Az egyén jogainak tiszteletben tartása és fokozatos kiterjesztése a nyugati társadalom- és jogfejlôdés egyik legnagyobb eredménye. Az egyéni jogok fontosságát a nyugati politikai és tudományos kánon számára újra és újra megerôsítette a diktatorikus gyakorlat, amely politikai absztrakciók függvényévé tette azok gyakorlását. Ez az oka annak, hogy a nyugati intellektuális tradíció elutasítja a kollektív - tehát a közösséget megilletô - jogok elismerését, sôt kevéssé hangsúlyozza az egyéni jogok egyébként szükségszerû kollektív gyakorlását is.

Peter R. Baehr és Koo VanderWal négy csoportját sorolja fel a kollektív jogok gondolatát támadó érveknek:

- Történelmi érvek, amelyek arra hivatkoznak, hogy történelmileg az emberi jogok az egyén védelmét szolgálják az állammal szemben.

- Elméleti érvek, amelyek tagadják, hogy az emberi jogok fogalma magában foglalja a közösségi jogokat.

- Gyakorlati érvek, amelyek arra utalnak, hogy a kollektív jogok lehetôséget teremtenek az egyéni jogok másodlagos helyre szorítására, illetve megsértésére.

- Politikai érvek, amelyek bizonyítottnak látják, hogy az elnyomó rendszerek számos esetben ténylegesen visszaéltek a kollektív jogok nyújtotta lehetôségekkel.¹

A történelmi és elméleti érvek mögött nem nehéz felfedezni a természetes jogok locke-i filozófiáját, az izolált egyénekbôl álló atomizált társadalom képét, míg a gyakorlati és a politikai érvek a huszadik századi történelem szomorú tapasztalatait tükrözik.

Paul Sieghart írja a következôket:

"... azt, hogy az egyén élvezhesse emberi jogait és alapvetô szabadságait, a múltban gyakran és nagymértékben veszélyeztették az absztrakt koncepciók. Az emberi jogok legsúlyosabb megsértéseinek esetei közül számosat néhány ösztönzô jellegû absztrakció szolgálatában követtek el, ilyen például az »egy igaz hit«, az »állam« (beleértve ebbe, mint nem is oly régit, »a Reich«-et) ... Ha a modern, emberi jogokat szabályozó nemzetközi jog által védett bármely egyéni jogot vagy szabadságot valaha is úgy tekintenek, mint amely alárendeltje egy »nép« jogának... nagyon is valóságos veszély lenne, hogy ezen az alapon az egyének jogainak súlyos megsértése legitimitást nyerhetne ezen az alapon."²

Kétségtelenül igaz, hogy a politikai absztrakciók - nyilvánvalóan elsôsorban olyan államokban, amelyekben az emberi jogok jogi létezésének feltételei³ hiányoznak - valóban hivatkozási alapul szolgálhatnak az ilyen gyakorlatra. A "nép" fogalmával is jócskán visszaéltek már, még ha amúgy "különleges" fontosságot is tulajdonítottak neki. A német nép vezére, Adolf Hitler például 1938. áprilisi salzburgi beszédében így fogalmazott: "Elôször volt a nép, csak aztán az állam." 1944. májusi platterhofi beszédében kijelentette: "A polgári politikusok szeme elôtt csak az állam állt, én a népet láttam magam elôtt, a lényeget. Már akkor is - az elsô világháború után - az én számomra az állam nem volt más, mint egészen külsô és részben mereven szorító keret."⁴ A "nép" és "vezére" összetartozik, közöttük a politikai közvetítés felesleges.

Politikai absztrakciót képezhetnek a közösség jogai is, így például elsôsorban a fejlôdéshez való jog, amely ürügyül szolgálhat egy "fejlôdési diktatúra" bevezetéséhez. Ettôl alapvetôen különbözô kérdés, de azért szükségesnek tûnik megemlíteni, hogy az emberi jogokat szabályozó nemzetközi egyezmények számos egyéni jog esetében jogi absztrakciókra - például közbiztonság, közrend, közegészségügy stb. - való hivatkozás útján lehetôvé teszik azok korlátozását a közösség jogilag elismert érdekei védelmében.⁵ Igaz, megfelelô garanciák - a "demokratikus társadalom" klauzula érvényesülése mellett. Mindenesetre, az emberi jogok absztrakciók érdekében történô korlátozása per se nem ellentétes az egyéni jogok védelmével. Mindezek ellenére Sieghartnak (és másoknak) igaza van, a közösséget mint kollektív jogalanyt megilletô jogok semmiképpen sem szolgálhatnak jogalapként az egyén jogainak megsértésére.

