A Horn-kormány határon túli magyarságunkkal kapcsolatos politikája kezdettôl fogva következetlen, ellentmondásos és baljós. A tíz és fél millió lakosra önkorlátozódó miniszterelnök elôbb az anyaország gesztusértékû erkölcsi támogatását nyirbálta meg, majd a szokványos anyagi segítségnyújtás minimumvonalán haladva, politikai támogatását is a teljes bizonytalanság szintjére redukálta.

Kiábrándító, hogy a magyar kormány tételes módon megszegte a júliusi magyar-magyar csúcstalálkozón kötött egyezséget.

Kiábrándító, hogy a magyar kormány jobban megérti magát a nacionál-kommunista bukaresti kormánnyal, mint a határon túli magyar nemzeti közösségek - virtuális - önkormányzataival.

Kiábrándító, hogy a kisebbségbe szakadt magyarság megsemmisítésére szövetkezett többségi nacionalizmusok - a kádári kisebbségpolitikai kurzus egyenes folytatásaképpen - a magyar kormány közvetett támogatását is meg tudják szerezni "következetes" elnemzetietlenítô politikájukhoz. Debrecen és Arad, Kádár és Grósz nyomában haladva így érkezünk Horn Gyulával - Temesvárra.

Kiábrándító, sôt egyenesen groteszk, hogy a magyar kormányfô a nemzet nevében "történelmi megbékélési" szerzôdést hajlandó kötni az eredendôen magyarellenes Iliescu-rezsimmel. A két kommunista utódpárti államvezetô a '89-cel megnyílt új korszak kezdetén egy tipikusan a régi, bukott rendszerre jellemzô egyezményrendszer megkötésén fáradozik. Kettôjük között "csupán" annyi a különbség, hogy míg a román fél még a legvadabb kommunizmus idején is védte nemzete érdekeit, vele szemben Magyarország kormánya még a rendszerváltozás után hét évvel sem képes nemzetben gondolkozni.

Kiábrándító, hogy Budapest nem csupán Bukaresthez, de Washingtonhoz is közelebb áll, mint Kolozsvárhoz. Kiábrándító volna, ha Magyarország külpolitikájában Moszkva helyét Washington foglalná el.

Kiábrándító, ahogyan az Egyesült Államok budapesti és bukaresti nagykövetei, Donald Blinken és Alfred Moses urak, illetéktelen túlbuzgalmukban közösen jegyzett újságcikkben sorakoznak fel a Horn-kabinet és az Iliescu-rezsim által kötött paktum mellé. Több mint kiábrándító, szolgálati állomáshelye, Budapest iránt egyenesen sértô, hogy Blinken nagykövet úr Bukarest történelemszemléletét propagálja a nagyvilág felé "Magyarország és Románia több mint ezeréves múltra visszatekintô rivalizálásával" kapcsolatban (sic!).

Kiábrándító, hogy a szabadság klasszikus földje, az Egyesült Államok kormánya, felújítva hagyományos trianoni szerepkörét, újból csak az elnyomó nemzeti többséggel tart. Szinte érthetetlen, hogy az emberi jogok nemzetközi bajnoka változatlanul képtelen a legcsekélyebb megértésre és együttérzésre az elnyomott és megalázott kisebbségek irányában.

Kiábrándító, hogy miközben az Amerikai Egyesült Államok a háborús erôszak hatására és saját nagyhatalmi érdekeitôl vezéreltetve a volt Jugoszlávia területén akár az etnikai autonómiát is kész szentesíteni, ezzel szemben az Iliescuék által vörös posztóként lobogtatott magyar autonómiatörekvésekrôl hallani sem akar. Ugyanezt a kettôs mércét alkalmazza velünk szemben az egész nyugati régió és maga az ENSZ is. "Erôs autonómiákban" látják a megoldást Kosovo esetében, de "radikális nacionalizmusnak" minôsítik legelemibb erdélyi jogköveteléseinket.

Kiábrándító, hogy a fejlett Nyugat, a rossz békéket reánk kényszerítô nagyhatalmak egy szemernyit sem tanultak a múltból, a világháborúkat lezáró igazságtalan békerendszerek negatív tanulságait nem vonták le, s látszatmegoldásokat kínáló, hamis béke fejében a megoldatlan nemzeti-nemzetiségi kérdéseket újból hajlamosak volnának szônyeg alá seperni.

