1944. ôszén az észak-erdélyi magyarság ismét kisebbségi sorba került. A rázúduló különbözô kisebbségellenes törvények, rendeletek, a Maniu-gárdisták gyilkosságai ellen azonban nemcsak a magyar kommunisták tiltakoztak, hanem felemelte szavát Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök is. Az elmúlt ötven évben megjelent visszaemlékezések és néhány szakmunka idáig inkább csak a kommunisták vezette Magyar Népi Szövetséggel foglalkozott.¹ Jelen dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy a magyarországi levéltári források alapján bemutassam, hogyan próbálja meg Márton Áron kivenni részét 1945 után a magyar kisebbség érdekvédelmi küzdelmébôl.

A bécsi döntéssel kettévágott Erdélyben nagyarányú exodus vette kezdetét. Északról a románok távoztak Dél-Erdélybe vagy a Regátba, míg a fasiszta Antonescurezsim elôl kb. 200 000 magyar menekült el Észak-Erdélybe vagy egyenesen a trianoni Magyarország területére. Márton Áron a helyben maradást választotta, egyházmegyéje székhelyén, Gyulafehérváron maradt. Tudatosan cselekedett így, hiszen nem akarta, hogy a "nyáj pásztor nélkül maradjon". Úgy gondolta, a kisebbségi lét szorításában élô maradék magyarságnak nagyobb szüksége van rá, mint az anyaországhoz visszakerült észak-erdélyieknek. (A Magyarországhoz került római katolikusok lelki gondozásának irányítását Sándor Imre, Kolozsvárra települt püspöki helytartó végezte.) Négy év alatt a püspök a dél-erdélyi magyarság nem hivatalos, erkölcsi-szellemi vezetôjének számított. Szavára egyaránt odafigyeltek Bukarestben és Budapesten. És hogy nem csak a magyar nép állt ki, erre ékes bizonyíték, hogy 1944. május 18-án, Kolozsváron, a Szent Mihály templomban, az észak-erdélyi zsidók deportálása ellen nyilvánosan is felemelte szavát.² A beszédet a Schlachta Margit alapította Szent Lélek Szövetsége sokszorosítva terjesztette Budapesten.³ Kolozsvári beszéde után levélben kérte Jaross belügyminisztert, hogy "az embertelenséget akadályozzák meg, vagy, ha erre nem képesek, ne mûködjenek közre a több ezer ember elpusztítására irányuló cselekedetben."⁴

A bukaresti antifasiszta királypuccs után egy nappal, 1944. augusztus 24-én, az Erdélyi Párt titkára, Vita Sándor és Tamási Áron felkeresték az akkor ismét Kolozsváron tartózkodó Márton Áront, aki egyetértett azzal a tervvel, hogy Horthy kormányzót rá kell bírni a mielôbbi kiugrásra.⁵ Egy másik forrás is beszámol arról, hogy "Erdély magyarságának vezetôi (a kommunista, szociáldemokrata vezetôket sem véve ki) augusztus 23-án bizalmasan felkeresték Márton Áron püspököt és kérték, hogy vegye át a magyarság vezetését."⁶ A kolozsvári megbeszélés után Dálnoki Veress Lajos, az 1. erdélyi hadsereg parancsnoka, nem akarta visszaengedni Márton püspököt Gyulafehérvárra, attól tartva, hogy majd ôt is internálják a románok, azonban ôt nem lehetett visszatartani, visszahúzta a hívei sorsáért érzett aggodalom.

Mialatt 1944. október elején Kolozsváron - "népfrontos szellemben" - a középosztály képviselôitôl a börtönbôl kiszabadult kommunistákig mindenki a város megmentésén fáradozott, Dél-Erdélyben még az addigiaknál is rosszabbra fordult a helyzet. Szeptember elejétôl kezdve több ezer magyart hurcoltak el a román hatóságok a különbözô internáló táborokba, és köztük ott voltak a magyar középosztály azon tekintélyes képviselôi is, akik esetleg alkalmasak lehettek volna arra, hogy az erdélyi magyarság önszervezetének élére álljanak, mint például Jakabffy Elemér, Balogh Arthur, Kacsó Sándor, Willer József vagy Szász Pál.⁷

