- a politikai rendszer néhány sajátossága a posztkommunista Romániában -

Motto: "A helyzet az jó,
de nem reménytelen"
(Bródy János)

Bô fél évtizeddel a román társadalmat egészében és részeiben egyaránt felforgató és átrendezô történések után stabilizálódni látszik egy látszólag - külsôségeiben, "kemény" szerkezeti jegyeiben - a nyugati demokráciák mintájára elképzelt, de mûködésében, belsô viszonyaiban nagyon is a hazai - balkáni - hagyományokban gyökerezô politikai rendszer.¹ Ezen rendszer összetevôit, funkcionalitását, dinamikáját kiváló hazai és külföldi szakírók - társadalomtudósok, gyakorló politikussá vált értelmiségiek - elemezték számos tanulmányban.² Ezek mellett lényegesen újat mondani a mai Románia politikai berendezkedésérôl, a folyamatokat irányító és azokban fôszerepet játszó elitek törekvéseirôl szinte lehetetlen.

Jelen írás célja ezért nem is lehet egy minden igényt és részletet kimerítô elemzés végigvitele, már csak terjedelmi okokból sem. Az alábbiakban inkább megkísérelem a poszttotalitariánus Románia politikai rendszerének néhány fontosabb alkotóelemét és sajátos viszonyrendszerét megvizsgálni egy olyan erdélyi/romániai magyar értelmiségi szemszögébôl, aki nemcsak érdeklôdéssel figyeli és érteni szeretné a politika porondján vagy kulisszái mögött zajló történéseket, de megpróbál saját szerény tudása szerint - jól-rosszul, de mindenképp cselekvôen - részt venni bennük. A szöveg megszületésének mozgatórugója a dolgok mindenkori megértését célzó kíváncsiságon túl az aggodalom, hogy politikai-érdekvédelmi szervezetünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség - melynek normális körülmények között a történelem az ország társadalmi életében egy fontos, karakteres, de mindenképp csak epizódszerepet osztana, a román politikai élet forgatókönyvírói viszont elég gyakran virtuális fôszereplôvé léptetik elô - egyre inkább elszigetelôdik és egyedül marad az igazáért, közösségünk igazáért vívott politikai csatározások forgatagában.

A román politikai elittel való kapcsolatainkban tehát mindenképpen stratégiaváltás szükségeltetik. Ennek kiindulópontja a szembenálló felek és potenciális partnerek minél alaposabb kiismerése. Ebben kíván szempontokat és támpontokat nyújtani jelen szöveg, még inkább az a vita, melyet - reményeink szerint - szakmai-politikai berkekben katalizál.

Ahhoz, hogy a román politikai rendszer sajátosságait megérthessük, mindenképp vissza kell nyúlnunk egy rövid eszmefuttatás erejéig a fordulat pillanatához. Nem kívánom az 1989-es decemberi események krónikáit felidézni, vagy az "igazság" feltárásának könyvtárnyi irodalmát³ újabb forgatókönyvvel gazdagítani, nem ez jelen írás célja.

A kialakult és megszilárdulni látszó politikai rendszer szempontjából másodrangúnak tûnik az a - különben érdekes - elméleti vita, melyet szakemberek, politikusok folytatnak a 89-es romániai változás jellegérôl.⁴ A többé-kevésbé tudományos igénnyel megfogalmazott alternatívák: forradalom, népfelkelés, palotaforradalom, puccs stb., ezek jellege: antikommunista, reformkommunista (Ceausescu-, de nem rendszerellenes) stb., illetve az eseményeket irányító elitek "származása": a széles néptömegekbôl spontán módon kiemelkedô ("felbugyborékoló", "emanált") vezetôk, a hatalom különbözô centrumai - a párt, a hadsereg, a politikai rendôrség stb. - széles kínálatából nehéz kiválasztani az egy érvényes változatot, legalábbis a következô megfontolásokból:

1. A szakirodalomban - a társadalomtudományokban nem példátlan módon - többnyire nincsenek általánosan elfogadott, standard meghatározások a fenti fogalmakra;⁵

