Takács Ferenc

Mérsékelt magyar optimizmus
a XX. század végén

Tagadhatatlan, hogy az Úr 1997. éve a siker esztendeje volt Magyarország számára: Madridban és Luxemburgban megmérettünk és érdemesnek találtattunk arra, hogy a NATO-hoz, illetve EU-hoz csatlakozó országok elsô körében jelöljék ki a helyünket. Örömünk édességét – politikusaink szerint – csak az a kevés üröm keserítette meg, hogy szomszédainkat, Romániát és Szlovéniát (Jugoszláviáról és Szlovákiáról szinte már ôk is lemondtak) egyelôre még nem sorolták be a "nyertesek" közé. Ámde nemcsak szomszédainkat, hanem bennünket is vigasztaltak az elhangzott ígéretek: mind a NATO, mind az EU kapui nyitva maradnak az idôközben érdemesekké válók számára.

Mert – mint illetékes politikusaink többször is elmondták – nagyon fontos számunkra "sikertelenebb" szomszédaink csatlakozása is. Elsôsorban határainkon kívül rekedt magyarjaink érdekében. Kellemetlen lenne, ha új választófal osztaná meg Európát és ennek egyik következményeként például be kellene vezetni a Falon túliak számára a vízumkötelezettséget. Nem is beszélve arról, hogy elszakadt nemzetrészeink problémáit is csak az oldhatná meg megnyugtatóan és végérvényesen, ha szomszédaink is tagjaivá válnának a jövô "Európájának", hiszen – mint ahogyan Molnár Gusztáv írta:

"A rendkívüli jelentôségû brit alkotmányjogi reform elôrevetíti azt az új, a jövô század elsô évtizedeiben kialakuló háromszintû európai államjogi konstrukciót, amelynek elemei: a lokális állam, a formális keretként változatlanul megmaradó nemzetállam és az Unió gazdasági életét szabályozó, valamint külsô és belsô békéjét garantáló föderatív szuperállam. Ez lényegében azt jelenti, hogy a 3. ábrán látható föderatív mag és az ahhoz minden irányból kapcsolódó föderatív perifériák, nem pedig a nemzetállami rendszer fenntartását erôltetô államok és politikai erôk fogják meghatározni az új Európa felépítését. Az Európa-ellenes angol konzervatívok, a jobb- és baloldali gaulle-izmustól szabadulni nem tudó franciák, a föderalizmus bevezetését halogató olaszok és nem utolsósorban a 19. századi nemzet- és szuverenitásfelfogás zászlaja alatt menetelô egyes közép-európai politikusok [kicsit sokan vannak! – TF] természetesen mindennel megpróbálkoznak, hogy megállítsák ezt a folyamatot. A nemzetállami rendszer azonban, mint Glatz Ferenc találóan megállapítja: »jelen formájában tarthatatlan a modern integrációban. Át kell adnia jogosítványokat a biztonságpolitika, a gazdaság területén a nemzetközi integratív egységeknek, és le kell mondania jogosítványokról a kisebb igazgatási egységek javára.«

Az igazi nehézséget azonban nem az okozza, hogy a fentiekkel sokan még az egyesült Európában [?! – TF] sincsenek tisztában, hanem az, hogy e történelmi horderejû modellváltásnak csak a huntingtoni civilizációs határvonaltól nyugatra elterülô Európában van esélye a megvalósulásra."¹

A fenti idézetben megfogalmazott gondolatokkal kapcsolatban a következô kérdések merülhetnek fel:

a) Mi a jelenlegi (és nem az eljövendô) "Európa", amelyhez csatlakozunk, és mit jelent ez számunkra?

b) Mekkora esély van arra, hogy a "modellváltás" az Unióban az idézetben jelzett módon valósuljon meg?

És a magunk "magyar" szempontjából:

a) Milyenek "egyelôre" kívül rekedô szomszédaink csatlakozási esélyei?

b) És ha késôbb csatlakozhatnak a NATO-hoz és a jelenlegi Európai Unióhoz (és nem "a jövô század elsô évtizedeiben kialakuló háromszintû európai államjogi konstrukció"-hoz), mit kell teljesíteniük a csatlakozás érdekében?

c) Mi lesz "Erdéllyel"?

