehet... Osztán tavaly is, kérem, egész ôszön, minden éccaka künn aludtam a Bekecsen, hecserliért, kérem, aminek litere 2 lej... Egész éjszaka hallgattam, kérem, amint a fôszolgabí ró úr meg a fôispány úr kürtölte az ôzet... Ott hallgattam, kérem. Hidegben, fagyban, dideregtem, majd megfagytam... ôk meg kergették a szarvast vagy az ôzet, vagy mi a fenét... Osztán tavaly kaptam négy véka pityókát, amiért felébe dolgoztam. De az idén ezt is elvitte az árvíz, a hagymát pedig a csimez eszi meg... Hát mibôl élünk, kérem? ... A semmibôl... Abból!...

Íme, a Simonfi József évi költségvetése. Eljöttömben még reszketnek az ijedtségtôl, talán sohasem lépett erre az udvarra nadrágos ember úgy, hogy valamit el ne vitt volna... Az öregasszony lopva a tyúkjait lesi. Én már csak ezeket vihetem el. Ismét visszafordulok, s megkérdezem még, hogy nem akarta-e rájuk fogni valaki, hogy ôk románok?

Az asszony hangos tiltakozással fakad ki:

- Nem biza senki, kérem... Azt már nem akarta senki. De ha azt mondanák is, hát mi nem tudunk románul egy szót sem, igaz, hogy magyarul sem tudunk olvasni, kérem... De ha azt mondanák? Hát mi úgyis itt kell, hogy éljünk...

- Ne féljenek, én nem vagyok román, biztatom ôket.

De nekik biztosabb így, veszélytelenebb, nem vihetik el a négy tyúkot, ha ezt felelik:

- Mondhassák, mert itt élünk. Hát rományok vagyunk!...

Kíváncsian utánam lesnek a kerítés hasadékain át, amint az utcán haladok...

... A tiszteletes úrnak elmondtam a beszélgetést, mosolygott rajta, mert Simonfiék az egyik legrégibb, hithû kálvinista magyar család tagjai...

A faluban nyolc tanerôs állami iskola mûködik. Három évvel ezelôtt mind a nyolc tanerôt magyar tanítók töltötték be. De azután négyet nyugdíjaztak közülük, s az öregek helyébe fiatal román tanítókat neveztek ki. Most már csak heti két órán át tanítanak magyarul a székely gyermekeknek.

Azonban kisebbségi szempontból érdekes és örvendetes dolgokat is lehet tapasztalni a községben. Imreh Zsigmond nyugdíjas állami tanító és Bácsy Tibor tényleges állami tanító vezetése alatt rendkívül tevékeny Gazdakör mûködik a faluban. A Gazdakörnek gazdasági gépei vannak, melyeket a falusiak ingyen használnak. Az 1910 óta fennálló Gazdakörnek szépen gondozott faiskolája is van, a közeli piacokon 35-40 lej egy csemete. A faiskola érdeme, hogy a faluban a fiatalabb nemzedékek kezdenek hatalmas gyümölcsösöket beállítani, amiért kegyetlen harcot kell vívniuk az idôsebbekkel. Az utóbbi esztendôkben évente átlag 2000-2500 csemetébôl állítanak be gyümölcsösöket a faluban.

Egy másik jó irányú propagandamunkája a Gazdakörnek a méhészet. 36 családból álló mintaméhesük van. Azonban a községben még sok eredményt lehet elérni ezen a területen, mert a méhesek számára kevés mézelô-terület van a környéken.

Ennek a szervezetnek kebelén belül megszívlelendô kultúrmunka is folyik. Mintegy 600 darab könyve van az olvasókörnek, a legtöbb erdélyi magyar napilap és folyóirat is jár ide, ami mind a falusi nép rendelkezésére áll.

A reformátusok fiatal papja is nagy építôtervekkel foglalkozik az egyház keretein belül. A nyár elején foglalta el állását, s ôsz folyamán hozzá akar látni a református egyesület átszervezéséhez. Az egyház máris tervbe vette régi malmának kijavítását, a malom mellé gátert is akarnak építeni, mely kiszolgálná az egész vidéket, s rendkívüli jó anyagi jövedelmet biztosítana az egyháznak. Ugyancsak tervbe vették a jövô tavaszra egy tanácsház építését.

Különös töredéke él ebben a faluban középosztályunknak: az építô középosztály. Este Bitay Károly tanító úr házában alkalmam volt belátni gondolkodásuk mögé, ahol tervek, szándékok, elvek s lelkiismeret tépegetik egymást. Az asszonyokkal, Bitay Károlynéval, Bácsy Tibornéval meg Geréb Dénesnével valóságos irodalmi parázsvitát kellett folytatnom, mert mindenképpen el akarták süllyeszteni Nyírô József túlfûtött romantikus mûvészetének árnyékában Tamási Áron akaratlanabbul székely s csinálatlanabbul emberi mondanivalóit; örvendtem, hogy foglalkoznak ilyen kérdésekkel, s hogy olyan lelkesedéssel foglalkoznak vele, mintha enélkül már holnap összeomlana a világ. Közben vitatkoznom kellett a férfiakkal az "egyke"-rendszerrôl.

Bácsy tanító úr tétele az volt: Kell az egyke, hogy a nemzeti vagyon - aminek legfontosabb szerepe van a kisebbségi életünkben - erôsödjék és konzerválódjék egyedeink kezében. Elôbb gazdaságilag kell helyreállnunk, hogy erôsek legyünk, aztán jöhet a lélekszámban való gyarapodás.

Geréb tiszteletes úr felelt rá: Hiába állunk jól anyagilag, ha elnéptelenedünk, ha kihalunk. Gyarapítani kell nemzeti létszámunkat, hogy mentôl nagyobb tömeget állíthassunk be az emberi - a kisebbségi - jogokért folyó harcba.

Talán a további utazás, a székely élet és székely sors további kutatása megadja a feleletet.

Este késôn feküdtünk le. Fáradt voltam a hosszú gyaloglástól, álmos voltam. De nem tudtam sokáig aludni. Egyre az öreg Simonfi bácsi arca tolakodott képzeletem elé, talán még most is remegnek tôlem, s nem tudnak ôk sem aludni, talán még most is találgatják fel-felriadva ágyukból, hogy ki lehetett az az "úr", mit akarhatott tôlük, melyik párnát viszi el holnap a fejük alól! Igen, az az úr, az a nadrágos ember, kivel szolidáris az egész mai rendszer, csendôrszurony és csendôrbot, az egész mai rendszer, melyben bitang, árok... Bekecsenkóborló alany Simonfi József...

Bizonyára így gondolta ô, s nem tudott aludni - mint én...

(...)¹

***

Siclodról [Siklód] a legjárhatóbb s legalkalmasabb út a Nyikó-völgyére Cusmeden [Küsmed] és Atiden [Etéd] át vezet.

