Az 1989 óta eltelt hat esztendôben sok csalódás és megpróbáltatás edzette hozzá szívünket a jelenlegi, már-már vigasztalan helyzethez. Meg kellett érnünk azt, hogy régi-új uraink ellopták a forradalmat. Ifjaink és hôseink áldozata csúfság tárgyává lett. A gyilkosaikat pártoló hatalom a napi politika aprópénzére váltotta megszenvedett igazságukat. A diktatúra demokratikus színekbe öltözött. Temesvár szelleme, egykori lelkesedésünk aláhanyatlott.

A forradalmároknak és az igazi rendszerváltozás híveinek jó szándéka és számtalan kísérlete az elmúlt esztendôkben rendre kudarcot vallott. Ugyanúgy jártak meg-megújuló próbálkozásaikkal a nemzeti megbékélés kezdeményezôi.

Nem utolsósorban annak az embernek tulajdonítható mindez, aki a forradalmi konjunktúra adottságait kommunista leleményességgel maximális mértékben kihasználva, képes volt tartósan magához ragadni az uralmat, és a mások áldozata árán szerzett hatalmával visszaélve, az ország elnökeként ma is a legfôbb kerékkötôje az 1989-ben elindult társadalmi átalakulásnak.

Ion Iliescu elnök nemrégen hangzatos indítványt tett a román-magyar történelmi megbékélés tárgyában.¹ Az elôzmények nyomán és a jelenlegi helyzet ismeretében minden okunk megvolna arra, hogy ne vegyük komolyan kezdeményezését. Hat évvel ezelôtt megelôlegezett bizalmunkat és olcsón szerzett hitelét azóta ugyanis jócskán eljátszotta.

Mindazonáltal, a ceausizmus módszereivel mesterségesen felfokozott etnikumközi feszültségek jelenlegi körülményei között és ezek veszélyességének tudatában igencsak fényûzés volna figyelmen kívül hagynunk az ország elnökének megbékélési felhívását. Valós alternatívákat nélkülözô, beszûkült válsághelyzetünkben minden lehetôséget meg kell ragadnunk a párbeszédre és a kialakult viszonyok meghaladása érdekében.

Ezek a meggondolások késztettek engem is nyílt levélben megfogalmazott alternatív megbékélési indítványom megtételére, ez év október 31-én. "Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszak - mondja az Apostol. - ... értsétek meg, hogy mi legyen az Úrnak akarata" (Ef 5,16-17).

Úgy érzem, tetszik az Úrnak, hogy ha a jelenlegi "gonosz idôkben" sem lankadunk a megoldások keresésében, és minden lehetôséget kihasználunk a nemzeti megbékélés elômozdítása érdekében - a ránk zúdított gyûlölettel Istennek megbékítô szeretetét, "az igazság jobb és bal felôl való fegyvereit" (2Kor 6,7) szegezve szembe. És még inkább megerôsödik bennem ez az érzés itt, ezen a helyen, mivel - változatlanul - szent meggyôzôdésem, hogy az egymás közötti megértést keresô és a nemzeti megbékélést célul kitûzô etnikumközi párbeszédnek mintául és eszmei-szellemi kiindulópontjául szolgálhat Temesvár.

És még egy eredeti erdélyi példával szeretném alátámasztani ezt a konokul kitartó megbékélési igyekezetet. Amikor a múlt század második felében, 1867-ben az osztrák-magyar kiegyezés az 1848-as forradalom leghaladottabb eszméit sutba dobva, a birodalom többi nemzetei - köztük az erdélyi románság - feje fölött és rovására megköttetett; nos, akkor volt egy férfiú, a neves erdélyi történész, Kôváry László, aki a nemzetiségi önkormányzatok ügyének elkötelezett híveként, tiltakozásból hátat fordított a magyar nagynemzeti hatalmi politikának, töretlenül fenntartva azon meggyôzôdését, hogy a megértés és a megbékélés egyetlen lehetôsége az, hogyha "Erdélyben a szeretet politikája ûzetik".

Való igaz: az évszázados erdélyi tolerancia szellemétôl mi sem idegenebb, mint a jelenlegi román hatalmi politika által képviselt nemzetállami kizárólagosság. Iliescu elnök nemrégen tett amerikai útján maga is váltig hangoztatta, hogy a francia típusú, központosított, asszimiláló nemzetállam híve. Nem véletlen tehát, hogy egyik televízióinterjújában bennünket romániai magyarokat azokhoz a szenegáli bevándorlókhoz hasonlított, akik Párizsban letelepedve, immár maguk is franciának számítanak.

