Dr. Takács Imre tanulmányát Románia új alkotmányáról felcsigázott érdeklôdéssel olvastam végig. Nem is egyszer. A probléma államjogi-alkotmányjogi súlypontú elemzésébôl igen sokat tanultam. A tanulmány szövegével a Magyar Kisebbség szerkesztôsége keresett meg. Arra kértek, írnám meg, ha volna valami hozzáfûznivalóm az olvasottakhoz. Nos, jogi kompetencia híján hozzászólásra nem vállalkoznék. Viszont úgy gondolom, hogy a témában való általános tájékozódást segíti majd néhány, fôként történelmi adalék elemzô boncolgatása. Erre vállalkozom a következôkben.

1. Takács professzor fontosnak tartja ismételten megállapítani, hogy Románia alkotmányai - nemcsak az új, hanem a királyi meg a "szocialista" korszak alkotmányai is - mind mintakövetô, a lényeget tekintve a francia mintát követô alkotmányok. Akkor is így volt ez, amikor a román királyság a belga királyság alkotmányát másolta le, hiszen az sem volt más, mint a francia republikánus alaptörvénynek egy alkotmányos monarchia igényeihez való hozzáigazítása. Ez indokolja, hogy a román alkotmány bennünket leginkább érintô aspektusai jobb megértéséhez a precedenst teremtô francia mintára, annak keletkezési körülményeire figyeljünk. Annál is inkább, mert az elmúlt kétszáz év francia köztársasági alkotmányai, de többnyire a nemfrancia mintakövetôk is, mind-mind pátoszt és legitimációt amaz elsô, 1793-as köztársasági alaptörvénybôl merítettek. Méltán, hiszen ez a dokumentum emelte állampolgárrá azt, aki addig csak az uralkodó alattvalójának számított, azzal, hogy a felségjogot, melyet addig az abszolút uralkodó gyakorolt, a nép egészére ruházta. Más szóval államalkotónak ismerte el az országot lakó egyedek összességét, akik mind egyenlô jogokkal rendelkeznek és a közösséget megtestesítô államnak azonos kötelességekkel tartoznak. Ez az alkotmány tételesen kifejtve tartalmazta, s ezzel mintegy garantálta is az ember és honpolgár jogait. E korszaknyitó bátorság avatta valóban történelmi jelentôségûvé a franciák elsô republikánus alkotmányát. Ezen érdemek felnagyítása, abszolutizálása késôbb az alkotmány más hiányosságainak elleplezésére szolgáltak.

Így kezelik szentségként azt a klasszikus féligazságot is, hogy az államot az állampolgárok összessége alkotja. Ebbôl vezetik le nemcsak a kiváltságok eltörlését, az állampolgárok jogegyenlôségének az elvét, hanem azt a tételt is, miszerint a szabadságjogoknak mind a forrása, mind az alanya az emberi egyed, minden egyes emberi individuum. A polgári alkotmány e tételének ilyen értelmezése szerint szabadságjogok csak egyedeket, emberi személyeket illethetnek meg, és nem közösségeket. Ezen az alapon, arra hivatkozva, hogy az alkotmány nem ismeri a kollektív jogok fogalmát, söprik le a tárgyalóasztalról - egyébként a teljes következetlenség jegyében - a nemzeti kisebbségek igényelte, valóban csak közösen, közösségben gyakorolható jogokat. Ezen elutasításukban azért következetlenek, mert korábbi törvényalkotó gyakorlatuk során számos ilyen esetet nem vétóztak meg. (Tipikusan ilyen, csak közösen gyakorolható, tehát kollektív jog például a sztrájkjog is.)

