A fenti cím csak látszatra különbözik Kovács Péter A kisebbségi jogok nemzetközi garanciái vitaindítójának címétôl. A valóságban ugyanannak a témának egy más viszonyrendszerbe történô állítására utal, így mintegy kiegészíti a nagyszerûen leltározó, a kisebbségi jogvédelmet az egyetemes jogi szabályozásokba beépítô értekezést. A "nemzetközi garanciák" kifejezés elôrehozatala jelzi azt, hogy az ilyen garanciarendszer nem csak a számbeli kisebbségek léthelyzetét modellálni kívánó formában él, hanem úgy is, mint az államoknak nyújtott garanciák. S ebbôl érdekes korrelációk olvashatók ki. Kérdés: a magukat nemzetállamnak tituláló országokban - mint amilyen Románia - vajon az adott állami létezés tartósítása szempontjából mi fontosabb, az, hogy az ország határai között élô kisebbségek jogait nemzetközileg kodifikálják, vagy pedig az, hogy nemzetközi szerzôdések magának az ilyen államnak a meglétét és sérthetetlenségét szavatolják, s csak ennek alárendelten jelentkezik a kisebbségvédô nemzetközi egyezmények betartásának szükségessége. Munkahipotézisként megfogalmazhatjuk: a nemzetállamok szempontjából sokkal fontosabb a területi, politikai önazonosságuk megôrzésének nemzetközi biztosítéka, mint az, hogy a nemzetközi fórumokon ne vonják felelôsségre az illetô államot (esetünkben Romániát, hiszen vizsgálódásunk kizárólag erre vonatkozik) amiatt, hogy kisebbségeivel nem bánik úgy, mint ahogyan azt az államközi vagy államok feletti intézmények elvárják tôle. A kisebbségi jogok nemzetközi garanciáinak betartása legfeljebb akkor lesz hangsúlyosabb, amikor ennek hiányában a biztonságos államiság kérdôjelezôdik meg.

Csakhogy az államnak saját területéhez, szuverenitásához való, másoktól elismert joga esetenként megköveteli, hogy az alárendelt szférában, a kisebbségi jogok érvényesítésében is a nemzetközi normákhoz igazodjanak. Vonatkozik ez elsôsorban a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe történô bekapcsolódásra. A legnagyobb gazdasági-kereskedelmi kedvezmény megadása például bizonyos emberi jogok biztosításához kötött, így valamilyen méretû engedékenység a kisebbségi jogok érvényesítésében szükséges, ha az adott állam saját gazdasági megszilárdítását tartja elsôdleges célnak. A képlet kezd kiformálódni: Románia a sérthetetlenségét és önhatalmúságát szavatoló nemzetközi garanciák elsôdlegességét tartja fontosnak, s csak ezeknek alárendelten, s amennyiben az az elôbb megfogalmazott célt szolgálja, hajlandó alávetni magát a kisebbségi jogok nemzetközi elôírásainak.

Ennek az egymásra hatásnak a meglétét jól nyomon lehet követni a román-magyar államszerzôdés megkötése körüli hercehurcában. A román oldalon nem az a fontosabb, hogy a számbeli kisebbségben élô romániai magyarok helyzetét egy ilyen egyezménnyel megjavítsák, hanem az, hogy a magyar államtól ismételten megkapják a garanciát arra, hogy részükrôl nem fenyegeti semmi Románia határait. Amikor e sorok íródtak, az alapszerzôdést még nem kötötték meg. Egy dolgot azonban bizton állíthatunk: a román állam csak olyan mértékben fog engedményeket tenni a magyar félnek a kisebbségi jogok garanciájára nézve, amilyen mértékben ennek ellenében megkapja a saját államának sérthetetlenségére vonatkozó garanciát. Sôt, a tárgyalások mostani szakaszában, a román álláspont szerint egyáltalán nincs szükség a kisebbségi ügyet bevenni egy ilyen dokumentumba, elég, ha a határok megmásíthatatlansága szerepel benne. Ebbe az egyoldalú vállalásba Magyarország nyilván nem mehet bele, így kíváncsian várjuk a kötélhúzást, mennyit enged Románia annak fejében, hogy elsôdleges célját, határainak biztosítását, szerzôdésbe foglalhassák.

