(Wilson beszédébôl)¹

I.

A romániai magyar kisebbség jogvédelmének problémája a trianoni békeszerzôdés, s egyfelôl Románia, másfelôl a Szövetséges és Társult Fôhatalmak között 1919. december 9.-én kötött kisebbségi szerzôdés létrejötte óta merült fel. Mindkét szerzôdés az erôviszonyok következménye és a wilsoni elveken alapszik.² Ez a kisebbségi szerzôdés kilátásba helyezte³, hogy Románia megadja az ország minden lakosának születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és szabadság teljes védelmét; biztosítja a vallás szabad gyakorlatát, jogegyenlôséget, nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerését; biztosítja a magán- vagy üzleti forgalomban, vallási életben, sajtó vagy bármilyen közzététel terén, nyilvános gyûléseken bármely nyelv szabad használatát, s mindezeknek olyan alaptörvényül való elismerését, melyekkel szemben semminemû törvény, rendelet vagy intézkedés hatállyal nem bírhat; biztosítja ugyanazt a bánásmódot, mint a többi román állampolgároknak, saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézmények, iskolák és más nevelôintézetek létesítését, azoknak igazgatását és felügyeletét saját nyelvük szabad használata és vallásuk szabad gyakorlata mellett; megfelelô könnyítést biztosít a közoktatás terén, részesedést a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordítandó összegekbôl; biztosítja az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenôrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben a helyi önkormányzat engedélyezését; s a Nemzetek Szövetségének védelmét írja elô⁴.

Ezzel szemben az 1923. március 29-én kihirdetett alkotmánytörvény nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyeréséhez szükséges föltételek meghatározását különleges törvényre bízza, nem tartalmaz rendelkezést a nyelvnek az üzleti életben való szabad használatára, sem a székely és szász közületek önkormányzatára nézve,⁵ a Román Királyságot nemzeti államnak nyilvánítja, végül a törvényhozó a köz- és magánoktatást szintén különleges törvénnyel szabályozta.

A hivatali állások betöltésénél követendô eljárást az 1923. december 12-én kihirdetett és 1924. január 1-én életbelépett köztisztviselôk szabályzatáról szóló törvény elôtt egységes törvény nem írta elô. A román állam régi rendszerében a közhivatali állásokat ugyanis olyan magánvállalatoknak tekintették, amelyek bizonyos összegû vételár lefizetése ellenében voltak elnyerhetôk.⁶ Az új törvényhozó viszont a jogegyenlôség elvének figyelmen kívül való hagyását az által látta biztosítottnak, hogy mind a kinevezést, mind az elôléptetést a hivatali fônökökbôl alakítandó bizottság elôzetes javaslatától tette függôvé, s e bizottság mûködésének ellenôrzésére a kinevezô szervnek azt a diszkrécionárius jogot biztosította, melynél fogva még az esetben is megtagadhatja minden indoklás nélkül a kinevezést, ha a hirdetett állásra csak egy személy pályázott, s ha ez a törvény minden követelményének meg is felel. A végrehajtási utasítás 31. szakaszában pedig a miniszter önmagát a törvény által nem ismert oly vizsgáztató bizottság kiküldésére hatalmazta fel, mely bizottság az 1924-ben szolgálatban talált kisebbségi köztisztviselôket - a hivatalból való elbocsátás következményei mellett - vizsgáztathatja le román nyelvbôl, ami a törvény és rendelet jogi fogalmait sérti, s a többségiek és kisebbségiek között a jogegyenlôség elvébe ütközô különbséget állít fel.

A köz- és magánoktatás terén különbözô idôkben ismételten kihirdetett köz- és magánoktatási törvények, amíg az említett szerzôdés értelmében a kisebbségek korlátlanul s tekintet nélkül az iskolába beiratkozó tanulók számára létesíthetnek és tarthatnak fenn iskolákat, addig a magániskola nyilvánossági jogát csak az esetre biztosítják, hogyha meghatározott számú tanulóval és tanerôvel rendelkezik, továbbá ugyanezek a törvények úgy intézkednek, hogy azok a román származású szülôk, akik anyanyelvüket elveszítették, gyermekeiket csak az állami vagy román elôadási nyelvû iskolákba irathatják be, s ezzel korlátlan lehetôséget biztosítottak annak, hogy a magániskolák tanulóinak száma állandóan csökkentessék; végül az iskolafenntartók kötelességévé tették a nemzeti tantárgyak román nyelven való tanítását, jóllehet a szerzôdés ama kitételénél fogva, hogy iskoláikban "saját nyelvüket szabadon használhatják", a román nyelv csak tantárgy lehetne, nem pedig tannyelv.