2. A teljesség igénye nélkül felsorolt alternatívák sokszor nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, némelyik - pl. népfelkelés és puccs - részben vagy egészen egyidejûleg is igaz lehet;

3. Az "igazság" - úgy tûnik - örökre rejtve marad, mert akinek legtöbb adat van a birtokában, annak nem érdeke ezek nyilvánossá tétele;

4. Semmilyen objektív - abszolút - módszerünk nincs annak megállapítására, hogy a feltárt "bizonyítékok" valódiak-e vagy sem;

5. A társadalmat ebben a témában olyan mennyiségû és minôségû információözön érte az elmúlt években - nem véletlenül -, hogy teljesen elvesztette józan tájékozódási képességét a hamis és igaz információk labirintusában, ezáltal vagy közömbössé téve az egyént a nemrég még lázasan keresett igazság iránt, vagy kialakítva benne egy saját, kényelmes változatot az eseményekrôl, mely aztán meggyôzôdésévé csontosodik, immunissá téve ôt bármilyen további tényfeltárással szemben. A tényleges igazság ezáltal megszûnik veszélyessé válni, bármikor kimondható, nem ér többet, mint a többi hamis változat.

Fogadjuk el tehát azt, hogy a '89. decemberi és az azt követô hetek eseményei több modell alapján is bizonyos koherenciával megközelíthetôek, kizárva természetesen a xenofób indíttatású primitív elméleteket, melyek uszító propagandajellege nyilvánvaló.

Az azonban világos, hogy a rövid ideig fennálló politikai vákuumot gyorsan kitöltô régi-új elit által legitimációs megfontolásokból terjesztett "novus ordo saeculorum",⁶ amely radikális változásokat feltételez a politikai rendszer teljes szerkezetében (politikai kultúra, hatalmi elit, intézmények, értékek, ideológiák, mitológiák stb.) nem valósult meg csak részben és sok esetben csak a felszíni és nem a mélyebb struktúrákat érintette. Ennek leglátványosabb bizonyítéka éppen az uralkodó elit hatalmi kontinuitása, melynek tényét a folyamatok idôbeni dinamikája mindinkább alátámasztja.⁷

A továbbiakban ezeknek a változásoknak a mélységét kívánom vizsgálni.

Ha a politikai kultúrán "azokat a csoportszerû tudati elemeket és objektivációkat értjük, amelyek a politikai tevékenységekkel kapcsolatosan mûködnek",⁸ akkor világos, hogy ez a szféra a politikai rendszer egyik azon funkcionális alrendszere, amely a legnagyobb tehetetlenséget mutatja bárminemû változással szemben.

Egy társadalomban általában több típusú politikai kultúra - szubkultúra(?) - létezik, ezeknek megoszlása, kölcsönhatása, eredôje határozza meg globálisan a társadalom politikai "kulturáltsági fokát". Annak függvényében, hogy a közösségi lét elkerülhetetlen járuléka, a hatalom bizonyos csoport(ok) általi birtoklása és gyakorlása megítélésében, tudatosan vagy akár a "társadalmi tudatalattiban", a hangsúly a "rend" vagy az "igazságosság" fogalma felé tolódik, a társadalmak két ideáltípusa különböztethetô meg:⁹

Elegendô csak a román történelem újkori fejezeteit fellapozni, a két világháború közötti idôszak domináns rurális társadalomszerkezetére¹⁰ vagy a "sokoldalúan fejlett" korszak új embertípusának agymosási kísérletére¹¹ figyelni, hogy megállapíthassuk a román társadalom jellemzôen konszenzusjellegét, melyben egy etatistakollektivista típusú politikai kultúra az uralkodó, szemben a nyugati demokráciákra jellemzô liberális-individualista típusú politikai kultúrával.