A jelenlegi Európai Unió és a "modellváltás" esélyei

A "föderatív" Egyesült Európa létrejövetelének esélyével kapcsolatban nem mindenki olyan optimista, mint a mi politikusaink, politológusaink és újságíróink többsége. Pl. John Lukacs szerint: "A belátható idôn belül semmiféle egységes Európára nincs esély."² Az "egyesülést" nem annyira "az Európa-ellenes angol konzervatívok, a jobb- és baloldali gaulle-izmustól szabadulni nem tudó franciák, a föderalizmus bevezetését halogató olaszok és nem utolsósorban a 19. századi nemzet- és szuverenitásfelfogás zászlaja alatt menetelô egyes közép-európai politikusok" akadályozzák, mint inkább a gazdasági kérdések, pontosabban az EU-tagállamok gazdaságának fejlettségi szintje közötti különbségek. Nivellálni csak a csúcstól lefelé lehet, a fejlettebb országoknak adniuk kell, a fejletlenebbek kapni akarnak. Egyelôre úgy tûnik, hogy a "föderatív" Európa létrehozása mindaddig nem lehetséges, míg a tagállamok gazdaságának fejlettségi szintje nagyjából nem lesz azonos. Ez pedig csakis a fejlettebb országok kárára következhet be. Ellenkezô esetben olyan folyamatok indulhatnának be, amelyek következményei a fejlettebb országok stabilitását veszélyeztetnék.

Ami a schengeni egyezményt illeti, arról elmondhatjuk, hogy "déja vu". Az I. világháború elôtti Európában – a balkáni országok és Oroszország kivételével – szintén útlevél nélkül lehetett utazni. Igaz, hogy akkoriban még nem volt "vámunió", de munkavállalási engedély sem. Mivel abban az idôben az európai nagyhatalmak külön-külön is elég erôsek voltak ahhoz, hogy gazdasági érdekeiket megvédjék, nem volt szükség az együttes védekezésre. Ugyanis a jelenlegi Európai Unió nem egyéb, mint egy erôsen protekcionista alakulat, amely a kívülállók számára szigorúan megszabja az EU-ba exportálható áruk minôségét és mennyiségét, és a tagországok gazdasági kapcsolatait is szigorúan szabályozza. Ilyen formában illeszkedik be a már valóban globális világgazdaságba – ilyen módon védi a tagországok állampolgárainak életszínvonalát az "éhesekkel" szemben.

Mert – a szólamoktól eltekintve – mit is jelent tulajdonképpen a globális világgazdaság? Elsôsorban azt az egész földgolyót befogó rendszert, amely az energiahordozók, nyersanyagok és késztermékek elosztását, cserearányát szabályozza. Ez a rendszer egyértelmûen a fejlett országok számára kedvezô, és fennmaradását nem a klasszikus liberalizmus piaci törvényeinek mûködése, hanem a fejlett országok erôfölénye biztosítja.

Néhány régebbi statisztikai adat tökéletesen jellemzi a lényeget. Például az Amerikai Egyesült Államok "...ipari rendszere nem képes pusztán belsô erôforrásokból fennmaradni, ezért a földgolyó egészére ki kellett bocsátania csápjait, hogy nyersanyagellátását biztosítsa. Hiszen a világ népességébôl annak az 5, 6 százaléknak, amely az Egyesült Államokban él, a világ elsôdleges forrásaiból nagyjából negyven százalékra van szüksége ahhoz, hogy életmódját fenntartsa."³ Nyilvánvaló, hogy a többi fejlett ország is súlyával arányban részesül az "elsôdleges forrásokból". Ennek az elosztásnak a megvalósulása csak egyféleképpen lehetséges: ha "mesterségesen" leszorítják a nyersanyagok, félkész termékek és az egyszerûbb technológiát igénylô termékek árát, és növelik azokét, amelyek elôállítása csúcstechnológiát igényel. Az EU-ban az élelmiszerek árát is mesterségesen magas szinten tartják (lásd: "a mezôgazdaság támogatása").