E féligazság abszolutizálásával ellentétben a teljesebb igazság az, hogy egy ország társadalmát nem a polgárok ömlesztett összessége teszi ki. A polgároknak ezen összessége egy sajátosan tagolt, sokféle közösségbôl összetevôdô társadalmat alkot. Az emberi individuumok különbözô közösségekbe tartoznak, egyazon egyed egyidejûleg többféle közösségbe is. Gyakorlatilag állampolgár sem lehetne az individuum, állam sem lehetne az állam, ilyen eleven funkciót betöltô közösségek rendszere nélkül. Minél fejlettebb egy polgári társadalom, annál többféle különbözô létfunkciót és életminôséget biztosító közösségeket foglal magában, organikus alakulás eredményeként keletkezett olyan közösségeket, amilyenek például az akár évezredes elôzményekre visszanyúló nyelvi-kulturális közösségek, vagy a felismert szükségletek kielégítésére, a racionális belátás eredményeként létrehozott olyan közösségek, mint például a szakszervezetek, egyletek, kamarák stb. közösségei. E közösségek különbözô jellegû és nagyságrendû embercsoportok számára szolgálnak keretül, különbözô (anyagi, szellemi, lelki) szükségleteik kielégítésére, biztosítására. Az elôbbiekbôl pedig az következik, hogy az államot a területén élô társadalom mint tagolt egész alkotja, a társadalmat alkotó személyek összessége, valamint azon egzisztenciális fontosságú közösségek összessége, amely közösségek az azokat alkotó embercsoportok létének - legtágabb értelemben vett jólétének - keretéül szolgálnak.

Ha ez így igaz, akkor egy korszerû, demokratikus alkotmány államalkotónak kell hogy elismerje nemcsak az állam területén élô személyi individuumok összességét, hanem a kollektív individuumok (közösségek) összességét is. Ezek a társadalomnak mind horizontális (földrajzi, regionális), mind vertikális (társadalmi) tagolódása mentén jönnek lére.

A társadalom egészét átfogó legszélesebb (politikai) közösség, az állam, csak akkor tekinthetô szerkezetében is demokratikusnak, és nem csupán formálisan, deklaratíve, ha az egyedek összessége mellett azok vitális közösségeit is államalkotó (kollektív) szubjektumnak, alkotmányos tényezônek ismeri el, ha azok szövetségeként, alulról felfelé épülô föderációként szervezi állammá - demokratikus politikai közösséggé - a polgári társadalmat. Ennek elutasításában én az állam leviatáni természetének megnyilvánulását látom. És akkor már nagydobra vert individuum-kultusza is hamisnak tûnik a szememben. Egy ilyen elutasításban ugyanis benne van annak a lehetôsége, hogy az állam, az alkotmányos formák betartása mellett, kiforgassa a polgárt olyan fontos közösségeibôl (hatalmi szóval feloszlatva, vagy "szelídebb" eszközökkel az államrezon igényeihez igazítva azokat), amelyek addig különbözô jellegû és fokú autonómiákat, a szabadság ama kis köreit biztosították az egyén(ek) számára. Ezen közösségek híján, e közösségek alkotmányban biztosított autonómiája híján, az állampolgár - minden, az alkotmányban formálisan biztosított individuális szabadságjoga mellett, fokozottan válhat az állam (azaz a legátfogóbb, a politikai közösség) kiszolgáltatottjává.

Amint kiderült tehát, itt korántsem csupán a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak kérdésérôl van szó. A probléma annál sokkal általánosabb, sokkal átfogóbb: az etatizmus, a fenyegetô állami túlhatalom problémája.

3. Egységes és oszthatatlan nemzeti állam - hívei és ellenfelei egyetértenek abban, hogy e sokat emlegetett, az alkotmány sarkkövének számító formula ezen államféleség politikai lényegét sûríti magában. Egy hasonlóképpen általánosan elterjedt, a köztudatban szinte evidenciaként élô nézet a formula "nemzeti" jelzôjére helyezi a hangsúlyt, ezen állam legfôbb jegyének nemzeti jellegét tartja. Én vitatom ezt, de erre késôbb térnék vissza. Itt elôbb egy másik félreértést szeretnék tisztázni.

