A politikatudomány ok-okozati összefüggéseket kutat a politikai jelenségek mögött. Nem is tehet mást, ha korunk tudományosság-felfogásának eleget akar tenni. Modelleket kell létrehoznia viszonylag kisszámú ok, illetve azok összefüggéseinek és hatásmechanizmusainak rendszerbe foglalásával, amelyek segítségével magyarázni lehet a politikai jelenségek végtelen sokféleségét.

Egy-egy ilyen modell akkor igazán szép, ha koherens: kevés ok szerepel benne, azok hatása pedig matematikailag leírható.

Az elemzôk természetesen engedményeket tesznek a valóságos viszonyoknak. Az alapséma azonban változatlan: ellentétes érdekekkel bíró csoportoknak az adott kultúra szabályai szerint megvívott konfliktusaiként fogják fel a politikát. Az elemzés lényege: körvonalazni a csoportokat, vagy ami ugyanaz, megnevezni a konfliktusok forrásait, következik a mintázat, amely szerint taglalják az adott társadalmat, valamint leírni a politikai konfliktusok megvívásának jellegzetes mintáit. Megfelelôképp vegyítve a strukturális elemeket a történeti elôzmények dinamikájának a vázolásával, korunk elvárásainak megfelelô politikatudományi elemzést lehet készíteni a megfelelô indokok alapján elkülönített jelenséghalmazra.

Az elemzés akkor könnyû, ha jól elhatárolható érdekeiket artikuláló, szociológiailag feltérképezhetô, és feltérképezett csoportokat lehet megkülönböztetni; a ténylegesen követett szabályok világosan meg vannak fogalmazva, a legfontosabbak közülük pedig törvénybe iktatva. A politikai jelenségeket azonban sokszor nem lehet ily módon magyarázni. Az elemzôket nem kifejezetten lustaságuk vezeti abban, hogy kerülik az ilyen helyzeteket, hanem a tudományosságról vallott felfogásuk. Persze a hallgatás mellett ez megnyilvánulhat pszeudoelemzésekben is. Ez utóbbi esetben más társadalmi környezetbôl származó kérdéseket tesznek fel idegen környezetben és válaszolnak is rájuk, nem zavartatva magukat attól, hogy értelmetlen kérdésekre használhatatlan válaszokat kapnak.

Úgy vélem az önreflexió minden elemzô számára hasznos, a nyugati eredetû politológiát az átmenet állapotában leledzô nem (egészen) demokratikus rendszerekre alkalmazni próbálók számára pedig elengedhetetlen. Maga az átmeneti állapot kifejezés is abból az igazolhatatlan, ámde bevett premisszából indul ki, hogy az emberi társadalmaknak vannak ideáltipikus állapotai. Vagy változtatunk a módszertanon, átalakítjuk a politikatudomány paradigmáját, vagy marad a hallgatás és az álelemzések. Az utóbbival együtt jár némi értetlenkedô lenézés a kívülállók részérôl és flagelláció a bennszülöttek körében, akiket beavattak a külhoni céh rituáléiba.

A frusztráló hatást a tagolatlanul amorf, kiszámíthatatlan reakciójú tömegek, valamint a nyilvánosság elôtt rejtett, hasonlóképpen kiszámíthatatlan érdekcsoportok okozzák, meg természetesen az íratlan szabályok önellentmondásos halmaza. Ami azt illeti, én is szkeptikus vagyok a kívülállók esélyeit illetôen arra, hogy autentikusan rendszerezzék az ilyen társadalmak jelenségeit.

A fogalmi keret, amelynek segítségével a kárpátaljai magyar politikát elemzem, a hatalmi harcok logikája. Eszerint a politika lényegét a hatalmi harcok adják, amelyek különféle kísérletet folytatnak hatalmi potenciáljuk növelése érdekében. A hatalmi potenciál sok összetevôjû, amelyek közül ki kell emelni a birtokolt hatalmi pozíciókat. Ilyennek kell tekinteni minden olyan pozíciót, amelyet elfoglalva befolyásolni lehet politikai döntések meghozatalát. Ezek, valamint a hatalmi harcok megvívásának írott és íratlan szabályai együttesen alkotják a politikai terepet. A hierarchikusan szervezett kíséretek ennek igyekszenek minél nagyobb szegmenseit ellenôrzésük alá vonni, ritkábban átalakítani a hatalmi pozíciók együttesét, vagyis átrendezni a terepet. A hatalmi harcok egyik fô aktivitása a kíséret szervezése, amely mindig koncentrikus felépítésû, amelynek fô strukturális elemei a kíséret vezetôjét közvetlenül befolyásolni képes belsô és a vezetôvel csak közvetett kapcsolatban álló külsô kíséret. A külsô kíséretet általában igyekeznek szubkultúraként, zárt, saját szabályok szerint mûködô, önmagát - a többiekkel szemben - konstituáló csoportként megszervezni. A belpolitikától különbözik a külpolitika, a többi kísérettel kapcsolatos manôverek összessége.

A kárpátaljai magyar politizálás sem más, mint a politikai terep egy bizonyos szegmensén folytatott manôverek az érdekelt kíséretek között. Pontosabban arról szól ez a küzdelem, kialakule a politikai terepnek egy autonóm szegmense, amely otthont adhat az effajta aktivitásnak.

