A legboldogabb nemzeteknek nincs történelme.
(George Eliot)

A "nacionalizmus" terminussal elôször egy 1774-es Herder-szövegben találkozunk (Alter 1989:7); azóta egy sor jelenség elképesztô keverékére használatos. Az elemzôk gyakran panaszkodnak, hogy a nacionalizmus annyi eltérô jelentést ölel fel, hogy maga a fogalom is zavarossá válik. A téma legátfogóbb szöveggyûjteményének szerkesztôi ezért állítják, hogy "a nemzetek és nacionalizmus tanulmányozásának legfôbb nehézsége egy megfelelô és mindenki által elfogadott meghatározást találni a kulcsfogalmak, a nemzet és nacionalizmus számára" (Hutchinson és Smith 1994:4). Egy másik szakértô szerint "a »nacionalizmus« terminust az általa felölelt jelenségek bôsége a politikai és analitikus gondolkodás mai szótárának egyik leghomályosabb fogalmává teszik" (Alter 1989:4.) E homályosság miatt a nacionalizmus tanulmányozása különösen olyan szerzôket vonz, akiknek céljai inkább politikaiak, mint analitikusak.² Ha az emberek a nacionalizmus meghatározásában sem tudnak megállapodni, nem meglepô, ha annak megítélése is igen változó - különösen okait, nemes vagy maradi természetét tekintve, vagy azt a kérdést, hogy a politika egy maradandó formáját képezi-e.

Ugyanakkor a nacionalizmus megértésére való képességünk nem annyira rossz, amint azt a fenti kifogások sugallják. A szakirodalomban nagyobb az egyetértés, mint azt általánosan belátják és állítják. A nacionalizmus mindenekelôtt politikai jelenség (Breuilly 1993). A nacionalizmus irodalmi, zenei és mûvészi vonatkozásai kutatásra kiváltképpen méltó területek lehetnek ugyan, de nem ôk a felelôsek a téma iránti érdeklôdés növekedéséért.³

A helyzet egyáltalán nem reménytelen, hiszen létezik egy, a szakirodalomban általánosan elfogadott analitikus meghatározás. Régóta elfogadott, hogy a nacionalizmust a nemzet - egy sajátos kultúrájú és önrendelkezésre törô közösség - határainak az állam határaival való egybeesésére irányuló politikai tevékenységek jelentik.⁴ Állam alatt azokat a szakosodott intézményeket értem, amelyek a rend, igazságszolgáltatás, társadalmi jólét és védelem biztosításáért felelnek egy területileg behatárolt társadalomban (North 1981; Poggi 1978; Weber [1922] 1978:905). A nacionalizmussal így közvetve vagy közvetlenül együtt jár a nemzeti önrendelkezésre való törekvés.

A meghatározás egyik aspektusa további kifejtést kíván. Ha a nacionalizmus egy bizonyos cél érdekében végrehajtott kollektív cselekvés, hogyan lehet ezt a célt empirikusan meghatározni? Míg a nacionalista mozgalmak egyéni résztvevôinek indokai kifürkészhetetlenek,⁵ minden társadalmi mozgalom vagy politikai párt széles körben reklámozott célok alapján próbál követôket toborozni. Következésképpen a nemzet és kormányzati egység egybeesésére törekvô (például a nemzeti szuverenitásért harcoló) csoportok egyértelmûen nacionalisták.⁶ A nacionalizmus azonban egy változónak tekinthetô, és nem egy állandónak. Amilyen mértékben egy csoport kevesebbre, mint teljes nemzeti szuverenitásra törekszik - vagy olyan célok elérésére, amelyek nem jelentôsek ennek elérésében -, abban a mértékben talán kevésbé nacionalista.⁷

A meghatározások úgy mûködnek, hogy fogalmakat határolnak körül: egy teljesen átfogó meghatározás fölösleges.⁸ Mint minden meghatározás, ez is kizár tárgykörébôl bizonyos jelenségeket. Minden meghatározáson azt kell számon kérni, hogy a megfelelô elemeket zárja-e ki a cél érdekében. Noha ez a meghatározás történelmileg nem kizáró jellegû - például nem korlátozza a nacionalizmust a modern korra -, tartalmilag vállaltan kizárólagos. A nacionalizmust a politika területére korlátozza. Meghatározásunk szerint tehát nemzeti ideológiák vagy érzelmek nyelvi, zenei vagy szimbolikus formában való kifejezôdése - amint az igen gyakori a 16. századi Európában (Marcu 1976) - a nemzeti önrendelkezést kifejezett célul kitûzô társadalmi mozgalmak hiányában nem minôsülnek nacionalizmusnak.⁹

A nacionalizmust meg kell különböztetnünk más politikai jelenségektôl, amelyekkel néha összemossák. A nacionalizmus államépítô változata (amelyet bôvebben a 4. fejezet tárgyal: State-Building Nationalism, 56-69.) különbözik az átlagos imperializmustól, amely akkor áll fenn, ha központi uralkodók kiterjesztik ellenôrzésüket egy vagy több különbözô kulturális csoport által lakott területekre, de ezután nem próbálják kifejezetten egyetlen kulturális egységgé formálni az így létrejött keveréket. Az imperializmus nem a nacionalizmus egy típusa, mert a birodalmak szándékoltan multinacionálisak. A nacionalizmus hasonlóképpen különbözik a regionalizmustól, amely olyan kollektív cselekvést jelent, amely a jogoknak és erôforrásoknak a központ és egy adott régió hatóságai, illetve polgárai között fennálló egyensúlyát hivatott megváltoztatni. Mikor az ilyen központ-periféria alkudozás a periféria szuverenitásának követelése nélkül folyik¹⁰, az nem minôsül nacionalizmusnak.

De távolról sem mindenik az. Fentebb a javak "többségérôl" beszéltem, ami jól mutatja, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is egy társadalomban a kormányzati egység. Az egyszerû, vadász-gyûjtögetô társadalmakban a válasz világos: a helyi csoport a szóban forgó egység (Johnson és Earle, 1987).¹¹ Hasonlóképpen, a klasszikus feudalizmusban a jogar a kastélyt illeti. A fejlett társadalmakban ezzel szemben a kormányzás feladatát jóval nagyobb és földrajzilag kiterjedt egységek látják el. Néha, mint Franciaországban, a központi állam a kormányzati egység: többnyire az ô szervei felelôsek a releváns kollektív javak biztosításáért és elosztásáért az egész országban. Ezért mondják, hogy bármely adott nap bármely órájában a francia iskolák minden egyes diákja ugyanazt a leckét tanulja.

Általánosan elfogadott tény, hogy a nacionalista mozgalmak között jelentôs különbségek vannak. Sok erôfeszítés történt egy olyan tipológia felállítására, amely megragadná a számottevô különbségek egy részét (l. pl. Haal 1993). Legtöbbjük a liberális, kulturálisan befogadó (Csipkerózsika-típusú) nyugat-európai nacionalizmusokat különíti el a máshol általános nem-liberális, kulturálisan kirekesztô (Frankenstein szörnye-típusú) nacionalizmusoktól. Noha a nacionalista mozgalmak ezen normatív különbségei rendkívül fontosak voltak a történelem során, kétséges, hogy a nacionalizmus dimenzióinak normatív alapú meghatározásával meg lehet magyarázni ôket. Ha meg akarjuk magyarázni, hogy miért öltött a nacionalizmus annyi különbözô formát a különbözô társadalmakban, inkább egy analitikus megfontolások alapján felállított tipológiát kell keresnünk.

Ha a nacionalizmus a nemzet határainak a kormányzati egység határaival való egybeesését célzó kollektív cselekvés, e meghatározásból a nacionalizmusnak egy egyszerû analitikus tipológiája következik (l. az 1. ábrát.) Ez a tipológia segít megmagyarázni a nacionalizmus típusai közötti normatív különbségeket is.

1. ábra

Végül, az egyesítô nacionalizmus egy politikailag megosztott, de kulturálisan egynemû terület egyetlen államban való egyesítését jelenti, mint a tizenkilencedik századi Német- és Olaszország ismert példája esetében. Ebben az esetben a kulturális és kormányzati határoknak az egybeesése egy új, a nemzet tagjait egyesítô állam létrehozását kívánja meg. Míg az államépítô nacionalizmus többnyire kulturálisan befogadó, az egyesítô nacionalizmus gyakran kulturálisan kirekesztô.¹²

Noha a hazafiasságot - saját nemzetünk a riválisokhoz viszonyított és a nemzetközi rendszerben elért megbecsültsége és ereje emelésének vágyát - gyakran nacionalistának tekintik, jelen meghatározásunk kizárja ezt a használatot. A hazafiasság egyáltalán nem a nacionalizmus egy formája, mivel esetében a nemzet és kormányzati egység határai már eleve egybeesnek. Ez a korlátozás azonban nem különösebben hátrányos. Mivel nemzetállamnak kevés vagy egyetlen állam sem minôsül, hazafiasság (amint azt itt meghatároztuk) alig létezik. A mindennapi nyelvhasználatban hazafiasságnak minôsülô mozgalmak többsége közvetetten egyik nemzet érdekeit egy másik ellenében próbálja többnemzetiségû államokban elômozdítani. Jelen keretben ezek az államépítô nacionalizmus esetei.

A fenti tipológia nem kimerítô. Nem lehet elhelyezni benne azokat a nacionalista mozgalmakat, amelyek - mint a cionizmus vagy a mormonizmus - vallási csoportoknak az ígéret távoli földjeire való vándorlásából származnak. Ezek a mozgalmak azonban kivételesen ritkák. Miután meghatároztuk a nacionalizmust és fôbb típusait, a következô fejezetben áttekintjük tanulmányunk részeit.

Mi fékezhetné meg a nacionalizmus sötét oldalát? Az egyik megoldás megadni a nacionalistáknak, amit kívánnak - az önrendelkezést.¹⁴ Mivel azonban ez olyan precedenst teremtene, amely a legtöbb meglévô állam felbomlásához vezetne, ez az elképzelés nem vehetô komolyan. Az önrendelkezés biztosítása nélkül a nacionalizmus három különbözô folyamatba való beavatkozással mérsékelhetô. Az elsô a nemzet kialakulása. Mivel a nacionalizmus alapja a nemzet, minden, ami vonzerejét csökkenti, szûkíti céljait is. A nacionalizmus megfékezésének egyik módját így olyan intézkedések jelentik, amelyek aláássák a nemzetek társadalmi alapjait. Ez feltételezi a csoportképzôdés, a csoport-szolidaritás és a nemzeti identitás kialakulásáért felelôs mûködések megértését.

Az embereket gyakran határozzák meg társas állatokként.¹⁵ Ám ha az emberek alapvetôen ennyire társas lények, miért csak a legkisebb csoport, a család az, amely valamennyi emberi társadalomban fellelhetô? Az evolúcióelmélet markáns választ ad erre a kérdésre.¹⁶ Ha az emberek úgy cselekszenek, hogy maximalizálják genetikai állóképességüket, amint azt az evolúcióelmélet tanítja, nepotistán fognak viselkedni, a genetikailag közelebbi hozzátartozókat részesítve elônybe a távolabbiakkal szemben. Bizonyos körülmények között az emberek még jelentôs személyes veszteségek árán is segítik közeli rokonaikat.¹⁷

Amikor azonban az együttmûködés átlépi a szoros rokoni kapcsolatok hálóját, és az emberek cselekedeteit a jóindulat, kötelesség vagy polgári kötelességtudat vezérli, az inkluzív állóképesség nem lehet a magyarázat.¹⁸ A család egyetemesen jelen van az emberi társadalmakban, de az emberek nem mindig alakítanak más csoportokat, mert ennek ára néha meghaladhatja a nyereségeket.¹⁹

Csoportalakítás ezért gyakran a fizikai biztonság és élelmiszertermelés bizonytalansága esetén fordul elô.²⁰ A legalapvetôbb csoport talán az, amelyet tagjai kölcsönös biztonsága érdekében hoznak létre.²¹ Egy kiemelkedô példa erre a kalahári !Kung San, akiket sivatagi környezete különösképpen függôvé tesz a víztôl. Az esôs évszakokban, amikor bôven van víz, a sejtszerû családok kölcsönös elszigeteltségbe szóródnak szét. A száraz évszakokban azonban víz csak vizesgödrökben található. Hogy a száraz évszakokban is vízhez juthassanak, a családok kénytelenek vizesgödrök körül csoportosulni, társadalmi kapcsolatokat létesíteni egymással, és több-családos csoportokat létesíteni. (Johnson és Earle 1987: 38-54.)²²

Ám bármilyen sokra értékeljék is a közös javakat, a tagok mégis elônyben részesíthetik az elôállításukban való részvétel nélküli fogyasztásukat és a szabadúszást (Olson 1965). Ha esetleges együttmûködôk (Axelrod 1984; Bendor és Swistak 1997), biztosítékot fognak követelni, hogy hozzájárulásuk nem lesz a szabadúszók prédája, vagy azoké, akik többet vesznek el, mint ami megilletné ôket. Mindkét embertípus csak akkor hajlandó részt venni a közös javak elôállításában, ha biztos benne, hogy mások nem prédálhatják azt szabadon. Ezért a közös javakkal való folyamatos ellátottság megköveteli a társadalmi ellenôrzés - megfigyelô és büntetô intézmények - létrehozását, amelyek visszafogják a szabad prédát.²³ Ezeknek az intézményeknek a célja túlmegy azon, hogy eltántorítsa a tagokat a szabad prédálástól. Csak akkor fognak létrejönni, ha csökkentik az ellenôrzést gyakorlók képességét a tagok tulajdonának kisajátítására (Barzel 1999). Ennek ellenére az ellenôrzés természete homályos lehet maguk a tagok számára is.²⁴

Ezen a ponton azonban egy újabb probléma vetôdik fel.²⁵ Mivel ezek az ellenôrzô intézmények maguk is közösségi javak, miért hoznák ôket létre egyáltalán az egyének? Más szavakkal, miért törekedne valaki szándékosan a más tagok fölötti ellenôrzésre? Bizonyos körülmények között a megfigyelés és büntetés nem különösebben drága tevékenységek, így megérik az erôfeszítést. Egyik ilyen körülmény a közös javak elôállításának és fogyasztásának átláthatósága. Ha a közös javakat távol kell tartani a hozzá nem járulóktól, elôállításuknak és elosztásuknak erôsen átláthatónak kell lennie - különben sem a szabad préda (a termelés problémája), sem a túlfogyasztás (az elosztás problémája) nem akadályozható meg. A termelés átláthatósága akkor a legnagyobb, ha az egyéni erôfeszítés jól mérhetô az eredménnyel; az elosztás átláthatósága azonban akkor, ha az egyéneknek nyilvánosan, valamilyen központi lerakatból kell mérhetô részt kivenniük a közös javakból.

Számos csoport pusztán az egyéni javak összeadásával, azaz egy közös lerakat vagy bank létrehozásával termel közös javakat. Ekkor az egyéni hozzájárulónak joga van a közös lerakat bizonyos részéhez mint magántulajdonhoz, amikor erre kellô szükség mutatkozik. Technológiailag elmaradott körülmények között az átláthatóság akkor a legnagyobb, ha a közös javakat valamilyen központi helyrôl gyûjtik össze és osztják ki.²⁶ Ilyen körülmények között valamennyi tag önként vállalja az ellenôrzés terhét, hogy biztonságban tudja befektetését (Hechter 1990: 20).

