A Les Annales Economiques et Statistiques címû Bukarestben megjelenô folyóirat 1928. évi július-augusztusi számában, "Méthode pour la Connaissance des Minorités Ethniques" cím alatt egy cikk jelent meg, amely e sorok írójának a Nemzetközi Statisztikai Intézet legutóbbi kairói kongresszusán beadott javaslatával - "A nyelvtudás mint a nemzetiségi statisztika ellenôrzôje"¹ - foglalkozik. A tanulmány szerzôjéül ketten is vannak megnevezve, úm. dr. I. Teodoresco, a statisztika fôigazgatója és N. Istrate, a Statisztikai Intézet igazgatója.

A kairói ülésen beterjesztett javaslat arra vonatkozott, hogy a Nemzetközi Statisztikai Intézet küldjön ki egy bizottságot, amelynek az volna a rendeltetése, hogy tudományos alapon állapítsa meg azokat a módszereket, amelyek a legalkalmasabbak a nemzetiségek számának pontos megállapítására. Mint legalkalmasabb módszert a tanulmány és javaslat a magyar statisztika módszerét ajánlotta, amely a nemzetiség megállapításául az anyanyelvet kérdezi, és a nemzetiségek számát e szerint is állapítja meg, de emellett tudakolja az egyéb beszélt nyelveket is, mert a kérdés alapján nyert adatok kitûnô kiegészítésül és ellenôrzésül szolgálnak a nemzetiségi statisztikához. A nyelvtudásra vonatkozó adatoknak ezt a szerepét a tanulmány a magyar statisztikából vett számtalan adattal igazolja.

A szóban forgó tanulmány rámutatott arra is, hogy az a módszer, amely a nemzetiség megállapításánál a népi (etnikai) eredetet, származást veszi alapul (amint az Romániában történik), sem tudományos, sem gyakorlati szempontból nem helyeselhetô, mert hiszen a nemzetiségi statisztikának az a fôcélja, hogy megállapítsa az egy-egy országban élô, de különbözô nyelveket beszélô lakosok számát, más szóval azokét, akik az uralkodó vagy vezetô nemzetiséghez tartoznak, és az ún. kisebbségek számát. Ha a kérdés súlypontját a beszélt és értett nyelvre való tekintet nélkül a népi eredetre helyezzük, teljesen téves utakon járunk, mert e módszer mellett tömegesen elôfordulhat az az eset, hogy valamelyik nemzetiséghez számítunk olyanokat is, akik az illetô nemzetiség nyelvén nem is értenek, tisztán csak azért, mert az illetô egyéneknek atyja, nagyatyja vagy távolabbi ôse ahhoz a nemzetiséghez tartozott. A szóban forgó tanulmányban rámutattam arra is, hogy azok a nemzetek, amelyek a békeszerzôdésekben a kisebbségek védelmére vállalkoztak, csak úgy tudják a kötelezettségüket teljesíteni, ha nyelvi alapon ismerik a kisebbségek számát, mert hogyan lehet, pl. Romániában egy tiszta magyar községnek kulturális és egyéb téren nyelvi jogait biztosítani, ha azt a magyar községet, amelynek lakosai egy szót sem beszélnek más nyelven, a népi eredet alapján a statisztika németnek deklarálja, amint az például a Szatmár megyei német származású római katolikus magyarokkal történt. Azt hiszem, hogyha a békeszerzôdés rendelkezéseit a kisebbségekre vonatkozólag lelkiismeretesen akarják végrehajtani, a nyelvi kisebbségek jellemzôje gyanánt csak az általuk beszélt és önként magukénak vallott anyanyelvet lehet elfogadni. Mit ér a kisebbségi védelem egy olyan állampolgárnak, akire azon az alapon, mert ôse valamikor más nemzetiségû volt, egy rá nézve teljesen idegen és érthetetlen nyelvet, legyen az akár az államnyelv, akár más nyelv, akarnak ráerôszakolni?

A bukaresti tanulmány szerzôi ahelyett, hogy tudományosan és tárgyilagosan igyekeznének a két módszer különbözôségét kifejteni, és a Romániában követett módszer elônyét bebizonyítani, szokatlanul agresszív hangon próbálják a magyar statisztika mûködését befeketíteni, és bebizonyítani törekednek azt, hogy Magyarországon a statisztika az anyanyelvet csak azért kérdezte, hogy ezzel a magyarországi kisebbségek számát csökkentse. Felhozzák azt, hogy a magyar kultúrpolitika az iskolákban megmagyarosította a nemzetiségi gyermekeket, akik azután már a magyar nyelvet vallották anyanyelvükül. Ha ez tényleg így lett volna, akkor is csak a magyar nemzetiségi politika lenne vádolható, de nem a magyar statisztika, amely az anyanyelvi viszonyokban esetleg beállott változásokat a népszámlálásoknál egyszerûen konstatálta. De tudjuk azt, hogy a vád nem igaz, a tévedés onnan származik, hogy a magyar statisztika népszámlálásról népszámlálásra mindig több és több magyar anyanyelvût mutatott ki, és a nemzetiségi kisebbségek nem mutattak ilyen arányú szaporodást. Hogy ennek a fejlôdésnek mi volt az oka, arra már számtalanszor rámutattunk, és a statisztikai adatok egész tömegével bizonyítottuk, hogy ez a fejlôdés nem volt valamely erôszakos vagy tervszerû magyarosításnak a következménye, hanem a magyarság nagyobb természetes szaporodásából, a kivándorlásban a magyarság kisebb részesedésébôl, a magyar tömegek centrális elhelyezkedésébôl, a belsô vándorlások irányából, a falusi népességnek a magyar többségû városokba való húzódásából természetszerûleg jött létre. A természeti, gazdasági és kulturális erôk adottsága idézte elô a fejlôdésnek ezt az irányát. A magyar területek lakossága sokkal nagyobb mértékben növekedett, mint a kisebbségi lakosságú perifériák lakossága, és kétségtelen, hogy a magyar területre a perifériákról családonként beszivárgó nem magyar elemek részben asszimilálódtak is, ami nemcsak nálunk történt meg, hanem a világon mindenütt, ahol nagy tömegû lakosság közé idegen elemek beszivárognak. A magyar nyelvhatár azonban ma is ott van, ahol 200 esztendôvel ezelôtt volt. Ezt faluról falura be lehet bizonyítani, sôt lehet mondani, hogy a falvak nagy részében inkább a nemzetiségek foglaltak tért. Hont és Bars megyében pl. a nyelvhatáron több falu eltótosodott a tótok lassú délre húzódásával kapcsolatban^2, a román nyelvterületen pedig, amint azzal maguk a románok eldicsekedtek az 1906. évi bukaresti kiállításon, az utóbbi 50 év alatt, 1850-tôl 1900-ig nem kevesebb, mint 309 magyar község oláhosodott el, ezzel szemben csak 2 oláh község lett magyar többségûvé.³ Hogy a kisebbségi nyelvterületeken is ennek dacára szám szerint tért foglalt a magyarság, annak a magyarázata viszont az, hogy a városok és a központi fekvésû nagyobb községek lakossága nemzetiségi területeken is magyar volt (vagy német), s ezek lakossága a bevándorlás folytán nagyobb mértékben növekedett, mint a körülöttük fekvô falusi községeké; továbbá, hogy ezek a városok és a nem magyar területen keletkezett, gyorsan fejlôdô bánya- és ipartelepek is inkább a magyar parasztságot szívták fel, mert a kisebbségi parasztsággal ellentétben éppen a magyar parasztságban volt a legtöbb birtoktalan elem, amely tehát lakóhelyét könnyebben változtatja, mint a birtokos parasztság, amelyet földje jobban köt a faluhoz. Az ezekre vonatkozó és bizonyító erejû statisztikai adatokat annak idején a békekonferenciának is elôtártuk, s ezek nyomtatásban is megjelentek a magyar béketárgyalásokról szóló vaskos kötetekben. Fel kell tételeznünk, hogy Teodoresco és Istrate urak mint statisztikusok ezeket az adatokat ismerik, s ennek dacára állítják rosszindulatúan azt, hogy a magyar statisztika mesterségesen növelte a magyarok számát. A népszámlálás szerintünk éppen arra való, hogy a népesség számában, továbbá nem, családi állapot, kor, vallás és foglalkozás szerinti megoszlásában beállott változásokat állapítsa meg. Hogyan képzelik a román urak, hogy minden tekintetben beállhat változás, csak a nemzetiségek megoszlásában nem? Hiszen akkor elég lenne egyszer megállapítani a nemzetiségek számát, és ugyanazt a kulcsot alkalmazni a következô népszámlálásoknál, ha az ô módszerüket fogadjuk el, és a népi eredet szerint akarjuk a nemzetiségek számát rögzíteni, amelyen változás nem történhetik, az utódok századokig megtartván azt a nemzetiséget, amelyben elôdeik születtek. De hát maga a természetes szaporodás és a vándorlások iránya is megváltoztathatja a számarányokat anélkül, hogy asszimilálódás történnék. Márpedig kisebb-nagyobb mértékben asszimiláció mindenütt folyik, ennélfogva csak olyan nemzetiségi felvétel tarthat számot a tökéletességre, amely a változásnak minden irányát megmutatja. Hogy ez a változás és fejlôdés a háború elôtti Magyarországon a statisztika kétségbevonhatatlan tanúsága szerint az ország többségét képezô, centrális elhelyezkedésû városlakó és a kultúrának a németekkel együtt viszonylag a legmagasabb fokán álló magyarságnak kedvezett, az akkori kisebbségekre nézve lehetett aggodalmas és fájdalmas, de letagadhatatlan tény volt, amit a statisztika nem idézett elô, hanem csak konstatált a maga objektivitásával. Azt is bebizonyítottuk, hogy a magyarság e fejôdése a kisebbségek birtokállományát és területét egyáltalán nem kevesbítette, a kisebbségek ma is ugyanazokon a területeken laknak, mint századokkal ezelôtt, csupán e területek lélekszám-aránya tolódott el a magyar területek javára.

