Manapság egyre többet lehet olvasni az alapszerzôdések problematikájáról és azoknak történelmi, jogi vagy aktuálpolitikai elemzésérôl. Ennek a kérdésnek az aktualitásáról, azt hiszem, senkit nem kell meggyôzni, már csak azért sem, mert éppen ebben a hónapban járt magyar küldöttség Bukarestben, a román-magyar alapszerzôdés szövegét véglegesítendô. A szlovák-magyar alapszerzôdés létrejötte óta tulajdonképpen ez a leglényegesebb, állandóan fókuszban lévô kérdés. A magam részérôl ennek csak néhány fôbb geopolitikai aspektusát szeretném megvilágítani, egy más perspektívába helyezni az egész kérdéskört. Elôfeltételeim a következôk: 1. az egész geopolitikai térséget (Európa) egy stacionárius állapotában figyeljük meg, azaz feltételezzük, hogy nem várhatók radikális változások a régión belül (határmódosítás, nagymértékû népességváltozás vagy nagyfokú természeti katasztrófa), 2. a közép-kelet-európai országok valóban integrálódni szeretnének a nyugati struktúrákba (EU, NATO, WEU), és 3. a nyugati államok valóban szeretnék, ha a mi térségünk integrálódna. Ilyen kezdôfeltételek mellett van értelme alapszerzôdésekrôl is beszélni. De nem egyrôl, hanem egy egész sorozatról, úgy, ahogy azt az Európai Stabilitási Egyezmény kezdeményezôi¹ eredetileg kigondolták.

Még mielôtt azonban az alapszerzôdés kérdésébe mélyebben belevágnánk, érdemes figyelembe venni néhány társadalomlélektani és külpolitikai jelenséget. Ugyanis nyomtatásban igen sûrûn lehet olvasni azt a '90-es években elterjedt szlogent, mely szerint "a német újraegyesítést követôen Európa ismét egységes lett". Ez a kijelentés nyugati politikusok különbözô ünnepségeken elmondott köszöntôjén túl is meg kell hogy ôrizze igazságtartalmát. Európa egységesülése azonban ennél sokkal összetettebb és idôigényesebb folyamat: mi, közép-európaiak megnyugtathatjuk magunkat, szó sincs arról, hogy Európát már földrajzi értelemben is használjuk. Ennek ugyanis mára aránylag jól konkretizálható feltételrendszere van: a vitás ügyek egymás között való békés rendezése (alapszerzôdések), illetve bizonyos politikai és gazdasági stabilitási szint elérése (gazdasági-társadalmi fejlôdés). A közép-kelet-európaiak még nem illeszkednek szervesen a nyugatiak által elképzelt Európába, de fordítva is, keleti oldalról nézve, az elmúlt évek folyamán csak a gazdasági teljesítményben, életszínvonalban és a demokratikus intézményrendszerek mûködésében észlelt szakadék csökkent a nyugat- és a kelet-európai államok között, de nem történt radikális változás. Nem is történhetett, mert ezen államok átalakulását-újjáépítését nem segítette a II. világháború utáni Marshall-segélyhez hasonló átfogó újjáépítési program.

