A statisztikának legfontosabb feladata a népesség lélekszámának megállapítása, erre szolgálnak a népszámlálások. Románia megnövekedett területén az elsô, valódi értelemben vett népszámlálást 1930. december 29-én hajtották végre. Tíz esztendeje érthetô kíváncsisággal várjuk a népszámlálás részletes adatainak közlését, hisz ezek ismerete nélkülözhetetlen az ország gazdasági, népességi és társadalmi állapotainak fölméréséhez és megítéléséhez. A bukaresti Statisztikai Hivatal most tíz hatalmas, szép kiállítású kötetben számol be a népszámlálásról.¹ A tíz kötet közül egyelôre az elsô három és a tizedik jelent meg, de bizonyára a többi sem várat most már sokáig magára. A megjelent kötetek közül az elsô Románia lakosságának kor és nem, valamint családi állapot szerinti megoszlásáról számol be, a második a lakosság nemzetiségi, anyanyelvi és felekezeti megoszlását ismerteti, a harmadik a mûveltségi viszonyokról tájékoztat, a tizedik pedig az ipari és kereskedelmi vállalatok adatait közli. Az adatokat a kötetek elején bô bevezetô rész magyarázza Dr. Manuila Sabin, a bukaresti Statisztikai Hivatal igazgatójának tollából.

Nincs terünk rá, hogy értékéhez méltóan ismertessük ezt a hatalmas munkát, néhány fontosabb adatát az 1937. Statisztikai Évkönyv alapján folyóiratunk 1938. évfolyamában közöltük is már. Legnagyobb érdeklôdésre bizonyára azok az adatok tarthatnak számot, amelyek a népességnek anyanyelv, nemzetiség és vallás szerinti megoszlására vonatkoznak.

A nemzetiség megállapítása a statisztikának kétségkívül legnehezebb feladata, hiszen a nemzetiségnek külsô ismertetô jelei nincsenek, a nemzetiséghez való tartozás csupán belsô, személyes kérdés. A nemzet szellemi és erkölcsi közösség, mely leginkább a nyelvben fejezôdik ki. Éppen ezért legtöbb állam népszámlálása a nemzetiség megállapítása helyett csupán az anyanyelv tudakolására szorítkozik, abból kiindulva, hogy a nemzetiség bevallásánál a politikai helyzet, személyes érdekek vagy más tényezôk befolyása is érvényesülhet, s így nem kaphat tárgyilagos képet az ország nemzetiségi megoszlásáról. A nemzetiség bevallása csupán akkor lehetne megbízható, ha a függetlenség teljes megóvása mellett, részrehajlatlan ellenôrzés alatt történhetne, ez azonban a népszámláló hivatalok részére technikailag megoldhatatlan feladat. A nemzetiség és statisztika viszonyával már az 1872. évi szentpétervári nemzetközi statisztikai kongresszus foglalkozott, s megbízta három tagját, köztük Keleti Károlyt, annak tanulmányozásával, hogyan lehet statisztikailag a nemzetiséget egyéni akarat-megnyilvánulás alapján meghatározni. Mindhárom statisztikus tagadta, hogy a vérségi eredet megfelelô kritériuma volna a nemzetiségi megállapításnak, s egyformán rámutattak arra, hogy egyetlen lehetôségként a nyelvi kritérium jöhet számba, mégpedig vagy az anyanyelv, vagy a társalgási nyelv. A magyar statisztika is az anyanyelvet tette kérdés tárgyává, mert csak ettôl várt világos, pontos, szabatos feleletet. Emellett azonban a magyar statisztika tudakolta az anyanyelven kívül beszélt nyelveket is, s ezzel ellenôrizte az anyanyelvi bevallás megbízhatóságát. A román statisztika szintén magáévá teszi az anyanyelv tudakolásának szempontját, mellette azonban a nemzetiséget is igyekszik meghatározni. A népszámlálást megelôzôen felvetôdtek román statisztikusok között olyan nézetek is, hogy a nemzetiséget az etnikai eredet megállapítása útján határozzák meg. Az eredet kérdése alapján azonban nem a mai, valóságos helyzetet ismernénk meg, a statisztika célja pedig mindig a meglevô állapot feltüntetése. Az etnikai eredetet kutató módszer nem felel meg a célnak, mert a népi eredet alapján olyanok sorozódnak egy nemzetiségbe, akiknek sem nyelvileg, sem érzelmileg semmi közük egymáshoz, de emellett gyakorlatilag is megoldhatatlan feladat elé állítja a számlálóbiztosokat, akik különösen akkor ütköznek a származáskutatásnál nehézségekbe, ha az ôsök több nemzetiséghez tartoztak. A második népszámlálási kötethez írt elôszavában Manuila Sabin is megállapítja, hogy a népi eredet meghatározása képtelen feladat elé állítja a népszámláló biztosokat, s ezért az 1930. évi népszámlálásnál a nemzetiségi tárgyi kritériuma, az anyanyelv mellé szubjektív kritériumként a lakosság nemzetiségi bevallását kellett alkalmazni. Az elv - Manuila közlése szerint - az volt, hogy mindenki szabadon és lelkiismerete szerint határozhatja meg, melyik nemzetiséghez tartozónak érzi magát, s a számlálóbiztosoknak nincs joguk a bevallásnál semmiféle befolyásolásra vagy változtatásra. A népszámlálás igazgatóságának utasítása szerint a nemzetiséget illetô kérdésre a válasznak a személy lelkiismeretébôl, családi és történelmi hagyományaiból kell fakadnia. A kérdésnek ezzel a részével annak idején a parlament és a sajtó bôven foglalkozott, s így feleslegesnek látjuk a részletezést.²

