Szaporodik emlékirodalmunk, s ennek örvendeni kell, mert a XVII. századtól kezdôdôen erôs vonulata volt az erdélyi magyar irodalomnak az emlékírás, még akkor is, ha nem mindig képviselte a szépírás, az irodalmi alkotás legmagasabb szintjét. A klasszikusnak számított Bethlen Miklós vagy Kemény János mûveivel párhuzamosan született meg Rettegi György Emlékezésre méltó dolgok címmel megjelent naplója, Wesselényi István Diariuma, és folytathatnám a sort. Ám ízelítônek ez is elég, hogy szemléltesse a szépirodalmi igények mércéjét megütô alkotásoktól az egyszerû feljegyzésekig, naplókig terjedô mûvek sokszínûségét.

Szerintem mindeniknek megvan a maga értelme és létjogosultsága, mert hangsúlyozom, hogy a megítélésben a szépirodalmi jelleg nem lehet az egyedüli mérce! Mikor ezt vetem papírra, éppen Király Károly Nyílt kártyákkal címû könyvével kapcsolatban, nem tagadom, hogy az elbeszélô forrásokkal, a tényeket rögzítô naplójegyzetekkel szembeni értékrendszert helyezem elôtérbe. Belôlem a történész és nem az irodalomkritikus, a szépirodalmár beszél. Számolok tehát azzal, hogy nem mindenkit egyaránt áldott meg a Fennvaló a szépírás talentumával, s marad az érdeklôdés az iránt, hogy miként látta vagy látja az egyén az általa átélt eseményeket, hogyan próbálja ezekben helyét megtalálni. Emlékeztetek rá, hogy Misztótfalusi Kis Miklós találta meg talán a legmegfelelôbb kifejezést arra, hogy tetteit kortársai és az utókor elôtt igazolja, amikor papírra vetette Mentségét. Miért lenne tehát bûn és vétség, ha bárki emberfia, akiben erre készség és hajlam van, keresi a maga mentségét. A mûfaj különben is már természeténél fogva szubjektív, az ítéletekkel lehet és kell vitatkozni, érveket mellettük vagy ellenük felsorakoztatni. Erre annál is inkább szükség van, mert az utolsó hat év, de különösen az 1989. decemberi eseményeket követô idôkben (gondolom mindnyájunk sajnálatára) különbözô okoknál fogva nagy kiesésekkel folyt az információcsere. Az események forgatagában, a lázas tenni akarásban nem adatott meg számunkra, akik bennük részt vettünk, hogy egymást kellôképpen tájékoztassuk, közös dolgainkról a megfelelô légkörben és feszültségek nélkül, a tények és egyéniségek tiszteletében eszmecserét folytassunk. Az igazság az, hogy az átéltek után mindannyiunkban a szubjektív leszûrôdés él, s ennélfogva természetesek a nézetbeli eltérések, amit csak fokozott és fokoz az egyéni törekvések széles skálája.

Amikor tehát a Magyar Kisebbség szerkesztôségének felkérésére Király Károly barátom könyve elolvastán tollat ragadtam, vállalnom kellett a magam igazából fakadó szubjektivizmust is. Bevallom, hogy a kezdetekben jómagam is gondoltam a naplóvezetésre. Sôt két napon át - 1989. december 24-én és 25-én - a naplóírást elkezdtem. Mi több, a papírra vetett sorokat, magam ellenôrzésére, megmutattam azoknak, akikkel együtt vettem részt a kezdeti munkában. De az események, a tornyosuló feladatok kivették kezemból a tollat. Fizikailag nem maradt idô arra, hogy még naplóírással is foglalkozzam. Csupán a tények rögzítése lett volna a szándék, de ez is elmaradt. A kezdetekrôl álljon itt pár szó.

1989. december 18-án kora reggel megjelent Tüdôs István, a bukaresti Testnevelési Fôiskola adjunktusa, akivel 1986 nyarától elég gyakran folytattunk eszmecserét (17-én nálunk járt Kovács Albert, aki hozta az újabb híreket vejérôl, Mircea Dinescuról; vele volt még Lôrincz László) a kibontakozás reményében. Bejelentette, hogy 2-3 barátjával éhségsztrájkba lép, mert a Tôkés László jelképezte temesvári ellenállás példáját követni kell és ha tényleg sikerül Tôkés Lászlót a Menyôre való áthelyezéssel semlegesíteni, ô barátaival vállalná, hogy szûkebb körben lakásukon éhségsztrájkba lépnének. A szándékot megsejtette Tüdôs István élettársa, Tüdös Simon Kinga, és a férjével folytatott beszélgetés közben ô is megjelent lakásunkon. Abban egyeztünk meg, hogy mielôtt az éhségsztrájkot megkezdenék, megszervezzük az elôkészítést, kapcsolatot teremtünk a nemzetközi bukaresti sajtóképviseletekkel. Megszerkesztettük a felhívás szövegét, s rám hárult a feladat, hogy kapcsolatba lépjek a megfelelô sajtóorgánumok és külképviseletek általam ismert személyiségeivel, hogy az éhségsztrájkba lépett fiatalok védelmet kell kapjanak a számítható karhatalmi intézkedésekkel szemben.

Kihagyom a 19-én körülöttünk történteket. Az események gyors alakulása feleslegessé tette a Tüdôs István kezdeményezte akciót. Miután az Iránból hazatért diktátor meghirdette a szükségállapotot és 21-re összehívta a népgyûlést, világos volt, hogy kezdetét vette a vég. A magam részérôl a hír vétele után azonnal az íróasztalhoz ültem és megírtam a két felhívás szövegét az RMDSZ nevében, magyarul a magyarokhoz szólót és románul a románokhoz intézettet. Mind a két szöveg készen állt több példányban legépelve, amikor 22-re virradólag megjelent Lányi Zsolt barátjával: Elvitték a szövegek egy-egy példányát a volt Scînteia és Elôre szerkesztôségéhez. A románokhoz szóló RMDSZ-felhívás megjelent a Scînteia poporului december 24-i számában. A magyarokhoz szóló felhívás nem jelent meg. Mai napig várom, hogy Cseke Gábor, Gyarmath János és a felelôs szerkesztôség többi résztvevôi mondják meg, hogy ki akadályozta meg közlését és miért.