Ez a szûkkeblû nemzeti kizárólagosság bôségesen elégséges magyarázattal szolgál arra a magatartásra nézve, melyet az Elnöki Hivatal, nevezetesen Traian Chebeleu elnöki szóvivô tanúsított alternatív román-magyar megbékélési indítványommal szemben.²

Traian Chebeleu "hihetetlen rágalomözönt zúdított a református egyház egyik püspökére" - állapítja meg Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, aki Iliescu elnökhöz intézett nyílt levelében joggal teszi fel a kérdést: "Elképzelhetô-e, hogy ez a stílus, ezek a jelzôk fognak az Ön által is indítványozott román-magyar megbékéléshez hozzájárulni? ... vagy éppenhogy a feszültség fenntartásának útja ez?"³

Az elnöki szóvivô egyébként közvetve vagy közvetlenül hasonló rágalmakkal illeti az egész RMDSZ-t, a következô jelzôk vagy jelzôértékû kifejezések kíséretében: szélsôséges, szegregacionista, totalitárius, hitlerista, sztálinista, alantas, intolerancia, fundamentalizmus, hazugságterjesztés. A minôsítések terén Mircea Geoana külügyi szóvivô sem sokban marad el elnöki szóvivô kollégája mögött.⁴

Ezzel a magatartással kapcsolatban, illetve már az Iliescu-féle megbékélési felhívás vonatkozásában szintén joggal állapítja meg a bukaresti Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Centrul de Studii Internationale) állásfoglalása, hogy "Románia elnökének, Ion Iliescunak a felhívása szellemében ellentétes az ajánlott - francia-német - modellel"; továbbá, hogy "a román hatóságok magatartása ellentétes a megbékélési szándékokat illetô nyilatkozatokkal".⁵ Doina Cornea pedig egyenesen demagógnak ítéli a "történelmi megbékélésre" irányuló elnöki javaslatot.⁶

Az idézett véleményekbôl és értékelésekbôl, valamint magából a szóvivôi válaszlevélbôl egyértelmûen kitûnik, hogy Iliescu elnök, illetve a jelenlegi román hatalom egyoldalú és destruktív magatartása eleven cáfolata az ôszinte megbékélési szándékoknak. A gyûlöletkeltô, rágalmazó és propagandisztikus hangnem arra vall, hogy Chebeleu Traian hivatalos levelét tulajdonképpen nem is válasznak szánták, hanem a nyilvánosság nacionalista szellemû megtévesztésére. Az elnöki hivatal szövege a "józan ésszerûség" helyett "oktalan indulatokat" támaszt, magyarellenes hangulatkeltésre és a nemzeti megvetés táplálására szolgál. A jó szándékú alternatív indítvány dühös visszautasításával épp azt bizonyítja, hogy nem hajlandó a párbeszédre, sôt éppen annak - vagyis a romániai magyarságnak - a véleményére nem kíváncsi, akivel valójában meg kellene békülnie. Tulajdonképpen nem akar megoldani semmit, hiszen, amint Chebeleu szóvivô állítja: "a romániai magyar kisebbséghez tartozó személyek helyzete csupán abban a tekintetben abnormális, hogy jogaik biztosításának színvonala jelentôs mértékben meghaladja az európai és nemzetközi normákat". Az Elnöki Hivatal visszautasító magatartásában újból felkísért a hajdanvolt diktátor, Ceausescu Nicolae azon csökönyös rögeszméje, mely szerint "Romániában a nemzetiségi kérdés végleg meg van oldva"... De hát akkor miért is van szükség alapszerzôdésre és megbékélésre? - hiszen a hivatalos román álláspont alapjában véve és érdemben ma is változatlan!

Végsô soron igazat kell adnunk Doina Cornea asszonynak, akinek a véleménye szerint Iliescu megbékélési felhívásának az "a rejtett célja, hogy leplezze azt a tényt, mely szerint az elnök nem kívánja, hogy a román-magyar alapszerzôdés aláírásra kerüljön", s "egy jogi erejû szerzôdés helyett egy olyan megbékélési nyilatkozattal áll elô, amely semmit sem szavatol".⁷

Hasonlóképpen vélekedik a kérdésrôl Horia Rusu, a Liberális Párt 93 elnöke, aki szerint: "a hatalom egy jogi érték nélküli, üres pótlékkal áll elô, amely új problémákat teremthet az alapszerzôdéssel kapcsolatos vitában".⁸ Smaranda Enache véleménye pedig az, hogy Iliescu elnök pusztán megtépázott külföldi képét kívánta javítani javaslatával.⁹

Minden jel arra vall, hogy a román hatalomban továbbra sincs meg a tényleges politikai akarat a megbékélés útjában álló akadályok elhárítására, a román-magyar kapcsolatokat megmérgezô problémák megoldására.