Alapvetôen hamis a kulturális sajátosságokat figyelmen kívül hagyó úgynevezett modernizációs elmélet, a "fejlôdés" híveinek azon állítása, miszerint a világ valamennyi régiójának lakossága azonos szintet érhet el, ha "modernizálódik", vagyis ha elfogadja a fejlett (elsôsorban euroatlanti) országok fejlôdési modelljét, és a nyomor azonnal megszûnik, ha a nyomorgók "megtanulnak halászni". Ugyanis a földgolyó erôforrásai korlátozottak, ha a fejletlen régiók a tortából nagyobb szelethez jutnának, az csak a fejlett régiók kárára történhetne. Egy ilyen folyamat nemcsak a fejlett országok lakosságának életszínvonalát, hanem a fejlôdés ütemét is csökkentené. A különbözô fejlettségi szintû országok közötti "igazságosabb" elosztás ugyanoda vezetne, mint a kommunizmus által meghirdetett "társadalmi igazságosság". Ilyen megvilágításban értelmetlennek tûnik az amerikai törvényhozáson belüli vita az USA "visszavonulásáról". Teljesen indokoltnak tûnik viszont az USA elnöki Gazdasági Tanácsadó Testülete hajdani elnöke, Walter Heller kijelentése: "Terjeszkedésre van szükségünk ahhoz, hogy nemzetünk vágyait betölthessük."⁴

1989 után az Amerikai Egyesült Államok maradt a világ egyedüli szuperhatalma. Elsôsorban reá hárul tehát az a feladat, hogy biztosítsa a globális gazdaság (a gazdasági világrendszer) mûködését, vagyis az elosztást. Bármilyen jelenség, amely azt megzavarná, a békét veszélyeztetné. A bûvös szó a "stabilitás" lett, és nemkívánatossá vált mindaz, ami ezt a "stabilitást" veszélyezteti: a kisebb államok nacionalizmusa, az erôtlenebb államok egységét fenyegetô "szegregációs" törekvések (többek között a nemzeti kisebbségek autonómiára való törekvése is, melyet az "etnikai elvû" autonómia címkével láttak el), a politikai törekvéseket takaró vallási fundamentalizmusok stb. Ez igazságtalannak tûnhet, de ha azokra a szörnyûségekre gondolunk, amelyeknek 1989 óta tévénézôkként tanúi voltunk, csak örülhetünk a "pax americana" áldásainak. Az a kérdés másik oldala, hogy a fejlett világ, elsôsorban az Egyesült Államok, meddig lesz képes ezt az állandóan robbanással fenyegetô állapotot (és saját problémáit is) "kezelni".

Gazdasági szempontból a világ államait a központi (fejlett), a félperem- (közepesen fejlett) és a perem- (fejletlen vagy "fejlôdô") országok kategóriájába lehet besorolni. Magyarország NATO-, illetve EU-integrálódása tulajdonképpen azt az esélyt jelenti, hogy Magyarország státusa a közepesen fejlett országok élcsoportjában stabilizálódik. Az átmenetre az egyik kategóriából a másikba vagy a kategórián belüli hely megváltozására kevés példát lehetne felhozni az utóbbi 100–150 évben. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Japán a peremrôl bekerült a centrumba, Anglia viszont hátrább került a központon belül.⁵

Az euroatlanti integrációból kimaradó közép-kelet-európai országok nehéz helyzetbe kerülhetnek: könnyen a perem felé sodródhatnak.

