Tézisek a különbözô anyanyelvû, fajú és gazdálkodású (háztartású) népességek
kölcsönösen hasznos együttélésérôl

0.1. Földkerekségünk

- különbözô származású,

- anyanyelvû (s írásmódú) és

- megélhetés(mód)ú emberekbôl áll.

Kölcsönösen gyümölcsözô, tartós együttmûködésük kibôvítése az egyetemes emberiség számára 3 problémakört vet fel, nevezetesen

- a köztük való (nép)vándorlások, valamint ezek következményei,

- vegyes (keveredéses) társadalmakban az együttlakás, együttélés rendezése.

0.2. Utópisztikus az a kísérlet, amely a felsorolt 3 problematikát egy teljesen kevert népességû világtársadalomra redukálja. Ugyanis még ha ma a világ népessége valamilyen világnézeti meggondolást követve maximálisan kezdene is keveredni, a teljes "megkevertség" - a nagy számok szabályai szerint - nem következhetne be kb. 100 generáció, vagyis i.sz. 4000 elôtt. (Egyébként a faji homogenizálás az emberiség csoport-biodiverzitását csökkentené.)

I.1. Amíg világállam nem létezik, az akárhová való - feltételek nélküli - vándorlás (és letelepülés) nem létezhetik mint egyetemes alapvetô emberi jog. Viszont mindenkinek biztosít a leszármazása valahol bizonyos ôshonossági elôjogokat.

I.2. Mivel az egy területen való szervezett együttlakás (együttélés) széleskörû közös elvek elfogadását teszi szükségessé - s egyetlen állam sem teljesen értéksemleges, teljesen szekularizált -, a be- és átvándorlás joga nem lehet korlátlan, hanem a befogadó társadalom és a bevándorló közti életmódbeli eltérés függvénye adta integrálhatóság mértéke szerint állapítandó meg.

II.1. Nincs és sohasem létezett olyan demokratikus vagy más, államba szervezett ország, ahol minden lakosnak egyenlô politikai jogai vannak.

II.2. A politikai jogok alapvetôen az állampolgársággal függenek össze. Az pedig függhet a születési helytôl (ill. "ôslakosságtól") - jus soli - vagy, ahogy a nem angolszász európai kontinensen, a vérrokonsági leszármazástól (jus sanguinis). Tehát egyik elvnek sincs egyetemes érvénye.

II.3. Az új bevándorlóknak egy társadalomba való beilleszkedésének gyorsasága fordítottan arányos a felnevelô és a befogadó társadalmak közti civilizációs - vallási, nyelvi, faji és politikai-gazdasági - távolsággal (különbséggel).

II.4. Praktikus szociológiai meggondolások alapján megvalósíthatatlan, hogy egyetlen polgárnak abszolút személyes joga legyen, hogy anyanyelvét a közéletben használja. E jog léte és kiterjesztése elkerülhetetlenül annak függvénye, hogy a nyelv az adott ország ("fennhatóságban" = constituency) polgárai hány %-ának anyanyelve, s használata területileg hogyan oszlik meg. Minden más álláspont vagy üres demagógia, vagy nem a szó szoros értelmében van jogról szó.

II.5. A többségi népnek az államalkotó önrendelkezés joga is a fenti pont alapján jár ki.

II.6. A helyi többséggel rendelkezô nyelvcsoportok önkormányzati (autonómia) joga nem azonos az önrendelkezés jogával, mert míg az utóbbi az állam külsô szuverenitását (függetlenségét, felségjogát), addig az a belsô szuverenitást érinti.

II.7. Az ún. "nemzetközi" politikának az államok belügyeivel való merev bipoláris szembeállításának feloldása, "fokozatosítása", viszonylagosítása megkönnyítheti adott geopolitikai helyzetben a népek együttélését. Mivel a világ jelenleg független 175 államának csak 10%-a tekinthetô egynyelvûnek és 88-ban, vagyis a felében az anyanyelvi kisebbség az összlakosság több mint 25%-át teszi ki, egy fokozatosan differenciált önkormányzati berendezés jobban biztosíthatja a társadalmi békét és együttmûködést, mint a többségi határozás elvének az egész állam területére való egységes alkalmazása.

II.8. Több ország politikai integrációja gyakran épül birodalmi hegemóniára, okoz általában többnyelvûséget - sôt nem egyszer több írásmodúságot, amely gyakran több vallásúsághoz is kötött (vö. szerbek és horvátok Jugoszláviában, görög és latin írásmódúak az Európai Unióban, hinduk és muzulmánok Indiában).

