Vincze Gábor

A romániai magyar kisebbség oktatásügye
1944 és 1989 között

III. rész: 1965–1989^*

Nicolae Ceausescu fôtitkárrá választása (1965. március) után hamarosan politikai "olvadás" kezdôdött Romániában. Az ideológiai "lazulás", a Gheorghiu-Dej nevéhez fûzôdô ortodox sztálinizmushoz képest liberálisnak ható új kultúrpolitika, a nemzeti színezetû, különutas román külpolitika nagy reménységgel töltötte el a többségi román értelmiséget. Az általános életszínvonal- és közérzetjavulás okozta optimizmus természetesen – az elmúlt tíz év történései által frusztrált – magyar értelmiségre is kihatott. Ekkor sokan abban reménykedtek, hogy az új román pártvezetés szakít elôdje nacionalista magyarságpolitikájával és számos sérelem mellett az anyanyelvi oktatás kérdésében is várható valamilyen pozitív elmozdulás.

Hamarosan kiderült azonban, hogy egyelôre nem lehet számítani komoly változásokra. A változatlanságot már Ceausescunak a IX. pártkongresszuson tartott expozéja is elôre jelezte, mivel az újonnan megválasztott fôtitkár "a nemzetiségi kérdés marxista–leninista szellemben történt megoldásáról mint befejezett folyamatról" beszélt.¹ (1968 nyaráig hivatalos beszédekben a nemzetiségi/kisebbségi kérdés – ha egyáltalán szóba kerül – csak a megoldottság vonatkozásában említtetik. Abból következôen pedig, hogy a kérdést megoldottnak nyilvánították, értelemszerûen adódott, hogy a továbbiakban semmiféle tennivaló sincs a nemzetiségek "frontján".) Persze azzal a leendô "Kondukátor" is tisztában volt, hogy a "magyarkérdés" még távolról sem tekinthetô "megoldottnak", elôbb-utóbb szükség lesz valamilyen engedményekre. Valódi változás helyett azonban egyelôre csupán pótcselekvésre futotta: Ceausescu létrehozta az RKP KB titkársága mellett mûködô, a nemzetiségek problémájával foglalkozó bizottságot, mely többek között a kisebbségi oktatásügy kérdésével is foglalkozott. (A bizottságnak többek között Takács Lajos, Sütô András és Domokos Géza is tagjai voltak.)

Az elsô évek tulajdonképpen a deji magyarság- és oktatáspolitikával való kontinuitás jegyében teltek. Pars pro toto: álljon itt most két eset. A Babes–Bolyai Egyetem magyar nyelv- és irodalom szakára az 1965/66-os tanévre 20 helyet hagytak jóvá, ám a felvételizôktôl az egyetem vezetôsége olyan szigorral követelte meg a román nyelv és irodalom ismeretét, hogy a 40 jelentkezôbôl mindössze 14-et vettek fel. Az eset akkora felháborodást váltott ki a magyar értelmiség köreiben, hogy a fölsôbb pártfórumok is kénytelenek voltak elítélni az egyetem vezetôségének módszerét, majd a még üres 6 helyet a marosvásárhelyi Pedagógiai Fôiskola elsôéves hallgatói közül töltették be.²

A magyar tannyelvû 11. sz. líceum (a volt katolikus fôgimnázium) esete ugyancsak széles körû felháborodást keltett. A líceum épületeinek egy részét ugyanis 1965-ben a román pedagógiai líceum magának követelte, majd amikor Székely Ferenc, a magyar líceum "éltanára" megpróbált a követeléseknek ellenállni, 1967-ben fegyelmivel másik iskolába helyezték át. A magyar líceum épületeinek jelentôs részét elveszítette, és kezdetét vette az intézmény elsorvadása.³

1966. július 4-én újabb, a középfokú szakoktatást szabályozó törvény jelent meg. Amint az már az ötvenes évek közepén is történt, a jogszabály kidolgozói ezúttal is "elfelejtkeztek" a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó szakoktatásról. (A törvényjavaslat tárgyalása során a Nagy Nemzetgyûlés tanügyi bizottságában föl sem merült annak az igénye, hogy a nemzetiségek nyelvén is létre kellene hozni ilyen új iskolatípusokat.) Ráadásul nemcsak hogy nem alakult meg egy magyar tannyelvû szaklíceum sem, de Kolozsvárott még az újonnan megalakított 5 új szaklíceum iskolaépület-igényeit is részben a magyar tannyelvû iskolák rovására elégítették ki.

A júliusi törvény megjelenése ismételten fölháborodást váltott ki a magyar értelmiségi elit köreiben. (Többek között Balogh Edgár, a Babes–Bolyai Egyetem tanára – 1948–50 közt a Bolyai rektora – memorandumot szerkesztett ebben az ügyben a bukaresti pártvezetôség számára, melyben a magyar tannyelvû szaklíceumok jogossága mellett érvelt.) A tiltakozásoknak azonban nem lett (nem lehetett) foganatja, ami nem lephet meg minket, ha tudjuk: még a nemzetiségi bizottság is csak a VIII. osztályig tartotta indokoltnak a nemzetiségi nyelven történô oktatást!⁴

A fenti körülmények közt szinte természetesnek tartható, hogy 1965 után is tovább csökkent az anyanyelvû elemi és középfokú oktatásban részt vevô magyar diákok száma. Ez részben a magyar nyelven oktató intézmények számának csökkenésébôl adódott (1950-hez képest 1969-ig majd 1000-rel csökkent a magyar iskolai egységek száma!), részben pedig abból, hogy a szülôk közül – a helyi párt- és állami szervek által kifejtett különféle pressziók, "meggyôzések" hatására – egyre többen adták gyermekeiket román tannyelvû iskolákba, osztályokba. Például az 1966/67-es tanév elején – a bukaresti magyar nagykövetség információi szerint – Aradon a 8 magyar nyelven is oktató általános iskola egyikébe sem írattak be annyi magyar tanulót a magyar tagozatra, hogy önálló osztályt lehessen indítani. (Mivel egy belsô miniszteri utasítás szerint legalább 20 gyermek kell egy nemzetiségi tagozat indításához, a kérdést úgy oldották meg, hogy csak egy iskola indított magyar tagozatot.⁵)

Mindent egybevetve meg kell állapítanunk, hogy a Ceausescu hatalomra kerülését követô három évben a magyar oktatásügy terén egy-két "dekoratív gesztust" leszámítva valódi változás nem tapasztalható.

Ahhoz, hogy a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásával kapcsolatban valamilyen számottevô pozitív változás következzen el – akárcsak az ötvenes évek közepén –, ismét csak a külsô, nemzetközi körülményeknek kellett megváltozniuk. Egyfelôl az 1968-as "reformtavasz" keltette általános "fellazulás" következtében a magyar értelmiség elégedetlensége egyre hangosabbá, nyíltabbá vált. Másfelôl pedig mivel Ceausescuban a külsô fenyegetettség érzetét keltették a Csehszlovákiában végbemenô események, majd a Varsói Szerzôdés tagállamainak katonai intervenciója, úgy látta: ahhoz, hogy országának belsô stabilitását, ezzel hatalmát azáltal is megszilárdítsa, az is kell, hogy a legszámosabb nemzeti kisebbség elégedetlenségét (akár idôleges engedmények árán is) lecsillapítsa, vagyis nemzeti sérelmei legalább egy részét orvosolja.

1968. június 27-én széles körû tanácskozás zajlott le Bukarestben a román pártvezetés néhány tagja (többek között Nicolae Ceausescu, Paul Nicolescu-Mizil, Gheorghe Maurer, Fazekas János) és mintegy 180 meghívott magyar értelmiségi részvételével. A tanácskozáson számos kisebbségi sérelem, probléma terítékre került. Ami a magyar oktatást illeti, a felszólaló magyar értelmiségiek a teljes vertikumú anyanyelvi oktatás visszaállításának ügyét vetették fel, különös tekintettel a magyar nyelvû szakmai oktatás megszervezésére, valamint a magyar nyelvû oktatás elsorvadására a Babeº–Bolyai Egyetemen. (A javuló magyarságpolitikában bízók közül ekkor még néhányan abban is reménykedtek, hogy esetleg sor fog kerülni a Babes és Bolyai egyetemek egyesülési okmányának felülvizsgálatára, ez azonban szóba sem jöhetett.)

