magyar kisebbség
összes lapszám»

Kötô József

Hazánk Európa*

A címben megfogalmazott állítás mellé egyaránt kívánkozik a kétkedés kérdô- és az igenlés felkiáltójele. Mert Bibó szóhasználatát kölcsönvéve,1 nemcsak a kelet-európai térség jelent "köztes" modust, hanem az egységesülô Európa fejlôdési trendjei is "köztes" állapotban vannak a valamennyi nemzet számára hazát jelentô Európai közállapotok kialakítása útján.

Hogy okfejtésem világos legyen, mindjárt bevezetôben szeretném leszögezni, hogy a magyar kulturális nemzet tagjaként Erdélyben, Romániában, kisebbségben élô polgárként Európa csak akkor lehet hazám, ha e földrész a nemzetek Európája lesz és nem nemzetek fölötti Európa, ahol elvész éppen a Glóbusz eme csücskének lényege: a sokszínûség.

A haza fogalma feltételezi az egységet. Az Európai hazának éppen a sokszínûség egységét, az önazonosságok, a nemzetek fennmaradását kell szavatolnia. A "hazánk Európa" fogalma akkor jelenthet új rendet, ha érvényesül Erikson tétele: az integráció az önazonosságok újjászervezôdésének útja. Európa célja nem egy jellegét vesztett, nivellált halmaz létrehozása, hanem az "egyesült szülôföldek" közös Európájának megteremtése lehet.2

Ennek az Európának a létrehozása viszont létérdekünk.

Miért nem maradhatunk úgy, ahogy eddig voltunk, miért állítjuk, hogy a "hazánk Európa" gondolat gyakorlati megvalósítása létérdek?

Gondoljunk csak a történelmi tapasztalatokra. Az európai egység hiánya két szörnyû, véres háború kitörését okozta: az I. és a II. világháborúét. A homogén nemzetállam eszméjének végletekig vitele a XIX. század folyamán törvényszerûen vezetett el az I. világháború kitöréséhez, míg a II. világháború bizonyos szempontból az I. egyfajta "visszavágójának" volt tekinthetô. Ugyanez az eszme pusztított 89 után a rendszerváltó Kelet-Európában is. A homogenitás hívei, a másságtûrés elvét tagadók robbantották ki Boszniában és Hercegovinában a véres polgárháborút, vagy Romániában Marosvásárhely "fekete napjai" 1990-ben úgyszintén a xenofóbia, a sovinizmus fellángolásának eredményei voltak.

A példák világosan mutatják: a XX. századot valami mással kell felcserélni, olyan XXI. századra van szükségünk, amely más eszme- és intézményrendszerben szervezôdik. Európában ez az új rend pedig csakis a nemzeti örökségek integrációjára alapozott egység, a tartós globális megoldások kidolgozása lehet.

Romsics Ignác3 szerint elvileg három trend képzelhetô el:

a) a közép- és kelet-európai országok integrációja egy vagy több életképes gazdasági és politikai egységgé;

b) csatlakozás a tizenötök Európájához;

c) a térség befolyásolási övezetekké (érdekszférákká) való felosztása két vagy több regionális nagy- és középhatalom között.

Az elsô globalizációs megoldásnak térségünkben jelentôs hagyományai vannak, amit "a Dunai gondolat" fogalomkörébe sorolnék. Kossuth Lajos már 1862-ben kidolgozta Duna-konföderációs tervét,4 amely a kelet-európai országok teljes egyenjogúságán és belsô autonómiáján alapuló államszövetséget álmodta meg. Paradox helyzet, hogy a Kossuth elgondolásában rejlô gazdasági lehetôségeket éppen a kiegyezés valósította meg: túllépve Kossuth engesztelhetetlen Habsburg-ellenességén a Deák-párt a közös érdekekre építve, hozzájárult az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozásához, amely ha politikailag nem is vált be, de gazdasági modellje a régió prosperálásához vezetett. Az 1930-as évek válsága – amely a Párizs környéki békeszerzôdések elfogultságainak is eredménye volt – ismét a monarchia gazdasági modelljének geopolitikai jelentôségére terelte a figyelmet. Tardieu francia miniszterelnök 1932-es kezdeményezésérôl írta Krenner Miklós erdélyi publicista: "a Duna-völgy gazdasági talpraállítását és gazdasági újjászervezését csak az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági rendszerének hagyományai szerint... lehet megoldani", s így folytatta: "ma már Közép- és Kelet-Európa minden politikai érdekességében vagy pikantériájában, minden közgazdasági tervében fölfedezik a dunai gondolatot, a hídverést, a még tágabb regionalizmust, a páneurópai törekvést".5