Kelet-Európában, az 1989-1990-es években végbement a politikai terep átrendezôdése. Az átrendezôdést sokféleképpen lehet értelmezni, de az etnikai alapú szubkultúra-szervezés mindenképpen a legfontosabb összetevôk között szerepel. Egy állam népességének mind kisebbik, mind nagyobbik részét etnikai alapon próbálják megszervezni. Az etnicitás jegyében társadalmi szerzôdéseket próbálnak kötni a kommunizmus idején mélyhûtött, majd a nyílt vagy látens polgárháború állapotába került társadalmak stabilizálására.

Ez az általános folyamat Kárpátalja magyarlakta részében is érvényesült. 1989 elején megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely a helyi nemzeti mozgalomnak volt hivatott keretül szolgálni.

Az etnikai elv terjedését elôsegítô legfontosabb tényezô, hogy az aktuálkommunizmus korának elitje átvette azt. Világos volt ugyanis, hogy a társadalmi fegyverszünet idején érvényes játékszabályok érvényüket vesztették. A politikai terep magaslatait elfoglaló elit csak a terep átrendezésével ôrizheti meg hatalmi potenciálját. Át kellett alakítani a gazdasági kizsákmányolás rendszerét, az elitrekrutációt szabályozó intézményeket és a rendszert legitimáló államvallást. Mindezt oly módon, hogy a régi rendszer által biztosított szocializációs háttér, tudásanyag, kapcsolatrendszer, egyszóval társadalmi tôke birtokában el lehessen foglalni az átstrukturált politikai terep kulcspozícióit.

Mindez természetesen felemás és önellentmondásos módon lehetséges csupán, amely lehetôséget teremt a hatalmi harcokban nulláról indulóknak, hogy viszonylag könnyen, saját hatalmi potenciált építsenek ki.

A felemás, államilag irányított és piacgazdasági elvek alapján szervezôdô gazdasági alrendszerben a régi nómenklatúra gazdasággal foglalkozó rétegén túl teret nyernek a félig maffiózó, félig nagyvállalkozó, új, kis- és nagy üzletemberek, kis- és ôstermelôk, a felemás gazdasági viszonyok felemás jellegû szereplôi. Az állami szektor nagy aránya a nemzetgazdaságban, valamint a gazdasági törvényhozás önellentmondásos jellege helyzetbe hozza az állami bürokráciát, hogy ellenôrzést gyakoroljon a gazdaság fölött. Ugyanezek a körülmények teremtenek lehetôséget az újonnan tôkéhez jutott vállalkozói rétegnek, hogy jövedelme egy részének megvesztegetésre való fordításával extraprofitra tegyen szert. Az arról szóló információ, hogy kiket milyen formában, milyen ellenszolgáltatások reményében lehet lekenyerezni az adott szféra bennfentesei hatalmi potenciáljának legfontosabb része a reputációval együtt, ami biztosítja, hogy szóba is álljanak velük.

Egy bizonyos: a gazdasági és a politikai szféra szétválasztása majd ok-okozati összefüggések konstruálása e két elméleti úton konstruált szféra között nem ad fogódzókat a tényleges helyzet megértéséhez. A politikát jobban leírhatjuk mint diverzifikált funkciójú kíséretek küzdelmét. A konfliktusokat így nem az üzleti szféra, a bürokrácia, a politikusok vagy éppen a maffia vívja, hanem a mindegyik szférában érdekelt kíséretek.

Az elitváltás vagy a régi elit hatalomátmentésére épülô magyarázatok is szükségképpen elnagyoltak. A régi elitet nem hatja át igazi korporatív szellem, inkább a közös habitusból adódó kommunikációs készség számít. Ez a habitus azonban a nyílt gazdasági kényszerek megjelenésével átalakult, hajlékonyabbá vált, és a bürokratába oltott kalóz és demagóg típusa könnyen találhatja megbízhatatlannak azt, akiben bármely elem túlteng. Könnyen leírják a régi elvtársakat, akiknek túlzottan bürokratikus a gondolkodása, mert merészebb akciók esetén nehézkesek, a gátlástalan ügyeskedôket pedig visszautasítják, mert tudják, hogy könnyen elszalad velük a ló.

Amikor a helyi hatalmi elit hagyta a KMKSZ-t megalakítani, illetve részt vett annak megalakításában, az elbizonytalanodás folyamata még csak a kezdeti stádiumában tartott. A Szovjetunió viszonyai között a tereprendezésnek korlátozott, szigorúan kontrollált variánsa, az ún. peresztrojka volt napirenden. Ez a nemzeti jelleg megjelenését szalonképessé tette, az olyan önszervezôdést azonban, amely ellenôrizhetetlen embereknek biztosított volna hatalmi potenciált, nem.

Az alakuló ülésen így jelen voltak az ideológiai front magyar nemzetiségû harcosai, az érdeklôdôk tömegéhez képest azonban kisebbséget alkottak. A többség Fodó Sándor melletti kiállása olyan egyértelmû volt, hogy megválasztása közfelkiáltással történt.