A kiadott feldolgozás Románia lakosságának nemzetiségi és anyanyelvi megoszlását a következôképpen mutatja be:

Minden statisztika megbízhatóságának az összehasonlítás a próbaköve. A fenti adatokat azonban nincs mivel összehasonlítani, mivel Románia mai területén 1930-ban tartották az elsô népszámlálást, s a békeszerzôdésekkel Romániához csatolt területeken a legutolsó népszámlálások nem azonos idôpontokban voltak. De megnehezíti az összehasonlítást az is, hogy a különbözô népszámlálások között lényeges elvi és módszerbeli különbségek voltak. Mégis megkíséreljük a bennünket közelebbrôl érdeklô, Erdélyre vonatkozó adatoknak az 1910. évi magyar népszámlálás adataival való egybevetését.

A terület egész népszaporodása tehát csupán 5,9% húsz év alatt, ami részint a háborús veszteségekre, részint a ki- és elvándorlásokra vezethetô viszsza. A természetes szaporodás is gyenge a háborút követô elsô évtizedben. A kolozsvári statisztikai hivatal 1920-ban Erdély területére kiterjedôleg népösszeírást rendezett, s ennek eredményérôl hivatalos kiadvány is jelent meg.⁴ Ez 5 140 176 lélekre teszi ekkor Erdély lakosságának számát. Nem tudjuk, mennyiben fogadható el ez az adat hitelesnek, mivel pár évvel késôbb maga Istrati, a Dictionarul szerkesztôje s a statisztikai hivatal közgazdasági osztályának vezetôje beismerte,5 hogy a kiadványban közölt adatok nem mutatják a valóságos helyzetet. Ha azonban feltételezzük, hogy a lakosság végösszegében nincs nagyobb eltérés, úgy az 1920-1930 közötti évtizednek tényleges népszaporulata 408 187 lélek volt, ami 7,8%-nak felel meg. A természetes szaporodás viszont 482 305 lélek, tehát 74 118-cal felülmúlja a tényleges szaporulatot. Ennyivel nagyobb az innen elvándorlók és kivándorlók száma az évtized folyamán itt letelepedettek számánál. A jelek a fejlôdés megakadását mutatják, a népesség gyengén szaporodik. Tanulságos volna, ha vármegyénként össze tudnánk hasonlítani az 1910. évi népességet az 1930. évivel. Mivel azonban idôközben a vármegyék területében jelentékeny változások voltak, ez csak úgy volna lehetséges, ha községenként végeznénk az összehasonlítást. Így is megállapíthatjuk azonban, hogy a legtöbb megye népességszaporodása egészen jelentéktelen, sôt Alsó-Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény, Szatmár, Szamos, Temes-Torontál és Háromszék megyék népessége alatta marad húsz év elôtti számának, jelentôsebb növekedést pedig csak azok a megyék mutatnak, amelyekben valamelyik nagyváros fejlôdésnek indult.