Mivel a társadalmi ellenôrzés megszabja, ki fér hozzá a közös javakhoz, az mindig társadalmi korlátokat is felállít. A hozzá nem járulók távoltartása önmagában létrehoz bizonyos területiséget (Sack 1996: 59-60).²⁷ Ha a termelés alapja a földmûvelés, ez a területiség a társadalmi határokat földrajzi határokká tágítja.²⁸ A legfontosabb, hogy a csoportok közötti határok eredetileg az ellenôrzés intézményeibôl, és nem egy elôre meghatározott társadalmi identitásokból származnak. Így az identitások származnak a határokból, és nem fordítva. Mindezt együttvéve tehát a csoportszolidaritás mértékének változásai a függôség és az ellenôrzési mechanizmusok függvényei. Az erôsen függô tagságú és kiterjedt ellenôrzési képességekkel rendelkezô csoportok lesznek a legszolidárisabbak.

A nacionalizmus megköveteli valamilyen állam létét - egy, a védelemért, a viták megoldásáért és újraelosztásáért felelôs szakosodott intézményét. Noha az elsô államok nagyon kicsik voltak, egyes ókori államok - mint Kína és Jáva - több millió embert kormányoztak. Mivel különálló kormányzati struktúráik, illetve kulturálisan és térben koncentrált lakosságaik voltak, ezeknek a premodern államoknak éretteknek kellett volna lenniük a nacionalizmusra.³⁰

Ha állam nélkül a nacionalizmus nem jelenhet meg, hogyan jelenik meg az állam? Az elsôdleges államok az állam fogalmával korábban nem rendelkezô egyének és csoportok között, spontán módon jelennek meg (Fried 1967; Cohen és Service 1978).³¹ Ezzel szemben a másodlagos államok létezô állam-formáknak egy adott területen kívülrôl, általában hódítás következtében való bevezetése során jelennek meg. A csoportképzôdés elemzése az elôzô fejezetben adja az elsôdleges államok kialakulásának egyik kulcsát.

Képzeljünk el néhány, magasan szolidáris csoportot, amelyek ugyanazon a területen belül dörgölôznek úgymond egymáshoz.³² Noha általában kapcsolatban fognak állni a szomszédos csoportokkal, gazdasági és házassági célokkal, nincs okunk azt várni, hogy ezek a csoportok mindig békésen fognak egymás mellett élni (Gamble 1986:41-47.). Ehelyett bizonyos alkalmakkor egyesek erôszakhoz folyamodnak a másik erôforrásainak eltulajdonítására. ³³ Amennyiben az illetô csoportok kultúrái és termelési módjai különböznek, a leigázás mint az erô alkalmazásának módja valószínûleg felváltja a lopást. Ez a fosztogatás jelenti a legnagyobb állandó fenyegetést a csoport jólétére nézve. Így amikor 1138-ban a skótok egy csoportja angolok egy csoportjával találkozott a határvidéken, "a/z angol/ férfiakat mind megölték, a lányokat és özvegyeket meztelenül és megkötözve tömegesen hajtották Skóciába, rabszolgaságra." (Bartlett 1994: 80).³⁴ Biztosak lehetünk benne, hogy az angolok hamarosan viszonozták a szívességet. Hasonló hátborzongató történetekkel a világ bármely táján találkozhatunk.³⁵

Valamennyi hasonló csoport tagjainak jobb lenne, ha védelmet élvezhetnének a rablás ellen. Innen adódik a társadalmi rend iránti igény területeiken (vö. Johnson 1982, aki szerint ennek az igénynek a megjelenéséhez a lakosságnövekedés önmagában is elvezet). Amennyiben leigázás is fenyegeti ôket, ez az igény még erôsebb lesz. Amint Hobbes mondta, a védelmet az biztosítaná, ha mindenki meg tudna egyezni egy rendôri hatalommal felruházott állam létrehozásában. De hogyan lehetne egy ilyen államot valaha is önkéntesen létrehozni?³⁶ A társadalmi rend olyan közjó, amely köztudomásúan kiszolgáltatott a szabad prédálásnak.

Az államok ugyanolyan okokból jönnek létre, mint a csoportok - vagy mint a csoportok közötti szabad megegyezés eredménye (mint az elsôdleges állam), vagy mint az egyik sor csoport által a másik ellen használt erôszakstruktúra (mint a másodlagos állam: Levi 1988; Olson 1993; Tilly 1985). Szabad megegyezés esetében az állam anarchikus környezetben jön létre, amikor egy sor kisebb csoport összeáll, és létrehoz egy közös ellenôrzési struktúrát, amely megakadályozza ôket hogy egymást rabolják, és megoldja a csoportközi konfliktusokat.³⁷ Erôszakos létrejötte esetén az államot egy felsôbbrendû katonai technológiával rendelkezô csoport kényszeríti rá akaratával együtt a gyengébbekre.³⁸

Bizonyos pontig ez a magyarázat követi az államok létrejötte hobbesi leírásának logikáját, azzal a fontos megkötéssel, hogy ebben az elméletben magasan szolidáris csoportok - nem az egyének - az ágensek.³⁹ Amint egy közös jóban közösen érdekelt emberek nem érhetik el azt az egyes tagok ellenôrzése nélkül, a rendben közösen érdekelt magasan szolidáris csoportok nem érhetik el azt a csoportok ellenôrzésének valamilyen módja nélkül.⁴⁰ Az ellenôrzô struktúrának ez a magasabb szintje az állam.⁴¹

Egy csoporton belül a szolidaritás ezért úgy valósítható meg, mint egy több szolidaritás-csoportból álló területen belül; mindkét esetben ugyanaz a mechanizmus mûködik.⁴² Egy adott területen a társadalmi rend nem más, mint kiterjesztett csoportszolidaritás. Az elképzelés azonban, hogy az állami ellenôrzés és az alacsonyabb szintû csoportellenôrzés izomorf lenne, számos ehhez kapcsolódó kérdést vet fel. Miért szükségesek az állam kialakulásához elôzetes szolidaritás-csoportok, és miért maradnak ezek a csoportok az állam kialakulása után is fenn? Továbbá, mi akadályozza meg a csoportokhoz nem tartozó egyéneket, hogy államot alakítsanak és tartsanak fenn? A válaszok az állam fenntartásának költségei körül forognak, amelyek alacsonyabbak, ha az egyén és az állam között csoportok közvetítenek. Általában minél több erôforrást kell rendfenntartásra fordítani, annál kevésbé hatékonyak az ellenôrzô struktúrák. Ez a hatékonyság a társadalmi csoportok méreteivel nô, még ha a társadalom összlakosságának száma állandó is marad, és a csoportok állta költségek a hozzájuk tartozó egyének számával arányosan növekszik is.

A csoport méretének és a megfigyelés és büntetés költségeinek szigorú összefüggése valamennyi szinten csökkenti a csoportok tagjainak optimális számát. Mikor a csoport méreteinek növekedése megnehezíti a megfigyelést, a rendfenntartás költségeit az ellenôrzôláncok szûkítésével és mélyítésével lehet a legalacsonyabban tartani. Általában ilyen a fejlett távközléssel rendelkezô multikulturális társadalmak szervezettsége.⁴³ Amikor azonban a megfigyelés könnyebb, a széles és felületes ellenôrzôláncok kevésbé költségesek. Ez segít megmagyarázni, miért szervezôdnek egyes társadalmak néhány, közvetlenül az állam szintje alatti csoportba, hosszú, szûk ellenôrzôláncokkal (mint a feudalizmus esetében), és miért oszlanak mások több csoportra, szélesebb ellenôrzéssel (mint a modern bürokratikus államokban.)

Ebbôl az elemzésbôl az következik, hogy az állam és az egyén közötti csoportközvetítés - avagy közvetett kormányzás - valamilyen formájára szükség van a nagy társadalmak rendjének fenntartásához.⁴⁴ Ám az adott környezeti megszorításokhoz képest túl nagy közvetítô csoportok tulajdonképpen csökkenthetik a társadalmi rendet, mivel jelentôs mennyiségû erôforrást kell fordítaniuk a belsô szolidaritás fenntartására.

Noha a fenti elbeszélés összetettnek tûnhet, azon az egyszerû elképzelésen alapszik, hogy az elsôdleges államalakítás csak magasan szolidáris csoportok progresszív társulásával jöhet létre. Ez egy intuitív elgondolás. Ugyanakkor egy nagy múltú elgondolás is, szülôatyja Johannes Althusius (sz. 1577, Vesztfália), aki az állam föderalista elméletét szegezte szembe a Bodin népszerûsítette központosított szuveranitás-elgondolással (Althusius /1614/ 1964.)⁴⁵

Sem Platón, sem Arisztotelész, sem klasszikus antikvitás más, nyomdokaikba lépô szerzôje nem alkotta meg a föderalizmus fogalmát. Az elképzelés a középkorban alakult ki, amikor a nagy városszövetségek politikája - különösen a németországiaké - magára vonta az elméletírók figyelmét. Althusius a Kálvin politikai nézeteibôl következô álláspontot gondolta tovább - az alkotmányos rend biztosítói, mint a Kálvin által említett spártai ephorok által ôrzött defenzív föderalizmust. Az ilyen föderális berendezkedés példái Althusius számára egyértelmûen adottak voltak a kálvinista egyház formájában, a svájci és a holland államszövetségben. (Az oxfordi egyetem kialakulása autonóm kollégiumokból szintén jól példázza ezt az elvet.) Althusius szerint a családtól kezdve a politikai közösség egymásra következô szintjein azokat, akik rendben élnek együtt, egy explicit vagy implicit egyezség köti össze, hogy megosszák javaikat a közös érdek és haszon megvalósítása. Számára a falu a családok föderatív szövetsége, akárcsak a céh; a város a céhek szövetsége; a tartomány a városok és falvak szövetsége; a királyság vagy állam a tartományok szövetsége; a birodalom az államok és szabad városok szövetsége. Ez az elképzelés az urak és vazallusok egymásra következô szintjeinek feudális hierarchiáját kooperatív alkotmányos renddé alakította át.⁴⁶

Az elsôdleges állam kialakulása fenti elméletének lényege, hogy minden szinten a szövetség az elôzô szint egységeibôl áll. Így a csúcson az állam tagjai nem egyes személyek vagy családok, hanem politikai szervezettségû közösségek - tartományok és városok. Továbbá valamennyi ilyen társadalmi egység osztozik a politikai szervezôdés közös problémáiban. Amint azt a tizenkilencedik századi német történész, Jacob Burckhardt mondotta ((1860), 1958), az állam távolról sem szerves egység; ellenkezôleg, az állam mûalkotás. Jelen céljaink szempontjából az elmélet fô következménye, hogy a megfigyelés magas költségeivel szembesülô államok kénytelenek a közvetett kormányzás valamilyen formájára hagyatkozni.⁴⁷

Ha a közvetett kormányzást kulturálisan sajátos területek ellenôrzésére vezették be, akkor fontos látnunk, hogy ezek a területek kulturálisan többé és kevésbé homogének is lehetnek.⁴⁸ Hogy egyszerûsítsük a kérdést, tételezzük fel, hogy a közvetett kormányzást négy lehetséges helyzetben vezették be (2. ábra.) Milyen következményekkel járnak a közvetett kormányzás ezen helyzeti változatai a nacionalizmus kialakulására nézve?

II. eset. Ez egy bizonytalan helyzet. A kulturálisan vegyes csoportoknak eleve nem lehet hagyományos kormányzata. Hagyományos hatóságokat kulturálisan homogén csoportok hoznak létre - ezt jelenti a "hagyományos kormányzás".⁴⁹ Ha a terület két kulturális csoport között oszlik meg, akkor vagy egyiket hagyományos (az I. eset), a másikat pedig nemhagyományos hatóság vezeti (a III. eset), vagy mindkettônek nemhagyományos kormányzata van. Így a II. eset vagy az I., vagy a III. esetté alakul át.

Gyakran megjegyezték már, hogy a történelem elôtti idôkhöz képest az autonóm területi egységek száma roppant mértékben csökkent, és a fennmaradó autonóm egységek mérete következésképpen nôtt. Kevesebb figyelmet kapott az a tény, hogy ezek a kisebb számú és nagyobb egységek egyre inkább változatos területi alegységekre tagolódtak (Sack 1986: 53). Míg a koramodern Európa kis politikai közösségei (városállamok, autonóm püspökségek, kis fejedelemségek) viszonylag közvetlen módon kormányozhatók voltak, a nagyobb államoknak a közvetett kormányzás valamilyen formáira kellett hagyatkozniuk. A tizenhetedik század elôtt minden nagy európai állam erôs közvetítô szervekkel kormányozta alattvalóit, amelyek jelentôs autonómiával rendelkeztek, akadályozták azokat az állami követeléseket, amely nem állt saját érdekükben, és saját javukra fordították a delegált államhatalom elônyeit.⁵⁰

Hasonló intézményes berendezkedésekre Európán kívül is találunk példát.⁵¹ A közvetett kormányzás klasszikus példáját az Oszmán Birodalomban találjuk, ahol a különbözô kulturális csoportok saját kormányzattal rendelkezô millet-ket alkottak, amelyek a császárnak adóztak.

Minél periférikusabb földrajzilag egy terület egy államban, annál általánosabb a közvetett kormányzás.⁵² Ez jelentôs hatalmat és szabadságot hagy a helyi hatóságoknak, ameddig azok féken tartják a király ellenségeit, és biztosítják az erôforrások áramlását a fôvárosba:

Az elsôdleges államalakulás fenti elmélete megmagyarázza, miért kellett a preindusztriális társadalmaknak közvetett kormányzáshoz folyamodniuk ahhoz, hogy biztosíthassák a rendet kiterjedt lakosságaik és területeik között. A tizenkilencedik század elôtt valamennyi kiterjedt állam a központi ellenôrzés gyakorlati korlátai miatt folyamodott közvetett kormányzáshoz. Mivel a közvetett kormányzáson alapuló államok nem voltak hajlamosak vagy képesek beavatkozni az ôket alkotó alacsonyabb szintû csoportok ügyeibe, ezek a csoportok általában kialakították saját kormányzati egységeiket. A közvetett kormányzáson alapuló államok kevés vagy semmi fenyegetést nem jelentettek a helyi hatóságok elôjogaira nézve. Ugyanakkor nem képeztek vonzó célpontokat a politikai hódítás számára. Noha a nagy agrárbirodalmak - köztük a Római, Kínai, Ottomán és Habsburg Birodalmak - nyilvánvalóan rendelkeztek központi kormányzati szervekkel, és noha különbözô kulturális szokásokkal és hiedelmekkel rendelkezô lakosságuk volt, ameddig közvetett kormányzásra hagyatkoztak, általában nem szembesültek nacionalista kihívásokkal. ⁵³

A közvetett kormányzás két különbözô módon akadályozta a nacionalizmus fellépését.⁵⁴ Gyakran biztosított saját kormányzati egységet a meglevô nemzeteknek, elejét véve ezzel a nemzeti szuverenitás követelésének. Még amikor kulturálisan idegen hatalmak kormányoztak is, a kulturális konfliktusok gyakran rövid életûek voltak, mert a közvetett kormányzás elôsegítette a kulturálisan idegen kormányzók asszimilálódását a vidéki lakossághoz. Így néhány generáció során a normann hódítók kulturálisan angolokká váltak, az anglo-írek kulturálisan írekké, és így tovább. Az asszimilációs nyomás a házastársak és a kereskedelmi nyereség iránti, valamint kommunikációs szükségletekbôl és más tényezôkbôl fakadt. Amint a kormányzati egység kulturálisan homogénné vált, a nemzeti szuverenitás is megvalósult. Ezáltal a nacionalizmus céltalanná vált.