Magam próbáltam még 21-én és 22-én kapcsolatot teremteni bukaresti magyar értelmiségiekkel és politikusokkal. Elvittem ugyancsak Lányival, s ha jól emlékszem, Tüdôs Istvánnal, a magyarokhoz intézett RMDSZ-felhívás szövegét Domokos Gézához is, azzal a javaslattal, hogy hozzuk létre a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és vállalja el az Ideiglenes Intézô Bizottság elnökségét.

Itt érintkezik a Király Károly és Domokos Géza közötti vita tárgya a késôbb kidolgozott és elfogadott Front-Nyilatkozattal a kisebbségi kérdésben. Domokos Géza késôbb, másokkal is egyetértésben, ellenezte többek között, hogy felhívásunkban az önrendelkezés helyet kapjon. Sôt azt kezdték alaptalanul terjeszteni, hogy ô állította volna le az elsô felhívás szövegének kiadását, mert nem tartotta helyénvalónak az önrendelkezés követelését. Domokos Géza lakásán egyeztünk meg abban, hogy december 24-én hármasban (András János, Domokos Géza meg én) összejövünk a Kriterion Könyvkiadó szerkesztôségében és véglegesítjük a romániai magyarokhoz szóló RMDSZ-felhívás szövegét. Egész nap hiába vártuk Domokos Gézát, egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg. András Jánossal kettesben fogalmaztuk meg azt a szöveget, amely december 25-én a Domokos Géza igazgatói irodájában összegyûlt mintegy 30 bukaresti, sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai magyar értelmiségi jelenlétében a vita tárgyát képezte. A többi között a vita központjában most is az önrendelkezés kérdése állott. Végül is déli 13 órára megszületett a felhívás fogalmazványa, s abban maradtunk, hogy Horváth Andor, Szász János és Gálfalvi Zsolt átnézik a stílus szempontjából a szöveget és leadják közlésre a Romániai Magyar Szó szerkesztôségének Domokos Géza aláírásával. Az említett gyûlésen összeállítottuk az RMDSZ ideiglenes elnökségének 12 tagból álló névjegyzékét. Mondanom sem kell, hogy a jegyzékben szerepelt Tôkés László, Király Károly, Sütô András neve is, anélkül hogy ôket megkérdezhettük volna. Ezért maradtunk abban, hogy a felhívást egyedül Domokos Géza írja alá. Az újságban december 26-án megjelent szöveg eltért azonban a többségi szavazattal elfogadott szövegtôl. A nyomdafestéket látott szövegbôl hiányzott az önrendelkezésre vonatkozó passzus és még két lényeges pont. Tüdôs István hívta fel figyelmemet erre a megjelenés napján. Érdeklôdésemre, hogy miért mellôzték felhívásunkból az önrendelkezést, Horváth Andor bevallotta, hogy a szöveg stilizálásával felhatalmazott bizottság Domokos Géza kérésére hagyta ki az önrendelkezést a felhívásból.

1989. december 27-én, mint azt Király Károly is jelzi, feljött Bukarestbe és az országos Nemzeti Megmentési Front alelnöke lett. Személyesen december 28-án találkoztunk annyi idô után. Kapcsolataink régebbiek voltak. Elôször, ha jól emlékszem, 1968-ban találkoztunk Kovásznán és Csomakôrösön a Kôrösi Csoma Sándor-szobor avatása alkalmával. Király Károly akkor frissen kinevezett megyei elsô titkár volt. Kellemes meglepetés ért, nyitottsága és nemzetiségi érdekeink iránti fogékonysága jó benyomást keltett. Kapcsotatunk nem szakadt meg azután sem, hogy ô nyíltan szembefordult a Ceausescu-rendszer politikájával. Marosvásárhelyen és Kovászna-fürdön is találkoztunk és beszélgettünk, beadványainak egyik népszerûsítôje voltam.

Így mint régi ismerôsök találkoztunk, és nyomban felvetette a kérdést, hogy az országos Nemzeti Kisebbségi Tanácsban, melynek Király Károly elnöke volt, vállaljak mellette munkát. Már akkor irodájában dolgozott Lányi Zsolt és Verestóy Attila. Megvallottam neki, hogy nem tartok igényt vezetôi beosztásra, de szívesen állok rendelkezésére bármikor. Magam helyett a nevezett tanács alelnöki tisztségébe Lôrincz László jogász professzort ajánlottam, akivel - mint tudom - sikeres volt együttmûködése.

Bevallom, hogy tisztelôje voltam és maradtam Király Károlynak mindazért, amit a diktatúra utolsó 15 évében tett, miután lemondott magas beosztású párt- és állami funkcióiról. Lehet, hogy a történész szakmából fakadó "egyoldalúság" határozta/határozza meg magatartásomat, de ma is vallom, hogy Romániában Király Károlyon kívül senki a magas pártvezetôségból nem merte vállalni a nyílt szembeszegülést, amellyel párosult a romániai magyarság nemzeti érdekeiért való bátor kiállása. Ezért lepett meg és maradt számomra érthetetlen, hogy volt munkatársai (barátai?) közül elég sokan elfordultak tôle, s csupán a volt nómenklaturistát képesek benne látni. Bevallom azt is, hogy Király Károly nem "kellemes" jellem. Soha nem rejtette véka alá véleményét, nyíltan, kertelés nélkül és néha talán nyersen mindig kimondta, de ami engem illet, a legtöbbször meghallgatta esetleges ellenvetéseimet és megtaláltuk a mindkettônk számára elfogadható együttmûködést. Azt sem tudtam megérteni, hogy akár a parlamenti csoportunkban, akár az RMDSZ felsô vezetôségében (tisztelet a kivételnek) mi mozgatta a vele szembeni értelmetlenséget, miért kellett mellôzni politikai tapasztalatát és kapcsolatait. De hát ne menjünk nagyon messzire: miért történhetett meg az, hogy az RMDSZ vezetôségében egy adott pillanatban akadtak olyanok, akik Tôkés László érdemeit is megkérdôjelezték? Hogy teszik ezt az uralomra jutott és a szélsôségesen nacionalista erôkkel szövetségre lépett erôk, élükön a minden kritikai hozzáállást durván elutasító elnökkel, azt meg lehet érteni. Tôkés László volt közülünk az elsô, aki leghamarabb felismerte, hogy Ion Iliescu úr sajátos kérdéseink megoldásában semmi garanciát nem biztosít, sôt, amint azt nagyon találóan jelzi Király Károly a könyve 345. oldalán, ahol Füzes Oszkárnak, a Népszabadság tudósítójának adott nyilatkozatát közli: "Hetekkel a [marosvásárhelyi] tragédia elôtt sokszor figyelmeztettem Iliescut: megalakult a Vatra Româneasca, uszít, bajt hoz. Iliescu - négyszemközt persze - megjegyezte: »Tudod, ti [romániai magyarok) egymillió szavazatot adtok, a Vatrától kaphatok négymillió voksot.« Megdöbbentem: ez egy más Iliescu." Magam is tanúja voltam Király Károly megdöbbenésének. Azon frissiben, ahogy ez február elsô felében megtörtént, elmondta a történteket. Csak sajnálhatjuk, talán mindketten, hogy kevés volt az alkalma a köztünk annyira szükséges információcserének. A Vatra Româneasca megalakulásáról, kezdeti tevékenységéról nekem is lettek volna szerintem fontos közölni való információim, s Király Károlynak még inkább, mert senki sem ismerte közülünk Bukarestben jobban a marosvásárhelyi szélsôségesen nacionalista erôket, mint éppen ô.