Az elnök önmagában véve mint intézmény funkcionált. Az események alakulására döntô befolyással volt, kivéve az ügyintézést, amely a nómenklatúra-hátterû második vonal kezébe került. A két politikai tényezô színfalak mögötti és nyílt konfliktusai gyakorlatilag állandóak voltak. Az elnök kudarcokat könyvelt el a Szövetség apparátusa építésének elsô lépéseivel kapcsolatban, valamint a külügyek, és úgy általában az ügyek ellenôrzésében. A választmányokon és a közgyûléseken rendre az elnök akarata érvényesült, amelyeken a népszerûségen túl számíthatott a második vonal kezdô politikusainak és a harmadik vonal aktivistáinak támogatására. Az elnök a nómenklatúra-hátterû tagok ellenállása ellenére megtartotta a belsô kíséretben Kovács Miklóst, akit mint ezek ellenfelét tartottak számon.

A döntô összecsapásra a harmadik közgyûlésen, illetve az azt megelôzô és követô fórumokon került sor. A konfliktust az idézte elô, hogy a nómenklatúra-hátterû második vonal az 1991-es közgyûlést megelôzôen egy fél évvel offenzívát indított az önállóan politizáló és rögtönzô elnök megbuktatására. Az elnök egyre inkább közismertté váló egészségügyi problémáin túl számíthattak annak nagyvonalúsággal kevert gondatlanságára a helyi sajtó és a KMKSZ havilapjának, valamint a Határontúli Magyarok Hivatalának támogatására (legalábbis az illetékes fôtanácsoséra).

Fodó Sándor a nemlétezô káderpolitikai (kíséretszervezési) stratégiájával hozott össze egy olyan helyzetet, hogy általa kinevezett, de legalábbis az ellenére meg nem választható emberek (a belsô kíséret) a siker tényleges esélyével kísérelhettek meg puccsot. Jellemzô, hogy a Szövetség havilapját, a Kárpátalját egy magyarországi személy Magyarországon állította elô, aki egyértelmûen az elnökkel szemben felsorakozók táborába állt be.

A támadás arra késztette az elnököt, hogy a második vonal azon tagjaihoz forduljon, akiket úgy lehet jellemezni, hogy nem nómenklatúra-háttérrel rendelkezô, értelmiségi, a politikát hivatásul választó, a totalitarizmus átmeneti állapotát is elutasító emberek.

Az újonnan összeállt csapat, amely úgy funkcionált, mint Fodó Sándor kísérete, megfogalmazta az új alapszabályt, és szervezte annak elfogadását az elnökségi üléseken javaslatként, majd a közgyûlésen végleges döntésként. Az új alapszabály a Szövetség felépítési struktúrájának tisztázásával, a többségi és regionális elv következetes érvényre juttatásával a szervezeten belüli tömegbázist tette meg a vezetôk politikai súlyának kritériumául. A nómenklatúra-hátterû politikusok marginalizálódtak az elnökségben, nem vállaltak titkári pozíciókat, és teljesen kisebbségbe kerültek a választmányban is.

A magyar politika, vagyis azon gyakorlati lépések halmaza, amelyeket ilyen címszó alatt lehet csoportosítani, a kollaboránsokat preferálta. A magyar-ukrán alapszerzôdés ügye mutatja, miért tartozik a mindenkori magyar kormányzatok alaptermészetéhez a törekvés a kisebbségben élô magyarok önálló politizálásának megszüntetésére. Vagyis a kisebbségi magyar belpolitika külpolitizálására. Az elsietve megkötött, több szempontból támadható alapszerzôdést eltitkolták, majd a ratifikáláskor próbálták rávenni a KMKSZ-t hogy támogassa azt.

Az akkori jobboldali ellenzék pedig - a kárpátaljai magyar lakosság többségével együtt - a szerzôdés elítélését várta el a KMKSZ illetékes (vagy akár illetéktelen) vezetôitôl és testületeitôl. A választmány döntése, amely nem foglalt állást a szerzôdés tartalmával kapcsolatban, viszont nehezményezte, hogy azt a kárpátaljai magyarok háta mögött kötötték meg, értelemszerûen nem elégített ki senkit. Visszhangot különféle KMKSZ-tisztségviselôk magánvéleményei kaptak, többnyire azok, amelyek az alapszerzôdést támogatták.

Az alapszerzôdés nagy és látványos ügy, de se szeri, se száma a kisebbségeknek, amelyekben a magyarországi félnek lekötelezett kisebbségi szervezetre és/vagy személyiségekre van szüksége. Röviden a magyarországi erôközpontok érdekeltek a kisebbségi magyarok belpolitikájának külpolitizálásában.

A többségi nép hatalmi struktúráit elfoglalók ugyanabban érdekeltek, mint a magyarországi kormányzat. A kisebbségi magyar belpolitika külpolitizálásának tipikus állapota, amikor a többségi nép politikai kísérletei segédcsapatainak konfliktusaira lehet visszavezetni a történéseket.

Amennyiben nem áll elô ilyen állapot, a kisebbségi magyar belpolitika egyik alapösszetevôjévé a külpolitizálást célzó manôverek elleni fellépés válik.

A kárpátaljai magyar belpolitika alapvetô jellegzetessége, hogy ezek az erôvonalak egyértelmûen kirajzolódnak, személyekhez és politikai akciókhoz köthetôek. A másik sajátosság, hogy a külpolitizálás ágensein sok kívülálló erôközpont osztozkodik. A kárpátaljai oligarchikus nómenklatúraelit ugyanazon személyeket támogatja, mint a magyarországi politikai spektrum mindkét szárnyán elhelyezkedô erôközpontok. Legalábbis ebben egyetértésre tud jutni az SZDSZ és az FKGP.