Szociológiai közelítésben ez megmagyarázza a poszttotalitariánus korszak több, látszólag paradoxális történését: a minden józan társadalompolitikai logikának ellentmondó választási eredmények sorozatát, a végrehajtó hatalom stabilitását egy felettébb törékeny parlamenti többség és számtalan válsághelyzet körülményei közepette stb.

Ha az uralkodó politikai kultúra és a hatalmat birtokló vagy megszerezni akaró politikai elit által javasolt társadalomszervezési modell nem illeszkednek elegendôen egymáshoz, ez az összeférhetetlenség mûködési zavarokat okozhat a politikai rendszer egészében (a hatalom elvesztését vagy meg nem szerzését jelentheti).

A '89. decemberi rend(szer)bontás során hatalmát kisebb izgalmakkal átmentô politikai elit folyamatosan a társadalom politikai kultúrájához jobban illeszkedô modellt, retorikát és jövôképet mutatott fel, mint ellenfelei, miközben átmentett hatalma birtokában a látszólag forradalmian új, demokratikus intézmények mûködését úgy irányította, hogy azok csak nagyon kis mértékben hatottak a politikai kultúra modernizációja irányába.

Közhely, hogy minden rendszerváltás sikerének legfontosabb feltétele egy meggyôzôdéseiben, érdekeiben és módszereiben megújhodott politikai elit színrelépése. Ennek az új elitnek a kialakulása a volt szovjet tömb országaiban még ott is keserves folyamatnak bizonyult, ahol viszonylag fejlett civil társadalom létezett (Lengyelország, Magyarország). A román modell ebbôl a szempontból rendhagyó, mert a Ceausescu-diktatúra a civil társadalom írmagját is kiirtotta. Így a rendszerváltoz(tat)ás lehetôsége sokkal felkészületlenebbül érte a román társadalmat, mint szomszédait.

Elsô közelítésben az új politikai elit három csoportját különböztethetjük meg:

1. A régi rendszerben hatalmi pozíciókat betöltô nómenklatúra tagjai (az állampárt, az állami bürokrácia, a hadsereg, egyéb intézmények tapasztalt "motorosai").

2. A prekommunista korszak sajátos román polgári demokráciájának azon maroknyi tagja, aki túlélte az egyre fokozódó osztályharc többrendbeli hullámát.

Mindhárom csoport heterogén jellege, a belsô törésvonalak sokasága konfliktusok sorozatát és a politikai elit többszörös, szinte folyamatos átrendezôdését, "összerázását" eredményezte.

A nómenklatúra sorain belül már néhány hónap után kialakult a reformerek - az irreverzíbilis reformokban, piaci viszonyok meghonosításában, nyugati modellek követésében érdekelt technokraták - és a rendszerkonzervatívok - a peresztrojka-glasznoszty jellegû átalakításokban gondolkodó, a rendszert alapjaiban konzerválni akaró aparatcsikok - tábora. A szembenálló felek között dúló heves, de egyenlôtlen hatalmi harc, a reformerek (Petre Roman és csapata) átmeneti sikerei után az utóbbiak (Ion Iliescu körüli csoportok) látványos gyôzelmével ért véget.¹²

Sikerük titka az elôzô fejezetben taglaltak mellett néhány, a hatalom megôrzésére ôket igen alkalmassá tevô csoporttulajdonság: fegyelmezettség, az érdekek gyors felismerése és artikulációja, kifejlett klán-szellem, vezetési tapasztalat, az inkább személyekhez, mint a racionalitáshoz és jogszerûséghez kötôdô legitimációs reflexek - ami a román társadalomra jellemzô - esetében igen lényeges, karizmatikus vezetôk (Ion Iliescu) felmutatása, és végül, de nem utolsó sorban a diktatúra stabilitását biztosító állami erôszakszervezetek, a szellemében és állományában szinte teljes egészében átmentett politikai rendôrség(ek) feletti ellenôrzés. Nem csoda tehát, hogy ez a csoport - a kezdeti néhány hónapos bizonytalankodás után - újra birtokba vette az állami intézmények kulcspozícióit, és ezekbôl szerteágazó kliensrendszereket kiépítve, integrálta a harmadik csoport, az értelmiségi elit azon részét, amelyik a múlt rendszerben is lojalitásának és engedelmességének, nem feltétlenül szakértelmének köszönhette elôremenetelét.