II.9. A többségi döntés elvének csak a demokrácia egyenlôségre alapozott konszenzualitásának pragmatikus alkalmazása ad létjogosultságot. Mihelyt egy társadalom annyira megosztott, hogy minden polgár nem kerülhet egyezô valószínûséggel a többségbe, a többségi döntés elvének egyöntetû használata nem felel meg a demokrácia alapelvének, és kétkamarás döntésrendszerrel kell a kisebbség vétójogát biztosítani.

II.10. Alaptalan az a megállapítás, hogy az amerikai feketéket, indiánokat, európai és ázsiai bevándorlókat csak a bôrük színe különbözteti meg. Éppen úgy alaptalan állítani, hogy egyik vagy másik hegemonikus (vö. angolszászok) civilizációs csoport mindenben felsôbbrendû lenne a másikkal szemben. Csak ez utóbbi állítás épül faji elôítéletre.

II.11. A kommunikáció teremti meg a társadalom koherenciáját. Az egymás megértése (részleges) fokozatos, és mélysége attól függ, milyen jelrendszert osztanak. (Ahogy régi barátok, sôt egy tájszólást vagy rétegnyelvet beszélôk is jobban megértik egymást, mint két jött-ment, az egy anyanyelvûek megértése elmélyültebb, mint a második nyelven beszélgetô "eszperantóké", vö. spanyol anyanyelvûek az angol nyelvû USA-ban). Egy többnyelvû és írásmódú ország nehezen ér el egy alkotó egységet.

II.12. Mindenkinek és minden csoportnak joga, hogy azokkal társuljon külön, akikkel kedve tartja, s anélkül, hogy ezt valamilyen hatóság felé (nyilvánosan) meg kellene indokolnia.

II.13. Az altruizmus mint mindenki iránti azonos fokú szolidaritás (anyával, testvérrel, rokonnal, idegennel s.i.t.) nem egy természeti törvény Az összetartás (kohézió) minden társadalomban fokozatos, ami különösen feltûnô vegyes társadalmakban. Ha érdekütközés van, az egyén személyi joga, hogy eldöntse: vérrokonát, "osztálytársát", földijét, "nyelvrokonát", hitsorsosát vagy honfitársát részesíti-e elônyben ("elsô segélyben").

II.14. Ha több különbözô anyanyelvû csoport lakik egy településen és semmilyen nyelven nem értik meg egymást, együttélésük sokban a különbözô állatfajtákéhoz hasonlít.

II.15. Mivel a különbözô nyelvcsoportokat sokszor a mindennapos életben tényleg nehezen összehangolható gondolkodás- és életmód választja el (pl. harangozás, müezzinek), a településeken együttélôk sûrû érintkezésének és keveredésének intézményes erôltetése nem növeli feltétlenül a megértést és együttmûködést, hanem erôszakot, sôt polgárháborút is szíthat.

II.16. Jogállamban a hatósági rendészetnek kizárólagos joga a kényszer alkalmazása. Sem faji, sem nyelvi, sem gazdasági (parasztszövetség, szak-) szervezeteknek, sem privátrendôrségeknek nincs ehhez több joga, mint az egyénnek önvédelme szempontjából.

Jogállamban az újságíróknak mentelmi joga, mint privilégium, megalapozatlan.

II.17. Egy népnek a kultúrák iránti tolerancia nem adhat azonosságot, csak kiegészítheti azt.

II.18. Kettôs állampolgárság a mai "új-nomád" társadalmakban - az azt csökkenteni kívánó nemzetközi szerzôdés ellenére - növekszik. De a kettôs elkötelezettség miatt ilyen állampolgárok megválaszthatósági, közhivatal-viselési jogának esetleges korlátozása nem sérti eleve a jogegyenlôség elvét.

III.1. Mivel - ahogy azt, többek között az "emberek és a népek jogainak 1981-es Afrikai Chartájának" 5. és 19. cikkelye is kinyilvánítja - a népek egyenlôk és önállóak, minden, az illetô állam által nem megengedett olyan nemzetközi beavatkozás, amely nem minden állam esetében alkalmazható, (pl. az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagállamai irányukban a kollektív katonai megtorlást vétójoguk gyakorlásával megakadályozhatják), sérti a törvényesség egyetemességének elvét.

III.2. Mivel minden nép és állam érdeke nem esik eleve feltétlenül egybe, a nemzetközi kapcsolatoknak minden áron való maximalizálása és az embereknek, közléseknek (híreknek) és áruknak teljesen korlátlan közlekedése a jelenlegi világhelyzetben nem feltétlenül kívánatos a kialakuló színes világcivilizáció kibontakozása szempontjából. Minden látszat ellenére, valójában egyesek hegemóniájához és mások értékeinek eltiprásához és elidegenedéséhez vezethet. A - legalább hosszútávon - kimutathatóan kölcsönös érdekeket szolgáló kapcsolatok szolgálják csak a világbékét.