A berlini fal leomlása után a közép-kelet-európai országok külpolitikai program szintjére emelték az euroatlanti integrációt mint népük jövôjét meghatározó és stratégiai fontosságú célt. És a szovjet blokkból alighogy kikerülô államok nagy többsége valóban komolyan gondolja ezt az integrációt, fôleg ami a visegrádiakat és többé-kevésbé Romániát és Bulgáriát illeti. Ennek nyilvánvalóan kettôs motivációja van: egyrészt csakis egy sikeres integráció erôsítheti ezen országok jól megtépázott európai identitását (európaiságát), másrészt pedig ma az euroatlanti integráció az illetô országok modernizációjának elôfeltételeként jelentkezik. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy csakis ezen az úton lehet haladni: úgy tûnik, ennek ma már nincs valódi alternatívája. Aki nem vesz részt az európai építés (vagy újjáépítés és bizonyos mértékben "tatarozás") folyamatában, vagy legalábbis nem deklarálja ezt a célt, az hamarosan tetemes lemaradással nézhet szembe, és máris keresheti helyét a harmadik világ táborának elôkelôbb páholyaiban. (Ellenpélda Svájc és Norvégia lehetne, ahol az ország lakossága referendum útján utasította el a mélyebb integrációt. Ne feledjük el azonban, hogy ez a két ország így is mennyire szervesen integrálódva van az európai folyamatokba, és hogy milyen a fejlettségi szintjük.) Azt pedig már végképp nem érdemes boncolgatni, hogy melyik euroatlanti intézményhez kell elôbb csatlakozni, az EU-hoz és aztán a NATO-hoz vagy fordítva. A prioritási sorrend vitájának azért sincs értelme, mivel a csatlakozást befolyásoló döntések "nagypolitikai" jellegûek lesznek, másrészt tudatosítani kell az állampolgárokkal, hogy az integráció legfôbb tétje a felzárkózás és a társadalmi-gazdasági modernizáció.

A jelenleg Európában és a világban végbemenô geopolitikai folyamatok egyre inkább arra engednek következtetni, hogy mára rendkívül fontossá vált a nemzeti kisebbségek problematikájának ismerete és megértése. A nyílt vagy latens konfliktusok nagy többsége, valamint a fôbb destabilizációs tényezôk éppen a nemzetiségi-etnikai feszültségekben keresendôk, melyek szinte minden esetben visszavezethetôk a kisebbség-többség² kapcsolat minôségére. A jelenlegi konfliktusoknak etnikai eredetük van, és ezeket általában a történelem alatt felgyûlt sérelmek akkumulálják.

A nemzeti kisebbség és az állam közötti konfliktus, ill. a nemzeti kisebbségek problematikája jelenleg regionális destabilizációs tényezôként jelentkezik, mely ha nincs kellôképpen kezelve, nagyon könnyen veszélybe sodorhatja a régió (viszonylagos) biztonságát. Ugyanis a nemzeti kisebbségek védelme tekintetében a nemzetközi jogi eszközök nem eléggé hatékonyak. Ezért a nemzeti kisebbségek státuszának kérdése mindenképpen az egyik legérdekesebb téma Közép- és Kelet-Európa biztonsága szempontjából. Ez a térség már régóta hordozza magában az etnikai feszültségeket, és a kommunista rendszer összeomlása után a nacionalista erôk felszínre kerültek. A Berlini Fal leomlása után nagyszámú, addig elfojtott nacionalizmus tört fel, és a viták középpontjába három geopolitikai elem került: a nemzet, a nemzet szállásterülete és az állam. Itt, Közép- és Kelet-Európában éppen az okozza a legtöbb gondot, hogy e három elem nem esik egybe, és ezért az egyes nemzetek különbözô geopolitikai reprezentációinak megfelelôen (és annak segítségével) újabb konfliktusokat indukálnak, vagy már meglévô konfliktusok számára szolgálnak friss táptalajul.

Az alapszerzôdések kérdésköre éppen ezen logika szerint aktualizálódott. Ily módon az általam harmadikként említett elôfeltételnek, nevezetesen hogy az EU tagállamai deklarálták a közép-kelet-európai országok felé való kibôvülési szándékukat, az a következménye (és hozadéka), hogy az uniós tagállamok nem fogadnak be egyetlen olyan államot sem, melynek nem tisztázottak a szuverenitással, az állam területével, valamint a területén élô népességével kapcsolatos problémái (vagyis az 1. elôfeltételben megfogalmazottak). Közép-Kelet-Európában azonban éppen ezek a legaktuálisabb és hosszútávon legérzékenyebb geopolitikai kérdések: a térség államai közti, valamint az állam és a területén élô nemzeti kisebbségek közti viszony. Már csak azért is, mivel ezeket a kérdéseket nem lehet megkerülni olyan államok esetében, melyek területén igen nagyszámú nemzeti kisebbség él. Sokan közülük nemzetállamot szeretnének építeni, akkor is, ha a nyugati fejlôdési irány éppen ellentétes, azaz valójában a nemzetállam kezd fokozatosan és folyamatosan leadni szuverenitásából, megerôsítve ugyanakkor az integrációs (szövetségi szintû) szerveket. Ily módon Közép-Kelet-Európában két különbözô típusú államfejlôdés mehet végbe. Az elsô lehetséges fejlôdési irány a nemzetállam megszilárdítása, és ez bizonyos befelé fordulást is von maga után. A második lehetséges irány az elôbbivel ellentétes elôjelû integrációs államfejlôdés: egyre harmonikusabb politikai és szakmai koordináció az integrációval, beilleszkedés az EU normáiba stb., késôbb csatlakozás, mely szuverenitáscsökkenéssel jár (fôleg pl. a gazdaságpolitika terén!). Ennek a fejlôdési szakasznak nyilvánvalóan lesznek pozitív hozadékai, így pl. a térség országai számára oly nélkülözhetetlen modernizáció.