Másként mire véljük Iliescu elnök augusztus 30-i megbékélési elôterjesztésének azon kijelentését, mely szerint: "a romániai magyar kisebbség helyzete nem lehet tárgyalások tárgya semmilyen országgal, még Magyarországgal sem"?¹⁰ Újból egy régi kommunista kísértet: Ceausescunak "az ország belügyeibe való be nem avatkozásról" szóló doktrínája kísért fel e mondatban - a kisebbségek vonatkozásában.

A Gabriel Andreescu, Valentin Stan és Renate Weber nevével fémjelzett Nemzetközi Tanulmányok Központja egyébként alapos elemzésben világít rá, hogy az EBESZ, az Európai Unió, az Európa Parlament és az Európa Tanács mértékadó dokumentumai egyaránt túlhaladottá teszik azt a román álláspontot, mely szerint a kisebbségi kérdés az egyes országok kizárólagos belügye lenne - következésképpen ezek a nemzetközi normák integráció útján járó Romániát is kötelezik.¹¹

A román-magyar történelmi megbékéléssel kapcsolatos indítvány és az e tárgyban történt hivatalos román állásfoglalások elemzésébôl kitûnik, hogy a kellô politikai akarat, másfelôl pedig a nyitottság és a párbeszéd iránti készség hiányában igen csekély a lehetôség és az esély a megbékélésre.

A súlyos politikai kérdések és válságállapotok megoldására nézve nem létezik "egyetlen üdvözítô út" - amint ezt az elnöki indítvány francia-német modell iránti elfogultsága sugallja, és az Elnöki Hivatal minden más javaslattal szembeni elzárkózása értenünk engedi.

Hasonlóképpen, a román hatalom doktriner elvi, eszmei megkötöttségei sem kedveznek a kibontakozásnak. Mert mihez kezdjünk az olyasféle beszûkítésekkel, melyek szerint a megbékélés csupán a román és a magyar államok közötti viszonyra érvényes, és semmi köze nem lehet a romániai magyarság helyzetéhez?! Ennek értelmében a román fél idegesen és makacsul kizárja még csak a lehetôségét is annak, hogy a kétmilliós romániai magyarság "beleszóljon" a román-magyar kapcsolatokba, és megbékélési kezdeményezéseit rendre indulatosan visszaveri.

Vagy: mekkora mozgásteret enged a politikai megoldások keresésének az a korlátolt és rosszhiszemû felfogás, mely eleve a területi szeparatizmussal téveszti össze és azonosítja a kisebbségi autonómia bármely formáját és a kollektív kisebbségi jogokat, eleve "szélsôségesnek" és "románellenesnek" bélyegezve mindazokat, akik ezen politikai kategóriákban gondolkoznak?!

A romániai magyarság reprezentatív képviseleti szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség álláspontja szerint a román-magyar megbékélés megvalósításához elengedhetetlenül szükséges a nyitottság, az elôfeltételek nélküli párbeszéd, valamennyi rendezési lehetôség és megoldási alternatíva figyelembevétele.¹²

Ennek értelmében az Iliescu elnök ajánlotta francia-német modell csupán egyike a lehetséges mintáknak. Ugyanúgy, de sajátos helyzetünket figyelembe véve sokkal inkább alkalmazható esetünkre az olasz-osztrák, vagyis a dél-tiroli modell. Markó Béla RMDSZ-szövetségi elnök nézetei szerint még inkább egy sajátos román-magyar megbékélési modell kidolgozása volna kívánatos, mivel minden "sajátos helyzet sajátos megoldást" követel.¹³

Szövetségünk teljes mértékben nyitott valamennyi megoldási módozat irányában.

A budapesti finn nagykövet egyik interjújában a finn-svéd modellrôl a következôket mondja: "Ez a modell széles körû autonómián, önkormányzaton és államilag biztosított jogokon alapul".¹⁴ Elônyeit és mûködôképességét figyelembe véve, elônyben részesítjük azokat a megoldásokat, melyek a kisebbségi autonómiaformákon alapulnak, s melyek egyszerre volnának képesek szavatolni a romániai magyar kisebbség hatékony védelmét, másfelôl pedig Románia területi épségét és szuverenitását. Ezáltal a román-magyar államközi viszonyok békés rendezésének útjából is elhárulna az utolsó akadály - éppen az, mely miatt a kétoldalú alapszerzôdés aláírása idén tavasszal meghiúsult.

