Kisebbségben a modern idôk után

Appignanesi a modernitás lényegét az "épp most" (modo) latin kifejezés szóeredeztetésével a múlt elutasításában látja.¹ A modernitás a szerzô szerint nem más, mint "rettegés a régitôl". Valójában mindez nemcsak a Bauhaus vagy a politikai holdudvarú futurista, konstruktivista modernizmusok érzelmi, ízlésbeli háztartásának kérdése. Talán ezért a modernizmust nem Adorno által javasolt születési idejétôl, a múlt század közepétôl, vagy az Appignanesi által javasolt korszaktól: a tömegtermelés technológiai robbanásától, a századfordulótól számítjuk, hanem fogantatásától: a kartéziánus gondolkodás kialakulásától és a polgári forradalmak korszakától. A modernség így nem pusztán korszak, hanem a gondolkodás, közlés és érzékenység sajátos módja is, a történelmi döntéshozás generatív grammatikája. Ahogy Lyotard írja Descartes Értekezés a módszerrôl c. paradigmateremtô mûvérôl: "E vallomás tartalma azonban nem az énnek Isten által való megfosztása mindentôl, ami az övé, hanem az én arra irányuló erôfeszítése, hogy az uralmába kerítsen mindent, ami adott, önmagát is beleértve."²

Ez a héjain és kötésein kívül került személy vállalkozása. Ez a kihéjazódás azonban csalárdul összekapcsolódik az emancipáció eszméjével. A szerves kötôdéseibôl kisodort, kisodródott én kompenzatív állapota lehet az elvont osztályidentitás, a tömeglét, vagy az elvont, felszínes és tagolatlan nemzeti énazonosítás, illetve a helyivel szembehelyezett globális identifikáció is, melyek az Ént fosztóképzôs módon váltják ki a helyi, a bentfoglaltság éntörténeti tekintetben szerves és egészleges énazonosításaiból. Az Én felszabadítása gyakran nem több, mint a létezô és történelmileg kötött Én feladása, a sors megoldása pedig csak a feladatot megkerülô sorsfeladás. Az identitásválasztás szabadsága csak ebben a társaslétet és szellemet befoglaló "ökológiai" tükörben hitelesíthetô.

Lyotard, a posztmodern filozófiai gondolkodás francia képviselôje a kudarcot vallott nagy történeti elbeszélések példáinak tekintett eszmékben, mint a felvilágosodás, a tôkés gazdaságfilozófia vagy a marxizmus evilági megváltástanában, az emancipáció gondolatát, a szabadságígéretet találta közösnek.

Saját olvasatunkban nem az ökologikum bölcsességét is hordozó - más szabadságok terében együtt létezô - organikus szabadságot, hanem a manipulatív korlátlan szabadságígéretet vagy a felismert szükségszerûség kalodájába fogott fosztóképzôs szabadságképet látjuk e felfedés tárgyaként. Az organikus szabadság fogalma magyarázatot igényel. Az organikus létszabadság a "létbe való elmélyülô beilleszkedés szabadsága". Ezzel szemben áll a modernizáció "megvalósíthatósági szabadsága",³ valamint a globalizáció "dekonstrukciós szabadsága".⁴ Ezt a konfliktust tükrözi a fenntartható fejlôdés és a fenntartható környezet reménytelen vitája, melyben az ökológiai gondolat jelenleg vesztésre áll, ahogy azt az aláíratlan nemzetközi dokumentumok, mint a kudarcos Riói Egyezmény is tanúsítják.

A szabadság ígéretének Székely János-i vagy Skinner-i keserû kritikáját a háttérben sejdítve, itt most csak egy mozzanatot emelnénk ki, a szabadságígéret kötésekbôl, kötôdésekbôl kioldó csábítását, mely az aktuális elbeszélôk akaratának terébe sodorja a kezdetben magánvaló módon kívül állók sokaságát. Ha nincs egyensúly ezen "elhíváshullámok" és a múlt által felépített szerves szellemi és társas környezet mintázatai között, akkor a nemzedékek, létformáik között tragikus (kommunikációs, szociális) szakadékok támadhatnak.

Ezek az evilági irracionalista és racionalista, kommunista vagy konzumista megváltástanok kudarcot kudarcra halmoztak, és a beváltatlanság kísérte a legnemesebb ígéreteket is. Lyotard-t idézzük: "Minden jel arra mutat, hogy az a hatalmas erôfeszítés, amelyet a Jogok kiáltványával fémjeleznek, s amely arra irányult, hogy a népeket lecsupaszítsa narratív legitimitásuktól, amelyet az idôk folyásirányával szemben állónak tartottak, s hogy egyedüli legitimáló elvként fogadtassa el velük a szabad honpolgáriság Eszméjét - amelyet viszont e folyásiránnyal megegyezônek véltek -, minden jel arra mutat, hogy ez az erôfeszítés, amelyet két évszázadon keresztül különféle utakon-módokon folytattak, megbukott. E bukás elôjelét már az egyetemesnek nyilvánított Kiáltvány szerzôjének megjelölésében felfedezhetjük, amely imígyen hangzik: »mi, a francia nép«."

A posztmodern mérlegére került modern történelem másik gondja a legitimitás, és újra Lyotard-hoz kell fordulnunk, hogy a modernizmus kritikáját illetôen a neokonzervatív alapállás tévesen kiosztott címkéjét elkerüljük.