A modern állam egyik megkülönböztetô jegye, hogy ura saját területének. Ez feltételezi az ellenôrzés központosítását, mert enélkül az állam nem képes érvényesíteni saját akaratát területein. (Migdal 1988: 32-33.)⁵⁶ A gazdagsággal ellentétben a hatalom a nullszaldós javakhoz tartozik. A központnak az ellenôrzô hatalmat az elôzô fejezetben tárgyalt helyi hatóságoktól kell kiharcolnia magának. Ily módon a modern állam közvetlen kormányzata a korábbi közvetett kormányzatot váltja fel. A közvetlen kormányzás nem feltétlenül számolja fel ezeket a helyi hatóságokat, azonban azáltal, hogy központi ellenôrzésnek veti alá ôket, autonómiájuk jelentôs részét felszámolja.

Bár nem Franciaország vezette be elsôként, mégis ô képezi a közvetlen kormányzás talán leglátványosabb példáját.⁵⁷ Japánnal és némely Skandináv állammal ellentétben Franciaország valaha többnemzetiségû volt. Île de France fokozatosan, évszázadok során kiterjesztette ellenôrzését mind olyan vetélytárs (rész)államok fölé, amilyen Burgundia volt, mind más nyelvû, kultúrájú területekre: Bretagne-ra, az okszitánul beszélô Dél-Franciaországra és Elzászra. A közvetlen kormányzás lehetôvé tette Franciaország számára, hogy a tizenkilencedik század második felére a nemzetállamiság eszményéhez legközelebb álló formát megvalósítsa.

Mint szinte valamennyi állam, 1789 elôtt Franciaország is közvetett kormányzattal rendelkezett.⁵⁸ Noha a király intendánsokat, királyi megbízottakat alkalmazott az adók beszedésére, vidéken a kormányzati munka nagy részét a helyi hatóságok, elsôsorban papok és nemesek végezték. Ezek a helyi hatalmasságok általában féltékenyen ôrizték kiváltságaikat a központ beavatkozásai ellen. Ameddig a központ és a vidék közötti viszonyok kiegyensúlyozottak voltak, kevés probléma adódott. Ám amikor a központ egyre több jogot és erôforrást követelt magának, ez ellenreakciókat váltott ki a vidéki nemességbôl és parasztságból. Tulajdonképpen a forradalom kiváltó oka egy ilyen többletadó-követelés volt a tizennyolcadik század végén (Tilly 1990: 108.).

Ha a közvetett kormányzás ennyire hatékony, miért vezették be az európai történelem ilyen késôi szakaszában? A közvetlen kormányzás kialakulásának okai jelenleg is vita tárgyát képezik.⁵⁹ A vezetô magyarázatok a keresleti és kínálati tényezôket hangsúlyozzák. A kínálat felôli magyarázat szerint a központi uralkodók mindig is közvetlenül akartak kormányozni, de egyszerûen nem voltak képesek erre. Eszerint a közvetett kormányzás egyfajta második legjobb stratégia volt, mivel az ügynökségek és korrupció problémái, amelyeket maga után vont, mindenütt aláásták a központi hatalmat (Kiser és Schneider 1994). Amint a közvetlen kormányzás technikai feltételei - monetarizált gazdaság, modern kommunikációs és szállítási technológiák és képzett hivatalnokok - adottak voltak, a központi uralkodók mindenféle kényszer nélkül bevezethették a közvetlen kormányzást.

Ezzel szemben a keresleti magyarázat azt sugallja, hogy a közvetett kormányzás nem a technológiák, hanem az uralkodók szándékainak változását jelzi. Eszerint a nézet szerint a növekvô geopolitikai feszültség azoknak az uralkodóknak kedvez, akik képesek sikeresen háborúzni.⁶⁰ A háborúzás nemcsak kockázatos, de igen drága vállalkozás. Hatékonyságának hiányosságai miatt a közvetett kormányzás jelentôsen behatárolja az erôforrások mennyiségét, amit az uralkodók a környezô gazdaságból beszedhetnek (Barkey és von Hagen 1997). Következésképpen a bevételre éhes uralkodók a közvetlen kormányzáshoz folyamodnak, mint katonai ambícióik pénzelésének legjobb módszeréhez. A központ hatósági problémák megoldásáért vállal szervezeti terheket magára. A keresleti magyarázatban tehát a lényeg nem az ellenôrzés költségeit csökkentô technikai feltételrendszer, hanem a növekvô geopolitikai verseny, amely növeli a központ adóbevétel-igényét. Ennek kielégítésére folyamodnak a központi uralkodók a közvetlen kormányzáshoz, mert a nagyobb bevételek lehetôvé teszik katonai fejlesztésekre fordított támogatások növelését.

A történelmi tényeknek azonban sem a keresleti, sem a kínálati magyarázat nem felel meg. Ha a monetarizálódás, technológia és képzett személyzet a közvetlen kormányzás elegendô feltétele, akkor Svájcnak vagy Hollandiának nagyjából Franciaországgal és Angliával egy idôben kellett volna bevezetnie. Az hogy mégsem sikerült bevezetniük, kellôképpen cáfolja ezt a nézetet. A kulturális sokszínûség mindkét országban jelentôs szerepet játszott a közvetlen kormányzás átvételének korlátozásában.⁶¹

A kereslet és kínálat szempontjait helyesebb egymást kiegészítô, különbözô oksági mechanizmusokat kiemelô nézetekként felfognunk.⁶² A geopolitikai fenyegetések - maguk is a közvetlen kormányzás kialakulásának vonzatai - valószínûleg arra serkentették a közvetett módon kormányozott államok fôurait, hogy növeljék a központhoz való hozzájárulásaikat, mint a leigázás elleni biztosítás egy formáját. Amint azt Napóleon katonai sikerei bizonyították, ez a veszteség igencsak érezhetôvé vált a közvetlen kormányzás kialakulása után.

A közvetlen kormányzás kialakulásának pontos okai országonként változnak. Legkorábbi példáit talán Dánia, Svédország és Anglia szolgáltatják. Ezeken a viszonylag kis és összefüggô területeken az ambiciózus fejedelmek a protestáns reformáció lelkes híveihez való csatlakozással tettek szert jelentôs politikai támogatásra (Te Brake 1998: 181.). Általában bármely változás, amely aránytalanul segíti a központi uralkodót a helyi hatóságokkal szemben a közvetlen kormányzás kialakulását fogja segíteni. A szállítási és kommunikációs technológiák fejlôdése volt az egyik ilyen változás: az új utak, vasutak és távíró berendezések kiterjesztették a központnak a távoli kihívásokra való válaszadási képességét. Egy másik hasonló változás a katonai technológiák fejlôdése volt: a tôkeigényes katonai technológiák a központi uralkodónak kedveztek, mert ôk nagyobb mértékben fértek hozzá tôkéhez, mint a helyi hatóságok. A nemzetközi kereskedelem növekedése lehetett egy harmadik, mert a központnak általában olcsóbb a nemzetközi, mint a helyi kereskedelembôl bevételre szert tenni.⁶³

A közvetlen kormányzás lehetôvé teszi, hogy az állam földrajzilag kiterjedt és népes területek kormányzati egységévé váljon. Ez azt jelenti hogy a központ korábban a helyi hatóságok által birtokolt jogokra, erôforrásokra és kötelezettségekre tesz szert. Így a közvetlen kormányzás elôrehaladtával az egyének egyre inkább a központtól függenek a védelem, vitás kérdések megoldása, oktatás és az egyéni jólét biztosításához szükséges egyéb javak tekintetében.⁶⁴ Ezeknek a javaknak a biztosításával a központi uralkodók a helyi hatóságok kárára növelik alattvalóik függôségét.⁶⁵

A modern világban annyira hozzászoktunk a központi kormányzat hatalmához, hogy könnyen elfelejtjük, mennyire új fejlemény ez. A közvetlen kormányzás bevezetése erôs kihívás a központi hatóságok számára, mert azt csak a társadalmi rend korábbi alapjainak felszámolásával lehet megvalósítani - azaz a közvetett kormányzásra épülô társadalmi rend felszámolásával (Hobsbawm 1992: 3. fejezet.) Amint a 3. fejezetben (Közvetett kormányzás és a nacionalizmus hiánya) láttuk, a központi uralkodók hagyományosan úgy valósították meg a rendet, hogy a társadalmi ellenôrzés felelôssége nagyobb részét a helyi hatóságoknak adták át . A közvetlen kormányzás kialakulása meggyengíti ezeknek a helyi hatóságoknak a hatalmát és elôjogait, akik közül sokan nem adják be könnyen a derekukat. A politikai központosítás így fenyegetô konfliktusokat szül.⁶⁶

A területi és osztályalapú társadalmi mozgalmak kihívására a központi hatalmak kétféleképpen válaszoltak. Elôször is megpróbálták növelni belföldi katonai erejüket, és lefegyverezni a lakosságot. Az egész államot átfogó rendôrségi erôk elterjedése az európai államokban nagyjából ugyanabban a tizenkilencedik század elejétôl kezdôdô idôszakban történt (Bayley 1975; Dandeker 1990; Emsley 1993). Számos rendôrség mintája a régi rend maréchausée-bôl kialakult francia gendarmerie volt. Míg a rendôrség többnyire városi övezetekben alakult ki, a rendfenntartás à la gendarmerie különbözött a kulturálisan homogén államokban kialakult rendôrségtôl, mert a gendarmerie tevékenységéhez tartozott a bennszülött népeknek a korona hû alattvalóivá alakítása:

Harmadszor, a központ beavatkozott a gazdaságba. Az új felelôsségek felvállalása nagyon költséges volt, és a központnak több bevételre volt szüksége a többletteher viseléséhez. A központ elkezdett közvetlen módon adót beszedni, a hagyományos adóbérlôk helyett. Egységes pénz-, súly- és mértékegységeket, valamint szabványokat vezetett be (Heckscher 1955). Felszámolta a belsô vámsorompókat fellendítve a technikai és gazdasági fejlôdést. A jövedelmeknek és technológiáknak (mint a vasút és az elektromos távírógép) az ebbôl következô fejlôdése tovább erôsítette a közvetlen kormányzást. (Dandeker 1990: 3. fejezet.)⁶⁷

Ez a fejezet azt mutatja meg, hogy a közvetlen kormányzás elterjedése a többnemzetiségû politikai közösségekben legalább három fajta nacionalizmus megszületését segíti elô. Azokat a közvetlen következményeket tárgyalja, amelyek az államépítô nacionalizmust jellemzik a megjelenô nemzetállamban. A nacionalizmusnak ez a fajtája a soknemzetiségû állam nemzetivé alakításával próbálja a nemzet és a kormányzati egység határainak egybeesését elérni. Míg a közvetett kormányzás számára a kulturális homogenitás eltûrése a kormányzás eszköze, a kulturális homogenitás megkönnyíti és segít legitimizálni a közvetlen kormányzást.⁶⁸

Egy politikai közösség homogenitását befogadó vagy kizáró stratégiák biztosíthatják. (Brubaker 1992; Linz és Stepan 1996: 428-433.) A központi hatóságok befogadó stratégiákhoz folyamodnak a kulturálisan különbözô egyéneknek a domináns kultúrába való asszimilálásához (mint Franciaországban), vagy a többnemzetiségû politikai közösség megvalósításához (mint az Egyesült Államokban.) Kizáró stratégiákhoz folyamodnak, amikor a domináns kultúra tagjaira korlátozzák a polgári jogokat (mint Németországban), és másokat teljesen kiûznek a politikai közösségbôl (mint az etnikai tisztogatás vagy a népirtás esetében.) Természetesen minden rendszer sorozatosan és párhuzamosan is alkalmazhatja ezeket a stratégiákat.⁶⁹

Nyugat-Európában az elsô kulturális homogenizációs stratégiák - mint a külföldi kereskedôk és vallási kisebbségek kiûzése Angliából és Spanyolországba költöztetése a késô tizenharmadik századtól a tizenhatodikig (Wallerstein 1974: 3. fejezet) - kizáróak voltak, ám messze megelôzték a közvetlen kormányzást. Mivel az államépítô nacionalizmus célja a közvetlen kormányzás új rendjének legitimizálása, a kizáró stratégiák céljaival ellentétesek - különösen viszonylag kiterjedt csoportokkal szemben. Ezért az államépítô nacionalizmus szükségszerûen a befogadó stratégiák használatát részesíti elônyben.⁷⁰

A közvetlen kormányzás legitimizálásának megszokott módja a periférikus nacionalizmusoknak a központ kultúrájához való asszimilálódásának serkentése. Közvetett kormányzás alatt a kulturális sokszínûség nem befolyásolta a társadalmi rendet. Ám amikor a rend biztosításának felelôssége a helyi hatóságoktól a központiakra szállt, a kulturális különbözôség fenyegetésként jelent meg. Ebben a tekintetben Svédország volt a zászlóvivô. A svéd államnak sikerült Scania, Halland és Blekinge dán nyelvû lakosságát svéd nyelvûekké változtatnia 1600 és 1700 között. (Østergard 1992.) A forradalom után Franciaország követte példáját:

A nyelv azonban csupán egyike a kultúra összetevôinek. Míg a közvetett módon kormányozott államban a lojalitást a dinasztikus házasságokkal egyszerûen átruházhatónak tételezték, az államépítô nacionalisták végsô célja a központ iránti lojalitás kifejlesztése az egész országban. E célból az államok aktív módon terjesztenek új hagyományokat; ilyenek a nemzeti himnuszok, zászlók, mûemlékek és nyilvános ceremóniák (Spillman 1997). Noha úgy tûnik, mintha a nemzeti zászlók és himnuszok az ôsidôktôl fogva léteztek volna, tulajdonképpen egyikük sem régi szülemény. A legrégebbi nemzeti himnusz, az angol, 1740-bôl származik, az elsô nemzeti zászló, a francia 1790-1794-ben alakult ki (Hobsbawm 1983b; Lewis 1977).⁷¹ Ezek a kitalált hagyományok gyakran a társadalomtervezés szándékolt esetei, a nemzeti történelem tudatát voltak hivatottak elterjeszteni, amely helyettesítse a helyi területekhez és hatóságokhoz való régi kötôdéseket.⁷² Az amerikai iskolások által naponta elmondott hûségnyilatkozatnak minden közvetlenül kormányozott államban megvannak a megfelelôi.