Horn Gyula miniszterelnök profi politikushoz illô rendkívüli fegyvertényként igyekezett feltüntetni a szlovák-magyar alapszerzôdés gyors megkötését. Különösképpen nagy eredményként értékelte az 1201-es dokumentum belefoglalását a szerzôdésbe.

A magyar külpolitika következetlen és koncepciótlan. Amint a neves bécsi jogász, Barki Éva rámutat: a magyar kisebbségi nemzetközösség ott kapja a legtöbb jogot, ahol (például Oroszországban) egyáltalán nem, vagy igen csekély létszámban van (például Szlovéniában); ahol viszont jelentôs számban található, ott az egyes alapszerzôdések csupán általánosságban fogalmaznak, vagy részjogokat rögzítenek, egymáshoz viszonyítva is rendkívül eltérô mértékben és módon.

Az oroszokkal kötött alapszerzôdés még a területi autonómiát is elfogadja. A szlovénok "nemzeti közösségként" ismerik el a magyar kisebbséget. A horvát-magyar egyezmény "magyar nemzetiségrôl" beszél, tehát implicite a kollektív jogokat is elismeri. Továbblépve, a kisebbségi jogok köre egyre szûkül. Az ukrán-magyar alapszerzôdés még nyitott a kollektív jogok irányában, a szlovák-magyar okmány még tartalmazza az autonómiaformákat lehetségesítô 1201-es dokumentumot, a román-magyar viszont már "kasztrálja" (Melescanu külügyminiszter kifejezése) az 1201-est, és tagadja a kollektív jogokat meg az autonómiát.

A felsorolt példákat figyelembe véve, a magyar kormány kisebbségi és határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájában nehéz bármiféle koncepciót vagy elvi irányvonalat felfedezni.

Magyarország elismeri saját kisebbségeinek a kollektív jogait, de készséggel belemegy abba, hogy határon túli nemzetrészeit megfosszák ezektôl. Önmagával kerül éles ellentétbe, amikor országos önkormányzatot biztosít kisebbségeinek, de a határon túli területeken ôshonos és tömbben élô magyarság önkormányzati jogait szerzôdéses formában feladja. Másfelôl jogos tulajdonosaiknak visszaszolgáltatja az elkobzott egyházi ingatlanokat, ám ezzel szemben enged a román nyomásnak, és az európai jogrenddel és dokumentumokkal ellentétben lemond a romániai magyar egyházak tulajdonjogi követeléseinek az alapszerzôdésbe történô befoglalásáról.

Mindezek ismeretében nem csodálkozhatunk Somogyi Ferenc államtitkár azon "eurokonform" általánosságban mozgó, jogszerûsködô vélekedésén, mely szerint: csupán azt és annyit lehetett az alapszerzôdésbe belefoglalni, amit és amennyit a nemzetközi dokumentumok magukba foglalnak. Ezek szerint még a trianoni békeegyezménybe foglalt, vagy Isten adta jogainkról is le kell mondanunk, ha "Európa" úgy akarja.

Ha ezideig valakinek is kételyei lettek volna az alapszerzôdésnek a romániai választási kampányban játszott áldatlan szerepével kapcsolatban, ezen a napon, Temesváron végleg meggyôzôdhetett a vele szemben támasztott aggodalmak és fenntartások megalapozottságáról.

Iliescu elnök az aláíró miniszterelnökök mellett mintegy harmadik személyként vett részt a felcsigázott érdeklôdéstôl körülövezett fesztivitáson. Minekutána már eleve saját személyes érdemének kiáltotta ki a szerzôdés megkötését, az aláírási ceremóniát saját elnöki választási korteskörútja keretébe illesztette, és a béke bajnokaként tetszelgett Temesváron, ahol e nélkül a "történelminek" nevezett alkalom nélkül nemigen lett volna esélye "sikeres" kampánygyûlést tartania. Politikai cinizmusa odáig terjedt, hogy alighogy abbahagyta a díszebédet, kampánykörútját aznap délután egy temesvári üzemben folytatta.