Az 1929. augusztus 3-i közigazgatási törvény elrendelte a kerületi miniszteri igazgatóságok, továbbá a helyi és központi felülvizsgálati bíróságok létesítését. Ma ezek közül szervezetük, hatáskörük és illetékességük némi módosításával csak a felülvizsgálati bíróságok léteznek, hogy közigazgatási szervek és szervezetek fölött részben ellenôrzési és felügyeleti, részben felülvizsgálati és módosítási jogokat gyakoroljanak. Így az 1933. április 20-i törvény értelmében a helyi közigazgatási szerveknek minden olyan intézkedése, amely az érvényben lévô törvényekkel és rendeletekkel, valamint a közrenddel és állambiztonsággal ellentétes, jogilag semmis, s ezt a semmisséget a helyi közigazgatási bíróságok öt évig bármikor kimondhatják - hivatalból is, amennyiben arról tudomást szereznek.⁷ Ezenkívül a semmisség kimondását kérheti az a fél is, aki kimutatja, hogy az neki közvetlen létezô érdeke.⁸ Megsemmisíthetôk továbbá azok a közigazgatási intézkedések is, amelyek a törvények és rendeletek formaiságára vonatkozó rendelkezéseinek megsértésével hozattak. Ezeknek megtámadási ideje azonban nem öt év, mint az elôbbiek esetében, hanem a közzétételtôl számított 15 nap (tv. 47. szak.).

Sérelmes hiánya a közigazgatási törvénynek, hogy az idôközi bizottságok mûködésének határideje tekintetében semmi intézkedést nem tartalmaz. Az 1934. március 8-i módosító törvény értelmében pedig klimaterikus, fürdô- és ásványvízzel rendelkezô községek és városok bíróit a belügyminiszter nevezheti ki. Tehát még abban az esetben is, ha az évek óta mûködô idôközi bizottságok helyébe a község eddigi autonóm jogának gyakorolhatósága folytán község tanácsot választhat, a bírót nem a községi tanács választja, sôt a belügyminiszter bírónak más községben lakó egyént is kinevezhet. (25. szak.)

Az 1933. április 13-i közterhek behajtásáról szóló törvénnyel a törvényhozó az állammal, megyékkel, községekkel és általában az összes állami intézményekkel szemben eltörölte a végrehajtás lehetôségeit, és semmi szankciót nem ír elô arra az esetre, ha ezek az intézmények a magánfél követelését a költségvetésbe nem veszik fel, vagy a megítélt követelést felveszik, de nem fizetik ki. (L. 67. szak., most 60. szak.)

Az 1934. július 14-i, a vállalatokban román személyzet alkalmazásáról szóló törvény 20 százalék idegent engedélyez alkalmazni. A parlamenti tárgyalások alkalmával bár kellôen tisztázódott az a kérdés, hogy a "român" kifejezés alatt román honpolgár, "strain" alatt nem román honpolgár értelmezendô, mely értelmezés egyedül helyes, amint e szavak az alkotmánytörvényben is ugyanilyen értelemben használtattak, mindamellett, amidôn a minisztérium a különbözô vállalatoktól bekérte az erre vonatkozó jelentést, olyan ûrlapot kért kitölteni, amely nem csak a honpolgárság, hanem a fajiság tekintetében is kérdést tartalmazott.

Gazdasági téren az 1921. július 30-i agrártörvénnyel elrendelt kisajátítási eljárás ma már eredményeiben is közismert.

Az 1930. július 7-i, a biztosítási vállalatok megalakulásáról és mûködésérôl szóló törvény az élet, tûz, baleset, jég, szállítás esetére biztosító intézetek megalakulását attól tette függôvé, hogy a létesítendô vállalat minden felsorolt üzletág után legalább két millió lej alaptôkével rendelkezzék, ez összeg felét vagy a Letétpénztárhoz, vagy a Nemzeti Bankhoz fizesse be. De tovább, az ipari és kereskedelmi miniszter elôzetes jóváhagyása szükséges ahhoz, hogy a vállalat a törvényszékhez bejegyezhetô legyen, és mûködését megkezdhesse (5-10. szak.).

Az 1934. május 8-i, a bankkereskedelem megszervezésérôl és szabályozásáról szóló törvény azt a legkisebb összeget, amellyel egy bank megalakulhat kettôtôl húsz millióig terjedô összegben határozza meg (11. szak.). Mind a bejegyzés, mind a mûködés a legfelsôbb bankbizottság elôzetes jóváhagyásától függ, mely egyúttal ellenôrzô szerv is (9, 42. szak.). Végül kötelezi a törvény az összes bankokat, hogy öt év alatt intézkedéseinek eleget tegyenek (62. szak.), aminek következtében sok milliót kitevô kistôke fog hiányozni az 1939. év után a gazdasági és kereskedelmi életbôl, s egyidejûleg lehetôség nyílik arra, hogy a tiltott kamatláb melletti kölcsönzés nagyobb méreteket öltsön.