"Hosszas fejtegetés helyett mindössze arra utalnék, hogy mi, franciák képtelenek vagyunk elgondolni a politikát, filozófiát vagy az irodalmat anélkül, hogy eszünkbe ne jutna, miszerint a modernségben mindez, vagyis politika, filozófia, irodalom a bûn jegyében fogant. 1792-ben bûntettet hajtottak végre Franciaországban. Megöltek egy derék, egészen szeretetre méltó királyt, aki maga volt a legitimitás megtestesítôje."⁵

Nem a royalizmus iránti lojális kegyelet szándéka vezet bennünket az idézetválasztásban, a modernség múltiszonya testesül meg e történelmi justizmordban. A régitôl rettegô újat akarók a lélektan dialektikájának kényszerû szabályai szerint valóságos rettegést hoztak a régiben rekedtek számára. A királygyilkos forradalmak freskóit veresre festette a skótok, írek, vendée-i parasztok vagy az orosz arisztokraták vére. Cromwell vagy a jakobinusok ecsetkezelése semmiben sem maradt el a huszadik század genocid modernizmusainak gesztusaitól, színdinamikájától. Ami a számlakönyv egyik oldalán a racionalitás, a harmadik rend felszabadulásának aktívumaként jelentkezett, az a másik fél más természetû történetfilozófiai könyvelésében tragikus "passzívumként", népirtásban testet öltött szenvedéstörténetként mutatkozott. Míg a rendies közösségeket illetô jogegyenlôtlenségekbôl kiszabadított egyén számára felszabadultak az utak, addig a közösségi kötésekbe ágyazott hagyományos létformákat e változások nem kímélték.

A modernizmus felé tett elsô lépésektôl a megkésett állampárti modernizációs önkényig e modernizáció a természetben foglalt létformákkal, természetes közösségekkel éppoly ökocid módon bánt, mint magával a természettel. Morus Tamás "emberevô birkái", a bekerítési mozgalmak éppúgy példázzák ezt, mint a vendée-i parasztok vagy a harmincas évek elején véghezvitt mesterséges éhínség ukrajnai éhen halt parasztmilliói. Ne feledjük, Spengler a parasztra az "organikus ember" kifejezést használta. Hogy a példáink kárvallói a történelmi jelenlét mélyebb rétegzôdését ôrzô és az uralkodó jelenbôl kiszorult népek vagy társadalmi rétegek, sokszor kisebbségek közül kerültek ki, aligha a véletlen vagy pusztán az erôviszonyok mûve. Mintha a múlton a korabeli jelen kétszeres bosszút állva - kiirtva önmagából a rendiség régiségét -, erôt és hatalmat vett volna a régiség népein, létformáin is. A modernizmus látomásán kívül esô, évtízezredes állandóságban és természetbemerültségben élôk végzete már a jelen ökológiai eszkatológiájának részét képezték. A kelta, vendée-i vagy ukrán parasztok pusztítása egyben a Hely, a lokalitás pusztítása is volt - ökocídium.

A Hely öntörvényû létformáit (tájhazákat, néprajzi-történeti térségeket) és vele együtt a történelmi létezés védett zugait persze a modernitás békés mûködésmódja sem kíméli. Pedig a kisebbség természetes emancipációs esélye a Helybenlét egyenrangúsága, az otthonlét élménye, az ökológiai értelemben is szerves bentlét biztonsága és megkérdôjelezhetetlen magától értetôdôsége. Ahogy a modernizmus megrendítette az egyediség kizárólagosságát a mûvészetben - gondoljunk Walter Benjamin vonatkozó gondolataira a modernitás sokszorosító technikái és az egyedi mû aurája közötti ellentétet illetôen -, úgy számolt le a mindig egyedi Hellyel a vasút, a rádió és a televízió vagy akár a folyamszabályozás. Mindez persze rengeteg jót, kényelmet, munkaalkalmat, civilizációs áldást, egészségügyi fejlôdést hozott. A kidobott múlt leltárát a gyakorlati létben már elalkalmatlanodott tárgyak, munkamódok és a látszólag érvényét veszített gesztusok, szokások, viseletek és történetek képezték. A veszteség valódi súlyát az "örök jelen" fájdalomérzéstelenítô mechanizmusai vagy sokkterápiás mechanizmusai el is fedték. A kisebbség számára mindez mégis saját léte fájdalmas leltározását, a múlt és jelen szorongásos alkímiáját hozta.

A kisebbség viszonya ugyanis más az idôhöz, mint a többségé, hiszen a jövôtôl épp jelenbeni korlátozottsága szigeteli el. A jelen és a jövô ellenôrzésében egyenlôtlen részvénnyel rendelkezô a múlt felé fordul, s dalaival, érzelmeivel, mítoszaival és sajátosan tükrözô és tükrözött létével ellenôrzi azt, már amihez hozzáfér saját csonkuló múltjából. Népmesei csapda az, ha a múltért is meg kell harcolni. A jelenbeli kontrollvesztés egészséglélektani nyomása ellensúlyok keresésére indít, ezért a kisebbségi kiszorul az "épp mostból". Ennek a múltért való küzdelemnek a tétje a csoportot legitimáló elbeszélés léte, lehetôsége.