Kovács Péter a tanulmányában szól arról, hogy "önálló nemzetközi garanciarendszer nélkül is mûködhetnek kisebbségvédelmi mechanizmusok", ezek "a nemzetközi jog, illetve a nemzetközi jogközösség közremûködése nélkül is létrejöhetnek..." Ebbôl az derül ki, hogy esetenként az állam "jóindulatára" is számítani lehet a kisebbségi elvárások rendezésekor. Románia e századi történetében is vannak olyan jelek, mintha az állam úgymond jószántából tett volna engedményeket a kisebbségeknek. De ha alaposabban a dolgok mélyére nézünk, észrevesszük, hogy ezekben az esetekben is az állami lét külsô garanciáinak fenntartása - tehát az attól való félelem, hogy az ország integritását nehogy veszélyeztesse valami - kényszeríthette rá az államot arra, hogy a nemzetközi szerzôdésekben esetleg nem is szereplô kisebbségi jogokat hirdessen meg - formálisan. Három ilyen példát említünk.

A két világháború közötti Romániában a kisebbségek jogi állapotát a belsô törvénykezés egyszerûen figyelmen kívül hagyta, abból a nemzetállami dogmából kiindulva, hogy ebben az országban nincsenek kisebbségek, az állampolgárság egyet jelent a román nemzethez való tartozással. A "más nyelven beszélô románok" ismert tézise ez. Ezért meglepô a felületes szemlélô számára, hogy 1938-ban, amikor a király felfüggesztette az 1923-as alkotmányt és személyi diktatúrát vezetett be, elkészítették az ún. kisebbségi statútumot, amelyben - szavakban! - magasan európai szintû kisebbségi jogokat ígértek. A második világháború küszöbén, amikor Németország éppen a határain kívül élô németek helyzetét használta fel ürügyül az elsô világháborút lezáró egyezmények semmissé tételére és a háború kirobbantására, Románia is félni kezdett, nehogy a kisebbségi probléma rendezésének a hiányában számára is megszûnjön a párizsi békeszerzôdésben garantált állami keret. Sok vita folyt abban az idôben afelett, hogy ez a kisebbségek felé tett "nemes gesztus", ami a deklaráláson kívül gyakorlatilag semmi mást nem jelentett, nem egyszerûen porhintése a külföld szemébe. Tény az, hogy a román propaganda külföldön telelihegte a közvéleményt azzal, hogy Romániában gyökeresen új kisebbségpolitika következik be, az országon belül viszont kezdettôl fogva igyekeztek meg nem történtté tenni ezt az amúgy sem komoly lépést. Jellemzô, hogy a kisebbségi statútumról szóló minisztertanácsi jegyzôkönyvet a Hivatalos Lapban nem közölték, a cenzúra megtiltotta, hogy a román és a magyar nyelvû újságok foglalkozzanak vele. A román lapok esetleg annyit írhattak, hogy még a kisebbségi fôkormánybiztosságot is kilátásba helyezô jogrendezés nem jelent semmiféle változást az állampolitikában. Nyilvánvaló tehát, hogy nem az állami jóindulat vezérelte ezt a fiktív jogi aktust, hanem a Nagyrománia létét garantáló nemzetközi szerzôdés megingásától való félelem. Egyébként az egész ügy jelentéktelen epizóddá alacsonyodott, hiszen rövid idô alatt bebizonyosodott, hogy ilyen szemfényvesztô manôverrel sem lehet megakadályozni a Romániának nyújtott párizsi garanciák szertefoszlását. Ezt igazolta a második bécsi döntés, valamint Besszarábiának a Szovjetunióhoz történô csatolása. Az azonban tény marad, hogy Románia két évtizeden keresztül nem volt hajlandó még a békeszerzôdésbe foglalt jogokat sem megadni nemzeti kisebbségeinek, de az államiságra vonatkozó nemzetközi garancia elbizonytalanodását átérezve képmutatóan engedékenyebb akart lenni a kisebbségi kérdésben. A prioritás ebbôl jól kiolvasható.