Siclodról [Siklód] hat kilométernyi utat kell legyalogolni Cusmedig [Küsmed], állandóan hegyen lefelé ereszkedve, erdôk között. Az út mellett szûkvizû patak kanyarog, alig fél méter széles és tíz-tizenöt centiméter mélységnyi. A patak rothadt kenderszagot áraszt, a szag végigkíséri az utazót egész úton. Térdig feltûrt gatyában, meztelen felsôtesttel férfiak ácsorognak a patak medrében, itt - egy nô is. Kendert áztatnak. Jobban mondva, inkább igyekeznek átténferegni ezt a pár órát, legszívesebben kiülnek a füves partra, s olyan nagy, elmélyedô lustasággal eregetik a levegôbe a büdös dohány füstjét, mintha nekik kellene megoldani az olasz-abesszin viszály kérdését. Az asszonyok combjuk közé gyûrt ruhával izzadnak, hajlonganak, dolgoznak a patakban a kenderre.

Valaki nemrégen mondta nekem, hogy itt a férfinép szereti "szakadásig húzni a hámistrángot" munka közben, inkább az asszonynép dolgozik, ôk végzik a mezei munkát is jórészt, ôk küszködnek inuk szakadtáig a rossz, köves meg agyagos földdel; a férfifélét elnevelte a sors a nehéz mezei munkától, s a kenyérkeresést a gyümölcstermelésben, a két, apró, borzos, lusta, de keményinú hegyi lóval lebonyolított kereskedésben, a fafaragásban, háziiparban látja. Ezek viszont annyira kitöltik életét, hogy ha nem cselekedhetné: értelmetlenné és céltalanná válnék számára az élet, mint a gyermeké játék nélkül. Nem is csoda: berekedne ide a szûk hegyek közé szorított, erdôkkel fenyegetett világba... Lehet-e itt valami önmagában erjedô, földhöz, helyhez rögzített célja az életnek, hacsak hébe-hóba, kötelességszerûen ki nem repül az ember a hegyeken túli vidékekre?...

Annyi bizonyos, hogy kendert nem érdemes termelni, mert nevetségesen nyomorúságos az, amint két-három falu népe igyekszik begyömöszölni ebbe a patakba a maga kenderállományát ázás végett.

Három-négy kenderáztató csoportot is elnéztem útközben, végül egy férfiút, aki felváltva "szivarat" sodort, meg szúnyogcsípéses szôrös lábszárát vakargatta, illendô keresztényi köszöntés után megszólítottam:

- Mondja bácsi, mennyit fizetnek maguknak ezért a kenderért, hogy olyan dicséretes lelkiismerettel áztatják?

Nem akart szóba állni velem, csak úgy félszemmel pillantott rám, már a kovakôvel meg a taplóval kínlódott, hogy tüzet üssön ki a cigarettának.

- Hogy mennyit fizetnek-e - dünnyögte. - Hát fizetni is szoktak a kenderért? Ezt még nem hallottam mostanáig... Az úr honnét jött? - s most alaposan szemügyre vett, de csak egyszer mért végig, nyilván azért, mert legközelebbi céljához, tudniillik, hogy égjen már, hadd füstöljön az a cigaretta, fontosabb volt a tapló, mint a személyem.

Nem a kérdésre feleltem, hanem tovább faggattam.

- Minek kínlódnak ezért a kenderért?

- Mert nincs jobb áztatóhely...

Megvakartam a fejem:

- Kinek telik kedve ebben a munkában?

- Az asszonyoknak...

Hát jól van. Azt ugyan alig hiszem, hogy az asszonyoknak nagyobb kedve telnék a kenderáztatásban, mint a férfiaknak, de nem vitatkoztam. Az ingért meg a gatyá ért is meg kell ám dolgozni, mert vászonnemût a székely nem szívesen szerez be boltból. Háziszôttest nem is ad el: kiteremti maga a fehérnemûjének valót a maga munkájával, az egyáltalán nem számít, ha büdös, pocsolyaszerû tóban - melyben a disznócsorda fürdik - és kevés vizû, szinte teljesen kiapadt patakban veszôdik a kenderáztatással. Az apjuk is így csinálta, illetve az anyjuk, az anyjuk nagyanyja is, s az anyjuk anyjának a szépanyja is.

Így nevelte ôket az élet...

Két-három századdal ezelôtt élt asszonyok társaságában teszem meg az utat Cusmedig [Küsmed], kendert áztatnak, s uruk cigarettát füstöl az oldalban. Valóban, ha szétnézek, úgy találom, hogy azóta itt semmi sem változhatott meg. Most sincs híd ott, ahol az út keresztülhalad a patakon. Bizonyára az arcok is ugyanolyanok...

Cusmed [Küsmed] községnek 1910-ben 718, 1920-ban pedig 662 volt a lélekszáma, míg ma 746. 1920 óta 309-en születtek, a születési számsor 1928 óta, azaz a gazdasági válság kezdôévétôl nem mutat változást. Talán azért, mert ebben a faluban sem a földmûvelés az emberek életalapja, hanem gyümölcstermesztésbôl élnek. 1920 óta 182-en haltak meg. A születések és halálozások közötti arány elszomorító, az élet nehéz, a nyomor nagy, nem kíméli sem az öt holdas, sem az ötven holdas parasztot. De hadd beszéljenek a számok:

A község határának területe 3079,242 hold. Ebbôl szántó (amin gyümölcsös is van) 1227,193 hold, kert 158,1125 hold, rét 1077,252 hold, legelô 82,1142 hold, erdô 476,634 hold, mûveletlen 57,96 hold.

Teljesen vagyontalan család csupán egy él a faluban. 5 holdon aluli birtoka van 47 családnak, 5-10 hold közötti birtoka 39 családnak, 10-25 hold közötti birtoka 23 családnak, 50-100 hold közötti birtoka 5 családnak van. Amint a statisztika mutatja, ha a falu lakossága földmûvelésbôl élne, meglehetôsen aránytalan volna a földmegoszlás.

Az 5 holdon aluli családoknál van összesen az egész faluban 79 gyermek. Az 5-10 hold közötti birtokos családoknál 85 gyermek, a 10-25 hold földdel rendelkezô családoknál 103 gyermek, a 25-50 közötti birtokosoknál 41 gyermek, míg az 50-100 hold közötti birtokos családoknál 10 gyermek van. Aránylag legkevesebb a szegényebb sorsú családoknál a születés, ebben a paraszti sorban igen sokan szenvednek "magtalanság"-ban, ami a rossz táplálkozásnak, meg a gyakori vérkeresztezôdésnek a következménye.