A kairói ülésen beadott tanulmány a fôsúlyt nem is arra fektette, hogy a nemzetiség az anyanyelv alapján állapíttassék meg, hanem inkább arra, hogy a nemzetiségi statisztika ellenôrzéséül a beszélt nyelvek is felvétessenek és feldolgoztassanak a népszámlálásoknál. A tanulmány bôven kifejtette ennek a javaslatnak az indokait, s aki elfogulatlanul tanulmányozza az általunk tömegesen felhozott statisztikai adatokat, igazat kell hogy adjon nekünk abban, hogy a nemzetiségen vagy anyanyelven kívül szükség van az egyéb beszélt nyelvek felvételére is. A társszerzôk ezt a részét a tanulmánynak majdnem teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy félreértik, s csupán azt igyekeznek bizonyítani, hogy az etnikai eredet felvétele a nemzetiség megállapítására biztosabb módszer, mint az anyanyelv felvétele. (Az anyanyelvet mindig úgy értve, hogy nem feltétlenül az anyától tanult nyelvet, hanem az illetô megszámlált egyén által anyanyelvül vallott nyelvet kell figyelembe venni.)

A román urak azt is állítják; hogy a vegyes házasságból származó gyermekek nemzetiségét könnyebb megállapítani az etnikai származás, mint az anyanyelv alapján. Ennek épp az ellenkezôje az igaz. Román apa és magyar anya házasságából származó gyermekeket népi eredet alapján hova fogja sorozni a román statisztika? Románoknak vagy magyaroknak fogja-e ôket minôsíteni, ha az általuk beszélt nyelvre nincsen tekintettel? Az anyanyelv kérdezése ebben a tekintetben is tiszta képet nyújt, mert ha a gyermekek csak egy nyelven beszélnek, a statisztika ahhoz a nyelvhez sorozza ôket, ha pedig több nyelvet beszélnek, választásukra bízza, melyik nyelvet vallják be anyanyelvük gyanánt, s a másik nyelvet mint beszélt nyelvet mutatja ki. Népi eredet szerinti felvételnél azonban mindenkinél kutatni kell apjának, anyjának és egyéb elôdeinek származását, s ha azok több nemzetiséghez tartoznak, a legnagyobb zavarba jön a népszámláló biztos, hogy az illetô egyént melyik nemzetiséghez sorozza, holott csak meg kellene kérdezni, hogy milyen nyelven beszél. Világos tehát, hogy a népi eredet kérdezése nem mutatja a mai valóságos helyzetet, amelynek kiderítése a statisztika feladata, hanem esetleg egy régen múlttá lett állapotot, amelyet az idô meghaladott; emellett statisztikai tudományos szempontból is vitatható, mert nem teszi fel úgy a kérdést, hogy arra teljes határozottsággal lehessen felelni. Az etnikai származás kérdése nem számol az élettel, nem számol azzal, hogy az egyének nemzetisége más környezetbe kerülés vagy egyéb körülmények folytán megváltozhat, és lehetséges az az eset, hogy egy családnak a nemzetisége nemzedékrôl nemzedékre más és más lesz, valamint az is elég gyakori eset, hogy különbözô nemzetiségû szülôktôl származó gyermek egy harmadik nemzetiséghez fog tartozni. Az etnikai származás kérdezése teljesen megköti a nemzetiséget egy családban, és semmiféle irányban nem enged változtatást, még ha a tények ennek ellentmondanak is. A statisztikának a célja mindig a meglévô állapotnak a feltüntetése, nem pedig azé, ami már elmúlt, ami tehát a valóságnak meg nem felel. Ez a kérdésnek a tudományos oldala, a gyakorlati oldala pedig az, amire már fentebb rámutattunk, hogy a nyelvi kisebbségeknek nyelvi jogait csak a nyelv és nem a származás kérdezése alapján lehet biztosítani.

A magyar statisztikának immár öt népszámlálás anyaga áll rendelkezésére. Mi tehát jobban meg tudjuk a dolgot ítélni, hogy a felvételnek általunk használt rendszere mennyiben jó, annál is inkább, mert az adatok minden egyes községrôl részletesen rendelkezésre állnak, s azonkívül a nyelvtudásra vonatkozó adatok is ismeretesek minden egyes községrôl. Látjuk ezekbôl az adatokból, hogy elkerülhetetlen kisebb hibáktól és tévedésektôl eltekintve, amelyekkel minden statisztikában számolni kell, mennyire ugyanazokat az arányokat mutatják ez adatok a nemzetiségek számát illetôleg, úgyhogy az egyes községek lakosságának nemzetiségi hovatartozására vonatkozólag a magyar statisztika adatait, melyeket immár négy, illetôleg a mai területen öt népszámlálás egyforma eredménye erôsít meg, mindenki, akiben elfogultság nincsen, nyugodtan elfogadhatja, annál is inkább, mert ezeken kívül rendelkezésre áll ugyancsak községenként a nyelvismeret statisztikája, azután 1898 óta községenként a népmozgalmi statisztika, a tankötelesek és az iskolába járók évenkénti statisztikája, szintén községenként, amelyek mind megerôsítik a népszámlálás nemzetiségi adatait.

Mit tud ezzel szemben felmutatni a román statisztika, amivel meg tudja erôsíteni azt az állítását, hogy az etnikai származás kérdezése pontosabb és a valóságnak megfelelôbb nemzetiségi adatokat szolgáltat? Hiszen a román statisztika a népszámlálások és a népmozgalom tekintetében még ma is gyermekcipôkben jár. A demográfiának nemcsak a legelemibb szükségleteit nem tudja kielégíteni, de még ma is nagyobb teret enged statisztikai kimutatásaiban a fantáziának, mint a tudományosan megalapozott reális statisztikai felvételeknek. Elég csak egy pillantást vetni a Nemzetközi Statisztikai Évkönyvnek⁴ az egyes államok viszonyait ismertetô táblázataira, amelyeknek a legtöbbjében Románia távollétével tündököl, hogy megállapíthassuk, van-e joga a kezdet kezdetén álló román statisztikának arra, hogy megleckéztesse a nyugat-európai államok statisztikájával minden tekintetben egyenrangú, a nemzetiségi statisztika tekintetében pedig azoknál sokkal többet nyújtó magyar statisztikát. Hiszen Románia az egyetlen állam Európában, amely a háború óta nem tartotta érdemesnek népszámlálást tartani, úgyhogy a románok saját államuk népessége tekintetében még ma is a legnagyobb sötétségben tapogatóznak. A hivatalos statisztikai kiadványok is különbözôképp adják magát az állam lakosságának számát, hogyan lehet tehát bízni azokban a számokban, amelyeket a nemzetiségekrôl közölnek? Az egész országra kiterjedô rendes népszámlálás a háború óta nem volt Romániában, azok a népszámok, amiket hivatalos és félhivatalos kiadványok közölnek, mind csak hozzávetôleges számításokon alapulnak. Románia legutolsó statisztikai évkönyve⁵ az év végére kiszámított népességet következôképp közli:

Hogy az 1919. évi lélekszám miként keletkezett, az teljesen rejtély, de tegyük fel, hogy jól van kiszámítva. A következô években már a népmozgalmi adatok, illetôleg a természetes szaporodás alapján figyelemmel kísérhetjük a kiszámítás módszerét. Egészen természetesnek kellene találnunk, hogy abban az esetben, ha pontos vándorlási statisztika nem áll rendelkezésre, és az elôzô népszámlálások által megállapított vándorlási differencia (a természetes és tényleges szaporodás különbözete) sem szolgálhat alapul, akkor egyszerûen a természetes szaporodás számai alapján kell a lélekszámot megállapítani. Mit tesz ezzel szemben a román statisztika? Errôl az alábbi szembeállítás adhat tájékoztatást:

Az elsô három évben kiszámított népességet a természetes szaporodáshoz hasonló kikerekített számmal növelték. 1923-ban és 1924-ben pontosan a természetes szaporodás számával, ellenben 1925-ben nem az 1925. évi természetes szaporodást adták hozzá az 1924. év végi lélekszámhoz, hanem újra az 1924. évit. Az 1926. évi természetes szaporodással azután az 1925. év végére már kiszámított lélekszámot növelték, az 1926. évi természetes szaporodással pedig az 1926. év végi létszámot növelték, s így történhetett, hogy 1927. év végére már ki tudták számítani a lakosságot, anélkül, hogy az 1927. évi természetes szaporodás ismeretes lett volna. A lélekszám kiszámítása tehát ilyen statisztikai lelkiismeretességgel és pontossággal történt. Még érdekesebb, hogy a Nemzetközi Statisztikai Intézet által kiadott Aperçu de la Démographie des divers Pays du Monde, melyhez az adatokat az egyes országok hivatalos statisztikai szervei szolgáltatták, az 1920. év végi lélekszámot 18 282 177-ben tünteti fel, tehát 282 000-rel nagyobbnak, mint a Román Statisztikai Évkönyv, azonkívül adja a kiszámított népességet 1923, 1924 és 1925 közepére, amely számok kikerekítve majdnem megegyeznek a Román Statisztikai Évkönyvben az illetô évek végére kiszámított népességgel. A román statisztikának tehát a kiszámított népesség, amelytôl pl. a népmozgalmi arányszámok precíz megállapítása függ, teljesen mellékes, ugyanazt a lélekszámot hol év végi, hol évközepi népességnek teszi meg, vagy ugyanarra az évre hivatalosan is más-más adatokat közöl. Megjegyzendô továbbá, hogy az egész országra kiszámított népességet az ország egyes alkotórészei szerint sehol sem részletezi, hanem a négy fôalkatrészrôl (Ókirályság, Besszarábia, Bukovina és Erdély) külön-külön közöl népességi adatokat, megyék és városok szerint, de más-más évekre. Az Ókirályság népességét pl. 1915-rôl adja. Besszarábiáét 1922-rôl, Bukovináét 1919-rôl és Erdélyét 1923-ról. Ezeket a teljesen különbözô idôkbôl származó lélekszámadatokat a választásokra vonatkozó táblázaton (lásd: 1927-es évkönyv 11. lap) még össze is adja, ahol természetesen egy új összeg jön ki az ország lélekszáma gyanánt, mely (17 153 932) legjobban hasonlít az 1925. év végére kiszámított lélekszámhoz, csak az a csodálatos, hogy hogyan állhat az 1925. évi lélekszámhoz közel, amikor az egyes országrészek adatai jóval elôbbi évekbôl valók?

