Erikson megállapítása: az identitás kérdése manapság éppoly stratégiai jelentôségû dologgá vált, mint Freud idején a szexualitásé volt. Az utóbbi évtizedekben világszerte jelentkezô etnikai reneszánsz mozgalma igazolja, hogy az önmeghatározás igénye nemcsak individuálisan, hanem csoport - népcsoport - méretekben is munkál. Etnikailag homogénnek tekintett országokról derül ki, hogy a kultúrák, értékrendek sokféleségét képviselik: Spanyolországban a katalánok, Nagy-Britanniában a walesiek, Franciaországban a baszkok és a bretonok kívánják megkülönböztetni magukat a többségi etnikumtól. Különösen jellemzô ez közelebbi régiónk, a Kárpát-medence viszonyaira, amely eredetileg is vegyes népességû terület volt, és az is maradt.

Kétségtelen: akadnak nézetek, amelyek az etnicitás fogalmát csupán szociológiai szempontból ítélik relevánsnak, a nyelvi-kulturális faktort másodlagosnak tekintve. Sôt, gyakorlati példa is van arra, hogy egy népcsoport nyelvét elveszítve is törekszik azonosságának megôrzésére. A közép- és kelet-európai tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ha itt egy nép elveszíti anyanyelvét, nemzeti emlékezetét, nincs módja saját kultúráját mûvelni és azon nevelkedni, az a népcsoport elôbb-utóbb menthetetlenül asszimilálódik, elveszti identitását. A nyelvi kérdés fontosságát egy aktuális negatív példával illusztrálhatjuk: az új szlovákiai nyelvtörvény és a romániai iskolai törvény megszorító intézkedései bizonyítják, a többségi társadalom igenis nagy jelentôséget tulajdonít a nyelvi kérdésnek.

Az 1868. évi nemzetiségi törvény világviszonylatban is úttörô jelentôségû tett volt: egyenlô jogot adott a haza minden polgárának, tekintet nélkül a polgár nemzetiségére, anyanyelvére, vallására. Az I. világháború után a Kárpát-medencében felerôsödô többségi nacionalizmusok nyilvánvalóvá tették, hogy a kisebbségi népcsoportoknak külön jogvédelemre van szükségük fennmaradásukhoz. Napjainkra végképp kiderült: a nemzetiségi kérdés liberális kezelése nem vezet eredményre; nem elég a kisebbségekhez tartozó személyeknek ugyanazokat az egyéni jogokat biztosítani, mint a többséghez tartozóknak. Ha a kisebbségi népcsoport fennmaradását nem támogatja többletjog, anyagi támogatás, ha nem rendelkezhet saját intézményekkel - egyházakkal, társadalmi és politikai szervezetekkel, kulturális intézményekkel -, akkor körükben az egyéni identitásôrzés kívánalma is meghiúsul.

*

Az iskola az anyanyelv megôrzésének és mûvelésének talán legfontosabb színtere. A környezô országokban élô magyar diákok (számuk kb. egyharmada az anyaországi lélekszámnak) többnyire olyan iskolákba járhatnak, amelyek a kétnyelvûséget kívánják megvalósítani. A kétnyelvûségnek azonban többféle válfaja létezik. Közülük az iskola csak annak a kialakítására törekedhet, amelyben az anyanyelv (a kisebbség nyelve) a domináns, mert ellenkezô esetben maga az iskola gyorsítja fel a nyelvcsere, az anyanyelvvesztés folyamatát. Akik azonos elvárásokat támasztanak a két nyelvvel szemben, azok voltaképpen egyenlôségjelet tesznek fontosságuk tekintetében. Pedig az élet minden rezdülésére kiható anyanyelv szerepe nem hasonlítható össze egy olyan nyelv szerepével, amely csupán eszköz a többségi társadalomba való - szükséges mértékû - integrálódásra.