Irodájában történt, hogy január 4-e táján, de mindenképpen a Nemzeti Megmentési Front nemzeti kisebbségekre vonatkozó Nyilatkozatának közzététele elôtt, Király Károly irodájában megjelent Gheorghe Manole orvosdoktor, aki akkor a Közoktatási és Tudományos Tanács országos elnöke és egyben Ion Iliescu kabinetfônöke volt. Kertelés nélkül kijelentette, hogy a Ceausescu idejében kidolgozott történelemtankönyvek mennyire jók. Nincs szükség kicserélésükre, csak a Ceausescu-képet kell belôlük kitépni. Hogy ezek a tankönyvek a román nemzetikommunizmus ideológiáját képviselték és uszítottak a nemzeti kisebbségekkel s fôleg a magyarsággal szemben, az Manolescu urat nem zavarta. De a Románia Libera és a volt Scînteiából átvedlett Adevarul is a Manole-szellemben cikkezett. Alig pár napra rá, Ion Iliescu szeparatizmussal vádolta a romániai magyarságot. Tiltakozásunknak (Tôkés László, Király Károly, Domokos Géza s e sorok írója) kevés foganatja volt. Iliescu látszólag meghátrált, de mint mindig, akkor is arra hivatkozott, hogy ô ezt nem úgy mondta, ahogyan a sajtóban megjelent!

Kanyarodjunk ám vissza a Vatra Româneasca megszületéséhez. Létrehozásában a volt diktatúrát fenntartó erôk játszották a döntô szerepet: a titkosrendôrség (securitate), a milicia, a párt apparátusában dolgozók, az igazságszolgáltatás közegei, a hadsereg tisztikarának jelentôs része és persze a román tantestület felelôs beosztottjai (volt fôtanfelügyelôk, tanfelügyelôk, igazgatók stb.) meg a kisebb-nagyobb kiváltságokat élvezô vezetô személyek az iparban, a mezôgazdaságban, a kereskedelemben és a szolgáltatások szférájában stb. Igazat kell adnom Király Károlynak, hogy nem csupán a mentalitásról van szó, hanem életbevágó érdekekrôl.1990 márciusában a Romániai Magyar Szó fôszerkesztôjének, Gyarmath Jánosnak adott interjújában vallotta be. Beismeri, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy Ceausescu rendszerét csak kényszerbôl támogatták. Ez valójában tévedés volt, elég széles rétegek élvezték a letûnt rendszer nemzeti kommunizmusából fakadó uralkodó román nemzet elônyeit a kisebbségek s Erdélyben elsôsorban a magyarság rovására. A lehetséges demokratizálás nyilvánvalóan veszélyeztette az uralmat gyakorló román rétegek kiváltságait, s ebbôl fakadt, hogy a "nacionalista soviniszta elemek, a Ceausescu-rendszer átmentôinek hada már az elsô napokban bejelentkezett, s már akkor a diverzió eszközeihez nyúltak" (309.)

Itt egy kitérôt kell tennem. Király Károly a már említett márciusi nyilatkozatában olyasvalamit állít, amit ma már nem vall. Akkori véleménye szerint önálló oktatási intézményeink visszaállításával elsiettük a dolgot. Mint mondta: "az oktatás menetét nem lett volna szabad megzavarnunk az elsô évharmad végén, a vakációban" (304.). Pálfalvi Attila professzorral (elôdömmel a Közoktatási Minisztérium vezetôségében) együtt vallom ma is az ellenkezôjét. Szerintem éppen akkor volt a legkedvezôbb az alkalom, hogy a magyar tagozatok önállósuljanak. Ahol ez nem történt meg 1990. január végéig, ott késôbb már nagyon nehéz volt a szükséges szétválás. Megemlítem, hogy éppen önálló oktatási intézményeink hálózata kiépítésének az ellenzôi érveltek az "oktatás menetének megzavarásával". Ez volt ellenünk az úgynevezett szeparatizmus mellett az egyik fô vád. Az igazság az, hogy önálló oktatási hálózatunk kiépítésére való törekvésünkben azzal maradtunk (sôt még faragtak is le azóta belôle), amit tanév közben, az 1989-1990. tanév végéig sikerült kivívni.

Csak egyetérthetek tehát azzal, amit Király Károly könyvének 185. oldalán állít, hogy ugyanis a magyar tagozatok önállósítása sikeres akciója volt az erdélyi magyarságnak. Marosvásárhelyen szerintem is "ott történt a hiba, hogy igencsak elhúzták-halasztották" a Bolyai Líceum önállósítását.

Hivatalosan a Vatra Româneasca 1990. február 6-án alakult meg a marosvásárhelyi Sportcsarnokban tartott közgyûlésén. Ismerem és ma is ôrzöm a csaknem 600 személybôl álló alapító tagok jegyzékét. Ezeknek 80 százalékát képezték a volt securitate alkalmazottai. Utánuk nagyságrendben következtek a hadsereg tisztikarából, az igazságszolgáltatás (fôleg az ügyészség) közegeiból, az orvosokból és a tanszemélyzetbôl verbuvált tagok.