A tanácskozás jórészt eredménytelenül ért véget, mert mindkét kérdéssel kapcsolatban Ceausescu elutasító álláspontra helyezkedett.⁶ (Aminthogy elvetették Sütô Andrásnak a nemzetiségi bizottság egyik utolsó ülésén tett azon javaslatát is, miszerint engedélyezzék a magyar tannyelvû általános iskolák, illetve tagozatok fölsô osztályaiban Románia történelme és földrajza magyar nyelven történô oktatását.)

Ceausescu azonban jól tudta, hogy ha a lényeges kérdésekben nem is engedhetnek, néhány kevésbé fontos területen muszáj lesz engedményeket tenni. Ennek köszönhetôen néhány, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a román "testvérintézménnyel" összevont magyar középiskola ismét önállósulhatott. Szeptemberben három székelyföldi iskola: a 375 éves székelyudvarhelyi (volt református), a 300 éves csíkszeredai/csíksomlyói (volt római katolikus) és a 175 éves székelykeresztúri (volt unitárius) líceumok nyilvános ünnepségek keretében emlékezhettek meg alapításuk évfordulóiról.⁷ (1970-ben pedig a kolozsvári 7. sz. líceum fölvehette Brassai Sámuel, a gyergyószentmiklósi líceum pedig Salamon Ernô nevét.) Az illetékes hatóságok 1967–68 során engedélyezték több iskolai diáklap indulását. A jelentôsebb magyar diákvárosokban, Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán sorra létesültek a – kétnyelvû – diáklapok. (Ezek nem voltak hosszú életûek: amint az "ideológiai fronton" és a kisebbségpolitika területén ismét "szigorodás" következett el, 1973-ban sorra szûntek meg a pár évvel azelôtt nagy lelkesedéssel létrehozott kiadványok. Azok, amelyek túlélték az 1973-as papírtakarékossági kampányt is, legkésôbb a hetvenes évek végén számolódtak fel.⁸)

A magyar (és a többi kisebbségi) értelmiség elégedetlenségének "kanalizálása" céljából az RKP KB 1968. október 24–25-i plenáris ülésén (amelyen a fôtitkár megígérte, hogy ezentúl nagyobb teret engednek a kisebbségi nyelvhasználatnak az oktatásban) Ceausescu javaslatára elhatározták, hogy megalakítják a magyar, valamint a német, az ukrán és a szerb nemzetiségi dolgozók tanácsát.⁹ A párt kirakatintézményének országos tanácsába bekerült prominens magyar értelmiségiek (többek között Péterfi István, Takács Lajos, Sütô András, Domokos Géza, Király Károly) az elsô években abban reménykedtek, hogy ezt a fórumot sikerül fölhasználni az anyanyelvi oktatás kérdésének rendezésére.

Ugyanebben az idôben a pártvezetés ismételten fölállította az oktatási minisztérium nemzetiségi igazgatóságát, élére kinevezve Demeter Jánost.¹⁰ Az igazgatóság közremûködésével készült felmérés szerint az 1969/70-es tanévben 225 618 tanuló járt magyar tannyelvû általános iskolába, ami az összes romániai általános iskolásoknak alig több mint 6 százaléka. (Ismételten meg kell jegyeznünk, hogy a romániai nemzetiségi iskolastatisztika manipuláltsága és igen szórványos volta jócskán megnehezíti a pontos áttekintést.) Mivel a magyar nemzetiségû általános iskolások országos aránya ekkor még 8,5–9 százalék körülire tehetô, joggal feltételezhetjük, hogy a magyar általános iskolások mintegy negyede már ekkor is román tannyelvû iskolába volt kénytelen járni.

Ami az általános oktatáspolitikát illeti, ezen a téren az 1968. május 13-i tanügyi törvénnyel következett el jelentôsebb változás. Bár ez a jogszabály a nemzeti kisebbségek nyelvén történô oktatásról alig tesz említést, mégis fontos kihatásai voltak a magyar nyelvû oktatásra is. A törvény például 3–6 éves kor között fakultatívvá tette az óvodalátogatást. (1979-tôl kötelezôvé vált minden ötéves gyermek számára.) Az addigi hetedikrôl a hatodik évre szállították le a tankötelezettség korhatárát, valamint általánossá tették a VIII. osztály utáni tanulást. A törvény szerint a líceumok hálózatát és az éves beiskolázási tervet az oktatási minisztérium, a megyei néptanácsok végrehajtó bizottságainak javaslatai alapján, míg a szaklíceumok hálózatát, profilját és beiskolázási tervét egyenesen a minisztertanács hagyja jóvá. (Mindez azt jelentette, hogy például a szaklíceumok profiljának kialakításánál a helyi érdekek sokszor nem számítottak és egy új líceum vagy tagozat létesítésérôl sem városi vagy megyei szinten döntöttek, hanem "a központban".) Ugyancsak ez a törvény szervezte át a szaklíceumok rendszerét (Ez hasonlított a magyarországi gyakorlathoz: a magyarországi szakközépiskolának megfelelô szaklíceum érettségi oklevelet és szakmunkás-bizonyítványt adott. A szakiskolák egy, másfél éves szakképzést nyújtó oktatási intézmények voltak.) Amint a törvény szövegébôl kiderült, a szakoktatást ismét csak román nyelven képzelték el a törvényalkotók. A magyar, német tannyelvû középfokú szakképzés végül az 1968-as "enyhülésnek" köszönhetôen szervezôdött meg: 1969/70-ben 1425 magyar diák tanult anyanyelvén valamelyik szaklíceumban, 6308 diák pedig ipari iskolában.¹¹

A nemzetiségi nyelvû oktatással közvetlenül csak a törvény 52. szakasza foglalkozott: "A nem román nemzetiségû tanulók választhatnak, hogy román nyelvû általános iskolába iratkozzanak be abban az iskolai körzetben, amelyben laknak, vagy olyan iskolába, amelyben a tanítás nemzetiségük nyelvén folyik."¹² Nyilvánvaló, hogy itt már szó sincs arról, hogy az állam törvényileg garantálná a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történô oktatást, hanem csak választási lehetôséget biztosít – már feltéve, hogy a lehetôség adott, vagyis van a lakókörzetben nemzetiségi tannyelvû iskola.

Az 1968-at követô évben még úgy tûnt, hogy folytatódik az "engedmények" sora: az 1969. március 15-i, a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény elôírta, hogy mindazon iskolákban, ahol a tanítás az "együttélô nemzetiségek" nyelvén történik, "az elôadó személyzetnek és kisegítô tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet".¹³ (Tehát szó sincs arról, hogy egy nem román tannyelvû iskolába kihelyezett pedagógusnak kötelezô lenne az adott kisebbség nyelvén oktatnia!)

A következô "engedmény" az 1969. július 3-i 371. sz. minisztertanácsi rendelet volt, amely megerôsítette a nemzeti kisebbségek azon jogát, hogy mindazokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak azonban van egy – a korábbi gyakorlatot tekintve meglepô – kitétele is, ugyanis szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben. Azt az elkövetkezô évek mutatják meg, hogy a fölöttes hatóságok miként élnek ezzel a lehetôséggel...