A vox humana tétel kidolgozójának, Fábry Zoltánnak a munkásságában is ekkor erôsödik fel a "hazánk Európa" gondolat,6 s a két világháború közötti kelet-európai értelmiség számos vezetô egyénisége – köztük pl. Balogh Edgár –, akik e tájak népeinek értôi, szószólói és közösségi tudatosítói voltak, egyaránt vallották, hogy ez a Duna-táj népeivel, kultúráival valamilyen államközösséggé kellene szervezôdjék.7

Ha több mint 6 évtizeddel ezelôtt éppen a Párizs környéki békeszerzôdés szellemi atyjai, a franciák és a nyertes utódállamok kényszerültek a dunai gondolatban rejlô gazdasági modell revíziójára,8 miért nem lehetne lehetséges ma egy ilyen konföderáció létrehozása, amikor a történelmi fejlôdés egyértelmûen elôre jelzi az Európa konvergenciatrendjének gyôzelmét?

Csakhogy a "nemzetek Európája" megvalósításának súlyos akadálya a térségben tovább élô nemzetállam-koncepció. Az újonnan létrejött Kis-Jugoszlávia is puskaporos hordó. Montenegró kiválási törekvései,9 Kosovo forrongása10 újabb feszültséggócok. Bosznia-Hercegovinában sem találták meg az etnikumok közötti béke kulcsát,11 Szlovákia nemet mond az európai integrációnak, kisebbségeit asszimilációra ítéli, és igyekszik megfosztani ôket legelemibb emberi jogaiktól.12 Románia kormánya és demokratikus erôi elkötelezettjei az integrációnak, de félô, hogy a gazdasági romlás nyomán elôretörô fasisztoid hullám visszafordíthatja a folyamatot.13

És mégis, mindezek ellenére, bízom benne, hogy egyszer "dunai polgár" is leszek. Mert két irányból is megindult a hegemóniákat buktató biztos erózió. A nemzetek feletti Európa koncepciójának elvetésével egyrészt uralkodóvá vált a régiók Európája gondolat,14 amely az államközi és eurorégiókon túl ösztönzi a helyi és határ menti regionális együttmûködéseket, s ez a kisközösségek identitásának ôrzését is segíti. Wolfgang Maier, az Európai Régiók Gyûlésének fôtitkára mondja egyik interjújában: "A szubszidiaritás elvének a szupranacionális szint és az államok közötti kapcsolatra történô alkalmazása mellett mára idôszerûvé vált a »kisegítés« elvének újragondolása. Az EU Bizottsága a Maastricht II.-t tárgyaló 1996. évi kormányközi konferencia elé terjesztette a szubszidiaritás elvérôl a Maastrichti Szerzôdés 3/b cikkelyében megfogalmazottaknak a kiterjesztését a szubnacionális kormányzati szintekre. A Maastrichti Szerzôdés csupán a kezdeti lépést jelenti mind a szubszidiaritás elve, mind a régióknak az európai döntéshozatalban való intézményes részvétele kérdésében. Az Európai Parlament a Regionális Bizottsághoz és az Európai Régiók Gyûléséhez fordult, hogy együtt dolgozzanak ki tervezetet a szubszidiaritás elvének a regionális és helyi kormányokra történô alkalmazására. A Maastrichtban megkezdôdött folyamat minden bizonnyal folytatódni fog azon az októberben Brüsszelben megrendezésre kerülô konferencián, ahol az említett intézmények várhatóan kifejezik aktív közremûködési szándékukat egy nagyszintû Európai Unió kialakításában való aktív részvételre."15 Másrészt az állam alatti szint, a helyi közösségek erôsítésével ezek kapják meg azt az önrendelkezést, autonómiát, ami nélkül az egyesült szülôföldek közös Európája nem mûködhet.

Bizalomerôsítô jelenségként kezelhetjük, hogy országunkban például a reformstratégia egyik kulcsfontosságú eleme Románia és az Európai Bizottság közelmúltban közzétett közös terve a "Regionális fejlesztési program",16 amelyben éppen a decentralizáció, a szubszidiaritás elvei érvényesülnek.