Ily módon megerôsítve káderállományát, ez az átmenet játékszabályait saját érdekei szerint alakító - egyidejûleg a bíró és a játékos szerepében feltûnô - elit politikai tôkéjét fokozatosan gazdasági hatalommá konvertálta. A politikai és gazdasági hatalom közötti háborítatlan mozgás ennek a csoportosulásnak a dominanciáját hosszú távon biztosíthatja.

Jelenleg a politikai rendszer és az egész társadalom reformjának haladási sebessége ezen csoport érdekérvényesítési étvágyának függvénye.

A barikád túlsó oldalán áll, az ellenzék szerepében, egy ideológiájában, retorikájában, politikai módszereiben, múltjában és jövôképében erôsen heterogén politikai elit, melyet talán csak az uralkodó elittel való szembenállás terel egy táborba.

A számos törésvonal, amely keresztül-kasul átjárja a politikai osztály ezen részét, mindeddig megakadályozta abban, hogy az uralkodó elitnek komoly alternatívája legyen. És itt nem a közvéleménynek leginkább hozzáférhetô - a sajtó számára hírértékkel bíró - személyi ambíciókra és összeférhetetlenségekre gondolok, hanem inkább az elvekben, prioritásokban, módszerekben megnyilvánuló ellentétekre. A teljesség igénye nélkül, az alábbiak azonosíthatók:

1. Erkölcsi konfliktusok az "ellenállók" - a régi rendszer valódi politikai üldözöttjei, a történelmi elit - és a "csendes kollaboránsok" - a diktatúra passzív kiszolgálói között;

2. Generációs konfliktusok;

3. A modernizáció mértéke, illetve a modernizációs programok prioritásai közötti különbségekbôl eredô konfliktusok;

5. Ideológiai-doktrinális különbségek;

és végül, de a mi szempontunkból nem utolsó sorban

6. A nemzeti kérdésnek tulajdonított fontosság szerinti különbségek, ennek keretén belül pedig a nemzeti kisebbségek és közösségek szabadságtörekvéseihez való viszonyulás által meghatározott törésvonal.

A politikai elit ellenzéki része akkor pályázhat komoly eséllyel a hatalom megszerzésére, ha mindezen heterogenitás tudatában, sôt ezt kihasználva, sikerül elôremutatóan feloldani belsô konfliktusait, illetve azok komoly ütköztetését a majdan alakítandó hatalmi koalíció keretében zajló tárgyalások napirendjére utalja át, és az így felszabadított szellemi energiákat és anyagi eszközöket a hatalomba magát "bebetonozó" csoport mozgásterének folyamatos beszûkítésére fordítja, erkölcsi-eszmei fölényét pedig a civil társadalom megerôsítésére és a politikai kultúra modernizációjára használja fel. Ennek a közhelyszámba menô megállapításnak a gyakorlati megvalósítására mindeddig csak erôtlen kísérletek folytak.

A nyílt társadalmat akarók malmára hajtják a vizet a hivatalos reformok által a rendszeren ejtett hajszálrepedésekben keletkezô, de az intézményesített reformfolyamatról leszakadó, a politikai rendszer, a gazdaság és a civil társadalom különbözô szintjein zajló spontán reformok,¹³ melyek természetükbôl eredôen kikerülnek a hatalom ellenôrzése alól. Ezek katalizálása, hatásainak felhasználása a politikai stratégiák kidolgozásában fontos fegyver lehet a jelenlegi ellenzék kezében.