"Egyelôre" kívül rekedt szomszédaink
csatlakozási esélyei

A magyar (és nem csak magyar) politológusok általában úgy vélik, miszerint csekély esély van arra, hogy a közeljövôben sor kerüljön egy második, illetve harmadik csatlakozási hullámra. Természetesen senki sem próféta, és a jelenlegi körülmények változhatnak. De amennyiben a jövô ezt a véleményt fogja igazolni Románia vonatkozásában érdemes megemlíteni egy román közgazda, Ion Buduca érdekes írását.⁶ Buduca esszéjébôl kiderül, hogy Postolache román akadémikus még 1994 elôtt azt a feladatot kapta Ion Iliescu (volt) elnöktôl, hogy alaposan vizsgálja meg a román gazdaság állapotát.

A szerzô szerint a legtöbb román politikus, aki aláírta a snagovi nyilatkozatot (belépési szándék az EU-ba – TF) nem ismerte a hírhedt Postolache-bizottság 20 000 oldalas jelentésének tartalmát.

A jelentés adatai megdöbbentôek. A román állampolgárok átlag életszínvonala 17-szer alacsonyabb az EU-hoz tartozó országok átlag életszínvonalánál. A román termékeknek nincs esélyük Nyugaton; bármennyire is Európában van földrajzilag Románia, más kereskedelmi piachoz tartozik. A mezôgazdaságnak talán volna valami esélye, de mezôgazdasági termékekbôl Nyugaton túltermelés van, ezért nem is bátorítják Romániát arra, hogy mezôgazdasági exportra termeljen.

Szembe kell nézni a valósággal – véli a szerzô. Be kell látni, hogy két Európa van. Politikailag a két Európa könnyebben integrálódik, mint gazdaságilag a két piac. A két régióban különbözik a történelmi mozgás sebessége. A lényeg az, hogy politikailag a Nyugat felszólította Romániát arra, hogy vesse magát alá a nyugat-európai szabályoknak, gazdaságilag pedig hagyja, hogy csináljon, amit tud. Ki kellene valahogyan kecmeregni az orosz-centrista piacról – vélik sokan, de hogyan? Még ha ez megfeszített munkával valamikor lehetséges lenne is, akkor is el kell adni addig a termékeket – orosz központú piacon. Különben is – állítja a szerzô – Németország és Oroszország (akkor még Szovjetunió) egy titkos szerzôdésben felosztották már egymás között a piacot a két Németország egyesítésekor. Errôl a szerzôdésrôl ma már mindenki tud, állítja a szerzô: "Nôvérünk, Franciaország pedig inkább az afrikai és mediterrán övezetek pénzügyi támogatásáért tevékenykedik."

Buduca szerint az orosz központú piac megoldása a gazdasági neokorporatizmus. A nyugati közvélemény általában azonosítja a gazdasági korporatizmust a politikai fasizmussal, de a nyugati geogazdasági szakértôk nem osztják ezt a véleményt. Sôt:

"Az EU gazdasági geostratégiai szakértôi titokban egyetértettek abban, hogy Oroszország még nincs abban a helyzetben, hogy egy nyugati típusú piacot teremtsen, de szüksége van egy övezetre, ahol a piac orosz központúsága nagyobb politikai viharok nélkül mûködjék addig a napig (évszázadig, évezredig), amikor is az orosz–európai integráció nem fog együtt járni egy katasztrofális robbanással (emigráció, polgárháború stb.).

Miért megoldás a neokorporatizmus az orosz központú gazdasági övezetben? Egész egyszerûen azért, mert olyan gazdasági doktrína, amely független a politikai rendszertôl. Olyan gazdasági doktrína, amely mûködhet egy pluralista, demokratikus rendszerben is, de éppen olyan jól mûködhet egy autoritárius, nem pluralista vagy pszeudopluralista rendszerben is, és szinkópák nélkül mûködhet az 1989 utáni, a kommunista típusú tervgazdálkodás miatt katasztrofális körülmények között is. A neokorporatizmus biztosíthatná az állam plusz privatizáció gazdasági egyveleg kontinuitását függetlenül attól, hogy Moszkvában egy liberális vagy egy katonai eredetû autoritárius személy van hatalmon."