Ebben az új helyzetben tisztáznunk kell a nemzet fogalmát. Bihari Mihály,17 a nemzetfogalom kapcsán szólva, a következô megállapításokat teszi: "...a nemzet kollektív jogok hordozója... Rendkívül fontos a nemzetfogalomnak az a kitétele, hogy minden nemzet legyen államalkotó, a többségi is és a kisebbségi nemzetiségek és etnikumok is. Az államhoz kötôdés jogi, a nemzethez kötôdés nyelvi, kulturális, szellemi, történelmi kötôdés. A szellemi, nyelvi, kulturális kötôdés révén összefogott közösségeknek különleges jogokkal kell rendelkezniük; akkor is, ha többségben, de még inkább, ha kisebbségben vannak. A kollektív jogok közé tartozik a más nemzetektôli elkülönülés joga. Annak a megélése, hogy én más vagyok, más nemzethez tartozom, más nemzet kultúrájához kötôdöm. Az elkülönülés megélésében önmagában semmiféle fensôbbségtudat, hierarchia, lenézés, értékelési elem nincsen. De nincs egészséges nemzeti tudat, csoporttudat sem anélkül, ha nem tudom, nem azonosítom, nem identifikálom különbözôségemet mástól, és ezt nem élhetem, nem vallhatom meg. A nemzethez tartozás kollektív jogának részeleme a más nemzetektôl való elkülönülés, az elkülönülés tudatos és nyilvános megvallásának, az autonómiának, önrendelkezésnek a lehetôsége és a kollektív jogok hordozása. A nemzet itt kötôdik a demokráciához. Csak abban az esetben fonódik össze a nemzetlét a demokráciával, a nemzet csak akkor válik igazi, nem csak államalkotó, hanem hatalmat befolyásoló tényezôvé, ha ezek a kollektív jogok megilletik."

Ez a szemlélet nemzet, nemzeti kisebbség számára a megmaradás credója, védekezés a másságot pusztító nemzetállami koncepció ellen. Ezek az elvek csakis egy integrált Európában lehetségesek. Úgy gondolom, csak a tizenötök Európája foganatosíthat olyan szankciókat, adhat olyan garanciákat, amelyek a kollektív jogokat hordozó nemzet, kisebbségben élô nemzeti közösség létét szavatolhatja. Az Európai Unióban ilyen elmozdulások tapasztalhatók, érlelôdik az a szándék, hogy megteremtse az alapvetô emberi és demokratikus jogok érvényesítése érdekében a politikai nagyhatalomként való határozott fellépés lehetôségét.18 Az esetleg megszületô kelet-európai konföderációk és az Európai Uniós-szövetség kézenfekvô lehetôség. Így hát bízzunk abban, hogy a Romsics által felvázolt 3. alternatíva, a térség érdekszférákká való degradálása nem következik be, legalábbis engedtessék meg, hogy mikor a "hazám Európa" gondolatkört taglalom, ne számoljak ezzel a lehetôséggel.

Szóljunk arról, mit tehet, mit tesz a romániai magyar nemzeti közösséget képviselô érdekszövetség, az RMDSZ, az európai integráció érdekében. "Erdélyben a romániai magyarság éppen megpróbál kilépni kisebbségi státusából, éppen megkísérli felszámolni nemcsak jogi, hanem érzelmi kisebbrendûségét is azáltal, hogy a románok és magyarok közti történelmi szembenállásból kitörve a nemzeti kérdést megkísérli nacionalizmus és demokrácia kérdésévé tenni, megkísérel együtt kormányozni azokkal, akikkel jogok szempontjából még korántsem mondhatja egyenlônek magát. Kétségtelenül egyedülálló próbálkozás ez, és egyáltalán nem kockázatmentes. Lehet ezt érezni máris a kritikákból, abból, hogy így is milyen nehezen tudunk elôrehaladni, és érezzük mindennek a határokon túlmutató felelôsségét is. Az általunk most követett modell kihathat az egész térségre, akkor is, ha kudarcot vall. Persze akik azt gondolják, hogy egyik napról a másikra meg fognak oldódni a gondjaink, azokat ki kell józanítanunk: ha választásunk helyesnek bizonyul, akkor is hosszú út áll elôttünk.