Legnagyobb érdeklôdésre azok az adatok tarthatnak számot, amelyek a népesség anyanyelvi megoszlását mutatják. A magyarság népességi hányadosa itt 31,8%-ról 26,7%-ra hanyatlott 1910 óta. Kisebb csökkenést mutat a németek arányszáma is. Az egyéb anyanyelvûek számának nagyfokú emelkedése azzal magyarázható, hogy 111 275 zsidó, vagyis az összes zsidóknak 58%-a jiddis anyanyelvûnek vallotta magát. Ha a repatriálások, a zsidók elkülönítése, bizonyos fokú disszimiláció s az Ókirályság felé indult erôsebb elvándorlás némileg érthetôvé is teszi a magyarság érzékeny veszteségét, annak elegendô okául nem fogadhatjuk el a fenti magyarázatokat. Egy nemzetiség számbeli csökkenésének oka - a statisztika megbízhatatlanságán kívül - vagy a nagyfokú asszimiláció, vagy erôs kivándorlási mozgalom, vagy az életkedv csökkenése, a születések korlátozása, amit a népcsoportok fejlôdésének megakadása, kedvezôtlen gazdasági lehetôségek idéznek elô. Azonban sem a születések számának ekkora fokú visszaesését nem mutatják a hivatalos adatok, sem ilyen kivándorlási mozgalomról nincs tudomásunk, s így nehezen tudjuk ezt a jelenséget megmagyarázni.

Erdélyben a vallás és nemzetiség között bizonyos összefüggések vannak, s így a felekezeti adatok összehasonlítása sem érdektelen.⁶

Az 1910. évi népszámlálás alkalmával a római katolikusoknak 63,9%-a, a görög katolikusok 6,8%-a (83 698 lélek), a reformátusok 98,4%-a, a lutheránusok 13,7%-a, a görög keletiek 1,3%-a (24 121 lélek), az izraeliták 73,5%-a, az egyéb vallásúak 39,8%-a volt magyar anyanyelvû. Az 1930. évi népszámlálás eddig megjelent kötetei nem közlik a felekezeti és nemzetiségi helyzet közötti összefüggéseket, de mégis feltételezhetjük, hogy tíz év alatt nagyobb eltolódások a nemzetiségi helyzetben nem következhettek be. Az 1930. évi feldolgozás szerint a római katolikusok aránya 4,3%-kal, a reformátusoké és unitáriusoké 0,1-kal romlott, a többi egyházak viszont megjavították arányukat. Az egyéb felekezetek feltûnô növekedése a baptisták és adventisták számának nagy növekedésével magyarázható.

A népességfejlôdés általános leírása után röviden ismertetni kívánjuk a városok fejlôdését. Már a népfejlôdés vizsgálatánál kitûnt, hogy a falusi népesség abszolút száma csaknem azonos az 1910. évi számadatokkal, százalékaránya azonban 87,1 százalékról 82,7 százalékra esett vissza. A világháborút követô évtizedet fokozódó városiasodás jellemzi, az addigi egyenletes fejlôdés helyett, különösen a nagyobb városokban szinte amerikai méretû fejlôdés indult meg. Kolozsvár lakossága tíz év alatt 65,8 százalékkal nô, s itt a legnagyobb az abszolút szaporulat is: 40 036 lélek. A törvényhatósági városok között még Marosvásárhely, Szatmár, Nagyszeben és Brassó fejlôdése jelentôs, Nagyváradé és Temesváré csak közepesnek mondható, Arad pedig 14,4 százalékos szaporulatával nem haladja meg a kisebb városok átlagos népességnövekedését sem. Az erdélyi városok közül a leggyorsabb ütemben Medgyes fejlôdött (79,7%-os növekedés), utána Dicsôszentmárton és Torda következik, ami abból érthetô, hogy a földgáz bevezetése folytán megerôsödött e városok gyáripara. A 10 000 lelken aluli városok fejlôdése sokkal gyengébb, sôt itt már gyakran találkozunk a visszaesés jeleivel is. A lélekszám emelkedésében mutatkozó pangás elsôsorban a Székelyföldön szembetûnô, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely népessége csökkent. Erdély 49 városa közül 34-nek emelkedett a népessége, 15-nek pedig apadt.