Még nagyobb bajban van a román statisztika az ország fôvárosának, Bukarestnek a lélekszáma tekintetében. Az évkönyvek Bukarest lélekszáma gyanánt ott, ahol az összes városok lélekszámát közlik, csak az 1915. év végére kiszámított lélekszámot adják, s ezt 347 933-ban állapítják meg. A táblázathoz azonban jegyzetet tesznek, hogy az 1922. év végén a lélekszám "valószínûleg" 800 000. Ez a jegyzet található az 1923. és 1924. évi évkönyvekben, az 1925-ös évkönyvben már jegyzet nélkül van közölve a 347 993 lélekszám, az 1926-os évkönyvtôl kezdve pedig már szerényen csak 700 000-re becsüli az újra felvett jegyzet Bukarest lélekszámát. Emellett azonban a nemzetközi kiadványokban, amelyekhez az adatokat rendesen a hivatalos statisztikai szervek szolgáltatják, mindenütt más és más adatokat találunk Bukarest lélekszámáról. A Nemzetközi Statisztikai Intézet által kiadott Aperçu pl. 1925. évi folyamában 1920. év végén 750 000-nyi lélekszámot ad Bukarest lakosságául. Az 1927-ben megjelent Aperçu pedig 1926. december végén 788 182-ben állapítja meg Bukarest lakosságának számát, holott ugyanakkor az állami Statisztikai Évkönyv csak 700 000-re teszi azt. A Nemzetek Szövetsége által kiadott nemzetközi közlemények (Raport Épidémiologique Mensuel és a Renseignements Épid.) állandóan 800 000 lélekrôl tudnak. Az 1925. évi Góthai Évkönyv 600 000 lelket vesz fel, de az 1925. évi Annuaire Général de la France már 700 000 lelket engedélyez. Legérdekesebb, hogy ugyanakkor, amikor a román állami Statisztikai Évkönyvben 1922. év végére 800 000 lelket találunk Bukarest népessége gyanánt, Bukarest város Statisztikai Évkönyve 1922-ben csak 637 000 lélekrôl tud.

A Nemzetközi Statisztikai Intézet által szerkesztett Annuaire Statistique des Grandes Villes 1927, amelyhez az adatokat Bukarest város statisztikai hivatala szolgáltatta, a következô adatokat közli Bukarest lélekszámáról: 1915-re 341 321, amelyrôl a jegyzet azt mondja, hogy az 1912. évi népszámlálás adata, 1920-ról nem tudja megadni a lakosság számát, 1921-ben pedig a lakosság száma egyszerre 622 552-re ugrik, majd 1926-ban 671 184-gyel kulminál.⁶ Az 1925. évi lélekszámhoz a jegyzet azt a magyarázatot fûzi, hogy a lélekszám növekedését szomszédos községek odacsatolása okozta. Tényleg, a területre vonatkozó adatok azt mutatják, hogy 1910-tôl 1924-ig a város területe 5000 hektárról 5814 hektárra növekedett.⁷ Ez a 814 hektárnyi növekedés a lélekszám fenti nagy szaporulatát nem teszi valószínûvé, annál kevésbé, mert tudomásunk szerint Bukarest közvetlen szomszédságában nem voltak népes elôvárosok. Ha pedig 1925-ig tényleg egyesítés történt, 1926-ban miért ugrik fel újra a lélekszám közel 50 000-rel egy év alatt? Ilyen népnövekvést még az amerikai városok sem tudnak felmutatni. Az említett nagyvárosi évkönyvben négy lappal tovább, a 83. oldalon megtaláljuk Bukarestnek a lélekszámát az egyes évek közepére kiszámítva, amely a tábla címe szerint alapul kell hogy szolgáljon az arányszámok kiszámításánál. Eszerint a táblázat szerint Bukarest lélekszáma:

A statisztikában felvetett gyakorlat szerint az évközepi népességet a két év végi népesség átlaga alapulvételével szokták kiszámítani. Hogy hogyan hozták ki a bukaresti statisztikusok a fent közölt népességi számokat az elôbb közölt év végi lélekszámokból: az rejtély elôttünk, de rejtély az is, hogy az utóbb közölt adatok szerint az Amerikát is túlszárnyaló fejlôdés ellenére miért csökkent a lélekszám 1924-rôl 1925-re.

Míg a 79. lapon foglalt 11. számú táblán az 1920. év végére nem tudják megadni a lélekszámot, addig a 106. lapon egy eldugott jegyzetben 1921. január 1-re 388 104 lélekszám van feltüntetve, amely még nemek szerint is részletezve van, tehát valami összeírás eredménye lehet. Az 1920. év végén tehát, amikor Nagy-Románia már megvolt és Bukarest óriási arányú fejlôdése megindulhatott, még maga a bukaresti statisztikai hivatal sem becsülte többre a fôváros lakosságát 388 000-nél. Ez a szám néhány év alatt az állami Statisztikai Hivatal szerint már 2 év alatt 6, 7, sôt 800 000-re növekedett.

Hogy milyen távol állhatnak a valóságtól ezek a kiszámított népességre vonatkozó számok, azt elárulják az építkezésekre vonatkozó szórványos adatok és maguk a népmozgalmi adatok is. Az említett Nagyvárosok Évkönyve 10. táblája elárulja, hogy 1920 óta hány házat építettek Bukarestben. E tábla szerint (l. 79. oldal) az 1920-tól 1926-ig terjedô 7 év alatt Bukarestben 10 008 új házat építettek, évenként átlag tehát 1429-et. Tudni kell azonban, hogy Bukarestben már a háború elôtt, 1912 végén 48 772 lakóház volt, s ezeknek 91 %-a földszintes (1. 23. lap). Egy házra tehát átlagosan kb. csak 7 lakos esik. A 10 000 új ház eszerint, amelyek pedig nem is mind lakóházak, legfeljebb 70-80 000 fônyi többletet jelent, s hozzátesszük még, hogy ugyancsak az említett 10. sz. tábla szerint a világháborút megelôzô 3 év alatt 7677 új ház épült; tehát évenként átlag jóval több (2556), mint a világháború után. A népesség fejlôdése tehát a világháború óta nem lehetett olyan arányú, mint ahogy azt a lélekszámadatok feltüntetik.

De ellene mondanak a fantasztikus lélekszámadatoknak a népmozgalmi adatok is. Sem a házasságkötések, sem a születések, sem a halálozások száma nem mutat lényeges változást a háború elôtti számokhoz képest. Az állítólag kétszeresre felnövekedett népességnek egészen más népmozgalmi számokat kellene produkálnia. Ha feltételezzük is, hogy a születési arány az egyke terjedése miatt csökken, de már a halálozási arány nem csökken annyira, hogy néhány év alatt kétszeresére duzzadt népesség mellett is ugyanolyan abszolút számokat mutasson, még kevésbé a házasságkötéseké, amelyek rendesen lépést tartanak a lakosság növekedésével, s amelyeknek számából a legbiztosabban lehet következtetni a lakosság számára. Márpedig Bukarestben a háború elôtti 3100-3500 házasságkötéssel szemben az utolsó, már normálisnak tekinthetô években mindössze 4000-4400 a házasságkötések száma^8, ami kb. 460 000, legfeljebb 480 000 lélekre enged következtetni.

Talán kissé hosszan idôztünk ennél a témánál, de be akartuk bizonyítani, hogy milyen pontossággal és lelkiismeretességgel dolgozik a román statisztika ott, ahol a legelemibb statisztikai mûveletrôl, a lakosság számának megállapításáról van szó. Milyen lehet ez a statisztika ott, ahol a lakosságot népszámlálás nélkül, különbözô demográfiai ismertetôjelek, különösen pedig nemzetiség szerint osztja fel: A román statisztikának erre vonatkozó kísérletét óhajtom a következôkben ismertetni.

A román békedelegáció annak idején a párizsi békekonferencia elé egy részletes memorandumot terjesztett, amelyben a magyar hivatalos statisztikai adatok felhasználásával, de azoknak teljes felforgatásával azt igyekezett bizonyítani, hogy a románság az általuk követelt területen megsemmisítô fölényben van. Az a mahináció, amelyet ez alkalommal a magyar hivatalos statisztika számaival eszközöltek, a magyar béketárgyalásokról kiadott kötetekben (lásd I. kötet 134.) részletesen le van leplezve, s kellô értékére leszállítva, azért azzal itt részletesebben nem akarunk foglalkozni, csak röviden rámutatunk az ott használt eszközökre és módszerekre.

1. A zsidókat, akiket a magyar statisztika mint felekezetet mutat ki, a békedelegáció memoranduma nemzetiségnek veszi, s ezeknek egész számát a magyarok számából vonja le, nem gondolva arra, hogy a zsidó felekezetûek nem szerepelnek valamennyien a magyarok között, mert hiszen a magyar statisztika pontosan kimutatja, hányan vannak a nyelv alapján a magyarok, a németek, románok stb. közé sorozva.

2. A görög katolikusok, a görög keletiek számát románnak minôsíti, s ebbôl csak a rutének és szerbek számát üti le. Feltételezi tehát azt, hogy a két görög felekezethez tartozók csak románok, rutének vagy szerbek lehetnek, holott a magyar statisztika pontosan kimutatja, hogy a görög katolikusok között pl. (nem a Romániához csatolt területen, hanem az egész régi Magyarországon) 304 318 magyar van, akiknek 69,4%-a nem is tud más nyelven, csak magyarul. Tekintélyes számmal vannak azonkívül cigányok is a görög katolikusok között (kb. 30 000) és a görög keletiek között (kb. 55 000), nem szólva a több mint 40 000 magyar görög keletirôl, akiknek szintén nagyobb fele (59%-a) csak magyarul beszél.

3. Az összes lélekszámhoz képest így mutatkozó különbözetet túlnyomó részben a magyaroknál, igen kis részben a németeknél tünteti el, vagyis a két nemzetiség számát ebben a mértékben csökkenti.