Ritkán menekülhet elôre a jövôbe, ahol a versengés erôsebb és a mozgósítható források szûkösebbek. Így marad a múlt idô, mint látszólagos, a maga teltségében is üres niche (létfülke). Ezért a kisebbség érzékenyebb a múltra, és szorongva tekint a jövôre, mint a fogyatkozás horizontjára. A kisebbség így ritkán modern. Vannak azonban történelmi helyzetek, amikor a modernitás a múlttal szemben megfogalmazott jövô ígérete, és a geopolitikai (öko)kényszerek alkalmat teremtenek a kisebbség számára, hogy a lomhább többséggel szemben az új hozta létfülkéket - többnyire ideiglenesen - el tudják foglalni. Példa erre a Magyar Népi Szövetség története, az erdélyi magyar baloldaliság alkalmazkodási vállalkozása, és e történet szomorú nyereség/veszteség mérlege, melyrôl Tamás Gáspár Miklós ír családtörténeti személyességgel és kíméletes kíméletlenséggel.⁶

Az új és a kisebbség més természetû kapcsolatáról szól, hogy vannak történelmi helyek - ilyen volt a történelmi Erdély is -, mely változatos niche-eket kínálhat az új miatt üldöztetést szenvedô kisebbségek számára.

A kontrollínséges kisebbségi lét eleve traumafeldolgozó (elaboratív) kísérlet. Kudarc esetén ez könnyen tetten érhetô, az öngyilkosság például Franciaországban máig a bretonok körében a legmagasabb, és erre utalnak az egészséglélektan más nyomormutatói is, mint az alkoholizmus, betegség, társadalmi beilleszkedési zavarok magasabb gyakorisága. Az amerikai ôslakók orvosi antropológiája széles példatárat kínál, sokat olvashatunk Jilek munkáiban a Nyugati Part indiánjainak körében tapasztalt anómiákról, kóros egészségi mutatókról. Mindebben az egészséglélektan tanúsága szerint a helyzet ellenôrzésének hiánya, a tanult tehetetlenség állapota, az önbizalom, énerô alacsony szintje és a szociális támogatottság elégtelensége játszik szerepet. A kultúravesztés által szétzilált kisebbségi társadalomban mindez felerôsödik.

Ugyanakkor a múltban gazdag kisebbségi lét kínálta kerülô utak sajátos perimodern ösvényrendszert kínálhatnak az eltömegesedés ortegai látomásában vagy az elidegenedés könyörtelen folyamatában pusztuló hagyományos értékek és készségek jövôbe csempészéséhez. Az anyagi ínség segítheti az egymásra szoruló nagycsaládok egybentartását, a hivatalos kultúra alá szorult etnikai mûveltségek otthonossága, a modernizációval szemben álló védelmi reflexei pedig magát a kulturális érzékenység alapszerkezetét tarthatják életben. Valójában az értékek egérútjáról beszélünk a kor végítéletszerû értékválságában. Az azonban, hogy a kisebbségi lét arisztokratikus méltóságát megtalálja-e, vagy önfeladó, önpusztító végkifejletre jut - a közösség közös karmikus felelôssége. Kulcskérdés tehát, hogy a jelen csonka halmazán keresztülhaladó kisebbség milyen többletmúlttal és milyen saját jövôvel tud dolgozni.

Ilyen értelemben a modernitás harca a Hellyel és a Múlttal egyben hadüzenet nélküli háború a kisebbségek ellen. Az eredmény sok helyen nyelvcsere, felolvadás, az Én kicserélése lett. Az emberföldrajzi változások, az ortegai vertikális népvándorlás a tájhazák, apró falvas térségek kiürüléséhez vezetett, a kisvárosok is a gazdasági recessziók függvényében változtatják hordképességüket, és ez a szeszélyes klíma csökkenti az emberek ragaszkodását, a megmaradást. Az elvándorlás, beolvadás, lecsökkent gyermekvállalás és megnövekedett halálozás a demográfiai statisztika nyelvén a kisebbségi lét halálának pátoszmentes prózája. A kisebbséget hordozó régiók ökológiai és gazdasági, spirituális hordképességét a hatalom racionalitása, de a modernizáció spontán folyamatai is szûkíthetik. Ehhez a születés kórházi körülményei között gyakran traumatizált és a korai munkába állás miatt vagy a frusztrált modern nôi magatartás miatt zavart anya-gyermek kapcsolat is hozzájárulhat. A mindebbôl következô kötôdészavar a kisebbségi társadalom dekonstrukciójának kulcsmozzanata lehet.⁷

Mindez szerepet játszhat a modernitás sajátos teremtményének, a természeti és társas környezetébôl kihéjazott (dehabilitált) ember genezisében. "Fogantatásának" felelôségében - emlékeztetünk a fenti Lyotard idézetre - talán még olyan hatalmas elme is osztozni látszik, mint Descartes. A kisebbségelhagyók között ez a személyiségtípus gyakoribb lehet.

A kötéseibôl felszabadított racionalista egyén századunk "sikerembere". A gyermeket nem vállaló yuppie, a környezettel kíméletlenül leszámoló profitmaximáló, a munkaholista, a szenvtelen költözködô, a válási statisztikák szinttartó áldozata mind-mind szomorú példái a környezetével szembekerült egyén tragédiájának. Ez a minden határon túl racionalista egyén foglalata ama descartes-i absztrakciónak, a res extensa és a res cogitans szembeállításának.