Ha a városok fejlôdésének adatait összevetjük a városi népesség nemzetiségi adatainak megoszlásával, mindenütt a románság arányszámának jelentôs növekedésével találkozunk. 1910-ben a városi lakosságnak 62%-a magyar volt, 19,7%-a román és 15,8%-a német. 1930-ban már csak 37,9% magyar (24,2 százalékos csökkenés), 35% román (20,3 százalékos emelkedés) és 13,2% német (3,4 százalékos emelkedés az abszolút számokban).

Igaz, hogy a jelentôsebb gazdasági és mûvelôdési központokat képviselô törvényhatósági városokban viszonylag kedvezôbb a magyarság arányszáma. Kolozsvárt, Nagyváradon, Aradon, Szatmáron, Marosvásárhelyt ma is magyar anyanyelvû a lakosság többsége. A számarány ugyan itt is csökkent, de a magyarság abszolút száma nem sokat változott. A nyolc törvényhatósági városban 1910-ben 264 729, 1930-ban 270 915 volt a magyarság lélekszáma. Jelentôsebb gyarapodást mutat Brassó magyarsága, Kolozsvárt, Temesvárt, Marosvásárhelyt kisebb a gyarapodás, Szatmáron, Nagyváradon, Aradon és Nagyszebenben viszont csökkent a magyarság száma. Mégis megállapíthatjuk, hogy a számarány romlása nem a magyarság abszolút számának visszaesésével magyarázható, hanem a románság számának emelkedésével. Igaz, hogy elsôsorban éppen a nagyobb városok magyarsága szenvedett erôsebb vérveszteséget a repatriálások során, azonban az így beállott apadást ellensúlyozni tudta a természetes szaporulat s fôleg a bevándorlás. Mivel az uralomváltozással járó ki- és bevándorlások 1930-ban már véget értek, valószínûnek kell tartanunk, hogy a városok nemzetiségi helyzetében most már csupán lassú eltolódások mutatkozhatnak. A románságnak különösen a középosztálya gyarapodik, a magyarság esetében ezzel szemben az ipari munkásság és kisiparosság száma emelkedik a faluról bevándorlók útján. S ha a magyar értelmiség természetes népmozgalma stagnál is, ez korántsem jelenti a városi magyarság lassú elsorvadását, mert a külvárosok kisembereinél annál bôvebb a gyermekáldás.

Az erdélyi városok lakosságának anyanyelvi megoszlása
1910-ben és 1930-ban százalék szerint⁷