Az integrációnak alapfeltétele-e az alapszerzôdések megkötése? Naiv kérdésnek tûnhet, ugyanakkor nyugati szempontokat is figyelembe véve kiderül, hogy ebbôl a szemszögbôl nézve igenis szükség van ezekre az alapszerzôdésekre, még akkor is, ha a szerzôdô felek nem mindenben értenek egyet, és nem ugyanúgy értelmezik vagy "tartják be" a benne foglaltakat. Nem baj, ha nem mûködnek, az a fô, hogy valahova be legyenek írva. Lehet, hogy az alapszerzôdést formálisan ugyan nem fogják követelni a belépés elôtt álló országtól, de azt igen, hogy ne hurcolja be a szomszédos országokkal meglévô nézeteltéréseit és/vagy a potenciális konflitusforrásokat: kielégítô módon kell rendeznie vitás ügyeit még a csatlakozás elôtt. Azt nyilván nem írhatják elô, hogy mit tartalmazzon az ilyen esetben létrejött szerzôdés, viszont ajánlásokat tehetnek.

Deklaratív szinten az EU tehát kívánatosnak tartja, hogy a csatlakozni kívánó közép-kelet-európai országok - mint esélyes tagjelöltek az európai integrációban - úgymond béküljenek ki egymással, vagyis az új nemzetközi politikai helyzet közepette újra ismerjék el egymás szuverenitását, valamint kölcsönösen garantálják a területi státuszukat (beleértve a népességgel kapcsolatos problémákat). Azonban kevesen próbálták meghatározni a "beléptetési" feltételeket. Ezeket a nyugati elvárásokat legkonkrétabban Balladur francia miniszterelnök fogalmazta meg, sôt új európai biztonsági rendszer formájába akarta önteni ezeket az elveket. A jeles francia politikus a preventív diplomácia eszközeivel próbált megoldást javasolni Európa keleti felének két nagy problémájára: a határok sérthetetlenségére és a nemzeti kisebbségek problémájára. (Megjegyzendô, hogy az egész alapszerzôdés-paradigma is éppen erre a két fontos elemre épül.) Az 1993 júniusában Koppenhágában megtartott Európai Tanácson mutatta be tervét, mely a hivatalos megfogalmazás szerint arra szolgált, hogy megerôsítse azon közép-kelet-európai országok stabilitását, melyek már társultak vagy a jövôben társulni fognak az Európai Unióhoz. Mindezt Balladur szerint úgy lehet elérni, hogy megelôzve az esetleges nemzetközi feszültségeket és instabilitást okozó jelenségeket, az érintett országok jószomszédi kapcsolatokat építenek ki, valamint kölcsönösen garantálják egymás határait, és kielégítôen oldják meg a területükön élô nemzeti kisebbségek problémáit. Sok módosítás után, a béke és stabilitás jegyében az EU végül el is kötelezte magát ennek a tervnek a megvalósítására, kihangsúlyozva, hogy ezzel a demokratikus átalakulás folyamatát és a gazdasági fejlôdést, valamint a regionális együttmûködést segíti elô. Így született meg az Európai Stabilitási Egyezmény (ún. Balladur-terv), mely egy politikai jellegû multilaterális egyezmény, melyet az összes meghívott európai állam aláír,³ jogi viszonyait tekintve pedig kétoldalú szerzôdésekre (alapszerzôdésekre) épül. A jól induló kezdeményezés azonban nem hozott annyi sikert, mint amennyit vártak tôle. Nagy hibája ugyanis, hogy nem foglalkozott érdemben a nemzeti kisebbségek problémáinak konkrét megoldási lehetôségeivel, hanem inkább nagyon közeli határidôt kitûzve a zárókonferenciára, sürgette az érintett országokat, hogy állapodjanak meg egymással (lehetôleg alapszerzôdést is írjanak alá!). Vitathatatlan azonban, hogy Magyarország és szomszédai számára az alapszerzôdések megkötése sajátos jelleget ölt, ugyanis ezen országokban jelentôs számú - és nagyon erôs identitású - magyar közösségek élnek. Vagyis az alapszerzôdés kidolgozásának folyamatában a határok sérthetetlenségének kérdéskörén túl figyelembe kellett (és kell) venni a szomszédos állam területén élô magyar közösségek helyzetét, valamint a jövôjét meghatározó fontos kérdéseket. Ebben az esetben csakis hosszú távon lehet tervezni, viszont abban az idôben Magyarországnak még két szomszédos országgal nem volt alapszerzôdése: Szlovákiával és Romániával. Éppen azzal a két állammal, ahol a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbség él, és amelyek esetében a legtöbb probléma adódik a kisebbségi jogok területén.