Azonban a gondolkodás nem önmagába zárt létforma, alapvetôen közösségi eredmény, mely a kultúránként különbözô észjárásokban meg is nyilvánul. A gondolkodás közvetítôje és alakítója, a nyelv társadalmi közeg, de feltétele a megtartó és éltetô természeti környezet is. Ezért az egyén szabadsága elválaszthatatlan az ôt befoglaló társadalmi és természeti környezet szabadságától. Az embert e környezetek szerves kötéseibôl "kiszabadítani" nem lehet sérülés nélkül, ezért inkább a kiszakítás szó kínálkozik a mûvelet leírására. A kulturális múltjából, és természetes létfülkéjébôl kiszakított ontológiai nincstelen többségként és kisebbségként egyaránt rokkant. A fentiekbôl azonban az is kitûnik, hogy a jelenbe vetettség szenvedélybetegsége, a trend, a divat, az "éppen most" szerinti lét másképp fenyegeti a többséget és másképp a kisebbségben létezôt. A többségi számára a tragédia többnyire rejtve marad, de kisebbségi számára mindez a többnyire csak egyénként bejárható út - az önfeladás útja.

Kérdés, hogy milyen környezetet kínál az aktuális "éppen most utáni éppen most" korszak, a posztmodern a kisebbségek számára. Ha Derrida az ész zsarnokságáról és a középpont megszüntetésérôl beszél, az egyben a pusztító és homogenizáló racionalitással szembeni lázadás is. Feyerabend megengedô magatartása - a minden mehet - szintén jót ígér a kisebbségi létidiomák engedélyezéséhez. Hiszen nincs már megkérdôjelezhetetlen norma, kódkeret, vonatkoztatási pontháló, a derridai szemlélet szerint nincs középpont. Azonban ez a logika nem áll meg a kisebbségi közösségek határainál, könnyedén bontja fel azt. Hogy a kisebbségi lét mint adott történet - szenvedéstörténet - elbeszélések végtelen halmazaként szûnjön meg, mint elbeszélhetetlen, s ami a nagyobb baj, együttes élményként megélhetetlen állapot. A pluralizmus, a multikulturalitás így egyszerre kínálnak utat haza és világgá a perimodern ösvényeken érkezô és hûséges természetû kisebbségeknek.

A kisebbségi lét sajátos részvényesei a többségi létben élôk is. Részint mert könnyen kerülhetnek a kisebbségi lét szorongásos, viktimológiai kisugárzásának válaszmagatartást kiváltó erôterébe. Egyébként a többség is csak a kisebbség tekintetében homogén többség, amúgy nagyon is tagolt, bonyolult ökoszisztémát alkotnak szociológiai és tájtörténeti tagoltságú részei, melyek akár kisebbségnek is tekinthetôk. Másrészt mert a személyiséget, az Ént, - különösen ha posztmodern górcsôvel vizsgáljuk - mindinkább összetett rendszerként, ökoszisztémaként kell kezelnünk, melyben kognitív, szociális vagy akár ösztöndeterminált viselkedéses kisebbségi állapotok szervesülnek vagy szervetlenednek személyiséggé. Így a kisebbségi identitások iránt türelmetlen homogenizáló modern nemzettudat emberképe fosztóképzôs egyszerûsítések csapdáival fenyeget, melybôl az árnyalt ökológiai megközelítés talán kiutat kínál.

A többség kisebbségek iránti empátiáját fokozhatja, ha saját tagjaiban is felismeri a kisebbségi lét jegyeit. A tömegkultúra világában a kevesek mûveltsége maga is kisebbségi léttudatot teremtô tényezô. S fordítva, a társadalmi kisebbséghez tartozás a személy kompenzitív kultúraéhségét, minôségigényét felerôsítheti, létét szellemi értelemben megfordíthatja, reflexivitással töltheti meg. Másfelôl sokszor a kisebbségi létrészvénytôl csak a vonatkozó mûveltségrészvény elvetésével szabadulhat meg az egyén. Így a kisebbségi lét minôségi mértékkel is mérhetô, és e mûvelet sajátos alkímiája a fogalmat akár ellentétébe is átfordíthatja. Kisebbség és többség viszonya közös és elkülönböztetô jegyek, etológiai invarianciák és a helyzetbôl fakadó szerves aszimmetriák sajátos egysége - kölcsönösségük - kifejezésre juthat a niche megosztásában, szimbiózisban, versengésben, társadalmi kaszthierarchiába foglalt termelô-fogyasztó viszonyban, vagy szélsô esetben ragadozó-préda dramaturgiára feszített játszmák változatos világában. A "mi" és a "ti" etnocentrikus észlelési és viselkedési csapdákkal aláaknázott mezôje ez, melynek általános kulturális antropológiai elemzését Kürti Lászlótól már olvashattuk.⁸

Úgy tûnik, ezen általános emberi, de mégis nehezen viselhetô sorsproblémák tárgyilagos elemzéséhez aligha kerülhetjük el az ökológiai szemlélet kínálta metaforát.

Ilyen értelemben a kisebbség léte is kulturális ökológiai minôség, ahol a közös értékrendszer, a csoportot, népességet behálózó és határoló érintkezés a "közös ihlet" tere. A megértés, együttérzés léttere sajátos "niche"-nek (élôhely) tekinthetô. Ez a közös hermeneutikai tér - mint "társadalmilag jóváhagyott" tudás- és jelképi rendszer - valójában az emberi érintkezés hálózatát tudati és társas ökorendszerré avatja. Heidegger metaforája, mely szerint "a nyelv a lét háza", a kisebbségi létre fokozottan igaz. A nyelv megôrzése és éltetése így a kisebbségi megmaradás valódi "háztartása".