E mûveletet végigvezeti a memorandumban követelt összes járásokon és városokon, de annyira pontatlanul, hogy magát a lélekszámot is két helyen 4000-rel, illetôleg 5000-rel lejjebb szállítja (természetesen ezt is a magyarok rovására), másrészt annyira lelkiismeretlenül és a viszonyok ismeretének annyira híjával, hogy még ott is románokat mutat ki ezer számra, ahol sohasem laktak románok, s ahol csak néhány ember tud oláhul (pl. mátészalkai járás). Amikor még így is csak 52% románt tud kihozni Erdélyben és a Marostól északra fekvô megyékben, akkor egyszerûen 400 000-rel megnöveli a románok számát, s ugyanannyival csökkenti a magyarokét, olyan okoskodás alapján, hogy a románok számának ugyanolyan arányban kellett növekednie, mint ahogyan az ország lakossága növekedett, holott ezzel önmagával is összeütközésbe kerül mert hiszen ugyanazon a területen a görög katolikusok és görög keletiek együttes száma 400 000-rel kevesebb, mint az általuk kimutatott románok száma, más felekezetûeket pedig maga sem akar elismerni románok gyanánt. Jellemzô még a román statisztikus eljárására, hogy a székelyeket is külön mutatja ki a magyaroktól, hogy bebizonyíthassa, hogy a románok száma a magyarokét hatszorosan, a székelyekét pedig hétszeresen múlja felül, holott a valóságban a románok száma azon a területen, amelyrôl a szóban forgó memorandum beszél, a magyarokét mindössze 16,6%-kal haladja meg.

Nincs terünk arra; hogy a memorandum adatainak és számításainak részletes kritikáját adjuk, a fentebb említett kötetben, amely franciául és angolul is megjelent, a részletes bírálat megtalálható. A cáfolatnak a végszavait idézzük: "Kénytelenek vagyunk tehát felvetni azt a kérdést, ki hamisította meg a nemzetiségi adatokat: a magyar hivatalos statisztika-e, amely több mint 30 000 helybeli (tehát román községekben román) népszámlálóbiztos munkája révén és önbevallás útján gyûjtött anyagot a legnagyobb gondossággal és precizitással feldolgozta, és amelynek munkája a külföldi szakkörök elismerését is mindenkor kivívta, vagy a memorandum szerkesztôi, akik kényük-kedvük szerint módosítják, csökkentik és emelik a nemzetiségi számadatokat olyan merész felületességgel, hogy nemcsak a fegyelmezett statisztikus észjárásával, hanem magával a logika szabályaival is ellenkezésbe jönnek, sôt számaik sok esetben még önmaguknak is ellentmondók?"⁹

A román statisztika a békekonferenciára benyújtott memorandum óta is csak a Magyarországtól elcsatolt területekre vonatkozólag próbálta a nemzetiségi viszonyokat kideríteni, legalábbis nincs tudomásunk róla, hogy a hivatalos statisztikai kiadványokban akár Bukovinára, akár Besszarábiára, akár magára az Ókirályságra vonatkozólag nemzetiségi adatok megjelentek volna. A Kolozsvárott mûködött külön statisztikai hivatal 1920. év végén Erdélyrôl és a kapcsolt részekrôl népösszeírást rendezett, amely a lakosság nemzetiségére is kiterjedt. Az összeírás eredményérôl hivatalos kiadvány is készült Dictionarul Transilvaniei, Banatului si Celorlalte Tinuturi Alipite címmel, amelynek szerkesztôi voltak C. Martinovici, a kolozsvári statisztikai hivatal fônöke és N. Istrati, a statisztikai hivatal mezôgazdasági osztályának fônöke. Ez utóbbi tehát valószínûleg¹⁰ ugyanaz az úr, aki a Buletinulban közölt cikknek is társszerzôje. E sorok írója maga is részletesen foglalkozott ezzel a Dictionarullal, s nyugodt lélekkel meri állítani, hogy mióta a statisztikai tudományt mûveli, ilyen pontatlan, lelkiismeretlen összeadási és egyéb nyomdahibáktól hemzsegô munkával nem találkozott a statisztikai irodalomban. A községek adatai ui. a községek betûrendje szerint vannak közölve, de van a könyvben egy járási kimutatás is, amely a nemzetiségi adatokat is tartalmazza. Ha mármost a községek adatait a helységnévtári részbôl járási csoportosításban kiírjuk, és azokat összegezzük, igen sok esetben nem kapjuk meg azt az összeget, sem az összes lélekszámot, sem az egyes nemzetiségek számát illetôleg, amelyet ugyanaz a könyv a járási részben közöl, vagy csak úgy kapjuk meg, ha e betûrendes részben nyilvánvalóan hibásan közölt nemzetiségi adatot a maga helyére állítjuk be. A lugosi "Magyar Kisebbség" folyóirat által kiadott Erdély statisztikája címû munka (közzétette dr. Jakabffy Elemér) községenként egymás mellé állítva közli az 1910. évi magyar népszámlálás és az 1920. évi román népösszeírás adatait nemzetiségek szerint, és minden járásnál a Dictionarul összegezése szerinti adatokat is, itt tehát meg lehet figyelni azokat a horribilis eltéréseket, amelyek a Dictionarul felületes munkájából származnak, amelynek végeredménye az, hogy míg a Dictionarul az egész terület lakossága gyanánt csak 5 113 224-et hoz ki, addig a részletek összege helyesen összeadva 5 140 176, vagyis 26 952-vel több. Még ez a tévedés is fôképp a magyarok rovására ment, mert ebbôl a különbözetbôl nem kevesebb mint 19 882 esett az elsikkasztott magyarokra.

A nemzetiségek számára vonatkozó adatok, amelyek ebben a kiadványban közölve vannak, jó részben nem is számlálásból, hanem az 1910. évi magyar adatoknak egyszerû átalakítása útján keletkeztek. Ez az átalakítás természetesen a román statisztikusok szája íze szerint történt. Az Erdély statisztikája címû munka ellenôrzésül a felekezeti megoszlás adatait is közli 1910-bôl, s ezek az adatok a számokkal való igen érdekes játékra mutatnak rá. Szatmár megyében pl. a községek egész sorában megegyezik az 1910. évi görög katolikusok száma az 1920-ban kimutatott románok számával, azután az 1910-ben kimutatott reformátusok száma megegyezik az 1920-ban kimutatott magyarok számával, végül az 1910. évi római katolikusok száma az 1920-ban kimutatott németek számával. Világosan látszik tehát, hogy e "népszámlálás" végzôi az 1910. évi felekezeti adatokat egyszerûen travesztálták 1920. évi nemzetiségi adatokká, nem törôdve azzal, hogy az egyes felekezetek hívei között esetleg más nemzetiségûek is vannak, s hogy tíz év alatt a számok alaposan megváltozhattak.

A Dictionarulban szereplô helytelen megyei összegeket az állami Statisztikai Évkönyv is átvette (l. 1922. évi 23. lap és 1923. évi 12. lap). E két évkönyv az adatokat városok és vidék szerint is külön közli, amibôl kitûnik, hogy a városok lakossága 1910-tôl 1920-ig 678 423-ról 721 546-ra növekedett, míg a községek népessége ugyanezen idô alatt 4 570 099-rôl 4 392 578-ra csökkent, s az elcsatolt terület összes lakossága is 5 248 522-rôl 5 114 124-re fogyott.¹¹

Az 1924. évi Statisztikai Évkönyv az 1923. évrôl már egészen új adatokat közöl Erdély és az elcsatolt többi terület lélekszámául. Ezek szerint az adatok szerint (l. 12. lap) Erdély lakossága már 5 487 966. Ez a szám szembe van állítva az 1920. évre megállapított 5 114 124 lélekszámmal, a szaporodás tehát 3 év alatt nem kevesebb, mint 373 842, ami 7,3%-nak felel meg. Hogyan keletkezett ez a lélekszám, arra magyarázatot találunk a Buletinul Statistic al României 1925. évi 1. számában, ahol N. Istrate úr, aki azóta a kolozsvári kerületi statisztikai szolgálat élére került, beszámol arról, hogy hogyan állapították meg Erdély népességét 1923. év végére. A dolgozat bevezetésében beismeri, hogy a Dictionarulban közölt adatok nem mutatják a való helyzetet, és hogy az 1920. évi gyors népszámlálás alapján szerkesztetett a belügyminisztérium által a választóügyi reform érdekében. Szükséges volt ez adatok helyesbítése azért is, mivel ez adatok alkalmat adtak az erdélyi kisebbségeknek e népszámlálással szemben való elégedetlenségre.

Ez a dolgozat a szemfényvesztésnek és a hozzá nem értésnek ismét klasszikus példája. Az 1923. év végi népességet következôképp próbálja megállapítani: feltételezi, hogy a háború után a lélekszám ugyanannyi volt, mint 1910-ben, s feltételezi, hogy az évtized hat békeesztendejének szaporodása kipótolta a négy háborús esztendô egész veszteségét, de viszont ha így gondolkodik, akkor az 1920. évi népességhez, melyet az 1910. évivel vesz egyenlônek, egyszerûen hozzá kellett volna adni az 1921-1923. évek természetes szaporodását. Ô ezzel szemben az 1920-1923, tehát négy év természetes szaporodásával operál (210 629), de még így is 28 818-cal több lélekszámot hoz ki 1923. év végére, mint amennyit a természetes szaporodás megengedne. Az így teljesen megmagyarázhatatlan módon kihozott 5 487 966 lélekbôl, amelyet 1923. év végére állapít meg, levonja az utolsó négy év természetes szaporulatát, amivel az 1919. év végi lélekszámot kellett volna megkapnia, s ô mégis ezt a számot mint 1920. évi népességet állapítja meg (5 277 237). Látszik tehát, hogy a népesség kiszámításának legelemibb módjával sincsen tisztában. Konstatálja ezután, hogy ez utóbbi szám 163 113-mal nagyobb, mint az a szám, amelyet az ugyancsak általa szerkesztett Dictionarul ugyanarra az évre megállapított, amivel ô maga a legszigorúbb elítélô kritikát gyakorol az 1920. évi összeírás eredménye felett.

Így végezve a lélekszám megállapítással, szóról szóra a következôképp folytatja: "vizsgálván az adatokat Erdély lakosságának nemzeti eredetére vonatkozólag, megállapíthattuk, hogy 1923. év végén a román elem az idegen nemzetiségû polgárokkal szemben a következô arányban találtatott:

Mindenesetre joggal kérdezhetjük, ha már magának a lélekszámnak a megállapítása is ilyen bonyodalmas számításokkal és feltételezésekkel történt, hogyan tudta N. Istrate a lakosság nemzetiségi megoszlását ilyen egységekig menô pontossággal megállapítani. Erre nézve semmiféle magyarázatot nem ad, s így a rejtélynek nem tudunk nyitjára jönni. Az kétségtelenül bizonyos, hogy 1923-ban népszámlálás nem volt Erdélyben, s mégis ilyen nagyszerû pontossággal tudja az egyes nemzetiségek számát. Tanulmányának végén az 1920-1923. évek természetes szaporodásának nemzetiségi megoszlását is közli,¹² de ez nem lehet elegendô a számításra, ha maga a kiindulási alap nincs meg. A természetes szaporodás nemzetiségi megoszlása alapján különben sem lehetne a románságnak ilyen nagy növekedését megállapítani, mert maga Istrate panaszkodik következôképen: "Amint látjuk, a románok szaporodása az idegen eredetû polgárokéval szemben alacsonyabb rendûnek mutatkozik, ami gondolkodóba kell hogy ejtsen minket". (Lásd Buletinul 115. lap.)

