Asztalos Lajos

A spanyolországi önkormányzati
és nyelvtörvények

I. Galicia

Az önkormányzatok létrehozása nagymértékben hozzájárult Spanyolország területi, nemzetiségi, nyelvi gazdagságának a fejlesztéséhez, és ez nemhogy nem veszélyezteti, hanem épp ellenkezôleg, szilárdítja az ország egységét.

(János Károly spanyol király interjújából, Le Monde, l994.X.15.)

Az 1989. évi decemberi változás után a hazai, különösen a magyar sajtó, az utóbbi idôben a Duna Televízió is, nemegyszer említést tesz a katalánokról, a baszkokról. Spanyolországban azonban egy mifelénk alig ismert vagy egyáltalán ismeretlen nép, nemzetiség is él, a galegók. Ennek tudatában, amikor Tamás Sándor, a lap fôszerkesztôje megkért, fordítanám le a katalán meg a baszk önkormányzati törvényt, fölvetettem, talán jobb lenne elôbb a galegóra sort keríteni.

Már a hetvenes évek elején fölfigyeltem arra, hogy a spanyolországi nemzetiségek helyzete és a mi helyzetünk között bizonyos hasonlóságok vannak. 1976 augusztusában az Utunkban közölt, galegóból fordított versekhez csatolt bevezetôben írtam elôször a galegókról és helyzetükrôl, 1978 áprilisában A Hétben terjedelmesebb anyagban a katalánokról. A szerkesztô Horváth Andor biztatására a baszkokra is sort kerítettem, ezt azonban a cenzúra által fölfedezett áthallások miatt már jó kétévi huzavona után sem közölték.

Amennyire lehetett, figyelemmel kísértem a Franco halála utáni Spanyolországban bekövetkezett, a kifejezetten a demokrácia irányába mutató változásokat - a többpártrendszer kialakulását, a parlamenti választásokat, az önkormányzatot követelô hatalmas katalóniai és baszkföldi tüntetéseket, az új alkotmány kidolgozását, amely lehetôvé tette a helyi, köztük a tartományi önkormányzatok létrehozását stb. Bár számunkra akkor mindez megvalósíthatatlan álomnak tûnt, mégis reméltem, hogy elôbb-utóbb nálunk is be kell következnie valamilyen változásnak. 1989 decembere után pedig tudtam, hogy a ceausiszta rendszer magába zárkózó, elszigetelô politikájának "köszönhetôen" a szélsôségesek, ha lassabban, ha nehezebben, mint ott, de nálunk is kiszorulnak a politikai élet, az ország vezetésébôl. 1992 szeptemberében, a parlamenti választások után, amikor ismét a volt rendszer hívei alakítottak kormányt, azzal nyugtattam a kétségbeesôket, hogy nyugalom, Spanyolországban is hét évre volt szükség, amíg Franco 1975 novemberében bekövetkezett halála után 1982 októberében Felipe Gonzálezék elsöprô gyôzelmet arattak. És az 1996 novemberében tartott választások, nálunk is hét év után, kiszorították a hatalomból az egykori parancsuralom kiszolgálóit.

Természetesen a két ország között a parancsuralmi rendszer kimúlása, bukása után végbement átmenet, a változások hasonlósága ellenére is nagyon sok a különbség. Például Spanyolország nem szenvedte meg a kapitalizmusból a "szocializmus"-ba, majd ebbôl ismét a kapitalizmusba, vagyis a piacgazdaságból a tervgazdaságba és onnét a piacgazdaságba való átmenet gyötrelmeit. Ezenkívül a hatvanas évek elejétôl Spanyolország mindinkább élt idegenforgalmi lehetôségeinek a kiaknázásával, néhány év alatt a világ leglátogatottabb országa lett. A sok külföldi nemcsak jött és a pénzét hozta, hanem véleményt is nyilvánított a látottakról, ami ha a szélsôjobboldali vezetésre kevésbé, a parancsuralmi rendszert amúgy is gyûlölô lakosságra annál inkább hatással volt. Ugyancsak a hatvanas években a madridi kormány a nagyfokú munkanélküliség miatt kialakult társadalmi feszültségek csökkentése érdekében lehetôvé tette, hogy az érintettek külföldön keressenek munkát. A fejlett nyugat-európai országokban dolgozó spanyolországi vendégmunkások százezrei a saját szemükkel látták, mi a különbség a hazai "egységes nemzeti állam" és a polgári demokrácia között. Egyidejûleg a külföldi tôke beáramlása is megindult.

Ezzel szemben nálunk, amellett, hogy a spanyolországi szélsôséges rendszerhez hasonló "egységes nemzeti állam" mítoszával tömték az emberek fejét, igyekeztek az országot mindinkább teljesen elszigetelni a külvilágtól. Annyira, hogy a végén az a kevés külföldi is, aki eleinte még ellátogatott hozzánk, elmaradt. A "sokoldalúan fejlett szocializmus"-ban a külföldi beruházásokról pedig szó sem lehetett. És mindez máig hat. Nap mint nap a bôrünkön érezzük a gazdasági átmenet, a rendkívül lassú magánosítás nehézségeit, a volt kommunisták hétéves uralmának minden nyomorúságát, Iliescuék idején a politikai, jelenleg a gazdasági helyzet bizonytalansága miatt elmaradó, a gazdasági tevékenységet föllendítô külföldi beruházások hiányát.

Mintegy húszévi vágyakozás, várakozás után nagy élmény volt számomra mindaz, amit Spanyolországban láttam, hallottam, tapasztaltam. Például az, hogy egyik barátom apja, aki Franco hadseregében harcolta végig az 1936-1939-es polgárháborút és így - az itteni, ugorkafára kapaszkodott pártkáderekhez hasonlóan - számos kiváltságot élvezett a háború utáni rém-, majd parancsuralmi rendszerben, rendkívül elismerôen beszélt az 1982-ben hatalomra került Felipe González kormánya idején bekövetkezett szédületes gazdasági fejlôdésrôl.

A Spanyolország és Románia közötti egyik különbség az, hogy a másság iránt ott jóval nagyobb a türelem, a megértés, mint mifelénk. Jellemzô, hogy 1997. november 2-án, amikor az A Coruta-i egyetem díszdoktorává avatta Adolfo Suárezt, a Franco halála után az országot a demokrácia, a jogállamiság felé vezetô elsô miniszterelnököt, ez felszólalásában kiemelte, hogy a kis ibériai államok közti hódító háborúk, késôbb a trónért folyó harcok, az inkvizício, a múlt századi polgárháborúk, a parancsuralmi rendszerek, az 1936 és 1939 között dúló véres polgárháború, az ezt követô rémuralom után a spanyoloknak - értve ez alatt baszkokat, galegókat, katalánokat is - ma is igen nagy szükségük van az egymás iránti türelemre.

Meg kell említenünk azt is, hogy a születô spanyolországi demokrácia türelme, megértése is hozzájárult ahhoz, hogy az 1978. évi alkotmány elismeri a kisebbségek önkormányzathoz való jogát. Az akkori parlament ezt, fölöttébb bölcsen, kiterjesztette az egész országra. Ebben föltehetôen az is közremûködött, hogy belátták: a több évszázados, erôsen központosított hatalom, közigazgatás sem tudta felszámolni az egyes vidékek sajátosságait, nyelvét, szokásait, azonosságtudatát. Talán tudomásuk volt arról is, hogy a központosított államgépezet lebontása a háború utáni Németországban rendkívüli módon felgyorsította a háború nyomainak az eltüntetését, a gazdasági föllendülést. Talán feltételezték, hogy ehhez hasonló föllendülés fog bekövetkezni Spanyolországban is.

