A román társadalom politikai kultúrája döntôen etatista-kollektivista jellegû - hangsúlyozza Toró T. Tibor vitaindítónak szánt vázlatában,^* majd megállapítja: ez nagymértékben kedvez a központosító hatalomgyakorlás paternalista formáinak, merev szemléletmódjának, a civil társadalom gyér vívmányait is állandóan fenyegetô, az állam közvetlen támogatását élvezô intézményeinek. Ebben a politikai rendszerben a legitimitás "hangsúlyosan személyhez kötôdô" - egy jól megkomponált image-dzsel bíró, karizmatikusként bemutatott vezetô jóval sikeresebben eladható bármely tartalmas pártprogramnál. Következésképpen az intézmények önállótlanok, a túlalkalmazkodás és a szolgai közömbösség jellemzi ôket. A parlament (az Alkotmánybírósággal egyetemben) a magabiztos végrehajtói hatalom foglya. A döntéshozatal természetesen a magát a népszuverenitás letéteményeseként bemutató hatalmi elit kezében van, s eme elit legfôbb érdeke, hogy a jogrendszerben állandósítsa az átmeneti társadalmakra általában jellemzô kaotikus állapotokat.

A kifejezésmód egyértelmûen jelzi, a szerzô milyen politikai iskolát járt, s mondandójából hamar kiderül, hogy hová húz a szíve. Toró T. Tibor írását ugyanis - minden derekas tárgyilagossági szándéka ellenére - át- meg átszínezi a politizáló értelmiségi jól ismert indulatossága és fôleg az a nemes felháborodás, amelynek oka az, hogy az élet minduntalan próbára teszi a platóni eszményeket dédelgetô, bölcselésre is hajlamos honatyák türelmét.

Ennek legtöbbször aztán az a következménye, hogy az igényes elemzô egy idô után sutba dobja gondosan megválasztott alapelveit, és egyszerre még ott is pozitívumokat talál, ahol az imént csupa hiányt hánytorgatott. Így szerzônk is az imént még csaknem teljesen fejlôdésképtelennek vélt román társadalomról hirtelen megállapítja, hogy "a politikai rendszer infrastruktúrája javuló tendenciát mutat", sôt, "a modernizáció lassan le fog gyûrûzni a rendszer alsóbb szintjeire" - nota bene pontosan azért, mert a társadalom megszokta már az engedelmeskedést.

Szerencsés szervilizmus! - kiálthatnánk fel, a valóság azonban olyan, hogy az ember a motyogásnál nemigen jut tovább. Persze azt Toró is látja (és láttatja), hogy a román politizálási stílus legszembetûnôbb vonása a látszólagos passzivitás, a döntések halogatása, a felelôsségáthárítás, az alibigyártás és a bûnbakképzés. Ilyen körülmények között moderzációról beszélni - legalábbis a politikát ihletô szociálpolitikai mechanizmusok vagy a politikai kultúra szintjén - legfeljebb idézôjelben lehet. S bármilyen furcsán hangozzék is, le kell szögezni: az erôszakos, szervilizmusra épülô (s "a néppel a népért" jelszavát szajkózó) modernizációt az 1965-71 között kibontakozó Ceausescu-rendszer képviselte (amely aztán visszahátrált a balkáni-bizánci típusú agresszív nemzeti autokráciába), és nem az 1990-es, majd 1992-es választásokat megnyerô Ion Iliescu, akinek berendezkedését leginkább egyfajta, a polgárosodást is eltûrô szociálkonzervativizmusnak lehetne nevezni.

Ebbôl sajnos az is következik, hogy napjaink román politikai rendszere - látszataival együtt vagy azok ellenére - nem tekinthetô afféle "elôpolgári" szerkezetnek. Pontosabban szólva, ha az "elôpolgáriság" szerkezetileg adott is, a mûködés tipikusan posztkommunista, nacionálpopulista jellegû. Igaz ugyan, hogy ez a jelleg nem következik a románság "lelkialkatából" vagy "világképébôl", de nagyon is következménye azoknak a történelmi körülményeknek, melyek feltárásával és értelmezésével mindmáig adós maradt a román politikatudomány. Még nagyobb adósságai vannak a történetírásnak, hiszen az - finoman szólva - egyfolytában a régmúlt eszményítésével foglalkozik, s csak nagy ritkán hajlandó a tudományhoz méltó kritikus hang megütésére.

Mi tagadás, a politikatörténeti megalapozás nem erôs oldala Toró vázlatának sem, holott mára már 1989 is történelemmé vált, nem is beszélve a nyolcvanas évek - sajnos utólag egyre tanulságosabbnak tûnô - fordulatairól. Az alábbiakban mégsem ezekrôl szólnék részletesebben, hanem az 1990-92 között eltelt három esztendôrôl. Ugyanis ez alatt a három év alatt derült ki, hogy "Keleten a helyzet változatlan" - nem utolsósorban éppen azért, mert a céltudatos változtatás igénye össztársadalmi szinten minimális.