Megjegyzendô, hogy ott, ahol a négy évi természetes szaporodást az illetô nemzetiségek számához viszonyítja, ezrelékek helyett tévesen százalékokban fejezi ki a szaporodást; elôzôleg pedig a természetes szaporodást keveri össze a születési aránnyal (107. és 109. lap), amelynek a népesség kiszámításához semmi köze. Majd a születési arányt több helyütt percentnek nevezi. Látszik tehát, hogy a legelemibb statisztikai fogalmakkal nincs tisztában.

A fentebbi nemzetiségi számadatokat Istrate városok és vidék szerint is közli törvényhatóságonként, azonkívül a 8 legnagyobb városról külön is adja az adatokat. Egyébként a Statisztikai Évkönyv is átveszi a lélekszámra vonatkozó adatokat 1924-tôl kezdve, de érdekes, hogy míg elsô ízben az 1920. évi adatokkal hasonlítja össze az 1923. évi adatokat, addig az Évkönyv késôbbi évfolyamaiban már az 1910. évi magyar népszámlálás adataival állítja azokat szembe, amibôl az látszik, hogy az 1920. évi román adatokat maga sem tartja összehasonlításra érdemesnek, s viszont az 1923. évi eredményekbôl nem veszi át a városok nemzetiségi adatait, holott az 1920. évieket elôbb közölte.

Az egyes városokról közölt lélekszám-adatok és a nemzetiségi megoszlás adatai bepillantást engednek ennek az egész mûveletnek a komolyságába és szavahihetôségébe. Istrate az erdélyi 40 város közül csak 8-at ismer el olyannak, amely a város nevet megérdemli, szerinte a város csak 40 000 lakosnál kezdôdik. A statisztikában teljesen szokatlan ennek a magas határnak a kikötése, mert hiszen Nyugaton sokszor már a 2-3000 lakosú helységeket is a városokhoz számítják. Nem lehet tudni, hogy mi növelte meg annyira Istrate úrnak az igényeit ebben a tekintetben, hogy olyan ôsi városokat, a kultúrának olyan régi várait, mint például Nagybánya, Máramarossziget, Dés, Beszterce, Torda, Segesvár, Medgyes, Gyulafehérvár, Székelyudvarhely stb. nem tekinti városoknak, szerinte ezek nem érdemlik meg a város nevet. Szerinte csak az alábbi 8 város érdemli meg a város nevet, amelyeknek lélekszámát és nemzetiségi megoszlását a következôkben adja:

A városoknál tehát, amint látjuk, ezresekre kikerekített számokkal dolgozik, sôt a többi 32 városnál, amelyeknek lélekszám-adata egyenkint közölve van az 1924-es és következô évi Statisztikai Évkönyvekben, szintén kikerekített számok szerepelnek.

Hogy meg lehessen ítélni, mennyire megbízhatók ezek az adatok, úgy az összes létszámot, mint a nemzetiségi megoszlást illetôleg, a fentebb felsorolt 8 városnak lélekszámát és a lakosok anyanyelv szerinti megoszlását közöljük a négy utolsó magyar népszámlálás szerint, és ezzel összevetjük azokat az adatokat, amelyeket a Dictionarul közöl 1920-ból, és az Istrate által "megállapított" adatokat 1923-ból.

Míg tehát a háború elôtti magyar adatok szerint e városokban egyenletes fejlôdés mutatkozik, és az egyes nemzetiségek számarányai sem mutatnak lényeges változást, addig a háború utáni adatok, amelyek, amint már többször szó volt errôl, nem rendszeres népszámlálásoknak, hanem csak ad hoc végrehajtott összeírásoknak vagy pedig teljesen felelôtlen számítgatásoknak az eredményei, a lakosság hihetetlen arányú fejlôdésérôl, a nemzetiségi megoszlásnak pedig teljes rendszertelenségérôl számolnak be. Kétségtelennek tartjuk mi is, hogy az erdélyi impériumváltozás következtében a magyarság száma legalább is arány szerint feltétlenül megfogyatkozott ezekben a városokban, a románoké pedig megnövekedett, mert hiszen a románok a magyar tisztviselôket kiüldözték, s helyükbe jórészt a Ókirályságból román tisztviselôket tettek, és sok szabadfoglalkozású egyénnek is lehetetlenné tették az ottmaradását. Hogy azonban az impériumváltozás ilyen nagymértékben felforgatta volna a városok nemzetiségi összetételét, azt határozottan kétségbe vonjuk, már csak azért is, mert egy statisztikus nem fogadhat el teljes érvényûeknek olyan nemzetiségi adatokat, amelyek nem az egyes egyének egyenkénti megszámlálása és önvallomása révén gyûjtettek össze. Hogy milyen lelkiismeretességgel állíttattak össze ezek az adatok, arra a legtipikusabb példa Szatmárnémeti város esete. A többször említett Dictionarul betûrendes részében Szatmárnémeti város lakossága gyanánt 58 251 lelket mutat ki az 1910. évi 34 892-vel szemben. E városban tehát 10 év alatt a világháború dacára több mint 23 000 fônyi (70%-os) szaporodás mutatkozott volna. Hogy ez a bevándorolt tömeg hogyan fért el a lakóházaknak a Dictionarul szerint meg nem változott számában (4271), erre a rejtélyre nem kapunk magyarázatot. Úgy látszik, a túlzást a Dictionarul szerkesztôi maguk is megsokallták, mert az összefoglaló részben már csak 37 376-tal van számítva Szatmárnémeti lélekszáma, s ez van azután a román Statisztikai Évkönyvekben is átvéve. Istrate úr azonban mégsem akart engedni ebbôl az általa már egyszer megállapított magas számból, mert 1923-ban, tehát 3 év múlva, már újra 60 000-re becsüli Szatmárnémeti lélekszámát, a nemzetiségeket azonban már egészen más kulcs szerint osztja meg. Még mindig sokallván a magyarok számát egyszerûen több mint kétszeresre növeli a zsidókat, de a románokról sem feledkezik meg, azokat is 15 000-re szaporítja a 3 év elôtti számnak több mint háromszorosára. Papíron tehát elérte azt, hogy ma már a színmagyar Szatmárnémeti városának, amelynek lakosságában a magyar statisztika szerint 94,9% volt magyar és a lakosságnak 74,0%-a nem is tudott más nyelven, mint magyarul, ma már csak relatív többséget képvisel a magyarság. Hasonló hihetetlen arányú népnövekedés mutatkozik Kolozsvárott, amely szintén meghaladja a 70%-ot 1910 óta, de itt legalább megoszlik a szaporodás a háborús évtized és az utolsó 3 év között. Megjegyzendô, hogy 1920-ban a Dictionarul szerint szintén közel 23 000-rel megszaporodott lakosság pontosan ugyanannyi házban lakott (6283), mint 10 évvel ezelôtt a 60 808 fônyi népesség. Itt még az 1923. évi adatok szerint a magyaroknak is engedélyezett Istrate úr 10 000 fônyi szaporodást, bár nem tudjuk elképzelni, bármennyire is örvendetes lenne ránk nézve, hogy ma Kolozsvárott még a zsidók levonása után is több magyar laknék, mint 1910-ben. Valószínûnek tartjuk, hogy ezek a számok a rendôri bejelentôhivatal adatai alapján vannak számítva, amely számba veszi ugyan a beköltözôket és bejelentetteket, de nem vesz tudomást az elköltözöttekrôl. Ha Istrate úr a számítást a természetes szaporodás alapján állapította volna meg, vagy ahogy ô mondja - összekeverve a fogalmakat - a születési arány alapján, akkor városokban ilyen óriási számokat semmi esetre sem hozhatott volna ki. Ha viszont a városokban figyelembe vette a bevándorlásokat is, akkor hogyan tudta ennek az ellenkezôjét: a falusi lakosság kivándorlását konstatálni? Vagy talán a természetes szaporodás alapján vármegyénként megállapított lélekszámból egyszerûen levonta a városoknak a bevándorlás figyelembevételével megállapított számait, viszont akkor hogyan hozta ki a nemzetiségi megoszlásnak a számait, külön a városokban és külön a falvakon? Mindennek a magyarázatával Istrate úr adós maradt. Elénk állítja a végsô számokat, amivel laikusokat ugyan megtéveszthet és talán olyanokat, akik bizonyos rokonszenvvel kísérik az új román állam nemzetiségi konszolidációját, de a tudomány alapján álló objektív statisztikusokat semmi esetre sem.

A többi 32 város adata egyenként nincsen közölve e cikkben, de e lélekszámadatok megtalálhatók a Román Statisztikai Évkönyvekben minden valószínûség szerint Istrate számításai szerint. Itt azután Istrate úr még szabadabb folyást enged fantáziájának. A városok egész sorában 40-50, sôt 100%-os szaporodást mutat ki három év alatt. Így növekedett meg pl. Gyulafehérvár lakossága 9645-rôl 14 000-re, Vízaknáé (mely évtizedek óta szinte stagnált!) 4142-rôl 6000-re, Medgyesé 10 124-rôl 15 000-re, Segesváré 11 561-rôl 18 000-re, Tordáé 16 000-rôl 23 000-re, Nagykárolyé 15 294-rôl 23 000-re és így tovább, sôt Dicsôszentmártoné 4907-rôl 9000-re, Gyergyószentmiklósé pedig 8820-ról 15 000-re ugrott fel, tehát majdnem megkétszerezôdött. Ezzel szemben a többi székely város lakossága fogyott vagy stagnált, a kis Hátszeg városra pedig ugyancsak megharagudhatott Istrate úr, mert lélekszámát 4043-ról 3000-re szállította le.