Apologetikus kézikönyvek és tankönyvek, melyek a nemzeti államot az állam történelmi fejlôdése non plus ultrájának, a korszerû államnak nyilvánítják, azt állítják, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti államok kialakulását sokáig akadályozta az ottani történelmi-birodalmi államalakulatok (a Habsburg-, a cári, az oszmán birodalmak) soknyelvûsége, szemben Nyugat-Európával, kiváltképpen Franciaországgal, ahol a nemzet településterülete messzemenôen egybeesett az állam határaival. Ezen szembesítés - amelynek során egyoldalúan a nyelvi állapotra is történik utalás - arra való, hogy megtévessze az olvasót. Azt sugallja, hogy Franciaországot kezdettôl (legalábbis a polgárosodás kezdetétôl) fogva a (francia) egynyelvûség jellemezte volna.

Ennek éppen az ellenkezôje az igazság. 1794. június 6-án terjesztette a Konvent elé Grégoire abbé, Blois püspöke egy közel öt évig tartó felmérô munka eredményét az ország nyelvi állapotáról. A terjedelmes munkából ide csak az összegezô számok férnek. E szerint az ország 83 megyéjébôl (departement) csak 15 volt tiszta francia, az ország akkor 15 millióra becsült lakosából pedig 6 millió egyáltalán nem tudott franciául, további 6 millió csak törve beszélte a franciát és csupán 3 millió anyanyelvi szinten.

A jegyzôkönyvekbôl kiderül, hogy a Konvent megdöbbenéssel fogadta mindezt. Tiltakoztak az ellen, hogy "a forradalom nyelve" csak kevesek privilégiuma maradjon, határozott intézkedéseket követeltek annak érdekében, hogy mindenki részesüljön a francia nyelv ismeretébôl. Minden patois-t (tájnyelvet, mint az okszitán, katalán, baszk, korzikai, olasz, breton, flamand, elzászi német stb., a lakosság négyötödének anyanyelvét) a babonaság és elmaradottság nyelveként bélyegezték meg, határozott fellépést sürgetvén ellenük, "hogy a lehetô leghamarabb eltûnjenek".¹ A következô kétszáz évben aztán a francia állam meg is tett mindent a közigazgatásban, az iskolákban, a kaszárnyákban stb. az ország nyelvi homogenizálásáért. Ennek eredményeként az 1971. évi adatok szerint az ország akkor 51 millió lakosából már csak 12 millió (a lakosság 22%-a) az okszitán, elzászi német, breton, korzikai, katalán és baszk.²

4. A francia típusú alkotmányok szerint a nemzet: politikai közösség. Kifejtettebb formában: egy ország határai között élô emberek összességének egyenlô jogokon és azonos kötelezettségeken alapuló politikai közössége. Amirôl itt szó van, az egy hajszállal sem több, sem kevesebb, hanem pontosan ennyi: állammá szervezett polgári társadalom. Mire jó ezt a kategóriát egy olyan terminussal (közszóval) jelölni - nemzet (nation) -, amelynek minden nyelven többféle jelentése is van? A legenyhébb, amit mondhatok erre, hogy nem szerencsés eljárás. Ám fogadjuk el, hogy ez esetben a fogalomtévesztés veszélye némi jelzôsítéssel (politikai nemzet, államnemzet) még elhárítható.

Ám alighogy megbékültem a terminus következetlenségével, beleütközöm magának a koncepciónak az ellentmondásosságába. És mennél inkább igyekszem végiggondolni, számba venni, hogy mi következik ebbôl, annál inkább tûnik ez az ellentmondás egyenesen botrányosnak, prekoncepciógyanúsnak. A következôrôl van szó:

A. A politikai közösségként felfogott nemzet (politikai nemzet) önmeghatározása szerint: nyelvsemleges kell hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy a nemzet kebelén belül (értsd: az állam elôtt, az állampolgárok és közösségeik között) nem járhat semmiféle hátránnyal az, hogy kinek mi az anyanyelve. (Ennek elvi jelentôségét minden idevágó - nagyszámú - kommentár és értelmezés nyomatékosítja.)