Az az elképzelés, hogy a kulturális egynemûség növeli a központ iránti lojalitást, megállja a helyét. Svédország sikerét például a déli tartományokban beszélt nyelvnek dánról svédre változtatásában a politikai lojalitás megfelelô változása követte.⁷³ Sokan azt gondolják, hogy a kulturális egynemûség növeli az állam katonai erejét is (Posen 1993b: 30). A tizenkilencedik század elôtt minden állam katonaságának fele vagy egyharmada külföldiekbôl állt (Finer 1975: 102). Napóleon katonai sikereinek jó részét katonai szakértôk és civil tudósok egyaránt a forradalom alatt kialakult erôs francia nemzeti identitás melléktermékeként magyarázták (Clausewitz /1827/ 1984: 51-52). Az elôcsatározóként ismert egyedül álló muskétások alkalmazásával a francia forradalom megváltoztatta a bevett európai katonai stratégiákat. Néhány muskétás könnyen sakkban tarthatott egy egész európai, mozdulatlan hadsereget. Az egyedül álló muskétások hátránya viszont az volt, hogy kívül estek tisztjeik ellenôrzô hatalmán. Az elônyben részesített megoldás az volt, hogy a muskétásokat úgy szocializálják, hogy a nemzeti érdek iránti lojalitásból alkalmazkodjanak a parancsokhoz. Következésképpen az európai hadseregek nemzeti ideológiákat kezdtek közvetíteni, hogy növeljék csapataik engedelmességét (Posen 1993a: 95). A katonai technológiák további fejlôdése, például az elöltöltô gyújtós puska és a hátultöltô puska (1866 utáni) bevezetése nagyobb kihívást jelentett csatatéri rend fenntartásában. Általában véve:

Az ingyenes közoktatás intézményét részben a polgári lojalitás elôsegítésére fejlesztették ki. Az oktatás tartalma jelentôs hangsúlyt helyezett a hazafias szocializálásra, amelynek célja az állam legitimitásának növelése volt.⁷⁴ Így 1881-ben Franciaország eminens oktatói szerint a tanár-hallgatóknak mindenekelôtt azt kell megmagyarázni... hogy elsôdleges feladatuk elérni, hogy (tanítványaik) ismerjék és szeressék szülôhazájukat. Tíz évre rá a magas célt ismét megismétlik: a 'nemzeti pedagógia' a közoktatás lelkévé kell hogy váljon. Az iskola 'az egység eszköze', 'válasz a veszedelmes széttartó tendenciákra,' és természetesen a 'nemzetvédelem sarokköve'. (Paret 1970: 5.)

Nem kétséges, hogy a közvetlen kormányzás kialakulása megnövelte az állam érdekeltségét a kulturális homogenitásra törekvô államépítô stratégiákban. Ami kétséges, az ezeknek a hatékonysága. Egyrészt nem minden államilag sugallt hagyomány gyökerezik meg. Keveset tudunk azokról a körülményekrôl, amelyek között intézményesülnek és egyfajta polgári vallás megteremtéséhez járulnak hozzá (a terminus Rousseau-tól származik; l. Bellah 1988.), vagy egyszerûen eltûnnek a történelem süllyesztôjében.⁷⁵ Másrészt a közvetlenül kormányzott államokban a gazdasági és technológiai fejlôdés vagy katonai stratégiák⁷⁶ melléktermékeként is megjelenhet némi kulturális homogenizáció. Amennyiben a kulturális homogenizáció ily módon, alulról felfele terjed, kisebb a valószínûsége, hogy politikai ellenszenvet fog kiváltani.

A közvetlenül kormányzott államok nem szabad társulások, amelyekhez szabadon csatlakozni, vagy amelyeket szabadon elhagyni lehetne. Ellenkezôleg: állampolgáraik általában magas árat fizetnek a kilépésért. Ebben az értelemben az állampolgárok nagymértékben függenek államaiktól. Ez a függôség a maga során igazolja a nemzetépítésre fordított kiadásokat. A kevésbé függô tagokkal rendelkezô csoportoknak, például cégeknek és vidéki kluboknak, általában nincsenek zászlóik és himnuszaik.⁷⁷

Nyilvánvaló, hogy jelentôs mennyiségû erôforrást fordítottak - és fordítanak ma is - az állampolgárok állam iránti lojalitásának növelésére. Mennyire voltak ezek a befektetések eredményesek? Még Franciaországban is, az elsô országban, amely az államépítô nacionalizmus útjára lépett, és amely minden más országnál tovább ment rajta, az eredmények sikere vegyes volt.⁷⁸ A nyelvi homogenizáció kikényszerítési kísérlete politikai konfliktusokhoz vezetett Franciaországban és máshol is.⁷⁹ Ellene szegültek a perifériák kétnyelvû elitjei, akiknek nyelvi monopóliumuk a sztenderd nyelv fölött monopólium-helyzetet jelentô bérleteket biztosított, és fenntartotta helyi befolyásukat. Következésképpen Németországban, Franciaországban, Nagy Britanniában és Hollandiában jelentôs harcok folytak az ingyenes elemi közoktatás bevezetése fölött. Az állam oktatási stratégiája különösen erôs ingadozásokat mutatott Franciaországban a forradalom után (de Swaan 1988: 3. fejezet.) Ezek a konfliktusok nem egyszerûen a korábbi, udvar és vidék közötti konfliktusok ismétlôdései voltak. A monopóliumát féltô római katolikus egyház ugyancsak kulcsszerepet játszott a közoktatás bevezetésére irányuló állami kísérleteknek való ellenszegülésben. Ahol az egyház azt gondolta, hogy meg tudja tartani monopóliumát, támogatta az állami oktatási intézményeket; ahol nem, a helyi nemesség mellé állt.

Az asszimilációnak való ellenállás azokon e területeken volt a legnagyobb (mint például Bretagne-ban, l. Brustein és Levi 1987), ahol az erôs úr-szolga viszonyok és a szervezett közösségi kapcsolatok lehetôvé tették a helyi hatalmasságoknak a függô helyzetben levô parasztság mobilizálását.⁸⁰ Az összeírások elkerülése és öncsonkítás mintái (a besorozást elkerülendô) mutatják a tizenkilencedik századi franciaországi hazafias érzelmek megoszlását (Weber 1976: 106-107).⁸¹ Az így kialakuló kép, nem meglepô módon, alacsony hazafiasságot mutat délen is bizonyos mértékig Bretagne-ban. Mindkét régió messze esik Île de France-tól.

Más államok még nagyobb nehézségekkel szembesültek az államépítô nacionalizmus bevezetésében. A Habsburg-Birodalom, talán a tizenkilencedik századi multinacionális állam legtisztább esete, közvetlen kormányzásra hagyatkozva próbálta hatalmas területeit összefoltozni.⁸² Ennek a stratégiának lényegi elemeként az oktatás a nemzeti nyelveken folyt. Az 1848-as forradalom után azonban a birodalom önfejû területei egyesítésének reményében megpróbált kulturális homogenitást kényszeríteni rájuk. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés igencsak megerôsítette a magyar kulturális hegemóniát a birodalom magyarországi területein. A szlovák nyelven oktató iskolák száma az 1874-es 1971-rôl (ez volt a csúcsérték) 1900-ban 510-re esett vissza. 1874 után valamennyi felsôfokú oktatás nyelve magyar volt. "Az elmaradott és szegény vidékeken, mint például Kárpátalján ez a folyamat gyakorlatilag felszámolta a helyi értelmiséget, az egyedül az egyházat vagy az emigrációt asszimiláló valamely formájával szembeni reális alternatívaként." (Eley és Suny 1996: 15-17.) Az értelmiségi elitek hajlamosak ugyanúgy válaszolni a megélhetésüket és befolyásukat fenyegetô veszélyekre mint bármely más elit, ám más erôforrásokhoz folyamodhatnak önmaguk védelmében. Következésképpen a periférikus nacionalizmust gyakran tanárok és más, sajátos kulturális gyakorlatokat hirdetô elitek terjesztették.

A Szovjetunió közelmúltbeli története újabb példa arra, milyen nehéz is közvetlen kormányzást bevezetni egy soknemzetiségû államba, még ha a központi hatóságoknak viszonylag modern technológia áll is rendelkezésére. Amint elôttük a Habsburgok is, a szovjet vezetôk eredetileg közvetett kormányzáshoz folyamodtak (ebben az esetben nemzeti köztársaságok formális szövetségéhez), hogy egységes államba fogják össze a hatalmat és soknemzetiségû területeiket. Noha az orosz kultúra terjesztésére történtek rapszodikus kísérletek, még 1989-re sem történt jelentôs nyelvi standardizálódás, sem számottevô vegyes házasság, leszámítva a helyi (köztársasági) elitek körét. (Kaiser 1994: 323.) Mindez azt sugallja, hogy kevés a valószínûsége, hogy a volt gyarmatok, mint India vagy az afrikai országok többsége, amelyek nem rendelkeznek modern információs és ipari technológiákkal, közvetlen kormányzást tudnának bevezetni.⁸³

Lássuk be: a közvetlen és közvetett kormányzás különbsége mennyiségi, nem minôségi, és teljesen közvetlen kormányzás nagyobb társadalmakban még ma is kívül van az állam lehetôségeinek körén. A kiterjedt lakosságok és területek fölötti ellenôrzés megszerzésének költségei miatt kiterjedt társadalmakban - sôt formális szervezetekben is (Ahrne 1994) - a társadalmi rend megvalósítása ma is megkívánja a közvetett kormányzás egy egészséges arányban való fenntartását (Chai és Hechter 1998; Hechter et al. 1992; Hechter és Kanazawa 1993; Putnam 1994). A közvetlen kormányzás ezért soha nem abszolút: minél nagyobb hatalma van egy kormánynak területei gazdasági, igazságügyi, katonai (beleértve a rendfenntartást) és kulturális politikája fölött, annál közvetlenebbül kormányoz.

Ahrne, Göran: Social Organizations. Sage, London, 1994.

Alter, Peter: Nationalism Edward Arnold, London, 1989.

Althusius, Johannes: Politics. Ford. Frederick S. Carney. Beacon Press, Boston, Mass. (alapkiadás: 1614) 1964.

Anderson, Benedict: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, London, 1982.

Axelrod, Robert: The Evolution of Cooperation. Basic Books, New York, 1984.

Axtmann, Roland: The Formation of the Modern State: The Debate in the Social Sciences. In Mary Fulbrook (ed.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 21-45.

Barkey, Karen - Mark von Hagen (szerk.): After Empire: Multiethnic Societies and Nation-Building. Westview, Boulder, Colo., 1997.

Barry, Brian: Justice as Impartiality. Oxford UP, Oxford, 195.

Bartlett, Robert: The Making of Europe: Conquest, Colonization, and Cultural Change, 950-1350. Penguin, London, 1994.

Barzel, Yoram: Property Rights and the Evolution of the State. Economics of Governance, 1 (in press) 1999.

Bayley, David H.: The Police and Political Development in Europe. In Charles Tilly (szerk.): The Formation of the Modern State. Princeton University Press, Princeton, 1975., 328-379.

Beik, William: Absolutism and Society in Seventeenth Century France: State Power and Provincial Aristocracy in Languedoc. Cambridge UP, Cambridge, 1985.

Bellah, Robert: Civil Religion in America. Daedalus, 1988. 117: 97-118.

Bendor, Jonathan - Piotr Swistak: The Evolutionary Stability of Cooperation. American Political Science Review, 1997. 91: 290-307.

Bercé, Yves Marie: Revolt and Revolution in Early Modern Europe. St. Martin's Press, New York, 1987.

Berlin, Isaiah: The Crooked Timber of Humanity. Pantheon, New York, 1992.

Billig, Michael: Banal Nationalism. Sage, London, 1995.

Brayshay, Mark - Phillip Hamison - Brian Chalkley: Knowledge, Nationhood and Governance: The Speed of the Royal Post in Early Modern England. Journal of Historical Geography, 1998. 24: 265-288.

Breuilly, John: Nationalism and the State. University of Chicago Press, Chicago, 1993.

Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992.

Brubaker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood in France and Germany. Harvard UP, Cambridge, 1996.

Brustein, William: Class Conflict and Class Collaboration in Regional Rebellions, 1500-1700. Theory and Society. 1985. 14: 445-468.

Brustein, William: The Logic of Evil. Yale UP, New Haven, 1996.

Brustein, William - Margaret Levi: The Geography of Rebellion: Rulers, Rebels and Regions, 1500 to 1700. Theory and Society, 1987, 16: 467-496.

Burckhardt, Jacob: The Civilization of the Renaissance in Italy. Ford. S. G. C. Middlemore. Harper, New York (alapkiadás: 1860) 1958.

Byock, Jesse: Medieval Iceland: Society, Sagas and Power. University of California Press, Berkeley, 1988.

Calhoun, Craig: Nationalism. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1997.

Cambell, Bernard G.: Human Evolution. Aldine, Chicago, 1966.

Chai, Sun-Ki: An Organizational Economics Theory of Anti-Government Violence. Comparative Politics, 1993, 26, 99-110.

Chai, Sun-Ki - Michael Hechter: A Theory of the State and of Social Order. In Patrick Doreian - Thomas Fararo (szerk.): The Problem of Solidarity. Gordon & Breach, New York, 1998, 33-60.

Chatterjee, Partha: Nationalist Thought and the Colonial World. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1993.

Clausewitz, Carl Von: On War. Ford. M. Howard - P. Paret. Princeton University Press, Princeton (alapkiadás 1827) 1984.

Cohen, Ronald - Elman R. Service (szerk.): Origins of the State. Institute for the Study of Human Issues, Philadelphia, 1978.

Coleman, James S.: The Rational Reconstruction of Society. American Sociological Review, 1993, 58: 1-15.

Crone, Patricia: The Tribe and the State. In John A. Hall (ed.): States in History. Basic Blackwell, Oxford, 1986, 48-77.

D'Altroy, Terence N.: Provincial Power in the Inka Empire. Smithsonian Institution Press, Washington, 1992.

Dandeker, Chris: Surveillance, Power and Modernity: Bureaucracy and Discipline from 1700 to the Present Day. Polity Press, Cambridge 1990.

Dawkins, Richard: The Selfish Gene. Oxford UP, Oxford, 1989.

De Palma, Anthony: To Some Canadians, the Maple Leaf is a Red Flag. The New York Times 1997. nov. 26. A4.

De Swaan, Abram: In Care of the State: Health Care, Education, and Welfare in Europe and the USA in the Modern Era. Polity Press, Cambridge, 1988.

Dennett, Daniel C.: Darwin's Dangerous Idea. Simon and Schuster, New York, 1995.

Diez-Medrano, Juan: The Effects of Ethnic Segregation and Ethnic Competition on Political Mobilization in the Basque Country, 1988. American Sociological Review, 1994, 59: 873-890.

Earle, Timothy: How Chiefs Come to Power: The Political Economy in Prehistory. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1997.

Eley, Geoff - Ronald Grigor Suny: Introduction. In Eley - Suny (szerk.): Becoming National. Oxford University Press, New York, 1996, 3-37.

Ellickson, Robert C.: Property in Land. Yale Law Journal, 1993, 102, 1315-1400.

Ellis, Steven G.: Tudor Frontiers and Noble Power: The Making of the British State. Clarendon Press, Oxford, 1995.

Elton, G. R.: The Tudor Constitution: Documents and Commentary. Cambridge University Press, Cambridge, 1982.

Emsley, Clive: Peasants, Gendarmes and State Formation. In Mary Fulbrook (szerk.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 69-93.

Ertman, Thomas: Birth of the Leviathan: Building States and Regimes in Medieval and Early Modern Europe. Cambridge UP, Cambridge, 1997.