A faluban a nép leginkább gyümölcstermelésbôl él, s igen fontos élelemmennyiséget ad minden egyes családnak a juh. Hogy hány juh van a faluban, nem tudtuk pontosan megállapítani, de az állományra következtetni enged, ha megírjuk, hogy tavaly, 1934-ben juhvész pusztított a faluban, s a vésznek 910 állat esett áldozatául.

Czell Béni tiszteletes úr számolja össze a falu lakosságának felekezeti megoszlását: 735 református, 8 unitárius, 1 római katolikus és 3 román (keleti vagy katolikus).

Három román.

- Értelmiségiek?

- Nem. Parasztok.

- Mióta élnek itt?

- Ôsidôk óta.

- Hogy lehet ez?

- Székelyek voltak azok - tudjuk meg -, valamikor ugyan lehettek románok, amint a nevük mutatja, de a falu emberemlékezet óta székelyeknek ismeri ôket... Aztán, hogy megváltozott a világ, hát ôk is... jobbnak látták...

Jobbnak látták!... Hát vajon három sors idegenné tud-e vedleni 743 hasonló körülmények között? Vajon három "elpártoló" ember részére lehet földi hatalom, mely ebben a faluban levegye róluk az átkot, a szenvedést, a nyomort, melyet a falu, a kô, az agyag, a terméketlen föld sorsolt oda nekik?

Parasztok.

Hiába románok, hiába magyarok.

Parasztok...

Ugyancsak a tiszteletes úr "kepekönyvébôl" próbálunk eligazodni a falusiak vagyoni állapotának útvesztôjében. Mert csaknem minden ember szegény, van aki juhtenyésztésbôl szegény.

Gyümölcsöse csaknem minden gazdának van. A gyümölcsösök nagysága átlag 1-2 hold között van. Leginkább cseresznyét termelnek a faluban, mintegy 150 holdra tehetô annak a területnek nagysága, melyek cseresznyefákkal vannak beültetve. Almát és szilvát mintegy 100 holdon termelnek, s ezeken kívül a kertek is mind be vannak fásítva.

A múlt esztendôben, 1934-ben kitûnô gyümölcstermés volt, úgyhogy a falusiak több mint kétmillió lejt vettek be gyümölcsbôl. Persze, ez öt esztendôben csak egyszer fordul elô - sietnek felvilágosítani -, négy esztendô koplalás következik ezután.

Vasárnap reggel volt, korán reggel még, amikor beállítottunk idôs Antalffi Ferenc bácsi házához. A család reggelinél ült, a fiatalabb nemzedék új gúnyája után halászott az elsô házban. Az idôsebbje pedig, öreg Antalffi Ferenc, meg legnagyobb fia, elôvették emlékezôképességüket, hogy elszámolják nekem a család életét.

- Van tizenkilenc hód fôdem - mondja az öreg. - Még nem osztottam fel, mert élek. Itt vannak nálam a gyermekeim is, családostul, kivéve azt az egyet, akit tanítónak taníttattam. (A tanító úr éppen itthon van, hazaszaladt egy napra a Nyárád mentérôl, nyugtalanul telik ez a rövid szabadsága is, állandóan a nyelvvizsga izgatja. Mondja, hogy mások mind elmentek vizsgára a környékrôl, ô nem kapott hívót, Isten tudja, mi lesz, nem tud maradni, állandóan sakkban tartják, bár behívták volna, legalább nem kínozná ez az idegtépô nyugtalanság...)

Antalffi bácsi számol: - A tizenkilenc hódból két hód erdô, de fát csak a ház szükségére vágunk - s hat hód kaszáló. A többin búzát, zabot, törökbúzát meg gyümölcsöt termelünk... A tavaly például lett 120 véka búzánk, 50 véka törökbúzánk, 100 véka zabunk s 12 szekér szénánk. Ezt mind megeszi, kérem, az ember, mert mi kilencen vagyunk az élelemre - no meg az állat, amit a földmûveléshez tart... Adót fizetek összesen 1950 lejt, az egyháznak külön 450 lejt... A kiadások?... Jaj, a kiadások!... Hát, kérem, én azt fel sem merném jegyezni... A kiadásokat... Van három tehenem is, két borjúval... De az állatok körül csak kára vagyon az embernek. Tavaly példának okáért megdöglött egy gyönyörû szép csikóm, amikor éppen vásárra készültem vele, hogy az adót kifogjam... Hát megdöglött, s oda háromezer lej!... - Megtörli a homlokát, mert ebbe a számolásba bele kell izzadnia az embernek. Az idén hét darab malacom döglött meg... A kár megint vagy 1500 lej. Így megyen ez esztendôrôl esztendôre... Hovatovább, mindinkább... Nekem, kérem, a háború elôtt csak hat hold fôdem volt, taníttattam egy gyermekemet, s még azonkívül szereztem a birtok mellé, mert ma 19 hold van... Ha el nem kell adni belôle!... Én hiába spórolgattam, kérem, hogy legyen a gyermekeknek... Hát azt a fiamot mért taníttattam?... Hogy ne oszoljék a birtok! Hogy ô is éljen urasan, s az itthonlevôknek is legyen! De ma már, kérem... Ma már... jobbággyá tevé nek minket... Jobbággyá!... Még szerencse az a hét juh, azazhogy öt, mert kettô nem tejelô... Egy juh után kap az ember kilenc kiló túrót s másfél kiló ordát... Ez az egyetlen segítség a puliszka mellé... Ha ez nem vóna, éhen is halhatna az ember... Kilencen vagyunk az unokákkal... Kilencnek étel kell, meg ruha kell. De mibôl? - s nyugtalanul dobol ujjával az asztalon.

A református egyháznak kéttanerôs felekezeti iskolája van. Azonban a tavaly az állam is létesített a községben iskolát, egyelôre csak egy tanerôvel. A felekezeti iskolába csak 74 gyermeket engedtek felvenni a tanügyi felsôbb hatóságok, a maradék 14-et beparancsolták az állami iskolába. Idén már többen lesznek, gondoskodtak errôl a nyár folyamán a közoktatásügyi miniszter rendelkezései. Aztán... Aztán?... Minek csépelni faluról-falura ezt a -"banalitást"? Lehet-e elég nyomtatott betû hozzá?...

*

A tiszteletes úr azt mondja - bizonyára beszélgetésünk legelejétôl mondani akarta, de eddig elhalmoztam másfajta kérdésekkel -, hogy:

- Tessék megírni, hogy nincsen kocsma a faluban! Hat esztendeje vagyok itt lelkipásztor, de részeg embert még nem láttam... Egyszer ideköltözött egy zsidó, próbálkozott kocsmával, de megbukott, és elment. Két hónap alatt nem tudott eladni egy veder pálinkát... Az emberek csak lakodalomban, keresztelôn meg halotti torban mulatnak itallal, akkor pedig maguk hozzák a bort a szászoktól..