B. Minden francia típusú alkotmánynak van egy olyan paragrafusa, amely az állam hivatalos nyelvévé nyilvánítja az országban beszélt sokféle nyelvek egyikét. (Franciaország elsô köztársasági alkotmánya, az ország lakossága 1%-nak anyanyelvét, a franciát).

E paragrafus gyakorlati következménye kibékíthetetlen ellentétben áll az alkotmány szellemével, szabadságjogokat és esélyegyenlôséget ígérô biztosítékaival, amennyiben a más anyanyelvûek - fenti példánk, Franciaország esetében a lakosság 4/5-e - számára olyan behozhatatlanul hátrányos helyzetet teremt, amely elôl csak kulturális-nyelvi identitásuk feladása, az uralkodó nemzetbe való teljes beolvadás árán szabadulhatnak.

Hogy mit jelent egy ilyen diszkrimináció, azt, továbbra is a francia esetnél maradva, pars pro toto az oktatásüggyel példáznám. Franciaországban a XIX. században vezették be a kötelezô iskolai oktatást, és a század végéig teljesen felszámolták az írástudatlanságot. Ez valóban olyan teljesítmény, amelyre - gondolhatnánk - joggal lehet büszke a francia ember. Én itt e valóban érdemes eredmény tömény szenvedést okozó, jellemtorzító fonákjáról szólnék.

Széles néprétegek gyermekei számára a kötelezô iskolába járás csak az ingyenes állami iskola révén volt teljesíthetô. Ezek az iskolák egy Párizsból irányított, szigorúan ellenôrzött, centralizált, hierarchikus iskolahálózat keretében mûködtek. Állami és nem-állami iskolák oktatási nyelve az államnyelv, a francia volt. Akkor is, ha a tanulók semmit sem értettek ezen a nyelven. A szülôk minden olyan kérelmét, hogy a tanítók az iskolában legalább oktatási segédnyelvként használhassák a helyi nyelvet, a tanügyi hatóságok következetesen elutasították.

Hogyan tanultak meg a kötelezô iskolai oktatás keretében franciául a provanszál, baszk, flamand, breton stb. gyerekek? Például így: "Bretagneban és más nemzetiségi területeken, ha a tanárok »rajtakaptak« egy tanulót azon, hogy anyanyelvén szólalt meg, kis facipôt akasztottak a »bûnös« nyakába, vagy fagolyót nyomtak a szájába. A »bûnös« csak akkor szabadulhatott meg a kolonctól, ha egy társát ugyanezen »bûnön« kapva beárulta a tanítónál."³ A múlt században a franciaországi gyerekek túlnyomó többsége számára az iskolai oktatás zokogtatás volt.

5. A francia típusú alkotmány elsô paragrafusának egyik jelzôjét (nemzeti) jártuk körül. Kiderült: az, hogy nemzeti állam, nem azt jelenti, hogy azt az államot egyetlen nemzet, egyetlen nyelvi-kulturális közösség lakja. Ilyen állam nincs is. Az viszont áll a magát nemzetinek minôsítô államra, hogy a benne együttélô nemzeti (nyelvi-kulturális) közösségek egyike, magát államalkotónak nyilvánítva, kiváltságokat igényel magának, megrövidítve és maga alá rendelve a más nyelvûeket. Az ún. nemzeti államnak ez kétségtelenül velejárója, de nem ez képezi ennek az államnak a lényegét. Errôl kell még itt szólni.

