A román regionális politika és intézményrendszer egy még nagyon kezdeti fejlôdési szakaszban található, a mai állapotokat bátran nevezhetjük ideiglenesnek. Amint erre Horváth Réka és Veress Emôd tanulmányukban helyesen rávilágítanak, a regionális politika kérdéskörét Romániában elsôsorban az európai uniós csatlakozási folyamat emelte a társadalmi diskurzus szintjére, ugyanakkor nem hagyhatók figyelmen kívül a különbözô, elsôsorban az erdélyi térségre jellemzô regionalista törekvések: elsô szakaszukban inkább intellektuális és civil mozgalmak, de néhányuk késôbb politikai formát is ölt.

Követve az elmúlt idôszakban egyre gyakrabban megjelenô, a régió fogalmához valamiképpen kötôdô szakmai publikációkat és a közéleti szereplôk e témakörben tett megnyilvánulásait, megállapítható, hogy a használt terminológia a legtöbb esetben tisztázásra szorul: a regionális politika, regionalizmus, regionalizáció, decentralizáció, dekoncentráció szakmai terminusok, mellette fôleg a politikai retorika területén rendszeresen használatosak az olyan fogalmak is, mint: autonómia vagy területi önrendelkezés. A terepmunka tapasztalatai azt bizonyítják, hogy még a közigazgatásban dolgozók esetében is ezek a fogalmak a legtöbb esetben tisztázásra, pontosításra szorulnak.

A térségfejlesztési politika jogi környezetének, intézmény és eszközrendszerének mai állapotát legjobban az aquis communautaire regionális politikára és a strukturális alapok koordinációjára vonatkozó fejezetéhez kidolgozott román álláspont írja le (röviden de átfogóan).

A 2001 decemberében napvilágot látott dokumentum megállapítja, hogy habár a Strukturális és Kohéziós Alapok törvényi szabályozása még nem történt meg, az Elôcsatlakozási Alapok felhasználására létrehozott mechanizmusok kialakításával le lettek téve ezen Strukturális és Kohéziós Alapok végrehajtását majdan szolgálni hívatott intézmény és normarendszer alapjai. Ugyanez a dokumentum elôrevetíti a 151/1998-as törvény 2003 utolsó harmadára tervezett módosítását, mint a regionális politika reformjának és keretei bôvítésének egyik elsô mozzanatát. A kormány vállalása szerint a folyamat lezárása 2005 végére várható.

Ahhoz, hogy a csatlakozást követôen Románia maximálisan ki tudja használni a Strukturális és Kohéziós Alapok által nyújtott lehetôségeket, ugyanolyan feltételek mellett, mint a mai tagállamok, a regionális politika eszköz- és intézményrendszerét minél magasabb hatékonysági fokra kell emelnie. Ez kulcskérdés, hisz az integrációval nem oldódik meg egy csapásra minden probléma, a regionális politika jól megválasztott célrendszere és dinamizmusa a csatlakozás után is meghatározó lesz az ország megfelelô pozicionálásához az Unió határain belül.

A vitaindító tanulmány kimerítôen tárgyalja a román regionális politika jogi és intézményi környezetét, de nem tér ki részletesen a mûködési sajátosságára. A jogi közigazgatási feltételek teljesülése még nem garantálja önmagában sem a hatékony területfejlesztési regionális politika kialakulását, sem a regionális intézményrendszer mûködését. Fontos megvizsgálni részletesen, hogy ez milyen képet mutat ma Romániában, de elôzetesen az máris megállapítható, hogy a román regionális politika és "intézményrendszere" még a létezô kereteket sem képes kitölteni, nemhogy feszítené ezek határait.