A püspök jelentôsége akkor nôtt meg, amikor kiderült, hogy 1944 ôszétôl kezdve az erdélyi magyarság érdekvédelmét kisajátította, mintegy monopolizálta egy szûk kommunista csoport. A volt "madoszisták" (a Magyar Dolgozók Szövetsége az RKP 1934-38 között legális fedôszerve volt)⁸ helyzetét két tényezô is megkönnyítette: maguk mögött tudhatták a Vörös Hadsereg támogatását, valamint a magyar polgárság tekintélyes politikusai vagy internáló táborban voltak, vagy a románok feljelentésére hurcolták el, mint Vita Sándort, Bethlen Bélát vagy Teleki Bélát. Így a magyar kommunisták "nyerô" helyzetbe kerültek és egyelôre "konkurencia" nélkül sajátíthatták ki az erdélyi magyarság érdekvédelmét. (Lásd: "nemzetiségi anyaszervezet".) Kezdetben azért az MNSZ komoly bizalmi tôkével rendelkezett, és ezt megint a Szovjetuniónak köszönhette, ugyanis 1944. november 12-én, a Maniu-gárdisták vérengzéseire hivatkozva, Vinogradov tábornok kiutasította Észak-Erdélybôl a román közigazgatást.⁹ Észak-Erdély magyarsága 126 napig haladékot kapott, melyet arra próbáltak meg kihasználni, hogy Bukaresttôl függetlenedve - a kommunista párt dominanciája mellett - egyfajta autonómista törekvéstôl vezérelve megszervezzék az ország életét.

A román közigazgatás csak a szovjetbarát Groza-kormány március 6-i kinevezése után térhetett vissza Észak-Erdélybe, és ezután hamar kiderült, hogy az MNSZ a reméltnél kisebb védelmet tud nyújtani az erdélyi magyarságnak a megújuló román nacionalista támadásokkal szemben. 1945 tavaszától a magyarellenes terror csak erôsödött, a földreformmal és a különbözô rendeletekkel pedig szemmel láthatóan a magyar társadalom tudatos pauperizációjára törekedett a bukaresti kormány.¹⁰

Márton Áron már 1945 húsvétján (március 24-én) a szószékrôl tiltakozott a méltánytalanságok ellen: "El kell oszlatni a gyûlöletet, és teljes határozottsággal vissza kell utasítani azokat a módszereket és mesterkedéseket, melyekkel azt szítani és táplálni szokták." Határozottan kijelentette: "Amint az egyénnek joga van az élethez, családalapításhoz, [...] ugyanúgy joga van a nemzetiségnek, hogy a maga sajátos életét szabadon élje..."¹¹ Figyelmeztetésének természetesen semmi visszhangja sem lett, a magyarüldözés lankadatlan erôvel folyt tovább. Az MNSZ delegációi szinte havi rendszerességgel járták a bukaresti minisztériumokat, de a hangzatos ígéretek legtöbbször beváltatlanok maradtak.

Ebben a helyzetben az erdélyi magyar középosztály Márton Áronhoz kötôdô csoportja - a már idézett 1945. szeptember 12-i levélben - arra kérte Dálnoki Miklós Béla miniszterelnököt, hogy "alkalmas úton vegye fel az érintkezést Márton Áron erdélyi püspökkel, és a békeszerzôdéshez szükséges tájékoztatást tôle szerezze be, vele tárgyaljon. Eleve is kijelenti az erdélyi püspök, hogy az erdélyi magyarság el sem képzel többé olyan döntést, amely ôt a román felsôbbség alá helyezné. Ô lehetetlennek tartja a két népnek olyan együttélését, amilyen volt Dél-Erdélyben a mai napig..." A levél szerzôi - a helyszínen gyûjtött tapasztalatok alapján - beszámoltak a magyarság végtelen elkeseredésérôl, valamint arról, hogy már Grozában sem bízik a magyarság: "A székely nép annyira eldöntötte magánban a román uralomtól való elszakadást, hogy inkább hajlandó szovjet tagozatállammá lenni, mint a románsággal együtt állami életet élni."¹² Ezek után Márton Áron azt javasolta, hogy: "Észak-Erdély határmegyéit (Ugocsa, Szatmár, Szi-lágy, Bihar, Arad) minden erôvel törekedjék a magyar kormányzat az anyaországhoz visszaszerezni. [...] A történelmi Erdélyt a Saar-vidék módjára helyezze a békekonferencia 10-15 évre nemzetközi ellenôrzés alá." A püspök javaslataival szemben "a magyarság másik része" még radikálisabb megoldást javasolt: "Erdély kettéosztassék: román Er-délyre és magyar Erdélyre".¹³

