A kommunista diktatúra alatt kiadott A Román nyelv szótárából (Akadémiai Kiadó), valamint a nagy román-magyar, szintén az Akadémia által kiadott szótárból, hiányzik a "jogállam"-ot meghatározó szó, mindenféle államformát a népi demokráciától a feudális monarchiáig felsorol, de a jogállam meghatározását kínosan megkerüli.

Ennek a dolgozatnak szerzôje, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik kolozsvári képviselôje a Román Parlament képviselôházában, ennek elsô törvényhozási ciklusában, amely Alkotmányozó Nemzetgyûlés volt - a rendszeres törvényhozási munkán túlmenôen, mint tevékeny résztvevôje az Alkotmány nemzetgyûlési vitájának, ha lehetetlenség az alkotmánytervezethez történt 1019. javaslat kiváló vagy jóváhagyó felsorolását megejteni, amely egyébként egy nagyformátumú 195 oldalas könyvben jelent meg, igyekszik e dolgozatban saját javaslatait bemutatni, amelyek elképzelése szerint a jogállam megteremtésének feltételei lettek volna. E javaslatok jelölnek általános jogelveket - azonkívül a magyar nyelvû egyházak és iskolaügy helyzetének a méltányos rendezését.

Talán bizarrnak tûnik, hogy dolgozatom bevezetôjében visszamegyek az 1848. május 3-17. között lezajlott nagy román népgyûléshez, amelyet a balázsfalvi ún. "szabadság mezején" tartott az erdélyi románság. Ez akkor jórészt görög katolikus klerikális értelmiség vezetése alatt zajlott le, mely mint a román nemzeti tudat képviselôje, az ünnepségen résztvevô szónokokon keresztül, elôterjesztette az erdélyi románságnak egyebek mellett minimális követeléseit, idézek: "román elemi iskolák létesítése az összes falvakban és városokban, gimnáziumok, technikai és katonai intézmények a románságnak, és egy román nyelvû egyetem létesítése, s ennek az állami alapokból való fenntartása, saját román nemzeti gárda létesítése stb. stb.¹

143 évvel ezelôtt az erdélyi románság megfogalmazza azokat az igényeket, amelyeket az erdélyi magyarságot képviselô RMDSZ-képviselôk és szenátorok próbáltak a román törvényhozáson keresztül biztosítani, azzal a különbséggel, hogy a kommunista diktatúra elôtti Nagyromániában megvolt és létezett felekezeti iskolarendszerét, szociális és jóléti intézményeit mint jogos tulajdonokat újra birtokba vehesse, hasonlóképpen a nagy múltú kulturális létesítmények mûködéséhez szükséges és megvolt vagyont visszakapja, amelyek a magyar etnikum identitásának megôrzéséhez épp annyira szükségesek voltak, mint azt 143 évvel megelôzôen a szabadság mezején az akkori erdélyi román vezetôk megfogalmazták.

Az Erdélyi Tudományos Intézet 1944-ben megjelentette dr. Nagy Lajos törvényszéki bíró jogtudós átfogó tanulmányát "A kisebbségek alkotmányi helyzete Nagyromániában". Ez a munka újra kiadásra került 1994-ben Székelyudvarhelyen.

Dolgozatomban nem kerülhetem meg a román jogalkotás alkotmányjogi fejlôdésének bemutatását ennek a könyvnek alapján, amelyhez fogható átfogott és tökéletesebb munka magyar nyelven nem jelent meg.

Ez az alkotmány a belga királyság 1835. február 25-i alkotmányának fordítása, a két állam közjogi és nemzetközi jogi helyzetének eltérésébôl eredô változtatásokkal.

Constantin Stesc, neves tudós, errôl az alkotmányról azt mondja, hogy fikció, nem a való élet törvénye; ugyanakkor a nagy liberális politikus Vintila Bratianu azt állítja, hogy a nemzeti és demokratikus elveken felépült és átvett belga alkotmánynak nagy szerepe volt abban, hogy Romániából Nagyrománia lett.

A liberális Európa rokonszenvezett ezzel a fejedelemséggel, amely kifejezetten liberális államszervezetet vallott magáénak.

A berlini kongresszus ezek után olyan igényekkel lépett fel a román függetlenséggel szemben, hogy biztosítsa a zsidók román állampolgárságát, amit eddig Románia nem ismert el. Ekkor még a zsidók jelentették Románia egyetlen jelentôs kisebbségét.