Örömmel megírom, noha ez késôbb, az unitárius Nyikó mentén cseppet sem lesz csoda.

... Itt nincs egyke, nincs kocsma...

1920 óta születtek 309-en, meghaltak 182-en. A szaporodás az 1920-i lélekszámhoz arányítva alig több 19 százaléknál. Kevés. Megdöbbentôen kevés, pedig nincs egyke, s nincs kocsma.

Mégis halálra ítélte ezt a népet valami kegyetlen hatalom, mely nemzetek sorsát taszigálja irgalmatlan ujjaival a történelem hatalmas sakktábláján, lustán, lomhán, lassan, de biztos, kiszámítható irányban, egyik kockáról a másikra, sárgáról barnára, majd barnáról a feketére?

***

Atid [Etéd] a következô község, Cusmedtôl [Küsmedtôl] mindössze másfél kilométernyire fekszik. Legnagyobb község az egész vidéken, központi helye a környékbeli falvaknak, itt van a székhelye 19 község körorvosának, van gyógyszertár a faluban, jegyzôség, posta. Hatalmas, szép, újonnan épített községháza van. Évente háromszor tartanak országos vásárt.

A falu lakossága az 1930-i népszámlálás megállapítása szerint 1480. A lakosság létszáma állandó csökkenést mutat. 1910-ben 1614 volt a falu lélekszáma, míg 1920-ban már csak 1449. A község elnéptelenedésének oka nem a szegénység, hanem éppen a kedvezô vagyoni helyzet. 7714 holdat tesz ki a falu határa, vagyontalan család mindössze 25 él a faluban, ezek is cigányok. Öt holdon aluli birtoka csak 68 családnak van, míg 5-10 hold közötti birtoka 105 családnak. 10-25 hold között van birtoka 121 családnak, 25-50 hold között 140 családnak, 50-100 hold között 121 családnak, 100 holdon felül pedig 5 családnak. A nép tehát kedvezô vagyoni helyzetben él, s hogy az életnívó az utódoknál ne csökkenjen, egykéznek. Jelenleg az 1480 lélekszám 570 családra oszlik, tehát családonként átlagos számítással egy gyermek sem jut. A statisztikát még megdöbbentôbbé teszi az a körülmény, hogy a születések aránytalan százaléka esik a 25 cigánycsaládra, melyek nem egykéznek. A faluban 1920-tól 1934-ig csupán 593 gyermek született, tehát 14 év alatt körülbelül egy születés esik egy családra. (Megdöbbentô.) A születések évenként 30-50 között ingadoznak.

A lakosság magyar, túlnyomó részben református. 1324 református él a faluban, 136 római katolikus, 5 görög katolikus, 6 görög keleti, 2 unitárius és 7 zsidó. Összesen 37 intellektuel van a községben, ami példátlanul nagy szám ezen a vidéken. Az intellektüellek közül 5 román.

A 136 római katolikusnak felekezeti iskolája van, amit püspökségi segélybôl tartanak fenn - Sinke Antal plébános állítása szerint - igen nagy anyagi gondok közepette. Meglepô, hogy a római katolikus elemi iskolába egyetlenegy protestáns gyermek sem jár. A református, meg más vallású gyermekek mindannyian az állami iskolában igyekeznek lehetôleg el nem sajátítani az anyanyelv írás-olvasását. Azért írom ezt, mert a 3 tanerôs állami iskola 2 tanereje román, s csak egy tanerô magyar. A magyar nyelvet itt is, mint mindenütt a Székelyföldön, mindössze heti két órán át tanítják a gyermekeknek.

Kulturális szempontból örvendetes, hogy az atidi [Etéd] református egyháznak 430 könyvbôl álló könyvtára van. A nép általában szereti a nyomtatott betût. Személyes tapasztalatból is alkalmam volt meggyôzôdni errôl. Körutamon ugyanis igyekeztem az általam meglátogatott falvakban beszervezni a Kacsó Sándor által szerkesztendô s október folyamán meginduló Hasznos Könyvtárt, melynek az lenne a célja, hogy a falusi nép kulturális színvonalát a leromlott tanügyi viszonyok közepette megôrizze, lehetôleg emelje, hogy pótolja mindazt a tudnivalót, amit nem kaphatnak meg a gyermekek az iskolában a jelenlegi román tanügyi politika mellett. Utamban ez a község volt az elsô, ahol szántóvetô emberek is szép számban állottak be a Hasznos Könyvtár olvasói közé!

Lejárt már az Atid [Etéd] községnek szánt látogatási idôm, mégis beszóltam Ujhelyi Mihály körorvoshoz, hogy a vidék egészségügyi viszonyai felôl tájékozódjam.

Nagy meglepetés ért a körorvosnál. Könyvek, különös kutatószenvedélyrôl tanúskodó dolgokat láttam dr. Ujhelyi Mihálynál: Kós Károly rajzai, fametszetei, Szántó György rajzai, apróbb festményei rendkívül drága gyûjteményes kiadásokban még a kisebbségi sorskezdet legelsô, legheroikusabb, eszmélô, tapogatózó, utakat keresô esztendôibôl.

Elmondja a körorvos, hogy érdeklôdését az is fokozza ezek iránt a dolgok iránt, hogy rendkívül meleg baráti, még gyermekkorból származó baráti kapcsok fûzik Szántó Györgyhöz, az Aradon élô vak íróhoz, aki tudvalevôleg az új magyar festômûvészet egyik legtehetségesebb ígérete volt tragikus megvakulása elôtt.

A falon felfedezem Szántó Györgynek egy ötödik gimnazista korában készült tájképét, mely Lugoj [Lugos] melletti falut ábrázol. Ujhelyinek van dedikálva. Aztán a falon körös-körül Szántó késôbbi képei, festményei, rajzai. Többek között "Polifémosz" címû rézkarca, amit Prágában nyomtattak ki. Elôkerülnek a levelek, melyeket Szántó írt barátjának, s én úgy érzem, hogy nem is falun vagyok, nem ezen az elátalkodott nyomorúságos székelyvidéken, hanem városon, egy polgár lakásában, melynek hivatása, rendszertôl megszabott hivatása, hogy hordozza a kultúra jeleit. Hogy magán viselje az erdélyi magyar kisebbség kulturális dokumentumait is, az erdélyi magyar lélek leghôsibb, legvajúdóbb, legtragikusabb idejébôl...

Beszélgetés közben néha szorongó szavakkal, kelletlenül haza-hazatérünk a szûkebb vidékhez, a mai idôkhöz. Nem kellemes errôl beszélni, legszívesebben lemondanék én is körutam céljáról, s inkább engedném repülni magam Ujhelyi dr. mellett az emberi kultúra, a mûvészet végeláthatatlan messzeségében, semhogy ennek a tragikus, lassú erôktôl eltaposott vidéknek egészségügyi viszonyai felôl érdeklôdjem.