"Meg kell vizsgálni a már mûködô európai autonómiaformákat" - mondja Schöpflin György londoni politológus¹⁵ -, és ezek felhasználásával kimunkálni a romániai magyar nemzetközösség konszenzuson alapuló sajátos státusát. Erre nézve csupán megismételhetem az Iliescu elnökhöz intézett nyílt levelemben foglaltakat, miszerint: a román-magyar történelmi megbékélés egyetlen útja, feltétele és lehetôsége: a romániai magyar nemzetközösség autonóm státusának, egyéni és kollektív emberi jogainak a biztosítása. "A romániai románok és a romániai magyarok valós egyenjogúsága" - tehetjük hozzá Markó Béla szavaival -, mely "a Románia és Magyarország közti történelmi megbékélés alapköve" lehetne.¹⁶

Olyan megoldásokat kell keresnünk, melyek nem az etnikai asszimilációnak kedveznek, hanem a kollektív társadalmi integrációt segítik elô. "A romániai magyarság sem kitelepülni, sem asszimilálódni nem akar - valljuk Balogh Edgárral -, hanem, mint kollektív jogú nemzetrész, regionális megegyezést keres az Erdélyben többségre jutott román néppel."

Elônyben részesítjük tehát azokat az európai mintákat, különféle autonómiastruktúrákat, önkormányzati modelleket és regionális megoldásokat, melyek a demokrácia általános alapelveinek - a szubszidiaritásnak, a decentralizációnak, a regionalizmusnak, az önkormányzati elvnek, a kisebbségi csoportjogoknak - megfelelôen biztosítani képesek nemzeti identitásunk megôrzését és szülôföldünkön való megmaradásunkat.

Ismerjük a finnországi svédek, az olaszországi németek, a németországi dánok, a belgiumi franciák, flamandok és németek helyzetének a széles körû autonómián alapuló rendezését. Spanyolországban államszerkezeti átalakítás révén sikerült a spanyol állam szuverenitása szempontjából elônyös módon rendezni a nagy lélekszámú katalán, baszk, galíciai kisebbségek és az egyes tartományok önálló státusát. Svájcban négy hivatalos nyelv bizonyítja az államalkotó nemzetek egyenjogúságán alapuló államszerkezet életképességét.

Wilfried Martens volt belga miniszterelnök, Európa Parlament-i képviselô véleménye szerint az autonómiák kialakulásával csökken "az elszakadás kísértése" a kisebbségekre.¹⁷ A felsorolt európai példák bizonyítják, hogy nincs valós alapja a román hatalom területi szeparatizmustól való félelmének az autonómiaformákat illetôen. Martens szerint "az abszolutizált nemzeti szuverenitással" szemben "egyedül a korlátozott szuverenitás az, amely megfelel napjaink politikai és gazdasági valóságának".¹⁸

Az autonómia "alku a többség és a kisebbség között" - mondja Tabajdi Csaba.¹⁹

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség már évek óta ismételten síkra száll egy olyan kétoldalú román-magyar kerekasztal-értekezlet összehívása mellett, mely megegyezéses alapon volna hivatott "rendezni közös dolgainkat", s mely ugyanakkor "biztos alapja lehetne a román-magyar államközi megegyezésnek, és meghatározó fórumává válhatna az egyetemes román-magyar megbékélésnek".²⁰

Tudatában vagyunk annak, hogy közös szülôföldjükön románok és magyarok egymás nélkül, vagy éppen egymás ellenében, egymástól elkülönülve nem boldogulhatnak. Románia teljes jogú állampolgárainak közösségeként azonban magyar nemzetközösségünk egy olyan politikai alkura törekszik és tesz ajánlatot a többségi román nemzetnek - Magyar Demokrata Szövetségünk a Román Államnak -, mely az ország területi épségének a megôrzésével együtt szavatolná magyarságunk teljes egyenjogúságát a román nemzettel, valamint egyéni és kollektív kisebbségi jogait, végsô soron pedig nemzeti identitásának a megôrzését.

Ez az "alku" mutatkozik a legjárhatóbb útnak a román-magyar történelmi megbékélés, Románia és Magyarország biztonsága, stabilitása és békéje irányában.

---------------------------