Ám egyvalami, azt hiszem, tagadhatatlan: a romániai magyarság megpróbál saját lábára állni, megpróbálja erejét összeszedni, megpróbál partnerként fellépni, megpróbál kezdeményezni. Megpróbálja önmagát és az országot, amelyben él, közelebb vinni a nyugati létformához, úgymond az európai és euroatlanti struktúrákhoz."19

Kérem, engedjék meg, hogy a közmûvelôdés közkatonájaként a kelet-európai integrációs folyamatot a kultúra oldaláról vizsgáljam. Úgy gondolom, a folyamat legnagyobb kihívása az egyetemesség és/vagy regionalizmus fogalomköre, az erre való felelet meghatározhatja a polgári közérzetet, hogy Európát valóban hazájának érzi-e.

A mi térségünkben a kultúra nem csupán egy területe az életnek, hanem a nemzeti stratégiák bölcsôje is. Hogyan építsük tehát kultúránkat, hogy egy eljövendô közép-kelet-európai integrációs folyamatot is segíthessen? Az önfeladás, a gyökértelenség alternatíváját vagy a konzervativizmus, a hagyományosság bástyája mögé zárkózva a jövôtlenséget válasszuk?

Ha elméletileg közelítjük meg a kérdést, akkor Barbara Crawfordra és Arend Lijphartra,20 a térség kutatóira kell hivatkoznunk, akik abban látják a fô kérdést, hogy vajon az általános/globális tényezôk nyomása, a modern világrendszer intézményeihez való alkalmazkodás kényszere vagy a sajátos történelmi tradíciók tehetetlenségi nyomatéka válik-e dominánssá ebben a térségben. Fennmaradnak az integrálódásban a nemzetállamok és a döntéshozatali centrumok? – tehetnénk hozzá mi a kérdést. Az újabb kutatások21 bebizonyították, hogy az integrálódás folyamatában a gazdasági és politikai összefonódás, az önkormányzatok és a regionális szervezôdések semlegesítik a központosítást, s ez a trend erôsíti a nemzeti kultúrát, a partikularitás megélését.

Úgy gondolom tehát, hogy van egy harmadik lehetôség is: a regionális kultúrák és az egyetemesség ötvözése. A szándék egybeesik az alapvetô fejlôdési trendekkel, és erre hagyományaink is vannak. Már maga a regionalizmus létrejötte is a szûkebb környezet autonómiáját megvédeni kívánó szándéknak köszönhetô. A demokrácia próbaköve is ez: a szubszidiaritás elvének alkalmazása, a kisközösségek jogának elismerése sorskérdéseik eldöntésére. Következésképp a regionális kultúrák kiteljesítése – amennyiben nem a provincializmus vagy a másságtûrés tagadása élteti – az új, XX. századi fejlôdés trendjeibe illeszthetô. Transzilván hagyományaink arról vallanak, hogy a regionalizmus és az egyetemesség nem egymást kirekesztô fogalmak.22

Ehhez viszont a legszükségesebb adottság: a nyitottság. A figyelni tudás saját értékeinkre és a civilizált világ szellemére; Cs. Szabó László aforizmája23 mély bölcsességgel fogalmazza meg tennivalóinkat a kultúraépítésben, hogy elkerülhessük az önfeladást vagy a jövôtlen bezárkózást: "Kétirányú teljes nyitottságot a civilizált nyugat és saját népünk mély rétegei felé." Figyelnünk kell erre az intésre, hisz számos jelét tapasztalhatjuk, hogy a nemzetféltés jegyében vagy a mindenáron való integrálódási lázban hol errôl, hol amarról megfeledkezünk, vagy ami még nagyobb baj: egyik szemlélet kirekeszti a másikat. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy a nagyobb veszély pillanatnyilag saját értékeink lebecsülése. Holott, ha a magyar nemzetkarakterológiának volt és van megtartó ereje, akkor az kulturális értékteremtô képessége. S ebben a szférában Herder elvei érvényesülnek: egyenlô rangon kell megbecsülni kis és nagy népek kultúráját. Ha a hely szelleme új térségi gazdasági összefogást sürget, akkor mûvelôdési modellként az Európára nyitott sajátos regionális kultúrák térhódítását24 jelölhetnénk meg. S ez már nemcsak az egységes magyar nemzet, hanem Közép-Kelet-Európa közös hazájának gondolata is lehet.

