Egy rossz szerzôdés azonban nemkívánatos súlyos ellentéteket gerjeszthet a térségben - akárcsak a világháborúk utáni békediktátumok: Trianon (1920) és Párizs (1947). Mindkettô elsôsorban az ellenérdekelt, illetve félretájékoztatott gyôztes nagyhatalmak és az ezeket félrevezetô cseh, román, szerb politikusok, valamint az elhibázott politikát, bûnösen dilettáns politikát folytató budapesti kormányok lelkén szárad. Nem hozott különb eredményt a térségünket érintô harmadik, ismét csupán a maguk érdekeire figyelô nagyhatalmak által diktált és ugyancsak a bukaresti kormányzat által kért szerzôdése sem: Bécs (1940).

A trianoni és a párizsi békeparanccsal az ország területének kétharmada elveszett, a magyarság egyharmada pedig úgy került Magyarország új határain kívülre, "kisebbségi sorba", hogy nem engedték élni természeti jogával, az önrendelkezéssel.

A két egymásra utalt keresztény szomszéd nép közötti megbékélés érdekében elengedhetetlennek tartom a magyar-román alapszerzôdéssel foglalkozó tárgyalások valamennyi szakaszában az alábbi alapelvek figyelembevételét.

1. Nemzeti közösség. A romániai magyarság egésze - mint szülôföldjén ôshonos, ezeréves államszervezôi múlttal, valamint ma is politikai és közjogi identitással rendelkezô több milliós lélekszámú etnikum -: nemzeti közösség.

A romániai magyar nemzeti közösség a magyar nemzet részeként él ôsei földjén az 1920 óta Romániához tartozó Erdélyben - jelenleg számbeli kisebbségben. (Nemzeti közösségünknek közel egytizede ma Románia Kárpátokon túli területein él, közülük a moldvai csángómagyarok talán Európa legelnyomottabb "nyelvi, etnikai kisebbségét" alkotják.)

Partnerként, egyenlô félként kell szerepet biztosítani a romániai magyarság képviselete számára a nemzeti közösség sorsát érintô valamennyi tárgyaláson, így a tervezett magyar-román alapszerzôdést elôkészítô tárgyalássorozaton is.

2. Emberi jogok. Olyan alapjogok, alkotmányjogi és nemzetközi jogi intézmények, melyeknek az a feladatuk, hogy védjék az állami szervek túlkapásaival szemben az állampolgárok jogait, segítsék az emberek méltó életfeltételeinek kialakítását, egyéniségük kibontakozását - a demokrácia, a törvényesség, a gazdasági szabadság, a társadalmi igazságosság és a környezetért való felelôsség tisztelete jegyében. Az emberi jogok és az alapvetô szabadságjogok védelme és támogatása az egyetemes biztonság alapja.

Az emberi jogok mindennemû diszkrimináció (megkülönböztetés) kizárása végett - belekerülnek a fejlett társadalmú országok jogrendszerébe, illetve a nemzetközi jogba. A diszkrimináció egyik közismert formája az etnikumok (fajok) közötti - jogokat illetô - megkülönböztetés.

Nem szorul bizonyításra, hogy Romániában milyen gyakran megsértették és megsértik az országban élô magyarság emberi jogait, például nemzeti méltóságát vagy teljes körû társadalmi, közéleti anyanyelvhasználatának jogát, vagy az állami költségvetés terhére biztosított teljes körû oktatás iránti jogát. Az idegengyûlölet, magyargyûlölet és az antiszemitizmus Bukarestben kormánypolitikai viszonyulássá kezd válni, elsôsorban a Román Nemzeti Egységpárt, a Nagy-Románia Párt és a Szocialista Munkapárt befolyására.

A magyar-román alapszerzôdésnek feltétlenül tételesen tartalmaznia kell a romániai magyarság emberi jogainak és alapvetô szabadságainak rendezését, biztosítékait.

3. Közösségi jogok. Sajátos érdekei érvényesítése végett a romániai magyar nemzeti közösségnek - az újabb nemzetközi gyakorlattal összhangban - egyéni (individuális) jogok mellett közösségi (kollektív) jogokra van szüksége, és ezek megszerzésére van esélye, van lehetôsége.

Különösen fontos a sokváltozatú genocídium (népirtás) bûncselekménye miatt számon tartani a romániai magyarság kollektív jogait. Kevéssé ismert, hogy az ENSZ Közgyûlése által 1948-ban aláírásra megnyitott, a genocídiumot nemzetközi jogi bûncselekménynek minôsítô Egyezmény a népirtás bûntettének megelôzése és megszüntetése tárgyában címû dokumentum szerint (amelyet Románia is aláírt) még az is a genocídium bûncselekményét valósítja meg, aki valamely nemzeti csoport tagjának - a csoporthoz tartozása miatt - súlyos lelki sérelmet okoz.