Minden olyan államképzôdmény, amely magát nemzeti államnak (nemzetállamnak) nevezi, amelyet a köztudat e néven tart számon, lényege szerint és mindenek elôtt erôsen központosított, felülrôl lefelé szervezôdô, a régiókat perifériaként maga alá rendelô, elnyomó (nem csak a "nemzetidegen" csoportokat, közösségeket elnyomó) állam. Ez is megjelenik ám az alkotmány ama hírhedt, agyonidézett elsô paragrafusában, eufemisztikus megfogalmazásban: "egységes és oszthatatlan": Ez a gyakorlatban egy olyan erôközpontot jelent, amelynek a szuverén akarata - igaz, az általa teremtett törvényes formák között - kormányoz, irányít és aprólékosan ellenôriz mindent, mert nem bízik az általa megrendszabályozottaknak a lojalitásában. Ennek következtében a lent, a vidék, a perifériává degradált régiók törekvéseit, érdemi kezdeményezéseit az állam, mindenre kiterjedô hálózata útján, a központi akarat irányítása alá rendeli, a maga medrébe tereli, vagy egészen elsikkasztja.

Az ilyen hatalmi erôközpontként mûködô állam drága, költséges állam: hatalmasra fejlesztett, túlburjánzó bürokráciát foglalkoztat, nagy létszámú, drága felszereltségû erôszakszervezetek - hadsereg, rendôrség, csendôrség, pretoriánus jellegû nemzet- (polgár-, munkás-) ôrség, korrupt, eltartott klientúra stb. - az államháztartás igen jelentôs részét emészti fel.

A központosított állam központja nem azonos fôvárosával, csak ott székel. És nem csak a fôvárosi vízfejbôl áll. A központ végrehajtó, ellenôrzô stb. apparátusa behálózza az egész országot. Ezeknek élén a központi akarat keménykezû végrehajtói állnak. A skála széles: a megyefônöktôl (prefektus) a községi csendôrôrs parancsnokáig terjed. E rendkívül szerteágazó, tagolt, hierarchikus alakzat, családi és egyéb kapcsolódásaival - ôk a rendszer haszonélvezôi. Improduktív, a társadalomra sokszoros túldimenzionáltságával ráterhelôdô kategória. Szemben ezzel, belôle kirekesztve a társadalom (a nemzet) túlnyomó többsége: alárendelt, elnyomott plebsként egzisztál. Négyévenként választhat ugyan képviselôt a távoli központ parlamentjébe, lakóhelye ügyeibe azonban nincs beleszólása, arról a központ helytartója dönt. A nemzet e többsége számára állampolgári önérzetpótléknak marad a nacionalizmus felsôbbrendûség-illúziója és xenofóbiája, melyet célszerûen gerjesztenek és irányítanak az ország politikacsinálói, érdeküknek, céljaiknak megfelelôen külsô vagy hazai "idegenek" ellen. Így mûködik a nemzetállamnak címkézett, felülrôl lefelé szervezôdô hatalmi központ: egy oligarchia álcázza magát és manipulál a formális demokrácia kulisszáival.

Ez a torzulás nem valami kései fejlemény eredménye volt. A forradalom hevében kerekedett felül a központosító düh gyakorlata, a felgyorsuló események egy kritikus pontján, mintegy az ostromlott vár védôinek pánikreflexeként. A kialakult helyzetben a Konvent többsége számára nagyon meggyôzônek tûnt az az érv, hogy a fenyegetô restaurációval szemben csak a meg nem alkuvóknak egyetlen erôközpontból irányított sziklaszilárd hatalma védheti meg a forradalom vívmányait.