A képlet tisztaságát az 1991-1994-es idôszakban a következô tényezôk zavarták. Ebben az idôben a KMKSZ-en kívül nem volt más politikai szervezet, így az ellentétek a szervezeten belül jelentek meg. A Szövetség alapszabály-követô mûködése miatt testületi döntések által meghatározott irányvonalat követett, amibe a külpolitizálás ágensei nem tudtak komolyan beleszólni, mivel kisebbségben voltak az adott testületekben. Ez a tényezô megnehezítette a kívülrôl jövô beavatkozást, mivel azt hivatkozási alap nélkül lehetett csak elkövetni. A fô irány a KMKSZ-en belüli erôviszonyok megváltoztatása volt. A legnagyobb aktivitást a HTMH illetékes fôtanácsosa, majd az Ungvári Magyar Fôkonzulátus vezetôje fejtette ki.

Az elnök többször rá is játszott erre a szerepre. Pozícióját, népszerûségén túl erôsítette, hogy a külpolitikai erôközpontok (magyarországiak és kárpátaljaiak egyaránt) a kemény mag "radikalizmusát" ellensúlyozó tényezôként fogadták el. A kemény mag pedig értékelte személyének elfogadottságát, amit a komolyabb retorziók elmaradása fô okának tekintettek. Ehhez hozzá kell még adni, hogy az egyre inkább kiszoruló kollaboránsok is bíztak benne: adott pillanatban az elnök visszaemelheti ôket a belsô kíséretbe.

A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola megszervezésének folyamata (miután a Gödöllôi Agrártudományi Egyetem tervét sikeresen kivédték) ekkor vette kezdetét. Sikerült elérni a Szövetség belügyeibe folyamatosan és egyoldalúan beavatkozó HTMH-kormányfôtanácsos eltávolítását. Az esetlegességek és rögtönzések teljes kiküszöbölésére nem kerülhetett sor az Elnök politizálási stílusa és a még megtalálható kollaboránsok jelenléte miatt (vagyis amiért azokat végig támogatták kívülrôl). Ez volt az ára az alapvetôen eredményes szervezet- és infrastruktúraépítésnek.

A külpolitizálás is sikereket mutatott fel, bár leginkább negatív értelemben, vagyis úgy, hogy sikeresen kerülték el a csapdákat.

Ilyen volt a helyi elit által szervezett Kárpátaljai Kisebbségi Szervezetek Ligája, amelynek a KMKSZ is alapító tagja volt. A többi résztvevô kisebbségi szervezetek azonban bábuk és/vagy kalandorok gyülekezetei voltak. A Szövetség vezetése erôfeszítéseket tett, hogy olyan mûködési szabályzatot fogadjon el, amely a döntéshozatalt konszenzushoz köti, valamint elejét veszi egy önálló apparátus kiépítésének azért, hogy a kárpátaljai magyarokat érintô ügyekben ne lehessen egy ilyen trükkel megkerülni. Mivel a Ligát épp ebbôl a célból hozták létre, a KMKSZ kezdeményezését elutasították. A Szövetség azon gyûlés elején függesztette fel tagságát a Ligában, amelyen késôbb támogatták a Ruszin Szövetség által kikiáltott ideiglenes kormányt. Sikeresen elhárították tehát a kísérletet, amely súlytalan szervezeteket a komoly mellé rendelve hozott volna létre egy csúcsszervezetet, s amelynek segítségével ki akarták venni a KMKSZ vezetôi kezébôl az önálló politizálás lehetôségét.

A kárpátaljai magyar politika letisztulását egy konfliktus gyorsította fel, amelyet a KMKSZ vezetése tudatosan vállalt. Ez pedig az 1994-es választásokon való önálló részvétel ügye volt. A parlamenti választások elôtt zajlott le a kemény mag és a kollaboránsok utolsó, még a szervezeten belüli komoly összecsapása. Az volt a kérdés, ki legyen a KMKSZ támogatottja (a jelölésre a törvény nem adott lehetôséget) az egyetlen magyar többségû választókörzetben. A kollaboránsok Tóth Mihályt akarták, aki választmányi tag maradt miután lemondott alelnöki tisztségérôl, hogy elfogadhassa a beregszászi (az egyetlen magyar többségû járás) fôispáni pozícióját. A kemény mag a Szövetség elnökét támogatta. Az eddigi trendnek megfelelôen a választmány az elnök mellett döntött. A kollaboránsok nem léptek ugyan ki, de szintén a régebbi gyakorlatnak megfelelôen nem tartották be a testületi döntést.

Fodó Sándor választási veresége Tóth Mihállyal szemben a helyi nómenklatúraelit fölényét demonstrálta. Ugyanakkor gyengeségét is, hiszen a választási csalások valószínûsíthetô mértéke elérte az érvényes szavazatok harmadát. Nem beszélve a dualizmus kori választásokat elhalványító hatósági erôszakról. A KMKSZ minden magyarok által is lakott körzetben indított jelöltet, amit a kollaboránsok elmulasztottak. Mivel a választások többségi elven folynak Ukrajnában, ezért listás adatok nem állnak rendelkezésre. A KMKSZ-jelöltekre leadott szavazatok alapján azonban a KMKSZ egyértelmûen bizonyította a legitimitását, amelyet a helyhatósági választásokon elért eredményével is megerôsített.