Ugyanakkor maguk a kisebbségi közösségek is a többséggel vagy más kisebbségekkel szerves kapcsolatrendszert, ökoszisztematikus viszonyt alkothatnak. A hagyományos társadalmak szervezôdésiszerzôdési alakzataiban, mint a sztyeppei nomádtársadalmak vagy a feudális társadalmak sajátos etno-ökoszisztémái, a különbözô nyelvû, vallású csoportok mellérendelô viszonyban álltak egymással. A központosított hatalom mellett a különbözô mûveltségek tagolt és egymást kiegészítô "niche-ekben" (francia szerzetesek, itáliai szôlômûvesek, határôrnépek, német, sváb, szász bányászok, izraelita, böszörmény, örmény kereskedôk) szervesülô társadalmi ökoszisztémát hoztak létre. A magyar történelemben a niche megosztás számára kedvezô történelmi klímát jelenthet a politikai mellérendelés hagyománya, melyet a politikai antropológiai vizsgálódás a hagyományos magyar társadalomszervezési gondolkodásmód rejtett elôttes, szabályszervezô rétegében lát meg. Karácsony Sándor erre A magyar észjárás címû mûvében meggyôzô kísérletet tesz.⁹ Ez a többnemzetiségû, többvallású, többnyelvû államiságot mûködtetô mellérendelô és önrendelkezést tisztelô ökoszisztematikus szervezôelv fedezhetô fel Szt. István befogadó gyakorlatában, írásos politikai végrendeletében, mely a többnyelvû társadalom erejére hívja fel a figyelmet. Bár ezt az Intelmekben feltáruló ars politicát kissé zavarja ugyanakkor az államalapítónak a tömbszerû települt törzseket elkeverô, széttelepítési gyakorlata. Ennek ellenére a magyar történelmet áthatja a mellérendelô elvnek az érvényesülése. A székelységnek vagy a betelepülô jászoknak és kunoknak nyújtott önrendelkezés, politikai többletjogok, a vármegyei és a szabad királyi városokat illetô autonómiák, a XV. században a tordai országgyûlésen Európában elsôként kimondott vallási türelmi rendelet, az elsô európai nemzetiségi törvény e gondolkodásmód ékes példáit adják. Számos magyar történelmi példa sorolható a politikai önkorlátozásra, mely a másik (kisebbségi) fél érdekeinek elônyben részesítésével a saját szabadság korlátozását mutatja, és ez fellelhetô példaadó vagy hibás történelmi döntések esetében is. Ahogy már említettük, a Karácsony Sándor-i nyelvészeti antropológiai kísérlet ismeretében e történeti arculat mélyén a magyar nyelvben a mellérendelô szerkezet elsôdleges jelenlétét, a magyar észjárás mellérendelô voltát mint rejtett kognitív szervezôelvet véljük felfedezni. Karácsony Sándor intuitív gondolatai jóval megelôzték a kognitív antropológia és a Noam Chomsky-féle generatív grammatika idevágó szempontjait. Karácsony a magyar, illetve keleti vagy ázsiai gondolkodásként értelmezett észjárást a polgárias, nyugati civilizáció az ént erôteljesen hangsúlyozó és elvonatkoztató jellegû gondolkodásával szemben mint premodern, természetes rendszert láttatja. Sajátos nyelvészetiantropológiai és szociálpszichológiai munkájában a nyelvek mélyszerkezete és az adott közösség létformáinak kölcsönhatása rajzolódik ki. Merész állítása szerint az alárendeléses észjárás valójában képtelen a mellérendeléses észjárás nyelvi, társadalmi - és tegyük hozzá - a környezettel való viszonyában jelentkezô tényeit értelmezni. A mellérendelés a társas logikában nem azonosítható az egyenlôséggel, a jelölés elve különíti el. "Az »egyik a másikra nézve« relációja jelöl, és ez a mellérendelés. Ha tehát mellérendelek egy párt, az egyiket mint egyiket, a másikat mint másikat tekintem relációban, nem pedig mint egyenlôt." Az ökológiai szemléletnek is lényegi eleme a relációk és a minôségek együttes értelmezése, és e szemléleti sarokpont nélkül a kisebbségi lét sem értelmezhetô.

A foglalkozásrendi jelleg és a hagyományelvûség a közösségek között munkamegosztás, és niche-megosztás révén szerves egyensúlyt teremtett versengés és kirekesztés helyett. Mindez a polgárosodással és a mobilitással jelentôsen megváltozott. A szervesen kialakult történeti ökoszisztémák helyébe "racionalista" társadalomszervezési képletek léptek. A tömegtermelés és piac, a bürokratikus társadalomirányítás és ellenôrzés, a kognitív környezetet újratermelô központosított másoló, sokszorosító mechanizmusok (sajtó, iskola stb.) dekonstruktív hatása ezeket a rendiességükben természetes kisebbségi létformákat felbontják, újrarendezik.

Mindez a kisebbség jelképi környezetének, kognitív niche-nek megsemmisülésével a kisebbség szociálpszichológiai ökológiáját is sújtja, végül mindezen dekonstruktív vagy destruktív hatások egészséglélektani szinten is megjelennek. Ez a kognitív ökoszisztéma pusztulás, mely egyaránt megjelenhet a városképek, feliratok, a mûvészeti szimbolikus környezet átalakulásában, egyszerre érezteti a kontroll elvesztését, az alávetettséget és a jövô beszûkülését. Látható tehát, hogy a külsô szimbolikus ökológiai hatások belsô élettani-ökológiai állapotokká íródnak át a kisebbségi létben. Ezért érthetô a küzdelem a kontrollt és énerôt képviselô szimbólumokért.