Szólnunk kell még a térség egy sajátos vonásáról. Az államhatárok egyetlen közép-kelet-európai formáció esetében sem esnek egybe az etnikai határokkal. A kultúrák egymással keverednek, a mûvelôdési régiók határai elmosódnak. Itt politikai nemzetrôl szólni feszültségszítás nélkül nem lehet, régiónkban csak kulturális nemzetben szabad gondolkodni.25 Ez is az integráció, új konföderációk létrehozása mellett érvel, amelyek keretében minden nemzeti közösség szabadon megélheti önazonosságát, a beolvasztás ellen megvédi önállóan kormányzott intézményrendszere, az új gazdasági összefogás alapján keletkezô jólét felvirágoztathatja a regionális kultúrákat, s ezek kölcsönösen gazdagítva egymást, eurokonformmá tehetik a térséget. Bennünket európai magyarrá.

Ha térségmegváltó stratégiákat dolgozunk ki, elmondhatjuk Madách szavaival:

Be van fejezve a nagy mû, igen.
A gép forog, az alkotó pihen?

A mû építése még csak most kezdôdik, de gondolom, az eddig elhangzottakból világosan kitetszik: elkezdôdhet. Csak végre kezdjük is el. Kiemeltük, hogy térségünkre a keveredés, a mûvelôdési határok összemosódása jellemzô. Véleményem szerint kidolgozható egy olyan általános kultúramûködtetési modell, amely a vegyes etnikumú országokban az integrálódás folyamatában is lehetôvé tenné a nemzeti közösségek értékalkotó képességének kiteljesítését, a nemzeti kultúrák felvirágzását. A fejlett demokratikus államok tapasztalatából kiindulva 3 pillérre támaszkodó kulturális szerkezeti modellt kellene kialakítanunk egy versenyképes mûvelôdési élet mûködtetése érdekében. A vegyes etnikumú államnak meg kellene találnia a sajátos nemzeti mûvelôdés alaprétegét jelentô magaskultúra támogatásának modalitásait, az anyaországoknak fedezniük kellene a kisebbségi kultúrák pozitív diszkriminációjának költségeit, és végül hasznosítani kellene a civil szféra, az alapítványi rendszerek lehetôségeit. Ha az integrálódás és a kulturális nemzet fogalmának elismerése jegyében az térség valamennyi állama felvállalja ennek a közös kultúraszervezô elvnek az érvényre juttatását, akkor a nemzeti kultúrák elkerülhetik a piacszemléletû gazdálkodás szubkulturális csapdáit, a kisebbségi kultúrák és intézmények a méltányosság szemlélete alapján kapott állami és anyaországi támogatás segítségével megmenekülhetnek az elsorvadástól, s a polgárosodó és vagyonosodó civil társadalom alapítványai megerôsíthetik a minôségi kultúramûvelés feltételeit.

Az már csak szervezés kérdése, hogy a nemzeti kultúrák átjárhatóságát biztosítsuk. Ebbôl a térségbeli mûvelôdési konglomerátumból (idézzük csak fel az egykori Monarchia nagy teljesítményeit) olyan regionális kultúra születhetik, amely biztosíthatja a térség súlyát a XXI. században is, amikor – bízzunk ebben – nem a hadseregek ütôképessége határozza meg az értékrendeket, hanem a szellemi teljesítmény. Ebben a versenyben nem a mennyiség, hanem a minôség a nyertes. Ilyen értelemben a térség szellemi potenciálja felér egy hadsereggel. Ezt kellene megértenie a politikának, s eszerint kellene cselekednie.

—————————————

*Az 1997. október 10–12. között tartott kassai (Szlovákia) XXVII. Fábry-napokon elhangzott elôadás szerkesztett változata.

1 Vö. Pándi Lajos: Köztes-Európa 1763–1993. Bp. 1995.

2 Vö. Kurucz Gyula: Új, életképes nemzetfogalom föltételei. = Nemzetstratégia. A harmadik évezred küszöbén. Magyarok lV. Világkongresszusa.

3 Romsics Ignác: Közép- és Kelet-Európai perspektívák. Magyar Nemzet 1995. március 17.

4 Vö. Borsi-Kálmán Béla: Együtt vagy külön utakon. Bp. 1984.

5 Krenner Miklós (Spectator): A dunai gondolat. 1932. = Az erdélyi út. Haász Rezsô Kulturális Egyesület kiadása, Székelyudvarhely 1995.

6 Fábry Zoltán: Hazánk, Európa. 1936. = Fábry Zoltán: Hazánk, Európa. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1967.