Odorheiu [Udvarhely] megye lakosságának száma 145409. Ezt ismételnünk kell az újabb borzalom miatt. Mert ennek a megyének mindössze 10 körorvosa van ma, tehát egy körorvosra 14540 lélek jut. Ráadásul a körletek olyan szerencsétlenül vannak összeállítva, hogy néha 30-40 kilométerre esik egy-egy falu a körorvosi székhelytôl, egy-egy község pedig sáros idôben szinte megközelíthetetlen helyen fekszik, járatlan, agyagos hegyi utak vezetnek hozzá. Ezt a nyomorult népet inkább óvja az Isten, mint a civilizáció!...

Az atidi [etédi] körorvosi hivatalhoz például 19 község tartozik, némelyik rendkívül távol, elrejtve, szinte megközelíthetetlen helyen. A körlet lélekszáma 15 ezer körül van. El lehet-e képzelni rendszeres, huszadik századtól megkövetelt egészségügyi munkát itt?

Tömegbetegség?

Nincs, mert nem adott az Isten még...

De ha adna?!

Óh, szegény, nyomorult Székely világ!

Dr. Ujhelyi Mihály szomorú orvosi megfigyeléseket tett a körletében. Mondja, hogy a 19 község lakói közül leghigiénikusabb viszonyok között élnek az unitáriusok, aztán a reformátusok s legkevésbé a római katolikusok. Az "egyke-rendszer" meghonosodása biztosan tapasztalható az unitárius vidéken, s legkevésbé a római katolikus községekben. A halálozás legtöbb az unitárius vidéken, s legkevesebb a katolikusoknál. A 19 község szaporodása évrôl évre megdöbbentô adatokkal szolgál. A halálozások 25 százaléka éven aluli gyermekekre esik.

Ebben az orvosi körletben 10 évvel ezelôtt a születések száma 350-et tett ki, a halálozásé pedig 180-at. Tíz évvel ezelôtt tehát a születések és halálozások közötti különbség 170 volt. Ez a különbség 1934-re 40-re apadt! A vidék világos képlete a székelység nemzethalálának, s ezt részletesen is mutatni fogja a következô községek majdnem mindenike!

A körorvosi vélemény szerint pedig a nép egészséges. Az átlagos életkor 80 év. A 15 ezer fônyi vidéknek mindössze 10-15 százaléka szenved tuberkulotikus betegségben, elenyészôen csekély a vérbajosok száma, ezt a betegséget - amint Ujhelyi dr. mondja - a katonaságtól hurcolják be a fiatalok.

A körorvos dolgozóasztalán különbözô füzetecskék hevernek. Régóta nézem ôket, most pillanatra magamra hagy a körorvos, s alaposabban szemügyre veszem a nyomtatott füzeteket. Egyik: "A terhességek egy eddig nem ismertetett valószínûségi jele" a "Gyógyászat Tudományos Közleményei"-bôl különlenyomat, Budapesten jelent meg 1934-ben. A másik: "O cura simplã eficace de slâbire", különlenyomat a "Clujul Medical"-ból. Mindkettôt dr. Ujhelyi Mihály írta. A körorvosnak házinyúl-tenyészdéje is van, állandóan kísérletezik a nyulakkal, állandóan tanulmányoz, s tudományos kutatásainak eredményeirôl cikkeket ír budapesti meg hazai szakfolyóiratokba.

Aztán újabb levelek kerülnek elô a doktor íróasztalának fiókjából. Ezeket nem mûvészek írták, hanem orvosok, híres budapesti meg cluji [kolozsvári] orvosok. Ujhelyi Mihálynak nem egy "vacak" székely faluban van a helye, hanem városon, klinikán vagy nagy kórházban. A neves, hatáskörrel is rendelkezô orvosok hívják: menjen fel Pestre, helyet szorítanak neki, dolgozzék ott.

- S miért nem megy? - kérdezem csodálkozva.

- Nekem itt van a helyem, azaz itt is helyem van - feleli olyan biztonsággal, mint akinek soha sincs szándékában elhagyni az atidi [etédi] dísztelen körorvosi hivatalt.

Erre nincs mit felelnem. Ujhelyi Mihályra, a komoly, önfeláldozó, hivatásának lelkiismeretesen élô Ujhelyi Mihályokra bizony nagy szüksége van 19 székely községnek, a sok székely községnek.

S pillanatnyilag a fiatal erdélyi magyar orvosokra gondolok, akik a kétségbeesés sötét hulláma felett lebegnek álláshiány miatt, kilátástalanság miatt. Pedig mennyi "tizenkilenc székely község" van Erdélyben!... Mekkora egészségügyi nyomor, árvaság, bitangjára hagyottság van ezen a halálra ítélt, s már haldokló földön.

Dr. Ujhelyi Mihály zsidó ember.

De én ezt a zsidó embert példaképpen odaállítom a kisebbségi magyar orvosok elé!

***

Mihãileni [Székelyszentmihály] már a Nico [Nyikó] völgyében fekszik. Az az egész vidék csaknem tiszta unitárius, itt már a székely néphalál kellôs közepébe érkeztünk. A falu - s általában az unitárius vidék - lassú elnéptelenedést mutat, itt például 1910-ben 485 lélek élt, 1920-ban már csak 424, s 1930-ra, a háborút követô "béke" idején a lélekszám 419-re csappant. Nemcsak az egyke-rendszerrel igyekszik elpusztítani magát a falu, de az elnéptelenedés legfôbb oka a szegénység. A falu gazdasági s szociális viszonyainak illusztrálásához elegendô a gyermekhalandóság statisztikáját felállítanunk. Eszerint:

1930-ban 33 százalék, 1931-ben 33 százalék, 1932-ben 13 százalék, 1933-ban 43 százalék, 1934-ben 66 százalék az egy éven aluli gyermekek halálozásának arányszáma.

A falu lakossága jobbágynép volt az Ugronok birtokán, felszabadításuk után is zsellérsorsban éltek, az utóbbi esztendôk pedig, azok a "boldog konjunktúra-évek" halálosan kirántották a talajt a falu lakossága alól.

A konjunktúra "boldog" éveirôl tettem említést, amikor 150 lej volt egy véka búza, 90-100 lej egy véka kukorica. Amikor a széthulló nagybirtok árnyékában a mihaileni-i [székelyszentmihályi] embereket is csábította a remény, hogy rájuk hull a jobb élet fénye.

Sokan ismerik a község lakosságának tragédiáját, de mégsem ismerik elegen. Kezdjük hát legelölrôl, annál a sorsfordulónál, amit a múlt század derekán a jobbágyság felszabadítása jelentett. Formailag, törvény szerint a Mihãileni-i [székelyszentmihályi] jobbágyok is felszabadultak, de életük azutánra is kénytelen volt Ugron-birtokra támaszkodni. Jobbágyokból zsellérek lettek...