Mivel hamarosan kiderült, hogy a kisebbségek anyanyelvén történô oktatás területén – az ígéretek ellenére – lényeges változások nem történtek, törvényszerû volt, hogy a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsának 1971 márciusában összehívott plenáris ülésén fölvetôdik az anyanyelvi oktatás problémája is.¹⁴ Többek között ismételten fölmerült, hogy a Románia földrajza és történelme tantárgyakat, valamint az ún. hazafias oktatást anyanyelvükön tanulhassák a magyar tanulók, és ismételten terítékre került a magyar nyelvû szakmai oktatás megoldatlan kérdése is. A felszólaló Nicolae Ceausescu azonban ismét csak ígérgetett, és folytatta a "taktikai engedmények" jól bevált politikáját: bár a fent említett 3 tantárgy magyar nyelven történô oktatásáról szó sem lehetett, utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es tanévtôl biztosítsa újabb magyar tannyelvû tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, valamint hozzanak létre néhány kizárólag magyar tannyelvû líceumot. Ennek köszönhetôen 6, önálló igazgatású, magyar tanítási nyelvû líceum kezdte meg a mûködését: Csíkszeredában az 1. számú (volt csíksomlyói római katolikus fôgimnázium); Sepsiszentgyörgyön az 1. számú (volt református Mikó Kollégium); Nagyváradon az Alexandru Moghioroº, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas (volt református kollégium); Szatmárnémetin az 5. számú és végül Temesváron a magyar tannyelvû líceum. Egy évvel késôbb pedig a minisztertanács határozata nyomán Székelyudvarhelyen (ipari), Sepsiszentgyörgyön (építôipari), Marosvásárhelyen (vegyipari és gépgyártóipari), Szászrégenben (ipari), Csombordon (mezôgazdasági) és Kolozsváron (építôipari, valamint könnyûipari) magyar tannyelvû szaklíceumi osztályokat indítottak be.¹⁵ Csakhogy – amint a felsorolásból is látható – olyan szakmákban, amelyeknek alacsony volt a társadalmi presztízsük. Ráadásul több helyen a szakiskolák hálózata az elméleti líceumok rovására bôvült. A néhány magyar nyelvû szaklíceumban azonban – amint az a korabeli sajtóból kiderül – a távolabbi vidékekrôl származó felvételizôket a helyi szervek elutasították, ami a magyar szakképzés újabb korlátozását jelenti. Az 1971–72 folyamán megalakult újabb szakiskolai osztályok, tanfolyamok azonban nem bizonyultak hosszú életûeknek: egykorú, bukaresti magyar újságírói körökbôl származó információk szerint az iskolákat egy-két év múlva megindokolatlan fölsôbb utasításra megszüntették, illetve román tannyelvûekké alakították át.¹⁶

A külsô kényszerkörülmények hatására tett "engedmények", valamint az általános "fellazulás" nem tartottak sokáig. 1971 nyarán a Ceausescu házaspár, hazaérvén kínai és észak-koreai útjáról, meghirdette az új kultúrpolitikát, aminek a magyarságpolitikára is meglett a kihatása. Ennek elsô jele a fôtitkárnak az RKP KB elé terjesztett, "a politikai-ideológiai tevékenység megjavításával" foglalkozó javaslata volt, amelyben többek között kijelentette: "A pártszervezetek feladata szilárdan visszaverni a nacionalizmus megnyilvánulásának bármilyen tendenciáját és formáját."¹⁷ (Természetesen nem az államilag gerjesztett/irányított többségi nacionalizmusról van szó! Nem hivatalos, de széles körben elterjedt nézet szerint ugyanis a veszedelmesebb nacionalizmus mindig a kisebbségi nacionalizmus, mivel az centrifugális, szeparatista jellegû.) Egy héttel késôbbi expozéjában a fôtitkár már – az "egységes nemzetállam" dogmájából kiindulva – azt is tagadta, hogy Románia rendelkezne olyan területekkel, ahol egy adott nemzeti kisebbség van többségben...

Milyen konkrét következményekkel járt a "kis kulturális forradalomnak" gúnyolt új kurzus a magyar kisebbség számára? Az egyre leplezetlenebb "személyi kultusz" (pontosabban: egyszemélyi diktatúra) mellett mind nyíltabbá vált a két világháború közötti korszakot idézô, soviniszta, magyarellenes, az erôszakos asszimiláción alapuló politika, amelyet az ún. "homogenizáció" fogalmával igyekeztek elfedni. (A "társadalom homogenizálása" szintagmát Ceausescu elôször 1969-ben, az RKP X. kongresszusán használta, amikor is a "kizsákmányoló osztályok felszámolása után a szocialista társadalom homogenizációs folyamatáról" beszélt.¹⁸ Ezt aztán egyre sûrûbben ismételgette, hozzátéve még a "közeledés" kulcsfogalmát, ami – bár valószínûleg kezdetben csak keveseknek tûnt fel – az erôltetett asszimiláció eufemizált változata volt, hiszen a "közeledést" csak egyoldalú folyamatnak képzelték – vagyis a kisebbségek a többségi néphez "közeledve" beolvadnak abba.)

A "homogén nemzetállamhoz" vezetô út a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás fokozatos fölszámolásán keresztül vezet. Ennek tudatában hozta meg a bukaresti államtanács két év múlva az újabb, nyíltan diszkriminatív jogszabályt: az 1973. május 13-i 273. sz. törvényrendelet elôírta ugyanis, hogy az általános iskolákban a nemzeti kisebbségek nyelvén történô oktatásban az V. osztály indításához minimum 25, a középfokú oktatásban pedig 36 jelentkezôre van szükség. (Addig 20 tanuló volt a minimum, de minisztériumi engedéllyel már 8–10 fôvel is indíthattak magyar osztályt.) A II. fejezet 3. bekezdése pedig elôírta, hogy mindazon községekben, ahol az "együttélô nemzetiségek" nyelvén mûködô iskolák léteznek, függetlenül a tanulók létszámától, román elôadási nyelvû tagozatokat vagy osztályokat kell létesíteni. (Ez az intézkedés akkor jelent meg, amikor az 1230 önálló igazgatású magyar általános iskola mellett már 1062 magyar tagozat mûködött.¹⁹)

A fenti intézkedést Ceausescu az RKP KB 1973. június 18–19-i – "az oktatás fejlesztésérôl és tökéletesítésérôl" tanácskozó – plenáris ülésén elhangzott beszédében imigyen "ideologizálta" meg: "Már megmondtam más alkalmakkor is: mi nem tudunk külön fizikai, kémiai és más szakú intézeteket létesíteni azoknak a fiataloknak, akik nem ismerik a román nyelvet... A román nyelv nem idegen nyelv egyetlen fiatal számára sem, aki Romániában él! Szocialista társadalmunk nyelve ez, és meg kell tanulnia az összes román állampolgárnak."²⁰ (Kiemelés tôlünk, V. G.)

A nemzetiségi oktatás felszámolására törekvô, nyíltan kisebbségellenes politika a magyar kisebbségi elit néhány tagját is aktivizálta. Közéjük tartozott Takács Lajos is, aki a Magyar Nemzetiségû Dolgozók Országos Tanácsának 1974. április 4-i plenáris ülésén sorra vette a magyar kisebbség sérelmeit, és többek között részletesen elemezte a magyar nyelvû oktatás problémáját is, majd megállapította: "Annak ellenére, hogy az anyanyelven való tanulás elônyei a szakemberek nevelése és – implicit módon – a nemzetgazdasági haszon szempontjából is nyilvánvalóak, az utóbbi években a magyar lakosság szükségleteinek kielégítésére hivatott anyanyelvû iskolahálózat aggasztó mértékben összeszûkült."²¹ (kiemelés tôlünk, V.G.) Állítását az oktatásügyi minisztérium adataival is alátámasztotta. Eszerint például a VIII. osztály után valahol tovább tanuló magyar diákok csupán 38,3 százaléka vehetett részt magyar nyelven folyó oktatásban. A legrosszabb a helyzet a szakoktatás esetében volt, mivel a szaklíceumokban tanulóknak csupán 17,8 százaléka tanult magyar tagozaton. (Ráadásul a meglévô kevés számú magyar nyelvû szakmai líceum nagy részében a szaktantárgyakat kizárólag románul oktatták, ami azt jelenti, hogy ezek az iskolák inkább kétnyelvûnek tekinthetôk.) (Lásd az 1. és 2. sz. táblázatokat.)

Azt, hogy a magyar diákok jelentôs része – különbözô oktatási kategóriákban eltérô mértékben – román nyelven kénytelen tanulni, a nyilvánosságra hozott hivatalos adatok²² is alátámasztani látszanak, ugyanis a magyar nemzetiségû diákok országos arányszáma 8,5–9 százalékra tehetô, ennek ellenére (az 1974/75-ös tanévben) az ország összes általános iskolái és líceumai tanulóinak – akárcsak fél évtizeddel korábban – mindössze 6,5 százaléka tanult magyar nyelven; ezen belül, az elméleti líceumok tanulói esetében valamivel rosszabb az arány: 5,7 százalék. A legsúlyosabb a helyzet a szakmai képzésnél, ugyanis az ország összes szaklíceumi tanulójának csupán 1,3 százaléka tanul magyar nyelven.