4. Az önrendelkezés és térségünk nyugalma. Erdély gazdasági-politikai-társadalmi szervezôdése a rendi (feudális) társadalomban részben vagy egészen 1848-ig nem az Európa-szerte eléggé általános központi államforma volt, hanem már az Árpád-korban territoriális jog alapján szervezett autonómiák (önkormányzatok) rendszere: a magyar nemesi vármegye, a szász meg a székely székek, illetve román közösségek. Tudunk 1291-bôl egy, a magyar király (III. András) által Gyulafehérvárra összehívott részgyûlésrôl, amelyen a németek, szászok, székelyek és románok mint saját önkormányzattal rendelkezô népelemek képviseltették magukat: "universis nobilibus. Saxonibus, Syculis et Olachis".

A legújabb nemzetközi gyakorlat - így a dél-tiroli (osztrák) és az izraeli (palesztin) válság rendezésének mikéntje is - kétségtelenül bizonyítja, hogy valamely vegyes lakosságú térség tartós békéjének, nyugalmának, fejlôdésének feltételeit megteremteni csak az ott élô népek, nemzetek, nemzeti közösségek egyenjogúsága, azaz önrendelkezése, tehát a különbözô autonómia-formák biztosításával lehetséges.

Ismeretes, hogy a romániai magyarság legitim képviselete 1992-ben az RMDSZ Kolozsvári nyilatkozatában megfogalmazta nemzeti közösségünk szegregációt kizáró belsô önrendelkezési követelését. (A belsô önrendelkezés megvalósulási formái: a személyi, az önkormányzati és a területi vagy regionális autonómia.)

Aggodalommal figyeljük a mai bukaresti meg budapesti kormánytényezôk sajátságosan összecsengô kijelentéseit, a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezési igényét elutasító kijelentéseit.

Nyilvánvaló, hogy a belsô önrendelkezés megvalósítása és ennek keretében a magyar területi autonómia kialakítása a megmaradás, a továbbélés hogyanjának és mikéntjének egyetlen lehetôsége a Székelyföldön és az Erdély nyugati hátára mellett élô romániai tömbmagyarság számára, sôt az egész romániai magyar nemzeti közösség számára is. Ezért követeléseink alfája és ómegája a belsô önrendelkezés. Autonómia-rendszerünk kiépítése, egyenjogúságunk biztosítása a magyar-román érdekellentétek kiegyenlítésének útját, tehát az egyedül lehetséges jövô útját is kijelöli.

5. Védôhatalmi státus. A nemzetközi gyakorlat ismeretében megállapíthatjuk a többségi etnikumok jószántukból vagy akár "nemzetközi ajánlásra" csupán a legritkább esetben hajlandók megadni a kisebbségi etnikumok fennmaradásához szükséges jogokat. Bármely állam számbeli etnikai kisebbsége csak kitartó, esetenként több évtizedes küzdelem árán érheti el önrendelkezésének megvalósulását - és csak akkor, ha anyaországa fölötte védôhatalmat gyakorol, tehát a nemzetközi politika színterén vállalja érdekeinek folyamatos és következetes képviseletét, küzd közösségi jogsérelmeinek orvoslásáért is.

Ezt nem vállalta a kommunista uralom alatti félfüggetlen Magyar Népköztársaság a "szomszédos szocialista testvérországok"-ban senyvedésre kárhoztatott több mint 3 millió magyar érdekében - az ún. szocialista világrendszer meg a proletár internacionalizmus mindennél elôbbre való szent célkitûzéseire való hivatkozással.

És ezt vállalta például a kis Ausztria - olykor reménytelennek tûnô helyzetekben -, amikor is egy emberöltôn át állta a hozzá képest hatalmas szomszédjával, Olaszországgal szemben a nemzetközi politikai küzdelmet a dél-tiroli 250 ezer osztrák érdekében. (Akik mellett él még 160 ezer olasz is.) A dél-tiroli osztrák nemzeti közösség Béccsel összehangolt három évtizedes küzdelmének eredménye az 1992-ben végre aláírt és számunkra, romániai magyarok számára példaértékû autonómiamegállapodás.