A fordulat utáni kezdeti szakaszban a - minden jel szerint diverziós szándékkal tervezett és szervezett - zûrzavarból elsônek eszmélô csoport a politikai rendszer többi összetevôjével együtt megkísérelte az egypártrendszert is átmenteni, létrehozva a Nemzeti Megmentési Frontot (a továbbiakban FSN). Ez a többszörösen öszvér szerkezet - amellett, hogy jó ideig a törvényhozó és végrehajtó hatalom szerepkörét egyidejûleg töltötte be, továbbá helyi szinteken a települési önkormányzatok hatáskörét is ellátta - megalkotói (Ion Iliescu és köre) kezdeti elképzelése szerint az állampárt újjászületett, demokratizált változata lett volna, a programként meghirdetett pluralizmus¹⁴ csak ezen belül kapott volna teret, különbözô vélemények ütköztetéseként.

Ez az "eredeti" elképzelés szerencsére nem tudta kinôni magát a megvalósításig a halotti poraiból látványos gyorsasággal újjászületô történelmi pártok - elsôsorban a Corneliu Coposu vezette Nemzeti Parasztpárt (a továbbiakban PNTcd) - határozott, valóban történelmi fellépésének köszönhetôen.¹⁵ Így az egy párton belüli pluralizmus legalább elvi szinten többpárti pluralizmusként intézményesülhetett. Az ideiglenes hatalom egyéb dezinformációs technikák bevetésén túl a pártok számának inflációjával próbálta a többpártrendszert lejáratni - néhány hét alatt száz fölé emelkedett a bejegyzett pártok száma - majd bejelentette a diktatúra megbuktatásából származó teljes erkölcsipolitikai tôkét kisajátító FSN párttá alakulását és a választásokon való részvételét.

Így az elsô szabad választások nyomán a demokratikus gyakorlattól elszokott, politikailag és állampolgárilag teljesen készületlen szavazótömeg egy pluralista-versengô pártrendszer helyett egy erôsen hegemonisztikus áltöbbpártrendszer - másfél - vagy még inkább "egyésnegyedpárt"-rendszer¹⁶ - létrehozása mellett voksolt. A rendszer uralkodó pártja - amint az elôzmények után várható volt - a Nemzeti Megmentési Front (FSN), egy "catch all" típusú programpárt, amely a "forradalom" élharcosainak paravánja mögött a régi-új nómenklatúra teljes eszmei-gyakorlati eszköztárával felvértezve kényelmes kormányzói és alkotmányozói többséget szerzett.¹⁷

A hatalomra jutott csoportosulás gyors széttöredezése néhány hónap után konfliktusok sorozatát generálta, amely a pártrendszer fokozatos - elôbb csak funkcionális, majd strukturális - pluralizálódását idézte elô, ezt a második választás (1992 szeptemberében) formálisan is szentesítette. Így alakult ki a hatalom-ellenzék dichotómia logikája szerint a két pólus:

1. A régi struktúrákat és módszereket - és ezáltal saját befolyásukat - konzerválni akaró, a látszatreformok taktikai zavarosában halászó aparatcsikok kormánykoalíciója, melynek vezetô ereje a FSN "kemény" vonalát továbbvivô Ion Iliescu személye köré szervezôdô Társadalmi Demokrácia Pártja¹⁸ (PDSR, elnöke O. Gherman, ügyvezetô elnöke és erôs embere A. Nastase), partnerei pedig a PDSR-t szalonképessé teendô, a viszonylagosság alapján azt a centrumba emelô szélsôséges-fasisztoid Nagy-Románia Párt (PRM, elnöke C.V. Tudor), a volt kommunista párt örökségét nyíltan felvállaló Szocialista Munkapárt¹⁹ (PSM, elnöke I. Verdet), valamint a vezetô kormánypárttól tulajdonképpen csak erôsen magyarellenes retorikájában különbözô Román Nemzeti Egységpárt²⁰ (PUNR, elnöke a hírhedt "magyarfaló" kolozsvári polgármester, Gh. Funar).