Természetesen a keleti, eurázsiai piacot Kína (és más országok) tekintetbe nem vételével nem lehet pusztán az "orosz központú" piacra redukálni. De a fentieket figyelembe véve az is elgondolkodtató, hogy az 1997. szeptember 8–12-én Kínába látogató Emil Constantinescu elnököt tárt karokkal fogadták. A látogatás rendkívülien gyümölcsözô volt. Azzal a csekély 68 millió dollárral szemben, amelyet olyan nehezen folyósított a Nemzetközi Valutaalap (második részlet), a kínaiak bôkezûek voltak. Vállalták, hogy a Kínai Nemzeti Bank 100 millió dollárt helyez el az Román Nemzeti Bankban, a galaci Sidex vállalat 100 millió dolláros garancia nélküli kölcsönt kap a honkongi Balli brit csoporttól és egy 56 millió dolláros megrendelést. 10–15 000 Dacia-autó importját engedélyezték stb.⁷

Amennyiben Románia nem kerülne be sem a NATO-ba, sem az EU-ba, hanem az úgynevezett "szürke zónában" maradna, tekintélyes szerep várhatna rá, ha pozícióját ki tudná használni. A nyugati döntések révén felértékelôdött Magyarországgal együtt vállalhatná azt a szerepet, amelyet Ausztria és Magyarország játszott 1989 elôtt. Ehhez azonban az kellene, hogy valóban a két nemzet (és nem állam) közötti történelmi megbékélésre törekedjék, ez pedig nem képzelhetô el anélkül, hogy ne módosítaná nemzetiségi politikáját. A bukaresti politikusoknak mindig kiváló pragmatikus érzékük volt. Nem valószínû, hogy idôvel ne látnák be: a Nyugat felé vezetô út nemcsak Budapestet, de Csíkszeredát, Székelyudvarhelyt (!), Marosvásárhelyt, Kolozsvárt és Nagyváradot stb. sem kerülheti meg.

Ami Szlovákiát illeti, úgy tûnik, hogy északi szomszédunk gazdasága már számtalan szállal kötôdik az orosz gazdasághoz. Nem szeretnék pesszimista lenni, és ezért nem szívesen gondolok egy olyan állapotra, mikor a szlovákok is elpanaszolják majd (mint a rutének), hogy ôk mégiscsak Közép-Európához tartoztak/tartoznának.

És ha "sikertelenebb" szomszédaink késôbb mégiscsak
csatlakozhatnának a NATO-hoz és az EU-hoz...

Felesleges magunkat azzal áltatnunk, hogy ez – deus ex machina – megoldaná általánosságban a nemzeti kisebbségek és sajátosan a romániai és szlovákiai magyarok problémáit. Görögország – és nem csak Görögország – példája ékesen bizonyítja, hogy a NATO és az EU Parlamenti Közgyûlésének nemzeti kisebbségekre vonatkozó "követelményei" (és azok is milyenek?) inkább csak ürügyként, mint valódi kritériumként szolgálnak. Téves az a vélekedés, miszerint a nemzetállamok szerepének és általában az államok szuverenitásának csökkenésével a nacionalizmus is megszûnne.

Nem szándékunk olyan bonyolult fogalmak taglalásával, meghatározásával foglalkozni, mint amilyenek a nép és a nemzet, és azt a viszonyt sem kívánjuk elemezni, amely a különbözô történelmi korokban a nép, illetve nemzet és az állam között létezett. E fogalmaknak, illetve kapcsolatoknak óriási irodalmuk van,⁸ de a vonatkozó szakirodalom sem tudott általánosan elfogadott definíciókat produkálni. Egyrészt azért, mivel a definíciók kidolgozásakor a szerzôket általában a politikai szándékok, célok vezérelték, másrészt azért, mert ezek a kérdések régiónként, országonként másként és másként jelentkeztek, és a szerzôk – többnyire – nemes egyszerûséggel nem vették a különbségeket figyelembe. Általánosságban elmondható, hogy ezt a kérdést nem tudományos pártatlansággal, hanem erôsen elfogulva vizsgálták. Ez a megállapítás nemcsak a román, magyar, szerb stb. szakemberekre, hanem a jelenleg divatos angol–amerikai kollégáikra is vonatkozik.