Ez több tényezôvel is magyarázható, de talán a legfontosabb az, hogy az alapegység, amire az egész román politikai berendezkedés támaszkodik, az maga a megye. A politikai pártok megyei szervezetekre építkeznek, a választási rendszer megyei kötôdésû, itt lehet nyerni azt a politikai legitimitást amely majd magasabb állami funkcióba "támogathat" egyeseket. Ezért a legitimációért cserébe vállalni kell a megyei érdekcsoportok érdekeltségeinek erôteljes képviseletét. Nyilvánvaló, hogy a korrupció és centralizmus egyik legfontosabb tere maga a megye. Ma a régió a megyei érdekek artikulációjának színtere, regionális kohézió még a megyék közti stabil partnerségek formájában sem jelentkezik

- A központi régió jobb gazdasági-társadalmi mutatóinak okán kisebb fejlesztési támogatásban részesül. Ez a székely megyéket hátrányosan érinti, hisz látszat-fejlettségi szintjük okán kevesebb fejlesztési forráshoz jutnak.

- Szeben és Brassó megye erôteljesebb gazdasági potenciáljának köszönhetôen jelentôsebb forrásokhoz jut hozzá a központi régiónak szánt alapokból, a többi megye rovására

A helyzetet súlyosbítja az a tény is, hogy az Unió regionális politikája elsôsorban NUTS2-es szinten célozza a fejlettségbeli különbségek kiegyenlítését, és fôként ezen a szinten végzi a fejlesztési források csoportosítását is, tehát amennyiben a status quo nem változik, az említett hátrányos állapot a csatlakozást követôen is megmarad, akár fokozódik. Következtésképpen megállapíthatjuk, hogy mindhárom megye jól körvonalazódott gazdasági és általános fejlesztési érdeke, hogy valamilyen új regionális konstrukciót hozzon létre hasonló fejlettségi szintû megyékkel

A fentiek alapján néhány mondatban megpróbálom megfogalmazni azokat a stratégiai célokat, amelyek kiindulási alapot képezhetnek egy integrált Székelyföld fejlesztési stratégia elkészítésében.

A stratégiai célokból következô fejlesztési prioritások és az ezek mellé rendelt programelemek alkotják egy átfogó régiófejlesztési tervdokumentum vázát. Az még kérdéses, hogy miként fog egy ilyen stratégiai tervdokumentum elkészülni. Véleményem szerint ma a kezdeményezés elsôsorban az érintett Megyei Tanácsok kezében van.

A Székelyföld váljék:

- belsô emberi és természeti erôforrásaira támaszkodva, az európai regionális fejlesztési keretek között, saját fejlesztési irányát meghatározni és fenntarthatóan követni képes régióvá;

- az etnikai összetételét helyzeti elônyként kihasználni tudó természetes összekötô kapoccsá Románia és Magyarország között, elsôsorban a helyi lakosság életminôségének javítása érdekében;

- formálisan is meghatározott, versenyképes, önálló intézményrendszerrel rendelkezô régióvá.

Sajnos, ma még nyitott politikai opció és nem ténykérdés az, hogy szükséges és lehetséges-e a három tárgyalt megye szintjén közösen tervezni, ha igen, ennek milyen gyakorlati megvalósítási lehetôségei vannak. Ma jórészt még a három megye egymástól függetlenül gondolkodik fejlesztési stratégiákban, csak ritkán valósítva meg (és akkor is csak pontszerû) együttmûködést egymással.

Fogalmazzuk meg pontosan a területfejlesztés két fô politikai opcióját a Székelyföld esetében:

1. Fejlesztési lehetôségek és stratégiák abban az esetben, ha célként tûzzük ki, hogy a Székelyföld adminisztratív és jogi értelemben is önálló, NUTS2-es szintû régióvá váljon.

2. Fejlesztési lehetôségek és stratégiák abban az esetben, ha a fejlesztési törekvéseket egy formálisan nem létezô, de erôs belsô kohézióval rendelkezô természetes régióra alapozzuk (a Központi régió kereteiben).

Minél elôbb szükséges egy összehasonlító elemzést végezni azzal a céllal, hogy képet kaphassunk arról, hogy a fentebb megfogalmazott két irány közül az egyik vagy a másik felvállalása milyen hatást gyakorol a Székelyföld fejlesztési lehetôségeire.