A jelképi környezet sorvadásának lélektani hatása erôsebb kötôdés esetében folyamatos frusztrációkban, önbüntetô depresszív (sírva vigadás), vagy a szûkebb környezetet sújtó agresszív magatartásban, vagy torzult megküzdési formákban (alkoholizmus, szenvedélybetegségek) nyerhet formát, így a szimbolikus dekonstrukció a szociális lét lebontását eredményezi. A kisebbségi lét feladása a beolvadásban vagy az elvándorlásban jut kifejezésre. Az utóbbi döntés ésszerûtlenségére utal, hogy saját gyermekének anyanyelvi iskoláztatási gondjai miatt a kisebbségi olyan nyugati országot választ (pl. Svédországot), ahol erre semmilyen módja nincs. Azaz az elvándorló a kisebbségi identitás fenntarthatóságának bizonytalanságában annak megsemmisítését választja. A Magyarországra való kivándorlás esetén is gyakori jelenség, hogy az új hazában a kisebbségi erôteljesebben érzi és képviseli szociológiai identitását, mint a kulturális énazonosságát.

A hagyományos történeti közösségek felbomlása vagy egy etnikus közösség leépülése korántsem jelenti azonban a kisebbségi létállapot megszûnését, mely újratermelôdik az elvándoroltak új élethelyzeteiben, és újratermelôdik a beolvadottakban is. De ha eltûnne minden etnikai kisebbség, akkor is fennmaradna ez a létforma mint egyéni szerkezettel és határokkal rendelkezô megértés- és együttérzéstér a szakmai, vallási, politikai vagy egyéb mezôkben. A kisebbségi létnek nincs végsô megoldása.

Az eltûnt kisebbségek kulturális árnyéka ott marad a többségben. Jung ír errôl a Föld és lélek címû munkájában, felfedve az amerikai társadalomban az indián ôslakos, a néger és az európai kultúra lélekökológiáját, mely a sajátos amerikai kultúrában összegzôdik.¹⁰ Így találunk rá az avaros, magyaros vonásokra a szlovák kultúrában, vagy az albán, kun, besenyô, bulak, görög, török, szláv és latin vonások ökoszisztémájára a román képletben, hogy a magyarban összegzôdô finnugor, szabír, kabar, iráni, türk, jász, kun, besenyô, úz, germán, örmény, szláv, zsidó népsokaság változatos képletekben jelentkezô mintázatairól se feledkezzünk meg. Gyakran még a kisebbséget érô szitokszó mélyén is a múlt mélyebb rétege felel föl. A bozgor szó valódi eredete besgur (öt törzs) jelentésû lehet, mellyel a késôbb jött türk népek a keletre vándorolt magyar néptörzsmaradékot jelölték, s mely szót Baskíria máig megôrizte. Rásonyi László szerint a mélyben a szavak, a helységnevek és az embertan ôrizte történeti arcvonások, a magyarba és a románba olvadt kun, besenyô népek emléke váratlan hidakat építhetnek az elkülönülô közösségek között.¹¹ A különvalóságot a rejtett közös másság közelítheti. A székelység vallási ökológiája mellett antropológiai arculata is sokszínû, gazdag világot takar, mely azonban a kisebbség tájitörténeti és emberrajzi tagoltsága ellenére sem oldja fel egységét, énazonosságát. A dalok, faragások, hímzések világa visszavezet bennünket Közép-Ázsia térségébe, látva az ujguriai hímzésmintákat, nurisztáni faragásokat, míg a protestáns peregrinusok elhozta európai szinkrónidô otthonossá tesz bennünket a leydeni, utrechti vagy wittenbergi utcákon. Mindezt a "lét háza", a nyelv foglalja közös háztartásba.

Az énazonosság maga is dinamikus, összetett rendszer, mely szociálökológiai térben váltja hangsúlyait. A családi, nemi, területi, nyelvi, szakmai identitás az emberi találkozás folyton változó interaktív terében erôsödik fel és halkul el. E kollektív létformák kölcsönhatásának, érintkezésének, elkülönülésének és egymásrautaltságának vizsgálata is a szociálpszichológiára és - jelen metaforánk tekintetében - a humán ökológiára vár. Az ökológiai gondolkodásnak azonban szembe kell néznie ezen ökorendszerek közötti alkalmazkodási verseny törvényszerûségeivel is. A szelekciós folyamatok kíméletlen nyíróereje a történelmet ezen ökorendszerek versengésének, gyôzelmeinek és vereségeinek színterévé teszi, de biztosítja a niche-ek megosztásának, szimbiózisának, tartós együttélésének lehetôségét is.

Valójában tehát nem pusztán leíró humán ökológiára van szükségünk, hanem reflexív és az ökológiai bölcsességét figyelembe vevô értéktudatos "humán környezetvédelemre". Nem rezervátumi óvottság állapotára gondolunk, hanem a kisebbségi létorganizmust kihívásokkal és lehetôségekkel éltetô, mindenekelôtt saját helyzetének ellenôrzését biztosító, támogató figyelemre a barátságosan kompetitív többség részérôl. A fenti logika alapján a kisebbségi létminôségek diverzitásának védelme a kiterjesztett ökológiai felelôsség része.