Ez az alkotmánymódosítás megtörtént. A berlini kongresszus által függetlennek elismert Románia királyság lett, és az 1884. január 8-i alkotmánymódosítás az eddigi "Fejedelem" helyett a legfôbb közjogi méltóság megjelölésére a "király" szót használja.

1918 ôszén nyilvánvalóvá lett, hogy a központi hatalmak, értve ez alatt az Osztrák-Magyar Monarchiát is, elveszítették a háborút, és a nemzetiségek siettek ennek következményeit a maguk javára gyümölcsöztetni.

Teljes szervezeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébôl választott egyének által, továbbá a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában minden együtt lakó nép népességének számarányában nyer jogot.

A gyulafehérvári határozatokból kiérzik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása folytán Erdély és Bánát román vezetôi - akiknek egy része a magyar nemzetgyûlés tagja volt - a wilsoni elvek tiszteletben tartására és egy olyan román jogállam megteremtésére törekedtek, amelynek nincsenek elnyomói funkciói a kisebbségekkel szemben.

A gyulafehérvári határozatokat kiegészíti az 1919. december 9-én A szövetséges és társult fôhatalmak között létrejött szerzôdés, amely kötelezi a román államot demokratikus államberendezés elfogadására, és a 8-12. fejezetekben külön hangsúlyt nyernek a kisebbségeknek biztosított jogok (a 11. szakasz szó szerint a következôket tartalmazza: "Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen").

Ebben a szerzôdésben a következôkre figyelhetünk fel: "egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtón keresztül vagy nyilvános gyûléseken".

Végül a szerzôdés nemzetközi jellegû vitának tekint minden olyan felmerülô kérdést, amelyet a felek valamelyike a szerzôdés tiszteletben tartásával kapcsolatban felvet, és a felek bármelyike a nemzetközi állandó bírósághoz terjesztheti a vitát. Ennek döntése ellen fellebbezésnek nincs helye.

Románia alkotmánya - ami az ország meghatározását és jellegét illeti - már itt elôrevetíti az I. fejezetben, hogy a román királyság egységes, oszthatatlan, nemzeti állam.

A nemzeti állam jellege a megnagyobbodott Romániában, mikor a nemzeti kisebbségek számaránya igen magas volt, elég, ha utalunk a nagy létszámú magyar kisebbség mellett a szászokra, svábokra és zsidókra, már elôrevetítette a román törvényhozóknak azt a megdönthetetlen igényét, hogy Romániát alkotmányjogilag nemzeti államként definiálják.

Az Alkotmány 137. szakasza értelmében kihirdetésének napjától kezdve hatályon kívül helyeztetnek az összes törvények, rendeletek, szabályrendeletek és bármilyen más okmányok mindazon intézkedései, melyek a jelen Alkotmány rendelkezéseivel ellenkeznek.²

A 100. szakasz így szól: "Jelen Alkotmány, miután a király kibocsátotta, a román nemzet elé terjesztetik tudomásulvétel és hozzájárulás végett."

Íme - Alkotmány törvényhozás nélkül, királyi dekrétummal, amelyet a román nemzet tudomásul vesz és hozzájárul; nem kérdez, nem szavaz.

Az 1939-ben kitört II. világháború embertelenségében ez olyan csúcsot ért el, amelynek túlhaladása az emberi nemnek az eltörlését eredményezte volna földünkrôl.

A háborút viselô nyugati demokráciák kényszerû szövetkezése a diktatúrák egyik legvisszataszítóbb és legembertelenebb formáját kifejezô Szovjetunióval, s ez utóbbi katonai potenciálja eredményezte a gyászos emlékû jaltai megegyezést, amely Berlintôl keletre egy fél évszázadra kiszolgáltatja Európának ezt a részét a szovjetnek; illetve olyan oktrojált kormányok jutottak uralomra, amelyek hûen másolták a szovjet modellt, elnyomásban és emberjogi igények lábbal tiprása tekintetében csak a Szovjetunió múlta felül ezeket, ez utóbbi méreteinél fogva.

A II. világháborút kiváltó ürügyként a hitleri politika Csehországban, Lengyelországban, a Baltikumban állítólagos elnyomott és jogfosztott német kisebbség helyzetét használta ki.

Ez eredményezte, hogy Benes, volt csehországi miniszterelnök és a II. világháború befejezte után újra vezetô politikus, a kollektív bûnösség fogalmát politikai normaként alkalmazta, így történt meg több millió német és százezer rendû magyar nemzetiségû állampolgárnak szülôföldjérôl való elûzése. Amikor Sztálin elôtt felmerült a fenti kérdés, a véres kezû, de pragmatikus diktátor kijelentette, hogy a fent jelzett dolgok mindössze a vagonok kérdésére zsugorodnak.