Az anyanyelven oktató iskolák, osztályok csökkenésével párhuzamosan csökkent a magyar pedagógusok száma is. Míg például az 1951/52-es tanévben 14 (!) magyar pedagógiai líceumban (óvónô- és tanítóképzôben) 3707 diák tanult, addig az 1969/70-es tanévben 665, az 1977/78-as tanévben már csak 468 leendô tanító járt – csupán két pedagógiai líceumba: Székelyudvarhelyen és Nagyváradon.²³ (A négyszáz éves pedagógusképzéssel büszkélkedô nagyenyedi Bethlen Gábor Líceumban a tanítóképzô tagozatot a hetvenes évek második felében megszüntették.) A magyar tanító-utánpótlás csökkenését nem lehet pontosan nyomon követni, mivel az igen szórványos hivatalos statisztika mindezekrôl, valamint a kisebbségi pedagógusok számáról hallgat. A relatív pedagógushiányt azonban az is jelzi, hogy például 1977/78-ban az ország összes pedagógusainak mindössze 4,5 százaléka magyar.²⁴

A magyar tannyelvû iskolák földrajzi eloszlásáról a hetvenes évek közepérôl csupán elszórt információkkal rendelkezünk. Ezekbôl az derül ki, hogy a legrosszabb helyzet a szórványvidéken (Bánát, Dél-Erdély, Mezôség), valamint a nagyvárosok új lakótelepein volt. (A szintén szórványnak tekinthetô bukaresti magyarságnak egy líceuma és egy általános iskolája mûködött.) Így például a hetvenes évek közepén Kolozs megyében a magyar tanulóknak csupán egynegyede, Bihar megyében kétharmada tanulhatott az anyanyelvén. (1973/74-ben Kolozs megyében a 47 szaklíceumi osztályból mindössze 2 magyar tannyelvû!²⁵) A két székely megyében, Hargitában és Kovásznában az anyanyelvû oktatás helyzete még viszonylag jónak mondható, itt a magyar tanulóknak csak 5, illetve 10 százaléka, de már Maros megyében a magyar diákok fele járt valamilyen román iskolába.²⁶

Az intézmény-összevonás gyakorlata miatt az iskoláskor elôtti anyanyelvû nevelés területén is egyre súlyosabbá vált a helyzet: az 1977/78-as iskolai évben a 672 önálló magyar óvoda mellett már 426 tagozat létezett.²⁷ (Az 1971/72-es tanévben még 955 önálló magyar óvoda mûködött.²⁸) A magyar óvodák elsorvasztását azzal is igyekeztek gyorsítani a helyi hatóságok, hogy különbözô "trükkökkel" a szülôket arra kényszerítették: gyermeküket román óvodába írassák – hogy aztán fölfelé jelenthessék, nincs igény a magyar óvodákra. (Például a szülôknek ki kellett tölteniük egy kérdôívet, hogy akarnak-e magyar oktatást – ám a kérdôív legtöbbször hiánycikk volt...²⁹) A román óvodában aztán nemegyszer elôfordult, hogy a magyar óvónô fegyelmit kapott, mert magyarul mert szólni a magyar gyermekhez...

Az önálló magyar óvodák, iskolák vagy tagozatok megszüntetése természetesen nem tekinthetô helyi "túlkapásnak", hanem központi döntések következménye volt. Erre világít rá Debreczi Árpád, az oktatásügyi minisztérium szakembere is, aki szerint: "...az együttélô nemzetiséek anyanyelvén tanító iskolák hálózatában semmiféle módosítás nem eszközölhetô a megyei pártbizottságok és a minisztérium jóváhagyása nélkül."³⁰ (Kiemelés tôlünk, V. G.)

1978. december 26-án újabb oktatási és nevelési törvény látott napvilágot. Ennek a nemzeti kisebbségek nyelvén történô oktatással foglalkozó részei a már megszokott "megengedô" stílusban fogalmaztak: "a didaktikai tevékenységek az együttélô nemzetiségek nyelvén is lebonyolíthatók"; a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban "az oktatási tervben elôírt egyes tantárgyak pedig elôadhatók román nyelven"; a nemzeti kisebbségek által lakott "területi-közigazgatási egységekben" az azok nyelvén mûködô "oktatási egységeket, tagozatokat, osztályokat vagy csoportokat szerveznek"³¹ stb. Pár év múlva azonban a didaktikai tevékenységeket (sem) lehetett "lebonyolítani" a kisebbségek nyelvén...

Az új jogszabály megjelenése elôtt egy évvel, 1977-ben megjelent 207-es dekrétum – az erôltetett iparosítással összefüggésben – "átprofilírozta" a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszûnt, és helyettük különbözô szakmai líceumok jöttek létre. Ez újabb alkalmat teremtett arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest. Ha ugyanis végigtekintjük az 1978/79-es tanévben magyar nyelven mûködô líceumtípusokat,³² észrevehetjük, hogy a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog szakokon nem indítottak magyar osztályokat. A szándék, úgy hisszük, világos: az anyanyelvi oktatás hiányával is olyan pályák felé kell "orientálni" a diákokat, amelyek alacsony társadalmi presztízzsel rendelkeznek, a szakmák közti hierarchia alsó fokán találhatóak (traktoros, lakatos stb.), a modernizációt jelképezô szakmákban (informatika stb.) pedig kívánatos a magyar kisebbség részarányát minél alacsonyabb szinten tartani. (A számítás bejött, mivel a diákok számos esetben azért döntöttek egy bizonyos szak mellett, mert azt a lakóhelyükön magyarul lehetett tanulni...) A fenti szándék következményeként az 1978/79-es tanévben például a román tannyelvû líceumokban tanuló diákok 3,5 százaléka járt államigazgatási–jogi típusú líceumba, ugyanez az arány a magyar tannyelvû líceumokba járók esetében 1,5 százalék. Hasonló az eltérés az egészségügyi líceumokba tanulók esetében is. Ezzel szemben a magyar nyelvû líceumokba járók közt a román iskolában tanulókhoz képest nagyobb az aránya azoknak, akik filológia–történelem és matematika–fizika szakokra jártak.³³ A következmény majd a nyolcvanas években lesz igazán érzékelhetô. Bizonyos szakmákban, szakterületeken (az államigazgatásban, a középfokú egészségügyi pályán stb.) a magyar kisebbség aránya szinte elenyészôvé válik.

1976 szeptemberétôl kötelezôvé tették a tízosztályos oktatást. Ekkor 188 IX. osztályt indítottak be a magyar általános iskolákban, és 157 új osztály indult a magyar líceumokban. A XI. osztályba ismét felvételizni kellett, ami megint jó lehetôséget biztosított a magyar nyelvû középfokú oktatás visszaszorítására, mivel több helyen megszüntették a magyar tannyelvû XI–XII. osztályokat. (Ennek következtében 1978/79-ben az összes XI–XII. osztályos diák mindössze 2,9 százaléka tanul magyarul.³⁴)

Az 1973. május 3-i elnöki dekrétum megjelenésének két fô következménye volt. Egyfelôl az elkövetkezô másfél évtizedben a szórványvidéken (a kis létszámú falvakban és azokon a vegyes nemzetiségû településeken, ahol a magyar kisebbség létszáma alacsony volt) számos helyen végképp megszûntek a még addig meglévô magyar osztályok, iskolák, másfelôl pedig a tömbmagyar területeken sorra nyíltak a román tagozatok, osztályok az addig kizárólag magyar nyelven oktató intézetekben. Például a hetvenes évek második felében Kovászna megyében olyan, szinte kizárólag magyarok lakta településeken létesültek román tagozatok, mint Gidófalva, Málnás, Uzon, Gelence, Illyefalva és Vargyas. A román tagozat létesítése – akárcsak az ötvenes-hatvanas években, most is magával hozta a román igazgató kinevezését, majd az iskola belsô életének – módszertani értekezletek, ünnepségek, ballagások, érettségi tablók stb. – "romanizálása" következett. Az olyan településeken, ahol az "odavezényelt" milicistán (rendôrön), orvoson, párttitkáron kívül alig élt más román, a hetvenes években csak 3–4 fôs osztatlan román osztályokat szerveztek. Pár év alatt a magyar szülôkre gyakorolt folyamatos nyomás eredményeképpen esetleg felszaporodott a román osztály 20–25 fôre, és akkor már létre lehetett hozni az osztott I–IV. osztályokat – miközben a magyar alsó tagozatos osztályok egy részét megszüntették. (A szülôk meggyôzése vagy a munkahelyi pártszervek, vagy olykor a helyi rendôrség "bevetésével" történt.) Így lassan nem egy helyen akkor is román osztályba kényszerültek a magyar tanulók, ha sokkal többen voltak, mint az iskolaköteles románok, mivel az igényeknél jóval kevesebb magyar tagozatos osztályt indítottak a tanév elején.