6. Nemzetközi jog. Különbözô államok érdekközösségén alapul, és többnyire állandósult erôviszonyok jogi szentesítését jelenti. Mivel egymástól esetenként erôsen eltérô érdekû államok kiegyezésének eredménye, egyfajta jogi minimumnak tekinthetô. Ismeretes, hogy - az állami jogtól eltérôen - alig vannak vagy nincsenek kényszerítô eszközei, valamint az, hogy dokumentumainak többsége eleve nem kötelezô érvényû a részes államok számára, hanem csupán ajánlás. Kötelezô érvény híján olykor alig hat serkentôen a nemzetközi konfliktushelyzetek megoldására. (A volt Jugoszlávia népeinek szenvedéseit évek óta képtelenek megszüntetni, tehát a nemzetközi jogi dokumentumokba foglalt szép ideáknak érvényt szerezni a világ vagy Európa nemzetközi szervezetei, intézményei: ENSZ, EU, EK.)

A mai napig nem született olyan többoldalú és kötelezô érvényû nemzetközi jogi egyezmény, amely az etnikai kisebbségek, a nemzeti közösségek jogait teljes körûen szabályozná, noha az utóbbi évtizedekben - különösen 1966-tól máig - számottevô elôrelépés történt ezen a területen, illetve a közösségi jogi normák kialakításának területén.

A magyar nemzet vagy a romániai magyar nemzeti közösség hiába várja sajátos nemzeti bajainak orvoslását más - akár kis, akár nagy - nemzetektôl vagy nemzetközi jog intézményeitôl, viszont az utóbbiakat hasznosítania kell céljai érdekében.

7. Tárgyalási alapállás. Az egyenjogú szerzôdô felek közötti mindenkor méltányos egyezkedési feltétel: azonos értékû tényezôk ellentételezése. Tehát egymással szembeállítani tényeket - tényekkel, ígéreteket - ígéretekkel. Ez természetesen érvényes a tervezett román-magyar alapszerzôdésre is. Minden szerzôdés annyit ér, amennyit betartanak belôle.

Meg kell oldani az ún. magyar kérdést, amelyet csak a magyar nemzet oldhat meg, mégpedig csak egységesen, a pártpolitikai, ideológiai, gazdasági és egyéb ellentéteket félretéve, önrendelkezési jogát érvényesítve és összehangolva a szomszédos nemzetek érdekeivel.

Az alapszerzôdések rendszere alkalmas lehet a "nehezen megoldható" ún. magyar kisebbségi kérdés rendezésére, és ha sikerül biztosítani és garantálni általuk az anyaország határain kívül élô valamennyi magyar nemzeti közösség jogait, térségünk kívánatos stabilitásának megteremtésére is.

Nincsenek kiváltságos vagy alacsonyabb rendû nemzetek, népek, nemzeti közösségek.

Mindenikünket azonos jogok illetnek meg, melyeket békés eszközökkel kell megszereznünk és megvédenünk. Alapelvünk a különbözô nemzetek keresztény testvérisége jegyében a méltányos érdekegyeztetés kell hogy legyen. Szövetségeseket keresünk a román nemzetnek európai igények szerint gondolkodó humanistái körében.

Állandó közös politikai aktivitásra van szükség. A rengeteg közös feladat a szubszidiaritás elve alapján tûnik a legkönnyebben megoldhatónak. Nyilvánvaló, hogy célszerû a tárgyalási folyamat részekre való tagolása. Célszerûen tagolt, a részletkérdésekre választ keresô és találó elôtárgyalások nélkül lehetetlen a térség békés jövôjét tartósan biztosító alapszerzôdéseket elôkészíteni és megkötni.

8. Bizalomerôsítés. Már az érdemi államközi tárgyalások elôtt kölcsönös, tehát magyarországi és romániai bizalomkeltô és bizalomerôsítô intézkedéseket kell hozni, a magyar és román nemzet történelmi megbékélése irányába meg kell tenni az elsô lépéseket.

A Magyarországon élô - tízezres nagyságrendû - románság éppúgy a szülôhazájából várja azokat a tetteket, mint a többmilliós romániai magyarság, ez az egyik feltétele annak, hogy mindkét nemzeti közösség valóban betölthesse a két szomszéd ország közötti tartós érdekközösségeket alakító "hídszerep"-ét.

Budapesten már megszületett az európai jogrendbe illeszkedô ún. kisebbségi törvény. A bukaresti jelenlegi vezetés viszont eddig sem kényeztetett el bennünket, romániai magyarokat, s feltételezhetôen ezután - a közelmúltbeli kormányváltoztatás után - sem fog elkényeztetni bizalmunkat növelô gesztusaival, intézkedéseivel. Ma Bukarest a romániai magyar nemzeti közösség sorskérdését az ország belügyének minôsíti és hallani sem akar a romániai magyarság egyenjogúságát, megmaradását biztosító ún. kisebbségi törvényrôl.