A legfôbb hozadéka az volt a kampánynak, hogy kipróbálta, és politikai tapasztalatokkal gyarapította az aktivistákat. A Szövetségre a kampányok idején nehezedô nyomás növelte a belsô kohéziót és szelektált.

A parlamenti választások után megtartott választmányon a Szövetség vezetését megtámadó felszólalót letapsolták.

A kollaboránsok úgy döntöttek, hogy itt az ideje a szakításnak. Miután azt tapasztalták, hogy a presztízsveszteség nem ingatta meg az elnök és a kemény mag vezetô pozícióját, arra a következtetésre jutottak, hogy nincs esélyük a Szövetség kulcspozícióinak megszerzésére. A nemzeti retorikájú jobbközép kormány látványos választási veresége Magyarországon szintén arra inspirálta a kollaboránsokat, hogy szakítsanak. Az MDF-pártinak (alaptalanul) elkönyvelt KMKSZ-szel szemben számítottak az új kormány támogatására. Maguk mögött tudhatták az ungvári fôkonzul tevékeny támogatását is.

Külön alá kell húzni a magyarországi médiumok reakcióját. Ez összességében véve üdvözölte a széthúzással küszködô magyar közösségek klubjában a kárpátaljai magyarokat. Arra is történtek kísérletek, hogy az ellentétet, mint nép-nemzeti szociálliberális szembenállást, vagyis a magyarországi séma szerint mutassák be. Természetesen a KMKSZ-t téve a vesztes magyarországi jobboldal helyzetébe.

A Magyarországon is megvívott sajtóháború a kárpátaljai hatalmi harcok fontos összetevôje. Akárcsak a küzdelem az ehhez szükséges pozíciókért. A kollaboránsok fô bázisa a Kárpáti Igaz Szó, amelynek újságírói gárdája az elôzô rendszerben rekrutálódott. Ellenséges viszonyuk a KMKSZ-vezetôkkel szemben hatalmi aspirációikra vezethetô vissza, vagyis inkább azok be nem teljesülésére. Miután a KMKSZ-en belül vereséget szenvedtek, nem tudtak többé megszabadulni a kemény maggal szemben érzett ellenszenvüktôl. Egyikük még a helyhatósági választásokon is indult Milován Sándor alelnök, a belsô kíséret tényleges vezetôje ellen. Tóth Mihálynak Fodó Sándor feletti választási gyôzelmét akarta megismételni és egyértelmûvé tenni a KMKSZ vereségét. Veszített.

A magyarországi lapok, valamint az MTI tudósítói a KISZ munkatársai közül kerültek ki. Ez tette lehetôvé, hogy a KMKSZ-bôl való elszakadási manôver erôteljes és egyértelmû kárpátaljai és magyarországi médiatámogatást kapjon.

Természetesen akkor, és azóta is, a KMKSZ-vezetés lépéseket tesz pozíciói erôsítésére. Mivel a KISZ-es gárda rosszul bírja a gyûrôdést, elfáradnak, emigrálnak, lehetôség nyílik egy-egy új elfogulatlan káder helyzetbe hozására. Azzal, hogy kemény, határozott válaszcikkeket írunk, még ha sok esetben azokat nem is közlik le, valamelyest vissza lehet riasztani a lapokat a durvább torzításoktól. A KMKSZ-vezetôk részérôl az objektivitás jelenik meg elvárásként azokkal az újságírókkal szemben is, akik elkötelezettek, mert az egyenes propaganda köztudomásúlag kontraproduktív. A legfontosabb módszer a legegyszerûbb és legnehezebb is egyben: intenzív kapcsolatban kell állni a magyarországi újságíró-társadalommal, hogy a KMKSZ-vezetôket fogadják el magától értetôdôen partnerként a kárpátaljai ügyekben.

Az az elvárás, hogy a szociálliberális kormány támogatni fogja a szakadárokat, részben beigazolódott. Tabajdi Csaba államtitkár a határon túli magyar kisebbségek új fônöke egyértelmûen támogatta ôket. Az Illyés Alapítvány alkuratóriumának összeállításáról gyakorlatilag ô hozta meg a döntést, oly módon, hogy a KMKSZ, valamint szimpatizánsai fele-fele arányban kapják a helyeket azokkal, akik ellenfeleiknek voltak tekinthetôk. Igaz, ez utóbbi létszám nem jött volna össze a létezô szervezetekbôl, ezért Tabajdi személyének adott helyet, illetve biankó csekket osztott ki a majdnem megalakulandó, a KMKSZ-ellenes erôket összefogó gyûjtôszervezetnek.

Az "oszd meg és uralkodj" politika legnagyobb akadálya Kárpátalján, hogy a fent említett csoportokat nem lehet integrálni. A cél az lett volna, hogy az ismertebb ex KMKSZ-politikusok válasszanak egy vezetôt maguk közül, alkossanak köré egy kíséretet és szervezzenek egy külsô kíséretet, amely valamelyest hasonlít a KMKSZ alapszervezeti hálózatához.