Érdekes adalék, amelyre még akkori intézeti román kollégáim hívták fel a figyelmem és bocsátották rendelkezésemre a kellô dokumentációt: a Vatra Româneasca szervezetet még 1938-ban hozták létre a királyi diktatúra fellépése elôl az Egyesült Államokba menekült vasgárdisták, élükön egy Morusca nevezetû ortodox püspökkel. Detroit mellett telket vásároltak, felhúzták az Egyesült Államokbeli ortodox püspökség katedrálisát, s mellette állították fel a vasgárdista jellegû Vatra Româneasca szervezetet, amelyet a Morusca püspököt követô Valerian Trifu, ugyancsak vasgárdista püspök vezetett 1980-ig, amikor csaknem harminc évig tartó per után a Zsidó Világszövetségnek sikerült kiharcolnia, hogy Valerian Trifutól (letagadott fasiszta múltja miatt) megvonják az amerikai állampolgárságot, és számûzzék az akkor még fasiszta Portugáliába. Az ottani Vatra Româneasca vasgárdista szervezetnek folyóirata is volt, amely Solia címen jelent meg. A nyolcvanas években a Horthy-revizionizmus elleni harc leple alatt Ceausescu rendszere felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokban mûködô Vatra Româneasca vasgárdista szövetséggel, képviseltette magát a szervezet 50 éves fennállását ünneplô rendezvényeken 1988-ban. Érdekes részlet: 1988-tól egészen 1990 februárjáig-márciusáig, amikor Marosvásárhelyen s majd csaknem az egész országban a Petre Roman vezette kormány hathatós támogatásával létrejött az úgynevezett kulturális szervezet, a Vatra Româneasca, ez utóbbi megalapítói és vezetôi közül többen vendégei voltak az amerikai Vatra Româneasca vasgárdista szervezetnek és biztosították számukra a kellô kiképzést a diverziók szervezésében. Román diplomáciai körökbôl származó információim szerint a két szervezet közötti politikai párhuzam és kapcsolat érdektelenné vált attól a pillanattól, ahogy a Vatra Româneasca s késôbb a belôle kivált, Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt megalakult. E kapcsolatot persze kompromittáló jellegénél fogva titokban tartották, s ha valahol szó esett róla, nyilván tagadták is.

Király Károly többször említi könyvében Adrian Motiu kolozsvári egyetemi tanár magyarellenes szervezô tevékenységét. Adrian Motiu már 1990 januárjában rendszeresen járt fel Bukarestbe és Iliescu úr kabinetfônöke, Gheorghe Manole közvetítésével, no meg persze Petre Roman kormányfô s fôleg Draganescu miniszterelnök-helyettes hathatós támogatásával, mint a kolozsvári és marosvásárhelyi sovén román körök képviselôje bárhova bejutott és nagy hatást gyakorolt kormánykörökben az ellenünk szervezett fellépések terén. Így például 1990. január 27-én ô vezette azt a hét személybôl álló csoportot a kolozsvári egyetem román tanszemélyzete részérôl, amely Pálfalvi Attila eltávolítását követelte és el is érte. A kormányfô és Iliescu úr megbízottjaként Gheorghe Manole bevezette az Adrian Motiu csoportot a Közoktatási Minisztériumba. Magához rendelte Mihai Sora minisztert, Pálfalvi Attila miniszterhelyettest, valamint a Kisebbségi Bizottság alelnökét, Lôrincz Lászlót. Ôrzöm a "dialógus" gyorsírásos jegyzôkönyvét. Adrian Motiu a legképtelenebb rágalmakkal vádolta Pálfalvit, és "az üldözött erdélyi románok" nevében követelte azonnali eltávolítását. Pálfalvi Attila mellett higgadt és alapos érveléssel sajnos csupán Lôrincz László állott ki. Érvelése hatástalan volt, mert Ion Iliescu és Petre Roman már eldöntötték leváltását. A hírt a leváltásról Budapesten kaptam, és félbeszakítva ottani magyar-román értelmiségi találkozáson való részvételemet, visszatértem Bukarestbe. Tôkés Lászlóval és Domokos Gézával egyetértettem abban, hogy részünkrôl határozott fellépés szükségeltetik, el egészen addig, hogy képviselôink tiltakozásként lépjenek ki az NMF Országos Tanácsából. Némi meghátrálás, Király Károly közbelépésére, Ion Iliescu részérôl is történt, az ipari miniszter beavatásával Petre Roman és Ion Iliescu rávették Pálfalvi Attilát, hogy fogadja el az Ipari Minisztériumban a miniszterhelyettesi állást. Maradtunk képviseletlenül a számunkra annyira fontos Közoktatásügyi Minisztériumban. Értesítettek róla, hogy senki azok közül, akiket az RMDSZ és a Kisebbségi Bizottság felkért, hogy fogadja el a miniszterhelyettesi állást a közoktatásban, nem vállalta a megbízatást. Ilyen körülmények között vállaltam magamra a csak könnyûnek nem mondható feladatot, a többi között azért is, mert Mihai Sora miniszter urat és az ideiglenes kormány egy másik tagját, Andrei Plesu mûvelôdésügyi minisztert régebbrôl ismertem, jó viszonyban voltam velük még az 1989. decemberi események elôtti idôkbôl.

Az ajánlattal, ha jól emlékszem, 1990. február 1-én négyen: Tôkés . László, Domokos Géza, Király Károly és jómagam léptünk be Ion Iliescu irodájába. A csaknem egy egész órát tartó beszélgetés központjában nem is annyira a kinevezésem volt a fô téma, hanem a Bolyai Tudományegyetem visszaállítása. Tôkés László vetette fel a kérdést, de Ion Iliescu leplezett rosszindulattal utasította el a javaslatot. Tôkés László azzal szorította sarokba, hogy feltette neki a kérdést: miért ellenzi a Bolyai Tudományegyetem visszaállítását, fejtse ki álláspontját, persze a megfelelô érvek felsorolásával. Megdöbbenve állapítottuk meg, hogy a vatrás jelszavakon túl nincs mondanivalója, de le kellett vonnom a következtetést, hogy Ion Iliescu soha nem lesz mellettünk a Bolyai Tudományegyetem visszaállításában, s ez várható volt, miután 1959-ben Ceausescu mellett ô is részt vett a Bolyai Tudományegyetem felszámolására Kolozsvárra kiküldött magas pártvezetôk csoportjában, részese volt tehát a legfontosabb felsôoktatási intézményünk megszüntetésének.