A két opció közti különbség egyértelmû. Székelyföld mai viszonyai (általában a romániai régiók) jól mutatják, hogy mit jelent egy önálló, jól körvonalazott fejlesztési stratégia és intézményrendszer hiánya. Hozzá kell tenni, hogy a folyamat beindítása nincs elkésve, tekintve, hogy a román régiófejlesztési politikát csak 1998-ban határozták meg jogi norma szintjén, illetve az elsô használható NUTS2-es szintû regionális fejlesztési stratégiák csak 1999-ben készültek el, és a stratégia végrehajtásáért felelôs intézményrendszer vagy intézményközi együttmûködés a mai napig nem jött létre. Természetesen ez nem kell megnyugtassa a Székelyföldi régió fejlesztésén ügyködôket, hiszen önmagában elgondolkoztató már az a tény is, hogy 2002-ben, 12 évvel a rendszerváltás után jutottunk el oda, hogy egyáltalán körvonalazzuk a Székelyföld fejlesztésére vonatkozó fô politikai opciókat, alternatívákat.

A nagy kérdés az, hogy melyik intézmény, szervezet, szakmai csoportosulás az, amely hitelesen vállalhatja fel a politikai opciók felvázolását, és a döntéshozási folyamat lemenedzselését. Ami a döntéshozatali folyamatot illeti, véleményem szerint (a 151/1998-as Románia regionális fejlesztésére vonatkozó törvényben foglaltak alapján is) a kezdeményezés a Megyei Tanácsok irányából kell jöjjön. Ahhoz, hogy a folyamat beinduljon mindhárom Megyei Tanács, megfelelô elôkészítést követôen, sorrendben a következô döntéseket kell meghozza:

1. Kíván-e a másik két megyével szoros együttmûködésben formális régiót alkotni, és ennek érdekében intézményesen együttmûködni.

A folyamat magától értetôdôen akkor folytatódik, ha erre a kérdésre mindhárom Megyei Tanács válasza igen. Ebben az esetben a következô lépés eldönteni azt, hogy

2. Igényli-e azt, hogy Székelyföld adminisztratív és jogi értelemben is önálló, NUTS2-es szintû régióvá váljon, vagy egy adminisztratív szempontból nem létezô, de erôs belsô kohézióval rendelkezô természetes régióra alapozva, a központi régió keretében valósít meg önálló stratégiát.

Gyakorlatilag ez a döntés alapvetôen meghatározza Székelyföld területfejlesztési politikájának keretrendszerét. Amennyiben a három megye közgyûlése amellett dönt, hogy a Székelyföld adminisztratív és jogi értelemben is önálló, NUTS2-es szintû régióvá váljon, ezt a döntést egy mélyreható egyeztetési folyamat kell megelôzze az érintett megyék települési önkormányzataival, illetve a központi kormányzattal. Abban az esetben, ha a döntés az, hogy a három megye együtt a központi régió keretében kíván megvalósítani önálló stratégiát, elengedhetetlenül fontos az ezt lehetôvé tevô közös tervezés és programozás, illetve az ezt elôsegítô intézményes háttér létrehozása (közös fejlesztési tanács, fejlesztési ügynökség stb.).

A Székelyföld régió fejlesztési tervénél alapvetôen a tárgyalt térre kell alapozni, a lakosság etnikai összetételét adottságként kezelve. A területfejlesztés és a programozás egy adott földrajzi terület vagy régió minden lakosára vonatkozik egyenlô mértékben. A Székelyföld esetében sem lehetséges külön román vagy magyar fejlesztési stratégia követése.