Toró helyesen figyelmeztet arra, hogy az 1989-es események megítélésében még mindig feltûnôen sok a bizonytalanság. Azt is sejteni engedi, hogy ennek az elhúzódó bizonytalanságnak nemcsak aktuálpolitikai, hanem gazdasági-társadalmi okai is vannak. Az állampolgári népesség döntô többsége "mindig mással van elfoglalva" és egyáltalán nem igényli a tisztázást, közömbösen figyeli, mint válik az eltorzított és meg nem értett közelmúlt egy-egy darabja az otromba politikai zsarolás eszközévé. Toró kedvenc kifejezésével élve: hogyan lesz a feldolgozatlan közéleti élmény egy amúgy is ellentmondásos politikai kultúra nyomasztó tehertétele.

Csakugyan: hogyan? 1990 februárjában ország-világ szeme láttára hatalmi el- vagy inkább leszámolásra került sor Bukarestben. Attól, aki "szabálytalanul" válik nyertessé, aligha várhatunk nyilvános bûnbánatot vagy beismerô vallomást. De miért hallgatnak a vesztesek? 1990 márciusában Marosvásárhelyen igencsak furcsa dolgokra került sor. Olyasmikre, amik a legjobb esetben is kimerítik az állami terror, illetve a központilag (Bukarestbôl? Moszkvából?) beindított polgárháborús kon

konkolyhintés klasszikus fogalmát. A lényegét tekintve azóta sem tisztázódott semmi - holott (mint ma már közismert) a Marosvásárhely-szindrómára (vagy paradigmára?) épült a késôbbi balkáni etnikai konfliktus "forgatókönyve". Aztán 1990 hosszú forró nyara következett - a maga tömény tanulságaival. Szinte hihetetlennek tûnik, hogy nemcsak a gyakorló politikusok, hanem a rutinos társadalomtudósok is máig mélyen hallgatnak - félelem vagy csupán kényelem okán vállalva a cinkosságot a kalandorpolitikát kedvelô nacionalista barbarizmussal.

A következmények persze nem maradtak, nem maradhattak el. 1990. december 1-én emlékezetes politikai show-ra került sor a történelmi Erdély kellôs közepén. Az országgyarapítást sietett megünnepelni az új rendszer minden haszonélvezôje. Az ünnepség azonban nem a méltányos legitimitásbiztosítás körültekintésével (és a hozzá illô szerény határozottsággal) zajlott, hanem kis híján zajos tragikomédiába fulladt. Ma már szinte érthetetlen, hogy miért "vezényelte" az akkori miniszterelnök, Petre Roman a hazafiasan ordítozók kórusát (miközben Iliescu elnök óvatosan a háttérbe húzódott), mit keresett az emelvényen az a Stanculescu tábornok, akirôl akkor már mindenki tudta, hogy 1989 elôtt éppúgy, mint utána, a "fekete pénzek" fô forgatója volt (hadügyminisztersége egyébként a hadsereg hasadásával fenyegetett), valamint azok a kisebb-nagyobb politikai személyiségek (mint a büntetett elôéletû Vasile Mois - akkor éppen a szenátus alelnöke és Románia ET-beli küldöttségének vezetôje), akik bizonyíthatóan nem feleltek meg a tisztségük betöltésérôl rendelkezô alkotmányos elôírásoknak.

Vagy: ha késôbb oly vehemensen bírálták román (és RMDSZ-beli) politikusok Szôcs Géza (akkori szervezési alelnök) bátor és tájékozott fellépését, viselkedését, ugyan mivel magyarázható, hogy pártja ôt és nem elnökét, Domokos Gézát "delegálta" (vagy pedig valakit azok közül, akik késôbb bebizonyították: együtt lehet mûködni azokkal, akik rendszeresen gúnyt ûznek - nemcsak a személybôl, hanem tisztségébôl is).

Egy bizonyos: ez a fajta ünneplés hatalmas árnyékot vetett Románia leendô polgári jövôjére. Ami pedig még fontosabb, felsejlett egy új román "félfasizmus" (Andrei Cornea) veszélye, amely az "erôpolitika" bevezetésérôl ábrándozott és Funarokat, Vadim Tudorokat keresett magának, meg számos olyan apparatcsikot és pretoriánust (vagy pusztán provokatôrt és verôlegényt), akik alkalmasak lehettek a "piszkos munka" - a polgárriasztás gyors és hatékony elvégzésére. Miközben instaurálni lehetett volna azt a balkáni típusú rablógazdálkodást, ami a volt közvagyon szétosztását, szétszórását és a feketepiaci bûnözés ez idáig ismeretlen prosperálását tûzte célul.

Vajon hogy lehet az, hogy Toró T. Tibor, aki a román parlamentarizmus elfajulását a bôrén tapasztalhatta, olyan kifejezéseket használ, mint "demokrácia" vagy "liberalizmus", holott ô tudhatja a legjobban, hogy ezeket az egyébként szokványos kifejezéseket a román politikai rendszer viszonylatában még idézôjelesen is elég nehéz használni, ha ugyan használni érdemes egyáltalán. Hogyan lehet az, hogy a szókimondásáról ismert fiatal politikus nem mondja ki, hogy a román politikai berendezkedés viszonylagos egyensúlyának egyetlen igazi bizonyítéka egy kínosan anakronisztikus prezidencializmus - amelynek ráadásul nincs is meghatározható ideológiai töltete, politikai értékrendszere.