A kisebbségi lét fokozott egészséglélektani veszélyeztetettségébôl fakad, hogy a benne foglalt kisközösségek és személyek lélektani védelmet igényelnek. A saját lét feletti kontroll, a saját szimbólumrendszer megtartó ökológiai környezete, a kisebbségi közösségek létéhez szükséges számú és mértékû domináns szerepek biztosítása és tisztelete mind fontos tényezô, de talán még fontosabb valami, aminek megléte még ínséges helyzetben is segítséget jelent. A kisebbségi lét ökologikumában az egész megéléséhez nélkülözhetetlen elemre, a másik ember, a másik csoport iránti empátia meglétére, a szeretetképességre szükség van. Sajátos vallásökológiai térképet látunk, ha magunk elé terítjük a Kárpát-medence térképét, hiszen szinte minden kereszt(y)én(y) hit jelen van a görög-keleti vallástól az unitáriusig gyakran eltérô etnikai kisebbségeket jelezve. Ezen vallások színes ökoszisztémájának közös nevezôje egy humán ökológiai kulcsfogalom, a szeretet.

Kisebbséglélektani tekintetben a szeretet társaslélektani tengelykapcsolóként oldja az indulatok reciprocitását, nem engedi a másik fél agresszivitását érvényesülni, és szünteti az egészségpszichológiai tekintetben igazoltan káros agresszivitás önbüntetô érvényre jutását is. A szeretet így sajátos ökológiai kötôanyagként mûködve oldja fel a kisebbség számára elônytelen zérus összegû játszmákat, és segíti az önfeladás veszélye nélküli konfliktusmegoldást. A szeretet sajátos háztartása a kisebbség belvilágában is pozitív módon halmozódhat fel, megerôsítve a családi összetartást és az oly fontos társas támogatást. A szeretet másfelôl a kultúrák érintkezésében nyereségeket kínáló ökoszisztematikus értékcsere számára is utat nyit az ellenségesség oldásával és a válogató, de elfogulatlan kíváncsiság felszabadításával. A kisebbségi kollektív tudat magatartásorvoslása a személyes élet testi-lelki gondjaira is kínál válaszokat, megelôzô segítséget.

A kisebbségi lét sajátos térszerkezeti ökológiai jellemzôje, melynek a helyhez és a tágabb környezethez való lélektani viszony erôtérkülönbségeit illetôen jelentôsége van, az, hogy a kisebbség sokszor lokális többség. Máskor viszont a kisebbség térfoglalása hálózatos módon jelenik meg, mely sajátos rejtett, virtuális teret jelöl ki számára. Míg az elôbbi korlátozza a kisebbségi egyén mobilitását, addig az utóbbi éppen felszabadítja ezt a mobilitást. A posztmodern információs létkerete mindkét létállapotot fedésbe tudja hozni az elektronikus kommunikáció forradalmával, mely egyszerre szünteti meg a periferialitást és adja vissza a Hely méltóságát, egyenrangúságát.

Tudnunk kell, hogy a kisebbségi létforma ugyanakkor társaslélektani csapdákat, kihívást vagy akár a fenyegetettség szorongásos élményét is kiválthatja az etnikai többség vagy akár egy szakma, tudományos irányzat vagy vallás többségi közösségének kognitív-kommunikációs szempontból tagolt tereiben. A kisebbségek létébôl fakadó kihívás - sajátos evolúciós feszültséget ébresztô szerepébôl fakadóan - lélektani hatásában megbontja a zárt és kizárólagos alakzatok, "Gestaltok" és örök és teljes érvényûnek tekintett mintázatok, "elbeszélések" kizárólagos érvényét. Ez igaz a tudományos paradigmaváltások gondolkodóira, a vallás eretnekjeire, de igaz a vallási közösségekre, és más kisebbségekre is.

Még a kisebbségek irányába megnyilvánuló pozitív értelmû "tolerancia", "társadalmi türelem" is ezt a fenyegetést tükrözi, ha a fogalom lélektani udvarát vizsgáljuk. A kisebbségi létforma szabadsága éppen létének szervesülésében, funkcionalizálásában áll, és a megtûrtség helyett az üdvözölt társulás állapotában valósul meg. Mindehhez a kisebbségi tudat töretlen méltósága, a mellérendeltség igényéhez nélkülözhetetlen magabiztosság, asszertivitás szükséges. A kisebbségek társas ökologikumában a viktimológiai vagy provokatív szerepeknek a másik viselkedését meghatározó csapdahelyzeteibôl kiutat jelentô és a többség által teremtett kényszerekkel szemben keresett öntörvényû válaszmód megválasztása is csak a teljes, és teremtô saját kultúra birtokában lehetséges. Mindez a többség belátható és belátandó érdeke is. Miért?

A kisebbségi létformák pusztulása a szellemi ökoszisztéma degradációját, rugalmatlanná válását hozza magával. Az együtt élô mûveltségek diverzitásának, szerteágazó voltának beszûkülése e szellemi ökoszisztéma alkalmazkodóképességének és szilárdságának csökkenését eredményezheti, ha engedünk az ökológiai párhuzam kísértésének. A többség számára a kisebbség ugyanúgy segíthet az identitás artikulált megôrzésében, mint fordítva. A niche megosztás, és így a funkcionalizálódó munkamegosztás esetén épp az együttmûködés gyakorlata oldhatja fel az ellenségeskedés kóros viszonyait. Erre a kisvállalkozások világa a helyi társadalomban számos példát kínál.