Jellemzik a mai bukaresti hatalom visszavonulását a romániai magyar nemzeti közösséghez az ún. "nemzetállam"-koncepcióhoz való csökönyös ragaszkodás. A nemzetállam-fikcióra hivatkozva akadályoznak meg sorsunkat jobbító mindennemû kezdeményezési vagy a személyi, önkormányzati és területi (egyszóval: bármilyen) autonómia és a magyar egyetem iránti igény jogosultságát elutasító államfôi, kormányfôi, miniszteri meg-megismételt kategorikus nyilatkozatok, vagy számos "felelôs román politikus" szélsôségesen sovén megnyilvánulása (így a Funar-jelenség), vagy a botrányos tanügyi törvénytervezet, vagy akár a 15 ezer lejes határátlépési fejpénz bevezetése (mely megnehezíti kapcsolattartásunkat anyaországunkkal), vagy a románokból álló nagy létszámú rendôri meg katonai egység betelepítése a színmagyar Székelyföldre. A folyamatban levô rendôrikatonai megszállás bevallott célja - mint 1991 októberében - feszültségkeltéssel a lakosság megfélemlítése, az RMDSZ autonómiatörekvéseitôl való elrettentése, bevallatlanul pedig a Székelyföld etnikai állapotának intézményes megváltoztatása a közeljövôben - a jól bevált dél-erdélyi mintát, illetve az erdélyi németség és zsidóság felszámolásának kipróbált gyakorlatát követve - a kiszorítás, az elûzés, majd a maradék elsorvasztása, elrománosítása.

9. Garanciarendszer. Bárminemû sorsunkat érintô szerzôdést, és a magyar-román alapszerzôdés ilyennek ígérkezik, egyértelmû és hatékony belsô meg külsô garanciarendszerrel kell (amennyire lehet) biztosítani.

Mindezek jegyében mellôzhetetlen - az ország valós etnikai viszonyainak megfelelôen - Románia "nemzetállam"-státuszának "többnemzetiségû" államra törekvô változtatása. (A román honatyáknak és politikusoknak a fasizmus után a demokrácia útjára tért spanyolországi kollégáiktól kellene tanulniuk ezen elodázhatatlan lépés megtevése érdekében.)

A magyar és a román nép számára mindkét országban a demokratikus kibontakozás lehetôségét csupán a központosított államstruktúra lebontása, a tényleges önkormányzati rendszer kiépítése biztosíthatja.

Szükség van külsô garanciarendszerre is: a tervezett, a magyar-román alapszerzôdésbe foglalt esetleges ígéretek betartásának biztosítása végett elengedhetetlen egy vagy több nagyhatalom garanciavállalása.

10. Kárpátalja példája. Antall József magyar kormányfô néhány nappal a független Ukrajna megszületése után aláírta a magyar-ukrán államszerzôdést (Kijev, 1991. december 2.), learatva ezzel az európai meg az euroatlanti integráció érdekében a "térség nyugalmát" mindennél fontosabbnak ítélô nyugati politika elismerését. (Ez volt a Kárpát-medence elsô ilyen jellegû szerzôdése.) A 2. cikkelyben szerepel a Helsinki záróokmányt (1975) "korrigáló" nevezetes határklauzula: "A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." Fél évvel utóbb hozott Ukrajna egy ún. kisebbségi törvényt, elismerve ebben a Kárpátalján élô magyar nemzeti közösség kollektív jogait, sôt belsô önrendelkezési (autonómia iránti) igényét is! A magyarországi politikai életet megosztó hatalmas csata után a budapesti Országgyûlés elfogadta a magyar-ukrán alapszerzôdést (1993. május 11.).

A Nemzetiségi statútum pedig 1945. február 7-én Nicolae Radescu kormánya alatt született, az észak-erdélyi véres etnikai tisztogatás az ún. Maniu-gárdisták, "voluntárok" és hasonlók nyilvánosságra került bestiális gyilkosságai miatti észak-erdélyi szovjet katonai megszállás idején - jórészt a nemzetközi felháborodást keltett vérengzések feledtetése végett - a párizsi békeszerzôdés elôzményeként.

Mindkét dokumentum ígéret maradt, egyik elôírásait sem ültette gyakorlatba Bukarest. A trianoni meg a párizsi békediktátum viszont ténnyé vált...

A rendkívüli kedvezôtlen történelmi tapasztalatok ellenére sem tiltakozunk a magyar-román alapszerzôdés elôkészítési munkálatai ellen, mert szükségesnek ítéljük a kölcsönös tolerancia jegyében folyamatos politikai párbeszéd folytatását a két nemzet, a két ország érdekközösségének megteremtése végett.

Számba vettük, hogy a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezése megvalósulásának, közösségi jogai biztosításának, tehát a szülôföldjén való megmaradásának alapfeltétele a magyar-román érdekközösség megteremtése.