Az elsô köztársasági alkotmány (1793. nyár) nagy jövô elôtt álló formulája - Franciaország egységes és oszthatatlan köztársaság - a centralizált állam formulája. Így esett meg a történelem nagy gyalázata. Meg a történészeké is, akik a gyalázat dicsôítésére vállalkoztak. Ezeknek úgy szólt a leckéje, hogy a polgári forradalmak történetében a franciaországi lett volna a legradikálisabb szakítás a hûbéri abszolutizmussal. Holott, amikor a jakobinusok a restaurációtól való félelmükben a központosított államhatalmat választották, akkor ezzel éppenséggel az ancien régime-nek, az abszolutizmusnak a demokratizmust tagadó leglényegét lopták át az új, a polgári rendszerbe. És még legalizálták is: a forradalmi demagógia frázisaival alapozták meg az autoritárius állameszme korszerû kultuszát.

A francia forradalom fôszereplôinek, különösképpen radikálisainak Rousseau volt a prófétájuk, a Társadalmi Szerzôdés a bibliájuk. Robespierre, saját karizmáját hitelesítendô kitalálta és terjesztette az agg Rousseau-val Ermenonville-ben való találkozásának legendáját. Rousseau államelméleti-állampolitikai gondolkodásának sarokköve a régiókat maga alá gyûrô, centralizált állam kritikája, a kis körzeti önkormányzatok demokráciájának dicsérete volt. A Gironde-nak a központosítást lebontó, decentralizálást, helyi autonómiákat hirdetô programjában nem lehet fel nem ismerni Rousseau ihletését. A jakobinusok mindent túllicitáló hisztériájukban azt állították, hogy a girondisták elárulták a forradalmat, hogy decentralizáló programjuk az ellenforradalmat szolgáló megalkuvás kakukktojása.

A jakobinusok Rousseau követôinek hirdették magukat.

6. Akik, múlt századi közép- meg kelet-európaiak, a franciaországi változásokra figyelvén, vigyázó szemüket Párizsra vetették, sokáig szentül hitték azt, hogy a francia nemzeti állam diadalmas kiteljesedésének tanúi lehetnek. Ezért is választották megújulásra érett országaik számára, a francia példát követve, a nemzeti állam modelljét.

Ám a történelmi kronológiában is volt a példakép és a példát követni igyekvô országok között legalább egy olyan eltérés, amelynek következtében már a francia XIX. század kezdeti eredményei is elérhetetlenné váltak a késôbbi indulók számára. Franciaországban nemhogy nemzetrôl, nacionalizmusról, de még abszolutista monarchiáról sem beszélhetünk, hanem csak központosított rendi királyságról, amikor 1539-ben (250 évvel a Bastille ostroma elôtt!) I. Ferenc ediktuma elrendelte, hogy a hivatalok, bíróságok ügyintézésében (beadványok, jegyzôkönyvek stb.) az addigi latint váltsa fel a királyi udvar nyelve, a langue d'oil, azaz a francia. A csupán kényelmi-gyakorlati-financiális meggondolásból született rendelet akkor az ország lakosságának 4-5-6%-át érintette, a hivatalokat vezetô tisztviselôket meg azokat, akiknek ilyen állami hivatallal, bírósággal olyan dolguk akadt, amely beadványok, akták szerkesztését, az írott nyelv ismeretét kívánta meg. A szélesebb értelemben vett gyakorló írástudókról volt szó. Ezek elôtt szükségszerûen megnôtt a francia nyelv tekintélye, rangja. E réteg nem-francia része (az okszitán, breton stb. Írástudók) száz év alatt (három nemzedék) teljesen elfranciásodott.

Elôbb államnyelvvé nyilvánítása (1539), majd a Francia Akadémia (1635) nyelvmûvelô tevékenysége nyomán a francia nyelv a felvilágosodás, az Enciklopédia, az európai diplomácia világnyelvévé fejlôdött, a XVII. századtól versenytárs nélküli ura volt nemcsak Franciaország, de egész Európa szellemi életének. Eközben a mûvelt réteg nélkül maradt nem-francia többség anyanyelve a paraszti szükséglet rudimentális szintjén - parlagivá vált. Amikor napirendre került, akkor ezek a népek a nemzetté válás sine qua non-jával, polgársággal, elég erôs értelmiségi réteggel és kimûvelt nyelvvel nem rendelkeztek.⁴