Ami az atomizált társadalomban élô izolált személyek egyéni jogainak vízióját illeti, tarthatatlansága jól illusztrálható a vallás és a lelkiismereti szabadság példáján. Amint ismert, az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke mindenki számára biztosítja "a vallásnak vagy meggyôzôdésnek mind egyénileg, mind együttesen" történô kifejezésre juttatásának jogát. Az "együttesen" (avagy szó szerinti fordításban "közösségben másokkal") kifejezés nyilvánvalóan az egyéni jog gyakorlásának módjára utal. Ez a megfogalmazás tehát, amely tipikus a kisebbségek jogait megállapító nemzetközi szerzôdésekben, dokumentumokban - így például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a kisebbségi jogokról rendelkezô 27. cikkében, az 1992 decemberében elfogadott ENSZ-közgyûlési nyilatkozatban a kisebbségek jogairól, avagy az EBEÉ keretében kidolgozott Koppenhágai Dokumentumban, illetve az Európa Tanács Parlamentáris Közgyûlésének 1201. számú ajánlása a kisebbségi jogokról - nem egy kollektív alanynak ad jogokat, de elismeri a kollektív gyakorlás lehetôségét.

Az Emberi Jogok Európai Bizottsága a hatvanas évek végén került szembe a problémával: vajon egy egyház is jogszerûen fordulhat-e hozzá a 9. cikk sérelme miatt? Ezt a bizottság kezdetben visszautasította azzal, hogy egy egyház, amely jogi és nem természetes személy, nem gyakorolhatja az abban védett jogokat.⁶ A bizottság álláspontjával kapcsolatos kritika a jog részben kollektív természetére, másrészt pedig az egyezmény 25. cikkére hivatkozott,⁷ amely a természetes személyek mellett nem kormányzati szerveket vagy egyének csoportjait is felhatalmazza kérelem elôterjesztésére, ha az említettek az egyezményben foglalt valamely jog megsértése áldozatainak tartják magukat (és ha az érintett állam elfogadta a Bizottság illetékességét). A 25. cikk egyébként megint nem hoz létre kollektív alanyt, a sértetteknek nyújtott panaszjog kollektív gyakorlását teszi lehetôvé. A bizottság a hetvenes években megváltoztatta véleményét: a vallásszabadság, illetve a megsértése esetére megnyíló panaszjog csoportos gyakorlását úgy értelmezte, hogy az az egyházat magát is megilleti, tagjainak képviselôjeként, de a saját nevében.⁸ Ez azt jelenti, hogy a vallásszabadság gyakorlását illetôen az egyház és tagjai nem különíthetôk el egymástól.⁹ Innen csupán egy lépés az egyház mint a tagjaitól függetlenül is jogalany deklarálása. A bizottság egy elbújtatott félmondatban félig-meddig már ezt is elismerte, noha az adott ügyben¹⁰ a végkövetkeztetése a jogi személyek jogalanyiságának elvetése volt, ugyanis megállapította: "A 9. cikk alapján, a tagjainak nyújtott jogok révén, az egyház maga is védett jogában, hogy megvallja vallását..."¹¹

Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága egyébként, a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 27. cikkén - amely a kisebbségi jogokat szabályozza - alapuló Lovelace-ügyben, ha nem is ismerhette el az abban foglalt jogok kollektív jogalanyiságát, hiszen annak szövege csupán azok kollektív gyakorlását teszi lehetôvé, de tisztázott egy fontos elôkérdést. A 27. cikk ugyanis a benne foglalt kisebbségi jogok élvezetét az ilyen csoporthoz tartozó személyek számára a csoport többi tagjaival közösségben teszi lehetôvé. A 27. cikk azonban nem mondja meg, hogy ki tekinthetô a csoport tagjának. Az Emberi Jogi Bizottság ennek kapcsán a következô szempontokat emelte ki: a születést, a nevelkedést, a fenntartott kapcsolatokat és az annak folytatására irányuló szándékot.¹² Az a kérdés azonban, hogy ki tagja a csoportnak, a kollektív jogalanyiság szempontjából is döntô, hiszen az arra adott válasz alapján húzhatók meg a közösség határai.