A második példa a második világégés utáni romániai helyzet. Köztudott, hogy Románia régi területi integritását biztosító ígéret Sztálin részérôl (ez alól kivételt jelentett Besszarábia) az volt, hogy az elôzô békeszerzôdés révén megszerzett területek a demokratikus Románia részei lesznek. Persze a demokrácia szovjet értelmezése szerint. Ez a mi összefüggésrendszerünkben azt jelentette, hogy Románia annak függvényében kapta meg a külsô garanciát területi gyarapodásának fenntartására, hogy a szovjet mintára elképzelt demokráciát érvényesíti. Így még a párizsi békeszerzôdés megkötése elôtt, de utána is nem hosszú ideig bizonyítani kellett, hogy a nemzetközi garanciákat elô nem író kisebbségi jogok ellenére Románia hajlandó a "szocialista demokrácia" útját járni. Az ország régi területi egységének helyreállítása - ez lényegében Észak-Erdély visszaszerzését jelentette, hiszen Bulgária egy részének újbóli elfoglalásáról vagy Észak-Bukovina meg Besszarábia ismételt megszállásáról aligha lehetett szó -, vagyis az ország számára biztosított garanciák ismét elsôdlegesek voltak a kisebbségi, akkor még nem létezô nemzetközi garanciákhoz mérten.

Ennek a folyamatnak egyes állomásait jól nyomon követhetjük. Még 1946-ban, tehát a párizsi békeszerzôdés megkötése elôtt, Románia bizonyítani akarta, mennyire tartja magát a feltételhez, ahhoz, hogy a kisebbségiek a nemzetiségi jogokat is biztosító államkeretek közé kerültek, így, még a szovjet közigazgatás mûködésének idején megjelent Bukarestben a Nemzetiségi Statútum, amelyben nem egy fontos kisebbségi jogot kodifikáltak. Az más kérdés, hogy ezeket nem tartották be, sôt még a radikalizmusáról híres Magyar Népi Szövetség részérôl is bíráló hangok hangzottak el arra nézve, hogy ez a kerettörvény nem biztosít elegendô jogot a kisebbségieknek. A kolozsvári Világosság címû lapban például számos elmarasztaló cikk jelent meg azzal kapcsolatban, hogy ez a statútum nem jelent végsô megoldást, hiszen például az anyanyelvi oktatásban alatta marad az elvárásaiknak. A tény azonban tény marad, a román állam prioritást biztosított a nemzetközi elvárásnak, nagyobb jelentôséget tulajdonított az államra nézve garanciát jelentô várt egyezménynek, mint amit a kisebbségi jogok önmagukban jelentenek. Miután az újabb párizsi békeszerzôdést aláírták, egy ideig továbbra is igazolnia kellett Romániának azt, hogy eleget tesz az ország határait szavatoló szerzôdésnek, úgymond egyenjogúságot biztosít a kisebbségeknek. Tehette ezt annál inkább, mert az 1923-as alkotmány módosított formájának rövid ideig tartó érvényesülése után (ebben benne volt, hogy Románia nemzeti állam) elfogadták az új alkotmányt, amely már többnemzetiségû államnak határozta meg Romániát, úgy, ahogyan azt a húszas-harmincas években a Román Kommunista Párt is meghirdette. A nemzetközi állami garanciák elsôdlegessége a kisebbségi jogok biztosításával szemben (hangsúlyozzuk: olyan viszonyok között, amikor ezek a garanciák lényegében nem is léteztek) egészen nyilvánvalóvá vált akkor, amikor elfogadták az új román alkotmányt, s amikor a Román Kommunista Párt - a pártállami viszonyok között az államvezetés fô tényezôje - állást foglalt a kisebbségi kérdésben. Csak szemelgetve az érvek között:

Az 1952-es román alkotmány kimondja: "A Román Népköztársaság nemzeti kisebbségei teljesen egyenjogúak a román néppel. A Román Népköztársaság közigazgatási-területi autonómiát biztosít a magyar lakosságnak a székely rajonokban, ahol a lakosság kompakt tömegeket alkot." Az más kérdés, hogy ez a Magyar Autonóm Tartomány tulajdonképpen csak papíron jött létre, sem magyar, sem autonóm nem volt, egyszerûen csak tartomány, majdnem ugyanúgy, mint a többi, még a mûködési szabályzatát sem dolgozták ki. Vagy ott van a Román Munkáspárt KV Politbürójának 1948-as határozata a nemzeti kérdésben. Ebben egyebek mellett idézik Sztálint, aki szerint: "...valamennyi nemzet, kicsiny és nagy egyaránt, egyenlô helyzetben van, és minden nemzet egyenlô bármelyik nemzettel", s ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy biztosítják a kisebbség anyanyelvû oktatását az óvodától a felsôfokú tanintézetekig és egyetemekig, a sajtó és az irodalom megjelenését a kisebbségek nyelvén, az anyanyelv használatát a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, a kisebbségek részvételét az államgépezetben, a politikai életben és így tovább. A szándék világos: Romániának igazolnia kell, hogy a "Nagy Szovjetunió" útján halad a nemzeti kérdés "megoldásában", nehogy kétségek merüljenek fel aziránt, hogy nem teljesíti az adott állami létéhez nyújtott, a keleti szomszédjától kapott garancia feltételeit. Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a kétpólusú világ tartós állapot, sem a Szovjetunió, sem pedig Nyugat közvetlenül nem veszélyezteti a békeszerzôdésbe rögzített állami létet, Románia sem látta szükségét annak, hogy a kisebbségi jogokra különösebb figyelmet szenteljen. Legfeljebb megmaradt a populista demagógia szintjén - az együttélô nemzetiségek barátsága, a proletár internacionalizmus által biztosított egyérdekûség stb. jelszavai mellett, s közben kezdte elôbb csak visszalopni, majd nyíltan meghirdetni Románia nemzetállam mivoltának fikcióját. Az úgynevezett népi demokratikus állam építésének szakaszában a kisebbségi jogok nemzetközi garanciája és az állami szuverenitáshoz már amúgy sem szükséges nemzetközi jótállás nélkül egyre nyíltabban folytathatta elnemzetlenítô kisebbségi politikáját.

Végül a harmadik példa, amely már nem ilyen egyértelmû: az 1968 utáni fordulat romániai úgynevezett enyhülési politika a kisebbségek irányában. Köztudott, hogy Románia nem vett részt Csehszlovákia lerohanásában, ezzel vállalta - legalábbis a felületen -, hogy ujjat húz a Szovjetunióval. De ki tudhatta, hogy ennek nem lesz-e ugyanaz a következménye, mint Csehszlovákiában. A román diktátornak szüksége volt arra, hogy ne legyenek különleges belsô feszültségek az országban olyan körülmények között, amikor egy esetleges szovjet nyomásnak ellent kell állni. Így nem kívánta a kisebbségeket még jobban szembefordítani a velük egyáltalán nem kesztyûs kézzel bánó hatalommal. Ekkor következett be az engedmények rövid korszaka, megindult A Hét címû hetilap, sokkal több magyar nyelvû könyv jelent meg a Kriterion könyvkiadónál és így tovább. Nem sokáig tartott az egyébként is folytatott "húzd meg, ereszd meg" kisebbségi politikának ez az "ereszd meg" szakasza, amelyet semmiféleképpen nem lehet levezetni abból, hogy valamiféle garantált nemzetközi kisebbségi egyezmények nyomására történt. Ismét csak az állami érdek elsôdlegessége volt a lényeges, az, hogy a régen garantált állami integritással szembeni esetleges veszély elmúlt, s így nem volt szükség holmi belsô feszültségeloszlató mesterkedésekre.

A kétirányú tendenciák - egyfelôl az állam adott keretek közötti megmaradását szavatoló nemzetközi dokumentumok és a kisebbségi jogok nemzetközi garanciái - között van néhány alapvetô eltérés. Így az, hogy míg az elôbbi (az államra vonatkozó) könnyebben kodifikálható, lényege éppen az, hogy viszonylag változatlan, a másik (a kisebbségi nemzetközi jogi garanciák) viszont szakadatlan mozgásban vannak, újabb és újabb elôírások jelennek meg, így a hozzájuk történô alkalmazkodás dinamizmust követel. Az állam sérthetetlenségét elég, ha egyetlen nemzetközi okmány szentesíti, esetleg még egy másik megerôsíti, ez történt az 1947-es párizsi békeszerzôdés szövegében, majd a helsinki dokumentumban, ezek után már aligha van szükség további ismétlésekre. Ezzel érvel egyébként Magyarország is, amikor a magyar-román alapszerzôdés megkötésekor szükségtelennek tartja újból és újból kimondani azt, amit már kétszer is aláírtak. Ezzel szemben Kovács Péter kitûnôen dokumentálja, mennyire folyamatos építkezés a kisebbségek nemzetközileg kidolgozott jogrendszerének az alakulása.