Abban a legelöl említett tanulmányban, amelynek társszerzôi Teodoresco és Istrate, ugyanazok az adatok szerepelnek, amelyek Istratenak a Buletinulban megjelent tanulmányában. Nagyon valószínûnek tartjuk tehát, hogy ezt a közös tanulmányt is Istrate írta, s neki kell tulajdonítani nemcsak azt a lelkiismeretlenséget és pontatlanságot, amelyet az adatok összeállításában mutat, hanem azt a rosszindulatot és tudománytalan eljárást is, amellyel a magyar nemzetiségi statisztika tôbb évtizedes munkáját és annak eredményeit kritizálja és lekicsinyíti. A módszereknek és az összehasonlító adatoknak ismertetése után joggal lehet kérdezni, hogy a román statisztika, amely rendes népszámlálás alapján még eddig nem csinált nemzetiségi statisztikát, milyen erkölcsi és tudományos jogosultsággal bírálja a magyar nemzetiségi statisztikai adatokat, amelyeknek hitelességét immár négy, pontosan végrehajtott egyénenkénti népszámlálás és lelkiismeretes feldolgozás egybevágó eredménye igazolja.

E sorok írója a Nemzetközi Statisztikai Intézet kairói ülésén bemutatott dolgozatában objektív tudományos alapon igyekezett kimutatni azt, hogy a magyar nemzetiségi statisztikának a módszere a valóságnak a legjobban megfelelô, legtökéletesebb, s minden irányban ellenôrizhetô adatokat produkál. Istrate úr ellenben bírálatában nem annyira a felvételi módszereket védi, mint inkább azzal a váddal foglalkozik, hogy a világháború elôtti Magyarország elnyomta a nemzetiségeket, s azok számát - szerinte - éppen az anyanyelv kérdezésével akarta leszorítani. Visszafordítom a kérdést; ha valamely állam statisztikájának az a célja, hogy a többségi nemzetet nagyobbnak, a kisebbségeket pedig alacsonyabb számúnak tüntesse fel a valóságosnál, nem jobban szolgálja-e ezt a célt az a módszer, amely a polgárokat az általuk beszélt és magukénak vallott nyelvük ellenére és akaratuk ellenére is, tömegesen más nemzetiségekhez sorozza, csupán azért, mert azok nevükbôl vagy vallásukból következtetve más nemzetiségbôl származnak. Ez a módszer sokkal több önkényre ad lehetôséget az államhatalomnak, mint az a módszer, amely kinek-kinek szabad választására bízza, hogy milyen nyelvet akar magáénak vallani, s milyen nemzetiséghez kíván tartozni. Istrate úr cikke egyik fejezetének az a címe, hogy "a nemzetiség megállapítása az anyanyelv alapján lehetetlen". Mint számtalan példa mutatja, nemcsak hogy nem lehetetlen, hanem az egyedüli helyes módszer, sôt Románián kívül nincsen állam, amely nemzetiség megállapításánál az illetô egyének által beszélt nyelvet teljesen figyelmen kívül hagyná.

A kairói ülésre beadott tanulmányomban jogos kifogás tárgyává is tettem Romániának ezt az eljárását, bár azon a helyen Romániát nem neveztem meg, a célzás azonban világos volt. Tettem ezt akkor azért, mert 1927-ben, április havában a román kormány népszámlálást rendelt el egész Románia területére, s a népszámlálási íven a nemzetiség vagy anyanyelv helyett a "népi eredet" (születés szerinti nemzetiség) kérdeztetett. Azóta kiderült, hogy ezt a népszámlálást a román belügyminisztérium rendelte el kellô tudományos elôkészítés s a Statisztikai Hivatal közremûködése nélkül, sôt a román Legfôbb Statisztikai Tanács ellenzése mellett.

A Buletinul Statistic al României 1928. évi 1. számában az állami statisztikai hivatal beszámol elôzô évi munkásságáról. Ebben a beszámolóban a következô érdekes adatokat találhatjuk: a Legfôbb Statisztikai Tanács 1927. évi január 20-i ülésén "vita tárgyát képezte a népszámlálás kérdése tekintettel arra, hogy Európában a háború után csupán Románia nem foganatosított népszámlálást, miért is sem a lakosainak száma, sem népességének faji összetétele pontosan nem tudható". Ezt tehát maga a román Legfôbb Statisztikai Tanács szögezi le, hogyan mert tehát Istrate úr ezek után vitát kezdeni légbôl kapott adatok alapján a magyar statisztika 13 próbás adataival? A Legfôbb Statisztikai Tanács 1927. február 25-én és ezt követôen tartott ülésein tárgyalta le az 1927. évi áprilisban rendezett népszámlálás ügyét, erre vonatkozik elsôsorban a február 25-i ülés jegyzôkönyve, amely szerint "ezen az ülésen C. Bucsan, a belügyminisztérium államtitkára elôterjeszti és kéri, hogy a Tanács hagyja jóvá a belügyminisztérium által a népesség közigazgatási úton foganatosítandó megszámlálásának azonnali végrehajtását". A kérdést illetôen élénk vita keletkezik, a tanács tagjainak többsége azon a véleményen lévén, hogy a népszámlálást a szükséges elôkészítés nélkül, amely idôt igényel, s elegendô anyagi eszközök hiányában nem lehet foganatosítani. Bucsan úr azonban fenntartja, hogy csupán a lakosság számára és állampolgárságára vonatkozó számlálást rövid idô alatt és a legszûkebbre szabott anyagi eszközökkel mégis végre lehet hajtani.

Hosszas tárgyalás után a Tanács azt a véleményét fejezi ki, hogy "a belügyminisztérium eszközölhet közigazgatási úton egy, a népesség lélekszámára vonatkozó számbeli ellenôrzést, anélkül azonban, hogy a Statisztikai Hivatal egy késôbbi tudományos alapon eszközlendô általános népszámlálásról lemondana". Dr. Colescu szerint "a javasolt munkálat nem tekinthetô a tudományos statisztika értelmében foganatosítható népszámlálásnak, hanem csak a tulajdonképpeni népszámlálás elôkészítésének, amelynek szükségessége annyira parancsoló".

Az 1927. április 9-i ülésen "a népesség ellenôrzése" tárgyában folytatott hosszas vita után a Tanács úgy véli, hogy a munkálatot a belügyminisztérium végezvén, a statisztikai hivatalt az eredményért semmi felelôsség nem terheli.

Az 1927. október 7-i ülésen a belügyminisztérium által foganatosított ellenérzés eredményének a kérdése került sorra: "A belügyminisztérium képviselôinek a jelentésére, melyet a városi és vidéki népességre, annak történelmi tagozódására a népsûrûséggel együtt s a lakosságnak faji származás szerinti megoszlására vonatkozó - három statisztikai táblázattal kísért, a Tanács hangsúlyozza, hogy a lakosság ellenôrzésének ezek az eredményei nem a népesség rendszeresen megszervezett megszámlálásából erednek, s ezek még az ideiglenes adatok komoly garanciáját sem szolgáltatják, ennélfogva meggondolandó, hogy a külföld részérôl élénk érdeklôdéssel várt számokat a népességre vonatkozóan nyilvánosságra hozzák-e. A Tanács nézete szerint a legokosabb volna ezeket az eredményeket közzé nem tenni". Ezen az ülésen döntés ebben e tekintetben nem történt.

Az 1927. október 17-i ülésen újabb vita volt az adatok nyilvánosságra hozatala tárgyában, de ekkor sem határoztak, és úgy a november 21-i, mint a december 12-i ülésen "ismét elhalasztják a döntést, sôt a november 21-i ülésen a Tanács újból tiltakozik az ellen, mintha e számlálás az ô beleegyezésével történt volna".

Látjuk ezekbôl a jegyzôkönyvekbôl, hogy a román Legfôbb Statisztikai Tanács nagyon helyesen arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem ismeri el hiteleseknek a lakosság számára és nemzetiségére vonatkozólag azokat az adatokat, amelyeket egy ilyen tudományos elôkészítés nélküli népösszeírás eredményez, de akkor az alája tartozó állami Statisztikai Hivatal miért nyomja rá a hitelesség pecsétjét Istrate úrnak nem is összeírásból származó adataira, hanem csak magánszámítgatásaira, amelyeket nemcsak a Statisztikai Hivatal által kiadott Buletinban, hanem a román Statisztikai Évkönyvekben is leközöl, s amelyeket most Teodoresco és Istrate urak a magyar statisztikai adatokat teljesen megsemmisítô hiteles adatként tárnak a világ elé?

Az 1921. évi áprilisi ellenôrzô népösszeírás nemzetiségi adatait tényleg nem publikálták, bár azok, mint a fentebb idézett egyik jegyzôkönyv elárulja, meg vannak a "román belügyminisztérium irattárában". Habár a Legfôbb Statisztikai Tanács nagyon erôsködött a jegyzôkönyvek szerint, hogy a belügyminisztérium népösszeírásának az adatait nem fogja publikálni, mégis a Bulletin Statistique de la Roumanie 1928. évi 2. számában a 25. lapon a szöveg közé eldugva megtaláljuk a féltve ôrzött lélekszám-adatokat országrészek szerint, amelyek tényleg, hogy meglepetésekkel szolgálnak. E közlés szerint volt ui. 1927. április 24-én a lélekszám:

Románia lélekszáma tehát 1927. áprilisában 16 940 074 lélek volt, ami körülbelül egy fél millióval marad el az 1926. év végére kiszámított népességtôl.¹³ A kiszámítás tehát, amint látjuk, meglehetôs ingatag alapokon nyugodott. Még érdekesebb, hogy Erdély és a Bánság lélekszáma 1927. áprilisában csak 5 312 358, tehát messze elmaradt Istratenak 1923. év végére nagy tudományos (!) apparátussal 5 487 966-ban megállapított lélekszáma mögött. Ha Istrate számítását vesszük alapul, és ahhoz hozzáadjuk Erdély lakosságának népnövekvését az 1924-1928. években, ami összesen 130 610-et (47 224 - 43 373 - 40 013) és még 1927 elsô négy hónapjára is számítunk 12 000 fônyi szaporodást, úgy 1927. április végén Erdély lakosságának körülbelül 5 630 000-nek kellett volna lenni. Istrate úr számítása tehát 318 000 lélekkel marad el a valóság mögött. Ô ezt a számítást csak azért csinálta, hogy a városokban óriási szaporodást tüntetvén fel, amelyet teljes egészében a románoknak könyvel el, ezzel a magyarság számát és arányát leszoríthassa.