A francia példától eltérôen, azok, akik Közép- és Kelet-Európában nemzetállamot szerveznének, már kezdettôl rivális nyelvi-kulturális csoportok ellenállásába ütköztek. Azért, mert sose volt e csoportok között oly szakadéknyi a szintkülönbség, mint Franciaországban, azért, mert itt minden nyelvi-kulturális közösségnek volt organikusan kifejlôdött értelmisége. Már II. József nyelvrendelete is - amely szintén nem holmi államnacionalizmus, hanem a felvilágosult abszolutizmus jegyében fogant - azért volt eleve bukásra ítélve, mert legalább kétszáz esztendôt késett. A XVIII. század végén már merôben más világ volt mindenütt Európában, mint I: Ferenc korában, a XVI. század elsô felében.

A Duna-völgyében a nemzetállam-törekvések kudarcának látványos, cáfolhatatlan bizonyítékát az 1848-49 évi magyarországi fejlemények szolgáltatták. A sikertelen kísérlet kárvallottaiban lett volna hajlandóság korrekcióra, a tanulságok levonására (is). Már az 1849 júliusi nemzetiségi törvény is felfogható a zsákutcából való kiút keresésének. Ezen a csapáson indult volna az 1868-as Eötvös-féle törvény is. Kétségtelenül: ellenszélben. A múlt század óta a nemzetállam doktrínája olyan "koreszme", amelyet mellôzni, avagy éppen elvetni - kényelmetlen következményekkel járhat. Egy ilyen kényszerhelyzetben kínált kompromisszumos megoldást az a fából vaskarika formula, amely szerint az egységes és oszthatatlan politikai nemzet végül is különbözô nyelvû és kultúrájú nemzetiségek mozaikjából áll össze (az állampolgároknak pedig törvény biztosította joguk, hogy anyanyelvükön tanulhassanak az iskolában, ami Franciaországban elképzelhetetlen lett volna). Hírhedt formula. Inkoherenciája kritika után kiált. Megszerkesztésében szerepe volt a jogászi rabulisztikának és persze a reservatio mentalisnak is. De van itt más is: ebben a formulában a valósággal szembesülni kényszerülô doktriner gondolkodás bizarr verbális kompromisszuma jött létre, amelyet egy olyan valóság kényszerített ki, amilyen a franciákat még egyáltalán nem zavarta.

E formulát törvény szentesítette consensus omniummá 1867 avatta. A kiegyezés. Melyet azóta is annak alapján szidnak vagy dicsérnek, ami aztán lett belôle (és ennek alapján valóban van miért dicsérni is, szidni is). Viszont a kutya sem törôdik azzal az eséllyel, amely e történelmi lépésben benne rejlett, a lehetôséggel, melyet kétbalkezes döntnökeink elszalasztottak. Pedig ha a történelembôl egyáltalán lehet valamit tanulni, akkor az ilyen útelágazások újragondolásából lehetne.

Nos, ha a történelem napirendjére tûzött demokratizálódásnak legfôbb akadálya a központosított államhatalom, túlméretezett és nagyon drága bürokráciájával és erôszakszervezeteivel, akkor - tudom, mi minden ellene vethetô, és mégis - a kiegyezés nyomán létrejött dualizmus felfogható a birodalmi központ megtörésének, lebontása elsô lépésének is. Föltéve, hogy az elsôt követi a második lépés, majd a harmadik, negyedik stb., s a birodalom "fontolva haladó" módon átalakul korszerû decentralizált államszövetséggé. A második lépés Prága jelentkezésének az elfogadása lett volna, felzárkózása Bécs és Budapest mellé: dualizmusból trializmus. Ezt a második lépést Bécs és Prága ellenében gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök, fenyegetôzéstôl és zsarolástól sem riadva vissza, hiúsította meg (1871). A magyar kormány és kormányfô önzô magatartását Kossuth Turinból szerencsétlenségnek, nemzetsorsrontó ostobaságnak minôsítette.