A közösség felelôssége több, mint tagjai felelôsségének egyszerû összege, és a kollektív jogok jogalanyisága tekintetében a megoldás eszköze a jogi személy jogainak elismerése¹³ - mutat rá Samu Mihály. A közösséget mint jogalanyt tehát egy szervezet képvisel és nevében gyakorolja annak jogait.

Mi a tanulság mindebbôl? Elsôsorban az, hogy kollektív jogokon gyakran két, egymástól megkülönböztethetô dolgot értenek, a közösséget mint kollektív jogalanyt megilletô jogokat, illetve az egyéni jogok kollektív gyakorlását. Igaz, az egyéni jogok kollektív gyakorlása intézmények létrehozásához vezethet, amelyek szabad mûködése nehezen választható el az egyéni jogok érvényesülésétôl, ezt próbálta illusztrálni a lelkiismereti és vallásszabadság elôbbi vizsgálata. Nézzünk azonban egy további példát, most már a kisebbségi jogok körébôl.

Az egyéni és a kollektív elemek közötti szükségszerûen fennálló kölcsönös függés jól látható az anyanyelv használatához való jog, különösen az anyanyelven történô tanulás joga kapcsán. Ha a kisebbségi közösség szegény - Közép- és Kelet-Európában ez a helyzet - és nem képes saját iskolák fenntartására, az általános oktatási rendszernek kell szükségleteiket kielégítenie. Noha az igény egyéni, sôt mi több, a jog maga is egyéni, ahhoz, hogy kisebbségi tannyelvû osztály induljon, esetleg ilyen iskolát hozzanak létre, mindig van egy, a törvény által megkívánt minimális számú erre irányuló szülôi igény. Következésképpen az egyéni jog csupán kollektív módon elégíthetô ki. Szoros analógia áll fenn az egyesülési vagy - amint láttuk - a vallásszabadsággal, egy egyesület vagy egy egyház létrehozása nyilvánvalóan egynél több embert kíván. Mi több, az egyéni egyesülési, illetve vallásszabadság gyakorlása éppúgy nem választható el az egyesület vagy az egyház szabad mûködésétôl, ahogyan az anyanyelven tanulás joga sem a kisebbségi iskola vagy osztály lététôl és zavartalan munkájától.

Az egyéni kisebbségi jogok, illetve a mindenkit megilletô szabadságjogok között - az elôbbiekben kimutatott analógia ellenére is - van egy különbség. Az egyéni kisebbségi jogok kollektív gyakorlása ugyanis - mivel a közösség más tagjaival történik - feltételezi egy etnikai, nyelvi, kulturális közösség létét. Az általános szabadságjogok esetében ez csupán a vallásszabadság esetében van így, míg például az egyesülési jog esetében látszólag elégséges az egyének (állampolgárok) léte. Valójában azonban ebben az esetben is feltételezhetjük egy közösség létét, hiszen például a bélyeggyûjtôk egyesületének létrehívása és mûködése sem képzelhetô el a bélyeggyûjtôk közösségi jellegû kapcsolatai nélkül.

Az egyéni jogok kollektív gyakorlása azonban nem vezet el oda, hogy az egyén a saját nevében ne fordulhatna bírósághoz jogai védelmében, de azt sem eredményezi, hogy külön jog illetné meg az egyént és külön jog a kollektivitást, illetve az azt megjelenítô intézményt.