A felelet, a magyarázat nem túl vidító, ámbár elég egyszerû. Megértéséhez igazából 1991 és 1992 eseményeinek, tanulságainak felidézése segíthet hozzá. 1991-é, amely bebizonyította, hogy a román parlamentarizmus egy elég átabotában mûködtetett bábszínház (sajnos és szerencsére az RMDSZ részvételével), s az Elnöki Hivatal tekintélyét az az információs bázis szolgáltatja, amely a cotroceni-i palotát egy pazarul álcázott kémelhárító központhoz teszi hasonlatossá.

Ami pedig 1992-t illeti, az a gazdaság terén hozott megszívlelendô tanulságokat. Elôször is azzal, hogy a román gazdaság a maga módján fejlôdôképesnek bizonyult. Igaz, ez a fejlôdés nem Európához, hanem a Balkánhoz közelítette. Azonban a semminél ez is jobb - ezt jól tudják a román gazdaság szürke eminenciásai. A döntô kérdés most már nem az, hogy Európának (Franciaországnak, Németországnak) mennyire van szüksége rájuk, hanem az, hogy nekik mennyire van szükségük Európára - az újraéledô nagyorosz nacionalizmus és az egyre terebélyesedô maffia tôszomszédságában.

Az 1992-es választások egyértelmûen azt bizonyították, hogy a román nép nem tud és nem is akar választani. A választópolgárok túlnyomó többsége beletörôdött abba, hogy hazáját nem alkotmányos módon kormányozzák, s ha a folyamatba bele akar szólni, akkor nincs számára más megoldás, mint valamely többé-kevésbé kipróbált, jellegzetesen "törvény háta mögötti" megközelítésmódot, "megoldásmodellt" választani.

Mit választhat azonban az, aki megpróbálja leírni ezt a sajátosan tekervényes (és majd mindenütt csapdákat rejtegetô politikai rendszert? Toró T. Tibor egy eszményített nemzeti liberalizmus ôrtornyából néz le a mélybe, s ott csupa borzongató, de alkalomadtán megbocsátható szabálytalanságot lát. Ám a históriailag létezô (magyar) nemzeti liberalizmus mércéje aligha alkalmas a román politikai válság mélységének megmérésére. Más idôk - más nemzet, más "liberalizmus".

Már a "politikai kultúrák" - így többes számban - meglehetôsen vitatható kifejezés. Ez nyilván elválaszthatatlan az "elitek" problémakörétôl. Az azonban, aki eme többes számú alakokból valamiféle pluralizmusra merne következtetni (amúgy "nyugatiasan"), hát megütné a bokáját. Romániában nem létezik és nem is létezhet semmiféle funkcionális többértékûség. A pluralizmus szlogen, megalázóan, nyomasztóan lesajnált, akár egy próbahulla valamely temetkezési vállalat hangulatosnak szánt kirakatában. Szerzônk kegyelettel megáll elôtte, s megadja neki a végtisztességet. (Azt mondani sem kell, hogy ettôl ugyan a mumifikált eszmény nem lesz élôbb - az RMDSZ-en belül sem.)

Másrészt egyetérthetünk azzal minôsítéssel, amellyel a román politikai rendszert jellemzi: "... sajátos ötvözete ez a nemzeti jegyekkel gazdagított, ám a szovjet fundamentumra épített, külsôségeiben nyugati (fôleg francia) típusú demokráciának, amelyben fellelhetôk balkáni és dél-amerikai jellegzetességek egyaránt." A történetiséghez való ragaszkodást bízvást hiányolhatjuk ebbôl a meglehetôsen formálisra sikeredett meghatározásszerû körülírásból. S a történeti szempont elhanyagolása mindig egyfajta veszedelmes jóhiszemûséghez vezet: "Egy tiszta kommunista jellegû restaurációnak minimális esélyei vannak, de egy etnokrata jellegû (akár katonai) totalitariánus berendezkedés lehetôsége sem kizárt." Az pedig éppen nem kizárt, hogy az elemzésnek (ha mégoly vázlatos is) azt kellett volna kiderítenie, hogy mi a gyakorlati különbség a kommunista restauráció és totalitariánus berendezkedés között.

A kettô ugyanis az angolszász demokráciák felôl nézve valóban már-már egyformának tûnhet. A Nyugat azonban messzire van, sôt egyre messzebb. A "kommunizmus" és a "totalitarizmus" azonban itt van a közelben, sôt, egyeseknek hála, olykor egyetlen személy morzsolódásainak legmélyén. Toró T. Tibor problémafelvetése mindenképpen a fenti dilemma továbbgondolására késztet. Inkább a közéleti hitvallás, mint a politikai szociológia közegében. (Bár az is igaz, olyan korban, mint a miénk, szerencsésnek mondhatja magát az, aki hit és közélet viszonyán valamelyest elgondolkozhat.)

----------------------