Nem vitatható a család nyelvátörökítô szerepének fontossága sem. Ennek sajnálatos megszûntét kell regisztrálnunk a magyarországi nemzetiségek esetén, akik mára a nyelvcsere elôrehaladott állapotába jutottak. Ilyen esetben az iskola kénytelen az anyanyelvet másodnyelvként tanítani, ám az oktatás célja az anyanyelv megtanítása. A környezô országok magyar kisebbségi iskoláival más a helyzet. Elegendô okunk van állítani: a szlovák, a román oktatáspolitika célja nem a magyar, hanem a többségi nyelv elsajátíttatása. Magyar többségû, kompakt telepítettségû körzetekben hajlamos kétnyelvû iskolát mûködtetni magyar tannyelvû iskolák helyett, s a szórványban élô magyar családok gyerekei pedig gyakorta többségi iskolába kényszerülnek. Így pl. Szlovákiában minden negyedik magyar gyerek szlovák iskolába jár, ahol a magyart még tantárgyként sem tanulja (a középfokú oktatásban, különösen a szakoktatásban a helyzet még sokkal rosszabb). A leépítési folyamat veszélyességét jelzi, hogy szinte közvetlen összefüggés van a magyar iskola megszûnte és egy adott település magyar lakosságának csökkenése között. (Ez történik a nyelvi-etnikai peremterületeken.)

Több kísérlet igazolja: a kisebbségi nyelvben elért teljesítmény általában függvénye az anyanyelvû oktatás mennyiségének. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a kisebbségi nyelv jelenléte az iskolában növeli a nyelv presztízsét és a hasznosságába vetett hitet. Ám még az alapvetô feltéteket biztosító nemzetiségi iskolák diákjai körében is kedvezôtlen jelenségeket tapasztalunk: egy szlovákiai vizsgálatból kitûnt, hogy még a magyar domináns kétnyelvû tanulók is gyengébb teljesítményt értek el szinonimák alkotásában (egynyelvû) magyarországi társaiknál, sôt a magasabb szintû kognitív feladatok megoldása során általában a többségi nyelvet választják.

Az iskolai, munkahelyi, közéleti anyanyelvhasználat elé tornyosuló akadályok következtében egyre nagyobb tömegek anyanyelve szorul vissza a magánéletbe, marginalizálódik. Ám nemcsak a köznyelv, de a szaknyelv is sztenderd eltérô változatokat produkál - természetesen az államnyelv hatására. A környezô országok magyar pedagógusai szakmájukat általában nem az anyaországban tanulták; az általuk használt szaknyelv szókincsét, frazémiáját a többségi nyelv sajátosságai terhelik meg. A Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor által felhozott kompenzációs megoldás sem járható út: az Erdélyben megjelent Lélektan címû tankönyv számûzi a szövegbôl a temperamentum, a memória, az amnézia szavakat, viszont a fordítással készült mondatok gyakorta magyartalanul követik az eredetit.

A nyelvromlás okozói természetesen nem a kisebbségben élô magyar pedagógusok, hanem az intézményrendszer fogyatékosságai, a többség nyelvi-kulturális türelmetlensége, esetenként hegemóniára való törekvése. Olyannyira nem, hogy magyarországi olvasáskutatók - Nagy Attila, Gereben Ferenc és mások - mutatták ki egy közelmúltban végzett összehasonlító vizsgálat során: a határon túli magyar pedagógusjelöltek tudatosabban készülnek pályájukra anyaországi társaiknál, hivatásukat pedig úgy fogják fel, mint lehetôséget a társadalmi problémák megoldására, a magyar kultúra terjesztésére.

Elegendô okunk van feltételezni: a kisebbségi magyar kultúra és életkeretek pozícióit veszélyeztetô törekvések hatására, annak ellenében erôsebb p.o. a székelyföldi diákok magyarságtudata az anyaországinál. Sôt, az említett vizsgálatból az is kitûnt, hogy a magyarságukat a többség ellenében vállalók általában értékes irodalmi ízléssel rendelkeznek. A kisebbségi helyzetbôl fakadó hátrány elônnyé fordul; a Székelyföldön a kedvenc írók listáján a magyar klasszikusok dominanciája érvényesül: legszívesebben Jókait, Mikszáthot, Tamásit, Sütôt és Petôfit olvasnak.