A hetvenes években azonban több eset is azt mutatja, hogy volt lehetôség arra, hogy a magyar tagozat megszüntetése ellen vagy a magyar osztály újraindításáért több településen, iskolai közösségben helyi mozgalom szervezôdhessen, és ha a közösség képviselôi elég kitartóan "kilincseltek" a fölsôbb szerveknél, sikerült a magyar osztályok egy részét megmenteni, illetve újakat beindítani. (Ilyen esetek fordultak elô Tusnádon, Józseffalván, Szatmárnémetiben a Kölcsey Líceumban, az Arad megyei Varjason és máshol.)

Egyelôre sikerült ideig-óráig megmenteni az Erdélyen kívül található egyetlen önálló magyar tannyelvû líceumot is, a bukarestit. A készülô tanügyi törvény kapcsán, 1978 tavaszán összeállított iskolahálózati jegyzékébôl ugyanis kiderült, hogy az addig önálló bukaresti magyar líceumot a 15. sz. román líceum tagozatává "fokozták" le. 77 bukaresti magyar szülô erre beadványban tiltakozott, és a magyar politikai/kulturális elit néhány tagja (Király Károly, Takács Lajos, Fazekas János, valamint több magyar író) is föllépett az iskola megmentése érdekében. Ekkor még meghátrálásra bírták Ceausescut, a gyôzelem azonban csak átmeneti volt, mivel ettôl kezdve egyre több magyarul nem tudó román tanárt helyeztek a magyar tannyelvû iskolába. (Addig csak a román és a nyugati nyelv szakos tanárnôk nem tudtak magyarul.)³⁵

A hetvenes évek második felében a felsôfokú oktatás területén hasonló jelenségek figyelhetôk meg, mint az alsóbb szintû oktatás esetében: a) a fôiskolákra és egyetemekre fölvett magyar diákok száma és aránya tovább csökken, különösen az identitásmegôrzés kapcsán fontos magyar szakon (1973-ban az összes egyetemi/fôiskolás hallgatóságon belül a magyar diákok aránya 5,9 százalék volt, öt évvel késôbb azonban már csupán 4,15 százalék.³⁶); b) ugyancsak tovább csökken a magyar egyetemi/fôiskolai oktatók száma is (ami veszélyezteti az anyanyelven történô egyetemi oktatás fönnmaradását); c) végül pedig egyre terjed az a gyakorlat, hogy a magyar diplomásokat román vidékekre helyezik ki.

A Babes–Bolyai Egyetemen a magyar hallgatóság számának és arányának már a hatvanas években kezdôdô csökkenése a hetvenes években is differenciált volt. Például a jogi oktatás terén meglévô "numerus clausus"-ra jellemzô, hogy az 1974/75-ös tanévben 76 diák (a magyar egyetemi és fôiskolai hallgatóknak mindössze 1,2 százaléka), két év múlva pedig, az 1977/78-as tanévben már csak 57 diák tanult az ország valamelyik egyetemének jogi karán.³⁷ (A Babes–Bolyai Egyetemen a magyar joghallgatók arányát már a hatvanas évek óta a magyarság hivatalos országos arányszámában – 7 százalék – korlátozták.) Hasonlóan rossz volt a helyzet a magyar kisebbség szempontjából a közgazdász hallgatók esetében is: míg országosan a közgazdasági karok diákjai és az orvostanhallgatók létszáma közel egyenlô volt, addig például az 1978/79-es tanévben 331 közgazdász és 1320 magyar orvostanhallgató található az egyetemeken.³⁸

A hallgatók számának csökkenés a jogi kar után a filológián volt a legnagyobb. A két egyetem egyesítésekor, 1959-ben a magyar szakon még 39 fôszakos és 40 mellékszakos hallgató tanult, 1968-tól kezdve azonban a felvett magyar fôszakos hallgatók száma 25-re, 1975-tôl 15-re csökkent.³⁹

A magyar szakos tanár- és mûvészképzést leszámítva, a hetvenes években már csak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben és a Színmûvészeti Intézetben lehetett magyar nyelvû elôadásokat hallgatni. Az elôbbi intézménybe felvett hallgatók száma ugyancsak meredeken csökkent – miközben egyre több román érkezett távoli vidékekrôl az egyetemre. (Lásd a tanulmány II. részének 2. sz. mellékletét.)

1976-ban "romanizálták" azt a fôiskolát is, ahol mindaddig kizárólag magyarul folyt az oktatás: a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézetben román tagozatot létesítettek. Ennek következtében a fölvett magyar hallgatók száma egyre csökkent – miközben a románok száma nôtt. (Az 1955 és 1979 közötti negyedszázadban átlagosan évente 8 fô végzett – bár a végzôsök száma mindvégig elég erôsen hullámzott.) (Lásd a 3. sz. mellékletet.)

A magyar oktatók száma még a hallgatók számánál is erôteljesebben csökkent. Például a Bolyai, illetve a Babes–Bolyai Egyetem kémiai karán az 1958/59-es tanévben 45 román és 36 magyar szakember dolgozott, míg az 1976/77-es tanévben 63 román és csak 14 magyar; a matematikai karon 1958/59-ben 31 román és 19 magyar, míg 1976/77-ben 54 román és 14 magyar oktató található; a jogi karon 1958/59-ben 18 román és 15 magyar, 1976/77-ben pedig 23 román és 3 magyar oktató dolgozott (látható, hogy akárcsak az hallgatók, az oktatók esetében is a jogi karon korlátozzák a legdrasztikusabban a magyar kisebbség jelenlétét); a közgazdasági karon 1958/59-ben 23 román és 11 magyar, míg 1976/77-ben 95 román és 19 magyar nemzetiségû tanszemélyzet található; a történelem–filozófia kar történelemtudományi tagozatán 1958/59-ben 29 román és 14 magyar, 1976/77-ben pedig 20 román és 7 magyar nemzetiségû oktató dolgozott.⁴⁰ A magyar nyelv és irodalom tanszékeken az egyesítés utáni években még összesen 30 magyar nemzetiségû oktató található, 1983-ban viszont, amikor az addigi két tanszéket összevonták, már csak 16 – amibôl négy év alatt négyen nyugdíjba mentek.

A magyar egyetemi/fôiskolai hallgatók számának leszorítása mellett az értelmiségi utánpótlás – és az erôltetett asszimiláció – másik eszköze a hallgatók egyetem utáni "kihelyezése" volt. Az ezt szabályozó 1975. május 30-i, 54. sz. államtanácsi rendelet szerint a kihelyezés központilag szabályozott és kötelezô. A kihelyezett szakmánként eltérô idôt (legtöbbször 3 évet) volt köteles letölteni a kijelölt munkahelyen. Mindazok, akik nem voltak hajlandóak elfoglalni a kijelölt munkahelyet, kötelesek voltak megtéríteni az oktatás költségeit és a tanügyben sem kaphattak többé állást. Azok pedig, akik letöltötték a három évet és sikeresen letették a véglegesítô vizsgájukat, csak magas összeköttetéssel, komoly anyagi áldozattal ("csúszópénzzel") tudták elintézni, hogy valamelyik magyarok által (is) lakott területen kapjanak állást.

A magyar diplomásoknak román vidékekre történô kihelyezése több intézménynél már az 1975-ös rendelet elôtt is elterjedt gyakorlat volt. Például a marosvásárhelyi Pedagógiai Fôiskola magyar tagozatán az 1971/72-es tanévben matematika, fizika, és kémia szakon végzett magyar diákok nagy részét a Regátba helyezték ki.⁴¹ A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnél ugyancsak már a hetvenes évektôl elterjedt gyakorlat volt a magyar végzôsök Regátba történô kihelyezése. (A KISZ magyar nyelvû lapja már 1972-ben szóvá tette, hogy "a kihelyezések jelenlegi rendszere nem veszi figyelembe, hogy a marosvásárhelyi orvosegyetemen a románnal párhuzamosan magyar nyelvû orvosképzés is mûködik".⁴²) A magyar értelmiség szétszórását célzó gyakorlat következtében – meg nem erôsített hírek szerint – már a hetvenes években is voltak olyan moldvai megyék, ahol a falusi orvosok fele magyar nemzetiségû volt. Ezzel szemben pedig magyarlakta vidékekre egyre több olyan román orvos érkezett, akik nem ismerték a helyi lakosság nyelvét. (Hogy ez milyen nehézséget okozott a beteg–orvos kapcsolatban, arról külön tanulmányt lehetne írni...)