1945 októberében nemcsak a püspök,¹⁴ hanem még a budapesti Béke-elôkészítô Osztály szakemberei is joggal bizakodnak abban, hogy a "békecsináló" nagyhatalmak - az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió - nem követik el az 1919-es hibát és igazságos békére törekednek a legyôzött országokkal szemben. A ko-rabeli források szerint 1945 ôszén nemcsak a határ mellett élô román-ság, hanem a bukaresti vezetés is attól tartott, hogy a trianoni magyar-román határ helyett egy számukra elônytelenebb, keletebbre húzódó határt fog a párizsi Külügyminiszterek Tanácsa jóváhagyni.¹⁵ Bár mára már világos, hogy a nagyhatalmak a legyôzöttek - ahová Romániát is sorolták! - megkérdezése nélkül döntöttek a sorsuk felôl, azonban Grozáék azt hitték, ha sikerül egy "hûségnyilatkozatot" kicsikarniuk a magyar kisebbség vezetôibôl, az megfelelô hivatkozás lesz számukra Párizsban a trianoni határok melletti érveléskor. Ezért 1945. november 15-én a kommunisták vezette Magyar Népi Szövetség - az RKP veze-tôsége és Groza miniszterelnök nyomására¹⁶ - az erdélyi magyarság nevében olyan kiáltványt adott ki, mely szerint: "...az erdélyi nemze-tiségi kérdés megoldása nem határkérdés..."¹⁷ Bár az MNSZ vezetôi tudták, milyen "revizionista" a magyar kisebbség körében a közhangu-lat, ôk viszont - kommunista messianisztikus szemléletüknek is kö-szönhetôen - hittek abban, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megol-dása a - kommunisták értelmezte - demokrácia "megerôsödésének" kérdése.

A kiáltvány közzététele után a magyar kisebbség jövôjéért aggódó, a madoszista vezetést egyre inkább kritizáló politikusok úgy gon-dolták, hogy a nagyvilág elôtt be kell bizonyítaniuk, hogy a kiáltvány nem a magyar nép véleményét tükrözi. Márton Áron kezdeményezésére - Lakatos István visszaemlékezése szerint 1945 december elején - Kolozsváron, Venczel József lakásán, értekezletet tartott Szász Pál, az EMGE vezetôje, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke, Lakatos István szociáldemokrata politikus, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnöke, Buza László nemzetközi jogász, egyetemi tanár, Juhász István, a Református Teológia rektora, Nagy Géza, az EME titkára és Venczel József egyetemi tanár, Márton Áron püspök bizalmasa részvételével. A többórás tanácskozás után megbízták Venczelt, hogy az rajzoljon egy néprajzi térképet, és azon húzzon egy lehetôleg igazságos választóvonalat úgy, hogy minél kevesebb román kerüljön Magyarországra, és minél kevesebb magyar maradjon Romániában. (A megrajzolt térképen Magyarországhoz került volna 1 350 000 magyar és 850 000 román.) Elkészítettek egy memorandumot, melyben felhívták a budapesti kormány figyelmét arra, hogy: "Az erdélyi magyarság felfogása szerint, sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. [...] A magyarság most már minden politikai rendszert megismert, de tûrhetô életviszonyokat számára egyik sem hozott. [...] Az erdélyi magyarság pedig éppen ezért elvárja, hogy a magyar kormány a maga részérôl is mindent el fog követni annak érdekében, hogy a béketárgyaláson az erdélyi magyarságot kielégítô területi rendezés jöjjön létre." Ezenkívül levélben felkérték gr. Teleki Gézát, hogy ô képviselje a béketárgyalásokon az erdélyi magyarság érdekeit, mivel benne jobban megbíznak, mint Gyöngyösi János külügyminiszterben. Az április 29-i keltezésû memorandumot Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, Korparich Ede és Lakatos István írták alá, majd eljuttatták Nékám Sándor bukaresti ügyvivônek.¹⁸

A népének sorsa fölött érzett aggodalom azonban arra késztette Márton Áront, hogy személyes levéllel forduljon Groza miniszterelnökhöz, feltárva elôtte az erdélyi magyarság legsúlyosabb sérelmeit, illetve tisztázva az erdélyi magyarságnak a határátkeléshez való viszonyát. Az 1946. január 28-i levélben kíméletlen ôszinteséggel tárta fel az erdélyi magyarság szenvedéseit. A sérelmek felsorolása után, a novemberi kiáltványra utalva, a püspök kijelentette: "Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak nincs magaválasztotta politikai képviselete. [...] Mozgási, gyülekezeti szabadsága kizárólag annak a csoportnak volt, amely a Magyar Népi Szövetséget alkotta [...] a Magyar Népi Szövetség egyes vezetôemberei - saját elhatározásukból-e vagy kívánságra - nem tudjuk -, olyan tartalmú politikai nyilatkozatokat kockáztattak meg, melyek a magyarság egyetemében élénk tiltakozást váltottak ki. Mindezek következtében magyar tömegek a Magyar Népi Szövetséggel mind élesebben szembefordulnak, és annak vezetôit a legsúlyosabb vádakkal illetik. A Magyar Népi Szövetség ezek ellenére igyekszik pozícióját megtartani, de az eszközök, amelyeket ennek érdekében éppen ezekben a napokban alkalmazásba vett, a terror jegyeit viselik magukon."¹⁹