Ez a ritmusbeli eltérés, a viszonylag tartós és a szakadatlanul módosuló állásfoglalások közötti különbség kihat vagy az egyik, vagy a másik fajta nemzetközi okiratok tartalmának elemzésére. A legfôképpen a határvonalakat meghúzó, az államoknak létkeretet szavatoló nemzetközi szerzôdések esetében a viták sokkal inkább az aláírás elôtt folynak - például arról, hogy pontosan hol húzódjék a határ -, miután megkötötték, rendszerint az egyértelmûség jellemzi ôket. Nem így a kisebbségek életviszonyait garantáló nemzetközi egyezményeket, az ezekben használt fogalmakat. Ennek illusztrálására egy ilyen fogalom: Kovács Péter idézi az 1948-as Genocídium-egyezménybôl azt, hogy mi tartozik a népirtás fogalmába (valamely faji vagy más jellegû csoport megsemmisítése, tagjainak megölése, gyermekeinek átvitele erôszakkal egy másik csoportba és így tovább). Amikor a romániai magyar kisebbségrôl azt állítjuk, hogy etnikai tisztogatás folyik ellene, a fogalmak egymásra csúsztatásával a hatalom úgy érvel, hogy Romániában nincs a szó nemzetközileg definiált értelmében népirtás. A zavart az is okozza, hogy ott, ahol népirtás folyik (a volt Jugoszláviában), ez egyben etnikai tisztogatást is jelent, így ha nem az történik Romániában, mint mondjuk Szerbiában, akkor az ellenérveket hangoztatók állítják: nincs etnikai tisztogatás a romániai magyarokkal szemben. Fogalmilag: ha egy szélesebb tartalmú fogalom, a népirtás magába foglal egy szûkebb körût is (etnikai tisztogatást), de csak ennek a benne foglalt jelenségnek vagyunk tanúi, tehát a népirtáshoz még hozzátartozó többi elem hiányzik, akkor - mondják - ne beszéljünk etnikai tisztogatásról. Íme csak egyetlen példa arra, hogy a nemzetközi jogi dokumentumokban szereplô fogalmakat milyen módon lehet kicsavarni.

A garanciákat is tartalmazó kisebbségvédô nemzetközi jogszabályozás - mint általában minden jogi elôírás - bizonyos szinten általános. Végül is a jogtól soha nem lehet elvárni, hogy minden egyes egyedi esetet szabályozzon, a viszony fordított, az egyedi történéseket kell besorolni a jogi elôírások körébe. Igen ám, de amikor még az alapfogalmak is cseppfolyósak, nehéz megtalálni azt az általánost, amely még alkalmas arra, hogy a sajátosságokat legalább a szükséges méretekben felölelje. Ott van mindjárt a kisebbség kategóriája. Annyi sajátosság belefér, hogy a kisebbségi kérdés általános rendezése igen sok hézagot hagy maga után. Kisebbség és kisebbség között az egyetlen és biztos, egymást fedô fogalmi támaszpont az, hogy mindenképpen számbelileg kisebb csoportot jelent, mint a többség. Csakhogy még ezen a számbeliségen belül is lényeges eltérések vannak. Számbeli kisebbség Romániában a kétmillió körüli magyarság, de a törökök, bolgárok vagy éppen az albánok is. Ezért egymagában a kisebbség kifejezés, mint a közös jegynek, a számbelileg kisebbnek a megjelölése - a nemzetközi jogi szövegekben eleve "túláltalánosított", a specifikumot nehezen tudja megragadni. Ezért is jelentkezett a romániai magyar kisebbség körében a megfelelô terminológia megtalálására irányuló igyekezet. Nemzeti közösség, nemzetrész, társnemzet - íme, ilyen elnevezésekkel igyekszünk a specifikumot belevinni abba, amit a garanciális nemzetközi határozatokban aligha lehet árnyalni. Csak felsorolásszerûen még néhány alapvetô különbség kisebbség és kisebbség között: betelepült vagy ôshonos (ennek a kritériumnak a segítségével tudjuk elhatárolni például egymástól a vendégmunkások kisebbségi csoportját az évszázadok óta az adott területen élô számbeli kisebbségtôl), saját akaratából került kisebbségi sorsba vagy a nagyhatalmi döntések révén meghúzott határváltoztatások tették kisebbséggé, államalkotó-e abban az országban, amelyben él (értve ezen azt, hogy századokon át hozzájárult a most meglevô államalakulat kialakulásához, s jelenleg is szerves része az állami struktúrának, vagy legalábbis annak kellene lennie), ebben az értelemben gyakorlatilag társnemzete (társnemzetrésze) a többségi nemzetnek, milyen kulturális szinten áll (hiszen ettôl függôen mutatkoznak meg kulturális igényei), van-e anyanemzete vagy anyaállama (e sajátosság figyelmen kívül hagyásával miként lehet elbírálni mondjuk a cigány lakosság helyzetét), területileg milyen eloszlásban él (ezen belül rendkívül sok változat van, a kisebb területen élôk, mondjuk a deltai lipovánok, az egy-egy kis helységben többséget alkotók, teszem azt a törökök, az országban teljesen szétszóródott etnikumok, teszem azt a zsidók, valamint a kompakt tömegben, ugyanakkor a vegyes lakosságú területeken és szórványban élô magyarság). A nemzetközi garanciákat nyújtó jogi rendezések mindezt a sokféleséget nyilván nem tudják rögzíteni, így áll elô az a különleges helyzet, hogy a román politikai hatalom esetenként nem veszi figyelembe a kisebbségi jogokra vonatkozó nemzetközi elôírásokat, máskor viszont - amikor a magyarság a maga specifikumának megfelelôen fogalmaz meg elvárásokat -, az elôbbi eljárással ellentétes módon a nemzetközi dokumentumokra hivatkozik mondván: az általános, tehát a romániai magyarság különleges helyzetét nyilván nem kodifikáló ajánlásokban vagy elôírásokban ilyesmi nem szerepel.