Horn Gyula miniszterelnököt semmiképpen nem képzelhetjük olyan naivnak, hogy ne tudta volna felmérni, hazai viszonylatban és nemzetközi téren miképpen asszisztál moszkovita pályatársa sikeréhez. Ahhoz sem igen fér kétség, hogy a szerzôdéssel összefüggô "történelmi megbékélési" dokumentumok küszöbön álló aláírása szintén az ellenforradalmár román elnök malmára hajtja a vizet, ezáltal pedig egyértelmûen a neokommunista társadalmi restaurációt támogatja meg.

A magyar miniszterelnök "elvtársi jószolgálatai" ez esetben is az integrációs versenyben végletesen lemaradt partnernek kedveznek. Érdemben nem volt ez másképp a megelôzô alapszerzôdések megkötésénél sem. Az elôzmény nélküli ukrán-magyar szerzôdés a fiatal ukrán állam függetlenségének a megerôsítéséhez "segített be". Szlovákia pedig, Romániához hasonlóan, bárminémû politikai ellenszolgáltatás nélkül szilárdította meg a trianoni békediktátum révén örökölt pozícióit és kapott föltétlen támogatást a "baráti" Magyarországtól az Európába való könnyebb bejutáshoz.

Megrendítô jelképromboló látvány, amint Horn Gyula magyar miniszterelnök a forradalmi Temesváron és a bôs-nagymarosi csôdtömeg felett elvtársi jobbot nyújt Iliescunak és Meciárnak - Verecke tilalmi övezetének történelmi senkiföldjével a háttérben.

A magyar-román alapszerzôdés erôltetett aláírása szögesen ellentmond a demokrácia elveinek, semmibe veszi a magyar demokratikus társadalom és a nemzeti szolidaritás elemi követelményeit.

A magyar demokrácia és a nemzeti szolidaritás ellen elkövetett sérelmek tételes felsorolásán túl még fájdalmasabb az a körülmény, hogy a magyar kormány és az országgyûlési kormánytöbbség teljességgel semmibe vette az erdélyi magyarság legitim képviseletének, az ellenzéki pártoknak, a hazai és külföldi szervezeteknek, valamint a határon túli magyarság szinte egységes elutasító véleményét, sôt fittyet hányva a demokrácia elemi szabályainak, eleve leszögezte, hogy mindenáron aláírja a román-magyar alapszerzôdést. Ez a politikai magatartás példa nélkül áll a magyar demokrácia 1989 utáni - rövid - történetében.

Június havában nagy megütközést keltett Kovács László külügyminiszter azon párhuzamos kijelentése, mely szerint "Magyarországnak nem áll szándékában feláldozni a szomszédos országokban élô mintegy kétmilliós magyarságot, mint ahogy Budapest nem kívánja »feláldozni« a 10,5 millió magyarországi lakost a környezô magyarság vélt érdekeiért".

A támadások kereszttüzébe kerülve és a súlyos számbeli tévedés alól nagy nehezen tisztázva magát, a miniszternek bajosan sikerült megnyugtató választ adnia az ügy érdemi részét képezô azon kérdésre, hogy Magyarország kitart-e továbbra is a határon túli nemzetrészek ügye mellett. Széles ívû diplomáciai csúsztatással úgy próbált kitérni az élére állított kérdés elôl, hogy ellentámadásba lendülve, kijelentette: "bizonyos ellenzékiek és a velük szimpatizáló, egyes határon túli magyar vezetôk nyilatkozatai mögött tetten érhetô az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozási tárgyalások késleltetésének a szándéka".

A vita nagy hullámokat kavart. Felbomlani látszott a magyar külpolitika ún. három prioritásának ingatag egyensúlya. A külügyminiszter és a kormány más képviselôi nagy erôfeszítéseket tettek megnyugtatásunkra és kételyeink eloszlatására. Horn Gyula kijelentette, hogy a magyar kormánynak a határon túli magyar kisebbséggel szembeni politikájában nem lesz változás, és "a kormány nem ír alá olyan alapszerzôdést, mely sértené érdekeinket". A júliusi magyar-magyar csúcs zárónyilatkozata mindezt elvi egyezség formájában, a legmagasabb szinten erôsítette meg.