Az 1923. év alkotmánytörvény (107. szak.), valamint az 1925. december 23-i közigazgatási bíráskodásról szóló törvény a kormányhatósági intézkedéseket és cselekményeket elsô fokon az ítélôtáblák, másodfokon a Semmitôszék mellett mûködô közigazgatási bíróságok ellenôrzési hatáskörébe vonják, hogyha ezek az intézkedések valamely törvénnyel vagy szabályrendelettel ellentétesek, és abból a jogosított magánfélre sérelem háramlik, s biztosítja a bíróságnak azt a hatáskört, hogy a vonatkozó s valóban sérelmes intézkedést megsemmisítse. Amíg az 1905. július 1-i Semmitôszék megszervezésérôl szóló törvény (67. szak.) felhatalmazta a Semmitôszék III. szekciójának elnökét, mint amely bíróság hatáskörébe ezek a perek abban az idôben tartoztak, hogy egyes kormányhatósági sérelmes és megtámadott intézkedések végrehajtását a per befejezéséig felfüggessze, az 1912. február 12-i törvény pedig ezt a felfüggesztési hatáskört minden megtámadott kormányhatósági intézkedéssel szemben kiterjesztette, addig e tekintetben az alkotmánytörvény semmi rendelkezést nem tartalmaz, a közigazgatási bíráskodásról szóló törvény pedig (11. szak.) a táblai határozat ellen beadható felfolyamodásának felfüggesztô hatályt biztosít, jóllehet elôzetesen a keresett felfüggesztô hatályára nézve semmi rendelkezést nem ír elô, ellenkezôleg (8. szak.) a visszahelyezett tisztviselô újrabelépésérôl s addig felmerült és felmerülô kárainak megtérítésérôl tesz említést.⁹

Az igazságszolgáltatás terén a Semmitôszéknek 1925. évben hozott döntése¹⁰ a szerzett jog eddigi fogalmát és jogelméletét meghaladta, amennyiben kimondotta, hogy a törvényhozónak jogában áll a szerzett jog további megtarthatását újabb föltételektôl függôvé tenni, a jogegyenlôség elméletének pedig új korszakát nyitotta meg azzal, hogy olyan tisztviselôknek a nyelvvizsgára való rendelését és rendeletileg elôírt következményeit minôsítette törvényesnek, akik a többiekkel egyenlô föltételek mellett töltöttek be állást.¹¹

III.

A kisebbségi problémák alapja általában az a kérdés: miben áll az igazság? Vajon abban, amiben maguk a kisebbségiek látják, vagy pedig abban, amiben a többségiek találják fel? - Igaz, hogy a mai gyakorlatban: ahol a többség, ott az igazság; hogy a Nemzetek Szövetsége és Tanácsa is a gyôzôkbôl és legyôzöttekbôl aránytalanul tevôdik össze; hogy az igazság megállapítása "nem politikai tényezôk, hanem törvényszékek hatáskörébe tartozik", ez a tudat azonban a kisebbségek jogvédelmi tevékenységére hátrányt nem jelenthet. Ugyanis, amíg a többség a nemzeti törekvések elveit állandóan felszínen tartja, azalatt a gyakorlati életben apró aktív és reaktív cselekmények ezrei játszódnak le, s ezeknek a reaktív cselekményeknek eredményeit vizsgálva megállapítható, hogy a jogvédelem terén a kisebbség és kisebbségiek részére törvénnyel és nemzetközi szerzôdéssel biztosított összes védelmi lehetôségeknek mind az állam belsô életében, mind nemzetközi téren való mindenkori igénybevétele az az út, amelyet jövôre jobban kiépíteni szintén elsôrangú kisebbségi érdek.¹² Ez az út állandó területet biztosít a kisebbségeknek annak a kimutatására, hogy az igazság abban áll, amiben azt maguk a kisebbségek látják.

A kisebbségi jogvédelemnek tehát arra kell irányulnia gyakorlati téren, hogy a jogelvek és törvények parancsainál fogva teljesíttessék az a kötelezettség, ami egy kisebbségi jogának a velejárója, illetve védessék meg az a jog, ami az emberi vagy törvényes kötelezettség nem kellô teljesítése által veszélyeztetve van. Ez az, amiben az igazság áll, illetve amiben az igazság kifejezésre jut.

Ez azonban a nemzeti kisebbségek kötelezettségeként elsô helyen a jogismeretet hangsúlyozza. Már a régi római jog törvényerôre emelte azt a ma is érvényben levô jogelvet: "ius cognoscere nocet" (a jog nem ismerése árt). Jogismeret nélkül nem lehet megkülönböztetni a törvényest a törvénytelentôl, ennek hiányában pedig nincs önbizalom és belátás. A nemzeti kisebbségnek tehát meg kell tanulnia a jogot azért, hogy önbizalmat, belátást és ítélôképességet nyerjen.