Az alábbiakból kiderül, hogy a nemzetiségi kérdést, amit az RMDSZ nálunk kisebbségi törvénnyel szeretne megoldani, Spanyolországban három-, sôt négyfokozatú törvényrendszerrel igyekeznek rendezni. Az elsô fokozat maga az alkotmány, amelyik elismeri a kisebbségeket, ezek nyelvének hivatalosságát az általuk lakott tartományokban, valamint önkormányzathoz való jogukat. Az alkotmány ugyanakkor bô fejezetben tárgyalja az önkormányzatok hatáskörét. A második fokozat a kisebbségek által lakott tartományok önkormányzati törvénye. Ez kitér a kisebbség nyelvének, mûveltségének védelmére, fejlesztésére is. A harmadik fokozat ugyanezeknek a tartományoknak, azaz önkormányzati közösségeknek a nyelvtörvénye, amely részletesen foglalkozik a helyi nyelv, mûveltség kérdéseivel. A negyedik fokozatba a nyelvtörvényt kiegészítô, a részleteket tárgyaló törvények, rendeletek sorolhatók - mint például a helyi nyelv használatának biztosítása a helyi közigazgatásban, az ehhez szükséges tisztviselôk képzésének megszervezése stb.

Az önkormányzatot biztosító és ennek külön, részletes fejezetet szentelô alkotmány alapján a tartományok megválasztott képviselôibôl és szenátoraiból a kormány által külön erre a célra összehívott testületek kidolgozták az említett önkormányzati törvényeket. Mindegyik testület a maga törvényét. A törvény kidolgozása során fölmerült vitás kérdések eldöntéséhez szükséges volt a képviselôk abszolút többségének a szavazata. A végül elfogadott törvény a madridi parlament elé került, amelyik két hónapon belül, a kidolgozó tartományi gyûlés küldöttségével együtt, megfogalmazta a törvény végsô alakját. A három jelentôsebb nemzetiség által lakott tartományban, nevezetesen Baszkföldön, Katalóniában és Galiciában - de ezenkívül Andalúziában is -, ezt a megalakítandó önkormányzati közösségben rendezett népszavazásnak is jóvá kellett hagynia. Ezután az önkormányzati törvény a madridi képviselôház és a szenátus együttes ülése elé került, amelyik ezt szavazással erôsítette meg. Végül az így elfogadott törvényt a király aláírásával szentesítette.

A rendre Spanyolország mind a tizenhét - most már önkormányzati közösségnek nevezett - tartományában megtartott választások eredményeként megalakultak a helyi, önkormányzati parlamentek. E törvényhozó szervek nagysága, vagyis képviselôinek száma elsôsorban az illetô önkormányzati közösség lakosságának a számától függ. Például a 2,85 millió lakosú Galicia törvényhozó testületének 70, az 5 millió lakosú Katalónia parlamentjének 135 képviselôje van.

Az önkormányzati törvényen kívül a nemzetiségek által lakott önkormányzati közösségek parlamentje, mint említettük, nyelvtörvényt is kidolgozott, amelyik az illetô kisebbség nemzeti azonosságának a megôrzéséhez minden részletre kiterjedô jogi keretet nyújt. Ezenkívül, ahol szükségesnek mutatkozott, más, kiegészítô törvényeket, rendeleteket is hoztak. Amint lennebb láthatjuk, például Galiciában. Az önkormányzati parlamentekben, a madridi parlamenthez hasonlóan, a választások eredményeként többséghez jutott párt alakít helyi kormányt. Ezt a kormányelnök, magyarul miniszterelnök vezeti. Ugyanakkor minden önkormányzati közösségnek - a madridi legfelsô törvényszék mintájára - saját felsô törvényszéke van.

Az önkormányzati szervek tevékenységét az alkotmánybíróság, a madridi kormány és a számvevôszék ellenôrzi. Az önkormányzati közösségeket illetôen az alkotmány csupán egyetlen tiltást tartalmaz, nevezetesen azt, hogy ezek egymás között nem hozhatnak létre semminémû szövetséget.

Spanyolországban, amint láthattuk, e törvényeket külön erre a célra létrehozott helyi törvényhozói testületek dolgozták ki, méghozzá nem egyik napról a másikra. A folyamat l979-ben a három jelentôs nemzetiség közül a baszkok önkormányzati törvényével kezdôdött, utolsó a galiciai lett 1981-ben. Ezt követte a többi tartomány törvénye 1983 végéig bezárólag. Az önkormányzati közösségek ezek nyomán, a még mindig konzervatív kormánynak és a régi rendszer hivatalban levô híveinek köszönhetôen eleinte lassan, 1982 októbere, a szocialisták kormányra jutását követôen jóval gyorsabban jöttek létre.

Minden tartománynak - helyesebben inkább megyének - ki kellett nyilvánítania, hogy csatlakozik-e vagy sem a hagyományos, az illetô - az idôk folyamán kialakult - területi egységhez (úgynevezett királysághoz vagy hercegséghez, történelmi tartományhoz). A baszkok például természetszerûleg elvárták volna, hogy Nafarroa (Navarra) is csatlakozzék Baszkföldhöz. Ez azonban nem történt meg. Talán azért nem, mert ez a tartomány ma már jórészt el van spanyolosodva, ráadásul - feltehetôen ezzel összefüggôen - az 1936 és 1939 közti polgárháborúban a Francóék, miközben Baszkföld többi tartománya a köztársaság oldalán harcolt. Mindent egybevetve Nafarroa különállása ma is a baszkok egyik legfájóbb, megoldatlan kérdése. A nagyobb önkormányzati közösségekben, mint például Andalúziában - területe 87 000 km² -, akár öt-hat tartomány, vagyis megye van, a kisebbekben csak egy, például Asztúriában Oviedo, La Riojában Logroto.

Spanyolország nemzetiségi összetételét illetôen nincsenek pontos adataink. A Franco-rendszer, amikor mindenki "spanyol" volt, erre nem is tartott igényt. Egyes nem hivatalos számítások szerint akkoriban az ország lakosságának 24%-a katalán, 8%-a galego, 2,6%-a baszk volt. Eszerint a mai 40 milliós összlakosságból mintegy 10 millió katalán, 3,2 millió galego, 1,04 millió baszk. Ezzel szemben a mai források például csupán 6,5-7 millió katalánt, 3 millió galegót említenek.

A népszámlálási adatokból ma is hiányzik a nemzetiség és az anyanyelv fogalma. Föltüntetik viszont a megkérdezettek születési helyét. Az 1986. évi adatok szerint például Galicia 2 844 477 lakosából 110 828 Spanyolország más tartományában született, ebbôl 30 962 Kasztília-Leónban, 13 898 az ugyancsak szomszédos Asztúriában, 12 651 Madridban, 10 740 Baszkföldön, 10 173 Andalúziában, 8229 Katalóniában stb. Ezek az adatok tehát a más vidékrôl származóknak csak az elsô nemzedékére utalnak, a többire nem. Ami azt jelenti, hogy a betelepedôk második, harmadik stb. nemzedéke hivatalból galegónak számít. Holott nem biztos, hogy az, és az sem, hogy beszéli a galego nyelvet. Sôt több mint valószínû nem, hiszen a városlakó galegók egy része még ma sem hajlandó galegóul beszélni, vagy legalábbis nem szívesen teszi ezt. Elsôsorban a beléje táplált kisebbrendûség miatt - évszázadokig az urak kasztíliaiak voltak és nyilvánvalóan a kasztíliait beszélték, a galegót pedig a mûveletlen parasztok nyelvének minôsítették.

Katalónia az ország egyik legiparosodottabb, legfejlettebb tartománya. Ezért az utóbbi évtizedekben az elmaradottabb tartományok - Andalúzia, Galicia, Extremadura, Aragónia stb. - lakói nagyszámban telepedtek le itt. Manapság öt, öt és fél millió lakosából, egyes számítások szerint, több százezer andalúz, több mint százezer galego stb.