Ezzel szemben - amint az a rossz emlékezetû kommunista korszakban lenni szokott volt -, amit nagyon és váltig tagadott a kormány, az végül is bekövetkezett. Alig egy hónappal a nagy reményekre feljogosító magyar-magyar csúcs után a Horn-kabinet megkötötte a paktumot az Iliescu-rezsimmel. Nem volt apelláta. Bebizonyosodott, hogy a kormány a magyar állam vélt érdekeiért valóban hajlamos az egész nemzet valós érdekeit feláldozni...

Az ellenzék kezdeményezésére, a román-magyar alapszerzôdés tárgyában összehívott szeptember 3-i rendkívüli országgyûlési vitanapon Horn Gyula miniszterelnök kijelentette, hogy a magyar-román kapcsolatok történetében a megkötendô alapszerzôdés az elsô olyan szerzôdés, mely foglalkozik a kisebbségi jogok kérdésével.

Kétes érdem és eredmény - mondhatjuk -, ha a folyamatosan pusztuló romániai magyarság valós helyzetére gondolunk. De még inkább az, ha "a rosszabb" és "a kevésbé rossz" viszonylagosságában tekintjük a kérdést.

Nekem akaratlanul is azok az önelégült kommunista ipari statisztikák jutnak eszembe errôl, melyek idôrôl-idôre az 1938-as romániai ipari termeléshez viszonyították az ország újabb kori megvalósításait, kimutatva, hogy a kommunista építés eredményei százszoros nagyságrendben meghaladták a viszonyítási alapul választott - kapitalista - esztendô ipari mutatóit.

A miniszterelnök úr figyelmen kívül hagyja, hogy a két világháború közötti idôszakban Magyarország nem kisebbségi jogokat, hanem igazságos területi revíziót követelt.

Másfelôl a kommunista korszak szerzôdéseivel nemigen ildomos példálózni, hiszen Kádár János és Grósz Károly pártjának kisebbségpolitikai vaksága semmiképpen sem szolgálhat viszonyítási alapul a demokratikus Magyar Köztársaságnak.

A mai Magyarország politikai célkitûzései között nem szerepelnek területi követelések. Azt azonban joggal elvárjuk, hogy az elvesztett területek fejében és a demokrácia szellemében bár teljes körû jogaink visszaszerzésében feltétel nélkül álljon mellénk a mindenkori magyar kormány.

Horn Gyula miniszterelnök gyakran ismételt, meggyôzônek hitt tévedései közé tartozik az a tetszetôs figyelmeztetés, melyet legutóbbi, a környezô országok állam- és kormányfôihez intézett tájékoztató levelébe is belefoglalt. Eszerint a szomszédos nemzeteknek túl kell tenniük magukat "történelmi sérelmeiken", és a múlt helyett a jövô felé kell irányítaniuk figyelmüket.

Köztudott, hogy a féligazságok rendszerint ártalmasabbak, mint a hazugságok. Ugyanez érvényes az idézett felszólításra.

Anélkül, hogy valaki is tagadná a múltbeli sérelmek felidézésének meddô voltát, mindenekelôtt azt kell tisztáznunk, hogy a romániai magyarság esetében nem "történelmi", hanem folyamatosan elkövetett jelenkori jogsérelmek okoznak gondot.

Túlzottan és illetéktelenül "nagyvonalú" a miniszterelnök, amikor a román-magyar kapcsolatok gyors rendezése és integrációs politikája sikere érdekében a történelem idôtlenségébe utalja változatlanul idôszerû, bôrünkön égetô sérelmeinket. Netalán összebeszélt Donald Blinken budapesti és Alfred Moses bukaresti amerikai nagykövet urakkal, akik közös újságcikkükben kizárólag Románia és Magyarország "több évszázados szembenállásáról" és "több mint ezeréves rivalizálásáról" hajlandók tudomást venni, de a romániai magyar nemzetközösség jelenlegi sérelmeirôl és jogfosztottságáról hallani sem akarnak?

Egyre inkább lábra kapnak azok a leegyszerûsítô vélekedések, melyek szerint az európai integráció elôrehaladása automatikusan megoldást hoz a kisebbségi problémák tekintetében, másfelôl pedig, hogy a kétoldalú államközi kapcsolatok rendezése az illetô országokban élô nemzeti kisebbségek életére is kedvezô hatással lesz. Horn Gyula nemegyszer kijelentette: ha a román-magyar viszony javul, az a romániai magyar nemzetiségnek is javára válik.