A múlt század utolsó elôtti évtizedében meglazult az Ugron-birtok helyzete. Ekkor vetôdött a faluba - Isten tudja, honnan - egy Rosman Jakab nevû ember, kinek pénze is volt ahhoz, hogy kibérelje az Ugron-birtokot s vele együtt a nemes család tulajdonát képezô szeszgyárat is. Ez 1883-ban történt. Rosman Jakab kezelte a birtokot, még senki sem hitte, hogy a hatalmas magyar nemesi vagyon szép csendesen gazdát cserélt. Mert a birtokot hiába kezelte Rosman, sem a földeken, sem a szeszgyárban nem ment jobban a gazdálkodás, a vége pedig az lett, hogy 26 esztendei bérelés után a birtok - mivel helyzete tarthatatlanul leromlott - eladóvá lett.

Rosman Jakab vette meg, a bérlô, 1909-ben...

Az öreg Rosmant, ki szeszgyárnak és hatalmas vagyonnak lett tulajdonosa, megszédítette társadalmi vagy inkább gazdasági pozíciója. Valósággal kizsarolta ez a pénzéhes, újdonsült földbirtokos a falu napszámosságát. A falu pedig, csaknem egész lakossága napszámos sorsban élt...

Mondják, hogy az ôsi Ugron-portán nagyon megváltozott az élet. Elnémultak a nagy dorbézolások, a vendégségek, az új gazda minden garast a fogához vert, lehetôleg nem fizette napszámosait, igyekezett becsapni ôket. Hiába, az "udvar" gazdát cserélt.

Az új gazdát azonban szomorú végzet érte. Egy alkalommal, napszámos fizetés alkalmával garasos nézeteltérése támadt egyik dolgozójával. A nézeteltérésnek az lett az eredménye, hogy az alkalmazott rálôtt munkaadójára. A lövés - s ez talán még nagyobb tragédia volt - nem találta halálosan Rosmant, hanem megvakította mind a két szemét.

1917-ben újabb birtokcsere következett.

Az öreg Rosman vakon nem tudta vezetni a gazdaságot, ezért átadta két fiának: Jenônek és Izidornak.

A forradalom, majd a gazdasági háborútól feldúlt béke évei következtek, a két könnyelmû fiatalember nem örökölte apjuk garaskuporgató természetét, talán nagyonis mohók voltak, kalandos vállalkozásokba mentek bele, különösen Jenô. A két Rosman testvér, kiket "nagyvonalú" szélhámosokká, vagy ha finomabb ez a kifejezés: kitûnô rátermettségû kalandorokká avat már az a tény is, hogy a faluban és környékén, messze vidékeken mintegy 200 gazdaembert csaptak be marhavásárlással, s ezzel úgy megbénították a vidék gazdasági életét, hogy még ma is egész falvak nyögik a Rosman-fivérek szabad gazdasági portyázását -, hát ez a két könnyelmû kalandor csakhamar a nyakára hágott az apjuktól örökölt birtoknak, a szeszgyár tönkrement.

1924-et írunk - nem tudom, lehet, hogy a Mihãileni-i [székelyszentmihályi] "szenzációt" akkor részletesen közölték a napilapok. De lehet, hogy nem, mindenesetre lépést kell tartanunk az eseményekkel, azokkal az eseményekkel, amelyek 1935 tavaszára koldusbotra juttatták Mihãileni [Székelyszentmihály] lakosságának nagy százalékát, sôt még Betendre [Betfalva] is áthatottak.

1924-et írunk, amikor a búza ára vékánként 150 lej, a kukoricáé 90-100 lej, a zabé 40-50 lej, egy öl fa 1300-1600 lej, örvendetesen magas ára van a gyümölcsnek s általában a gazdasági termékeknek, nem is beszélve az állatfélérôl, melynek mûvelésével nagyban foglalkozik ez a vidék. A gazdaembernek kitûnôen megy a gazdasága, a parasztság tradíciós álma, a vagyongyûjtés, a gyarapodás mintha megfelelô gazdasági talajra kapott volna. A bankok nyitva állnak 25-30 százalékos kamattal, csak 1-2 darab földet kell betáblázni, s nyomban 4 darabot lehet vásárolni a bankkölcsönbôl! Soha ilyen gazdagon, ilyen vérmesen, ilyen lebírhatatlan erôvel nem vakították meg a székely parasztot az ôsi álmok: gyûjteni, gyarapodni, markunkba fogni az egész világot! Mert ha markomban is tartom az egész világot, mármint a földeket, akkor sem vagyok elég gazdag, elég biztos az életemben, mert nekem ellenségem az egész rendszer, mely körülöttem felépült, az én verejtékem hullásával kell fenntartanom ezt a rendszert, én sohasem élhetek százszázalékosan biztonságban, mert én paraszt vagyok!

Az akkori gazdasági körülmények által megengedett fellélegzés nem csoda, ha elkábította a különben egészségesen reális koponyákat. Természetes volt, hogy a földbôl mindezideig kiszorított mihaileni-i [székelyszentmihályi] székely parasztok mohón kaptak az ôsi uradalmi birtok megvásárlásán.

1924-ben Rosman Jenô és Izidor közösen eladtak 68 hold erdôt. Összeállott 52 mihaileni-i [székelyszentmihályi] ember - mind kisgazdák -, eladták meglévô birtokuk egy részét, aztán kölcsönöket vettek fel a bankokból, óriási kamatot fizettek rá, elúszott az ôsi birtok el nem adott része, de megvásárolták a Rosman-fivérek 68 hold erdôjét több mint félmillió lejért. A vásárlók arányjogot állítottak fel, az erdô árát kifizették. Amint mondják, ezzel a vásárral az volt a fôcéljuk, hogy legelôt teremtsenek a falunak az erdô kiirtásával, mert az eddigi legelôterület szûknek bizonyult a gazdák állatállományához.

Az elôzetes szerzôdés értelmében Rosmanék vállalták azt a kötelezettséget, hogy a telekkönyvi hivatalnál elintézik az erdô átíratását a vásárlók részére, meg hogy az erdészeti hivatalnál saját költségükön elintézik az erdônek legelôvé való átalakítását.

A pénzt annak rendje és módja szerint kifizették a vásárlók, Rosmanok zsebrevágták, de amikor a szerzôdés aláírására került a sor, Izidor nem volt hajlandó aláírni, mivel - állítása szerint - az "ökörszállító" Jenôvel némi örökösödési "ellentétei" vannak.