Jogos a kérdés, hogy akkor mi célt szolgál a három megye alkotta Székelyföld régió formális megfogalmazása, és miért szükséges és indokolt a programozás és a stratégiakészítés ezen a szinten. A válasz, amit ma erre a kérdésre a legtöbb régióbeli közéleti személyiség azonnal megfogalmazna alapvetôen téves: "a cél az, hogy a magyarok legyenek többségben, és kézbe vehessék saját sorsuknak irányítását". Amennyiben erre ez lenne a helyes válasz, joggal felmerül a kérdés, hogy a két magyar többségû megye szintjén miért nem sikerült eredményeket elérni, hiszen példának okáért semmi nem tiltja és tiltotta eddig sem önálló fejlesztési stratégiák kidolgozását vagy fejlesztési intézmények létrehozását (pl. Arad és Temes megyei tanácsok létrehoztak, és saját költségvetésükbôl fenntartanak megyei fejlesztési ügynökségeket). Az említett téves megfogalmazás viszont azt a veszélyt hordozza magában, hogy a régióban élô román kisebbség képviselôi alapvetôen ellenzô magatartást fognak tanúsítani, ami jelentôsen lassíthatja a regionális építkezés folyamatát.

Véleményem szerint a felvetett kérdésre létezik olyan válasz, amely biztosíthatja az átfogó támogatást mind a régió magyar, mind román lakossága részérôl:

1. a döntési szint közelebb hozása az érintett térséghez, a szubszidiaritás erôsítése;

2. mindhárom megye hátrányosan érintett azáltal, hogy Szeben és Brassó megye fejlettségi mutatói jóval az országos átlag fölött vannak, és ezáltal a központi régió több fejlesztési programból kisebb mértékben vagy egyáltalán nem részesül;

3. mindhárom megye elégedetlen azzal, hogy a régió központja Gyulafehérvárra került;

4. Marosvásárhely központi szerepet töltene be az új régióban, ami alaposan hozzájárulhat a lakossági és intézményi támogatás (a román közösség részérôl is) megteremtéséhez ebben a megyében, és a másik két megye által is sokkal elérhetôbb mint Gyulafehérvár;

5. a programozást és a területfejlesztést közösen létrehozott és mindenki által elfogadott intézményes keretek közé kell helyezni.

A fenti rövid eszmefuttatás leglényegesebb következtetéseit pontszerûen a következôkben fogalmazhatjuk meg:

1. Ma a román régiófejlesztési rendszer keretei és a három székelyföldi megye fejlôdési potenciálja sokkal tágabb lehetôségeket kínál annál, amit a politikai és a közigazgatási elit képes kihasználni, sem a többségi magyar lakosságot képviselô RMDSZ, sem más helyi politikai, civil vagy közigazgatási szervezet nem rendelkezik jól megalapozott programmal/stratégiával ezen a téren.

2. Az elôzô pontban említett probléma okaként elsôsorban a szakemberek hiánya nevezhetô meg, hozzátéve azt, hogy az a néhány szakember, aki az elmúlt években valamilyen formában megszerezte a területi programozáshoz szükséges tudást és tapasztalatot, sem került döntésközelbe.

3. A székelyföldi területi autonómia pontosan soha nem meghatározott politikai passzusát fel kell váltsa/meg kell töltse tartalommal egy, a régió integrált fejlôdését célzó közös programozási rendszer, amit elsôsorban a három megyei közigazgatási intézményeinek strukturált együttmûködésére kell alapozni (ezek közül is kiemelve a Megyei Tanácsok szerepét).

A székelyföldi fejlesztési perspektívák tárgyalásakor fontos megemlíteni a román regionális politika támogatásában megjelenô erôteljes magyar szakmai részvételt, amelynek fôszereplôje a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja (MTA-RKK). Az MTA-RKK szakmai megközelítésének sajátossága, hogy a határon átnyúló magyar-magyar szakmai együttmûködéssel párhuzamosan jó kapcsolatokat ápol a régiófejlesztés és a regionális kutatás több meghatározó romániai intézményével is. Ez a kapcsolati háromszög és az MTA-RKK szakembereinek pragmatikus hozzáállása az elmúlt két és fél, három évben többször is bebizonyította hatékonyságát. A felnövekvô romániai román és magyar szakemberrétegnek egyaránt meg kell tanulnia, hogy a regionális fejlesztés általános kérdései nem kezelhetôk etnikai törésvonalak mentén, az etnikai sokszínûség egy adott régiónak - megfelelôen kihasználva - többletpotenciált jelent.