Tipikus erre nézve a romániai magyarság autonómiatörekvése. Bár - miként a Kovács-tanulmány említi - vannak államok, amelyek a nemzetközi jog közremûködése nélkül hajlandók több jogot biztosítani kisebbségeiknek, mint amennyit nemzetközi fórumokon papírra vetettek (a Dániához tartozó Grönland és a Feröer-szigetek autonómiája, Franciaországban a korzikaiak autonómiaigényeinek kielégítése, a kanadai eszkimók különleges elbírálása, a finnországi Äaland-szigetek vagy az olaszországi dél-tiroliak autonómiája), a romániai hatalmi körökben minden ilyen elvárás eleve merényletnek számít a nemzetállam ellen.

S ezzel visszaérkeztünk eredeti összefüggésünkhöz. Románia számára sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi garanciák az állam integritására vonatkozóan ne szenvedjenek csorbát, mint hogy valamilyen "adományban" részesítsék a kisebbségeket. Ez abból a tévhitbôl ered, hogy a kisebbségek számára biztosított ún. elôjogok aláássák a nemzetállami önszervezôdés kibontakozásában az állami szuverenitás megcsorbítását (pontosítva: ami a nemzetállamban a nemzet kompetenciájára tartozik, abból valami átkerül a nemzeti kisebbség kezébe, ami önmagában is ellentmondás, hiszen a nemzetállami nézôpontban minden állampolgár román).

Summa summarum, a nemzetközileg garantált kisebbségi jogoknak az érvényesítését vagy a nem elôírt, de az állam által a maga számára is hasznosnak tartott nemzeti közösségi jogoknak a megadását elsôdlegesen a nemzetállam anakronisztikus ideológiája és gyakorlata keresztezi. Kovács Péter tanulmányának indító mondatai továbbgondolhatók: "Az ezredforduló Európájában a nemzeti kisebbségek mai ébredését sokan a múlt századi ébredéshez hasonlítják...", szerinte ez az ébredés "századunk utolsó évtizedében váratlanul robbant be..." hiszen "elfelejtett problémakomplexum" volt. Erre a jelenségre talán megkereshetjük a magyarázatot, ha az okok után kutatunk és kiegészítjük azzal, hogy nem csak a nemzeti kisebbségi ébredés tanúi vagyunk, hanem a múlt századi nemzetállami ábrándok is újjáéledtek. Az elsô világháború után a kisebbségi kérdés élesen felvetôdött, ugyanis a gyôztes hatalmak által diktált békeszerzôdésekben a meghúzott határok nem követték - és nem is követhették - az etnikai határokat, így került mintegy 40 millió ember kisebbségi sorba. A két típusú nemzetközi garancia - egyfelôl az államok, másfelôl a kisebbségek irányában - ez esetben jórészt egybekapcsolódott. Jól tudjuk, hogy a Párizs környéki békekötés szövegét kiegészítette az 1919. december 9-én Románia által is aláírt kisebbségi szerzôdés, amelyben - csak példaként említve - a 11. cikk kimondta: "Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenôrzése mellett, vallási, tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen." Ilyen elôzmények után a Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség határozottan számon kérhette a román államtól az állami létét garantáló szerzôdést kiegészítô kisebbségi okmány elôírásainak be nem tartását. Az más kérdés, hogy a román politikai hatalom jó ideig nem látta veszélyeztetve az állami létezését garantáló dokumentumot amiatt, hogy az ilyen kiegészítésnek nem tett eleget.