Evans, Geoffrey - Mary Duffy: Beyond the Sectarian Divide: The Social Bases and Political Consequences of Nationalist and Unionist Party Competition in Northern Ireland. British Journal of Political Science, 1997. 27: 47-81.

Fearon, James D.: Ethnic War as a Commitment Problem. Paper presented at Annual Meeting of the American Political Science Association, New York, 1994.

Finer, Samuel E.: State- and Nation-Building in Europe: The Role of the Military. In Charles Tilly (szerk.): The Formation of National States in Western Europe Princeton University Press, Princeton, 1975. 84-163.

Ford, Caroline: Creating the Nation in Provincial France. Princeton University Press, Princeton, 1993.

Fried, Morton H.: The Evolution of Political Society. Random House, New York, 1967.

Friedman, David: A Theory of the Size and Shape of Nations. Journal of Political Economy. 1977. 85: 59-77.

Friedman, Debra - Hechter, Michael - Opp, Karl-Dieter - Wippler, Reinhard (eds.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance and Effects. Aldine de Gryter, New York, 1990. 291-306.

Gamble, Clive: Hunter-Gatherers and the Origin of States. In John A. Hall (szerk.): States in History Basil Blachwell , Oxford, 1986, 227.

Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, NY, London, 1983.

Glick, Thomas F.: Irrigation and Society in Medieval Valencia. Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1970.

Greenfeld, Liah: Nationalism. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992.

Greif, Avner - Milgrom, Paul - Weingast, Barry R.: Coordination, Commitment and Enforcement: The Case of the Merchant Guild. Journal of Political Economy. 1994. 102: 745-776.

Griffiths, P. A. Fox - S. Hindle (szerk.): The Experience of Authority in Early-Modern England. Macmillan, London, 1996.

Hall, John A.: Nationalisms: Classified and Explained. Daedalus, 1993. 122/3: 1-28.

Hamilton, William D.: The Genetical Evolution of Social Behavior. Journal of Theoretical Biology, 1964, 7, 1-52.

Hardin, Russell: Collective Action. Johns Hopkins University Press for Resources for the Future, Baltimore, 1981.

Hassig, Ross: Trade, Tribute and Transportation: The Sixteenth Century Political Economy of the Valley of Mexico. University of Oklahoma Press, Norman, Oklahoma, 1985.

Hechter, Michael: Principles of Group Solidarity. University of California Press, Berkeley, Calif., 1987.

Hechter, Michael: The Emergence of Cooperative Social Institutions. In Michael Hechter - Karl-Dieter Opp - Reinhard Wippler (szerk.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance, and Effects. Aldine de Gruyter, New York, 1990, 13-34.

Hechter, Michael - Brustein, William: Regional Modes of Production and Patterns of State Formation in Western Europe. American Journal of Sociology, 1980, 85, 1067-1094.

Hechter, Michael - Satoshi Kanazawa: Group Solidarity and Social Order in Japan.
Journal of Theoretical Politics, 1993, 3: 455-493.

Hechter, Michael - Debra Friedman - Satoshi Kanazawa: The Attainment of Global Order in Heterogeneous Societies. In James S. Coleman - Thomas J. Fararo (szerk.): Rational Choice Theory: Advocacy and Critique. Sage, Newbury Park, Calif., 1992, 79-97.

Heckathorn, Douglas D: Collective Action and the Second-Order Free Rider Problem. Rationality and Society, 1989, 1, 78-100.

Heckscher, Eli F.: Mercantilism. Allen & Unwin, London 1955.

Hintze, Otto: Military Organization and State Organization. In The Historical Essays of Otto Hintze. Ed. Felix Gilbert, Oxford UP, Oxford, 1975, 180-215.

Hobsbawm, Eric: Introduction: Inventing Traditions. In Eric Hobsbawm - Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983a, 1-14.

Hobsbawm, Eric: Mass Producing Traditions. In Eric Hobsbawm and Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983b, 263-307.

Hobsbawm, Eric: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, Cambridge, 1992.

Hobsbawm, Eric - Ranger, Terence (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge UP, Cambridge, 1983.

Hölldobler, Bert - Wilson, Edward O.: Journey to the Ants: The Story of a Scientific Exploration. The Belknap Press of Harvard UP, Cambridge, 1994.

Holt, J.C.: The Northerners: A Study in the Reign of King John. Oxford UP, Oxford, 1992.

Homans, George C.: The Human Group. Harcourt, Brace, New York, 1950.

Hutchinson, John - Anthony D. Smith (szerk.): Nationalism: An Oxford Reader. Oxford University Press, Oxford, 1994.

Jászi, Oscar: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. University of Chicago Press, Chicago, 1929.

Johnson, Allen W. - Timothy Earle: The Evolution of Human Societies. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1987.

Johnson, Gregory: Organizational Structure and Scalar Stress. In Colin Renfrew - Michael J. Rowlands - Barbara A. Seagrave (szerk.): Theory and Explanation in Archaeology. Academic Press New York, 1982. 389-421.

Kaiser, Robert: The Geography of Nationalism in Russia and the USSR. Princeton University Press, Princeton, 1994.

Kanazawa, Satoshi: A Solidaristic Theory of Social Order. Advances in Group Processes, 1997. 14: 81-111.

Karakasidou, Anastasia N.: Fields of Wheat, Hills of Blood: Passages to Nationhood in Greek Macedonia, 1870-1990. University of Chicago Press, Chicago, 1997.

Kedourie, Elie: Nationalism. Praeger, London, 1960.

Kennedy, Paul: The Decline of Nationalistic History in the West, 1900-1970. Journal of Contemporary History. 1973. 8: 77-100.

Keyfitz, Nathan: The Family that Does Not Reproduce Itself. In Kingsley Davis - Maichael S. Bernstam - Rita Ricardo-Cambell (eds.): Below-Replacement Fertility in Industrial Societies: Causes, Consequences, Policies. Cambridge UP, Cambridge, 1987.

Kiser, Edgar - Joachim Schneider: Bureaucracy and Efficiency: An Analysis of Taxabon in Early Modern Prussia. American Sociological Review, 1994. 59: 187-204.

Kohn, Hans: The Idea of Nationalism. Macmillan, New York, 1944.

Kuhn, Philip A.: Rebellion and its Enemies in Late Imperial China. Harvard UP, Cambridge, 1980.

Kuran, Timur: Ethnic Norms and Their Transformation through Reputational Cascades. Journal of Legal Studies, 1998, 27, 623-660.

Laitin, David D.: Language Repertoires and State Construction in Africa. Cambridge University Press, New York, 1992.

Laitin, David D.: Identity in Formation: The Russian-Speaking Populations in the Near Abroad. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1998.

Lee, P. C.: Social Structure and Evolution. In P.J.B. Slater - Tim R. Halliday (eds.): Behavior and Evolution. Cambridge UP, Cambridge, 1994. 266-303.

Levi, Margaret: Of Rule and Revenue. University of California Press, Berkeley, Calif., 1988.

Levi, Margaret: Consent, Dissent and Patriotism. Cambridge UP, Cambridge, 1997.

Lewis, Bemard: History: Remembered, Recovered, Invented. Princeton University Press, Princeton, 1977.

Linz, Juan J. - Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation. Johns Hopkins University Press, Baltimore, Md., 1996.

Livezeanu, Irina: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation-Building and Ethnic Struggle, 1918-1930. Cornell UP, Itheca, NY. 1995.

Livingston, Donald W.: Philosophical Melancholy and Delirium: Hume's Pathology of Philosophy. University of Chicago Press, Chicago, 1998.

Luttwak, Edward N.: The Grand Strategy of the Roman Empire from the First Century A. D. to the Third. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1976.

MacDonald, David W.: The Ecology of Carnivore Social Behavior. Nature, 1983, 301, 379-384.

MacIver, Robert: Society. Farar and Rinehart, New York, 1937.

McNeill, William H.:Europe's Steppe Frontier, 1500-1800. University of Chicago Press, Chicago, 1964.

Mair, Lucy: Primitive Government. Scolar Press, London, 1977.

Mann, Michael: The Sources of Social Power: A History of Power from the Beginning to A. D. 1760. Cambridge UP, Cambridge, 1986.

Marcu, Eva Dorothea: Sixteenth Century Nationalism. Abaris Books, New York, 1976.

Maryanski, Alexandra - Turner, Jonathan H.: The Social Cage: Human Nature and the Evolution of Society. Stanford UP, Stanford, 1992.

Maurras, Charles: The Future of French Nationalism. In J. S. McClelland (szerk.): The French Right. Jonathan Cape, London (alapkiadás 1954), 1970. 295-304.

Migdal, Joel S.: Strong Societies and Weak States: State-Society Relations and State Capabilities in the Third World. Princeton University Press, Princeton, 1988.

Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. Parker Son and Bourne, London, 1861.

Miller, William Ian: Bloodtaking and Peacemaking: Feud, Law and Society in Saga Iceland. University of Chicago Press, Chicago, 1990.

Minogue, Kenneth R.: Nationalism. B. T. Batsford, London, 1967.

Motyl, Alexander J.: Sovietology, Rationality, Nationality: Coming to Grips with Nationalism in the USSR. Columbia UP, New York, 1990.

Mousnier, Roland: Recherches sur les soulèvements populaires en France avant la Fronde. Revue d'histoire moderne et contemporaine. 1958. 5: 81-113.

Østergard, Uffe: Peasants and Danes: The National Identity and Political Culture. Comparative Studies in Society and History, 1992. 34: 3-27.

¹ Részletek. 5-10; 15-17. (Szer. megj.)

² Nehéz vitatni Hobsbawm (1992:6) maró megjegyzését, miszerint a nemzetek meghatározásának gyakori kritériumai - "nyelv, nemzetiség vagy bármi egyéb - maguk is elmosódottak, változóak és homályosak, és éppoly alkalmatlanok az utazó eligazítására, mint a felhôk formája a mérföldkövekhez viszonyítva. Ez természetesen kiválóan alkalmassá teszi teszi ôket propagandisztikus és programadó, de nem leíró célok szolgálatára."

³ Kevés konkrét elemzés foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy ezek a kulturális jelenségek a nacionalista politika okai vagy következményei-e.

⁴ Ez a meghatározás valószínûleg Kohntól származik (1994), majd többek között Gellner (1983) alkalmazta. Azt a normatív elvet, miszerint a "kormányzatok határainak nagyjából egybe kell esniük a nemzetiségekéivel", már a 19. század közepén megfogalmazta John Stuart Mill (1861: 291-292).

⁵ Ez azért van így, mert indokokat és belsô állapotokat eleve nehéz megfigyelni. Noha a felméréseket végzô kutatók gyakran állítják, hogy képesek pontosan mérni az egyéni indokokat, képességük, hogy ezeknek a méréseknek az alapján megjósolják válaszadóik következô viselkedését nem meggyôzô. Az egyéni indokok mérésének komplexitásáról l. Hechter et. al. (1999.)

⁶ Tekintsünk el ezen a ponton attól a lehetôségtôl, hogy a csoportok stratégiái szándékolatlan hatást is gyakorolhatnak a nemzeti szuverenitás elérésére. Kimutatták például, hogy a Szovjet föderáció, amelyet a köztársaságok nacionalizmusának visszafogására hoztak létre, ironikus módon a nacionalizmus megerôsödéséhez vezetett ezeken a területeken. Ezt a lehetôséget részletesebben a nyolcadik [itt nem közölt] fejezetben tárgyalom.

⁷ Noha a Német Nemzetiszocialista Párt bizonyos politikái kétségtelenül nacionalistának minôsülnek ebben a meghatározásban, a nácizmus számos nem-nacionalista politikát is követett (Brustein 1996.) A nácizmust ezért tévedés a nacionalizmus egy típusának tekinteni (Motyl 1990:51), amint azt Breuilly teszi (1993:3).

⁸ Ez meg fogja lepni a nacionalizmus legalább egy szaktekintélyét (Snyder 1983:253), aki egy, a szövegbôl 208 oldalt elfoglaló meghatározást ad! Az ilyen meghatározásoknak igen kevés a magyarázó értékük.

⁹ A nacionalisták tipikus kollektív akcióiban nincs semmi sajátos (Motyl 1990: 3. fejezet.) Motyl ezért inkább eszmerendszerként határozza meg a nacionalizmust, mivel állítólag ezekben rejlik a nacionalizmus sajátossága. A nacionalizmus jelen meghatározása azonban a nacionalista eszméket és célokat összekapcsolja a kollektív cselekvésekkel. Nacionalista eszmék így nacionalizmus nélkül is elôfordulhatnak. Bármely adott idôpontban általában politikai eszmék tömkelegével találkozunk, de ezek többsége semmilyen kollektív cselekvésre sem ihlet.

¹⁰ Ebben a vonatkozásban érdekes megjegyezni, hogy az 1995-ös quebec-i referendum követelte "szuverén társulás" státusa igen bizonytalan. Kritikusai arra tett kísérletnek értékelik, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon - hogy megszerezzék a szuverenitás politikai elônyeit, miközben részei maradnak a kanadai gazdaságnak. Hasonló kérdéseket vet fel Puerto Rico helyzete az USÁ-ban.

¹¹ Ez nem jelenti azt, hogy a helyi csoport autarchikus, mivel tagjainak más csoportokból kell feleséget szerezniük. Ez a kitétel némi kölcsönös függôséget feltételez a csoportok között, de a kormányzati egységek ritkán autarchikusak, ha azok lehetnek egyáltalán.

¹² A nacionalista mozgalmak befogadó jellegében mutatkozó különbségek néhány okát az 5. fejezet vázolja fel.

¹³ Részletek. 18-24.

¹⁴ Mivel a legnacionalistább régiók maguk is multikulturálisak, az új nemzeti államok létrehozása gyakran vezet "matrioska nacionalizmushoz" (Hall 1993) az újonnan létrejött kisebbségek körében. Többnyire ez a volt Jugoszláviában megnyilvánult erôszak gyökere. Hasonlóképpen a balti államok jelenleg az orosz nyelvû kisebbségek követeléseivel szembesülnek. Ha Quebec elnyeri függetlenségét, a Mohawkok vezette ôshonos csoportok bejelentették, hogy elindítják saját szecessziós mozgalmukat.

¹⁵ Az ember társadalmiságáról vallott egy szkeptikus nézethez l. Maryanski és Turner (1992.)

¹⁶ A biológiai redukcionizmus régóta és nagymértékben mindmáig egyike a társadalomtudósok legnagyobb vétkeinek. Sir Ronald Fraser (1930) óv az emberi viselkedés biológiai alapjai teljes figyelmen kívül hagyásától: "Sajnos az emberi dolgok olyan objektív szemlélete, amely tudományos megértésükhöz szükséges, gyakran az emberi természetre és az ember legmegbecsültebb tulajdonságaira nézve lealacsonyítónak tûnik - mintha azt mondanám, hogy az emberi agy semmivel sem fontosabb, mint egy elefánt törzse, vagy hogy nem kellene annak lennie, ha annyira racionálisak lennénk, mint elvárható. Az ilyen állítások szükségtelenül provokatívak lennének; azontúl pedig tudományosan üresek. És hogy semmi kétség ne férhessen valamihez, aminek semmi köze a tudományhoz, hozzátehetném, hogy magam is ember lévén, soha nem kételkedtem a legkevésbé sem az emberi faj mentális és morális tulajdonságai, különösen az emberi intellektus, becsület, szeretet, nagylelkûség és szentség fontosságában, önmagára nézve valahol ezek az értékes tulajdonságok fellelhetôk. A páratlan érték, amelyet az emberi lét ezen aspektusainak szerintem tulajdonítanunk kell, nem ok arra, hogy, mint oly gyakran, szellemi arroganciától sem mentes mély felháborodással kijelentsük, hogy egy olyan alacsony tényezô, mint a természeti okság, nem játszhat szerepet ezekben a magasztos dolgokban. Ellenkezôleg, ez a legerôsebb ok arra, hogy megpróbáljuk a lehetô legpontosabban megérteni, milyen szerepet játszottak a természeti tényezôk evolúciójukban, és én azon dolgozom, hogy ezt a tudást kiteljesítsem.