A székely diákok egyharmada feltétlenül bízik a jövôjében, míg a határ menti szlovákiai tömbmagyarság tagjainak csak egyötöde, éppúgy, mint az anyaországiaké. Az olvasást motiváló értékfaktorok tekintetében nincsenek ugyan számottevô különbségek a szlovákiai, erdélyi és magyarországi diákok között, viszont az egyenlôséget, a munka örömét, az üdvözülést és a szabadságot a székelyföldiek fontosabbnak tartják, mint a másik két csoport tagjai. (Az egyháznak ugyancsak nagyobb jelentôséget tulajdonítanak identitásuk és anyanyelvük megôrzésében.)

*

Nincs mód e helyütt arra, hogy a kisebbségi magyar kultúra teljes keresztmetszetét átvilágítsuk. Le kell mondanunk errôl, noha tudjuk: a magyar könyvtárak kiemelkedô szerepet játszanak az anyanyelvi mûvelôdés pozíciónak megerôsítésében, s hogy az élô szó erejével ható magyar színházmûvészet mit jelent a környezô országok magyarsága számára stb. Néhány szót kell azonban ejtenünk a határon túli magyar egyházakról. A keresztény egyház szerepe a magyar nemzeti mûvelôdésben - az európai tradícióknak megfelelôen - fundamentális jelentôségû az államalapítás óta. Különösképp az lett az I. világháború után kisebbségbe került magyar nemzeti közösségek számára. Amikor a világi intézmények - iskolák, könyvtárak, kiadók, egyesületek, tudományos mûhelyek stb. - mûködése veszélybe került, sok esetben az egyház maradt a nemzeti emlékezet ôrzésének, az anyanyelv ápolásának utolsó védôbástyája, mintát adó rituális szövegeivel, erkölcsi normáival, áldozatos karitatív tevékenységével.

*

Sajnálattal tapasztaljuk, hogy évrôl-évre nô az elvándorlás a környezô országok magyar közösségeibôl. Ennek oka nem kizárólag gazdasági természetû dolog (ilyen alapon nehezen lenne magyarázható a Szlovákiából történô bevándorlás), de nagy szerepet játszik benne az említett anyanyelvi mûvelôdési lehetôségek (elsôsorban az iskolai oktatás) folyamatos beszûkülése.

Láttuk azonban azt is, hogy a nehézségek alkalmasint a magyarságtudat és a hagyományos értékrend ôrzését involválják körükben. A székelyföldi (csíkszeredai) Kulturális Antropológiai Munkacsoport közelmúltban lebonyolított vizsgálatából azt is tudjuk, hogy a kompakt erdélyi magyar közösségekbôl vendégmunkára Magyarországra érkezô személyek célja nem szülôföldjük elhagyása, értékrendjük, kultúrájuk felszámolása, hanem éppen ellenkezôleg: az anyaországban szerzett javakat és az itt szerzett tapasztalatokat hagyományos életmódjuk, kultúrájuk megszilárdítására kívánják használni.

*

Összefoglalva tehát: elsôsorban az iskolarendszer anomáliái következtében határozottan romlottak a környezô országok 3,5 milliós magyarságának esélyei anyanyelvének megtartására, identitásának megôrzésére. Szerencsére nem következett be azonban a magyar kisebbségek felmorzsolódása, anyanyelvének, kultúrájának, nemzeti emlékezetének elvesztése. Helyzetük orvoslására nem elég viszont az ô szándékuk, eltökéltségük magyarságuk megôrzésére, s az anyaország erkölcsi-anyagi támogatása sem elég. Az érintett országok államvezetésének is látnia kellene: a kisebbségi magyarok kollektív kulturális jogainak megadása nélkül nem építhetik ki saját demokratikus államberendezésüket.