A valenciai önkormányzati közösség két és fél milliós lakosságának körülbelül a fele katalán anyanyelvû. Az északi Castelló tartományban a lakosság nagy része, Valenciában körülbelül a fele, de Valencia városában a többség már spanyolul beszél. A falvakban itt is még fôleg katalánul. A déli Alacantban viszont a többség spanyol nyelvû.

A Baleárok lakosságának túlnyomó része katalán. Itt elsôsorban a székhelyen, Palma de Mallorcán élnek spanyol nyelvûek vagy nyelvüket vesztett katalánok.

Baszkföld másfél millió lakosából - a Franco-diktatúra "egységes nemzeti állami" iskolapolitikájának "hála" - körülbelül hat-, jobb esetben hét-nyolcszázezer beszéli a baszk nyelvet. Ez a szám az utóbbi években lassú emelkedésnek indult, ugyanis a most már létezô baszk nyelvû oktatás nemcsak a gyermekeket érinti - az esti iskolákban a baszkul nem tudó felnôttek tízezrei tanulnak és sajátítják el saját nyelvüket. Ugyanakkor a Baszkföldre betelepedettek második, harmadik nemzedékének egy része, annak ellenére, hogy nem beszéli a nyelvet, baszknak tartja magát (ez nálunk teljesen ismeretlen magatartás).

Navarra, az egykori baszk királyság névadó és területileg ma is a történelmi baszk területek legnagyobb tartománya, a századok során jórészt elspanyolosodott. Itt a tartomány megközelítôleg félmillió lakosából elsôsorban a mai Baszkfölddel szomszédos, északi vidékén élnek nagyobb - több tízezret meghaladó - számban baszk anyanyelvûek.

Asztúria lakossága egymillió-kétszázezer. Ennek nagy része, elsôsorban a vidékiek, az asturianut vagy másképp bablet is beszéli. De csak a társalgási nyelv szintjén. Az e nyelven írni-olvasni tudók száma csekély, annak ellenére, hogy az elmúlt mintegy másfél évtizedben e nyelv iskolai oktatása is megkezdôdött.

Aragónia egymillió-kétszázezer lakosából ma már csak az önkormányzati közösség északkeleti részén, a Pireneusok lábainál, mintegy harmincezren beszélik az aragón nyelvet.

A statisztikákban szerepel még az illetô tartomány nyelvét különbözô fokon ismerôk, beszélôk száma. Ezek szerint Galicia 2 844 447 lakosából 94,10% érti, 87,09% beszéli a galegót, 50,04% olvas, 34,66% ír ezen a nyelven. Ami a használatát illeti, 50,14% mindig, 35,90% néha él vele, míg 7,86% soha.

A statisztikai adatokból az sem derül ki, hogy a Katalóniában, Baszkföldön vagy más, iparosodott vidékrôl Galiciába telepedettek között vannak-e ott született galegók. Mert ez is elôfordulhat, hiszen szép számban akadnak olyanok, akik valamelyik fejlettebb vidéken keresnek jobb megélhetést, majd többévi munkával gyûjtött pénzükkel, ott született gyermekeikkel együtt hazatérnek.

1986 óta a galego nyelv helyzete javult, állandóan javul, a városokban is mind több szülô adja gyermekét galego iskolába, osztályba. Annak ellenére, hogy egyesek még mindig arra hivatkoznak, egyáltalán mire jó a galego, hiszen ezt csak Galiciában, a szomszédos tartományok Galiciával határos vidékén meg itt-ott Spanyolországban, Latin-Amerikában beszéli vagy négymillió személy, miközben a spanyol mintegy háromszázmilliós világnyelv. Kisebb városokban, faluhelyt - amint azt egy, a Santiago de Compostelához közeli Noiából való tanárnô mondta - a gyermekek legnagyobb része galegóul tanul. Magam is tapasztaltam, vidéken mindenki szívesen így is beszél. A külföldiekkel is, ha azok legalább valamelyest ismerik a nyelvet. A tartományi székhely Santiagóban 1994 nyarán sikerült galegóul megszólaltatnom a szállásadó gazdasszonyt, aki 1993-ban csak spanyolul beszélt velem. Kérdésemre, hogy miért, így felelt: "Nem gondoltam, hogy maga tényleg galegóul akar beszélni."

Vannak azonban galego politikusok is, akik fölöslegesnek tartják nyelvüket. A Coruta polgármestere, a szocialista párti Francisco Vázquez például nemegyszer hangsúlyozta, hogy a galegóra nincs szükség. Ennek ellenére A Corutában járva nem egy galego nyelvû feliratot, hirdetést láttam. Más galego szocialisták, mint például a Spanyolországi Eszperantó Szövetség elnöke, a valenciai nemzetközi eszperantó értekezleten arról beszélt, hogy Spanyolországban példásan oldották meg a nemzetiségi kérdést. A jelen levô baszk eszperantisták viszont ezzel nem értettek egyet.

Meglehet, Galicia láttán az olvasó csodálkozik: mióta írjuk ezt rövid i-vel? Hiszen az a szomorú emlékû vidék, tartomány, ahol apáink, nagy- vagy dédapáink az elsô világháború véres ütközeteiben - Przemyslnél, Kolomeánál vagy másutt - megsebesültek, elestek, fogságba kerültek, Galícia. A kétféleképpen írt név magyarázata az, hogy két, majdnem azonos nevû tartomány létezik. De csak majdnem azonos. Mert miközben a tôlünk északkeletre fekvôt í-vel, az Ibéria északnyugati sarkában levôt i-vel írjuk. Természetszerûleg a két név eredete is különbözô. Ami nem csoda, ha a két tartomány földrajzi helyzetére gondolunk. Az Északkeleti-Kárpátok elôterében fekvô óorosz, egy ideig lengyel, ma elsôsorban ukrán Galícia, a magyar történelemben is nemegyszer szereplô egykori Lodoméria, másképp Halics vagy Gácsország a székhelyérôl, a Dnyeszter menti Halics - az óorosz h g-vé alakulása nyomán a késôbbi Galics - városáról kapta a nevét, a spanyolországi Galicia viszont az ott élt ókori, valószínûleg kelta népesség nevébôl való.

Sztrabón és Ptolemaiosz kallaikoi (kiejtése: kalléki), a rómaiak callaci (kalléci) nevû népet említenek az Ibériai-félsziget északnyugati sarkában. E népnév késôbb gallaci, a tartomány neve pedig elôbb Callacia, azután Gallacia, Galacia, végül Galicia, portugálul Galiza lett. A kallaikoirôl nem tudni pontosan, hogy ez egyetlen, az itt lakó törzsek közül kiemelkedô, vezetô szerepet játszó nép vagy törzs neve, vagy valamennyiük gyûjtôneve volt. Mindenesetre magából a névbôl is arra lehet következtetni, hogy akkoriban kelták is éltek errefelé. Ennél többet azonban a történelemtudomány nem tud.

A ma itt élô nép nevét magyarul két l-lel is írják, a gallego azonban a spanyolból átvett változat. Helyesebb a közvetlenül a galegóból származó egy l-es galego. Annál is inkább, mert e népnévnek nyelvünkben nincs olyan régi gyökere, amely kötelezôvé tehetné a spanyolos alak használatát. Ráadásul a két l-essel szemben (ennek kiejtése kissé gy-be hajló, erôs j-vel gajjego) az egy l-es kiejtése (galego) a lehetô legkönnyebb.

A múlt század húszas éveiben a tartományhatárokat úgy vonták meg, hogy lehetôleg minél nagyobb területet kanyarítsanak le a nem spanyol nyelvû tartományokból. Ennek köszönhetôen több tízezer galego él a szomszédos Asztúria, León és Zamora Galiciával határos vidékén.