A második világháború utáni rendezés az államokon belüli kisebbségi konfliktusok feloldására nem fordított különösebb gondot, sokkal fontosabb volt, hogy egyes államok mesterséges létrehozásával, a határok önkényes meghúzásával a remélt stabilitást, a revans lehetôségének kizárását elérjék. Nem véletlen, hogy Párizsban ezúttal nem ismétlôdött meg az 1919-es procedúra, a létükhöz garanciát kapó államokat még formálisan sem kötelezték kisebbségi ügyeik méltányos rendezésére. Amikor kialakult a kétpólusú világ, a szovjet befolyás alá került zónában a kisebbségi problémát természetszerûen visszafojtották (egyebek mellett annak a dogmának a szellemében, hogy a nemzetiségi kérdés az osztályharcnak van alárendelve), azt pedig nem lehetett elvárni, hogy Nyugat fogja ébren tartani az érdeklôdést e konfliktuslehetôség iránt. A nyugati propaganda erôteljesen hangsúlyozta az emberi jogok - s ezen belül nyilván a kisebbségi egyenjogúság - tiszteletben tartását, de ez a vasfüggöny miatt aligha hathatott a keleti övezetben. Románia forma szerint igyekezett a szovjet nemzetiségi elképzeléshez igazodni - legnagyobbrészt szavakban -, de a felszín mögött már ott munkálkodott a régi burzsoá rendszertôl átvett nemzetállami alapgondolat. Csakhogy ezt nem illett kimondani egy olyan társadalmi berendezkedés ideológiájában, amely meghirdette a gyökeres szakítást a múlttal.

Egyfelôl az, hogy a kisebbségi probléma, amelyet lehet, hogy egyesek elfelejtett problémakomplexumnak tartottak, megint a fókuszba került. Ugyanis a szovjet politikai-ideológiai gyarmaturalom megszûnte után ez a mesterségesen visszafogott konfliktusforrás újból buzogni kezdett Kelet-Európában. Ehhez hozzájárult még az is, hogy a nemzetközi fórumok rájöttek arra, nem lehet a szônyeg alá söpörni a kisebbségi kérdést, s amit elég hosszú ideig nem tettek meg (mert hogyan is tehettek volna meg, hiszen a szovjet tömb amúgy sem igazodott volna a nemzetközi elvárásokhoz), azt - a kisebbségi elvárásokat - most egyre nyíltabban kezdték kimondani.

Másfelôl a román nemzetállami ábránd újjászületésében is volt váratlan elem, de okságilag magyarázható, ha figyelembe vesszük, hogy a román társadalom késve indult el azon az úton, amelyet a környezô nemzetek még a múlt században megtettek: a nacionalizmus Romániában évszázados lemaradással kezd igazában virágozni. Ma már nem egy román politikai alakulat nyíltan vállalja a nacionalizmust.

Ebbôl a két tendenciából nô ki napjaink Romániájában az általunk felvázolt kétirányú nemzetközi garanciarendszer között az összeegyeztethetetlenség (legalábbis a mostani hatalmi viszonyok között): a nemzetállami létet féltik azoktól a kisebbségi jogokat garantáló nemzetközi elôírásoktól, amelyekre a romániai magyar kisebbség képviselôi szakadatlanul hivatkoznak. Emiatt nevezik államelleneseknek, hazaárulóknak, szeparatistáknak (s mi minden másnak) azokat, akik az állam szuverenitását, területi épségét elismerik, de a nemzetközi kisebbségi normák érvényesítésének fô akadályát az állam tisztán nemzeti jellegének kinyilvánításában látják.