A közzétett adatok még igen sok érdekes részletrôl tájékoztatnak, ezek ismertetésérôl azonban el kell tekintenünk, s általános adatok helyett egy-két vidék községenkénti adataira irányítjuk figyelmünket, különösen azért, hogy az asszimilációnak világszerte olyan sokat kutatott és vitatott kérdéséhez a román népszámlálás eredményein keresztül néhány adatot szolgáltassunk. A háború óta mindenfelé megerôsödött a népi gondolat, olyan népcsoportokban ébredt fel a nemzeti öntudat, amelyekbôl az eddig teljesen hiányzott, s az új öntudatosodás folytán a kevert népességû vidékeken a disszimilációnak számos érdekes jelenségével találkozunk. Különösen Szatmár-Nagykároly vidéke nyújthat ebbôl a szempontból gondolkozásra késztetô példákat, mivel itt magyar, román, német és rutén eredetû lakosság él egymással keverten. Az itt élô németség az 1910. évi népszámlálás adatai szerint már nagyrészt el volt magyarosodva, vagy legalábbis az elmagyarosodás útján volt. Ebben az idôben a Szatmár-Nagykároly vidéki 29 német eredetû község közül csupán öt község lakosságának többsége vallotta magát németnek, a többiekben a lakosságnak csupán egy töredéke, a nagyobb fele már magyar anyanyelvû volt. S hogy nem csupán az anyanyelvi statisztika önkényes megállapításáról van szó, azt bizonyítja a nyelvtudási statisztika is, amelynél érzelmi és politikai szempontok nem játszhatnak szerepet. Az 1880. évi magyar népszámlálás volt az elsô, amely az anyanyelven kívül a nyelvtudást is vizsgálat tárgyává tett, s így ettôl az idôtôl kezdve figyelemmel kísérhetô községenként az asszimiláció és disszimiláció menete. Ezúttal csupán 15 sváb eredetû község nemzetiségi helyzetében beállott változásokat kívánjuk vizsgálni. Ezek: Csanálos, Csomaköz, Kálmánd, Kaplony, Mezôfény, Szaniszló, Érdengeleg, Nagymadarász, Erdôd, Mezôterem, Mezôpetri, Királydaróc, Krasznabéltek, Szakasz és Nagymajtény, valamennyi Nagykároly közvetlen környékén fekszik. Lakosságuk 1880-ban 22 670 lélek, akik közül 11 109, kereken 49 százalék beszél németül. 1890-ben a lakosság száma 25 671, a németül beszélôké pedig 12 897, azaz 50 százalék. A magyarosodás, a nyelvtudásból következtetve, ebben az évtizedben még lassú ütemben folyhatott, azonban mindenesetre jellemzô, hogy a lakosságnak fele egyáltalán nem beszélt németül, de természetesen a többi sem volt mind német anyanyelvû, vagy éppen német származású, mert ebben a számban a német anyanyelvû zsidók és a németül beszélô magyarok is helyet foglalnak. Az 1910. évi adatok már egészen más képet mutatnak. A 15 község lakossága most 31 831, a németül tudóké 8343, ami az összes lakosságnak csupán 26,2 százalékát jelenti. Mindössze három községben nôtt idôközben a németül beszélôk száma (Mezôterem, Mezôpetri és Krasznabéltek), azonban ezekben is magyarnak vallotta magát a lakosság túlnyomó többsége. A többi községben a németet többnyire már nem is beszélték, az uralkodó nyelv a magyar vagy a román volt. A magyarosodás nem csupán az egyház és iskola hatásával magyarázható, hanem inkább a szomszédos magyar területekkel való érintkezésbôl s magyar anyanyelvû római katolikusok bevándorlásával. Ha a nyelvtudási statisztikában fel is tételezünk kisebb népszámlálási hibákat, kétségtelen, hogy a háború elôtt ezeknek a hajdan sváb községeknek lakossága háromnegyed részben nem is beszélt már németül, s 81,3 százaléka, 25 898 lélek magyar anyanyelvûnek vallotta magát.