A kérdést leegyszerûsítve (de a lényeget nem torzítva) annyit elfogadhatunk, hogy Európában az utóbbi 200 évben alakultak ki az úgynevezett nemzetállamok. Ez annyit jelentett, hogy ebben a korszakban politikai-gazdasági okok miatt a nemzet fogalmát azonosították az állam és a nép fogalmával. Mivel szinte egyetlen olyan állam sem létezett, amelynek területén csak egyetlen olyan közösség élt, amely magát a többiektôl különbözô kritériumok (elsôsorban a nyelv, de nem csak a nyelv) alapján el nem különítette volna, az "államalkotó" (a legerôsebb) nép, illetve közösség a maga nyelvét, szokásait, kultúráját (a "fiatalabb" államok, Románia, Szlovákia stb. esetében a "történelmét" is) stb. igyekezett (és igyekszik) ráerôszakolni – hol sikeresebben, hol sikertelenebbül – a többi közösségre. Romániában például az "államalkotó közösség" ma is arra törekszik, hogy a saját nyelve – Pruteanu szenátor úr megfogalmazásával – legalábbis az államhatárig terjedjen.⁹ Így született meg a nacionalizmus, amely a "tömegnacionalizmus" elterjedésével egyre agresszívabbá vált.

Az államok szuverenitása minden idôkben addig terjedt, ameddig azt fegyveres erejükkel, diplomáciájukkal biztosítani tudták. Napjainkban tulajdonképpen a "szuverenitás" mint 'önállóság', 'függetlenség' már szinte üres frázissá változott. Elôször a kisállamok vonatkozásában, késôbb a hajdani európai "nagyhatalmak" esetében is. A központi kormányzatok belsô autoritása és hatékonysága is csökken, de ez nem jelenti azt – sajnos –, hogy a nacionalizmus is gyengülni fog. Jelenleg a nemzet és az állam viszonya változó és bizonytalan, de az szinte biztosra vehetô, hogy az eddig központilag vezényelt nacionalizmust a "helyi" nacionalizmus, ha úgy tetszik: a "lokális állam" nacionalizmusa fogja felváltani, amely a pluralista demokrácia és a "föderáció" (ha erre valaha is sor kerül) körülményei között is kiválóan mûködhet a "többségi elv" alapján. Ez például gyakorlatilag azt jelentheti, hogy a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozó Romániában például Kolozsváron és Nagyváradon a helybeli magyar kisebbség igényeit a román többség esetleg "demokratikusan" fogja elutasítani. És ahogyan Kolozsvár és Nagyvárad néhány évtized alatt román többségûvé vált, néhány újabb évtized múlva ez Sepsiszentgyörggyel, Csíkszeredával és Székelyudvarhellyel is megtörténhet (gátolni akarjuk a szabad költözködés jogát?!).

És végül is: mi lesz Erdéllyel?

Töredelmesen megvallom, hogy e sorok íróját Románia és Erdély sorsa csak abban a mértékben érdekli, amennyiben az Magyarország és a magyarság sorsát befolyásolja. Együgyû egyszerûséggel úgy vélem, hogy a családtagoknak, állampolgároknak és lakosoknak, népeknek, nemzeteknek és lakosságnak stb. elsôsorban a saját szûkebb vagy tágabb közösségükkel, pátriájukkal kell törôdniük, s csak azután a szomszédokkal, az emberiséggel és a világgal. A kérdés számomra tehát így tevôdik fel: mi lesz a romániai magyarokkal?

Egy hajdani román kolozsvári egyetemi tanár, Grigore Moldovan (akinek emlékét is törölték a román köztudatból, mert nem értett egyet a kontinuitás elméletével) az egyik írásában a következô kérdéseket tette fel: Miért szeressük mi a magyarokat? Mit tettek azért a magyarok (a magyar nemzetállam), hogy szeressük ôket? Semmit – válaszol a szerzô, s arra inti a magyarokat, hogy tenni is kellene valamit a románokért (mint olyanokért és nem mint magyar állampolgárokért).