A gazdák várták, hogy az "ellentétek" elsimuljanak, s kezükbe kerüljön a törvényes vásári-szerzôdés. Az "ellentétek" azonban nagyon ágbogasak lehettek, mert sohasem simultak el, aztán a Rosmanok eltûntek, csak itt-ott lehetett hírüket hallani, hogy most Gagyban csaptak be hat gazdát földvásárlással, aztán Isten tudja, melyik Nyikó menti faluban 20 gazdát ökörvásárlással, de a Rosmanok eltûntek, sohasem íródott alá a mihaileni-i [székelyszentmihályi] erdôvásári szerzôdés, mai napig - telekkönyvileg - az eladott erdôk a Rosmanok tulajdonát képezik!

Úgy látszik, 1924-ben forrpontjára jutott a Rosman-fivérekben a vagyonherdálási láz. Ugyancsak ebben az esztendôben összeállott 26 mihaileni-i [székelyszentmihályi] gazda s 15 betendi [betfalvi] gazda, hogy 70 hold szántót vásároljanak meg Rosmanéktól.

A szerzôdés a fentebbi sorsra jutott, Rosmanék "kitûnô specialisták" voltak a vagyoneladásban. Ezért a 70 hold szántóért 800 ezer lejt vágtak zsebre a falusiaktól. Legtöbbjük most is bankokból szedte fel a vásárláshoz szükséges összeget, s eladták saját meglévô 6-10 holdas birtokukat, hogy az uradalmi földekhez hozzájussanak.

Szerzôdés nem volt, azonban a gazdák gondozás alá vették a földeket, melyek meglehetôsen elsoványodtak a sok gazdacserélgetéssel. Életüket fektették bele, hogy kiküszöböljék a vásár csorbáját. Mert a bankok hadjárata, amit ezek ellen a falvak ellen folytattak a moratórium életbelépése elôtt - a hihetetlenül magas kamatok mellett - bebizonyította, hogy a vásár nem volt jó. A vásár 93 parasztegzisztenciát temetne maga alá abban az esetben is, ha a földeket csakugyan megvásárolták volna, nemcsak az árát fizették volna ki minden vagyonuk feláldozásával.

Így pedig jelentkezik 1935-ben utolsó gazdának, csendôri fedezet mellett, adókönyvi bizonyítékkal: az állam!

Az állam és a bank karöltve biztos szolidaritásban.

A vásárló gazdák, mondanunk sem kell, hiszen az ellenkezôje a szigorú adóbehajtások mellett meg sem történhetnék: fizették a megvásárolt földek adóját, mintha azok a földek az ôk tulajdonuk lett volna.

Közben Rosman Jenô a cristurul-secuiesc-i [székelykeresztúri] banknál kölcsönt vett fel. A bank, mivel az eladott birtok még mindig Rosman néven szerepelt a telekkönyvnél, megterhelte a kölcsön adott összeggel a birtokot.

Jött a konverziós törvény. A bankok keze felszabadult.

Jött az állam, a szeszgyár után nem fizetett adó miatt!

Tekintve, hogy telekkönyvileg birtoka van a szeszgyár-tulajdonos Rosmanoknak, szeszgyár azonban nincs, az állam is a birtokra vetette magát.

1935. március 28-án megtartották a birtokok árverését. A gazdák nem tehettek semmit, a birtok nem az övéké! Megvették horribilis összegért, koldusbotra jutottak miatta, sôt a szántóföldek átíratási költségeit is összeadták annak idején, de a birtok mégsem az övéké!

Rosman Jenô a március 28-án megtartott árverést megfellebbezte, mert az ô távollétében a járásbíróság nem nevezett ki ügygondnokot. (Rosman Jenô közben megkerül, az odorheiu-i [székelyudvarhelyi] ügyészségi fogházban ült.)

Mihãileni-ben [Székelyszentmihály], Betendben [Betfalva] és Cobâtfalván [Kobátfalva] (mert mindenik községben vásároltak Rosman-féle birtokot) most várakoznak.

A fellebbezés elódázta az árverést. De kérdés, hogy sikerül-e valójában jogos tulajdonosaiknak birtokukba venni a Rosman-féle földeket? Sikerül-e, mikor az állam s a bank egyszerre nyújtotta ki érte a kezét?

***

Simonesti [Siménfalva] a két Codaciu [Kadicsfalva] után következik a Nyikó mentében. A falu területe mindössze 3010 hold, lakosainak száma pedig 840. Azaz arányszám bizonyítja, hogy éppen oly szegény község Simonesti [Siménfalva], mint a többi Nyikó menti falvak. A falunak fele vagy teljesen vagyontalan, vagy alig 1-2 hold birtokon gazdálkodik.

Ez a gazdálkodás több a földmûvelésnél.

Szinte hihetetlen, hogy ennek a nagyon szegény falunak olyan Hangya-szövetkezete is van, hogy ma is 40 ezer lej havi forgalommal mûködik, ami szinte páratlan a vidék gazdasági életében. De ezelôtt 5 évvel ez a szövetkezet még 120-130 ezer lej havi forgalmat bonyolított le. Van hitelszövetkezet, melynek ezelôtt 5 évvel 4 millió leje volt kihelyezve. Persze a konverzió tönkretette, ma már éppen csak él. Van szorgalmas, munkás, fürge Gazdaköre a falunak, a gazdakörnek pedig van gépcsarnoka. A gépeket a falu lakói ingyen használják. (Mellékesen jegyzem meg csak, hogy traktor, mely szinte elmaradhatatlanul hozzátartozik a mezôgazdaság modernizálódásához, az egész Nyikó mentében nincs. Talán a hegyes vidék topográfiai viszonyaiban van ennek magyarázata.)

A sokféle virágzó szövetkezetbôl meg egyesületbôl következtetni lehet a falu életberendezkedésére. Talán Pál Dénes unitárius lelkész érdeméül írandó fel, hogy a falu, ha még nem találta is meg kisebbségi életkeretének lehetôségeit százszázalékosan, de nagyon helyes irányban tapogatózik.

Ez a tapogatózás örvendetesen szembetûnik a vidék többi unitárius falvában. Világért sem írhatjuk ezt kizárólag az egyház érdeméül, hiszen mindenik kisebbségi egyház egyenértékû munkát végez hívei között. De igenis azt hiszem, jó irányban tapogatózom, ha a jelenség okát a néppel magával magyarázom. Az unitárius nép vallásos kötetlenségeinél fogva hajlamosabb a modern gondolkozásra, amint akár a katolikusok, akár a reformátusok. Az unitarizmus - talán mert többé-kevésbé mindig vallási kisebbség volt még a szabad, független Erdélyben is - belenevelt tömegeibe valami egészséges önzést, ami kitûnôen kamatoztatható most nemzeti kisebbségi életünkben is, szinte alapvetô parancsa a kisebbségi nemzetgazdálkodásnak. Mert legelhatározóbb lelki rugója ez a gazdasági konzerválódásnak. Fájdalom, hogy éppen az unitárius vidékek népe az öntudatlan gazdasági konzerválódást nem ezen a meglévô, tömegekbe belerakódott önzésen át akarja megvalósítani, hanem az utódok számának lecsökkenésével.