A fokozódó nacionalista kisebbségpolitika hatására a magyar értelmiség egy része óvatosan ismét tiltakozni merészelt többek között a végzôs hallgatók román vidékekre történô helyezése miatt.⁴³ A Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsa 1978. március 13–14-i plenáris ülésén több felszólaló is felhánytorgatta a sérelmes gyakorlatot. Ceausescu a záróbeszédében erre a problémára is kitért: "Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerôket, de az egészségügyi hálózatba és a mezôgazdaságba kerülôket is – szülôhelyükre irányítsák és ne küldjék ôket az ország vagy a megye egyik végébôl a másikba."⁴⁴ Amint az elkövetkezô évek fejleményei mutatják, a fôtitkár által megígérteknek éppen az ellenkezôje történik...

Bár az 1971 után meghozott kisebbségellenes, diszkriminatív intézkedések nyilvánvalóvá tehették mindenki számára, hogy a pártvezetôség már lekanyarodott a "marxi–lenini nemzetiségpolitika" útjáról, ám a nyolcvanas évek brutalitása azokat is meggyôzte, akik korábban bíztak Ceausescu és köre "józanságában".⁴⁵ A brutálissá váló magyarellenes politikai gyakorlat elsôsorban a hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején kialakult gazdasági válsággal függ össze. A pártvezetés erre a válságra többek között úgy reagált, hogy fokozta a gazdasági centralizmust és az elnyomó apparátus terrorját, ugyanakkor a kialakult helyzetért a felelôsséget külsô és belsô veszélyforrásokra hárította át. A belsô veszélyforrás pedig mi is lehetett volna más, ha nem a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbség, az erdélyi magyarság.

A hisztérikus soviniszta politika a nyolcvanas években az egyik legnagyobb (máig maradandó) pusztítást a magyar nyelvû oktatásban vitte végbe.⁴⁶ A hetvenes és nyolcvanas években a magyar nyelvû oktatással (és egyáltalán a magyar kisebbséggel) kapcsolatos politikában elsôsorban az volt a különbség, hogy míg korábban a pártvezetés a "húzd meg, ereszd meg" politikáját alkalmazva olykor kisebb-nagyobb engedményeket, gesztusokat is tett a magyarság felé, a nyolcvanas években már nyoma sincs akár az idôleges megtorpanásnak sem. Ceausescu türelmetlen asszimilációs politikát folytatott, immáron nyílt kártyákkal játszott...

Rátérve a magyar oktatásügy helyzetére, a nyolcvanas években nem sok "új fejlemény" tapasztalható. A már a hetvenes évek második felében fölerôsödô tendenciák, jelenségek tovább élnek – csak éppen minden durvábban, erôszakosabban történik, az etnokrata pártvezetés türelmetlensége miatt a még meglévô magyar oktatási intézmények "romanizálása" is egyre durvább módszerekkel folyt. Pars pro toto: 1984 nyarán megszüntették a marosvásárhelyi 5. sz. ipari líceumot (azon kevés szakközépiskolák egyikét, ahol még kizárólag magyar nyelven oktattak!), Kolozsváron pedig az addig még csak magyar nyelven oktató 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba – a hajdanában Báthory István erdélyi fejedelem által alapított Katolikus Fôgimnáziumba – is 5 új román osztályt helyeztek (a beiratkozottak nagy része magyar volt), majd nyomban új, román aligazgatót neveztek ki.⁴⁷ Ugyanez történt a nagyváradi 5. sz. (korábbi Alexandru Moghioros) líceummal is, ahol a 4 magyar nyelvû osztály mellett 1 román nyelvût indítottak. Egy évvel késôbb hasonló történt a kolozsvári Brassai Sámuel Líceummal, ezzel pedig megszûnt Kolozsváron az utolsó, még tiszta magyar tannyelvû intézet is.

A nyolcvanas évek közepén a bukaresti magyar iskola sorsa is megpecsételôdött. Elsô lépésként az 1985/86-os tanév elején két román párhuzamos osztályt állítottak fel, majd a következô tanév elején nem indulhatott magyar tannyelvû IX. osztály – "helyette" két újabb román tannyelvû osztályt állítottak be. (Közben 1987 januárjában leváltották az iskola magyar igazgatónôjét, és a meglévô két román aligazgató mellé román igazgatónôt neveztek ki.⁴⁸) Az 1987/88-as tanévben ismét csak román osztályok indítását engedélyezték (ekkor az iskola 370 tanulójából már csak 170-en jártak magyar osztályba), aminek következtében 1989-re csupán 1 (!) magyar tannyelvû osztály maradt az iskolában. Végül az intézmény hivatalos megszüntetésére nem került sor, az 1989. decemberi "átmentési forradalom" után sikerült a magyar intézményt "föltámasztani".

A magyar intézmények önállóságának megszüntetését a nyolcvanas években sok helyen magának a tagozatnak a végleges felszámolása követte, ezért egyre általánosabb jelenség lett, hogy a magyar szülôk – más nem lévén – román óvodába íratták be gyermeküket, aki majd az iskolába lépéskor szinte automatikusan az iskola román tagozatára került. A fenti okok miatt 1989 ôszén a magyar óvodásoknak már 23 százaléka járt román óvodába, a magyar alsó tagozatos általános iskolásoknak pedig mintegy 20 százalékát íratták román tannyelvû iskolába.⁴⁹

Bár semmiféle konkrét statisztikával sem rendelkezünk arról, hogy a magyar nyelvû oktatás helyzete területileg, megyénként hogyan változott, az az elszórt adatokból korábban is tudható volt, hogy a két székely megyében, Hargitában és Kovásznában a hetvenes években jobb volt a helyzet, mint máshol – sôt, paradox módon még némi javulás is tapasztalható!⁵⁰ A helyzet romlása vagy átmeneti javulása azonban nagyban múlt a megyei pártapparátus személyi összetételének változásán is. (Lásd a hatvanas évek elején a Maros-Magyar Autonóm Tartományban történteket.) Hargita megyében (csakúgy, mint Kovásznában) a romlás kezdete 1984-re tehetô. Ekkor ôsszel új, román nemzetiségû megyei párttitkárt és fôtanfelügyelôt neveztek ki, az utóbbi a hírhedetten soviniszta Nicu Vrabie volt. (Ugyanekkor a két székely megye tanfelügyelôi gárdájának közel teljes állományát is lecserélték.) Vrabie és elvtársai "ténykedésének" következtében 1989 ôszére a magyar nyelvû középfokú oktatás szinte teljesen megszûnt és az általános iskolai oktatás elrománosítása is nagymértékben elôrehaladt: Hargita megye 17 tízosztályos iskolával rendelkezô, magyar/székely lakosságú nagyközségében már csak román tannyelvû IX. osztályt indítottak.⁵¹ Arra is volt példa a Székelyföldön (például 1985 ôszén Sepsiszentgyörgyön), hogy az újonnan létrehozott román osztályokba teljes román osztályokat "irányítottak" át regáti megyékbôl!

A még kizárólag magyar tannyelvû iskolák románosításán kívül az asszimilációs törekvéseket szolgálta az a hetvenes évek végén is alkalmazott gyakorlat, hogy csak azokban a szakmákban indítottak magyar nyelvû évfolyamokat, amelyek alacsony társadalmi presztízsük miatt a román diákok szemében nem bírtak vonzerôvel, vagy nem képviseltek "stratégiai" ágazatot. Ezért például a továbbtanulás szempontjából nagy presztízsnek örvendô elektrotechnika, informatika stb., vagy a mindennapi ellátás szempontjából fontos bolti eladókat, vagy a rendszer szempontjából bizalmi állásnak számító telefonszerelôket sem képeztek anyanyelven, sôt még a kisebbségek bejutását is megnehezítették az ilyen profilú iskolákba. (Lásd a 4. sz. mellékletet.) A szinte folyamatos "profilváltás" további jó eszköznek bizonyult egy-egy még magyar jellegû oktatási intézmény elrománosítására. Például 1987-ben Hargita megye legszínvonalasabb líceumából, a csíkszeredai 1. sz. líceumból elvitték a humán (történelem–nyelv szakos) tagozatot Székelyudvarhelyre, és Csíkszeredában csak természettudományos szak maradt. Csakhogy egy év múlva, az 1987/88-as tanév végén Székelyudvarhelyen is megszûnt a humán tagozat, ezáltal a megyében nem akadt egyetlen olyan osztály sem, amely a magyar vagy idegen nyelv és irodalom szakhoz szükséges felkészülést biztosítsa.⁵²