Így lett a volt szocialista államok diktatúráiban a kisebbségek sorsa belüggyé, amibe senki se szólhat bele.

Az 1953-as berlini felkelés, az 1956-os magyar forradalom, az 1968-as prágai tavasz könyörtelen eltiprása világviszonylatban olyan visszhangot keltett, hogy a nagy nyugati demokráciák vezetôi állásfoglalásra kényszerültek; elôtérbe került az emberi jogok kérdése.

A szovjet elnyomás alatt élô népek jajkiáltásai áthangzottak a berlini vasfüggönyön, és az autentikus demokráciák közvéleménye olyan nyomást gyakorolt kormányaikra, hogy Helsinkiben újra megfogalmazást nyert az emberek gazdasági, szociális és kulturális jogait tartalmazó államok közötti szerzôdés, amelyet Románia 212/1974-es törvényerejû rendelettel ratifikált.

15 évnek kellett eltelnie a helsinki alapokmány aláírása után, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti fegyverkezés munkaalkalmakat és jólétet teremtett, ugyanakkor a Szovjetunió képtelen volt a gorbacsovi glaznosztyon és peresztrojkán keresztül - különösen az afgán-kudarc után - a visszavonulásnak azokat a lehetôségeit keresni, amelyek a határai közé visszavonuló szovjet birodalmat tovább éltetik.

Máltán tanácskozásra kerül sor az amerikai elnök Bush és Gorbacsov között, és szinte azonnal, 1989. novemberében ledöntik a berlini falat, Csehszlovákia, Magyarország megtalálja reformkommunistáin keresztül a békés átmenetet a demokrácia felé.

Románia, ahol a Ceausescu-diktatúra a legelnyomóbb volt - hogy itt a prágai vagy a reformkommunista budapesti békés átmenetre számítani nem lehetett - az önmagát félistenként tisztelô Ceausescu, akinek ravaszsága, politikai kötéltánca sok nyugatiban érdeklôdést keltett a temesvári forradalmi események nélkül idôt nyert volna, akkor a román diktatúrát megdöntô forradalomnak nem 1311 halálos áldozata lett volna, hanem tízezrek fizettek volna életükkel a jobb jövôért.

A politikai vákuumot a román kommunista párt hirtelen feltûnt reformkommunista szárnya tölti be, mely önmagát a nemzeti újjászületés frontjának nevezve gyakorolja az államhatalmat.

Ez alatt a periódus alatt, 1990 márciusában kerül sor a vásárhelyi tragédiára, amely talán a volt szocialista államokban elsônek tekinthetô etnikai konfrontáció.

Az ideiglenes államhatalom kiírja a törvényhozási választásokat kétkamarás parlamenttel, ugyanakkor az elnökválasztást 1990. május 20-ra, és az RMDSZ nagy sikereként könyvelhetô el, hogy 40 képviselôt, illetve szenátort küldhet be a román parlamentbe.

Az új parlament megalakulásával egy idôben, június 9-13-15-én kerül sor a Zsil-völgyi bányászok bevetésére a kommunistaellenes tüntetéseket folytató fiatal értelmiségiek ellen. Ennek a kivizsgálását és az elkövetkezett súlyos kilengések felelôsségét, amelyek halálos áldozatokat is eredményeztek, senki sem vállalja. A parlament megalakulása és a házszabályok elfogadása után, mint elsôrendû feladat az új alkotmány nemzetgyûlésen történô megalkotása és jóváhagyása állt a megválasztott törvényhozás elôtt.

A választásokat óriási fölénnyel megnyerô Nemzeti Újjászületési Front, a csatlakozó apró pártokkal, a parlamentnek kb. 75%-át uralta, s gyakorlatilag egy pártdiktatúra létesült, aminek demokratikus látszatát a meglehetôsen hangos, de számbelileg jelentéktelen ellenzék adta meg.

A proletárdiktatúrát felváltani hivatott jogállam megszületése nem nélkülözhette azokat a politikai szándékokat, amivel igyekeztek az új alkotmányt a múlthoz kapcsolni.

Az 1923-as Alkotmány I. szakasza: "a román királyság egységes nemzeti és oszthatatlan állam".

Az 1991-es Alkotmány I. szakasza: Románia nemzeti szuverén, független és oszthatatlan állam.