Mintha csak az örök erdélyi nemzetkisebbségrôl, a szászokról beszélnék, amikor az örök felekezeti kisebbségrôl, a székely unitáriusokról beszélek.

Már nem kell a szomszédba mennünk példát venni, nem kell praktikus élettudományt kölcsönbe vennünk a szászoktól, részleteiben kiforratlanul, a helyes útkeresés jegyében megtalálhatjuk azt saját nemzettestünkben: a székely unitáriusoknál.

Azonban hangsúlyoznunk kell: ez még nem végsô eredmény, az unitarizmus egyes falvai, amit ma fel tudnak mutatni saját belsô gazdasági keretükben a kisebbségi gazdasági logikusoknak, még világért sem zárótétele! De a tapogatózás helyes utak felé mutat: az erdélyi unitarizmusnak nem mint vallási szervnek, nem mint egyháznak, hanem mint pszichéformálónak, mint öntudatalakítónak roppant hivatása van az erdélyi magyarság kisebbségi gazdaságéletében talán több, mint a másik két erdélyi magyar vallásnak! (Nehogy felekezetek közötti igazságtalanságnak hasson ez a pár mondat, nehogy valaki pártoskodó hitszónoklatot olvasson ki ôszinte s becsületes meggyôzôdésbôl fakadó vallomásomból az ôsi aiudi [nagyenyedi] református Bethlen-kollégiumnak neveltje, s úgy középiskolai , mint fôiskolai tanulmányaimban a református egyház állott mellém anyagi támaszul.)

De térjünk vissza Simonesti [Siménfalva] község belsô életéhez. A falunak sokféle szövetkezete s egyesülete mellett legfontosabb szerve a tejszövetkezet. A népnek annyi birtoka, hogy csak földmûvelésbôl megélhetne, nincs. Emiatt állattenyésztéssel próbál megélhetést kicsikarni magának a mostoha talajú s mégis édes hegyvidéken. Az állattenyésztés fôleg a tejtermékekért folyik.

A Tejszövetkezet ma is havi 30-40 ezer lejt ad ki a faluban tejért, míg 5 évvel ezelôtt a kiadott összeg 120-130 ezer lej volt.

A falu igyekszik ugyan berendezkedni gazdaságilag, de mindamellett ma még nagy nyomorúságban él.

Itt is felfedezhetô a leginkább unitárius vidékeken pusztító "egyke". A faluban a székelyek mellett él 200 cigány, s az utóbbi öt esztendô alatt történt születések egyharmada a cigánycsaládokra esik, míg 1930 óta a születések 27 százaléka esik az öt holdon aluli birtokkal rendelkezô székely családokra. - Ez az unitárius érem másik oldala, az ijesztô, az elszomorító, a megdöbbentô a székelység jövôjét illetôleg.

A simonesti-i [siménfalvi] látogatás estéjén átmentem Nicoleni-be [Székelyszentmiklós], mely a Nyikó völgyétôl jobbra, a hegyek közé csapva fekszik. Lakossága jelenleg mindössze 140 lélek (1910-ben 159 volt s 1920-ban 165.) Az unalomig kell ismételnünk: Halál! Halál! Halál!

Felsorakoztassam az anyakönyv adatait?

Fölösleges. A halálozások közül 18 százalék esik egy éven aluli gyermekekre.

Fiatal papja van ennek az unitárius falunak. Fiatal és ambiciózus, lelkesedô: Török Elek. Még nem ölte meg kedvét az élet, mely nemcsak nehéz, küzdelmes, de végtelenül elzárt és unalmas lehet egy faluban, mely 140 lelket számlál, bent a hegyek között. Török Eleket még érdekli a külsô világ, az élet, mely dermedten vonaglik kisebbségi nemzettestünkben.

Este - végtelen, sö tét éjszakák zárták körénk a komor hegyek - elborozgattunk a tornácon. Kijöttünk a zárt szobából, talán hogy érezzük a körülöttünk elfeketült világnak kínzó léleknyomását. Székely világ ez. S a sötétséget kibírhatatlan hatalommá fûti a mámor, melyet bennünk gyújtott a bor. Úgy éreztem ott magam a tornácon, mintha ketrecbe zártak volna, honnan sohasem lehet menekülni, mindjárt reám hullanak a hegyek, legurulnak az égrôl a csillagok, soha-soha nem lesz többé reggel. Kíméletlen, kegyetlen székely éjszaka volt ez, a mámor felszabadított bennem minden kétségbeesést, minden szorongást. S mint gyötrô kísérô zene kongtak fülembe az ifjú pap kérdései:

- Miért nem jön ide hozzánk soha senki közületek? Miért nem teremtetek kapcsolatot Ti, akik közvéleményt formáltok és irányíttok, miért nem teremtetek kapcsolatot velünk? Mert bennünk és általunk haltok meg ti is, Ti, akik igazi "urak" vagytok, a szellem urai. Azok vagytok általunk és értünk. Ha mi nem leszünk, vagy nem vagyunk, fölösleges parazitákká lesztek, s parazitája közéletünknek az, aki nem értünk van!...

Pedig valóban, milyen kevesen vagyunk értük. S azok a kevesek is milyen gyarlók, milyen gyámoltalanok, milyen félénkek vagyunk. Méltók az életre és a halálra. Mert nem vagyunk elég "nagy" urai a szellemnek ahhoz, hogy szolgálni tudjunk azoknak, akikért és akik által vagyunk...

Negyven család él ebben a faluban. A pappal összeszámoltuk, hogy egyházi s kulturális építési célokra tíz esztendô alatt 3524 lejt adakozott a falu családonként. Ifjúsági otthont építettek (40 család!), harangot vásároltak, templomot javítottak stb.

Kicsi jelei az életnek a haldoklónál. Mint mikor felnyílnak pillanatra az üveges szemek, vagy megmozdul a kar, a láb, a mell, a fej, megszólal rövid pillanatra a száj.

De hol van a végtelen, egészséges élet, mely kacagásra fogja csendíteni a most haldokló szervezetet? Hol van az orvos, aki nemcsak kikopogtatja a tüdôt, hanem meg is gyógyítja azt?

Hol van az új erdélyi magyar középosztály, melynek önmaga életét kell feláldozni a nagyobb életért, a székelység életéért? Önmaga életét munkavállalás által!

* Forrás: Független Újság. 1935. szeptember 1–8. 5. oldal; szeptember 15–22. 5. oldal; október 5–12. 6. oldal; november 16–23. 5. oldal; november 23–30. 5. oldal.

¹ A Független Ujság szeptember 9-14-i számát - amelybena beszámoló második része feltehetôen megjelent - nem találtuk meg.