Bár 1990. február 1-én keltezett hatállyal kineveztek miniszterhelyettesnek, az állást csak február 3-án, egy hétfôi napon foglalhattam el. Nem rejtettem véka alá, hogy a munkát ott fogom folytatni, ahol Pálfalvi Attila professzornak és barátomnak kényszerbôl abba kellett hagynia. Változtatni kellett azonban a taktikán. Felmértem, hogy félre kell tenni a nyilvánosság elôtti szereplést, konokul kell dolgozni a kisebbségi és persze elsôsorban a magyar anyanyelvû oktatás visszaállításán az egész romániai oktatási rendszer demokratizálása keretében, anélkül hogy belsô döntéseinkrôl mindenben tájékoztatnánk a sajtót, rádiót és televíziót, mert az ellenünk fellépô erôk azonnal akcióba lépnek. A számunkra kedvezô döntések végrehajtásába, közlésébe be kell vonnom magát a minisztert, az európai kitekintésû Mihai Sora írót, s ha lehet persze, a másik két minisztert, Paul Cornea irodalomtörténészt és Octavian Stanasila matematikaprofesszort. Az elsô a felsôfokú, a második az alap- és középfokú oktatásért felelt. Új embereket próbáltam bevonni, alkalmazni (nagy segítségemre volt ebben Tüdôs István, aki kérésemre vállalta a munkát a nemzeti kisebbségekért felelôs osztályban, és persze Bíró István, akit még Pálfalvi Attila alkalmazott), kiépíteni a minisztérium szintjén a megfelelô tanfelügyelôi szerkezetet és bevonni ebbe a többi kisebbségek érdekvédelmi szervezeteit és oktatóit. Tervezetet nyújtottam át Mihai Sora miniszter úrnak a miniszterhelyettesi tárcám keretében felállítandó kisebbségi tanácsadó testületról, amelynek feladata lett volna a romániai kisebbségek oktatási rendszerét és hálózatát megcélzó program kidolgozása és a legmegfelelôbb döntések hozatala. A tanácsadó testületben minden kisebbség érdekvédelmi szövetsége által kijelölt két tag képviselte volna az adott kisebbséget vétójoggal, ha az illetô kisebbség oktatását érintô döntések kerülnek a terítékre.

Beismerem, hogy nem ismervén a minisztérium belsô munkatársait, csak pár napi késéssel jöttem rá arra, hogy a miniszter tanácsadó testületében két tanácsosa a Vatra beépített embere volt. Nem voltak illúzióim, ami Octavian Stanasila miniszterhelyettest, Petre Roman közvetlen barátját és a Vatra Româneasca alapító tagját illeti, akit rendszeresen látogatott a már említett Adrian Motiu vatrás vezér. Csalódnom kellett Paul Cornea miniszterhelyettes esetében is, aki Petre Roman és Ion Iliescu embereként mindent megtett, hogy anyanyelvû felsôoktatásunk hálózatának megteremtésében elôrelépés ne legyen.

Akkorra már a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósítása körüli vita országos méreteket öltött. A román sajtó sovén uszításának az össztüzébe került. Mégis úgy véltem, hogy tétlenül nem nézhetem a dolgot. Sikerült rávennem Sora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját (és nem az én aláírásommal) rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósítását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a TV magyar nyelvû adásában indokolja meg. Minden erôfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, február 6-ára idôzítették (és be kell ismernem, kitûnô szervezésben és óriási erôbedobással) a Vatra Româneasca alakuló gyûlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek a szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án nem Ion Iliescu és Petre Roman tudta nélkül a közoktatási Minisztérium egész vezetôségét rendkívüli és minden normális mûködési szabályt megszegô módon Draganescu miniszterelnökhöz rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole által bevezetett és Marosvásárhelyrôl érkezett mintegy negyven személybôl álló vatrás csoport elôtt, amelyet egy Sabau nevezetû egyén vezetett. Közöttük volt egy magát Barabásnak nevezô magyar munkás is a XI. osztályos leányával együtt, aki állítása szerint a Bolyai Líceum román tagozatán tanult.

Nincs itt hely arra, hogy az öt órát tartó "dialógus" lefolyását vázoljam. Csak annyit rögzítek, hogy a marosvásárhelyi vatrások támadásának a központjában Mihai Sora miniszter és jómagam állottunk. Sajnos miniszterünk a diverziós csoporttal szemben túlzottan civilizált módon lépett fel. Az ellene elhangzott rágalmakra, még arra is, hogy haza- és nemzetárulónak nyilvánították, nem reagált a megfelelô elutasítással. A felsôoktatásért felelô helyettese, Paul Cornea végig hallgatott. Magam vetettem fel a kérdést és kértem választ a gyûlést vezetô miniszterelnök-helyettes úrtól, hogy a vásárhelyi csoport kit képvisel, kitôl van megbízatása a rágalmazó fellépésre és milyen jogon rendelték elébük a Közoktatásügyi Minisztérium vezetôségét. Kértem, hogy a csoport diáktagjai kezébe adott elôre gyártott szövegeket tegyék félre, mert a miniszterünknél, és annál inkább a miniszterelnök-helyettesnél kihallgatásra jelentkezôk élô szóban is el tudják mondani kívánságaikat. Tisztelettel kértem fel Draganescu urat, hogy tartsa kezében a gyûlés vezetését, és ne engedje át azt a csoportot irányító Sabau vagy Gheorghe Manole uraknak.

Szerencsémre a diverziók forgatókönyvét követô csoport, amikor engem és az erdélyi magyarságot románellenes uszító fellépésekkel vádolt, érvként a magyar újságokban, és fôleg a kolozsvári Szabadságban megjelent cikkekre hivatkozott. A románra fordított állítólagos magyar szövegekben olyan képtelenségek szerepeltek, hogy kénytelen voltam a gyûlés felfüggesztését kérni mindaddig, amíg a románra "fordított" cikkek eredetijét és egy kívülálló semleges fordítót nem állítanak elô. Ezt a miniszterelnök-helyettes úr kénytelen volt elfogadni, s akkor tûnt ki, hogy a marosvásárhelyi csoport feljövetelében, felkészítésében benne volt Ion Iliescu úr kabinetfônökének a keze, ô volt kénytelen az asztalra tenni a kolozsvári Szabadság azon számát, amelyben az állítólagos románellenes uszító cikk megjelent. A bökkenô "csak" ott volt, hogy a cikkben semmi sem volt abból, amit a románra fordított szövegben jelenlétünkben felolvastak. A diverziós akció kudarcba fulladt, és a vatrás kísérlet, hogy Mihai Sora és személyem azonnali menesztését átvigyék, meghiúsult.