Ebbôl a perspektívából a Civitas Alapítvány (a szerzô munkahelye) és köréje tömörülô szakembergárda sajátos színfolt a romániai/erdélyi regionális fejlesztéssel és kutatással foglalkozó intézmények körében. Jellegével és regionális tagoltságával integrálni igyekszik az erdélyi magyar és román szakmai mûhelyeket egyaránt, jó kapcsolatokat ápolva ugyanakkor számos bukaresti, budapesti és európai szakmai szervezettel, intézménnyel.

Ma egy olyan paradox helyzet elôtt állunk, hogy a központi hatalom regionalizációs politikája több eséllyel és határozottabb elôrelépéssel kecsegtet, mint az alulról szervezôdô, regionalista mozgalmak, a megyék közti erôsödô regionális együttmûködés vagy a NUTS2-es régiók organikus fejlôdése. Ne ringassunk azonban magunkat illúziókban: a román központi hatalom regionalizációs politikáját elsôsorban a modernizációs kényszer, a minél gyorsabb gazdasági növekedés elérésének szükségessége, a közigazgatás hatékonyságának növelése iránti igény motiválja, és csak addig tart, amíg ezen kényszerítô körülmények együttes hatása érvényesül.

Természetesen nem vitatom az alulról jövô és központi törekvések egymást kiegészítô, komplementer voltára vonatkozó szakmai argumentumokat, csak azt szeretném aláhúzni, hogy az integrációs folyamat felgyorsulása által elôidézett erôs modernizációs nyomás a központi hatalmat akár a helyi hatalom-közeli érdekcsoportok ellenében tett, határozott regionalizációs politikára késztetheti.

A szerzôk a tanulmány 5. fejezetében a következô megoldási lehetôségeket, forgatókönyveket vázolják fel a regionális politika jövôjét illetôen:

"A" forgatókönyv: a már létezô regionális intézményrendszer fenntartása, de a hatáskörök ténylegessé tételével és a rendelkezésre álló források bôvítésével. A forrásnövelés akár a törvény módosítása nélkül is végrehajtható, és máris egy hatékonyabb regionális fejlesztési rendszerünk lesz. A regionális fejlesztés jelentôségét és hatékonyságát a törvény apró módosításaival tovább lehet növelni anélkül, hogy a jelenlegi rendszert alapjaiban kellene átalakítani. A régiók határait a törvény módosítása nélkül is át lehet alakítani, tehát inkább politikai egyeztetések szükségesek, mint jogi megoldás. A regionális fejlesztés központi intézményrendszerét mindenképpen újra kell gondolni.

"B" forgatókönyv: a fennálló régiók vagy újonnan létrehozott régiók területi-közigazgatási egységgé való alakítása. Ezzel a régió közjogi jogi személlyé, vagyis területi-közigazgatási egységgé válna, megszûnne a területi-közigazgatási és a regionális fejlesztési alrendszerek elkülönülése, az elôbbi "elnyelné" az utóbbit. Ehhez alkotmánymódosítás szükséges.

A szerzôk, habár mindkét megoldást célravezetônek tartják, az A variáns mellett teszik le voksukat, felsorolva néhány ellenérvet a B verzióval szemben. Úgy tûnik, e kérdés tekintetében nézetkülönbség van köztünk, kíséreltet teszek ezt néhány mondatban bôvebben kifejteni.

Veress Emôd és Horváth Réka szerint alapvetô probléma, hogy a B variáns egy újabb közigazgatási szintet hoz létre, amely jelentôs többletköltségeket feltételez.

Véleményem szerint a költséghatékonyság kérdése nem lehet meghatározó, a kulcs a reform sikeres végrehajtásában, a jogosítványok és az eszközök jól átgondolt újraosztásában van, hiszen ezek a költségek akár csökkenhetnek is a hatáskör újraosztása következtében. A lakosság oldaláról nézve ez mindenképpen így van, hisz egy ilyen közigazgatási reform eredményeképpen a közszolgáltatások és az ügyintézés jórészt helyi szintre kerül, megosztva a feladatokat a városok, kistérségek és községek között. A regionális tervezés, programozás és koordináció emelkedik a NUTS2-es régió szintjére. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen erôforrásbeli megtakarítást (pénz, idô, ideg) jelentene ez a lakosság számára, és ugyanakkor milyen kompetenciabeli növekedést a települési közigazgatásnak.