A kérdések fordítva és ma is érvényesek. Miért kellene a magyaroknak szeretniük a románokat, miért kellene az erdélyi magyaroknak szeretniük Romániát? Mit tettek a románok (a román nemzetállam) az erdélyi magyarokért?

Moldovan válasza a "semmit" volt, mi magyarok még ezt sem mondhatjuk el, mert a mínusz a semminél is kevesebb. Meglévô jogainkat fokozatosan korlátozták, meglévô intézményeinktôl, tulajdonunktól (elsôsorban nem a kommunista államosításra gondolok) megfosztottak. A magyar adófizetôk pénzét nagyrészt ma is az asszimilációt szolgáló román intézmények támogatására fordítják. És nem sok remény van arra, hogy a helyzet változni fog. Bármilyen kormány fog is jönni, bármennyire részt vesz is az RMDSZ a "kormányzásban" (ami nem azt jelenti, hogy nem kellett volna ezt a szerepet vállalnia – a partit végig kell játszani), a helyzet nem fog változni. Szeretném, ha nem lenne igazam, de úgy vélem: egy magyar nyelvû állami egyetem létrehozására – például – belátható idôn belül nem fog sor kerülni.

Bármennyire polgárosultabb is az erdélyi románság az ókirályságbeli románságnál (néhány nagyváros, Bukarest, Ploiesti, Konstanca kivételével), nem kevésbé nacionalista, mint az ókirályságbeli. Sôt. Bármennyire képes lesz is Románia Erdélyhez mint "közép-európai fragmentumhoz" felemelkedni, a magyarság jogos igényeit akkor sem fogják kielégíteni. Egyelôre. A belátható idôn belül.

G.N.M. Tyrell szerint¹⁰ valamennyi problémát két kategóriába, az úgynevezett divergens (logikus okoskodással nem megoldható) és konvergens (logikus okoskodással megoldható) problémák kategóriájába lehet besorolni. A magyar–román kérdés a divergens problémák közé tartozik. Schumachert idézve: "Az életet divergens problémák tartják fenn, amelyeket csak »megélni« lehet, és csak a halálban oldódnak meg. Ezzel szemben a konvergens problémák az ember leghasznosabb találmányai; a valóságban ilyenek voltaképpen nem léteznek, hanem egy absztrakciós folyamat eredményei. Ha valaki egyszer megoldotta ôket, a megoldást le lehet írni és át lehet adni másoknak, akik ezt alkalmazhatják anélkül, hogy meg kellene ismételniük a megoldáshoz szükséges szellemi erôfeszítést. [...] A divergens problémák mintegy arra késztetik az embert, hogy felemelkedjen egy önmaga fölötti szintre; magasabb szintû erôket igényelnek, és így ki is kényszerítik azok megjelenését, szeretetet, szépséget, jóságot és igazságot hoznak életünkbe. Csak ezeknek a magasabb erôknek a segítségével lehet összeegyeztetni az ellentéteket az élethelyzetekben."¹¹

Divergens probléma volt például magyar vonatkozásban a katolikus–protestáns kérdés is. Ez csak akkor oldódott meg, amikor a magyar katolikusok és protestánsok számára fontosabbá vált a magyarsághoz való kötôdés, mint a felekezethez való tartozás. Amennyiben egy új kötôdés, új kategória megjelenése fontosabbá válik a magyarok és a románok számára, mint magyarságuk és románságuk, a magyar–román kérdés is megoldódik. Ítélje meg mindenki, mikor következhet be egy ilyen állapot.