A magyar kisebbségek ugyanis minden Magyarországgal határos országban jelen vannak, és mivel rendkívül erôs nemzeti, nyelvi és kulturális identitással rendelkeznek, ezért elmondható, hogy ezek a kisebbségek valós nemzeti közösségeket alkotnak a szomszédos államok területén. Erôs nemzeti identitásukat, valamint az euro-balkáni térségben utóbb lezajlott eseményeket figyelembe véve, látható, hogy a nemzetiségi problémák jelentik a legnagyobb terhet ezen országok nemzetközi kapcsolatrendszerében. Így a magyar nemzeti közösségek problematikája a Közép-Európában folyó viták különleges esetét jelentik, mivel a sajátosan erôs identitástudattal rendelkezô magyarok revendikatív - de békés - politikai akciókat folytatnak abban az államban, amelyben élnek.

Mivel az alapszerzôdések tétje az euroatlanti integráció,⁴ ezért Magyarországra nézve kettôs kivetítôdése van az alapszerzôdés-paradigmának: egyfelôl az európai integráció feltétele, másfelôl pedig az összmagyarság geopolitikai problémáinak megoldási lehetôsége (tárgyalásos úton). Végül is az erôs identitástudattal rendelkezô határontúli magyarság Európa legsokrétûbb geopolitikai problémáját alkotja. Nem csoda, hogy a kis Magyarország szinte állandóan lépéskényszerben van, és nehezen találja meg az optimális külpolitikai opcióit, fôleg ami a kisebbségben élô magyarság problémáját illeti. Ez utóbbit azonban nem kell túlhangsúlyozni, mert akkor megint elôkerül a magyar külpolitika tyúktojás vitához hasonló prioritásvitája.

Az alapszerzôdés egy olyan nemzetközi bilaterális szerzôdés, mely két állam közötti kapcsolatrendszert hivatott - legalábbis elvileg - meghatározni és szabályozni. Azonban az alapszerzôdés sajnálatos módon áldozatul eshet a deklaratív külpolitikának, fôleg akkor, ha ezeket a "barátsági", "jószomszédsági" és/vagy "együttmûködési" jelzôvel illetett szerzôdéseket a két szerzôdô fél eltérôen értelmezi. Nem csoda tehát, ha Magyarország mindeddig nem tudott alapszerzôdést felmutatni Romániával. Ugyanis a Nyugat számára nem is annyira a megbékélés folyamata a lényeges, hanem az, hogy az adott integrációs körön belüli országoknak egymás között ne legyen komoly vitás kérdése. A két világháború között szolgált kiváló magyar diplomata Barcza György nagyon találóan jegyzi meg, hogy a harmincas évek vége felé az antanthatalmak vajmi keveset törôdtek Magyarország és a kisantant államok (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia) között meglévô kapcsolatokkal. A brit kormány például egyre csak azt szajkózta, hogy Magyarország normalizálja a viszonyát a környezô államokkal, és akkor utána majd tárgyalhatnak további támogatásról is.⁵ Távolról sem szeretném párhuzamba állítani az akkori és a mostani magyar kormányt és nemzetközi környezetet, viszont figyelemre méltó a diplomáciai erôfeszítések és motivációk hasonlósága.