A szinte folyamatos "profilváltást" nemegyszer "kombinálták" a nappali és az esti tagozatok arányának – a nappali oktatás rovására történô – megváltoztatásával. Ez a módszer is alkalmas volt arra, hogy a magyar diákokat arra ösztönözze/kényszerítse, hogy az általános iskolát követôen inkább állást vállaljanak és esti tanfolyamokon szerezzenek érettségi diplomát. Az esti oktatás egyébként köztudottan alacsony színvonalú volt, ahonnan alig nyílt esély a továbbtanulásra. (Az 1985/86-os tanév elején például Szatmárnémetiben a Kölcsey Líceumban a nappali tagozaton hárommal kevesebb magyar osztályt indítottak, míg az 5. sz. ipari líceumban plusz négy magyar osztály indult az esti tagozaton.⁵³)

A román pártvezetés hipernacionalista kisebbségpolitikájának következtében a nyolcvanas évek végére az összes magyar líceumi tanulók között tovább nôtt a román nyelvû oktatásban résztvevôk aránya: 49 százalékról 59 százalékra. 1989 ôszére a magyar nyelvû szakiskolai képzés gyakorlatilag megszûnt: mindössze 125 (!) magyar diák tanulhatott az anyanyelvén valamilyen szakmát.⁵⁴ A nyolcvanas évek második felében már szemmel látható volt, hogy a pártvezetés egyértelmûen a nemzetiségi nyelvû középfokú képzés teljes fölszámolását tûzte ki célul, és csak idô kérdése, hogy mikor fog kizárólag román nyelven folyni a líceumi oktatás. 1986-ban már arról terjedtek el hírek, hogy elkészült az új oktatási törvény tervezete, amely a kisebbségek nyelvén történô oktatást az általános iskolákra korlátozza.⁵⁵ A tervezet ugyan nem került a Nagy Nemzetgyûlés elé – Ceausescu bizonyára a megfelelô idôre várt. Nem rajta múlt, hogy ez nem következett be...

Meg kell jegyeznünk, hogy a nacionalista oktatáspolitika következményeként a magyar nyelvû elméleti középfokú oktatás terén is kialakult egyfajta szerkezeti torzulás, ugyanis már a hetvenes évektôl fokozatosan egyre nagyobb lett a matematika–fizika típusú osztályok/iskolák aránya a filológia szakosakkal szemben. A reáltantárgyak jelentôsége a továbbtanulás szempontjából is fölértékelôdött a szülôk és diákok szemében, ugyanis a magyar nyelv–idegen nyelv vagy történelem–filozófia szakokra sokszoros volt a túljelentkezés.⁵⁶ (Arról nem is beszélve, hogy a nyolcvanas években már köztudott volt, miszerint magyar szakra nem érdemes felvételizni, mert egészen biztos, hogy a végzôst román vidékre fogják kihelyezni.) A reáltárgyak presztízse azáltal is megnôtt, hogy a magyar szaktanárok kiváló munkájának köszönhetôen kiugróan magas volt a különbözô mûszaki egyetemekre fölvettek száma. (A csíkszeredai 1. sz. matematika–fizika vagy a székelyudvarhelyi P. Groza líceumokban a felvettek aránya a nyolcvanas évek közepén 90 százalék körül mozgott!)

A magyar nyelvû oktatással kapcsolatos sérelmek már a hetvenes években is számos esetben helyi kérvényezésekhez, petíciógyûjtésekhez vezettek, ami olykor eredménnyel is járt. Csakhogy a nyolcvanas évek egyre durvább, terrorisztikus légkörében igen kockázatos volt bármiféle csoportos föllépés, hiszen az illetôket a Szekuritate "szervezkedés" vádjával igen könnyen meghurcolhatta volna. Ennek ellenére még a nyolcvanas évekbôl is ismerünk olyan eseteket, amikor a szülôk, értelmiségi csoportok tiltakoztak a helyi magyar nyelvû osztályok, vagy az iskola megszüntetése, illetve románosítása, vagy egyéb, az oktatásüggyel kapcsolatos jogsértések miatt. A különbség "csupán" annyi a korábbi évtizeddel szemben, hogy míg akkor volt esélye annak, hogy a hatóságokat meghátrálásra kényszerítsék, most már erre a legritkább esetben került sor. Pars pro toto: 1985 ôszén az érintett nagybányai magyar szülôk több kérelemmel, panasszal fordultak a tanügyminisztériumhoz, hogy a 11. sz. általános iskolában legalább a korábbi két magyar osztály indítását engedélyezzék – hiába. (Ioan Dîrjan megyei tanfelügyelô-helyettes szûk körben ekkor kijelentette: "Itt a magyar oktatás halálra van ítélve. Mi nem indítunk magyar osztályokat, csak megszüntetünk." A kiemelés tôlünk, V. G.⁵⁷) Egy másik esetben azonban a szülôk sikerrel jártak. 1984-ben a Hargita megyei Tusnádfalun Nicu Vrabie, az új megyei tanfelügyelô intézkedésére 3 fôvel (!) román osztályt indítottak az addig kizárólag magyarul oktató iskolában. 1988 ôszén a hatóságok bejelentik, hogy az V. és IX. osztályok csak román nyelven fognak indulni. Amikor a tanévnyitón kiderül: hiába kérvényezték, hogy induljon magyar V. osztály, a szülôk fellázadnak és nem hajlandók román osztályba adni a gyermekeiket! Mivel Vrabie nem akart nagy botrányt, nem szerette volna, hogy a szülôk Bukarestet is "megjárják", ezért mégis engedélyezte, hogy a (4 fôs!) román V. osztály mellé beinduljon (30 fôvel) a magyar osztály is.⁵⁸

A magyar nyelvû oktatás egyik legsúlyosabb problémája a nyolcvanas évekre a magyar tanítók és tanárok számának folyamatos csökkenése volt. Amint látható volt, a pedagógiai iskolákba fölvettek aránya a korábbi évtizedekhez képest már a hetvenes évek második felében is jelentôsen lecsökkent. Ez a folyamat folytatódott a nyolcvanas években. A pedagógus-utánpótlás csökkenését azonban tovább növelte egy új gyakorlat: a nyolcvanas évek közepétôl kezdve arra is van példa, hogy a magyar pedagógiai líceum végzôs diákjait román tannyelvû iskolákba helyezik. Ráadásul a nyolcvanas években az évrôl évre növekvô számú kitelepülô/kiszökô erdélyi magyarok jelentôs része fiatal értelmiségi, jó részük pedagógus volt. Például csak Hargita megyében 1987–89 között törvényes úton 105 magyar pedagógus telepedett ki. (Tánczos Vilmos szerint legalább ugyanekkorára tehetô az illegálisan távozottak száma is.⁵⁹) A pedagógushiány teljes egészében 1990-ben vált nyilvánvalóvá, amikor kiderült, hogy a képesítés nélküli magyar tanítók aránya sok helyen a 25–30 százalékot is eléri...

A hiányzó magyar pedagógusok helyét egyre több helyen magyarul nem tudó román tanítókkal, tanárokkal töltötték be. (Arra is volt példa, hogy egyes helyeken magyar származású, de román iskolákat végzett, anyanyelvükön már gyengén tudó tanerôket neveztek ki a magyar osztályokba.) Bár még érvényben volt az 1969/6 sz., a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, ezt a helyi és a központi szervek nyíltan semmibe vették. Tendenciózusan kizárólag románul tudó – legtöbbször homogén román vidékekrôl származó – tanítókat, tanárokat neveztek ki a magyar tannyelvû iskolákba. Az 1985/86-os tanév elején Hargita megyébe kihelyezett 223 frissen végzett tanárból csak 8 volt magyar nemzetiségû. Ekkor 191 magyarul nem tudó román tanárt helyeztek ki a magyar tagozatokhoz. (Ugyanekkor az az abszurd eset is megtörtént, hogy nem létezô Hargita megyei állásokba neveztek ki 12 román biológiatanárt!⁶⁰) A következô tanévben, 1986 ôszén újabb 32, magyarul nem beszélô román tanárt helyeztek a megyébe. (1985–89 között összesen 382 magyarul nem beszélô román tanárt helyeztek ki a döntôen magyarok lakta megyébe.) A másik magyar többségû megyébe, Kovásznába 1985-ben 132, 1986-ban pedig 107 (más adatok szerint 150) magyarul nem tudó román tanárt neveztek ki.⁶¹ Ennek következtében a még "papíron" magyar oktatási nyelvû intézményekben egyre több tantárgyat tanítottak románul a magyarul nem beszélô pedagógusok. (A nyolcvanas évek végén már arra is akadt példa, hogy a román tanároknak úgy "csináltak" helyet, hogy a magyar tanárokat egyszerûen áthelyezték a Regátba.⁶²)