A kísérlet elakadt az elsô lépésnél. A kiválás után az öt egyszemélyes szervezet deklarálta, hogy létrehozza a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumát, Dalmai Árpád, a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség elnökének formális irányítása alatt. Az elsô közgyûlést (öt szavazásra jogosult delegátus részvételével) csak egy év múlva sikerült összehívni. Ahelyett azonban, hogy a kézenfekvô megoldást választották volna, és a legismertebb vezetôt, Tóth Mihály parlamenti képviselôt választják meg elnöknek, rotációs rendszert alakítottak ki, amelyet az addigi elnökkel kezdenek. Azonkívül, hogy meglehetôsen szürke személyiség, Dalmai azért is alkalmatlan erre a szerepre, mert a saját szervezetén túl soha nem is mutatott érdeklôdést más ügyek iránt, ráadásul a Független Kisgazdapárt kegyeltje Kárpátalján.

Bár a KMKSZ a nagy csinnadrattával kísért szakadást inkább megerôsödve élte túl, az elnök gyenge választási szereplése elôrevetítette a válságot. Egészségi állapotának rosszabbodásával párhuzamosan egyre ritkábban szerepelt, és amikor igen, mind gyengébb teljesítményt nyújtott. Már említett rögtönzô stílusa egyre kevésbé volt alkalmas hosszútávú következetes munkát igénylô célok eléréséhez. A vezetôváltás szükségessége 1995 nyarától, az elnöknek a szokásos évi turul-ünnepségen mutatott katasztrofális szereplése után elkerülhetetlenné vált. Ezután Fodó Sándor elnöki teendôit hosszabb kihagyásokkal tudta csak ellátni, a tényleges irányítás a belsô kíséret kezébe csúszott át, elsôsorban Milován Sándor alelnökhöz.

A rendkívüli közgyûlés gondolatát az elnökség elutasította azzal, hogy ez fölösleges megrázkódtatással járna. A döntést az 1996. tavaszi rendes évi közgyûlésre hagyták.

A közgyûlést megelôzô hónapokban világossá vált, hogy két jelölt verseng majd az elnökségért, ha Fodó Sándor ígéretéhez híven valóban nem jelölteti magát. Az egyik Vári Fábián László alelnök, a beregszászi járási szervezet alelnöke. Azzal, hogy a szakadáskor elvállalta a járási elnökséget nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a legbefolyásosabb ellenszervezet mûködési területein is megmaradt gyakorlatilag a teljes alapszervezeti hálózat, a BMKSZ taglétszámának többszörösét magába foglalva. Az ô imidzsének, amelyet a kampánya során hangsúlyozott, alapeleme a mérsékeltség és kiegyensúlyozottság volt. A másik jelölt Kovács Miklós, az ungvári járási szervezet - a KMKSZ legnagyobb középszintû szervezete - elnöke Fodó Sándor támogatottjaként kezdte karrierjét. A KMKSZ 1991-es átszervezésének egyik értelmi szerzôje, a belsô kíséret egyik legtöbbet szereplô tagja volt. Többször konfrontálódott a kollaboránsokkal, valamint azok támogatottjaival, innét a radikális híre, amellyel szemben Vári Fábián László a mérsékeltségét hangsúlyozta. Kovács Miklós volt az, aki a választási kampány után keresztülvitte Tóth Mihály választmányi tagságának felfüggesztését. A külsô erôközpontok nem indítottak látványos kampányt, de egyértelmûen kifejezésre juttatták, hogy az elsô jelöltet látnák szívesebben nyertesnek.

A belsô kíséret tagjai nem foglaltak egyértelmûen állást, de hallgatólagosan Kovács Miklóst támogatták. Mint említettem, a közgyûlés elôtt folyt kampány, de a kongresszuson nyújtott teljesítmény volt a döntô tényezô. Miután Fodó Sándor nem jelöltette magát, tiszteletbeli elnökké választották. A választásokat titkos szavazáson Kovács Miklós nyerte meggyôzô különbséggel. Alelnökké javaslatára Milován Sándort és Brenzovics Lászlót választották.

A közgyûlés tehát lezárt egy folyamatot, amelynek lényege, hogy e szövetség vezetése csapatként mûködô, egynemû, a célokat és politikai filozófiát illetôen egyetértô, gyakorlott és különkülön is tekintélyes vezetôkbôl álló csoport kezébe kerüljön. Az új elnök feladata, hogy ezt a helyzetet fenntartsa, illetve megfelelô új tagok rekrutálásával erôsítse az aktivistákból és hivatalnokokból álló holdudvart.

Ez utóbbi nehezen képzelhetô el, hiszen szervezet és fontos ügyek híján is felszínen tartják a KMKSZ-ellenességükbôl megélôket. Éppúgy meghívják ôket a magyar kormány rendezvényeire, mint a KMKSZ-vezetôket, éppúgy helyt kapnak a kuratóriumokban, a tanácsokban, mint a tényleges munkát végzô szervezetek. Idôrôl-idôre médiavisszhangot szerveznek nekik, bár nincsenek ügyek, amelyekben ôk lennének az illetékesek.