Mihai Sora menesztését persze Petre Roman és maga Ion Iliescu más okokból nem látták ajánlatosnak, de a marosvásárhelyi csoport diverzióját sikerült tetten fogni, bebizonyítani. Ez taktikaváltásra kényszerítette mind támogatóikat, mind a vatrás vezetôket. Ennek elôjele volt a kétes jellemû Hans Otto Stamp kinevezése a negyedik miniszterhelyettesi állásba. A szebeni szász szociológus szûkebb körökben ismert volt mint olyan, aki mind a securitate, mind a nyugatnémet kontrainformációs szerveivel egyidejûleg együttmûködött. Kinevezése még 1990. február 5-én megtörtént, és kézenfekvô volt a szándék, hogy velem szembeállítsák, ugyanis hatáskörömbôl kivették a nem magyar romániai kisebbségek oktatási ügyeinek az irányítását. Február 6-án a marosvásárhelyi vatrás csoporttal folytatott vitában már Hans Otto Stamp is jelen volt.

Jóformán alig fejezôdött be találkozásunk a marosvásárhelyi vatrás csoporttal, minisztériumunk vezetôségét a miniszterelnök-helyettes irodájába rendelték, ahol Adrian Motiu vezetésével a kolozsvári egyetem román tanszemélyzetét képviselô négytagú csoport várt. Maguk legalábbis ebben a minôségben mutatkoztak be, és mint ilyeneket fogadta a miniszterelnök-helyettes Draganescu úr.

Még február 6-án újabb többórás "dialógus" elé néztem. Mondanom sem kell, hogy a négyek támadási központjában a Bolyai Tudományegyetem általam vállalt visszaállításának a kérdése állott. A jelenlévôk közül csak Mihai Sora miniszter úr támogatására számíthattam, ugyanis Paul Cornea felsôoktatási miniszterhelyettes "semleges" magatartásával inkább a kolozsvári négyek oldalán volt, mint akár maga a miniszterelnök-helyettes. Most is szerencsémre a négyek durva és erôszakos fellépése lett a legjobb szövetségesem. Tôkés László példáját követve, miután végighallgattam az ellenem felhozott vádakat, felkértem a kolozsvári urakat, hogy sorakoztassák fel az érveket, melyeknél fogva az erdélyi magyarságnak nincs joga az állam által fenntartott önálló magyar anyanyelvû felsôoktatási intézményre, pontosabban az erôszakkal felszámolt Bolyai Tudományegyetem visszaállítására.

Elôadtam ugyanis, hogy miként sorvasztották el az 1959-ben egyesített Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatát. Kezdtem a magyar tanszemélyzettel, és folytattam a magyar nyelven tartott kurzusok és szemináriumok kérdésével. Válaszként nacionalista jelszavak mellett durva és fizikai megsemmisítésemmel fenyegetôzô kirohanásokat kaptam. Kijelentettem a miniszterelnök-helyettes úrnak, hogy civilizált és komoly érvekre alapozott dialógust tudok vállalni, de a túlerôvel szembeni erôszakot nem vagyok hajlandó magamra venni. Velem szemben négy, nálamnál sokkal fiatalabb és fizikailag erôsebb úr áll és öngyilkosság lenne velük fizikai párbajba kezdeni. Uraim, az erôszakkal szemben megadom magam, ragadjanak botot vagy fegyvert és rajta! Úgy délután 6 óra tájban a "vitát" Draganescu úr felfüggesztette, és tudomásunkra hozta, hogy a marosvásárhelyi iskolaügy rendezése céljából, tekintettel az ottani feszült helyzetre, másnap, február 7-én minisztériumi bizottság utazik a helyszínre. Három oktatásügyi miniszterhelyettes száll ki a hely színére: Octavian Stanasila, Hans Otto Stamp és jómagam.

Bár a február 6-án lezajlott két vita világosan jelezte, hogy a kormány és maga Ion Iliescu úr nem hajlandó anyanyelvû oktatásunk visszaállításában támogatni és az erdélyi magyar oktatás egész kérdésének a rendezését a Vatra Româneasca és a vele hasonszôrû sovén szervezetekre hárította, mégsem utasíthattam vissza a kiszállást. Kértem és biztosítékot kaptam róla, hagy Marosvásárhelyen a jogos követelésekkel fellépô magyarságot ne állítsák szembe a Vatra Româneasca szervezettel, hanem biztosítsanak a kormány égisze alatt semleges terepet a tárgyalásnak. Mindez sajnos hiú ábránd volt. Marosvásárhelyen a városi tanács elnöke, Ion Judea ezredes katonai egyenruhába öltözve fogadott a városházán. Nyílt magyarellenes beállításban vázolta a kialakult feszült helyzetet. Ha robbanásig feszült a helyzet a magyarok és a románok között, a kormánynak, annál inkább a rendfenntartás biztosítására hivatott hadseregnek semleges álláspontra, nem pedig az egyik félt, ez esetben a szélsôséges román nacionalizmust képviselô erôk álláspontjára kell helyezkednie. Felkértem Ion Judea ezredes urat, hogy hagyja el a szobát, öltözzön át polgári öltönybe és jelentse be, melyik pártot képviseli az elôrelátható vitában, mert hivatalos kormányküldöttség elôtt számomra elfogadhatatlan a részrehajló fellépése.

Meghátrálásra kényszerítettem és felkértem, hogy a két fél hat-hat képviselôje számára biztosítsák jelenlétünkben a civilizált dialógust, mert a kiszállt kormánybizottság erre kapott felhatalmazást. A helyi RMDSZ betartotta az elôzetes utasítást. Hat képviselôje megjelent a városházán, de naiv volt részemrôl a bizalom, hogy a Judea vezette városi tanács, persze nem bizonyos kormánykörök hallgatólagos rábólintása nélkül, az utasításnak megfelelôen fog eljárni. Az ígéret ellenére, hogy zárt ajtók mögött a kormány által kiküldött bizottság jelenlétében a két fél hat-hat megbízottja közötti tárgyalásra kerül sor, a városháza dísztermébe vezettek, ahol mintegy 200 vatrás zajoskodott. Hiába kértem a terem kiürítését, a városházát ugyanis, nem Judea ezredes tudta nélkül, megszállva tartották a vatrások, s az utcán mintegy 2-3 ezernyi, fôleg román iskolásokból és egyetemi hallgatókból álló és Vatra Româneasca által mozgósított tömeg kiabálta a demagóg jelszavakat és követelte Mihai Sora miniszter úr menesztését.