Ha ez évtizedeken belül nem következik be, akkor talán, idôközben, egyéb megoldás is lehetségessé válik. Nem feltétlenül "területi rendezésekre" gondolok. A határok ide-oda tologatása nem oldja meg ezt a kérdést, legfeljebb kedvezôbb lehet (ez sem biztos) egyik vagy másik nép számára. Jelenleg magyar irredentizmus nem létezik, Magyarországon egyáltalán nem (nem lehet komolyan venni egy-két naiv vagy demagóg jellegû kijelentést); a határokon túl talán elvétve igen, de csak az álmok szintjén. De ott sem igazán, mivel egy ilyen vágyálom a valóságos körülmények között nélkülöz minden realitást. Hogy egyáltalán egy ilyen vágyálom jelentkezhet, az csupán annak a következménye, hogy az erdélyi magyarság emberileg méltatlannak, idônként elviselhetetlennek érzi azt az állapotot, amelybe beleszorították, beleszorítják. Ha egyáltalán valami táplálhatja az irredenta "reményeket", az a román szélsôségesen nacionalista sajtó. Nem Budapesten, hanem Bukarestben jelenik meg a România Mare címû lap, amely valamennyi számában Románia feldarabolásával, újabb bécsi döntéssel riogatja olvasóit. Ez az erdélyi magyar olvasóban megalapozatlan reményeket ébreszthet. Nem jó az ördögöt a falra festeni. Ha megjelenik, végsô soron senkinek sem használ. Mind az uraskodás, mind a szolgaság eltorzítja az emberséget.

Mi lesz tehát az erdélyi magyarokkal? Élni és kínlódni, tûrni és küzdeni fognak, mint ahogyan eddig tették, és élni fognak az idôközben keletkezô lehetôségekkel is. Nem tehetnek egyebet, mert az anyanyelv nem elhatározás kérdése. És nem kívánnak sokat: a maguk életét akarják élni – akár Romániában is. És ha egyesek közülük úgy érzik, hogy már nem bírják tovább, szedik a sátorfájukat és elmennek, ha tehetik. De a szélsôséges román nacionalisták ne reménykedjenek. Mindig fog annyi magyar maradni a szülôföldjén, hogy a Funarok, Corneliu Vadim Tudorok belátható idôn belül nem fognak megszabadulni a nemkívánatos "idegenektôl".

Elcsépelt mondás az, hogy egy nép nem lehet mindaddig szabad, míg más népeket elnyom, de az elcsépeltség sem csökkenti a mondás igazságát. Jó ez a románoknak?! A szerencse forgandó, a körülmények változnak: mivel a románok a múlt században elkötelezték magukat Nyugat-Európa mellett, talán hamarosan eljöhet az az idô, amikor nem mi, hanem ôk fognak – testvérként – ránk szorulni.

Jegyzetek

¹ Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4. 223–224.

² John Lukacs: A XX. század és az újkor vége, Bp. 1994. 238.

³ Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1991. 122.

⁴ Uo. 123.

⁵ Vö. Thomas R. Shannon: An Introduction to the World-System Perspective. Westview Press, 1992.

⁶ Ioan Buduca: Noul corporatism (Az új korporatizmus). Cuvîntul 1995. július.

⁷ Geo Asavei: Bilant: 100 de milioane dolari pentru BNR, 100 de milioane si un contract de alte 56 pentru "Sidex" Galati, o licentã de export a 10–15 000 de Dacii. România liberã 1997. szeptember 15.

⁸ Vö. Tóth Sándor: A nemzet európai modelljérôl. Kriterion, Bukarest 1993. E. J. Hobsbawm: A nacionalizmus kétszáz éve. Maecenas, 1997.

⁹ Alex. Stefãnescu: Singurãtatea lui George Pruteanu (George Pruteanu magánya): "George Pruteanu szenátorként is a román nyelvet védi – azoktól, akik ki akarják ûzni Románia egyes megyéibôl. Most ismét megkezdôdik a küzdelem a Parlamentben, és nagy hiba lenne, ha George Pruteanut ismét magára hagynánk, mint eddig [nem hagyták magára – TF]. Ha már képtelenek vagyunk a román nyelvet a világban terjeszteni, legalább azt ne engedjük meg, hogy a román nyelv térképe kisebb legyen, mint Románia térképe." România liberã 1997. szeptember 3.

¹⁰ Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Tanulmányok egy emberközpontú közgazdaságtanról. 98.

¹¹ Uo. 98–99.