magyar kisebbség
összes lapszám»
Magyar Kisebbseg

Lôrincz Csaba

A román-magyar viszony rendezésének
feltételeirôl

 

Abból az egyszerû megállapításból szeretnék kiindulni, hogy nem igaz, hogy Románia s Magyarország viszonya nem konszolidálható. Véleményem szerint igenis kialakítható a stabil viszony e két szomszédos állam között, és ezt azért tartom szükségesnek mindjárt az elején leszögezni, mert az utóbbi idôben mintha egyre többen vonnák kétségbe ennek lehetséges voltát.

Az persze egy másik, és távolról sem egyszerû kérdés, hogy mi módon konszolidálható e két állam kapcsolata. Nyilván bizonyos feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak. Röviden, a részleteket mellôzve, ezekrôl a feltételekrôl szeretnék beszélni, melyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a román-magyar viszonyt konszolidáltnak, stabilnak lehessen nevezni.

E feltételeket három nagy csoportra osztanám. Az elsô csoportba sorolom a román és a magyar belpolitikai feltételeket. A második csoportba azokat a feltételeket sorolom, melyeket a bilaterális kapcsolatok terén kell teljesíteni, és már itt jelezném, hogy a két állam között kötendô alapszerzôdés szerintem semmiképpen sem tartozik ezen feltételek közé. A harmadik, utolsó csoportba pedig azok a feltételek tartoznak, melyeknek a nemzetközi színtéren kell teljesülniük ahhoz, hogy Románia és Magyarország viszonya stabilizálódjék.

Ma már egyáltalán nem kétséges számomra, hogy a harmadik csoportba sorolt, vagyis a nemzetközi színtéren teljesülô feltételek azok, amelyek elsôdlegesek a román-magyar viszony konszolidálása szempontjából. Ha sokunknak korábban voltak is illúziói, mára világossá válhatott, hogy e két ország, Románia és Magyarország, akárcsak a posztkommunista országok döntô többsége, önerôbôl képtelen megbirkózni belsô problémáival, és ezzel összefügg, hogy önerôbôl nem képesek rendezni bizonyos bilaterális problémákat sem. Ha tehát belpolitikai és bilaterális problémáinkat rendezni kívánjuk, be kell látnunk, hogy rá vagyunk utalva az euroatlanti térség támogatására. Fontosnak tartom viszont már itt hangsúlyozni, hogy elsô sorban nem gazdasági támogatásra gondolok.

Lássuk tehát az elsô csoportban említett feltételeket. Nem tartanám helyénvalónak Románia és Magyarország belpolitikai problémáit együtt tárgyalni, és általában nem szeretném egy szinten kezelni ezeket a problémákat, hiszen ezek egy adott ponton túl különbözô természetûek és különbözô intenzitásúak. Van viszont egy közös pont, mely mindkét állam belpolitikai rendszerére egyaránt jellemzô: az, hogy mára a szabadságideológia mind Románia, mind Magyarország belpolitikai rendszerének középpontjából sajnálatos módon kiszorult. Nézzük, mit jelent ez Románia belpolitikai rendszerének vonatkozásában.

Hogy a szabadságideológia kiszorult a középpontból, ez nem jelent mást, mint hogy Romániában a belpolitikai rendszer támogatottsága elsôsorban nem az alapvetô emberi jogok és szabadságjogok, a jogállam, a tulajdon szabadsága, a szabad véleménynyilvánítás joga, a bírói függetlenség érvényesülési szándékából ered - ezt a komplexumot neveztem az elôbb röviden szabadságideológiának -, hanem a nemzeti kizárólagosság eszméjébôl és gyakorlatából. Másként szólva: a jelenlegi román politikai hatalom elsôsorban nem a nyugati demokráciákat mûködtetô eszmékre, hanem a nacionalizmusra támaszkodik.

Mindent egybevetve óvakodnék attól, hogy ezt a helyzetet elhamarkodottan minôsítsem. Egyrészt: ha hideg fejjel számot vetünk a mai romániai viszonyokkal, a múlt rendszer örökségével és a gazdasági helyzettel, azt hiszem megállapíthatjuk, hogy a demokratikus véleménynyilvánítás formáját - vagyis a szabad választásokat -, valamint a többpárti parlamentarizmus formáját fenntartva a viszonylagos belpolitikai stabilitás megôrzése csak a hatalom nacionalista legitimálása útján lehetséges ebben az országban. Ezzel azt akarom mondani, hogy félô, hogy a nacionalizmus alternatívája a nyílt vagy a mainál mindenképpen nyíltabb autoritárius rendszer Romániában. Másrészt viszont: amíg a nemzeti kizárólagosság eszméjét a politikai rendszer középpontjában nem váltja fel a szabadságideológia, addig teljesen kizárt, hogy a romániai magyar kisebbség ügye rendezôdjön. Ez az az ellentmondásos helyzet, melynek megoldásához elengedhetetlennek látom az euroatlanti térség segítségét.