Galicia területe ma megközelítôleg 30 000 km². A római idôkben ennél legalább kétszer nagyobb volt, délen a Douróig, keleten ennek mellékfolyójáig, az Esláig (León) és a Sella folyóig (Asztúria) terjedt. Vagyis hozzátartozott a mai Észak-Portugália, az akkori Bracara Augustával, a mai Braga elôdjével és a mai León tartomány nyugati része Asturica Augustával, a mai Astorgával egyetemben.

A tartománynak mintegy hárommillió lakosa van (1986-ban 2 844 477), ennek több mint kilencven százaléka galego. Amint említettük, pontosan nem lehet tudni, mert a spanyolországi statisztikai kimutatásokban a nemzetiség nem szerepel, csak a szülôhelyet tüntetik föl.

Fölmerül a kérdés, milyen nyelven beszélnek a galegók? Természetesen galegóul. Jó, jó, de miféle nyelv ez egyáltalán? Franco idején például egyes spanyolországi tankönyvek, a hivatalos véleményt tükrözve, a katalánnal együtt a kasztíliai egyik nyelvjárásává fokozták le. Ami nyilvánvalóan nem igaz. Vannak nyelvészek, akik azt állítják, hogy a portugál egyik tájszólása. Ez, kis túlzással, olyan lenne, mintha azt mondanók, hogy a mai olaszországi egyházi latin az olasz, az izlandi pedig a norvég tájszólása. Holott a latin, az izlandi az ôsibb, az ôsibb vonásokat megôrzött nyelv. Akár a galego. Ha azt mondanók, hogy a portugál a galego tájszólása, jóval közelebb kerülnénk az igazsághoz, de még ez sem lenne az. Mégpedig azért nem, mert a portugál a galegóval együtt közös tôrôl, Galiciából való.

A két nyelv gyökere a római hódítás elôtti idôkbe nyúlik vissza. Újlatinságuk azonban a római hódításnak köszönhetô. A Kr.e. 218 és 201 közötti második pun háború idején, de különösen a punok veresége után, a rómaiak hozzáláttak a punok által Spanihának nevezett Ibériai-félsziget meghódításához. Ez mintegy kétszáz évet vett igénybe, s ennek során Kr. e. 138-ban Decius Junius Brutus, Hispania Ulterior helytartója vezetésével benyomultak Galaciába. A rómaiak legyôzték a luzitán-galaci sereget, s ezért vezérük, jutalomképpen, a Galaicus elônevet kapta. Az itt élôk ellenállása azonban olyan sikeres volt, hogy a hódítást mintegy száz év múltán maga Julius Cæsar volt kénytelen folytatni, és csak Kr. e. 26 és 19 között Augustus császárnak sikerült befejezni.

A római uralom ellen még hosszú évtizedekig véres felkelések robbantak ki. Az ezután következô békés idôszakban, mintegy öt-hat század alatt, a helyi lakosság, Hispánia más vidékeihez hasonlóan, ellatinosodott. Az azóta is megszakítatlan folytonosságot a népnév fennmaradása mellett nem csupán számos római kori vízrajzi - Foz, Esteiro, O Río stb. - és városnév - a Lucus Augustiból való Lugo, az Aqua Urentesbôl való Ourense, a Vicus Spacorumból való Vigo, a Pontis Veterisbôl való Pontevedra stb. -, hanem számtalan római kor elôtti folyó- - Mito, Sil, Ulla, Tambre stb. -, sôt városnév - Tui, A Coruta, Noia, Corcubión stb. - is bizonyítja. A folytonosság mellett tanúskodik az is, hogy Lugo tartomány hegyvidékén nem egy olyan ház áll ma is, mint amilyent a régészeti ásatások során a két és félezer-kétezer éves leletek között találtak.

A galego-portugálnak a latinból való kialakulását több tényezô határozta meg:

1. Galicia a birodalom peremvidékén terült el, ami miatt Ibéria más vidékeihez viszonyítva a latinosodás késôbbi és lassúbb volt;

2. a nyelvi ôsréteg, vagyis a gyarmatosított lakosság nyelve és mûveltsége, amiben jelentôs volt a kelta elem;

3. a többségében dél-itáliai gyarmatosítók latinjának a jellegzetessége;

4. Kr. u. 212-ben Caracalla létrehozta Galacia tartományát, amivel gyakorlatilag elismerte a terület mûveltségi és közigazgatási egységét.

A latinosodás szempontjából e tartomány földrajzi határai lényegében mind a mai napig változatlanok, az itt kialakult nyelveknek - galego, portugál, részben az asztúr - az alapvetô szókincse közös, fejlôdésükre ugyanazok a jelenségek a jellemzôek, és ez az, ami elválasztja ôket a Kantábriai-hegységtôl délre és Burgostól északra kialakult kasztíliaitól.

Bár a latinosodás lassan ment végbe, meglehetôsen eredményes volt, az indogermánok ibériai behatolása elôtti népek és a kelták nyelvébôl viszonylag kevés szó maradt meg a galegóban. Az új nyelv kialakulása közben, az V. század elején germán törzsek rohanták le, pusztították végig a tartományt. A vandálok csak átvonultak, a svévek (másképp svábok) a véres hódítás után 409-411-ben királyságot hoztak itt létre. 585-ben a svév királyságot bekebelezték a vizigótok. Uralmuk az arab vezérletû berberek érkeztéig, 716-ig tartott, akik a tartomány nagy részét megszállták. 750-ben a berberek fellázadtak és dél felé távoztak. 750 és 754 között Galicia teljesen felszabadult az arab uralom alól.

A VI. században már feltételezhetôen az egész lakosság latinul beszélt. A VI. és a VIII. század között kialakultak a galego-portugál jellegzetes vonásai. A svévek és a vizigótok nyelve viszonylag kis mértékben befolyásolta a születô újlatint, néhány szó, név, helynév maradt fönn belôle. Az arab hatás sem jelentôs, elsôsorban kasztíliai, kisebb részben portugál közvetítéssel került a galegóba. Miközben a latin változatlanul megmaradt az egyház, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás nyelve, a népi latint beszélô lakosság számára mind érthetetlenebbé vált. E kétnyelvûség a XII. századig maradt fönn, amikor a népi latin jelentôs fejlôdési szintet ért el, s így megjelenhettek az elsô, teljes egészében galegóul írt szövegek. A XII. században a galego a trubadúr költészet nyelve lett, méghozzá nem csupán Galiciában, hanem egész Ibériában, s ez maradt a XV. századig.

Az ezredforduló elôtt és után a galego és a portugál még ugyanaz a nyelv volt, a portugál név akkor még nem is létezett. Az egyetlen nyelvbôl csak késôbb lett kettô. Galicia az idô tájt Asztúria része, uralkodója az asztúr király volt. Említettük, hogy a svévek nyelve csak kis hatást gyakorolt a kialakuló galegóra. A galegók ôsei azonban egy nagyon lényeges dolgot tanultak meg a svévektôl, nevezetesen azt, hogy saját királyságuk, azaz önálló államuk lehet. Ez a vágyuk ugyan mindössze két alkalommal, akkor is rövid idôre, a trónért folyó harcok között valósult meg: 1063 és 1072 között Don Garcia, 1109 és 1121 között Afonso Raimúndez uralkodása idején, de elôtte és utána is függetleníteni akarták magukat Asztúriától vagy Leóntól.

