Az aláírás ugyanis olyan új helyzetet teremtett a két ország viszonyában, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyjon a romániai magyarság politikai képviselete sem. Valljuk be, utolsó pillanatig nem hittük, hogy a tárgyaló feleknek sikerül megegyezniük, pontosabban, hogy aláírják. Térségünk államainak egyik legfôbb érdeke a NATO-integráció. A volt Varsói Szerzôdés kelet-európai államainak biztonságpolitikájában ez vált a döntô, elérendô céllá. Az Európa Unióhoz való csatlakozás egy mély gazdasági átalakulást igényel és nem is direkt módon biztonságpolitikai kérdés.

Bár a NATO-integrációnak kétségkívül vannak komoly anyagi vonzatai, azonban jelen esetben nem ez a legfontosabb. Az Észak-atlanti Katonai Tömörülésen belül az Amerikai Egyesült Államok befolyása a legjelentôsebb. Érdemes tehát megvizsgálnunk, milyen vonzatai vannak ennek esetünkben.

Az Európai Stabilitási Egyezmény (ESE) meghirdetésekor a nyugat-európai országok megpróbálták kézbe venni a kezdeményezést térségünk vitás kérdéseinek rendezésében. Az eredeti elképzelés szerint a két- és többoldalú kerekasztalok eredményeként aláírandó kétoldalú szerzôdések védnöke az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) lett volna. Ez persze semmiképpen sem pótolhatja a NATO-integrációt, az integrációs folyamatban azonban komoly lépés lett volna, ha Kelet-Európa országai vitás kérdéseiket úgy tudják rendezni, hogy arra a nyugat-európai országok kezdeményezése nyomán kerül sor és valamiféle politikai biztosítékot is kapnak Európa legfontosabb biztonságpolitikai intézménye részérôl.

A párizsi csúcsra végül is nem sikerült tetô alá hozni a Magyar-Román Alapszerzôdést, egyrészt a román külpolitika merevsége miatt, másrészt azért, mert a magyar külügyminisztérium akkor még komolyan gondolta azt, hogy nem ildomos olyan alapszerzôdést aláírni, amely az Európa Tanács követelményszintje alá megy a kisebbségi jogok tekintetében. Tegyük hozzá gyorsan, a Párizsban aláírt MagyarSzlovák Alapszerzôdés után a két ország közötti kétoldalú viszony nem javult, sôt.

A fôleg amerikai segédlettel kidolgozott délszláv rendezési tervek, a Carrington-terv és a Daytoni Egyezmény a közösségi jogok tiszteletben tartására alapulnak. A különbözô nemzeti és vallási közösségek egymás melletti békés létét az önrendelkezési jog kölcsönös tiszteletben tartása szavatolja.

Persze, ott egy háborús helyzetet kellett rendezni, esetünkben pedig szerencsére egy békés konfliktusról van szó, mégis fontos megjegyezni, hogy az amerikai diplomácia nemhogy nem támogatja a Kárpát-medence magyar szervezeteinek a közösségi jogok tiszteletben tartására alapuló követeléseit, de a magyar csúcs záróközleményére reagáló washingtoni vélemény mint politikai gesztus is kételyeket keltett a magyar diplomáciában a kisebbségi jogkövetelések felvállalását és nemzetközi képviseletét illetôen.

Mindeddig azonban ennek semmilyen pozitív kihatása nem volt a kisebbségi kérdés szempontjából Románia esetében. A kérdés pedig az, hogy túl azon, hogy a State Department is elismeri, hogy a kisebbségi kérdés stabilitást befolyásoló tényezô, az amerikai diplomácia mindeddig semmilyen elôrelépésre nem késztette a román hatóságokat.

A Kárpát-medence azon kisebbségeinek tehát, amelyek komolyan gondolják azt, hogy közösségük hosszútávú fejlôdése nem képzelhetô el a közösség önkormányzatának kialakítása nélkül, meg kell vizsgálniuk azt, hogy miként tudják megmutatni, megmagyarázni, hogy követeléseik nemhogy veszélyeztetnék, de biztosabb alapra helyezik a régió biztonságát. Egy országon belül ugyanis egy magasabb komplexitás integrálása csak még jobban megszilárdítja az államszerkezetet.

A kérdés tehát az, hogy miként lehet azt megértetni, hogy a tartós stabilitáshoz a kisebbségek autonómiatörekvéseinek biztosítása elengedhetetlen. Egy puszta papír aláírása ugyanis a két kormányfô részérôl nem fogja biztosítani a stabilitást sem a kétoldalú viszonyokban, sem a térségben bárhol máshol. Elvárható lett volna tehát, hogy Magyarország és Románia kormányai néhány konkrét, bizalomerôsítô intézkedéssel, nem pedig nyilatkozatok halmazával bizonyítsák elkötelezettségüket.

Az utóbbi hét évben a román külpolitika fô érzeke az volt, hogy bebizonyítsa: a romániai magyar közösség követelménylistája kielégíthetetlen, feneketlen zsák, ekképpen pedig indokolt, sôt a stabilitást szolgáló bánásmód a hatalom részérôl egy jogfosztó gyakorlat.

Ennek ellenére a mindhárom szerzôdés aláírása elôtti és utáni idôszak felfogható, mint az Esély idôszaka. Esély arra, hogy a két ország kormánya bizonyítsa: a közeledést nemcsak papíron, de a mindennapi életben is fontosnak tartják. Az ukrán, a szlovák példa után Románia esetében is beigazolódott: gyakorlati lépésekre nincs esély, a közeledés deklaratív szinten tartása az érdek, a kisebbségi kérdés kezelésében elôrelépés nem várható, sôt. Románia esetében a helyzet nyilván bonyolultabb, mert a 1996. november 3-i választások nagymértékben megváltoztatták az ország politikai erôviszonyait és esély van arra, hogy a bukaresti hatalom kisebbségekre vonatkozó politikai és joggyakorlata megforduljon.

A kisebbségi magyarok számára leszûrhetô tanulság az, hogy a magyar kormánynak, illetve külpolitikának mindeddig nem sikerült hatékonyan megvalósítania a fentebb említett három prioritás együttes képviseletét.

Az integrációhoz szükséges valódi jószomszédi viszony ugyanis nem képzelhetô el a kisebbségi kérdés - az illetô közösségek számára is elfogadható - rendezésével járó tartós stabilitás megteremtésével.