Azzal, hogy Andrássy vétója elvágta azt az utat, amelyik a monarchia fokozatos föderalizációja felé vihetett volna, fölerôsödött a nemzeti állam eredeti francia eszméje. A hatalom, reménytelen versenyben az idôvel, az asszimilációt erôltette, a fenyegetett nemzetiségek pedig a maguk irredenta nemzetállam-terveikhez keresték rivális nagyhatalmak patronáló szövetségét. Ám a koreszmének tartott államnacionalizmus (sem az általa gerjesztett ellennacionalizmus) nem változtatott azon, hogy a monarchia a történelmi kihívásokra továbbra is rosszul reagált, nem tudott lépést tartani a változó világgal, fokozatosan korszerûtlenné vált.

Ám korszerûtlenségével igazolni a Monarchia 1919 utáni szétverését - otromba hamisság volt. Azt a korszerûtlenséget pozitív értelemben meghaladni nem az állam felszámolásával, hanem csakis megújításával, korszerûsítésével lehetett volna. Abból a megállapításból, hogy a nemzetállammodell felé fordulás csak tovább vitt a zsákutcába, mindenki számára, aki túllátott a saját orrán a decentralizáció, a föderalizáció, a nemzeti autonómiák hipotézise következett.

Ezt, ennek általános érvényûségét, nem a baloldaliak (szociáldemokraták, polgári radikálisok) ilyen irányú lázas tevékenysége és gazdag eredményei demonstrálták elsôsorban.⁵ Hanem még inkább az, hogy a gondolat baloldali felkarolása sem riasztotta el a konzervatív gondolkodású, ultramontán trónörököst és körét, hogy szintén erre keresse a birodalom számára a kibontakozás útját. Köztudott, hogy Ferenc Ferdinándnak kiváló szakértôk közremûködésével kidolgozott kész tervei voltak, hogy trónra lépésével hozzákezdjen a dualista állam föderalista átszervezéséhez, a Dunai Monarchia Egyesült Államainak létrehozásához.⁶

A Monarchia föderális átszervezése nem azért maradt el, mert Ferenc Ferdinánddal végzett a szarajevói merénylô. A reformot örökébe lépô öccse, Károly is vállalta. De akkor már a Monarchia sorsa felôl a gyôztesek békét diktáló államférfiai döntöttek. Köztük hangadók a franciák voltak, a maguk nemzetállami hagyományával, amely belülrôl sosem volt problémátlan. Ezért is, több volt számukra presztízskérdésnél, hogy Európa háború utáni térképén domináljon a francia típusú nemzetállammodell. Ez csak a Habsburg-birodalom területi szétdarabolásával volt elérhetô. Helyén létrehozták félnemzetecskék megannyi államszörnyszülöttét. Ezek pedig - ilyen a természetük - nem csak egymásra fenekedôk, patrónusaik számára sem voltak soha megbízható kliensek.

* * *

A francia típusú polgári alkotmány ama hírhedt elsô paragrafusáról van itt szó. Eddig is, végig errôl volt szó. Arról, hogy a hatalommal kapcsolatos lényeg fogalmazódik itt meg eufemisztikus formában, az "egységes és oszthatatlan" formulában. A lényeg pedig az, hogy ez a formula hivatott szentesíteni a felülrôl lefelé szervezôdô, a társadalom egészét maga alá rendelô, antidemokratikus erôközpontként mûködô elnyomó állam hatalmát. Ebbôl a szempontból a "nemzeti" jelzônek a formulán belül pusztán manipulatív szerepe van. (Ezzel szemben a demokratikus társadalom alulról felfelé épül: helyi önkormányzatok és autonómiák elvén alapuló szervezôdés.)