A kisebbség létét fenyegetô hatások, rejtett közvetítô mechanizmusok feltárása, azonosítása segít a humán környezetvédelmi stratégiaépítésben. A kisebbségi létbôl fakadó fenyegetettségélmény valós volta éppen a fent említett szelekciós tényezôk mechanizmusából adódik. A kisebbségi lét olyan egészséglélektani hátrányokkal járhat együtt, mint a csökkent kontroll, a tanult tehetetlenségi helyzet vagy az elvándorlás miatt szétesett közösségek, családok miatt lecsökkent szociális támogatás. A depresszió, a neurózis egyéb formái is fenyegetést jelenthetnek, és ez a szenvedésnyomás hozzájárulhat a fokozott elvándorláshoz, önfeladáshoz. Mindez népességfogyasztó demográfiai mechanizmusokat léptethet életbe. Ugyanakkor a kisebbségi létformát jellemzô fokozott kulturális reflexivitás, intenzívebb csoportélet és ezért erôsebb társas támogatás révén mindez ellensúlyozódhat. Ezt az ellensúlyt felerôsítheti a kommunikációs technológiák fejlôdése, mely a szétesett, szétszóródott rokonsági kör újraszervezôdését és alkalmazkodási többlethez jutását segítheti elô. Ez akár a nyugatra vándorolt és helyben maradt családrészek gazdasági érdekegyesítését is jelentheti. Olyan kommunikációs terek létrejöttét, melyekben az elveszített haza "a magasban" újraépülhet. A lokalitás és a globalitás adaptív érdekû illeszkedését, globalizációs jövôtöbbletet a kisebbségi múlttudat mellé. Azonban ez a globalizáció maga is nyomást jelenthet a helyi társadalmak, kultúrák autonómiájával szemben. Arjun Appadurai amerikai-pakisztáni antropológus egyenesen új, globális nemzettérrôl (global ethnospace) beszél, "mely azonban sajátos perverz és hedonista alapokon nyugvó tömegkultúrát erjeszt ki magából."¹² Mindezzel szemben a kisebbség kulturális önismeretének elmélyítése nyújt védelmet.

Hasonlóképpen lélektani jelentôséggel bírhat a kisebbségek körében jelentkezô fokozott bizonyításigény, mely a csökkent becsült kontroll ellenére fokozott teljesítésigényben fejezôdhet ki. Mindez a tanult tehetetlenség lélektani apátiáját ellensúlyozhatja.

Ha a hagyományos társadalmak természeti kényszereknek alávetett világában a természetes kisebbségi közösségek fennmaradását szavatoló gondolkodásmódnak több esélye volt, mint a technológiai lehetôségeiben, szabadságában hatványosan megerôsödött modern társadalmakban, a posztmodern kor megint új helyzetet teremt a hihetetlenül felfokozott kommunikációs tér létrejöttével, a globalitás és a lokalitás új létösszefüggéseivel. Írásunkban érintettük a lehetôségeket és a kockázatokat is. A modernitás utáni kor környezeti problémáinak, ökológiai kérdéseinek sorába kell a kisebbségek jellegzetesen humán ökológiai kérdését is illesztenünk.

Milyen kognitív klíma segíthet a kisebbségek fennmaradásában? Vélekedésünk szerint az organikus szabadság éghajlata ôrizheti meg leginkább a kisebbségi létformákat. Az egyénre korlátozódó szabadságértelmezés nem kerülheti ki az egyén kisebbségi közösségekben foglalt énazonosság-részvényeit, lélektani énkiterjesztését és bennfoglaltságait.

A természetes minôségek (biológiai ökoszisztémák, kulturális hagyományok, kisebbségi létformák, tájhazák) önmegtartásának és szerves, töretlen sajátlagos és öntörvényû továbbalakulásának létjoga organikus szabadságjog. Ez értelemszerûen a konzervatív álláspont érték és szerkezetôrzô és a társadalmi-kulturális önmozgások stabilizáló, fékezô visszacsatolásként jelentkezô politikai beállítódásának és a társadalmi önmozgásokat hajtó, pozitív feed-backként jelentkezô és e gyakorlatát az egyéni szabadságjogokkal legitimáló liberális és szociális alapállásnak közös organikus minimumát adhatja. A szociális szempont és az ökológiai elv együttes érvénye az ökoszociális gazdaság- és társadalomképben fejezôdik ki, és véd a neokonzervatív gazdasági racionalitás környezetidegenségével szemben. Ugyanakkor a konzervatív álláspont értékirányult látásmódja, családközpontúsága szintén lehetôséget biztosít az ökológiai nézôpont illesztésére. A liberális álláspont a természetjog, a szabadságfilozófia következetes végiggondolásával és kiterjesztésével kínálhat érintkezési felületet. Ezért szükséges az organikus szabadelvûség fogalmának létrehozása.

Az organikus minimumon kívül helyezkedô politikai gyakorlat nem tekinthetô "környezetbarát" szellemûnek, mely hiányosság megnyilvánulhat az önkorlátozásra képtelen technokratizmusban, profitmaximáló magatartásban vagy a - demokráciákban is lehetséges - ideológiai "monokultúrák" önkimerítô és rigid létmódjában. Az organikus szabadelvûség szellemisége így a jog alanyát nem korlátozza a descartes-i "res cogitans" hordozójára, a polgár személyére, hanem jogalanyként szeretné láttatni és elfogadtatni a természetesen létrejött ökorendszereket is, így a zöld jogfilozófiai kísérletek szellemét követve a természetes és hagyományos emberi közösségeket, a kisebbségeket is. Ezért valójában a kisebbségi létet is a megoldhatatlanság csapdájába rekesztô kétdimenziós (konzervatív-szociális-liberális) értéksík konfliktusait az ökológiai szempont alkalmazásával lehet meghaladni, ahol az ökológiai nézôpont képezi a konfliktusfeloldó áthidalást a térbe állított négypólusú gúla csúcsaként.