A román Statisztikai Tanács s valószínûleg a Statisztikai Hivatal is, annak ellenére, hogy a nem tudományos rendszerességgel készült népszámlálást elítéli, és annak eredményeit nem tartja hiteleseknek, a román belügyminiszter által a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozólag feltett kérdést, amelyet legjobban kifogásoltunk, mégis magáévá teszi, mert hiszen azon a támadó cikken, amely az én javaslatom ellen irányult, az állami Statisztikai Hivatal igazgatójának a neve is szerepel. Fel kell tételeznem tehát, hogy legközelebb a Statisztikai Hivatal közremûködésével tartandó, tudományosan elôkészített népszámlálás is a "népi eredetet", a "faji származást" fogja kérdezni. Valószínû, hogy a román statisztikusokat az a meggondolás és hiedelem vezeti, hogy a magyar statisztika Erdélyben és a kapcsolt részekben temérdek sok elmagyarosodott románt mutatott ki magyarok gyanánt. Nem tagadjuk, hogy amennyiben vannak ilyen elmagyarosított románok, azokat a magyar statisztika a valósághoz híven magyarként mutatta ki, de viszont románoknak mutatta ki azokat a magyarokat, akik nemzedékeken keresztül eloláhosodtak, még akkor is, ha egyébként magyarul tudtak, de magukat oláhoknak vallották. Errôl mindenki meggyôzôdhetik, aki a magyar népszámlálások köteteit tanulmányozza, ott megtalálhatja törvényhatóságonként az oláhul tudó magyarok és a magyarul tudó oláhok számát. Ezeket az adatokat a magyar statisztika olyan fontosaknak tartotta, hogy községenként feldolgozta a vallással kapcsolatban. Az erre vonatkozó két feldolgozási táblát az 1910. évi népszámlálásról az alábbiakban közöljük.

Ez a két tábla, amely teljes betekintést enged minden egyes község nemzetiségi viszonyaiba és a lakosság nyelvismeretébe, a háború elôtti Magyarországnak mind a 12 000 községérôl és városáról rendelkezésre áll, és a Központi Statisztikai Hivatal nyilvános könyvtárában lévén elhelyezve bárki által megtekinthetô. Nem hiszem, hogy bármely ország statisztikája rendelkezzék ilyen részletes községi táblával, joggal lehet tehát a felvételnek és feldolgozásnak ezt a rendszerét mintául odaállítani.

Az említett cikk szerzôi a beszélt nyelvek fontosságát is elismerik, de arra nézve nem tesznek nyilatkozatot, hogy a beszélt nyelvet hogyan akarják felvenni, ha ragaszkodnak ahhoz, hogy a nemzetiséget nem a nyelv, hanem a származás alapján állapítják meg, mert hiszen akkor a románok ezreit kellene olyanokul kimutatniuk, akik románul egyáltalán nem tudnak, a zsidóknak egész tömegét olyanokul, akik héber nyelven nem tudnak, németeket, akik németül, örményeket, akik örményül nem tudnak stb. Felteszem továbbá azt a kérdést, vajon meg fogják-e azt engedni, hogy a jelenleg magukat románoknak tartó, de nem román származású lakosságot is eredeti nemzetisége alapján mutassák ki. Mert hiszen ilyenek is vannak, nem csak Erdélyben, de még inkább az Ókirályságban. Ha teljesen pártatlanok és igazságosak akarnak lenni, akkor mindenkit, aki nem román származású, de jelenleg magát románnak tartja, eredeti nemzetisége szerint kell beosztaniuk. Vajon meg fogják-e tudni ôrizni a tárgyilagosságot e tekintetben? A jelekbôl ítélve aligha. Az eddig megtartott népösszeírásoknál, így 1920-ban Erdélyben és az említett 1927-es összeírásnál is, a kisebbségek tele voltak panasszal. Mindenkit, akit vallása vagy neve alapján románnak sejtettek, románoknak írták be tiltakozásuk ellenére is, ellenben a nyilvánvalóan idegen származású románokat meghagyták a románok soraiban. Különösen a magyarok számát igyekeztek olyan módon leszorítani, hogy a megmagyarosodott németeket, továbbá teljes számmal a zsidókat és örményeket, akik magukat magyar nyelvûeknek vallották, kihasították a magyarok soraiból. Ugyanígy tettek minden görög katolikus és görög keleti magyarral, abban a feltevésben, hogy azok valamennyien csak elmagyarosodott románok. Ellenben egész falvakról tudjuk, hogy lakóik idôvel eloláhosodtak, ezeket nem volt szívük a románok soraiból törölni. Rámutatunk különösen a cigányok esetére. A magyar statisztika a cigányokat is természetesen bevallott nyelvek alapján, tehát az asszimilálódás foka és iránya szerint mutatta ki. A cigány fajúak között tehát voltak cigány anyanyelvûek, továbbá magyar és oláh anyanyelvûek is aszerint, amint nyelvüket bevallották. Ezzel szemben a román statisztika - legalább, ahogy kivesszük az 1920-as adatokból - nem csak a románnyelvû cigányokat nem vette ki az oláhok sorából, de sok esetben még a cigányoknak vagy magyaroknak kimutatott cigányokat is odasorozta a románok közé, s ezzel önmagával jutott ellentétbe, mert a felállított elv alapján az összes cigány származásúakat - a népi eredet alapján - egytôl-egyig cigányoknak kellett volna kimutatni. Hasonlóképp jártak el az Erdélyben szórványosan található bolgárokkal, akiket szintén a románok között könyveltek el, így a brassói bolgárokat, akikrôl Brassó oláh városrészét "Bolgárszeg"-nek nevezik.

Az Ókirályságban ugyanilyen eljárást követtek el eddig is a számításoknál, és valószínûleg fognak elkövetni a következô népszámlálásoknál is. Erre a feltevésre a következô adatok szolgáltatnak indokot: Teodoresco és Istrate említett tanulmányában 1923. évvel jelezve van egy kimutatás egész Románia lakosságának számáról és nemzetiségi megoszlásáról.¹⁴ Ebben a kimutatásban a magyarság száma 1 412 742 lélekkel szerepel, ami a 17 267 966 fônyi¹⁵ összes lakosságnak 8,2%-a. A magyarok száma tehát 1923-ban egész Romániában 1 412 742; ezzel szemben ugyanabban az évben magában Erdélyben koncedál Istrate úr 1 357 442 magyart. A két szám közötti különbözet 55 300. Ennyi magyar volna tehát Erdélyen kívül egész Romániában. Bukovinában az osztrák népszámlálás is elismert körülbelül 10 000 magyart, ha ezeket leszámítjuk, az egész Ókirályságban (Besszarábiát nem számítva, ahol tényleg nincsen magyar, bár 100 évvel ezelôtt még ott is voltak magyarok) mindössze 45 000 magyar lenne. Tudjuk azonban hogy magában Bukarestben több mint 30 000 magyar él, akik már a háború elôtt is ott voltak. Kitûnik ez abból, hogy az 1912. évi népszámlálás 24 101 római katolikust és 11 386 protestánst talált Bukarestben, akiknek túlnyomó nagy része Erdélybôl, a Székelyföldrôl származott. Azonkívül Moldvában kb. 110 000 római katolikus lakik,¹⁶ akiknek jó része igaz, hogy nyelvileg el van oláhosodva, de a román nép ôket ma is "ungur"-oknak nevezi, s túlnyomó többségük, különösen Bacâu és Roman megyebeliek, kétségtelenül magyar (székely) származásúak, s 60-80 évvel ezelôtt még mindnyájan magyarul beszéltek. Ezek már láthatólag el vannak sikkasztva a magyarok számából, pedig ha a román statisztikusok a kimondott elvükhöz következetesek akarnak maradni, és teljesen objektíve akarják a lakosságot népi származása alapján felvenni, akkor majdnem az összes moldvai római katolikust magyarként kell kimutatniuk. Kíváncsiak vagyunk, hogy a legközelebb tartandó román népszámlálás így fog-e cselekedni, vagy mi történik azzal az ezer és ezer görög családdal, amelyeknek ivadékai ma már teljesen románok, a legtöbbje vezetô szerepet visz Románia közéletében, vajon ezeket is görögöknek fogják kimutatni a népi származás alapján? Ezt a kérdést maguk a román újságok is felvetették, látszik tehát, hogy a román közvélemény maga sem helyesli egyértelmûen ezt a módszert, mert attól fél, hogy az elnemzetietlenedett románokkal szemben, akiket ezzel a módszerrel románoknak lehetne minôsíteni, sokkal többet veszíthet a románság az elrománosodott idegen nemzetiségûek kikapcsolása révén, akiket a származási elv pártatlan keresztülvitele esetén semmi esetre sem szabad a románsághoz számítani. Látjuk tehát, hogy a népi származás kérdezése mindkét irányban mennyire elvisz bennünket a valóságtól, amelynek pedig a keresése a statisztika legfôbb feladata.