Persze kísérletem, hogy valamilyen párbeszédet folytassak a zajoskodó résztvevôkkel, s annál inkább az, hogy lecsendesítjük az utcát, kudarcba fulladt, de ezt már nem tudták a magyarság rovására írni. Tudatosan követett célom ugyanis az volt, hogy a nyilvánosság elôtt is bebizonyítsuk, miszerint a magyar fél jogos követeléseinek érvényesítése céljából kész a civilizált párbeszédre. Miután ez bebizonyosodott, kértem, hogy a kiküldött kormánybizottság a helyszínen vizsgálja meg: a Bolyai és Papiu Ilarian líceumok román és magyar osztályainak szétválasztására tényleg hiányzanak-e a feltételek, mint azt Judea ezredes úr és a vatrások állították. Meglátogattuk a Papiu Ilarian Líceummal szembeni épületet, és jelenlétemben mind Octavian Stanasila, mind Hans Otto Stamp kénytelen volt megállapítani, hogy a Bolyai Líceumból kiköltözô román tannyelvû osztályok oktatására 14 megfelelô tanterem áll üresen, amelyekhez hozzá kell adni a Papiu Ilarian Líceumból a Bolyai Líceumba átköltözô osztályok tantermeit.

Idôközben Octavian Stanasila és Hans Otto Stamp elkészítették a kormánybizottság nyilatkozatát, melynek szövegét egyeztették telefonbeszélgetésben Draganescu miniszterelnök-helyettes úrral. Belôle azonban hiányzott a Bolyai Líceum önállósítása. Megtagadtam a közlemény aláírását mindaddig, amíg a szövegbe be nem vették, hogy az iskolai tanév végén visszaállítják az önálló magyar tannyelvû Bolyai Líceumot. Hogy ezt késôbb a választások után megalakult, ugyancsak Petre Roman vezette új kormány nem tartotta be, az már más kérdés, hiszen mind Ion Iliescu úr, mind pedig Petre Roman, amint azt Király Károly könyvében többszörösen kiemeli, megszegték az 1990. január 7-én közreadott Nyilatkozat érvényesítését a nemzeti kisebbségek jogairól.

Ezzel egészíteném ki a Király Károly által annyira világos Judea-képét. Ehhez kapcsolódik az is, amivel kiegészíthetem az általa Vasile Târa ôrnagyról mondottakat. 1990. február 7-én délután a kormánybizottság tagjai meghívást kaptak az ellenzéki pártok marosvásárhelyi képviselôivel való találkozásra. Magam részérôl a meghívást elfogadtam. A párbeszéd, a szoc-dem párt és a parasztpárt egy-egy helyi képviselôjének durva magyarellenes felszólalása ellenére, civilizált keretek között folyt le. Vasile Târa ôrnagy próbálta meg a párbeszédet élesen magyarellenes mederbe terelni. Bejelentette ugyanis, hogy a hadsereg helyi kontrainformációs szerve képviselôjeként fontos közölnivalói vannak.

Több mint félórányi "tájékoztatója" hemzsegett a magyarellenes rágalmaktól, a magyar kormány "revizionista politikáját bizonyító" hazug csúsztatásoktól. A többi között felhozta, hogy az általa vezetett kémelhárító közegek "kénytelenek" voltak lefoglalni a Magyarországról érkezett történelmi tankönyvek tízezerre rúgó példányszámát, mert a románellenes revizionista propaganda hordozói; bennük Erdélyt Magyarországhoz csatolt területnek feltüntetetô frissen kiadott térképek vannak. Sorra vettem tehát az ellenzéki pártok helyi képviselôi elôtt "bizonyítékait", és kértem, tegyen le asztalunkra legalább egy példányt a "tízezerre rúgó románellenes uszító magyarországi történelmi tankönyvekbôl". Válasza enyhén szólva nevetséges volt. Milyen minôségben vonom kétségbe a román hadsereg képviselôjének a szavát? Én ezt nem tettem, Târa úr, de kormánymegbízotti minôségemben az elôterjesztendô jelentés összeállításához szükségem van a bizonyító és cáfolhatatlan tényekre, mert a kérdés a két ország kormánya közötti diplomáciai kapcsolatokat érinti és a román kormány kellô bizonyítékok hiányában nem vádolhatja a szomszédos Magyarország felelôs kormányát. Válaszára, hogy pillanatnyilag nem áll rendelkezésére egyetlen példány sem, kértem, hogy lépjen kapcsolatba az általa vezetett katonai kémelhárítás helyi alárendeltjeivel, a sok példányból tanúságtételként egy példányt az inkriminált tankönyvekbôl mutasson be a jelenlevô ellenzéki pártok képviselôinek, hadd gyôzôdjenek meg kémelhárításunk éberségérôl. Ami engem illet, van idôm és türelmem kivárni a bizonyító anyagokat. Mondanom sem kell, hogy nem kaptam kézhez semmit, de az újságok, a központi TV világgá kürtölte a gátlástalan hazugságot.

Marosvásárhelyrôl a bizottság Kolozsvárra utazott. Itt a vatrás vezetôknek akkor még nem sikerült annyira félrevezetni a románságot, hogy mindenáron megakadályozza az iskolák szétválasztását, pontosabban a Brassai Sámuel és Báthory István líceumok önállósulását, a román osztályok átvitelét az újonnan létrehozott Avram Iancu Líceumba, amely a volt pártiskola modern épületében kapott helyet. A szétválás békés kivitelezésében fontos szerepe volt Ion Aurel Stoica ipari mi-niszter, majd késôbb miniszterelnök és szenátor feleségének.

Kolozsváron ért azonban az a kellemetlen meglepetés, hogy Ion Iliescu és Petre Roman az erdélyi románokat képviselô államminiszterré nevezte ki 1990. február 8-i hatállyal a magyargyûlöletérôl közismert Adrian Motiu urat. Tulajdonképpen tárcanélküli miniszter volt a Petre Roman vezette ideiglenes kormányban és a miniszterelnök-helyettes Draganescu úr kabinetje mellett kapott irodát, kormányvonala telefonon egy volt a miniszterelnök-helyettesével.