Márton Áron a levél megírását követôen azonban ismét a nyilvánosság elôtt tiltakozott az erdélyi magyarság kiszolgáltatottsága miatt. 1946. április 7-én, Kolozsváron, a Szent Mihály templomban tartott szentbeszédben mondotta a következôket: "... A gyûlöletet ma is szítják, népünket sok helyen ma is üldözik, a vagyonát ma is mindenféle címen elveszik."²⁰

Márton Áron 1946 pünkösdjén, június 11-én, a hagyományos csíksomlyói búcsún, ahol - szemtanúk szerint - addig még soha nem látott tömeg, mintegy 140-150 000 ember vett részt, ismét felemelte szavát népe védelmében. A katolikusokon kívül a többi magyar felekezet hívei is igen nagy számban voltak jelen. Ekkora már Erdélybe is eljutott a párizsi határozat híre, mely szerint a nagyhatalmak ismét visszaállították a trianoni határokat.²¹ Ennek hatására a különben igen fegyelmezett csoportokban felvonuló tömeg hangulata rendkívül nyomott és egyben annyira feszült volt, hogy az elkeseredettség könnyen politikai tüntetésben robbanhatott volna ki. Hallatszottak olyan hangok is, amelyek azt kívánták, hogy a gyülekezetnek az 1918-as gyulafehérvári példa nyomán nemzetgyûléssé kellene átalakulnia, és a párizsi határozat elleni tiltakozás jeléül a Magyarországhoz való csatlakozást kellene követelni. Ilyen körülmények között Márton Áronra hárult az a feladat, hogy az indulatokat levezesse. A püspök ezért beszédében tiltakozott ugyan a határozat ellen, de egyben a tömegszenvedélyeket is igyekezett levezetni. "Az 1946. május 7-i párizsi határozat tulajdonképpeni jelentését ma sem ismerjük. [...] Az a keserû csalódás azonban, mely a hírek hatása alatt a lelkeken erôt vett, és amely sokakat már a kétségbeesés örvénye felé sodort; továbbá az a támadó gyûlölet, mely ugyanarra a hírre a másik oldalról ellenünk újult erôvel fellángolt, kötelességünkké teszi, hogy aggodalmunknak hangot adjunk. [...] Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Istenadta jogunk van. [...] Aggódtak a hatóságok, hogy nyílt politikai tüntetések lesznek. De Ti imádkozni jöttetek ide, s én épültem azon a példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek vissza."²² (A püspök egyébként is csillapítani igyekezett az elkeseredés szülte szenvedélyeket. A magyar nemzeti zászlók felvonultatása miatt a csendôrökkel támadt incidenseket - melyek könnyen a székelyek ellenszegülését eredményezhették volna - tapintatosan elsimította.)²³

A beszéd elmondása után a püspököt felkereste a jelenlevô községek férfiküldöttsége, és megkérte beszédének a szövetséges nagyhatalmak képviselôihez való továbbítására. (A Kertész István-vezette magyar békedelegáció valóban kivitte magával Párizsba a beszédet.) Hazavezetô útjában a szentkeresztbányai munkások köszönetet mondtak a csíksomlyói beszédért, és reményüket fejezték ki, hogy a püspöki szót a béketárgyaláson is meghallgatják. Marosvásárhelyen a református esperesi kerület tanácsa közölte vele, hogy mögötte áll minden hasonló természetû megnyilatkozásban.²⁴ Ugyanezt hozták tudomására az unitáriusok is. Márton Áron csíksomlyói beszédét ekkor már az erdélyi sajtó nem közölhette!

1946. november 19-én (szemtanúk szerint durva csalással) a kommunisták nyerték meg a parlamenti választásokat,²⁵ 1947 februárjában pedig Párizsban aláírták a békeszerzôdéseket, mely eldöntötte az erdélyi magyarság jövôjét is. Kiderült, hogy Márton Áronnak volt igaza: amint Románia aláírta a békeszerzôdést, a magyarságnak tett "engedmények" is megszûntek, a további jogbôvítésre már nem nyílt lehetôség.