¹⁷ Az inkluzív állóképesség elmélete (Hamilton 1964) magyarázattal szolgál a sejtszerû család uralkodó voltára az embernél és egyéb fajoknál. Szerinte a közeli rokonok együttmûködô viselkedésének genetikai gyökerei vannak. Ennek egy kiemelkedô példája a csoporton belüli viselkedés uralkodó volta a hangyáknál (Hölldobler és Wilson, 1994.) Vitatottabb módon a rokonválasztásra az etnocentrizmus magyarázatában is hivatkoztak (Dawkins 1989; Reynolds et al. 1987; Shaw és Wong 1989; van den Berghe 1981), de általában csak primitív társadalmak esetében. Az együttmûködés érdekesebb formáinak magyarázatában az evolúcióelmélet hívei gyakran kényszerültek a rokonválasztásra hivatkozó érveiket lecserélni az intézményes berendezkedésre - mint például a leszármazási, lakhatási és házassági szabályokra - vonatkozókkal. Az ilyen magyarázatok szükségképpen a tudatos emberi cselekvés területére lépnek (Denett 1995).

¹⁸ Nagyobb magyarázó ereje lehet azonban egy darwini elveken alapuló többszintû kiválasztódás-elméletnek (Sober és Wilson 1998). Ennek a megközelítésnek a hasznosságát a nem rokon egyének közti együttmûködés kialakulására nézve jelen írásnak kell megállapítania.

¹⁹ Mivel egy családban való tagságnak szintén megvan a maga ára, a nukleáris család egyetemessége (Campbell 1966: 276-281.) maga is magyarázatra szorul. A család létének egyik oka a gyermekek nemzésében és táplálásában játszott szerepe; preindusztriális társadalmakban a gyermekek létfontosságú gazdasági erôforrást jelentenek, valamint biztosítékot a magány és testi magatehetetlenség ellen (Posner 1980). Ez a magyarázat azonban nem állja meg a helyét az ipari társadalmakban, ahol a gyermekek gyakorlati haszna gyakran inkább negatív (Friedman et al. 1994; Keyfitz 1987.) A család létének biológiai magyarázatai gyakran a rokonválasztással kapcsolatos érvekre alapoznak (van den Berghe 1979).

²⁰ Ennek az érvnek a logikája haszonnal vethetô össze az állatok közötti csoportképzôdésrôl végzett kísérletekkel (Lee 1994). A szakirodalom egyik vezetô hipotézise szerint az emlôsök körében a csoportképzôdés az élelemforrások területi eloszlásával van összefüggésben (Macdonald 1983). Noha a csoportképzôdés biológiai és gazdasági magyarázatai közötti feltûnô hasonlóságok vannak, a különbségek is jelentôsek. Ahogy a nacionalizmus példája jól mutatja, az emberek, szemben az állatokkal, tisztán anyagi érdekeik mellett eszmei érdekeik nevében is hajlamosak csoportokat alakítani.

²¹ A rokonsági csoport méreteit (például az éhség ellen létrehozottéit) - amelyben a megosztás kötelezô - két ellentétes erô határozza meg (Posner 1980:156). Minél nagyobb a csoport, annál kisebbek lesznek a társult kockázatok (mondjuk az élelmiszertermelésben), ezért annál nagyobb biztonságot nyújt. Minél kisebb és földrajzilag koncentráltabb egy csoport, annál nagyobb az ellenôrzô képessége - így annál kisebb a morális kockázat.

²² A középkori Szabad Izlandi Állam esete azt mutatja, hogy az erôforrások területi koncentrálódása intézményes újításokhoz vezethet (Byock 1988; Miller 1990). Mint a Kalahári példán is láttuk, amikor az erôforrások területileg koncentráltak, az egyének összetömörülnek, hogy közelebb legyenek hozzájuk. Ám az erôforrások állandó területi koncentrációja gyakran konfliktushoz vezetnek, amit csak társadalmi intézmények tudnak megoldani. A középkori Izlandon ez vezetett az Althing, a világ elsô parlamentáris testülete létrehozásához.

²³ A szolidaritás okainak ez a felfogása, amely az egyéni nyereség szerepét hangsúlyozza a szabad préda problémája megoldásának fô módjaként, nem az egyetlen lehetséges magyarázat. A normatív politikai gondolkodók a kollektív javakhoz való hozzájárulásnak, például jóléti állami intézkedések megszavazásának két okát különböztetik meg (Barry 1995). A biztosítási indok azon a belátásomon alapszik, hogy "ma neked, holnap nekem". Így a jóléti állam támogatásával tulajdonképpen biztosítási díjat fizetek egy lehetséges személyes veszteség esetére. Amennyiben a csoport jelentôs részét szabadúszók adják - dolgozni lusta vélt jóléti királynôk -, a biztosítási stratégia értéke csökken, és vele hozzájárulási hajlandóságom is. Ha azonban azt gondolom hogy a szabadúszók nem lesznek képesek jóléti javakhoz jutni, hozzájárulási hajlandóságom magas maradhat. Az együttérzés indoka ettôl teljesen jelentôsen különbözik. Azon a belátásomon múlik, hogy a te szerencsétlenséged (talán valamilyen születési hiba) velem is történhetett volna, de a vakszerencse folytán nem így történt. Ezért pusztán az irántad való együttérzésem miatt támogatom a jóléti intézkedéseket, nem egy jövendô személyes veszteség elkerüléséért. Az együttérzés által motivált emberek feltételezhetôen szívesebben járulnak hozzá a kollektív javakhoz, mint a biztosítási indok által motiváltak, mert hozzájárulásuk inkább kifejezô, mint eszközjellegû. Mivel az együttérzésrôl mint motivációról alig van rendszeres bizonyítékunk, a következô érvelés csak a biztosítási indokon alapszik. További tanulmányok a nacionalizmusról, melyek az eszközjellegû motiváció mellett kötelezik el magukat, Hardin (1981), Kuran (1998), Weingast (1998), Fearon (1994) és Laitin (1998).

²⁴ "Az ember egyik legalapvetôbb jellemzôje... hogy mind az egyének, mind a csoportok jelentôs hatalomra és elônyökre tettek szert olyan struktúrák segítségével, amelyeket ôk maguk látták el azzal az energiával és minôséggel, amelyekbôl ezek a megerôsítések származnak... Gondoljuk például az istenek eszméjére, amelyeket az emberek elôször felruháztak mindenféle tulajdonsággal, érdemmel és kiválósággal, amelyek az emberi lelket tükrözték. Azután ugyanazok az emberek ezeket az isteneket mint a morális törvények alapját és az azokat érvényesítô erôt használták... Ha minden ilyen eset egy mély öncsalást rejt, az biztosan nem mély hasznok nélkül való..." (Simmel 1898: 685.)

²⁵ Ezt néha mint a másodlagos szabad préda problémát emlegetik (Heckatron 1989; Oliver 1980.)

^.26 Az öléssel megszerzett hús összegyûjtése és elosztása a vadász-gyûjtögetôk közt, az öntözôvízé a növénytermesztôk közt, a távoli kereskedelem céljaira létrehozott partnerségek, a karavánok összeállítása a határon mind erôsen átláthatóak. (Hechter 1990; Sack 1986: 55-56). Amint az elsôdleges csoportok kialakultak, ezekre az alapokra összetettebb alakulatok építhetôk (lásd a 3. fejezetet.)

²⁷ Az állandó településekkel rendelkezô csoportok kollektív tulajdonjogot vezetnek be (Ellickson 1993) a közös javaknak fogyasztását a csoport tagjaira korlátozandó. "Noha az emberiség 2,5 millió éve készít kôszerszámokat, a tulajdonjogok régészeti nyomai meglehetôsen zavarosak. Noha a bennszülöttek mindenhol kifinomult tulajdonjogi és kereskedelmi hagyományokkal rendelkeztek, nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a történelem elôtti népek is rendelkeztek ilyenekkel. A magán javak, például föld, erdô, halászhelyek, állatok és temetkezési helyek, valamint a közös javak, mint címerek, nevek, táncok, rituális és kereskedelmi útvonalak tulajdonjoga megelôzte az államot." (Smith 1991.)

²⁸ Ha a területiség a szabad préda megakadályozásának egyik módja, ez nem jelenti, hogy a csoporthatárok ne lennének átjárhatók. A kereskedelem mellett a feleségek cseréje egyéni belépések folyamatos forrása, és valamennyi ilyen csoportban megtalálható. A tagságnak ez a dinamikája azonban távolról sem zárja ki a válogatást; mindent együttvéve az ilyen csoportok többsége mobilitásuk ellenére könnyedén tartottak fenn magas fokú függôséget. Az amerikai kutató egyetemek tanszékei szolgáltatnak erre analógiát. Akárcsak a törzsi társadalmak, ezek is tiltják a beltenyészetet; így az új tagok más PhD-fokozatot biztosító intézményekbôl érkeznek, és saját fokozatot szerzett hallgatóik kirepülnek. Mivel a tanszék nagymértékben ellenôrzi tagjai sorsát, ezek függôsége általában igen magas.

²⁹ Részletek. (35-50; 53-55.)

³⁰ "Az elképzelés, hogy a politikai és néprajzi vagy nyelvi határoknak egybe kell esniük, nemrég alakult ki. Korábban a politikai egységeket dinasztikus kötelékek tartották össze, és a multikulturalizmus volt általános." (Kohn 1944: 17.)

³¹ Az állam eredetérôl írt provokatív tanulmányában Crone (1986) azt állítja, hogy elsôdleges állam kialakulása csak kétszer fordult elô a világtörténelemben: egyszer Mezopotámiában és egyszer Közép-Amerikában. Továbbá szerinte az elsôdleges állam kialakulásában a vallás nagyobb szerepet játszott, mint a biztonsági megfontolások. Mivel azonban nem ad semmilyen leírást a közös vallás elterjedésének mechanizmusáról a különbözô törzsi csoportok között, magyarázata az elsôdleges állam kialakulásáról nem meggyôzô.

³² A bekezdés jelentôs részét Chai és Hechter (1998) könyvébôl kölcsönöztem.

³³ "Kevés olyan hatóság létezik, amely képes egyszerre több család viselkedését összehangolni. Létrejöhetnek ugyan közös megegyezések, amelyek bizonyos családoknak elôjogot biztosítanak a házuk körüli erôforrásokhoz, de ami az idegen behatolást megakadályozza, az nem a család-fölötti vezetôk gyakorolta politikai ellenôrzés, hanem az udvariasság, illetve talán az agresszív védekezés feltételezése... Amikor egy vezetô ideiglenesen ellenôrzést nyer az élelmiszertermelés fölött, az mindig az együttmûködés azonnali hasznát felismerô résztvevôk kölcsönös egyezségén alapszik. Nem érinti a családi csoport ellenôrzését az élelmiszer-feldolgozás, -fogyasztás és csere fölött, és a megegyezés érvényének az élelmiszer betakarításával vagy továbbhaladásával vége van." (Johnson és Earle 1987: 316.)

³⁴ Hasonlóképpen négy évszázaddal késôbb, a Tudor-korban is rablóbandák garázdálkodtak szabadon az angol-skót határon (Ellis 1995: 63-77.) A messze északi Northumerland, Cumberland és Westmorland angol megyék hosszabb ideig ôrizték meg sajátos regionális szolidaritásukat, mint az ország bármely más területe (Holt 1992; Stringer 1994).

³⁵ A 11. századtól például Kína vidékein eluralkodnak a rablók ellen létrejött, több faluból álló szövetségek. (Kuhn 1980.)

³⁶ Kétségtelen, hogy számos korai államot létezô államok uralkodói kényszerítettek rá gyenge népességekre. Ez a másodlagos állam kialakulásának egy példája. De hogyan magyarázhatjuk az erôsebbik állam létét? Két lehetôség adódik: vagy rákényszerítéssel (amely esetben az erôszakos államalkotás végtelen regressziójával van dolgunk), vagy önkéntesen, mint az elsôdleges államalkotás eredményét.

³⁷ A németek legrégibb politikai berendezkedésének társulási-szövetségi jellege volt; és ha igaz az a némiképp merész feltevés, hogy a század (Hundertschaft), nemzetség (Geschlecht) és törzsi berendezkedés (Gauansiedlung) azonosnak tekinthetô, akkor a nemzetségek társulásának (Sippenverband) olyan konkrét formája áll elôttünk, amely egyszerre politikai közösség és katonai testület. Mindenesetre nem kétséges, hogy valamilyen módon az állam szervezete és a katonai szervezet a korban a nemzetségek belsô összetartásán múlt, és megfelel annak, amit a primitív életrôl a történelmi és néprajzi bizonyítékok alapján tudunk. A németek nemzetségként mentek csatába, és a vérségi kapcsolatok, szomszédság és teljes érdekközösség létrehozta szoros szolidaritás könnyen kárpótolhatta taktikai alakulatukat, a cuneust vagy vadkanfejet (Eberkopf) a rómaiaknál ismert katonai fegyelem hiányáért." (Hintze 1975: 188.) Ugyanez a megfigyelés elhangzott az afrikai királyságok viszonylag központosított hatalmának létrejöttérôl (Mair 1977: 141-65.).

³⁸ Az eurázsiai sztyeppe nomád népei az erôszakos államalkotás paradigmatikus példáját adják (McNeill 1964).

³⁹ Az államokat nem mind ugyanabból a fából faragták; ezeknek a csoportoknak a belsô szervezôdése többnyire meghatározta a létrejövô állam természetét. Ahol a helyi csoportok szervezettsége részvétel-elvû volt - mint Angliában, Skóciában, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában - alkotmányos rendszerek jöttek létre. Ahol a helyi csoportok függôleges, nem részvétel-elvû volt - mint a latin Európában és Németországban - a létrejövô rendszerek abszolutisták voltak (Ertman 1997: 317-318.).