Az asztúr királyok tudatában voltak Galicia kiválási szándékának, s ezt mindenképpen meg akarták akadályozni. Elsô lépésként a király másodszülött fiát kinevezték Galicia kormányzójává. A legagyafúrtabb fogás azonban Santiago de Compostela létrehozása volt. Szent Jakab, az apostol sírjának¹ 813-ban való felfedezését kihasználva, az asztúr király saját költségén itt templomot alapított és emeltetett, amelyet kiváltságokkal halmozott el. A templom körül települést hozott létre, s ennek ugyancsak királyi kiváltságokat adományozott. Ezzel egy csapásra két célt ért el: egy védôszentet - a lovag, mórölô Szent Jakabot - a saját érdekében,² és egy Galicia szívében telepített, neki a végsôkig hû várost. Szent Jakab az asztúr uralkodó Galiciába kinyújtott karja, Santiago de Compostela pedig elkényeztetett kedvence lett: kiterjedt birtokokat kapott, kedvezményekben részesült, egyházi székhellyé, központtá tette, bár erre semmiféle törvényes alapja nem volt. Legalábbis 1120-ig, amikor Szent Jakab hírnevének és Xelmírez (selmíresz) érsek aranyának köszönhetôen a város érseki székhely lett. Az asztúr uralkodó mindezért csak egy valamit kért: hûséget. És Santiago de Compostela bôségesen megfizetett a kiváltságokért. Miközben ugyanis Dél-Galicia, a késôbbi portugál állam csírája, elszakadt az asztúr-leóni királyságtól, Észak-Galicia ennek része maradt. Évszázadok múltán végül Asztúriával egyetemben kasztíliai kézre került.

Az egyetlen nyelvbôl végsô soron a politika miatt lett kettô:

1. A folyamat Galicia kettéválásával kezdôdött. 1093-ban VI. Alfonz, Kasztília és León - s az ez utóbbihoz tartozó Galicia - királya két grófságot hozott létre Galiciában. Az egyiket A Mitótól (portugálul Minho, az t és az nh kiejtése egyaránt: ny) északra, a másikat a Mito és a Douro közti Dél-Galiciából és a Dourótól délre fekvô, az araboktól visszafoglalt Észak-Luzitániából. A Mitótól északra fekvô Galiciát - a mai Galiciát - egyik vejének, Burgundiai Raymondnak, a Mitótól délre fekvô Galiciát - a mai Portugália északi részét - másik vejének, Burgundiai Henriknek adományozta. E grófság neve a Douro torkolatának jobb partján fekvô Portus ('kikötô', ma Porto, Portugália második városa) és bal partján fekvô Cale (ez föltehetôen ugyancsak a callaci népnévbôl való, ma Vila Nova de Gaia) nevébôl O condado portucalense ('a portucalei grófság') lett.

2. 1128-ban Dél-Galicia, a portucalei grófság függetlenítette magát Kasztília-Leóntól, majd 1130-ban királysággá alakult. Az új államot elôbb Portucalenak, késôbb Portugalnak, magyarul Portugáliának, lakóit pedig portugáloknak nevezték. A Mitótól északra azonban megmaradt a régi név, Galicia és a galego.

A portugál államalapításnak egy feltételezett magyar vonatkozása is van. Burgundiai Henriket Portugália alapítójának tekintik. A múlt századig élt az a portugál hagyomány, amely szerint ez a Henrik valójában egy Emre, vagyis Imre nevû magyar herceg volt. Feltéve, tegyük hozzá, hogy az Imre és a Henrik név egy tôrôl ered. Magyar kutatók is feltételezték, hogy Henrik I. Géza fia lehetett, annál is inkább, mert a Magyar Tudományos Akadémia Árpád-kori új okmánytárának elsô kötete (1860) egy Henrik nevû ungi grófot említ, aki Szent László korában Kasztíliába ment. A XVI. században élt nagy portugál költô, Camôes (kamojns), így ír errôl:

Közöttük Henrik (egy magyar királynak

volt a második derék fia, mondják)

Portugáliát kapta, mely nem állt nagy

hírben még, nem volt nagy értékû jószág;

s még egy jeleként jóindulatának

a grófhoz nôül adta Spanyolország

uralkodója Terézt is, a lányát,

hogy véle vegye át új tartományát.

(Camôes: A Luziádák III. 25. Hárs Ernô fordítása)

Az 1130-ban Alfonz Henrik által létrehozott portugál királyság tovább nyomult dél felé. A XII. század közepén elfoglalták Lisszabont. Már akkor, az Aviz-ház uralkodása idején megjelent a portugálok elônemzeti, Kasztília-ellenes tudata.

3. 1255-ben III. Alfonz portugál király elrendelte az ny hangot jelölô nh, és a ly hangot jelölô lh használatát, a galego és a portugál írás elkülönüléséhez vezetô elsô lépést.

A nyelv két ága közti különbséget tovább növelte egyrészt az, hogy a dél felé nyomuló most már portugálok a mór uralom alól felszabadított, ugyancsak újlatin, de mégis különbözô nyelvet beszélô luzitánokkal keveredtek, ezek nyelve pedig hatott a déli galegóra, azaz a portugálra. A XIII. század végén, a XIV. elején a latin helyett végül ez lett a portugál állam hivatalos nyelve.

4. 1366-ban örökösödési háború tört ki I. Péter és Trastamara Henrik között. Galicia Péter oldalán állt, a portugálok ugyanôt támogatták. 1369-ben Péter meghalt. Ekkor Portugália egyházi szempontból is függetlenítette magát. Ezután a galego hûbéresek birtokait Kasztília királya a Trastamara-házat támogató kasztíliai nemeseknek adományozta, akik írnokaikkal együtt magukkal hozták az ôket kiszolgáló személyzetet is. Ezzel elkezdôdött a galego társadalom lassú kasztíliaiasodása.

5. A XV. századot az úgynevezett irmandade-felkelések, a parasztok, kereskedôk, kisnemesek szövetségeinek a hûbérurak ellen, egy korszerû állam létrehozásáért vívott harcai kísérik. A kasztíliai királyok azon mesterkedtek, hogy a galego nemességet az uralmuk alá hajtsák: elôbb a felkelôket támogatták, majd amikor ezek egyre nyíltabban a nemesség, az egyház létére törtek, ráadásul mindinkább Kasztília-ellenessé váltak, a felkelôk ellen fordultak. Ennek hatására a Santiago de Compostela-i püspök is a kasztíliaiak oldalára pártolt.

6. Az 1475-ben kezdôdött örökösödési küzdelemben a galego nemesség Kasztíliai Izabella ellenében, a portugálokkal együtt Beltraneja Joana mellé állt. 1479-ben Portugália és Kasztília békét kötött. Ez egyszer s mindenkorra eldöntötte a galego nemesség és egyben Galicia sorsát. A katolikus királyoknak nevezett Kasztíliai Izabella és férje, Aragóniai Ferdinánd ugyanis hamarosan hozzáláttak Galicia "megszelídítéséhez": 1480-ban Galiciában is létrehozták a Santa Hermandadot, ezt a csendôrség jellegû szervezetet; 1481-ben elrendelték a galego nemesek várainak a lerombolását; 1483-ban leverték a galego nemesi seregeket, vezérét kivégeztették; egy 1487-ben kiadott rendelet megbocsátást ígért az utolsó mór királyság, Granada elleni háborúban részt vevô galego nemeseknek, ami nem volt egyéb, mint sürgetés, hogy hagyják el Galiciát; 1487-ben törvény korlátozta a galego nemesek gazdasági hatalmát; külön törvény tiltotta, hogy a nemesek újabb adót vessenek ki; külön törvény tiltotta új várak emelését; rendelet utasította a nemeseket, hogy a szabad mezôvárosokat hagyják békén.

Az ily módon valósággal lefejezett galego nép nyelve, a társadalom vezetô rétege nélkül, hamarosan kiszorult a közéletbôl, a galego írásbeliség rövid idô alatt elsorvadt. Ezzel egyidejûleg a kasztíliai, az egyháznak köszönhetôen is, rátelepedett Galiciára, s a latin után, a galego helyett, ez lett a hivatalos nyelve. Ezek után a megmaradt galego nemesség is lassan elkasztíliaiasodott.