A megfogalmazás helyesebben tükrözte volna a valóságot 1991ben is, amikor Romániában Európa legnagyobb nemzetisége, a magyarság mellett még legalább 10-féle nemzetiség él, a következôképpen: "Románia a területén élô népek szuverén, független, egységes és oszthatatlan állama."

Ez nem tehette volna ki interpretációknak, hogy mit értünk nemzeti állam alatt, sem a II. szakasz, amelynek értelmében a szuverenitás a román népé, amely ezt szervei és referendumok alapján gyakorolja.

Az elsô szabadon választott román parlament, mint alkotmányozó nemzetgyûlés, óriási munkával megteremtette az új alkotmányt, melyet bölcsen referendum alá is bocsátott, s amit az ország lakosságának óriási többsége 1991 decemberében megszavazott.

Úgy érzem, hogy két tényezôt ki kell emelnem, a nemzeti állami jelleget, más részrôl az alkotmány megváltoztatásának szinte keresztülvihetetlen akadályait, amit Románia elnöke a kormány javaslatára kezdeményezhet, a szenátorok és képviselôk legalább negyedrészének hozzájárulásával, és legalább 500000 szavazásra jogosult állampolgár aláírásával, akik csatlakoznak a kezdeményezéshez.

Az alkotmánymódosítást kezdeményezô állampolgárok legalább a létezô megyék fele részébôl kell hogy származzanak, és minden egyes ilyen megyében vagy Bukarest municípiumban legalább húszezer állampolgár kell hogy kérje az alkotmány módosítását.

1. Az Alkotmány 15. szakaszához kértem egy új bekezdés beiktatását, amely imperative kijelenti, hogy a törvények nem rendelkezhetnek csak a jövôre nézve.

Indoklásom: a törvények visszamenôleges alkalmazása jellemzô vonása úgy a jobboldali, mint a baloldali diktatúráknak, országunkban az enyhébb büntetô törvények visszamenôleges alkalmazását esetenként, analóg módon alkalmazták az összes jogszabályokra, lehetôvé téve tisztességes úton szerzett javak visszamenôleges felülvizsgálatát, amely aztán egész társadalmi rétegek ("hetedíziglen" kulákok, gazdagok, annak joggal vagy jog nélkül deklaráltak, arisztokraták stb.) kíméletlen üldözésének vált forrásává. Gyakorlatilag tehát ez az osztályharc jogi formába öltöztetett indoklása volt.

Alulírott ezen javaslata bekerült a román alkotmányba, és annak 15. szakaszává vált.

Különféle törvényjavaslataim közül - amelyek bekerültek a jelenlegi törvényhozásba és elfogadást nyertek a büntetô perrendtartásban, a vámtörvényben, a nemzetbiztonsági törvényben, az államtitok pontos megfogalmazásának igénye stb. - a román alkotmány 15. szakaszának általam javasolt megfogalmazását tartom képviselôi munkám leglényegesebb eredményének.

2. Az alkotmány a XXIII. szakasz 4. bekezdése elvileg korlátozza az elôzetes letartóztatást 30 napra, amit a bíróság indokoltan meghosszabbíthat akárhányszor.

Az alkotmánytézisek vitájában és továbbmenôleg a büntetô perrendtartás vitájában is elôadtam, hogy a tudomány hihetetlen fejlôdése folytán, amikor egy hajszálból megállapítható a bûnt elkövetô vagy áldozat életkora, vércsoportja és egyéb jellegzetességek, az elôzetes letartóztatás maximális idejét 6 hónapban kellene megállapítani, ami bôségesen elég kell legyen egy bûncselekmény elkövetésének büntetôjogi megállapításához.

3. Javaslatom az Alkotmány 29. szakaszához: a vallásfelekezetek autonómok és az állam támogatását élvezik, templomaik visszaadandók (gondoltam elsôsorban a román görög katolikus egyházra), ugyancsak visszaadandók az egyházak minden fokú tanügyi intézményei, egészségügyi, szociális és jóléti intézményei, amelyek jogos tulajdonától a kommunista diktatúra megfosztotta ezeket.

Hangsúlyoztam, hogy egy társadalmi berendezkedést felváltó jogállamot megteremtô alkotmánynak rehabilitációs jellege kell hogy legyen, különösen ebben a vonatkozásban, minthogy a kommunista diktatúra nem is titkolt egyik fô célja az egyházak elleni harc volt.

A jelenlegi alkotmánytervezet biztosítja a szabad vallásgyakorlatot, vallásoktatást az iskolákban, egyházi szolgálatot a katonaságnál és lelkiápolást a fegyintézetekben.