⁴⁰ Valamennyi elsôdleges állam folyóvölgyekben jött létre, és alluviális mezôgazdaságot folytatott. Számosan közülük völgyi földjeiket a kiáradt vízzel öntözték. Az ilyen társadalmak helyi lakosai kölcsönösen függtek egymástól. "Számos ilyen csoport terjeszkedett az árterületen. Amint a kereskedelem növekedett, úgy növekedett a folyótól mint kommunikációs rendszertôl való függôségük. Valamennyien érdekeltek voltak a szabad kereskedelemben, a kalózkodás és iszaposodás megelôzésében a folyón, és ezáltal a diplomatikus szabályozásban. Ugyanakkor a víz fölötti jog és a határok kérdése konfliktusok forrása is volt..." (Mann 1986: 74-76.) Ez a vízi mezôgazdaság kis protoállamok kialakulásához vezetett, amelyek az árterület vagy folyóvölgy korlátozott szélességû és hosszúságú darabját ellenôrizték - "mint a sumér városállamok, a kínai vagy egyiptomi helyi hatalmasságok vagy monarchák uradalmai, vagy Kína más területeinek önmagukat kormányzó falvai, vagy tulajdonképpen a helyi kormányzat bármely formája. A számokat tekintve a sumér városok tipikusak lehettek az öntözés teremtette lehetôségekre nézve. Ezek lakossága általában 1000-20 000 fô között volt, ehhez adódik a hátországaikban levô klienseiknek ismeretlen száma. Az elsô dinasztia korai idôszakában egy város gyenge hegemóniát gyakorolt szomszédai fölött, és politikai ellenôrzést talán több mint 20 000 ember fölött. Egy ilyen övezet sugara öttôl tizenöt kilométerig terjedhetett. Ezek kis társadalmak voltak. Mezopotámiában különösen feltûnô, hogy a legfontosabb városok, Eridu és Ur, Uruk és Larsa látótávolságon belül voltak egymástól." (Mann 1986: 97.)

⁴¹ Bizonyíték erre a központi nyugat-európai államok földrajzi elhelyezkedése. A nyugat-európai államok központjai azokon a vidékeken alakultak ki, ahol a leigázás veszélye a legnagyobb volt. Nyugat Európa a késô középkorban három földrajzi övezetre osztható (Hechter és Brustein 1980), mindegyik saját megkülönböztetô termelési móddal. Az elsô övezet döntô mértékben falusias jellegû volt, és viszonylag autonóm földbirtokosok jellemezték. A másodikat városi polgárok uralták, amelyek, akár az elôbbi földbirtokosok, viszonylag biztos politikai monopóliumnak örvendtek. Egyik övezetben sem volt erôs a leigázás fenyegetése, ezért az államalakítás kevés ösztönzést kapott. A harmadik, feudális övezet nagyban különbözött ezektôl. Noha földbirtokos arisztokrácia uralta, növekvô számú városi polgárnak is otthont adott. Csak ebben az övezetben volt az uralkodó csoportoknak okuk félni, hogy a felemelkedô városi polgárok csoportjai, amelyeknek érdekei gyakran ellentétesek voltak a vidéki földbirtokosokéival, leigázzák ôket. Ez ösztönözte az övezet földbirtokosait az államalakításra. Ez lehet az oka, hogy az elsô államok többnyire Nyugat-Európa feudális övezetében alakultak ki. Ezzel szemben az Európai Unió megteremtésére irányuló mai kísérlet az államalakító projektumok tipikus akadályait mutatja fel. A német és francia központ volt a kontinentális szuperállam létrehozására irányuló gazdasági és politikai reformok zászlóvivôje. Az Európai Unió épülésének ingadozásai jól példázzák azt a kitartást, amellyel a tagállamok kulturális és gazdasági szuverenitásukat ôrzik. A fenti elemzés azt sugallja, hogy az Európai Unió felemelkedése bizonytalan lesz, amíg meg nem jelenik egy rivális szövetség (amely összeköti például az USÁ-t a Csendes Óceán partvidéke és Latin Amerika országaival.)

⁴² A két folyamat azonban nem azonos, mert a csoport-szolidaritás szakosodott ellenôrzô szerv nélkül is létrejöhet, míg a társadalmakban nem valósítható meg ilyen szerv nélkül a társadalmi rend, azaz az állam. Mi magyarázza ezt a különbséget? A társadalmak és csoportok két kulcsfontosságú szempontból különböznek egymástól. A társadalmak földrajzilag sokkal kiterjedtebbek, és több cselekvôt foglalnak magukban, mint a csoportok. Emellett, az illesztéses társulás következtében a csoportok általában jóval heterogénebbek egy társadalomban, mint az egyének egy csoportban. Ez csökkenti a függôség hatását a társadalmi rend megvalósulására, mert ugyanazok a szankciók nem feltétlenül ugyanazt jelentik a társadalom különbözô csoportjai számára. Emiatt a társadalmi rend megvalósításához szükség van az államra, míg a csoport-szolidaritás megvalósításához nincs szükség semmilyen szakosodott szervre.

⁴³ Ez az elv látszik magyarázni a kisebb csoportok sejtszerûségét, amelyekben a megfigyelés különösen nehéz, mint például a föld alatti politikai és katonai szervezetek esetében (Chai 1993).

⁴⁴ A premodern államok és birodalmak kormányzati formáinak változatossága magyarázatának kiterjedt irodalma van (D'Altroy 1992; Hassig 1985, 1988; Luttwak 1976; Skinner 1977). Ezek a szerzôk valamennyien elismerik, hogy a birodalmak a kormányzási stratégiák széles skáláját alkalmazták a közvetlen és közvetett kormányzás között. Legtöbbjük szerint ezekben a politikai közösségekben az ellenôrzés a birodalmi központtól való távolság függvénye, amely leginkább a szállítás költségeivel és a kommunikációs lehetôségekkel írható le, mert ezek közvetlenül kihatnak a katonai utánpótlásra és a gazdasági-politikai integráció könnyûségére. Közvetlen kormányzás kialakulása a központhoz legközelebb esô, és a termelés vagy biztonság szempontjából kulcsfontosságú területeken a legvalószínûbb; máshol a közvetett kormányzás az általános (D'Altroy 1992: 23.).

⁴⁵ Machiavelli Fejedelmének V. könyve a közvetett kormányzást tanácsolja az uralkodónak, aki újonnan tett szert saját törvényeihez szokott területekre. Hume ugyancsak az Althusiuséra emlékeztetô, föderális elveken nyugvó állam elméletét fogalmazta meg (Livingston 1988: 13. fejezet). Nemrégiben Simmel (Wolff 1950: 170-177 ugyancsak a kiterjedt rend megteremtése eszközének tekintette a kis csoportok szövetségét, és a felügyelet ebbôl következô könnyebbségét (l. m. Homans 1950: 18. fejezet; MacIver 1937: 247-253.) Ez az elgondolás homlokegyenest ellentétes a szuverenitás 17. századi, bodini, hobbesi, bossuet-i elméleteivel, amelyek a közvetlen kormányzást a kormányzás felsôbbrendû módjának tekintik.

⁴⁶ Ez az elképzelés meglepôen hasonlít egy négy évszázaddal késôbb írt, összehasonlító etnográfiai tanulmány adataiból levont következtetésre: "Az evolúció minden szakaszában a meglevô szervezeti egységek új, magasabbrendû, egységesítô struktúrákba épülnek be. A falvak családokból, a helyi csoportok falvakból, a regionális törzsek helyi csoportokból, az államok regionális törzsekbôl állnak. A korábbi szinteken az együttmûködés megmarad, funkciója megváltozik." (Johnson és Earle 1987: 322.)

⁴⁷ Ez a következtetés egybecseng Weber (/1922/ 1978) hivatkozott elemzésével a patrimoniális uralom logikájáról. Noha ez a weberi elemzés széles körben elfogadott, az inka birodalomban megvalósult magas fokú politikai központosítást gyakran tekintik anomáliának. Az inkák, úgy tûnik, modern kommunikációs technológia hiányában vezették be a közvetett kormányzást (Mann 1986: 122-123.). 1400 és 1430 közötti virágkorában hatalmuk óriási területre, majdnem egymillió négyzetkilométerre és hárommilliósnál nagyobb lakosságra terjedt ki. Kényszermunka segítségével városokat, több mint 15 000 kilométernyi utat és hatalmas öntözôberendezéseket építettek. Az újabb kutatások azonban azt sugallják, hogy, mint valamennyi birodalom, ôk is egyre inkább közvetett kormányzásra hagyatkoztak, ahogy a Cuzcotól számított fizikai távolság nôtt. (D'Altroy 1992.) Kérdéses továbbá az inka birodalom hatalmassága is, mivel azt Pizarro mindössze 106 gyalogosból és 62 lovasából álló serege döntötte meg.

⁴⁸ A kulturális homogenitás fogalma meglehetôsen homályos. Általában a nyelv, vallás és más kulturális markerek egynemûségét értik alatta. De mennyire kell a kulturális jegyeknek hasonlóaknak lenniük, hogy egynemûeknek tekintsük ôket? A toszkán olasz azonos ebbôl a szempontból a genovaival? Továbbá ki állapítja meg a kulturális homogenitás fennálltát, az odatartozók vagy az idegenek? Egy külsô nézôpontból kulturálisan homogénnek tûnô helyzet - például hogy Olaszország valamennyi anyanyelvû beszélôje olaszul beszél - az odatartozók számára kulturálisan heterogénnek tûnhet. Ám ugyanazok az olaszok egynemûnek tekinthetik magukat, amikor például osztrákokkal érintkeznek. Ezek a megfontolások alapján világos, hogy a kulturális homogenitás az interakciós helyzetekre különösen érzékeny társadalmi konstrukció.

⁴⁹ A hagyományos kormányzás a személyes lojalitáson alapszik, ami "közös neveltetésbôl fakad." (Weber /1922/ 1978: 227.)

⁵⁰ A kiterjedt preindusztriális politikai közösségek kizárólag föderális jellegûek voltak (Mann 1986), a birodalmi Róma viszonylag kiterjedt hatalmának alapja például a civitas volt. Ezt a politikai, társadalmi és gazdasági közösséget egy város és gyakran kiterjedt hátországa alkotta. (Ertman 1997: 37.)

⁵¹ De nem Kínában. Itt az egységes központi hivatalok hatalmát kevéssé veszélyeztették autonóm helyi arisztokráciák, klerikusok vagy városi elitek. Következésképpen a központ jóval erôsebben avatkozott be a gazdasági és kulturális szférába, mint máshol. A gazdaságban a központ megpróbálta stabilizálni a termelést és elosztást, hogy kiegyenlítse a bevételeket. A kulturális szférában a morális nevelést mint uralmának alapvetô jellemvonását támogatta. "Noha a kínai oktatási és morális nevelési törekvések a tizenkettedik és tizenkilencedik század között nem vezettek a tizenkilencedik századi európai "nacionalizmus" kialakulásához, jelzik az államnak a viselkedési és hiedelemminták teljes lakosságra való kiterjesztésére irányuló törekvését, jóval azelôtt, hogy ezek Európában nemhogy megvalósíthatók, de elgondolhatók lettek volna... Egyetlen koramodern kori európai kormányzat sincs, amely a szellemi és morális ortodoxia kikényszerítésére való törekvésében hasonló lenne a késô kínai császársághoz, és, ellentétben Kínával, ezek a törekvések nem is voltak számukra különösképpen fontosak az államépítés folyamatában." (Wong 1997: 97.) Kína azonban még így is távol állt a közvetett kormányzástól. (Weber /1922/ 1978: 1047-1051.)

⁵² Viszonylagos centralizáltsága ellenére az angol korona közvetlenebb módon tudott alföldjei, mint északi határvidékei fölött uralkodni. (Ellis 1995: 40, 46-47, 275-272.)

⁵³ Így azokban az övezetekben, ahol az európai paraszti közösségek kiterjedt politikai jogokkal rendelkeztek, mint Skandináviában, a 16. és 17. században ritkák voltak a központi hatóság elleni lázadások. Ezzel szemben a Német-Római Császárság területén, ahol erôsödött a központi kormányzás és a vallási egynemûség, az erôszakos felkelések sokkal gyakoribbak voltak.

⁵⁴ A gyarmatokon a közvetett kormányzás következményei meglehetôsen különbözôek voltak. A jelentôs technológiai fölénnyel rendelkezô központi szervek itt gyakran próbálták szándékosan megerôsíteni vagy támogatni a helyi hatalmasságokat, törzsi identitások kialakítására serkentve ôket az oszd meg és uralkodj elve jegyében (Vail 1989). "Míg a társadalmi ellenôrzés régi alapjai elsorvadtak és a régi túlélési stratégiák összeomlottak, a kolonializmus a függôség új kötelékeinek alapjait teremtette meg. Egy fônök új társadalmi ellenôrzô ereje gyakran meghaladta a korábbit. A brit gyarmatosítók gyakran tovább erôsítették az új kötelékeket azáltal, hogy a lakosságot fônökök vezette társadalmi szervezôdések tagjaiként, nem egyéni szükségletekkel és jogokkal rendelkezô emberekként kezelte. Ilyen körülmények között a gazdasági fejlôdés elôsegítése megkövetelte a fônököknek, bármily kevéssé hatékonyak legyenek is, a lakossághoz vezetô csatornákként való használatát. Ebben a helyzetben a lakosság többsége által alkalmazott túlélési stratégiák szükségszerûen a fônök szervezeti alapjaitól, a törzstôl indultak. A törzs volt a gyarmati állam fô szervezeti szövetségese, és lehetetlen megértenünk a törzs változó természetét a huszadik században anélkül, hogy figyelembe vennénk az államhoz való viszonyát. A törzsi szervezetek segítségével a fônök ellenôrizte a kulcsfontosságú erôforrásokat, beleértve az anyagi javakat, munkahelyeket, erôszakot és védelmet; ezeknek az erôforrásoknak egy részét a fônök az államtól kapta. Emellett a hatékony társadalmi ellenôrzés alapjainak kiépítése közben a fônökök hangsúlyozták a törzs szimbolikus fontosságát. A törzs a modern világ kulcsfontosságú struktúrájaként tört elôre." (Migdal 1988: 115-116).

⁵⁵ Az alapkiadásban 56-69.

⁵⁶ Ezt a fejleményt írta le emlékezetesen Max Weber (/1922/ 1978) a monokratikus bürokráciának a patrimonializmus fölöti gyôzelmeként.

⁵⁷ A közvetlen kormányzást Dánia és Svédország is egy századdal korábban bevezette, mint Franciaország (Ertman 1997: 6. fejezet), ám viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetôen ez kevés geopolitikai kihatással bírt.

⁵⁸ Ennek ellenére Tocqueville (/1858/ 1955) állítása, hogy a közvetlen kormányzás számos hátulütôje a francia forradalom elôtti idôkbôl származott (kivéve Languedoc és Britannia rendi országaiban), arra figyelmeztet, hogy a közvetlen kormányzás mércéje soha nem egyértelmû (királyi és helyi hatalom viszonyának összetettségéhez a 17. századi Franciaországban l. Beik 1985). Röviden, a kormányzás közvetlensége a központi szervek döntéshozó hatalmának a kormányzati alegységek szerveiéhez viszonyított arányával együtt változik.

⁵⁹ A szemben álló nézetek egyik olvasatát l. Silberman (1993) Spruyt (1994) történelmi példákon alapuló magyarázatát adja az állam más politikai alternatívákkal szembeni felemelkedésének. Axtmann (1993) és Ertman (1997: 1. fejezet) az államépítés történelmi magyarázatainak egy újabb összefoglalóját adják. A közgazdászoknak az állam kialakulásáról vallott nézeteihez l. Friedman (1977), Greif et al. (1994), Olson (1993) és Wittman (1991).