Kétségtelen, hogy a nemzeti kisebbség jogvédelmének egyik alaptétele a szervezettség is. Ugyanis, amint az államhatalom akarata befelé és kifelé törvényalkotta szervezettsége alapján nyilvánul meg, ennek a megnyilvánulásnak eredménye pedig szervezettségével áll egyenes arányban, éppúgy egy nemzeti kisebbség jogvédelmi akaratának befelé és kifelé történô megnyilvánulása és eredménye is szervezettsége milyenségétôl függ. Amíg azonban az államok életében a szervezettség törvényen alapszik, amely egy meghatározott területen állandóan letelepedett nép magasabb személyi életét biztosítja, addig a nemzeti kisebbségek életében hiányzik a szervezettség alapját képezô törvény és az abból eredô erô. A kisebbségek vezetôinek, s így a jogásztársadalomnak törekvései is tehát egyre kell hogy irányuljanak: megadni azt az erôt, amit az államok életében maga a törvény biztosít. Minthogy pedig az állam életében a cél egy magasabb életre való elrendelés, a nép érdekközösségére irányul, egy nemzeti kisebbség életében a cél s e magasabb személyi életre való elrendelés a nemzeti lét fönntartására kell hogy irányuljon. Ahhoz tehát, hogy szervezett nemzeti kisebbség létezzék, a kisebbségieknek elôzetesen be kell látniok nemzeti létük veszélyeztettségét, vagyis nemzeti öntudatra kell ébredniök. Ez az öntudat adja meg azt az erôt, amit az államok életében a törvény parancsa az érdekközösségnek megfelelôen biztosít.

Ezt a szervezettséget nemcsak a jogismeret megszerzése teszi szükségessé, hanem a kisebbséget érintô sérelmes jog orvoslása iránti vágynak a fölkeltése is, mert ennek hiányában a jogorvoslati eljárás igénybevétele megbízás hiányában nehézségekbe ütközhetik.

Ettôl függetlenül azonban minden bíróság és törvényszék székhelyén jogvédelmi iroda felállítása kívánatos azzal a hivatással, hogy 1) lássa el mindazoknak a védelmét, akik anyagiak hiányában képviseletükrôl gondoskodni nem tudnak, valamint azokét, akik közérdekû ügyekben kérik a védelmet; 2) az utóbbi esetben elért eredményekrôl tegyen jelentést a jogvédelem felsôbb szervének, hogy a gyakorlat egységesíthetô legyen minden bíróság területén; 3) negyedévente állítsa össze és a felsôbb szervnek terjessze be mindazoknak az eseteknek a tényállását a bizonyítékok megjelölésével, amelyekben a törvényesnek vélt eredmény nem volt elérhetô; 4) gondoskodjék a felsôbb jogvédelmi szerv által ez esetekbôl összeállított kérelmek vagy memorandumok kollektív aláírásáról; 5) gondoskodjék pályázatok útján a megjelenô törvényeknek a kisebbség érdekelt osztálya nyelvén való kiadásáról; 6) a jogirodalom oly irányú fejlesztésére törekedjék, amely az általánosan elfogadott jogelvek gyakorlati alkalmazása iránti küzdelemben forrásul szolgálhat vagy megjelöli a forrásokat; 7) vegye igénybe úgy az állam belsô életében, mint a nemzetközi jog terén azokat az összes védekezési lehetôségeket, amelyeket a törvények minden magyar jogalany részére honpolgári és kisebbségi minôségében biztosítanak.

A magyar jogásztársadalom hivatása tehát, hogy a kisebbségi nemzetrész jogvédelmét a fentemlített alapelvekre való figyelemmel megszervezze, és gyakorlatilag meg is valósítsa, egyénenként pedig olyan felkészültséggel rendelkezzék, amely képessé teszi arra, hogy minden esetben az összes védekezési lehetôségeket igénybe vehesse, az igazság mibenállásának megállapításánál pedig a meggyôzés elvének sikerre juttatásával bárkivel szemben szolgálhassa az egyesek és összesség védelmét, és különös gondot fordítson arra, hogy tevékenysége mindenkor a megbízás jellegével járó bizalmat biztosítsa részére.

Ha igaz, hogy az igazság csak egy lehet, és hogy az igazság mibenállásának megállapítása (elvileg) a meggyôzésen alapszik, s mindamellett nem juthatunk egységes álláspontra minden tekintetben a többséggel, ez nem törheti meg egy nemzeti kisebbség jogásztársadalmának törvényes törekvéseit, ellenkezôleg, tudnunk kell, hogy a ma eldöntött kérdések fölött nem ítélkezett még a harmadik: a "Történelem Ítélôszéke".