Romániában a magyarokhoz (Magyarországhoz és a romániai magyar kisebbséghez) fûzôdô viszony a politikai rendszer központi kérdése. Magyarországon a románokhoz fûzôdô viszony nem központi kérdés; megjegyzendô azonban, hogy fontosságát sokan alábecsülik Magyarországon. A román-magyar viszony tehát ilyen szempontból nem szimmetrikus. A 94-es választásokat követôen Magyarországon a politikai rendszer középpontjában a szabadságideológiát az organizatorikus értékek (az ún. szakértelem) és egy ideológiailag aligha értelmezhetô modernizációs program váltotta fel. Ebbôl az következik, hogy a magyar regionális és kisebbségpolitika elveszítette orientációs pontjait, melyek a román-magyar viszony vonatkozásában csak ideológiaiak lehetnek. Az orientációs pontok hiányára többek között az utal, hogy a magyar kormánypártoknak nincsenek román testvérpártjaik, és nincs is ilyen magyar igény ideológiai alapon ápolt kapcsolatok létesítésére. Holott a romániai ellentmondásos helyzet megoldásához, melyet fentebb vázoltam, Magyarország csak úgy járulhatna hozzá, ha támogatná azokat a román politikai erôket, melyek a parlamentáris demokrácia, a demokratikus jogállam, egyszóval a szabadságideológia elkötelezett hívei.

A második csoportba sorolt, a bilaterális kapcsolatok terén szükséges feltételekrôl idôsporlás végett csak nagyon röviden szeretnék itt beszélni. Az alapszerzôdés-politikát mindenképpen rossz körnek, vagy vakvágánynak tartom, vagy nem is tudom, hogyan aposztrofáljam. Miközben a román-magyar viszony rendezéséhez szükséges, fentebb ismertetett és alább ismertetendô feltételek megteremtéséhez az alapszerzôdés nem járul hozzá, azt a látszatot kívánja kelteni a két ország közvéleménye körében és a nemzetközi közvéleményben, hogy Románia és Magyarország közeledik egymáshoz, közös problémáit rendezi. Ez a látszat hamis, félrevezetô. Sokkal átfogóbb politikai tevékenységre van itt szükség, mint egy valószínûleg majd mindenki által vitatott tartalmú dokumentum aláírására.

Mégis hadd említsek itt csupán három feltételt. Az elsô a román-magyar pártkapcsolatok ápolása. A második a regionális együttmûködések, lehetôleg a két kormány támogatásával. A harmadik a szabad kapcsolattartás a két állam polgárai között. Utóbbi fontosságát a levegôben lógó vízumkényszer fenyegetô árnyékában tartottam szükségesnek felemlegetni.

Nézzük végül a harmadik csoportba sorolt feltételeket, azokat, melyeknek nemzetközi színtéren kell teljesülniük a román-magyar viszony konszolidálásához, és hozzá tenném, az egész közép- és kelet-európai régió stabilitásának megteremtése érdekében. Abból a megállapításból indulnék ki, hogy egy konszolidált, stabil Közép- és Kelet-Európában és Balkánon a jelenleg is túlsúlyos német gazdasági jelenlét miatt minden bizonnyal német gazdasági - és politikai - hegemónia alakulna ki. Európai szövetségeseire és a világ közvéleményére való tekintettel azonban Németország jelenleg ódzkodik a hegemón szereptôl ebben a térségben. A konszolidált nyugat-európai viszonyok megbontásától tartózkodva (úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nyugat-európai integráció sikere érdekében) Németország tehát nem akar kitüntetett szerepet vállalni Közép és Kelet-Európa, valamint a Balkán konszolidálásában. De nem akar ilyen szerepet vállalni Franciaország és Anglia sem, hiszen a stabilitás megteremtésével Németország ölébe hullna ez a térség, és ennek következtében Németország pozíciói tovább erôsödnének a nyugat-európai integráción belül is. Az Egyesült Államok a maga során eddig még nem kívánt sem Németország, sem a másik oldal mögé állni. Ha Anglia és Franciaország mögé állna, térségünk konszolidációja valószínûleg a távoli jövôbe tolódna. Ha Németország mögé állna, minden bizonnyal megromlanának kapcsolatai Angliával és Franciaországgal. Ha viszont önálló szerepet vállalna a térség konszolidálásában, ezzel egyértelmûen a német érdekeket képviselné, és ez szintén rossz hatással lenne másik két európai szövetségesével fenntartott kapcsolataira.

Megkímélném Önöket attól, hogy kitérjek arra, hogyan keveredik ebbe a pakliba az orosz kártya. A lényeg az, hogy jelen pillanatban egyik nagyhatalomnak sem érdeke térségünk konszolidálása. Azt hiszem, nem hiba, ha azt állítjuk, hogy ezért nem sikerült még véget vetni a délszláv háborúnak sem.

Végezetül: térségünk önerôbôl képtelennek mutatkozik önmaga konszolidálására. A konszolidáció, ezen belül a román-magyar viszony rendezésének alapvetô feltétele, hogy az euroatlanti térség államai dûlôre jussanak egymással, és közösen megtalálják Németország helyét a nemzetközi közösségben (nevezzük ezt geostratégiai alkunak). Itt több forgatókönyv lehetséges, melyekre nyilván itt nem lehet kitérni. Egy azonban biztosnak tûnik: bármi lesz is ennek a geostratégiai alkunak a tartalma, térségünk konszolidálásának feladata ideológiai alapokon oldható meg. Ez azt jelenti, hogy az euroatlanti államok politikai és gazdasági támogatása azon politikai erôk felé irányul, melyek az említett szabadságideológiának az elkötelezett hívei, és nem más, eddig tapasztalt irányokba. A nemzeti kisebbségek kérdésének rendezésére pedig Nyugat-Európában megvan a jól mûködô modell. Mindenütt, ahol ezt a kérdést Nyugat-Európában rendezték, a speciális jogi státussal rendelkezô közösségi autonómia intézménye bizonyult a jó megoldásnak.