Az integrációval kapcsolatos optimizmus a kommunista internacionalizmus azon téveszméjét juttatja eszünkbe, melynek értelmében a kommunizmus gyôzelmével a nemzeti-nemzetiségi problémák maguktól megoldódnak. Ám a magyar miniszterelnök jóhiszemû vélekedését saját megszenvedett tapasztalataink és maga a jelenlegi román belpolitikai gyakorlat cáfolja. Ugyanis a román hatalom külföldön elért sikereit és a kisebbségekre vonatkozó "nagylelkû" nemzetközi vállalásait az utóbbi évtizedekben minden esetben a kisebbség-, illetve magyarellenes elnyomás fokozásával "ellensúlyozta". Ez ma sem történik másképp.

Nemcsak Romániában, hanem Szlovákiában is tanúi vagyunk annak, hogy az alapszerzôdések megkötésével és a hivatalos "megbékélési" politika felgyorsulásával szöges ellentétben, tovább romlik az ott élô magyar kisebbségek helyzete. A valóságban teljesen hiteltelennek bizonyul a kívülrôl ránk erôltetett és a magyar kormány által obligát jóhiszemûséggel magáévá tett békepolitika. Az alapszerzôdések és "megbékélési" paktumok a gyakorlatban semmit sem oldanak meg, sôt épp ellenkezôleg, a béke színe alatt egészükben véve tarthatatlan kisebbségi viszonyokat szentesítenek és tartósítanak.

A magyar békecsinálók valószínûleg nem ismerik azt a prófétai igét, mely szerint: a rossz vezetôk "hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség - és nincs békesség" (Jer 6,14). A megbékélés örve alatt ez történik Erdélyben és a Felvidéken, maradék magyar népünk helyzetének további romlása árán. Ennek fényében Iliescu elnök részérôl szégyentelen cinizmus "történelmi megbékélési indítványt" tenni. S ennél még csupán egy dolog szégyenteljesebb, éspedig: a romániai magyarságra nézve kártékony, demagóg békeajánlatát el is fogadni. Ne felejtsük: a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom áldozatainak vére végsô soron Iliescu elnök lelkén szárad, s ennek nyomán a román-magyar viszonyok végletes megromlásáért is elsôsorban ô tehetô felelôssé. Hogy a '89-es forradalmi események áldozatainak máig eltussolt ügyérôl ne is beszéljünk.

Mindaddig, amíg a romániai magyar-román kapcsolatok a jelenlegi vigasztalan képet mutatják, logikai és politikai lehetetlenség Magyarországnak Romániával megbékélni.

Mindaddig, amíg Erdély magyarságának megsemmisítése változatlan erôvel tovább tart, szemfényvesztés a romániai magyar nemzeti közösség és a demokrácia rovására történô Iliescu-féle "történelmi békeindítványt" elfogadni, vagy Keleti György és Gheorghe Tinca hadügyminiszterek katonapolitikai lepaktálását komolyan venni.

A világ és a magyar politikusok által alig ismert, sajátos román politikában, a posztkommunista Románia áldemokratikus politikai játékának színes palettáján - pártjával együtt - fontos hely és szerep illeti meg Gheorghe Funar kolozsvári polgármestert, a szélsônacionalista Román Nemzeti Egységpárt (RNEP) vezetôjét. Funar pártelnöknek oroszlánrésze van a román politikai sikerek kikovácsolásában.

Mindenekelôtt azt a tévhitet kell eloszlatnunk, mintha a kormánykoalíció legutóbbi felmondásával Ion Iliescu elnök, a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja (RTDP) valóban szakítani akart volna Funárral és szélsônacionalista pártjával. Egészen másról van szó.