Az 1930. évi népszámlálási adatai ehhez a helyzethez képest meglepôeknek látszanak. Az említett 15 község lélekszáma 32 707-re nôtt, a magukat magyar nemzetiségûeknek vallók száma azonban most már csak 6342, ami a lakosság 19,4 százalékának felel meg. Ennek kétszerese a magyar anyanyelvûek száma: 13 280, azaz a lakosság 40,6 százaléka. Íme tehát húsz év alatt (sôt valószínûleg 1919 óta) azok túlnyomó többsége, akik 1910-ben még csak magyarul beszéltek, már más nemzetiségûnek vallják magukat, sôt tekintélyes részük még anyanyelvet is cserélt. Egyetlen községben, Szakaszon nôtt lényegesen a magyar anyanyelvûek száma (122-rôl 251-re), a németeké pedig csökkent (525-rôl 432-re). Annál feltûnôbb, hogy azokban a községekben, ahol a lakosság többsége már 1910-ben nemcsak magyarnak vallotta magát, de nem is tudott németül, most német anyanyelvûek vannak többségben. Ilyen például Kálmánd, ahol 1910-ben 1072 lakosból 1058 magyar anyanyelvû volt s a németül beszélôk száma is csupán 5, ott 1930-ban anyanyelv szerint csupán 37 magyart és 1242 németet találnak a számlálóbiztosok. Figyelemre méltó az is, hogy a legtöbb községben a német nemzetiségûek száma lényegesen felülmúlja a német anyanyelvûek számát, vagyis legfeljebb érzelmi, de nem nyelvi disszimilációról beszélhetünk. Így Szaniszlón 1067 német nemzetiségûvel szemben csupán 46 német anyanyelvût találunk. Királydarócon 264 német nemzetiségûvel szemben 24 a német anyanyelvûek száma, Csanáloson az arány 1317 és 657, Csomaközön 1240 és 243, Kaplonyban 192 és 8, Mezôfényen 1680 és 998, Nagymajtényben 1415 és 865, s hasonló a helyzet csaknem valamennyi községben, legfeljebb az arány változik. Igaz, hogy olyan községek is vannak, ahol nem nôtt meg a németek száma. Kaplonyban 1910-ben 274-en beszéltek németül s az 1930-as népszámlálás csak 8 német anyanyelvût talál. Csomaközön 1910-ben egyetlen német anyanyelvû sem volt a lakosságból, s 827-en beszéltek németül, 1930-ban 243 német anyanyelvû lakos él ebben a községben. Élénk bizonyíték ez amellett, hogy akiknek a német nyelvtudását az 1910. évi népszámlálás megállapította, jelentôs része nem volt egyszersmind német anyanyelvû is. S így annál érdekesebb, hogy a 15 községben az akkori 791 német anyanyelvûvel és 8343 németül beszélôvel szemben 1930-ban 15 341 német nemzetiségût és 9440 német anyanyelvût találunk, a magyar anyanyelvûek száma pedig 25 898-ról 13 280-ra esik viszsza. Az asszimiláció és a disszimiláció kérdésének tanulmányozói számára ez a gyorsütemû változás bizonyára érdekes jelenség.

Azonban Szatmár vidékén nem csupán a sváb lakosság nemzeti érzésében bekövetkezett változások szolgálhatnak figyelemre méltó tanulságokkal, hanem a háború után a görög katolikus lakosság jelentôs része is nemzetiséget és anyanyelvet cserél, amint azt az alábbi táblázat mutatja:⁸

Tizenhét Szatmár vidéki község népszámlálási adatait mutatják ezek a számok. Valamennyinek felekezeti viszonyaira nézve jellemzô a görög katolikusok magas arányszáma. 1910-ben a 17 község népessége 18 299. A római katolikusok száma 1727 (9,4%), a reformátusoké 6346 (34,6%), a görög katolikusoké 9442 (51,5%). A lakosság 82,5 százaléka, 15 107 lélek magyar anyanyelvû, 17,1 százalék, 3138 lélek pedig román. A magyar anyanyelvûek közül 6312-en (41,7%) tartoztak a görög katolikus egyházhoz, s ezeknek túlnyomó többsége, 5056 lélek (80,1%) nem is beszélt a magyaron kívül semmiféle más nyelven. Bármilyen eredetûek is lettek légyen ezek, nem vitás, hogy az 1910. évi népszámlálás idején már teljesen el voltak magyarosodva.