⁶⁰ "A saját társadalmaikon belüli uralom vágya a legkorábbi államokban az új államközi rendszerben egymással való interakcióik során alakult ki. Az a vágy, hogy a lakosság a helyi kastély, klán vagy egyéb szervezet helyett az államnak engedelmeskedjen, nem az egyetemes igazságosságról vagy a társadalomról vallott magasztos elképzelésekbôl, hanem a politikai vezetôk túlélési szükségleteibôl fakadt. Az állam társadalom fölötti ellenôrzésére egyre kényszerítôbb szükség volt, mert ez volt a nemzetközi arénában való hatékonyabb szereplés kulcsa. (Migdal 1988: 23.) Annak a nézetnek, hogy az államot a háború hozza létre, Charles Tilly a vezetô képviselôje (l. m. Porter 1994; Posen 1993a).

⁶¹ "Ligák vagy szövetségek alakítása közös politikai érdekeknek agresszív fejedelmekkel szembeni védelmében nagyon különbözô helyzetekben volt a kiterjedt konfliktusok megoldásának jellemzô módszere, a kasztíliai városi Comunerostól a vidéki Németország és Franciaország parasztligáiig, a németországi Schmalkaldeni Szövetségtôl vagy a franciaországi hugenotta és katolikus ligáktól a skót presbiteriánus és az ír konfederátus szövetségekig. Ezeket a ligákat vagy szövetségeket általában a felkelések helyi vezetôi korábbról meglevô és hosszú önkormányzati múlttal rendelkezô politikai egységekre alapozták. Ezek az egységek nemcsak önmagukat tudták kormányozni, de képesek voltak a kollektív védelemhez szükséges anyagiakat helyi szinten elôteremteni. Természetesen ezek a kiterjedt védelmi szövetségek általában nem maradtak fenn sokáig, de amikor igen, amint azt a holland és svájci példák mutatják, a gyakran "hôsies" kollektív erôfeszítések történelmi tapasztalata mélyen beépült a létrejövô államszövetségek politikai kultúrájába." (Te Brake 1998: 173-4.)

⁶² Weber például a közvetlen kormányzás kialakulásának leírásában mindkét szempontot hangsúlyozta.

⁶³ Különösen igaz ez a szigeteken, például Nagy Britanniában. A jövedelem behajtásának állami költségeit minimálisra csökkenti, ha csak néhány kikötônek szabad tengerentúli kereskedelmet folytatnia. (North 1981.)

⁶⁴ De Swaan (1988) összehasonlító leírását adja a 19. századi nyugat-európai államok biztosította kollektív javak különbözô válfajainak.

⁶⁵ A Speenhamland törvények fölötti harcok ékes példáját képezik a szegények jólétét biztosítani hivatott források fölötti konfliktus a 18. századi Angliában (Polányi 1943.)

⁶⁶ Nyugat-Európa történelmének leírásaiban a központi hatóságok hatáskörének növelésére irányuló korai kísérletek általában az udvar és az ország közötti konfliktusokként szerepelnek. Egyetértés mutatkozik abban, hogy a közvetlen kormányzásnak való helyi ellenállás gyakran öltötte államellenes lázadás formáját (Bercé 1987; Brustein 1985; Brustein és Levi 1987; Mousnier 1958, 1970a, 1970b; Zagorin 1982). Ezek a lázadások azonban nem öltöttek nacionalista színezetet. Ehelyett a helyi autonómia megôrzésére irányuló törekvések gyakran valamelyik trónkövetelôhöz való hûségként fogalmazódott meg (l. pl. Worchester magyarázatát a Henrik király elleni lázadásban való részvételére Shakespeare IV. Henrikjében, I. rész, V. felvonás, 1. jelenet.) Miért nem vezettek ezek a korai központosító törekvések nacionalizmushoz? Jórészt azért, mert a kommunikációs technológiák nem tették lehetôvé a kiterjedt közvetlen kormányzást. A nacionalista diskurzus kialakulása részben megvárta a nyomtatott sajtó megjelenését (Anderson 1982; Calhoun 1997). Ennél lényegesebb azonban hogy a technológiai korlátok általában nem tették lehetôvé, hogy a központ elegendô hatalomra tegyen szert ahhoz, hogy az elszakadásért érdemes legyen harcolni.

⁶⁷ Mivel a közvetlen kormányzás erôsítette a közigazgatási és gazdasági hatékonyságot, az így létrejövô haszon lehetôvé tette a központ számára hogy politikai támogatásra is szert tegyen a polgárok körében azzal, hogy nagyobb mennyiségben biztosít számukra kollektív javakat.

⁶⁸ A nyelvi egynemûség részben a közigazgatás hatékonyságának növelésével könnyíti meg a közvetlen kormányzást (Laitin 1992: 8-17). Az állammal való kulturális azonosulás továbbá az átalakított, illetve teljesen új rendszerek legitimizálásának eszköze volt. "Mi egyéb legitimizálta volna a monarchiát a korábban soha nem létezett államokban, mint Görögországban, Olaszországban vagy Belgiumban, vagy azokban, amelyek léte, mint az 1871-es Német Birodalom, minden történelmi elôzménnyel szakított? Az alkalmazkodás igénye a régóta fennálló rendszerekben is fellépett, méghozzá három okból. 1789 és 1815 között többségük átalakult - még a Napóleon utáni Svájc is számos tekintetben új alakulat volt. A lojalitás hagyományos biztosítékai, mint a legitimitás, isteni elrendelés, történelmi jog, az uralkodás folyamatossága vagy a vallási kohézió jelentôsen meggyengültek. Végül, de nem utolsósorban, 1789 óta az állam legitimizálásának ezek a hagyományos módjai állandó kihívásoknak voltak kitéve." (Hobsbawm 1992: 84.) A kulturálisan egységes nemzetállam modelljét az etnikailag jórészt homogén demokratikus polisz szolgáltathatta.

⁶⁹ Amikor például Lengyelország a két világháború között az államépítô nacionalizmus útjára lépett, a különbözô nemzeti kisebbségekkel szemben mindkét stratégiát párhuzamosan alkalmazta. Az állam többnyire kizáró stratégiát követett a nyugati határvidék német etnikumával, és földrajzilag szétszórt zsidó lakosságával szemben. Ugyanakkor a keleti határvidék ukrán és fehérorosz kisebbségeivel szemben befogadó stratégiát követett. (Brubaker 1996: 4. fejezet.)

⁷⁰ Ezeknek a befogadó stratégiáknak a természete azonban az utóbbi két évszázadban jelentôsen megváltozott. "Állítólag az inkvizíció idején a saját nyelvük használatában vétkesnek talált cigányoknak kivágták a nyelvét. Ilyen módszerekkel könnyû megérteni, hogyan lehetett néhány évszázaddal késôbb a kasztíliai nyelvet a királyság hivatalos nyelvének nyilvánítani. Ám amikor Etiópia Haile Selassie császára az inkvizícióinál jóval enyhébb módszerekkel próbálta az amharait terjeszteni, a tigrey, oromo és szomáli nyelvek beszélôi tiltakoztak csoportos elnyomatásuk ellen, és a nemzetközi közösség felháborodott." (Laitin 1992: xi.)

⁷¹ Sajátos sportágak - az amerikai baseball, a gael vagy ausztrál szabályok szerint játszott futball - ugyancsak nemzeti szimbólumokká válhattak, noha ezek a népszerû elfoglaltságok általában spontán módon, állami segítség nélkül alakultak ki,

⁷² Közép-Kelet-Európában és a Balkánon a közvetlen kormányzásnak gyakran külsô okai voltak - például a bukaresti, versailles-i vagy neuilly-i békeszerzôdések eredményezte államhatárok. Románia területe például 1918-ban szinte megduplázódott. Amint az Európának ezen a részén gyakori, az új romániai területek etnikailag sokszínûek voltak. Ezeken az új területeken a román etnikumhoz tartozóknak általában alacsonyabb társadalmi státusuk volt. Nem meglepô, hogy lelkesen támogatták a központi kormányzatnak a román kultúra terjesztésére tett erôfeszítéseit az iskolákban és egyéb intézményekben, az új állam orosz, magyar, német és zsidó polgárainak kárára. (Livezeanu 1995.) Ezeknek a stratégiáknak azonban nem sikerült az új állam nemzetiségi sokszínûségét megváltoztatni. Hasonlóképpen kevés sikerrel jártak a görög államnak a görög Macedónia kulturálisan sokszínû lakosságának hellenizálására tett kísérletei (Karakasidou 1997).

⁷³ "Míg az elsô svéd-dán háború idején, 1685-1689 között gyakorlatilag a teljes lakosság a dán seregeket támogatta, a nagy északi háború (1700-1721) idején teljesen más magatartást tanúsítottak (Østergard 1992: 4)

⁷⁴ L. pl. Hobsbawm és Ranger (1983); Hobsbawm (1992); Kennedy (1973); Snyder és Ballentine (1996).

⁷⁵ Eric Hobsbawm (1983: 92) futtában felidézi, amint egy ausztriai elemi iskolában az 1920-as évek közepén alávetették "egy (sikertelen) politikai kísérletnek egy új nemzeti himnusz formájában, amely kétségbeesetten próbálta meggyôzni a gyermekeket, hogy a kiterjedt Habsburg Birodalom leszakadása vagy elszakítása után megmaradt néhány tartomány összefüggô egészet alkotott, mely méltó szeretetükre és hazafias odaadásukra; a feladatot nem könnyítette meg, hogy az egyetlen dolog, ami közös volt bennük, egyben a fô oka is volt annak, ami miatt a lakosság elsöprô többsége Németországhoz akart csatlakozni. 'Német Ausztria' - így kezdôdött ez a sajátos és rövid életû himnusz -, 'te nagyszerû (herrliches) föld, szeretünk téged,' és folytatódott, amint az várható, a gleccserektôl az alpesi patakokon és a Duna mentén Bécsig tartó útleírással vagy földrajzleckével, hogy annak kijelentésével fejezôdjön be, hogy ez a csonka-új Ausztria 'a hazám' (mein Heimatland)."

⁷⁶ Az egész államra kiterjedô hadseregek létrehozása a politikai lojalitás iránti aggodalmakat hozta magával. Poroszország törekvése egy szakszerûen kiképzett tömeges hadsereg létrehozására az írásbeliségnek a toborzottak körében való széles elterjedtségén alapult. Ez elôsegítette az oktatásba való befektetést. A francia-porosz háború után a porosz nevelôk a társadalmi kohézió szilárd alapjait a vallás helyett egyre inkább az államépítô nacionalista ideológiában látták. (Posen 1993a: 104-45.)

⁷⁷ Az állandó foglalkoztatottság idején a japán cégek kivételt képeztek ez alól a szabály alól. Az alkalmazottak számára a kilépés ára igen nagy volt; következésképpen erôs lojalitást tanúsítottak cégeik és szimbólumaik iránt.

⁷⁸ Noha Franciaország kivételesen sikeres volt az általános hadkötelezettség törvényi bevezetésébe, ami az államépítés fontos mércéje (Levi 1997), a 19. század végén is voltak még olyan franciák, akik nem tudták, ki volt Napóleon. "J. E. M. Bodley, mikor megnyitotta kocsmáját Durance mellett, közel a helyhez, ahol Napóleon Elba szigetérôl visszatérve átkelt a folyón, megkérdezte egy öregasszonytól, hogy ismer-e öregeket, akik még láthatták ôt. 'Napoléon - válaszolta az öregasszony erôs provanszál kiejtéssel -, connais pas ce nom-là. Peut-être bien c'est un voyageur de commerce.' ... 1864-ben egy tanfelügyelô Lozere-ben felháborodva tapasztalta, hogy egyik iskolában, amit meglátogatott, egyetlen gyermek sem tudott olyan kérdésekre válaszolni, mint 'Te orosz vagy vagy angol?' vagy 'Milyen országban van Lozère megye?' Ezeknél a gyermekeknél, tette hozzá a tanfelügyelô keserûen, 'a gondolat nem haladja meg a nyomorult község határait, amelyben élnek.'" (Weber 1976: 109-110.)

⁷⁹ A porosz királyi udvar központi uralkodói és a forradalmi francia parlementek nagyrészt képtelenek voltak egységes nemzeti oktatási rendszereket bevezetni. Noha 1800-ra mindkét rendszer képes volt központi katonai igazgatást alkalmazni, "az egyetemes elemi oktatás új problémákat szült volna a kormányzat számára: feltételezte a pénzforrások begyûjtése és elosztása technikáinak kifejlesztését, iskolák építését az egész ország területén, a népsûrûség függvényében, egy egységes tanrend kialakítását és bevezetését, a meggyökerezett helyi és vallási ellenállás letörését, tanárok képzését, vizsgáztatását és minôsítését, valamennyi iskola állapotának és teljesítményének felügyeletét, az új és kiterjedt tantestület megfegyelmezését (ami az államot számos, a hadsereg által is felvetett problémával szembesíti, ideértve a szellemi seregeket is), a helyi iskolai hatóságok ösztökélését és a gyermekek rábírását, hogy személyesen, ne csak papíron látogassák az iskolát. A katonai mozgósítás tulajdonképpen jó felkészülési terep lehetett egy oktatási levée en masse számára, és a Konvent nagyjából így is járt el, ugyanúgy küldve ki az instituteur-öket a falvakba, mint a toborzókat és hadbiztosokat. De a kísérlet csak félgôzzel folyt: a Konvent figyelmét egyéb, fontosabb dolgok kötötték le, és noha kiadott egy sor rendeletet, ezeket gondatlanul fogalmazták, és felületesen vitatták meg. És az instituteur-ök kemény ellenállásba ütköztek a falvakban, ahol a pappal - annak otthonos területen - kellett megküzdeniük." (de Swaan 1988: 94.) Egy más nézethez a porosz oktatásról lásd Posen (1993a: 102.)

⁸⁰ Feltételezhetô, hogy hasonló következtetéseket lehetne levonni a Nyugat-Európába nemrégiben kevésbé fejlett országokból kivándoroltak asszimilációnak való ellenállása kapcsán is.

⁸¹ "Allier-ben, egy Lavoine melletti kis Bourbon faluban »szinte valamennyi fiút lánynak jelentették be születésekor,« és a sorozás elkerülésének ezt a körmönfont módját még 1870-ben is gyakorolták." (Weber 1976: 196.)

⁸² Hogy meg tudjuk ítélni a birodalom méreteit kiterjedésének csúcsán, idézzük fel uralkodójának hivatalos címét: Ausztria császára, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlovénia, Galícia, Lodoméria és Illíria királya; Jeruzsálem királya stb.; Ausztria fôhercege; Toszkána és Krakkó nagyhercege; Lotharingia, Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina hercege; Erdély nagyfejedelme, Morvaország ôrgrófja; Felsô- és Alsó-Szilézia, Modena, Párma, Piacenza és Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul, Ragúza és Zara hercege; Habsburg és Tirol, Kyburg, Görz és Gradiska fejedelmi grófja; Trient és Brixen hercege; Felsô- és Alsó-Luzsica és Isztria ôrgrófja; Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb. grófja; Trieszt, Cattaro és Windisch ura; Vajdaság, Szerbia stb. nagyvajdája. (Jászi 1929: 34.)

⁸³ Ezekben az országokban számos nyelv él egymás mellett a dekolonizáció, valamint a központi vezetéseknek lakosságaik a nyelvi egynemûsítését célzó intézkedéseik ellenére.