2. A másik póluson van a FSN reformörökségét továbbvivô Demokrata Párt²¹ (PD, elnöke az exminiszterelnök P. Roman), az azóta felbomlott ellenzéki konglomerátum, a Demokratikus Konvenció pártjai - a legerôsebb Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt²² (PNTcd, elnöke C. Coposu) mellett említésre méltó még a legdinamikusabb parlamenti fellépésû Liberális Párt-'93²³ (vezetôi D. Patriciu és H. Rusu) és az értelmiségi elitpárt Polgári Szövetség Pártja²⁴ (PAC, elnöke N. Manolescu).Végül, de nem utolsó sorban, ide tartozik a magyarok érdekvédelmi-politikai szövetsége, az RMDSZ, mely programja szerint egy sajátos önkormányzati szerkezet kiépítésén fáradozik, de a román politikum következetesen etnikai pártként könyveli el és úgy is viszonyul hozzá.²⁵

Nem kívánom részletezni tovább a román politikai paletta sajátosságait, ideológiai tagoltságát vagy a pártok belsô dinamikáját, túllépné jelen írás terjedelmi kereteit. A továbbiakban inkább néhány általánosan jellemzô tulajdonságra²⁶ mutatok rá, melyek a domináns politikai kultúra kivetülései a pártok belsô életére:

1. Személyhez és nem programhoz kötött legitimáció, annak ellenére, hogy a választási rendszer (területi, listás) nem ez irányba mutatna. A listás rendszer viszont a képviselô és a képviseltek közötti szakadékot tágítja.

2. Paternalizmus és autoriter vezetési stílus.

3. Piramidális, erôsen hierarchikus belsô felépítés, az ebbôl eredô centralizált döntéshozatal és gyenge autonómia a helyi szervezetek szintjén.

4. Folyamatos anyagi és infrastrukturális gondok - a pártok mind eddig állami támogatásban nem részesültek²⁷ - az ebbôl eredô összes következménnyel (kommunikációs nehézségek, a mozgásszabadság és a politikai üzenetek eljuttatásának korlátozása, szakértôk hiánya stb.).

Amint látszik, a pártok sürgôs és alapos szerkezeti és funkcionális modernizációja az elit egyik legfontosabb feladata lenne.

Habár az 1991 végén elfogadott és népszavazással megerôsített új alkotmány tételesen nem tartalmazza a hatalom különbözô ágai szétválasztásának montesquieu-i elvét,²⁸ az új intézmények megtervezésénél ezt figyelembe vették.

Hogy a hatalom megosztása és kiegyensúlyozása mégsem mûködik úgy, mint a nyugati demokráciákban, annak okai fôleg az intézményeket mûködtetô elitnek az elôbbiekben taglalt sajátosságaiban keresendôk. A hatalmi intézmények - a Parlament, a Kormány, a Köztársasági Elnök Hivatala, az igazságszolgáltatás intézményei - mûködésével kapcsolatban a következô megállapításokat tehetjük:

1. Az Alkotmány szerint a Parlament rendelkezik a legszélesebb hatalmi jogosítványokkal. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a végrehajtó intézmények (kormány és államelnök) mindeddig sikeresen gyûrték maguk alá a T. Házakat, a fontosabb kérdésekben érvényesítve akaratukat.

2. Az államelnök kodifikált jogosítványainál jóval nagyobb informális hatalommal rendelkezik. Ezt fôleg a kormány összetételének ellenôrzésével (a tisztségviselôk egyetlen szelekciós kritériuma a lojalitás), az állami erôszakszervezetek feletti ellenôrzés kézbentartásával, valamint mindeddig a fô kormánypártban birtokolt befolyásával²⁹ valósítja meg.

3. Az Elnöki Hivatal transzparenciája egy valódi titkosszolgálatéhoz hasonlítható. Általában ide menekítik az ellenzék vagy a független sajtó és a hatalom közötti összeütközésekben megrendült pozíciójú, de "értékes" kádereket.