A békeszerzôdés aláírása után már csak a meglévô magyar intézmények védelmére szorítkozhatott, ugyanis jól tudta, hogy a kisebbségi sorban mennyire fontos az államhatalomtól független egyházak és iskolák megléte. Az 1948. augusztus 3-i oktatási törvénnyel azonban az összes egyházi iskolát államosították, a 4-i vallásügyi törvény pedig feloszlatta a szerzetesrendeket, az egyházat igyekezett alárendelni a világi hatalomnak.²⁶ Az iskolák államosítása súlyos csapást jelentett az egész romániai magyar oktatásra. Csak a gyulafehérvári egyházmegyének 12 óvodáját, 173 elemi iskoláját, 10 fôgimnáziumát, 2 tanítóképzôjét és más felsôoktatási intézményét államosították.²⁷ A püspök természetesen ez ellen is tiltakozott az 1948. szeptember 15-i körlevelében kijelentve, hogy: "Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelôintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. [...] Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetôségeket és eszközöket felhasználjuk."²⁸ Azonban lassan "szorult a hurok" az egyházak körül, és egyre inkább a vallásszabadság léte forgott kockán. A görög katolikus egyházat "egyesítették" az ortodox egyházba, püspökeit letartóztatták, a katolikus vallásos egyesületeket feloszlatták.²⁹ Az MNSZ kommunista vezetôi éles kirohanásokat intéztek a "vatikáni kém" püspök ellen.³⁰ Márton Áron azonban nem volt hajlandó a rezsimmel való megalkuvásra, pedig tudta, hogy mi vár rá: "Azok a megdöbbentô események, amelyek görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelôl, hogy számunkra is elkövetkezik a hitvallói helytartásnak és a vértanúságot vállaló kitartásnak a napja."³¹ 1949 áprilisában letartóztatták Scheffler János szatmári püspök titokban felszentelt utódát, Bogdánffy Szilárdot, és hamarosan sorra követte ôt az összes erdélyi katolikus püspök - Márton Áronnal együtt.³²

1949. június 12-én utoljára prédikált százezres tömeg elôtt a csíksomlyói búcsún, majd fondorlatos módon június 21-én letartóztatták.³³ 1951. július 30-án kezdôdött meg a koncepciós pere a bukaresti katonai bíróságon. A püspököt az 1946-os Memorandumot aláíró Szász Pállal, Lakatos Istvánnal, Korparich Edével, valamint Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, Bodor Bertalannal és Teleki Ádámmal együtt ítélték el. A per "kiötlôi" a vád koncepcióját többször megváltoztatták: kezdetben a magyarországi Rajk-per erdélyi szálát akarták "megalkotni", majd végül a hazaárulás és összeesküvésben való részvétel címén Márton Áron 10 év nehézbörtönt és életfogytiglani kényszermunkát kapott.³⁴ A perben az a különös, hogy együtt ítélték el a Memorandum készítôit, illetve aláíróit - Venczelt, Mártont, Lakatost, Szászt és Korparichot³⁵ - két, a politizálástól távol álló személlyel: Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal, az EMGE volt vezetôjével.³⁶ (Azok, akik a sajtó hasábjain olyan dühvel támadtak, mint Balogh Edgár, Méliusz József vagy Demeter János, azt kapták "jutalmul", amit a püspök "büntetésül": az elvtársak ôket is börtönbe küldték.)

A püspök tekintélye és befolyása akkora volt, hogy a kommunista hatóságok 1955 márciusában kénytelenek voltak szabadon engedni. Kiderült ugyanis, hogy hiába börtönözték be, a katolikus egyházat nem sikerült megtörni. (Ahogy a román elvtársak látták: "Márton Áron püspök azonban, ellentétben velük, el tudta érni, hogy a romániai római katolikus egyház irányítását kezében tartsa, és ne csak nehezítse, hanem lehetetlenné is tegye ezen egyháznak az állammal való viszonyát..."³⁷) A püspök azonban nem sokáig élvezhette a személyes szabadságot. 1956 nyarán háziôrizet alá helyezték, és csak 1967-ben engedték véglegesen szabadon.

Természetesen egy totalitárius diktatúrában már szó sem lehetett egy kisebbség érdekvédelmérôl. Sajnos a párizsi békeszerzôdés aláírását követô évtizedek igazolták Márton Áron meggyôzôdését: a romániai magyar kisebbség Romániában egy "idegen test", melytôl a megszállott román nacionalisták - rendszertôl, kormánytól függetlenül - erôszakos asszimilációval vagy elüldözéssel, de azóta is meg akarnak szabadulni...