A nép által beszélt nyelv így egyrészt megôrizte ôsi vonásait, másrészt kasztíliai szavakat, kifejezéseket vett át. Egy hasonlattal is rávilágíthatunk arra, hogy ezek után hogyan is viszonyul a portugál a galegóhoz. Valahogy úgy, mint a magyar a csángóhoz. A galegók, mint láttuk, a független portugál állam határain kívül rekedtek, akár a csángók Magyarországon kívül. Nyelvük ôsibb vonásokat ôrzött meg, mint a portugál - a magyarhoz viszonyítva a csángó is. A galego nemességet számûzték - csángó nemesség soha nem létezett. A galego írásbeliség, a kezdeti idôk után, évszázadokig szünetelt - a csángó úgyszintén. A galego, az utóbbi másfél évtizedet leszámítva, soha nem volt hivatalos nyelv - a csángó sem. A galego egy másik nyelv befolyása alá került - a csángó ugyanígy. Csakhogy míg a csángó esetében ez - a román - egy másik nyelvcsaládhoz tartozik, a galego esetében - a kasztíliai - közeli rokon.

A XV. századtól az egyház káros hozzáállása tovább rontotta a galego helyzetét. Másutt, ahol a galiciaihoz hasonló körülmények léteztek, mint például Bretagne-ban, Baszkföldön, Katalóniában, a papság hû maradt a nép nyelvéhez. Galiciában nem csupán a szentség felvételét és a közös imát (rózsafüzér stb.) mondták kasztíliai nyelven, hanem a személyes imákat is (Miatyánk, Üdvözlégy Mária) ezen a nyelven tanították a gyermekeknek. Ennek egyik magyarázata az, hogy a kezdetben többségében galego papság tiltakozása ellenére, az egyházi méltóságokba (püspök, apát, plébános) rendre mind több Galicián kívülit helyeztek.

Bár a XVI. századtól a XVIII. századig a lakosság döntô többsége továbbra is galegóul beszélt, írásos anyag nem maradt fönn. Ezért ezt az idôszakot "sötét századok"-ként emlegetik. A XVIII. században néhány kiváló személy megtette az elsô lépést a nyelvi öntudat visszanyerése érdekében. A XIX. század elején még mindig a galego volt a nép legnagyobb részének a nyelve. A század közepétôl azonban a kasztíliai mindinkább felülkerekedett a városi társadalomban. "Az iskolázott osztályok se nem beszélnek, se nem írnak galegóul" - jegyezte le Pardo Bazán 1888-ban. "Miközben nagyanyám idején galegóul beszélt az egész tisztelt ferroli³ társadalom, ma már az alsó nép sem beszél így..." - írta J. Arévalo ugyancsak 1888-ban. A korabeli feljegyzések szerint a galego térvesztése a jelentôsebb közigazgatási, katonai központokban - mint például A Coruta, Ferrol -, a polgárság körében kezdôdött.

1808-ban amikor a napóleoni seregek elözönlötték Spanyolországot, Galicia elszigetelôdött az ország többi részétôl. Ekkor a tartomány védelmét önerôbôl szervezô tanács jött létre. Az egész lakosság tevékenyen részt vett a szervezkedésben. A franciákkal szembeni ellenállásra galego nyelvû röpiratok, hirdetmények lelkesítették a népet. Ezek a többségükben politikai jellegû nyomtatványok voltak az elsô erôfeszítések, amelyek a galegót ismét az írott nyelv szintjére akarták emelni.

1840 és 1846 között kialakult a galego önazonosság visszanyerését célul kitûzô elsô politikai csoportosulás. Ehhez tartoztak az 1846-os fölkelésben részt vevô, szövetségi köztársasági rendszerért küzdôk is. A mozgalom tagjai a fölkelés leverése utáni üldözés körülményei között a galego mûveltség fejlesztése, elsôsorban a nyelv visszanyerése terén kezdtek tevékenykedni. A XIX. század második felében kibontakozó mozgalom az ún. Rexurdimento (resurdimento), átvitt értelemben 'újjászületés', a galego újjászületési mozgalom. Galicia az idô tájt a közgazdászok, a történészek, az irodalmárok, a néprajzosok érdeklôdésének központjába kerül. Megjelentek az elsô nyelvtanok, majd az elsô szótárak. Az írók, elsôsorban a költôk, az egységes irodalmi nyelv kidolgozásán kezdtek fáradozni. E tevékenység ellenére a XIX. században a galego bizonyos vidékeken és társadalmi körökben mindinkább visszaszorult. Egyesek már arról beszéltek, hogy semmi esélye a fönnmaradáshoz.

Egyre inkább érezhetô lett az igénye egy olyan intézménynek, amelyik a nyelv tanulmányozásával és védelmével foglalkozik. 1905-ben Real Academia Galega 'királyi galego akadémia' néven ez létre is jött. 1916-ban A Corutában megalakult az elsô ún. Irmandade da Fala 'beszédszövetség', amelyet azután a nagyobb városokban több hasonló követett. E szövetségek jelentôs tevékenységet fejtettek ki, elsôsorban azzal, hogy követelték a galego bevezetését az oktatásba és a közigazgatásba. 1920-tól kiadták a Nós 'mi' címû folyóiratot. Ennek igen nagy volt a jelentôsége, munkatársainak ugyanis sikerült a galego mûvelôdési életet kiemelni a néprajzi különlegesség szintjébôl és a kasztíliai mûveltség egyoldalú hatása alól. A galego teljes irodalmi érettséget ér el. A nyelv visszanyerése szempontjából viszont ennél fontosabb volt az, hogy e lap hasábjain közöltek elsô ízben tudományos - történelmi, régészeti, néprajzi stb. - vonatkozású tanulmányokat. Minthogy a spanyol tudományos intézetek érdeklôdését nem keltette föl a galego valóság, 1923-ban létrejött a nem hivatalos Seminario de Estudios Galegos 'galego tanulmányok intézete'.

A galegót mind szélesebb körben alkalmazták az irodalmi életben, így az 1936-ban kitört polgárháborúig figyelemre méltó szintet ért el. Ez a tevékenység azonban fôleg a mûvelôdési élet vékony vezetôrétegére volt jellemzô. Ezzel egyidejûleg a nyelv társadalmi helyzete tovább romlott, elsôsorban azáltal, hogy az egynyelvûek, vagyis a csak galegóul beszélôk száma - a kizárólag kasztíliai nyelvû oktatás, a galegónak a közigazgatásból és az egyházból való teljes kirekesztettsége miatt - megállíthatatlanul csökkent. A madridi kormány tudatában volt az iskolának a nyelvpolitikában játszott döntô szerepével. "A spanyolt sürgôsen el kell juttatni a galego hegyekbe, a baszk falvakba, a katalán hegyvidékre és mindenhova, ahol hiányzik" - jelentette ki 1922-ben a kormány egyik tagja. A galego értelmiségiek lelkes tevékenysége nem volt elegendô a galego alávetett helyzete által okozott hátrányok kiegyensúlyozására.

Primo de Rivera parancsuralmi rendszere 1930-ban megbukott, 1931-ben létrejött a második köztársaság. Ez idôtôl a galego nemzeti mozgalom jelentôs fejlôdésnek indult. Legfontosabb követelései között szerepelt a nyelvhasználat jogának elismerése és alkalmazása. Kidolgozták az önkormányzati törvényt is, amelyet 1936 júniusában népszavazás erôsített meg. E törvény 40. cikkelye szerint: "Galicia hivatalos nyelve a kasztíliai és a galego". Története folyamán ez volt a galego nyelv elsô törvényes elismerése. Az 1936 júliusában kitört polgárháború azonban megakadályozta ennek alkalmazását. A háború után a hatalomra került szélsôjobboldali, fasiszta rémuralom nem csupán a törvény életbeléptetését hiúsította meg, hanem fizikailag megsemmisítette, jobbik esetben külföldre s ezzel hallgatásra kényszerítette azokat, akik a nyelvi rendezésért küzdöttek.