6. A különbözô rendellenességeket kivizsgáló állandó vagy ad-hoc parlamenti bizottságokba a kormány és pártjai többnyire azokat a személyeket jelölik, akiknek érintettségük folytán nem érdekük az igazság feltárása. A kormány tagjai különbözô politikai és/vagy gazdasági maffiák érdekeit képviselik és érvényesítik.³⁰

7. A megfelelô normák értelmezési "rugalmassága" következtében - ez a sajátosság az egész román törvénykezés általános jellemzôje - a parlament fokozatosan elveszít(het)i beleszólását a kormány személyi összetételébe.³¹

8. Az igazságszolgáltatás reformja, a bírói testületek "megtisztítása" a régi rendszer kiszolgálóitól még el sem kezdôdött.

9. Az Alkotmánybíróság - kinevezési mechanizmusából kifolyólag - a rugalmas jogi normaértelmezések vitáiban rendszeresen a hatalmon levôk javára dönt. Általában nem beszélhetünk a hatalom harmadik ágának politikai függetlenségérôl.

Általános következtetésként elfogadhatjuk, hogy a hatalom minden szála - intézményesen vagy informálisan - az államelnök kezében találkozik. Hogy ki(k) van(nak) körülötte, ki(k) a hatalom igazi birtokosa(i), csak találgatni lehetne, de az már túllépné jelen írás mûfaji kereteit.

A Bihari Mihály által megadott algoritmus³² alapján a román politikai rendszer minôségét megadó tényezôk az alábbiakban foglalhatók össze:

1. A román társadalom domináns politikai kultúrája etatistakollektivista típusú, ami a paternalista, etatista struktúrákat, az erôsen központosított hatalomgyakorlást favorizálja.

2. A politikai rendszer legitimációja hangsúlyosan személyhez kötôdô. Egy jól felépített karizmatikus vezetô sikeresebben "eladható" bármely tartalmas programnál.

3. Az intézmények autonómiája gyengén fejlett, szakmai-ágazati és területi szempontból egyaránt. A nyugati demokráciákban magas szintû "önkormányzást" élvezô intézmények (települési önkormányzatok, szakmai és civil társadalmi intézmények) Romániában a végrehajtó hatalom foglyai.

4. A döntéshozatal tartalma, ütemezése, sebessége, hatékonysága a hatalmat birtokló elit érdekeinek van alárendelve.

5. A jogrendszerben az átmeneti társadalmakra általában jellemzô kaotikus állapotok uralkodnak. A jogrendszer modernizációja, a dereguláció és a törvényhozási folyamat racionalizálása még várat magára. A jogrendszer egyik általános jellemzôje a "rugalmas" értelmezhetôség, így a végrehajtó hatalom beavatkozási lehetôségei a törvények végrehajtásában kiszélesednek. A jogalkotási folyamat erôsen érdekorientált, természetesen mindig a hatalmon levôk érdekei felé.

6. A politikai rendszer infrastruktúrájának állapota javuló tendenciát mutat. Ez egyelôre inkább a "csúcsokon" - kormány, parlament, pártközpontok, ellenôrzô intézmények stb. - mutatkozik meg, a modernizáció lassan gyûrûzik le az alsóbb szintekre. A politikai szervezetek infrastruktúrájának fejlesztése a jelenlegi hatalomnak nem érdeke, ezért ennek sem jogi, sem gazdasági feltételeit nem szorgalmazza.

Mindezeket összegezve, azt mondhatjuk, hogy a román politikai rendszer sajátos ötvözete egy nemzeti jegyekkel gazdagított szovjet rendszerû fundamentumra épített, külsôségeiben nyugati (fôleg francia) típusú demokráciának, amelyben fellelhetôk balkáni és délamerikai jellegzetességek egyaránt. Egy tiszta kommunistajellegû restaurációnak minimális esélyei vannak, de egy etnokrata jellegû (akár katonai) totalitariánus berendezkedés lehetôsége nem kizárt. Persze az sincs kizárva, hogy az "eredeti" demokráciáról szép lassan lekopik a jelzô és egyszerû, közönséges, amolyan mindennapi demokrácia lesz belôle.

A helyzet az jó, de nem reménytelen.