Tekintélyes román tudósok is ellene nyilatkoztak a kérdés ilyetén feltevésének, például G. Plastara, a bukaresti egyetemen a magánjog professzora, ezt a véleményt adja: "A népszámlálási összeíró lapnak a népi eredetre vonatkozó kérdôpontja véleményem szerint egészen gyakorlatiatlan célt szolgál. Ez olyan kérdés, amelyre különféleképpen lehet felelni, de nem lehet a kérdést feltevô gondolatát eltalálni. Vajon azt akarta-e megtudni, hogy hány valódi fajromán van, vagy azt akarja-e kutatni, hogy Nagy-Románia polgáraiban milyen vér csergedez? A bizonytalanság teljes. Sokkal egyszerûbb, jogosabb, okosabb és alkalmasabb lett volna azt kérdezni: kinek milyen a nemzetisége? Ha valaki nemzetiségérôl nyilatkozik, az olyan pozitív dolog, amelyben nem lehet tévedni, míg ellenben, ami a faji származást illeti, a kérdés nem olyan egyszerû. Erre vonatkozólag úgy az egyeseket, mint a népeket illetôen tanulmányokra és vizsgálatokra van szükség. Még azok is, akik azt hiszik, hogy tudják származásukat, csalódhatnak, és ez esetben nyilatkozatuk akaratlanul is nem igaz. Emiatt a legtöbb estben a népi származásokra vonatkozó nyilatkozatokra felszólított polgárok lehetetlen feladat elé vannak állítva, márpedig tudvalevô, hogy a lehetetlenség nem kötelezô."¹⁷

Teodoresco és Istrate urak tehát, mikor az etnikai származás mellett kardoskodnak, saját országukban is tekintélyes ellentmondásokkal találkoznak, de még nagyobb az ellentmondás a statisztikai tudomány és azon országok részérôl, amelyek nem a származás, hanem a tényleges állapot szerint veszik fel a nemzetiséget a népszámlálásoknál. Ami a statisztikai tudomány álláspontját illeti, arra nézve utalunk a Nemzetközi Statisztikai Intézet 1897. évben Szentpétervárott tartott ülésére, ahol a Nemzetközi Statisztikai Intézet határozatot fogadott el, amelyben azok közé a kérdések közé, amelyeket minden államra nézve kívánatosnak tart, hogy a népszámlálásnál felvétessék, szerepel a következô kérdés: "la langue parlée ou maternelle". Látható tehát, hogy a Nemzetközi Statisztikai Intézet már 1897-ben a beszélt nyelv, az anyanyelv mellett foglalt állást.¹⁸ A statisztikai tudomány tehát már döntött ebben a kérdésben, és döntöttek azok az országok, amelyek a nemzetiség megállapításánál nem a származást, hanem a nyelvet kérdezték, vagy legalábbis a nemzetiség legfôbb ismertetôjeléül nem a származást, hanem a tényleg beszélt nyelvet fogadták el. Ezek az országok: Németország, Ausztria, Cseh-Szlovákia, Belgium, Svájc, Olaszország, Finnország, Bulgária, Szerb-Horvát-Szlovén állam, Oroszország. Ezekben az országokban a népszámlálás mindenütt a beszélt nyelvet veszi alapul a nemzetiség megállapításához, bár a kérdést nem pontosan ugyanúgy teszi fel, mint a magyar statisztika, és az anyanyelven kívül beszélt nyelvekre nem fektet olyan súlyt, mint a magyar statisztika. Még azoknál az államoknál is, amelyeknél nem tûnik ki világosan, hogy a nyelvet veszik alapul a nemzetiség megállapításánál, mint Észtország, Lettország, Lengyelország, valószínû, hogy nem a származást tekintik, hanem a nyelv alapján a valóságos állapotot. Erre vall például az, hogy Lengyelország tömegesen mutat ki lengyel nemzetiségû zsidókat, amit csak a nyelv figyelembevételével tehet. Még legjobban a finn statisztika módszere hasonlítható össze a magyaréval. A beszélt nyelveket legrészletesebben közli a belga statisztika, ennek azonban az a hibája, hogy viszont a nemzetiségre nem fektet súlyt, úgyhogy Belgiumban a franciák, flamandok és németek számát a beszélt nyelvek alapján csak körülményes számítás alapján lehet megállapítani. Mindezeket Teodoresco és Istrate urak részletesen közölve találhatják a Nemzetközi Statisztikai Intézet kairói ülésére beadott tanulmányomban, hogyan állíthatják tehát azt, hogy a nemzetiséget az anyanyelv alapján megállapítani lehetetlenség.

Még csak egy megjegyzésükre óhajtok reflektálni, ami a statisztikai tudomány és módszer szempontjából feltétlenül választ érdemel. A szerzôk kifogásolják, hogy a nemzetiségeknek anyanyelv szerinti megállapításánál a beszélni nem tudó gyermekeket is beszámítjuk. A nemzetiségi statisztikának az a célja, hogy az ország egész lakosságának nemzetiségek szerint való megoszlását mutassa be. Ebbôl tehát nem lehet kihagyni a gyermekeket, mert hiszen azok is valamilyen nemzetiséghez kell hogy tartozzanak. A még beszélni nem tudó gyermekeknél természetesen az anya anyanyelvét kell alapul venni, ezt minden nemzetiségi statisztika így is csinálja, az egyetlen Belgiumot kivéve, mert ott a nemzetiség megállapítására nem fektetnek súlyt, tisztán csak a beszélt nyelvekre. Istrate úr számításában is mindenütt benne vannak a beszélni nem tudó gyermekek, mert hiszen a nemzetiségek szerinti részletezés az összes lakosságot adja ki. 1880-ban a magyar statisztika még tényleg kihagyta a 2 éven aluli gyermekeket az anyanyelv szerinti összeírásból, ami akkor helytelen volt, mert hiszen a gyermekek száma különbözô lehet az egyes nemzetiségeknél, és így a gyermekek kihagyása az egyes nemzetiségek arányait nem a valósághoz híven tünteti fel.

A szerzôknek azon vádjaira, amelyek arra vonatkoznak, hogy a háború elôtti Magyarország mennyire elnyomta nemzetiségeit közigazgatási, iskolai és egyházi tekintetben, s erôszakkal magyarosította, nem óhajtok e helyütt reflektálni, mert hiszen ez nem statisztikai kérdés, és különben is már eléggé megcáfoltatott. Maga az a körülmény, hogy a nem magyar nemzetiségek száma (s így a románoké is) nem fogyott Magyarországon, ellene mond ennek a vádnak. A fentebb közölt tábla, ahol a városok lakosságát mutatjuk ki nemzetiség szerint, bizonyítja, hogy a románok még egyes városokban is tért foglaltak a magyar uralom alatt, számuk olyan rohamosan növekedett.

Teljesen rosszindulatú az a vád, amely azt állítja, hogy Magyarországon még egyházi tekintetben is elnyomták a nemzetiségeket. Ezt a vádat a legkevésbé a románok hangoztathatják, akiknek mindkét egyháza, úgy a görög katolikus, mint a görög keleti, teljesen nemzeti alapon volt megszervezve, s akiknek egyházaiban a hivatalos nyelv, mind a templomokban, mind az adminisztrációban és iskolákban, kizárólag a román volt. Ami pedig azt a vádat illeti, hogy a magyar állam a nemzetiségeknek nem engedélyezett saját iskolákat, erre azzal a statisztikai adattal felelek, hogy a magyarországi románoknak a háború elôtt (1910/11-ben) 8901 román tannyelvû elemi iskolájuk volt¹⁹ 2 948 000 lélekre, ugyanakkor Romániában csak 4961 volt az iskolák száma²⁰ 7 millió lakos mellett. A magyarországi románokra tehát aránylag több román iskola jutott, mint a románokra saját országukban

Tudvalevô, hogy az általános tankötelezettség dacára az oláhnyelvû lakosság beiskolázása sohasem volt olyan arányú, mint a többi nemzetiségeké, nem az iskolák hiánya miatt, hanem mivel az oláh lakosság elmaradt mûveltsége folytán kevesebb érzékkel bírt gyermekeinek iskoláztatása tekintetében. Ennek dacára azt látjuk, hogy az erdélyi városokban az utolsó békeévben az elemi iskolák tanulói között azokban a városokban, ahol jelentékenyebb számú oláh lakosság volt, majdnem ugyanolyan magas volt az iskolába járó oláh gyermekek aránya, mint amilyen az oláhok aránya a népességben, sôt, ha a két törvényhatósági jogú várost kihagyjuk, ahol nagyobb számú oláh nyelvû katonaság rontja az összehasonlítást, úgy a többi városokban a két arányszám teljesen fedi egymást (32,8-32,8%). Még érdekesebb, hogy a községekben, ahol még a román statisztikusok sem állítják, hogy a magyar kormányzat nem engedte volna az oláh gyermekek iskoláztatását (nemcsak nem engedte, de követelte), mégis jóval kisebb arányban voltak az iskolás gyermekek között oláhok, mint az összes lakosságban. A román statisztikusok felelôtlen állítása tehát a statisztika tükrében így omlik össze, amibôl az a tanulság, hogy statisztikusnak sohasem szabad olyan kijelentést tenni, amelyet statisztikai adatokkal könnyen meg lehet cáfolni.

Részünkrôl a vitát befejeztük. Azt hisszük, ebben az esetben is beigazolódott az a közmondás, "akinek vaj van a fején, az ne menjen a napra". Azok, akik elfogulatlanul nézik ezt a kérdést, bizonyára igazat fognak adni nekünk abban, hogy a magyar statisztika mindenkor lelkiismeretesen és pontosan igyekezett megállapítani a nemzetiségek számát. Az a körülmény, hogy a magyarság száma és aránya 10 évrôl 10 évre folyton növekedett, lett légyen ez az eredmény akár erôszakos magyarosításnak, akár természetes processzusnak a következménye, az semmi esetre sem a magyar statisztika hibája, mert ha a rendszerben volna a hiba, akkor már az 1880. évi adatok is hibásak és túlzottak lettek volna, s a késôbbi eredményeknek is - rendszer nem változván - ugyanazokat az arányokat kellett volna mutatniuk. De nálunk most már négy, illetôleg öt népszámlálás eredménye bizonyította be, hogy ez a rendszer a legmegfelelôbb, mert mindenkor a való állapotot és természetesen, amennyiben fejlôdés az egyik vagy másik irányban mutatkozik, ezt a fejlôdést is mutatja. Vajon azt hiszik a román statisztikusok, hogy az ô módszerükkel meg fogják kövesíteni az elsô ízben megállapított arányokat? Ha a Gondviselés Nagy-Romániának hosszú életet ad és több népszámlálás alapján fogjuk látni Románia lakosságának nemzetiségi megoszlását, el lehetünk készülve arra - az eddigi próbálgatásokból következtetve -, hogy a többségi román elem száma és aránya ugrásszerûen fog növekedni. Mivel fognak akkor a román statisztikusok védekezni az ellen a vád ellen, hogy akár szándékosan, akár módszerük helytelensége miatt meghamisították a nemzetiségi statisztikát? De függesszük fel a kritikát addig, amíg tudományos alapon megszervezett rendes népszámlálás adatai nem állanak elôttünk. Az eddig napvilágra került romániai nemzetiségi adatok láttára véleményünket csak ebben foglalhatjuk össze: A különbség a nemzetiségi statisztika magyar és román rendszere között az, hogy a magyar statisztika egyénenkénti bevallás alapján pontosan, a valósághoz híven állapítja meg a nemzetiségek számát, és e számadatokból vonja le következtetéseit, a román statisztika ellenben a saját elképzeléséhez és elôzôleg (pl. a béketárgyaláson) elkövetett szándékos ferdítéseihez és tévedéseihez utólag összeírás nélkül, egyszerûen íróasztalon konstruálja meg a maga nemzetiségi statisztikáját.