A KMKSZ ellenszervezetének szerepét most egy újabb szereplôvel próbálják eljátszatni, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségével. Ezt a KMKSZ két nagyvárosi magyar klubja, a lvovi és kijevi segítségével hozták létre, hogy legyen egy országos bejegyzésû szervezet. Mivel az országos bejegyzést eddig semmire sem lehetett használni, a szervezet csak papíron létezett. A KMKSZ közgyûlése elôtt a két nagyvárosi társaskör puccsot hajtott végre - új tagokat vett fel, és új elnököt választott, ezúttal Tóth Mihályt. Az UMDSZ-nek a Fórum is tagja, sôt külön a magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége is (Dupka György szervezete), amely a Fórumnak is tagszervezete. Így ugyanazokból az emberekbôl két ellen-KMKSZ is létrejött, amelyek közül egyik sem mûködik. Még nem dôlt el, melyik konstrukciót fogják ebben a minôségében véglegesíteni. Ha a HTMH SZDSZ által delegált helyettesén, Törzsök Erikán múlik, akkor az UMDSZ-t.

A KMKSZ több nem politikai szervezettel áll szerzôdéses viszonyban. (A Pedagógus- és Cserkészszövetség a legfontosabb ezek közül.) Az eddigi gyakorlat szerint ezek a szervezetek együttesen léptek fel.

A két történelmi egyház közül a református a nagyobb, választott vezetôkkel és kizárólagosan magyar gyülekezetekkel. A vezetés erôsen megosztott, megtalálhatók mind a KMKSZ-hez, mind ellenlábasaihoz közelebb álló csoportosulások. Amíg Fodó Sándor töltötte be a fôgondnoki pozíciót, értelemszerûen inkább a KMKSZ-hez állt közelebb. Testületileg azonban az egyház egyik oldalon sem szállt be a küzdelmekbe, nagy valószínûséggel a jövôben is felemás lesz a viselkedése.

A kárpátaljai magyar belpolitikai terep részei a megszerezhetô önkormányzati és más államigazgatási pozíciók. Itt a KMKSZ-nek korlátozottak a lehetôségei. Elsôsorban amiatt, mert egy tanácselnök nem polgármester, a mozgástere nagyon szûk és a járási, valamint a megyei adminisztrációtól függ. A tanácsokban sokkal egyszerûbb többséget szerezni, mint megfelelô jelöltet állítani a tanácselnöki posztra. A mûködô társadalmi szervezetek alapszervezetei ennek ellenére komoly befolyást tudnak gyakorolni a helyi ügyekre. A legfontosabb helyi ügy természetesen ugyanaz, mint országosan: a privatizáció, az állami vagyon megkaparintása. A legnagyobb szétrabolható tétel a kolhozok vagyona. Ennek elsô szakasza megtörtént, a gépparkok nagy részét privatizálták, és a farmergazdaságok is földhöz jutottak, bár kevés mûködik sikeresen. Itt a háztáji telkek növelése a legfontosabb eredmény, mert biztosította a falusi lakosság számára a visszavonulást a naturálgazdálkodásba.

A helyi közigazgatás hatalmi pozícióiért akkor élezôdik ki újra a küzdelem, ha eléggé széles jogosítványokat kapnak az önkormányzatok a megmaradt kolhozvagyon privatizációjához. Az általánosan meglévô falu-KMKSZ kontra kolhoz-helyi tanács ellentét akkor válik majd komoly törésvonallá. De ezt a küzdelmet is - amelyet néhány faluban már végigvittünk - a KMKSZ a hatalmát átmentô kárpátaljai nómenklatúraelittel fogja vívni.

Kárpátalján a magyarok által vívott hatalmi harcok fô tétje az, hogy melyik kíséret lesz az, amely a helyi magyar szubkultúrát részben megszervezi, részben képviseli. Az ukrajnai és magyarországi erôközpontok abban érdekeltek, hogy ezek az ô segédcsapataik legyenek. A kollaboráns szerepet bárki vállalhatja, a gyakorlatban azonban jól körülhatárolható azoknak a köre, akiket szocializációs háttere, kapcsolati tôkéje, habitusa a nómenklatúraoligarchiához köt. Ilyen értelemben a KMKSZ-elit és ellenlábasaik között kulturális szakadék is tátong.

Elsôsorban az a kérdés: önállóan fognak-e manôverezni a kárpátaljai többség politikai kíséreteinek küzdelmeiben, amelyek e választások alkalmából nyílttá válnak?

Az 1990-es parlamenti választásokon a Szövetség szereplése katasztrofális volt. Nem indított önálló jelöltet. Fodó Sándor az egyik, a nómenklatúra nem magyar nemzetiségû, de nagyobb befolyású és biztos befutó tagját, Dalmai Árpád pedig a magyar nemzetiségû nagyfônököt támogatta. A jelöltek között nem volt elvi különbség.

Az 1994-es választásokról esett szó. A helyhatósági választások alkalmával a fôispánt is választották. Ebben a küzdelemben a helyi érdekek bajnokaként fellépô "konzervatív" nómenklatúra (Szergij Usztia) ütközött meg az ún. demokratikus és nacionalista táborral (Viktor Begy). A KMKSZ nem foglalt állást. Igaz ezzel hagyta, hogy a papírforma érvényesüljön és a nómenklatúra-oligarchia simán nyerjen. A nacionalistákkal még '91-ben megromlott viszony nem javult annyira, hogy másként lehetett volna cselekedni, annak ellenére, hogy a magyarok által is lakott körzetekben a parlamenti választásokkor a nómenklatúra volt az ellenfél. Ezeken a választásokon tûnt fel Szergij Rotusnyák nagyvállalkozó, aki végül is Ungvár polgármestere lett. Ez számára egy félsiker, hiszen a képviselôségét sikerült a nómenklatúrának megakadályozni és polgármesterként is jelentôs alkura kényszerítették. Elôre látható azonban, hogy a következô választásra a nómenklatúra-oligarchia és a nacionalisták mellett a harmadik pólus lehet a kárpátaljai hatalmi harcokban. Az elôzô választásokon a KMKSZ-ellenes csoportosulások Uszticsot, a nómenklatúra-oligarchia kirakatemberét támogatták feltételek nélkül. Így ennek az erônek nem volt szüksége rá, hogy engedményeket tegyen a magyaroknak, vagyis komolyan tárgyaljon a KMKSZ-szel.