A Franco-rendszer mindenféle szabadságjogot felfüggesztett, és az erôsen központosított "egységes spanyol nemzeti állam" politikáját alkalmazva, a népmûvészeten kívül betiltott és szigorúan üldözött minden olyan megnyilvánulást, amely a tartományok, tájak különbözôségére utalt. A parancsuralmi rendszereknek nincs szükségük nyelvhasználatot tiltó rendeletekre, megteszi ezt a cenzúra is. Az "egységes nemzeti államot" dicsôítô hivatalos propaganda ezenfelül bûntudatot igyekezett az emberekbe sulykolni, hogy a magánéletben se beszéljék a saját nyelvüket. A rendôrnek például joga volt felpofozni azt, aki a kávéházban vagy az utcán más nyelven mert beszélni, mint a spanyol. Az elnyomó intézkedések miatt hosszú évekig - beleértve a szomorújelentést, a névjegykártyát, az esküvôi meghívót - semmiféle galego nyelvû kiadvány sem jelenhetett meg.

Az elnyomás és a propaganda által okozott károk mellett a társadalmi változások is hátrányosan befolyásolták a galego helyzetét:

- kötelezô lett az elemi iskolai oktatás, "természetesen" kizárólag spanyol nyelven;

- egyre inkább elterjedt a rádió, késôbb a televízió, ugyancsak kizárólag spanyolul.

Másrészt ez idô tájt a falusiak betelepülésével a városok gyors növekedésnek indultak. A lakhelyváltoztatás gyakran nyelvcserével is járt: az új városiak a galegóról áttértek a kasztíliaira.

Az ötvenes években, különösen miután Spanyolország az UNESCO tagja lett, a galego elleni nyomás enyhült. Lehetôvé vált, hogy az életben maradt öntudatos értelmiségiek a földalatti munka mellett a nyelv védelmének köntösébe burkoltan közreadják a polgárháború elôtti nemzeti eszméket. Ekkor jött létre az elsô, fölbecsülhetetlen jelentôségû könyvkiadó, a Galaxia. A hatvanas években a galegót védô mûvelôdési egyesületek, csoportok szervezôdtek. Ezzel párhuzamosan, törvényen kívül ugyan, politikai pártok alakultak. 1970 körül a Santiago de Compostela-i egyetemen fokozódott a Galicia iránti érdeklôdés. A nyelvi kutatások szempontjából jelentôs volt a galego tanszék, majd az Instituto da Lingua Galega, a Galego Nyelvtudományi Intézet létrejötte. A zsarnok halála, az 1975 utáni új helyzet megkövetelte a galego nyelv és írás szabályozását, az egységes irodalmi nyelv kidolgozását. 1982-ben a Galego Nyelvtudományi Intézet és a Királyi Galego Akadémia javaslatai alapján kidolgozott helyesírási szabályokat a nyelvi rendezés törvénye tette hivatalossá.

A galego helyzete ezzel nem oldódott meg egyik napról a másikra. Az egyház például, amelyiknek az idôk folyamán voltak ugyan Galiciához kötôdô tagjai, sokáig ellenségesen vagy legalábbis közömbösen viszonyult a galegóhoz. A hívek nyelvének védelmét illetôen csupán napjainkban kezd megértôbb lenni.

A Franco-rendszer kimúlása után a nemzeti tudat egyre több galegóban ébredez. De ma sem olyan erôs, mint a katalán vagy a baszk. Ezt magam is tapasztaltam. Katalóniában és Baszkföldön ünnepek alkalmával mondhatni mindenütt csak a katalán, illetôleg a baszk zászlót tûzik ki. Galiciában, ahol bizonyos kettôsség is észlelhetô a nemzeti öntudatot illetôen, a spanyolt is. Az egyik délnyugat-galiciai kis kikötôvárosban, a mintegy 15 000 lakosú Baionában, ottjártamkor, 1993. július 17-én, a tengerészek védôszentjének napján, a spanyol zászlóval és az Európai Unió zászlajával együtt csak a városházán lengett a galego is. Minden házon csak a spanyol volt kitûzve. Nem állhattam meg szó nélkül, s megkérdeztem egy idôsebb, óvárosi háza ajtajában álló asszonytól:

- Itt, Baionában, laknak-e galegók?

- Természetesen - felelte -, itt mindenki az.

- Jó, de akkor miért van kitûzve mindenütt csak a spanyol zászló? - folytattam a kérdezôsködést.

- Azért, mert ma van a tengerészek védôszentjének a napja - mondta.

Talán nem értett meg? - ötlött fel bennem. Tovább firtattam hát:

- Jó, jó, de miért nem a galegót tûzték ki?

Egy pillanatig habozott, azután ezt mondta:

- Hát, így szokás.

A nemzeti tudatra jellemzô, hogy még ma sem fogadja el mindenki a galego nyelvet. Vannak, igaz, csak igen kevesen, akik úgy vélik, hogy az egységes irodalmi nyelv kidolgozása, Európai Parlament általi elfogadtatása stb. nem más, mint a madridi hatalom alázatos kiszolgálása, minthogy a galegók igazi nyelve a portugál, ez a nemzetközileg elismert, mintegy kétszázmilliós világnyelv. Ezt kell tehát beszélni, ezen kell írni, ezt kell tanítani. Ezt vallják az úgynevezett luzisták (nevüket azért kapták, mert a portugálok ellatinosodott luzitánoknak tartják magukat). Ilyen és ehhez hasonló röpcédulákat osztogattak például 1993. július 25-én Szent Jakab, Santiago de Compostela és egyben Galicia és Spanyolország védôszentjének napján a santiagói utcákon.

Nem egy, a luzisták által - természetesen portugálul - pingált falfeliratot is láttam Santiagóban, mint például Galiza nom é Espanha! ('Galicia nem Spanyolország'), Vigóban Nom para o aniversário dos 500 anos! ('nem[et mondunk] az 500. évfordulónak') - utalás az utolsó ibériai mór állam, a Granada fölötti, 1492. évi gyôzelemre, amikor az "egységes spanyol állam" létrejött, s ami a mai fasisztáknak is a - ma már elérhetetlen - vágyálma, s amit 1992-ben Amerika felfedezésének 500. évfordulója alkalmával együtt ünnepeltek. A luzisták azonban, minden jel szerint, megfeledkeznek arról, hogy a portugálok, a kasztíliaiakhoz hasonlóan, az idôk folyamán mindig lenézték a galegókat, továbbá azt, hogy Portugáliának soha nem voltak és ma sincsenek Galiciára igényt tartó tervei. Amikor Vigóból átruccantunk a Mito déli partján, Portugáliában fekvô Valençába (valensza), magam is tapasztalhattam, amit vigói barátom mondott. Nevezetesen azt, hogy a portugálok csak spanyolul beszélnek a galegókkal. Akkor is, ha hallják, hogy egymás között galegóul beszélnek, akkor is, ha megmondják, hogy ôk nem spanyolok, hanem galegók. És teszik ezt annak ellenére, hogy az észak-portugáliaiak egymás közt a galegóhoz igen közeli nyelven beszélnek s ezek szerint jól értik a galegót.

A másik véglet szerint a galego nyelv valójában már alig létezik. Ennek "erôltetése" helyett inkább teljesen el kellene spanyolosítani azt a "keveset" is, ami még létezik belôle. Ez is egy maroknyi csoport véleménye. Nevezetesen a fasisztáké, akik ma is az "egységes spanyol nemzeti állam" délibábját kergetik és harcot hirdetnek a "szeparatizmusok" ellen - ugye, milyen ismerôs szavak? -, "egységes nemzeti állam" alatt értve a Franco-féle "paradicsomot", amikor galegónak, katalánnak, baszknak csak a hátrányos megkülönböztetéshez volt joga.