1989 után a román kommunista egypárti uralom egyetlen pillanatig sem szûnt meg, hanem csupán átalakult. A monolitikus elvû román politikai "szereposztásban" Funar pártja egyfelôl a demokratikus pluralizmus látszatát volt hivatott alátámasztani, másfelôl viszont egy összehangolt "munkamegosztás" keretében a szélsôséges magyarellenesség ideológiáját kellett hogy "felvállalja". Éspedig a magyarság sakkban tartása mellett azzal a másodlagos céllal, hogy hozzá képest Iliescu elnök kommunista utódpártja, szocialista színekben, a demokratikus Európa által is elfogadható középsô helyzetbe kerüljön. Ebben az összefüggésben Funar elnök nem más, mint a román neokommnunista hatalom mesterséges kreatúrája - a többségi kormánypárt, illetve a román demokrácia hitelesebbé tétele érdekében.

A hatalom és a szélsônacionalizmus szoros összefonódását mi sem bizonyítja jobban, mint az RTDP és másik három szélsôséges párt - köztük a RNEP - legutóbbi idôkig fennállott kormányszövetsége.

Ennek ismeretében rendkívül fonák dolog Iliescu érdemének tulajdonítani Funar pártjának a hatalomból történt eltávolítását, hiszen az nem több, mint politikai színjáték a román-magyar alapszerzôdés megtévesztô pozitív stratégiájának a szolgálatában, illetve egy Románia számára kedvezô kép, a demokratikus látszat kialakítása érdekében.

Funar látványos alapszerzôdés-ellenességének és kormányból való kizárásának az a pillanatnyi konjunkturális haszna is megvan, hogy bárki, bármely politikai erô, mely az alapszerzôdés jelenlegi formájában történô megkötését ellenzi vagy bírálja, felületi jegyek alapján könnyûszerrel összemosható Funárral. Ezáltal a román hatalom három legyet üt egy csapásra: a szerzôdés magyar ellenzôit, illetve a magyarországi ellenzéket rossz színben tünteti fel, vagy éppenséggel megbélyegzi, a román ellenzéket viszont - Funar ellenében - maga mellé állítja, vagy legalábbis semlegesíti, ô maga pedig a párbeszéd és a megbékélés bajnokának pózában komoly politikai tôkét kovácsol mind a választásokra nézve, mind nemzetközi viszonylatban.

A különleges helyzet felülmúlhatatlan iróniája, hogy mindebbôl Funar és pártja is csak nyerhet, hiszen felfokozott szerzôdésellenes propagandájával még jobban elkötelezi maga mellett a szélsôséges magyarellenes erôket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség - végsô soron - így válik a román politikai erôk összjátékának, valamint az Iliescu-rezsim és a Horn-kabinet elvtelen paktumának egyetlen igazi vesztesévé.

Eörsi Mátyás, az Országgyûlés Külügyi Bizottságának elnöke baljós képet fest arról, hogy mi történne, ha az alapszerzôdést végül is nem írnák alá. A magyar fél visszalépése mérhetetlen bajt zúdítana a romániai magyarságra, mely ezáltal céltáblájává válna a magyarellenes hangulatkeltésnek - mondja a bennünket féltô kormánypárti politikus.

Méltánylandó Eörsi úr aggódó együttérzése, viszont nagyvonalúan megfelejtkezik arról, hogy ebbe a kész és vert helyzetbe a saját kormánya kényszerítette a romániai magyarságot.

Való igaz: a kormányváltozás óta tartott anyaországi-határon túli magyar találkozók számuk, reprezentativitásuk, kiváló körülményeik és külsôségeik tekintetében jóval felülmúlják a megelôzô kormányok hasonló rendezvényeit.

Ez azonban nem gátolta meg a Horn-kormányt abban, hogy a romániai magyar nemzeti közösség legitim szervezetének - az RMDSZ-nek - a véleményét teljességgel figyelmen kívül hagyva, az utolsó és döntô fontosságú "konzultációt" elmulassza, és feje fölött megkösse a magyar-román alapszerzôdést.

A magyar kormány kész helyzetbe kényszerítette az erdélyi magyarságot. Bebizonyosodott, hogy a konzultációk túlhajtott gyakorlata csupán egy hitelt nem érdemlô nemzeti kirakatpolitika céljait szolgálta. A határon túli magyar közösségek valós érdekeivel szemben a kormány végül is érzéketlennek bizonyult.