Érdekes információt közöl Király Károly, amikor Iliescu arra kérte, hogy tárgyaljon a marosvásárhelyi vatra-elnök Ceonteával, mert az az elnök úr szerint "egy ragyogó ember". Mind Ion Iliescu, mind Petre Roman kérdéseink rendezését a Vatra Româneasca és a belôle létrejött Román Nemzeti Egységpárt képviselôire akarta bízni, és igazat adtam Király Károlynak akkor is, és nincs okom a véleményem változtatására most sem, hogy a "nemzetiségi kérdés rendezése nem egy pártnak, hanem a mindenkori államhatalomnak a dolga" (190.). Hasonló meggondolásokból utasítottam vissza a süketnémák párbeszédével azonosítható tárgyalást Adrian Motiu úrral, bár ô már akkor a kormány tagja volt és Petre Roman helikoptert bocsátott a rendelkezésére, hogy országszerte szervezze a Vatra Româneasca szövetséget, s ezzel együtt magyarellenes uszító propagandát fejtsen ki, diverziós tevékenységet folytasson ellenünk. Többször sikerült rábizonyítani, hogy az úgynevezett románellenes magyar fellépések a Motiu úr diverziói voltak, mint amilyen volt például Székelyudvarhelyen a tanítóképzôs román diákok utcára vonultatása télnek idején. A megyei rendôrség s késôbb a minisztériumunk által kiküldött bizottság egyértelmûen bizonyította, hogy az akciót Motiu államminiszter úr szervezte, s a román televíziót is ô vitte a helyszínre, hogy a román közvéleményt ellenünk heccelje. Sajnos nem volt semmi foganatja az általam ismételt és rendôrségi jelentésekre alapozott tájékoztatóknak, amelyekben diverziós tevékenységét felfedtem. A kormány mindent elnézett neki, a televízió és a román sajtó jelentôs része mindig elôszeretettel közvetítette/közölte szenzációs híreit "a magyarok románellenes tevékenységérôl".

Szerintem Király Károly a nyilvánvaló igazságot rögzíti, amikor megállapítja, hogy Marosvásárhelyen "Ceonteáék önmagukban, a rendôrségi és katonatiszti segítség meg felsô rábólintás nélkül nem tudták volna megszervezni" a magyarellenes pogromot (192.). Visszagondolva az ottani eseményekre, nagyon is valószínûnek tartom Király Károly megállapítását, melynek értelmében "a pogrom beindítása" február 16-ára volt idôzítve (191.).

1991. március 15-én Marosvásárhelyen voltam, ahova Kolozsvárról érkeztem a délelôtt folyamán. Ott várt az utasítás, hogy legyek telefonközelben, mert Draganescu miniszterelnök-helyettes fog keresni. Ion Scrieciu irodájában kellett várnom. Ez úgy délutáni 3 óra táján beállított azzal a hírrel, hogy a városban a magyar lakosság a megemlékezés három helyén románellenes rendbontásra, törésre és zúzásra kapatta magát, és kibontott magyar zászlók alá sorakozva terrorakcióra készül. Ô úgymond a híreket a rendôrség és kémelhárítás helyi megbízható közegeitôl kapta. Elôkészítette ilyen értelemben a jelentést a kormány részére, és kért, hogy én is írjam alá.

Késznek mutatkoztam egy jelentés aláírására, de csak miután a dolgokról személyesen a helyszínen meggyôzôdtem. A kormány tájékoztatása felelôséggel jár, és Marosvásárhelyen való jelenlétemmel, s annál kevésbé aláírásommal nem szentesíthetek egy jelentést olyan eseményekrôl, amelyeknek szemtanúja nem voltam. Felkértem, hogy a rendelkezésemre álló gépkocsival szálljunk ki a jelzett három helyszínre és utána jelentsük azt, amit láttunk és tapasztaltunk. Miután ettôl nem voltam hajlandó elállni, kénytelen volt velem együtt a március 15-i megemlékezés mindhárom helyét végigjárni. Mindenütt a legnagyobb rendben és a marosvásárhelyi magyarságra jellemzô fegyelmezettségben lezajló megemlékezés tanúi voltunk. Semmi rendbontást, egyetlen kibontott magyar zászlót, annál inkább románellenes uszító jelszavakat nem tapasztaltunk. A jelentés lekerült a napirendrôl, de megrökönyödve hallottam a késô esti híradásban, Bukarestbe való visszaérkezésem után, hogy "Marosvásárhelyen románellenes tüntetés és rendbontás volt". Sajnos hiába tájékoztattam a kormányt az általam tapasztaltakról és kértem a Román Televíziót, hogy helyesbítsen.

Ion Scrieciu tábornok, Ion Judea ezredes és Vasile Târa ôrnagy keze benne volt a készülô magyarellenes pogrom elôkészítésében s erre "a felsô rábólintást" megkapták, mint ahogy ez történt Szatmárnémetiben is, ahol március 15-én Vasile Târa ôrnagy Vasile Mois helyi vatrás vezetô oldalán szervezte az RMDSZ elleni támadást.

Bevallom, hogy feszült érdeklôdéssel olvastam végig Király Károly önvallomását távolról sem könnyû életútjáról. Nehéz megértenem a vele szembeni bizonyos ellenszenveket. A néha durvaságig menô megjegyzéseiket, darabos és írói vénát magának nem vindikáló ember vetette papírra, úgy, ahogy látta és látja néha elkeseredéssel az átélteket. Nem rejtette véka alá a letûnt rendszerrrel és szereplôivel való kapcsolatait, még a vadászatokat sem a volt diktátor társaságában. De az vesse szemére a nómenklaturista múltját, aki mert nála bátrabban szembeszállni a Ceausescu elnyomó és felszámolásunkra törô rendszerével. Hogy Király Károly könyve szenvedélyesen szubjektív, hát Istenem, ki nem az közülünk, aki önéletírásra adja fejét. Ki ne keresné, Misztótfalusi Kis Miklós szavaival élve, a maga mentségét.

Bizonyára, könyve megjelenése és olvasta nélkül nem vetettem volna papírra a fentebb leírtakat. Csupán jelezni akartam, hogy az általa leírtakat itt-ott mindenki a maga pászmáján, élettapasztalataival a háta mögött, kiegészítheti és vitába szállhat vele. Nem törölhetjük ki közelmúltunkból markáns jelenlétét és politikai életünkben betöltött szerepét, még akkor sem, ha a visszaemlékezése nem mindenkire nézve és nem mindig hízelgô, mert a hízelgés sohasem volt kenyere.

Dr. Demény Lajos