1930-ban az egész népesség ebben a 17 községben 19 710 lélek. A gyarapodás közel 8 százalék tehát, mint Erdély átlagos népszaporodása. A görög katolikusok a legjobban szaporodó vallásfelekezet Erdélyben, s a tárgyalt községekben is az ehhez az egyházhoz tartozók száma 10 316-ra, arányszámuk pedig 52,3 százalékra emelkedett. A római katolikusok száma 1732 (8,7%), a reformátusoké 6403 (32,5%). Sokkal lényegesebb változásokra mutatnak ennél a nemzetiségi, valamint az anyanyelvi adatok. A magyar nemzetiségûek száma most már mindössze 8998, azaz 45,6 százalék. Igaz, az anyanyelvi adatok szerint a magyarság térvesztése nem éppen ennyire jelentôs. 12 441 magyar (63,1%) és 6698 román anyanyelvû (33,9%) lakost találtak a számlálóbiztosok. A magyar anyanyelvûek száma tehát 700 lélekkel csökkent, ezek tíz év alatt, amint látjuk, anyanyelvet cseréltek. Feltûnô, hogy kereken 2300-an a magyar anyanyelvûek közül román nemzetiségûnek vallják magukat, s közel 3800 azoknak a magyar anyanyelvûeknek a száma, akik nem a magyar nemzetiség rovatban szerepelnek. Ezek között találunk mintegy 900 rutén nemzetiségût is, azonban mindössze 46-on vallják magukat anyanyelv szerint is ruténnek.

Szatmár és Szilágy megyében nem ritkaság a fentiekhez hasonló változás. Túrterebes például egyike a faji eredet szempontjából a legkevertebb községeknek. 3792 léleknyi lakosából 2160-an voltak 1910-ben a római katolikusok, ezek javarésze sváb eredetû. A reformátusok száma 595 volt, a nagyobbrészt rutén származású görög katolikusoké 782. Valamennyien teljesen el voltak magyarosodva, s a községben mindössze 18 a nem magyar anyanyelvûeknek a száma.

Hasonló jelenséggel Erdélynek csaknem minden részében találkozunk. Néhány kászonvidéki község nemzetiségi helyzetében bekövetkezett változásokat az alábbi táblázat mutatja :

A 10 község népessége 1910-ben 15 293 lélek, s csaknem száz százalékig magyar, a románok száma mindössze 30. E községek lakosai közt 1763 görög katolikust találunk (11,5%), közülük 1745 magyar anyanyelvû, s ezeknek 94 százaléka a magyaron kívül más nyelvet nem beszél. 1930-ban a népesség 14 660. A tíz község közül hétben fogyott a lakosság, éspedig nem is jelentéktelen mértékben. Kászonban nem ritkaság a beszegezett kapu, a lakosság az Ókirályságba vándorol munkát keresni. A magyarok száma nemzetiség szerint 13 264, anyanyelv szerint 14 317, a románoké 1264, anyanyelv szerint 294. Tehát még mindig 98 százalékos a magyar anyanyelvû többség. A görög katolikusok száma 1360, csaknem azonos a román nemzetiségûekkel. S ezt a változást, amely a nemzeti öntudatban a hatalomváltozás után bekövetkezett, nem a román faji eredettel, hanem a vallással magyarázhatjuk, amint ezt Lázárfalva példája bizonyítja. Itt az 1910. évi magyar népszámlálás 264 görög katolikus magyart talált, akik azonban a háború elôtt a római katolikus hitre tértek, s alighanem ezzel magyarázható, hogy ebben a községben az 1930. évi népszámlálás csaknem teljesen a húsz év elôtti nemzetiségi helyzetet találja.

Az ehhez hasonló példáknak egész sorát idézhetnénk mind a Székelyföldön, mind Erdély más részeiben. A háromszéki Bölönben például 1910-ben a románok száma 12, a görög keleti magyaroké 747, nagy többségük (489 lélek) csak magyarul beszél. 1930-ban a románok száma nemzetiség szerint 504, anyanyelv szerint 296. Nyárádandrásfalván húsz év alatt a román nemzetiségûek száma 4-rôl 245-re emelkedik. A görög katolikus magyarok száma itt 1910-ben 261 és 81 százalékuk csak magyarul beszél. Szentháromságon, Szovátán, Illyésmezôn, Backamadarason, Harasztkeréken hasonló a helyzet, nemkülönben az Érmellék számos községében is, s csaknem mindenütt lényegesen magasabb a román nemzetiségûek, mint a román anyanyelvûek száma. Az összefüggések vallás és nemzetiség között talán sehol sem annyira jellemzôek, mint Közép-Európának azokon a részein, ahol a keleti és nyugati egyházak hívei keverednek. Mégsem lehet azonban szabályszerûnek tekinteni, hogy bizonyos egyházak hívei csak bizonyos nemzetiséghez tartoznak, hiszen vegyes házasságok, más vidékre való elvándorlások vagy egyéb okok sokszor elválaszthatnak valakit anyanyelv szempontjából is azoktól, akikhez egyháza szerint nemzetiségileg tartoznia kellene.