Kezdettôl fogva arra törekszik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, hogy önálló politikai alanyként és tárgyalópartnerként fogadtassa el magát a politikai életben. Ebben a minôségében nyilvánította ki a belsô önrendelkezés elvét és hirdette meg autonómia-politikáját. A romániai magyar nemzeti közösség reprezentatív és legitim képviselôjeként indítványozta egy román-romániai magyar kerekasztal megrendezését és folytatott konzultációkat a magyar kormány képviselôivel. Ugyanezen elv szerint kért beleszólást az államközi alapszerzôdés dolgába.

A román hatalom mindvégig visszautasította alanyi jogú, kollektív képviseletünk elismerését. Ezzel szemben a magyar kormányok politikai partnerként fogadtak el bennünket. A Horn-kormány is ezt a gyakorlatot látszott folytatni, sôt a július 5-i Közös Nyilatkozat aláírásával tételesen kinyilvánította, hogy: "A magyar kormány és a magyarországi politikai pártok partnernek tekintik a határon túli magyar szervezeteket és támogatják jelenlétüket a nemzetközi fórumokon."

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség megkerülésével és álláspontjának figyelmen kívül hagyásával megkötött magyar-román alapszerzôdés ennek a partneri viszonynak a hiedelmét oszlatja el. Sem a román, sem a magyar hatalom nem fogad el bennünket partnerei gyanánt. Kétmilliós lélekszámunkkal és ezeréves erdélyi múltunkkal mindkettô számára holmi kisebbség vagyunk.

Kettôs kisebbségben kell tovább folytatnunk jogos küzdelmünket.

Minden ország számára elsôdleges fontosságú ügy, abszolút prioritás a nemzeti érdek.

Magyarország sajátos helyzete, illetve területének és lakosságának szétdarabolása folytán a nemzeti érdek a határain túl élô mintegy három és fél milliónyi kisebbségi magyarságra nézve is érvényes. Az ország Alkotmánya tételesen is megfogalmazza, hogy "A Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határon kívül élô magyarok sorsáért..."

Az Alkotmány elôírásaival és a magyar kormány programjának irányelveivel ellentétben, a határon túli magyarságot is magába foglaló nemzeti érdek a szomszédos országokkal megkötött alapszerzôdések által rendre súlyos károkat szenved. A nemzeti érdek rovására elôtérbe kerülnek másfajta, nemzetközi, konjunkturális, valamint pártpolitikai és részérdekek. A mai magyar külpolitikában az elszakított területeken élô nemzetrészek ügye másodrangú külpolitikai tétellé fokozódik le.

A magyar Országgyûlés román-magyar alapszerzôdéssel kapcsolatos, szeptember 3-i vitanapján, a romániai magyarság küldöttségének tagjaként, a vendégeknek fenntartott díszpáholyban, kezdetben egészen jól éreztem magam. Megtisztelô volt számomra, hogy jelen lehetek a magyar törvényhozás fényûzô és nagy múltú szentélyében.

Ám a meddôvé váló és jó elôre eldöntöttnek számító vita elôrehaladtával egyre megalázottabbá váltam. Mi erdélyiek páholyból, a pálya szélérôl, mint egy attrakciót voltunk kénytelenek végignézni, hogy ott bent, a politikai küzdelem arénájában miképpen döntenek a mi ügyünkben - nélkülünk. A Magyar Demokrata Szövetség elnökének még csak azt a jogot sem adták meg, hogy ô maga utasítsa vissza a Nemzet gyûlésében való önkéntes felszólalást. Az Anyaország kormánya úgy látta jónak, hogy - az elnyomó román kormányhoz hasonlóan - ô döntsön helyettünk.

Néma jelenlétünk a látók és hallók számára azonban annál beszédesebb volt.

Egyszeriségében és egyediségében a fonák eset jól példázta a romániai magyar nemzeti közösség saját sorsának alakításából való kirekesztettségét. A román és a magyar kormány közös megegyezéssel, a feje felett döntött sorsáról. Pedig az ô bôrére megy ez a játék.

Koródi Mária, az Országgyûlés elnöklô alelnöke kétszer is megszakította az alapszerzôdés vitáját, hogy nyomatékosan felszólítsa a karzaton lévô erdélyi vendégeket a tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítástól való tartózkodásra. Kirekesztetésünk képe ezáltal vált teljessé.