A kárpátaljai magyar érdekeket képviselô politikusoknak - a KMKSZ vezérkarának - tehát van politikai mozgástere, hogy eredményesen külpolitizálhasson. Ehhez "csak" arra van szükség, hogy az itteni magyar belpolitika külpolitizálására tett kísérleteket elhárítsa, ami operacionalizálva azt jelenti, hogy minimalizálja a kollaboránsok hatalmi potenciálját. Legalábbis azt a részét, ami a kárpátaljai magyarokra gyakorolt befolyásukból származik. Ez azonban most is minimális legitimitással bír. Az, hogy ezek az erôközpontok, látva zsoldosaik gyenge teljesítményét, ejtik-e azokat és inkább a KMKSZ-vezetôkkel próbálnak-e alkut kötni, vagy mindenáron benntartják ôket a politikai terepen - az egyik legfontosabb kérdés a kárpátaljai magyar szubkultúra túlélése szempontjából. Eme kulcsfontosságú döntést a KMKSZ vezérkar legfeljebb azzal tudja befolyásolni, hogy demonstrálja alkuképességét. Az alkuképesség alapösszetevôje természetesen a saját forrású, vagyis a magyar szubkultúrából eredô legitimáció, a másik a kommunikációs készség a célok, követelések és a felajánlható ellenszolgáltatások a partnerek számára érthetô nyelvezeten történô elôadására.

Az ukrán és a magyar államérdekek adják a külpolitizálás másik színterét, amelyhez ugyanarra a belépôre van szükség. Ukrajna a kisebbségi kérdés kezelése civilizált módjának a látszatában érdekelt, Magyarország abban, hogy ezt Ukrajnával kapcsolatban el tudja érni. Aki a látszólagos idillt megzavarja, mindkét állam érdekeit sérti. Ahogy említettem, ez az oka annak, hogy mindkét fél kollaboránsokkal játszatná el a kárpátaljai magyarok szószólóinak szerepét. A KMKSZ-nek az nyújt fogódzót, hogy kötelezettségvállalások történtek, elveket deklaráltak, amelyek nyílt semmibevétele nehézségekbe ütközik. Minél látványosabb konfliktusról van szó, annál nehezebb a látszatot fenntartani. A látszat fenntartása érdekében a KMKSZ tényleges rendezést is kérhet.

Értelemszerûen azok jelennek meg partnerként, akik olyan ügyeket képesek kezdeményezni, amelyek cselekvéskényszert indukálnak a megfelelô szinten. Ilyen volt a Magyar Tanárképzô Fôiskola beindításának az ügye, valamint a Vereckei-hágón felállítandó millecentenáriumi emlékmûé. Az utóbbi nyitott, a kárpátaljai magyarokkal szembeni durva elnyomást tesz közszemlére, amely az alapszerzôdésben foglaltakkal ellenkezik. A KMKSZ azzal, hogy kezdeményezôként lép fel hasonló ügyekben, értelemszerûen kényelmetlenséget okoz. Demonstrálja az ellene futtatott politikusok súlytalanságát - amivel abba az irányba is elmozdíthatja a külpolitikai erôközpontokat, hogy ejtsék azokat, és abba is, hogy fokozzák az erôfeszítéseket az egyetlen önálló magyar politikai kíséret kiiktatására a hatalmi harcokból.

Azért kicsi a valószínûsége annak, hogy egyértelmû döntés szülessen, mert túl sok rivalizáló kíséretnek kellene összehangoltan cselekednie hozzá. Ha spontánul érvényesülnek az eddigi tendenciák, a kollaboránsok marginalizálódásának folyamata továbbmegy, de nem fejezôdik be teljesen. A KMKSZ-vezetôkbôl álló kíséret jobb esetben eljuthat odáig, hogy komoly külpolitikai manôverekkel foglalkozzon, de akkor is rá fogják kényszeríteni, hogy kicsinyes csetepatékra vesztegesse energiáit méltatlan ellenfelekkel szemben.

Ahogy már céloztam rá, meggyôzôdésem, hogy a politikai folyamatokkal annak résztvevôi lehetnek csak igazán tisztában. Aki viszont részt vesz, az nem lehet elfogulatlan. Pontosabban egy résztvevô nem játszhatja meg az elfogulatlanságot, amit egy kívülállónak elhisznek. Az elfogult tájékozottság és az álsemleges mások által közöltekre hagyatkozás közül értelemszerûen az elsô a jobb. Nincs harmadik lehetôség, hacsak el nem hisszük egy résztvevôrôl, hogy elfogultság nélkül elemzi saját és politikai ellenlábasai akcióit.