Elég, ha itt a moldvai csángók példájára utalunk. A római katolikusok száma Moldvában 109 953. Köztudomású, hogy ezeknek túlnyomó többsége a csángók közül kerülnek ki, s az is, hogy - bár nyelvileg többségük már asszimilálódott - nemcsak magyarokként emlegetik magukat ma is, de annak nevezi ôket a környékükön élô románság is. A legutóbbi népszámlálás azonban Moldvában nemzetiség szerint csupán 20 964 magyart talál, anyanyelv szerint pedig 23 894-et. Itt tehát fordítottját látjuk annak a helyzetnek, amelyet a megelôzô példákban láttunk.

Az Ókirályságban a népszámlálás mintegy 60 000 magyart talált, közülük 24 000 Bukarestben élt. Ez a szám csalódást okoz azoknak, akik azt hirdették, hogy Bukarestben százezres magyarság él. Az adatok cáfolják ezt, s arra a kérdésre sem adnak feleletet, hogy hová lesz az erdélyi magyarság elvándorló népfeleslege. Hiszen Bukarestben már a háború elôtt tekintélyes számú magyarság élt, s tudjuk, hogy a háborút követô évtizedben a Székelyföldrôl mintegy 35 000 ember vándorolt ki, s más vidékekrôl sem volt kisebb arányú az elvándorlás. Brassó, Medgyes, Temesvár s még egy-két erdélyi város magyarságának gyarapodása részben megmagyarázza a belsô elvándorlás irányát, azonban kielégítô választ mégsem ad a felvetett kérdésre. A falusi lakosságnak városokba húzódása - a hivatalos adatok szerint - sokkal élénkebb ütemben gyarapította a városok román, mint a magyar népességét, s a magyar lakosság számának emelkedése sem csupán a bevándorlás következménye, hanem természetes szaporodásé is. Nem lehet tehát kétséges, hogy az erdélyi falvakból kényszerûségbôl kivándorló tízezrek csak részben gyarapítják az erdélyi városok lakosságát, túlnyomó többségük az ország más tartományaiban keres magának megélhetést. Fölvetôdik a kérdés: ha többségük mégis az Ókirályságba vándorol, olyan nagy számban tûnik-e el a román néptengerben?

Fejtegetéseinkben igyekeztünk számot vetni olyan jelenségekkel, amelyek az 1930. évi román népszámlálással kapcsolatban figyelmünket érthetô módon különösképp megragadták. Csak négy kérdést választottunk ki, tallóztunk csupán az érdekes anyagban, mert a megjelent kötetek részletekbe hatoló ismertetése meghaladta volna e közlemény terjedelmét. A nemzetiségi arányokban beállott változások, a falusi népesség városba özönlése; a városi lakosság nemzetiségi összetételének módosulása és a vallás és nemzetiség közötti összefüggések vizsgálata volt a célunk. A hatalomváltozás következtében beálló nemzetiségi eltolódásokkal másutt is találkozunk Európában, a falusi lakosság városba özönlése, a városok gyorsütemû duzzadása meg éppen a legtöbb gondot okozó szociológiai problémává nôtte ki magát a világháború után az egész földkerekségen, ellenben a vallás és a nemzetiség összefüggései olyan sajátságos eredményeket másutt aligha mutatnak, mint Erdélyben, a keleti és a nyugati kereszténység egyik találkozási pontján. Ez is bizonyítja, hogy az általános európai jelenségekkel mindig szembekerülünk Erdélyben is, de emellett kikerülhetetlenül elénk állnak külön ehhez a földhöz kötött kérdések is, sajátosan a magunk kérdései.