Mindenesetre a közösséget mint kollektív jogalanyt megilletô jogok esetében valamiféle szervezet, intézmény, jogi személy lehet a tényleges alany. Ez a válasz azonban nem old meg minden problémát. Ki gyakorolja a kisebbségi közösség nevében a kollektív jogokat, ha az etnikum több szervezettel is rendelkezik? Ha azonban a közösségnek csupán egyetlen szervezete is van, hogyan garantálható a demokratikus döntéshozatal a szervezeten belül? Hogyan állapítható meg, hogy ki a közösség tagja és ki nem, különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a múltban sok ember osztályrésze joghátrány, sôt üldöztetés és halál volt, mert nyíltan egy etnikum tagjának vallotta magát? A közösséghez tartozás kérdésében - amint errôl már volt szó - az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága adott némi iránymutatást. A sor folytatható, például az Állandó Nemzetközi Bíróság a két világháború között a Felsô-Sziléziában élô kisebbségek jogainak ügyében kimondta: "...a kérdés, hogy egy személy egy faji, nyelvi vagy vallási közösségbe tartozik-e... ténykérdés és nem csupán valaki szándékától függ."¹⁴ Mindez azonban az elôbb említett konkrét problémák megoldása esetében csupán támpontul szolgálhat. Nem véletlenül történt, hogy a kollektív jogokat a kisebbségi önkormányzatokra telepítô magyar kisebbségi törvény is igen nehezen készült. Ennek oka - a pénzügyi problémákon túl - a felvetett kérdésekre adandó válaszok megtalálásának nehézségeibôl eredt.

Bármilyen technikai nehézségek merülnek is azonban fel a kollektívumot megilletô jogok kapcsán, feltétlenül van egy tényezô, amely kiemeli és aláhúzza, hogy ilyen jogokra szükség lehet. Ugyanis napjainkban újra a volt Jugoszlávia, illetve a volt Szovjetunió területén zajló konfliktusokban egyes személyek azért esnek áldozatul az ott zajló fegyveres konfliktusoknak, mert - és ez elégséges indok - egy etnikum tagjai. A cél tehát az etnikum elûzése vagy kiirtása. Amint Várady Tibor rámutatott, nem rendelkezhetünk mûködôképes rendszerrel a kisebbségek védelmére, ha figyelmen kívül hagyjuk a támadás tulajdonképpeni célját.¹⁵

Milyen kisebbségi jogok lehetnek a kollektívumot vagy a kollektívumot, de annak egyes tagjait is megilletô jogok? Elsôsorban a közösség intézményeinek létesítését és fenntartását, a közösség által lakott terület igazgatását, illetve a közösségi nyelv és kultúra fenntartását biztosító jogok. Ezek a jogok területi és/vagy kulturális autonómiát jelentenek. Ez az egyik oka, amiért a környezô államokban eleve elutasítják a kollektív jogok gondolatát. A másik ok az, hogy a nemzetközi jog teljes egyértelmûséggel csak egyetlen és csupán a kollektívumnak - a népnek - fenntartott jogot ismeri el, és ez az önrendelkezési jog, amely végsô soron az önálló államok alapítását, a kiválást is magában foglalja.

Az egyéni kisebbségi jogok kollektív - oktatási, kulturális és vallási intézmények életrehívásához és mûködéséhez is elvezetô - gyakorlása, illetve ennek követelése elengedhetetlen és semmilyen körülmények közepette nem kérdôjelezhetô meg. Ugyanez a helyzet az etnikai pártok formájában megvalósuló politikai képviselettel. Igaz, ez szembekerülhet a pluralizmus gondolatával, hacsak nincs az etnikumnak több, különbözô politikai színezetû pártja. Ez a helyzet viszont kiszolgáltatottá teheti a kisebbségi pártokat a többségi politikai manipulációnak, így teljesen érthetô, ha például az RMDSZ mindent megtesz, hogy megôrizze egységét.

Reális kollektív jog az államban élô nemzeti, etnikai közösségek nyelvi, kulturális egyenjogúsága, azaz a számaránynak megfelelô felosztása az erre fordított költségvetési pénzeknek.¹⁶

Ami az autonómiát illeti, úgy vélem, hogy napjainkban nem a területi, hanem a nyelvi-kulturális autonómia tûnik reális célnak. Olyan államilag finanszírozott - az elôbbi egyenjogúsági jog alapján -, a számaránynak megfelelôen kiépített és fenntartott nyelvi-kulturális intézményrendszer, amely fölött az irányítási-rendelkezési jogokat a magyar kisebbség szervezetei gyakorolják.