Ha már el is feledtük a Magyarország és a Szlovák Köztársaság által 1995-ben megkötött Alapszerzôdés⁶ értelmezésének kérdésében felszínre kerülô polémiákat, akkor elég, ha az oly hirtelen "feltámadt" magyar-román alapszerzôdés által gerjesztett problémákra gondolunk. Az is kérdéses, hogy mekkora a tétje ennek a vitathatatlanul kompromisszumos megoldásnak, és hogy a két szerzôdô fél közül melyik engedett többet. Vajon a két jelenlegi kormány tényleg erôs nyugati nyomásra⁷ gyorsította fel a tárgyalások menetét, melynek következtében a szöveget véglegesítették és már csak aláírásra várna a dokumentum?^* A román-magyar alapszerzôdés megszületésének politikai kényszer jellegét nagyon jól szemlélteti az a magyar kormány által kifejezett szándék, miszerint ezt a dokumentumot bármilyen körülmények között aláírja, a magyarországi ellenzéki pártok, valamint a határontúli magyar szervezetek határozott ellenzése esetén is. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy ez az alapszerzôdés kiemelkedô fontosságú a magyar külkapcsolatok szempontjából, és ezt jól mutatja, hogy Németország és Franciaország máris üdvözölte a még alá sem írt szerzôdést, valamint a két ország "megbékélését".

És nem csak a magyar kormány "erôlködik" az alapszerzôdés(ek) létrehozásán. Éppúgy le kell nyelnie a békát a román, az ukrán, lengyel, litván stb. kormánynak is, mivel az ezen népek között létrejövô alapszerzôdések hosszú távon éppen olyan fontosak az euroatlanti integráció szempontjából. Azonban az alapszerzôdés csak jogi keretet biztosít két ország kapcsolatrendszerének kiegyensúlyozására, míg a valós megbékülés hosszú távú, összetett társadalmi, kulturális és - nem utolsósorban - gazdasági motivációjú folyamatok összessége. Releváns példa erre az oly sokszor hangoztatott, és különbözô politikai pólusok által modellértékûnek tartott német-francia megbékélés (államközi kapcsolatok javítása, a múltat stornózni, kisebbségek nincsenek), melyre tulajdonképpen az egész Európai Közösség gondolata épült a kezdetekben. Másik hivatkozási alap az olasz-osztrák megbékélés (a kisebbségi közösség helyzetének tényleges javítása, bevonva a kisebbség képviselôit), mely hosszú, sôt terrorjelenségekkel is tarkított kisebbségi "harc" után végül is tárgyalásos úton, és a lehetôségekhez mérten kielégítôen rendezte a dél-tiroli német ajkú kisebbség több évtizede húzódó problémáját.

Nem csak a közép-kelet-európai országok kell tisztázzák és újra megfogalmazzák az egymás közt meglévô kapcsolatrendszert, hiszen több átfedési felület is adódik az ún. nyugati és keleti országok között. Így például az újonnan létrejött, addig a történelem folyamán állami szuverenitással nem vagy csak rövid ideig rendelkezett országok esetében. Európa stabilitása és az integrációs folyamat szempontjából nézve éppolyan fontos kérdés a német-cseh vagy az olasz-horvát és olasz-szlovén alapszerzôdés megkötése is. Ezek létrejötte csak hatalmas kompromisszumkészség és kölcsönös politikai akarat mellett lehetséges.

* Szerzô tanulmánya még a szerzôdés aláírása elôtt íródott. A szerk.