Ez lényegileg azonos azokkal az elônyökkel, amelyekkel a katakombákból kijött ôskeresztények rendelkeztek, amikor elkezdtek szabadon imádkozni.

Az elutasítást az alkotmányozó nemzetgyûlés azzal indokolja, hogy az egyházi vagyon visszaadása köztörvényi probléma, a felekezeti oktatás vonatkozásában hivatkozott az UNESCO 1960-as határozatára, amelyet Románia az 149/1964-es rendelettörvénnyel ratifikált.

Az elutasítás ezen az alapon visszafordul az elutasító irányába, minthogy a fenti határozat a nemzeti kisebbségek önálló tanintézményeit nem tekintette szeparatizmusnak.

A kommunista Románia aláírta, elfogadta és ratifikálta az UNESCO-határozatot, és ugyanakkor vegyesítette a magyar tanintézeteket - indokul felhozva, hogy csak a szeparatizmust szolgálják - olyan sikerrel, hogy pl. az 1563-ban létesített kolozsvári Református Kollégium vegyesítése következtében másfél-két évtized alatt egyetlen magyar osztály sem maradt fenn az Ady-Sincai elnevezést nyert iskolában; amely ma már csak Sincai.

4. 32. szakaszhoz alkotmányos biztosítékokat kértem (az anyagi kereteket értettem ezalatt), melyek a lehetôségeket biztosítsák a hitoktatás terén minden felekezetnek.

Az állami iskolákban a hitoktatás legyen fakultatív.

Az, hogy nem fejtettem ki explicite az anyagi kereteket, kitûnô alkalom volt a javaslat elutasítására.

Kifejtettem, hogy Hammurabi kôbe vésett törvénykönyvétôl kezdve, a világ minden törvényhozásában - jogállamot értve ez alatt - a magántulajdont biztosítani kell és nem oltalmazni.

Oltalmazni az öregeket, betegeket, lelki vagy testi sérülteket kell, de nem a tulajdont.

Elutasítását azzal indokolták, hogy a fenti bekezdés biztosítja az egyenlô elbánást a magántulajdonban, függetlenül, hogy magán- vagy állami tulajdonról van szó. Az elutasítás megkerüli a lényeget és tudomásom szerint, úgy a román, mint a külföldi jogirodalom kritikusan reagált erre a szakaszra.

6. Kértem az Alkotmány 58. szakaszának harmadik bekezdését a következôképen megfogalmazni: "a képviselôház 260 megválasztott képviselôbôl áll, amelyhez hozzáadandók a II. bekezdés által kijelölt képviselôk. A szenátust 130 szenátor alkotja, amelyhez hozzáadandók mint jog szerinti szenátorok az elismert és bevett egyházak fejei, mint: a pátriárka, a Román Ortodox Egyház mitropolitái és érsekei, a római katolikus egyház érseke, a görög katolikus vallás érsek-mitropolitája és a gyulafehérvári római katolikus püspök, valamint a többi egyházfô. Indoklásom az volt, hogy ha egy képviselô vagy szenátor megválasztásához 20-30000 szavazat szükséges, az egyházfôk a nép élô lelkiismeretét jelentik, és az utóbbi ötven év egyházpusztító politikája után különlegesen fontos lenne jog szerinti szenátorként történô elismerésük.

7. A 149. szakasz elsô bekezdése a következôket kellene hogy tartalmazza: azok a törvények és egyéb jogszabályok, amelyek 1945. január 1. után léptek életbe, és amelyek az államosításra, szövetkezetesítésre vagy ingó- és ingatlanok önkényes elvételére irányultak, semmisnek és nem létezônek tekintendôk. Volt tulajdonosaik vagy ezeknek törvényes örökösei azonnal jogaikba helyezendôk, azzal a megkötéssel, hogy a használati jogukhoz az alkotmány életbe lépését követô 12 hónap után jutnak. Abban az esetben, ha ezek a javak nem származtathatók vissza természetben, gondoskodni kell a tulajdonos kártalanításáról, a vissza nem adható jószág jelenlegi forgalmi értékét véve alapul.

A harmadik szakasznak tartalmaznia kellene: az elsô bekezdésben foglalt törvények és jogszabályok kivételével a többi törvények és jogszabályok érvényben maradnak, amennyiben nem ütköznek a jelen alkotmányba.

Elutasították egy mondatban, hogy egyes kívánalmak benne vannak az eredeti szövegben, mások meg nem tartoznak az alkotmányozó nemzetgyûlés alkotmány-elôkészítésére.

Jegyzetek