Az általam 1994 júliusában látott, ugyancsak santiagói Espatois deixarnos en paz (eszpanyoisz dejsarnosz...) 'spanyolok, hagyjatok békén bennünket', aláírás: Pintada popular 'népi pingálás' szerint a mindinkább ébredezô galego nemzeti öntudat is hallatja szavát. A több párt szövetségébôl alakult Galego Nemzeti Tömb már Galicia függetlenségét tûzte ki célul.

Meglepô volt, hogy 1994. július 25-én, Szent Jakab napján ugyanezzel a tervvel hozakodott elô a Galiciában kormányon levô jobboldali konzervatív Néppárt elnöke s egyben a galego kormány miniszterelnöke, Manuel Fraga Iribarne is. Aki Franco idején, a hatvanas években mûvelôdésügyi miniszterként tevékenykedett. Meg kell adni, mint a leghaladóbb az akkori vezetô politikusok között. Ugyanis ô törölte el az intézményes cenzúrát, s vezette be helyette a szerkesztôségi öncenzúrát. Ami akkor jelentôs lépés volt.

A santiagói Nyelvtudományi Intézet könyvtárában egy ízben a Nagy Galego Lexikon egyik kötetét kézbe véve, az épp oda nyílt ki, ahol Manuel Fraga egykori szavai olvashatók: "Július 18. [a jobboldali és a fasiszta tisztek 1936. évi köztársaság-ellenes felkelésének napja, a polgárháború kezdete] a spanyol nép legnagyobb nemzeti ünnepe, amelyet Franco generalisszimusz örök idôkre beírt a spanyol történelem könyvébe. A spanyol nép pedig örökké hálás a nemzet nagy fiának, hogy megmentette Spanyolországot a bolsevizmus szörnyûségeitôl." Megmentette? Milyen áron? Ha eltekinthetnénk a majdnem három évig tartó háború borzalmaitól, veszteségeitôl (egymillió halott, több százezer, a fasiszta megtorlás elôl külföldre menekült személy), a fasiszta gyôzelmet követô véres leszámolástól, a több mint tízéves rémuralomtól, az ezt követô több mint húszéves parancsuralomtól, akár derülhetnénk is ezek olvastán. De föltehetnôk azt a kérdést is, hogy Spanyolországban valóban létezett-e bolsevista veszély. Hiszen a köztársasági kormányszövetségben a kommunisták végig kisebbségben voltak. Manapság a maroknyira zsugorodott fasiszta Falange- (falanhe) híveken kívül ugyan kinek jut eszébe a "nagy nemzeti ünnep"? A "nagy" Franco "nemzetmentése"? A galegót és az önkormányzatnak még a gondolatát is veszettül üldözô rendszer egykori minisztere viszont ma a galego önkormányzat miniszterelnöke, a galego nyelv és függetlenség bajnoka, minden galiciai nyilvános szereplése alkalmával csak galegóul beszél, ugyanígy a spanyol rádió külföldnek sugárzott galego nyelvû adásában is. Ez a változás mifelénk sem meglepô. Sôt, az sem, hogy a galegók többsége, a szavazatok alapján, bízik benne. A legutóbbi, 1997. évi novemberi helyi választások eredményeként pártja ismét többségben van a galego parlamentben, és 1989 óta immár harmadszor ismét ô a galego kormány miniszterelnöke. Számunkra inkább az a meglepô, hogy ez a politikus a szavait komolyan veszi, s az önkormányzat eddigi megvalósításait szem elôtt tartva, elmondható, hogy nem csupán beszél, hanem dolgozik is.

A spanyolországi önkormányzatok helyzetének, hatáskörének, mûködésének jobb megértése végett az alábbiakban a spanyol alkotmánynak a történelmi kisebbségek elismerésére vonatkozó két cikkelyét és az önkormányzatokra vonatkozó fejezetét is közöljük.

Irodalom

Barreiro, Fernández, Xosé, Ramón: Historia política (Galicia története). Los gallegos. Ediciones Istmo, Madrid 1976.

Galicia en cifras. Anuario 1991. Xunta de Galicia. Consellería de Economía e Facenda. Instituto Galego de Estatística, Santiago de Compostela 1992.

Rodriguez, Francisco: La lengua (A galego nyelv története). Los gallegos.

Santamarina, Antón - González, Manuel: Historia da lingua galega. Xunta de Galicia, Consellería de Educación e Ordenación Universitaria, Dirección Xeral de Política Lingüistica. Santiago de Compostela (1993).

A fordítás az alábbi kötetekbôl készült:

Compendio de Lexislación sobre a Lingua Galega nas Administracións Local e de Xustiza. Xunta de Galicia, Consellería de Educación e Ordenación Universitaria, Dirección Xeral de Política Lingüistica. Santiago de Compostela (1993).

Constitución Espatola. Estatuto de Galicia. Publicacións do Parlamento de Galicia, Santiago de Compostela 1986.

Constitución y estatutos de autonomía. Oficina de Información Diplomática, 1985.

Petschen Verdaguer, Santiago: Las minorias lingüisticas de Europa Occidental: Documentos (1492-1989). I. Eusko Legebiltzarra - Parlamento Vasco, Vitoria-Gasteiz, 1990.

—————————————

¹ Szent Jakab maradványait illetôen egyes vélemények szerint valójában nem is ô, hanem a IV. században élt, germán törzseket térítô gallaciai püspök, Priscilianus hamvai nyugosznak itt, akit keleti vallási és görög bölcsészeti elemekkel keveredett, a tökéletesség, a világ isteni lényegének megismerésére törekedô és Mani, a III. században élt perzsa vallásalapító óperzsa és keresztény elemekbôl álló tanításából, valamint Gallacia rómaiak elôtti vallási és mûvelôdési elemeibôl ötvözött nézetei miatt a pápa eretneknek nyilvánított, s akit 385-ben Tréverisben (ma Trier, Németország) lefejeztek. Tanai hosszú ideig fönnmaradtak Galiciában.

² Bárhogy vesszük is, a sír IX. századi „megmutatkozása" vagy megtalálása abban az idôben, amikor a mórok az ibériai keresztények északi végvárait fenyegették, politikai szempontból is döntô jelentôségû volt. Szent Jakab elôbb Galicia és León, majd az egész félsziget keresztényeinek védôszentje, a mórok elleni küzdelem erôs lelki támasza lett. A személye köré fonódott mondák az általa végbevitt csodákról, csodálatos tettekrôl szólnak. Van közöttük olyan is, amelyikhez igen hasonlít a mi Szent Lászlónk köré szövôdött mondák egyike-másika. Például az, amelyikben a halottaiból feltámadt Szent Jakab által vezetett keresztény sereg a szaracénokat üldözi. Ezek, hogy megmeneküljenek, pénzüket, drágaságaikat eldobálják. A keresztények az üldözést abbahagyva, nekiállnak, hogy mindent összeszedjenek. Szent Jakab fohásza a sok értékes holmit limlommá változtatja, a sereg pedig folytatja az ellenség üldözését. A mi, ehhez igencsak hasonló mondánk minden kétséget kizáróan Galiciából származik, magyar zarándokok hozhatták magukkal nem sokkal nagy királyunk halála után. Nálunk azután a szájhagyomány Szent Jakabot Szent Lászlóval, a szaracénokat a kunokkal, a korabeli Magyarország legádázabb ellenségeivel helyettesítette.

³ Ferrol - jelentôs észak-galiciai kikötôváros (spanyolul El Ferrol).