7 Fábry Zoltán: Egy magyar jakobinus köszöntése. = Fábry Zoltán: Hazánk, Európa.

8 Lásd a Duna-medencei gazdasági egységesítési terveket az 1929–1933-as gazdasági válság idôszakában (Briand Páneurópa-terve; Benes terve Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország vámszövetségének létrehozásáról; Tardieu terve a közép-európai gazdasági válság orvoslására, az osztrák, csehszlovák, magyar, román és jugoszláv preferenciális vámrendszerrôl).

9 Lásd a Szerbiához, Milosevichez hû köztársasági elnök bukását a választásokon.

10 Vö. a kosovói albánok megmozdulásáról szóló folyamatos sajtóhíreket.

11 Lásd Bojtár B. Endre Bosznia Dayton után címû tanulmányát a daytoni rendezés ellentmondásairól. Közép-Európa az integráció küszöbén. Teleki László Alapítvány – Közép-Európa Intézet 1996. évi konferencia.

12 Lásd a szlovákiai magyarság jogfosztásáról szóló híreket (nyelvtörvény, közigazgatási határok megváltoztatása, iskolaháború, az alapszerzôdés körüli viták).

13 Ennek egyik legkézenfekvôbb példája a 36-os sürgôsségi kormányrendelet szenátusi vitája, amely a nemzeti kisebbségi oktatási jogokat korlátozta.

14 Vö. Éger György: Régiók Közép-Európája. A regionalizmus néhány típusa. Nyugat- és Közép-Európában. = Közép-Európa az integráció küszöbén.

15 Soós Edit – Wolfgang Maier: Regionalizmus Európában. Interjú. Euro-Trio (A Duna-Tisza-Körös-Maros Eurorégió magazinja) 1997. augusztus 19.

16 Lásd a Zöld Könyv bemutatását, amely a regionális fejlesztési politikát szolgáló elveket, célkitûzéseket, intézményeket és sajátos eszközöket mutatja be. Önkormányzati Hírlevél I. évf. 3 szám: Niculescu Antal: Regionális fejlesztési program.

17 Bihari Mihály: A nemzetfogalomról. = Nemzetstratégia. A harmadik évezred küszöbén. Magyarok lV. Világkongresszusa.

18 Lásd például a gazdasági embargó bevezetését Szerbia ellen vagy a békefenntartó nemzetközi NATO-csapatok megszervezését.

19 Markó Béla: Kezdeményezô magyarság. = Magyarország 2000. Osiris Kiadó, Budapest 1997.

20 Beverly Crawford and Arend Lijphart: Explaining political and economic change in post-communist Eastern Europe: Old Legacies, New Institutions Hegemonic Norms and International Pressures. Comparative Political Studies Vol. 28. No. 2. July 1995.

21 Vö. Ágh Attila A globalizáció politikai aspektusai címû tanulmánya. (Mûhelytanulmányok és adatközlések címû sorozat No. 53/1997.)

22 Hogy csak néhány XX. századi példát említsek. A magyar modernizációs áramlat egyik elindítója a Partium, Ady és a Holnaposok szellemi mûhelye Nagyváradon alakult. De szegedi vonatkozásokat is felhozhatunk állításunk igazolására: Tömörkény és Móra éppen a vidék sajátos regionális jegyeivel gazdagították az egyetemes magyar irodalmat. Az igazán nagy példa Tamási Áron életmûve, akinek az idén éppen születése 100. évfordulóját ünnepeljük. A székely hitvilágból, népi mûvészetbôl, életformából ihletôdve nem csupán egy népcsoportról szóló üzenetet fogalmazott, hanem mûvei egyetemes emberi látleletté szélesedtek. A sajátos és egyetemes szintézisét teremtette, a XX. századi európai drámairodalom alapmûveit alkotta meg. Nevét együtt emlegetik a modern színpadi irodalom nagy újítóival, a García Lorcáéval, a Giraudoux-éval, a Claudelével.

23 Cs. Szabó László: Hûlô árnyékban. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1982.

24 Gyönyörûen fogalmazza meg ezt a gondolatot Illyés Gyula Haza a magasban címû költeményében:

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmai állatseregét is...

25 A ’89 után is tovább élô nemzetállami koncepciók tagadják a kulturális nemzetben való gondolkozás jogát; a kulturális, vallási, etnikai jellegük által összekapcsolódó, de politikai határok által mesterségesen szétdarabolt nemzetek szellemi együvé tartozásáról szólást a hegemóniára törekvô nemzetállamok integritásuk és szuverenitásuk elleni támadásnak fogják fel.