Az új közigazgatási egység létrejötte a megyék jelentôs hatáskörvesztését feltételezi, és hosszabb távon akár a közigazgatási státusuk megszûnéséhez vezethet. A vitaindító szerzôi is felteszik a kérdést, hogy szükséges-e Romániában a négy közigazgatási szint léte. Ez egy nyitott vita, amelyet nem szabad kizárólag a rövid távú célok és lehetôségek függvényében kezelni, hisz egy új közigazgatási berendezkedés kialakítása évtizedekre meghatározza egy ország államigazgatási rendszerét.

A B variánssal szembeni ellenérvek sorában fellép az új bürokrácia megjelenésének veszélye. Én mindenképpen üdvözlendônek tartanám egy olyan regionális bürokrácia kialakulását, amelynek elsôdleges identitása a regionális (és nem a megyei) identitás, és fô hatásköre és kompetenciája a regionális programozás és a térségfejlesztés területére tehetô.

A szerzôk másik fontos érve a megyék megtartása mellett a megyei szintû "magyar" politikai hatalom túlélésének kérdése. Véleményem szerint ez álprobléma és semmiképpen nem adhat okot egy esetleges (a megyék státusát csökkentô) közigazgatási reformmal való szembenállásra, hisz ebben az esetben a funkciók (és vele együtt a tiszt- és tisztségviselôk) nem eltûnnek, hanem egy új rendszerbe szervezôdnek.

Egy elkészülendô Székelyföld fejlesztési stratégiának hangsúlyosan viszonyulnia kell ehhez a kérdéshez, megtalálva azokat a megoldásokat, amelyek hatékony alkalmazása a régiót a közigazgatási reform és majdan az integráció nyertesévé teheti.

A makrorégió továbbépítését illetôn Romániában nem kizárólag a közigazgatási kompetenciával való felruházás a meghatározó ellem, mint azt sokan hangoztatják, legalább ugyanilyen fontos a demokratikus legitimáció minôsége: közvetlen, vegyes vagy közvetett. Ha a demokratikus legitimáció közvetlen, a Regionális Tanács tagjait közvetlenül a régió szavazóképes polgárai választják meg, a közvetett rendszer alatt értve a mai állapot továbbélését (a közigazgatási egységek komplex korporatív képviseleti rendszere). A hatékony térségfejlesztési politikát talán legjobban egy vegyes demokratikus legitimációjú testület támaszthatja alá, amelyben paritásos alapon vesznek részt a közvetlenül választott képviselôk és a korporatív alapon - az alsóbb közigazgatási egységek és a központi hatalom által - delegált küldöttek.

Következésképpen elmondhatjuk, hogy bárminemû regionális újrafelosztás, közigazgatási reform tárgyalásánál a legfontosabb kérdések a következôk:

1. Melyek a régiók jogosítványai és eszközei?

2. Hogyan oszlanak meg ezek a kompetenciák a különbözô regionális szintek és a központ között, és milyen a köztük lévô viszonyrendszer?

3. Milyen a demokratikus legitimációja a régiónak, egyszerû dekoncentrált területi egységrôl vagy valós autonóm régióról van szó?

És csak ezek meghatározása után alkothatunk értékítéletet arról, hogy valós regionalizációról vagy burkolt centralizmusról van-e szó.

A román közigazgatás átfogó reformja, az uninominális választási rendszer részleges vagy teljes bevezetése, a Fôispáni Hivatal és a Megyei Tanács költséges és fölösleges dualizmusának felszámolása, a megyék súlyának fokozatos csökkentése és a NUTS2-es régiók közigazgatási egységgé való szervezése teremtheti meg egy valós regionális politika létrejöttéhez szükséges feltételeket.