A Ceausescu-rezsim 1988-ban újabb módszert "eszelt ki" az erôszakos asszimiláció fölgyorsítására: ôsszel a magyar középiskolások egész osztályait a Kárpátokon túli megyékbe kívánták "áthelyezni". (A magyarok helyébe román diákokat hoztak.) Hargita megyébôl kb. 1200–1400, Maros megyébôl 1450, Kolozs megyébôl pedig 1730 magyar diákot terveztek áthelyezni jórészt regáti vagy legalábbis színromán erdélyi településekre.⁶³ (1988. július 12-én Kolozsvárott, a megyei tanfelügyelôségen az összehívatott iskolaigazgatókkal ismertették a tanügyminisztérium tervét. A tájékoztatást adó Maria Radutiu tanfelügyelô cinikusan kijelentette, hogy a terv célja: "a fiatalokkal jobban megismertetni az országot, olténiaiakkal, moldvaiakkal Erdélyt, s erdélyiekkel Olténiát és Moldvát."⁶⁴)

A terv nyilvánosságra kerülése után a felháborodás a magyar szülôk részérôl akkora lett, hogy a Hargita megyeiek többsége megtagadta, hogy elhagyja szülôföldjét, csakhogy az "ellenszegülôk" munkahelyet sem kaphattak és tovább sem tanulhattak. Hogy végül is ténylegesen hányan kerültek ki a regáti iskolákba és ott miként alakult a sorsuk, egyelôre nem tudjuk.

Az etnokrata Ceausescu-rezsim a nyolcvanas években szemmel láthatóan a magyar értelmiségi réteg elsorvasztására törekedett. Ezt a célt szolgálta többek között a magyar egyetemi/fôiskolai hallgatók arányának további leszorítása is. (1986-ban például hírek szerint Bukarestbôl nem hivatalosan értesítették az erdélyi felsôoktatási intézetek vezetôit, hogy a magyar nyelvû egyetemi/fôiskolai oktatásban részesülôk aránya nem haladhatja meg a 2 százalékot.⁶⁵) Emiatt például a jogászképzés területén a nyolcvanas évek végén szinte már "numerus nullus"-ról beszélhetünk. 1982-tôl ugyanis a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem jogi karára az összes felvett hallgató számát az addigi átlagosan 100 fôrôl 30-ra csökkentették. (Ezért – mivel a magyar jelentkezôk esetében az addig alkalmazott 7 százalékos numerus clausus továbbra is érvényben volt – már nem alakulhattak magyar alcsoportok, ugyanis egy 1972-es oktatásügyi miniszteri rendelet szerint az ún. nemzetiségi alcsoportok csak akkor jöhettek létre, ha a bennük mûködô hallgatók száma elérte a hetet.)

Tovább csökkent a filológián tanuló diákok száma is: 1985-tôl már csak heten nappalin, nyolcan pedig látogatás nélkülin (levelezôn) folytatták tanulmányaikat.⁶⁶ Az idegen nyelvhez (angol, német, francia, orosz) társított magyar mellékszakos hallgatók száma a hetvenes években még 16 és 35 fô közt mozgott, a nyolcvanas évek elejére azonban már nem egy esetben 10 alá csökkent. 1983-ban a magyar tanszék oktatói kérvényezték, hogy az idegen nyelv fôszak – magyar mellékszakra külön keretet (évi 16–20 fôt a négy idegen nyelv szakra) állapítsanak meg az illetékesek. Bukarestbôl hamarosan megérkezett a "válasz". Két évvel késôbb, az 1985/1986-os tanév elején a minisztérium a román mellékszakra állapított meg beiskolázási keretet, mégpedig olyan magas keretszámmal, hogy annak kitöltésére az összes magyar fôszak – idegen nyelv mellékszakra felvett diákot az évkezdés napjára a román mellékszakra "irányították" át! Ettôl az évtôl kezdve megszûnt a magyar–idegen nyelv szakon a képzés. (Ez azért is komoly sérelemnek számított, mivel idegen nyelv–magyar szakos tanárok hiányában egyre több, még magyar tannyelvû iskolában is csak románul tudó tanár tanította valamelyik nyugati nyelvet, ami természetesen a tanulás hatékonyságának rovására ment, ennek következtében pedig csökkenhetett a nyugati nyelveket ismerô leendô magyar értelmiségiek száma.)

A fölvett magyar hallgatók számának csökkenése miatt – magyar szakon 1984/85-tôl évente már csak 7 jelentkezôt vettek fel – a nyolcvanas évek közepétôl a filológián – mivel magyar alcsoport alakításához legalább 7 hallgató szükségeltetett – több magyar alcsoport megszûnt, ha az évfolyam létszáma 7 fô alá csökkent. (A történelem tagozaton az 1983/84-es tanévben a II. és IV. évfolyamokon mindössze 2–2 magyar hallgató volt.⁶⁷) Ugyanezen okok miatt speciál kollégiumok sem voltak meghirdethetôk. (A magyar szakos hallgatók a magyar kultúra és civilizáció története c. kollégiumot 1968-tól a hetvenes évek közepéig fakultatíve tanulhatták.)

Nemcsak a Babeº–Bolyain csökkent a fölvett magyar diákok száma, hanem más erdélyi felsôoktatási intézetek esetében is. Például míg a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi karára 1980-ban 83 magyart vettek fel, addig 1989-ben (a 138 magyar jelentkezôbôl) már csupán 17-et – és 123 románt. (Lásd a tanulmány II. részének 2. sz. mellékletét.) 1986 nyarán megszüntették a magyar nyelvû gyógyszerészképzést. Ebben az évben röppent föl elôször az a hír is, hogy az oktatásügyi minisztérium átadja (visszaadja, ugyanis 1945-ig a magyar, majd román hadügyminisztérium hadapródiskolája volt az épület) az épületeket a hadügyminisztériumnak, tehát meg fog szûnni az orvosi intézet. A híresztelés szerencsére nem vált valóra...

A marosvásárhelyi színmûvészeti fôiskolán a felvettek száma 1986-tól lecsökkent három fôre. (1987-ben a magyar rektort is leváltották.) A kolozsvári Ion Andreescu Képzômûvészeti és a Gheorghe Dima Zenemûvészeti Intézetben (fôiskolán) ugyancsak a nyolcvanas években csökkent le drasztikusan a magyar hallgatók aránya. Míg az utóbbinak az 1965/66-os tanévben összesen 149 magyar hallgatója volt, addig az 1983/84-es tanévben már csupán 24, egy évvel késôbb pedig 16.⁶⁸ Az 1985/86-os tanévtôl megszûnt a magyar nyelvû oktatás maradéka is. 1984-ben a Szekuritate a képzômûvészeti fôiskola 10 hallgatóját meghurcolta, és ez jó ürügy volt ahhoz, hogy eltávolítsák az intézmény élérôl id. Feszt György rektort.⁶⁹

Ugyancsak a magyar értelmiségi réteg elsorvasztását szolgálta a "kihelyezési politika" is. Említettük korábban, hogy már a hetvenes években megfigyelhetô a magyar végzôsök román környezetbe történô kihelyezése. Ez a gyakorlat azonban a nyolcvanas évekre szinte általánossá vált több, még magyarul (is) oktató intézetben is. Így például a marosvásárhelyi orvosi egyetemrôl az abszolvensek majd egyharmadát moldvai megyékbe helyezték. (Lásd a 6. sz. mellékletet.) A Babes–Bolyai Egyetemen 1985-ben a magyar nyelv fôszak–idegen nyelv mellékszakon végzettek közül 5-öt helyeztek ki Erdélybe, 10-et moldvai megyékbe, 6-ot Munténiába és Dobrudzsába – miközben a román hallgatók 70 százaléka erdélyi megyékbe kerülhetett.⁷⁰ A diszkrimináció azért is joggal háborította fel az érintetteket, mivel korábban a magyar fôszakosok külön listát kaptak az üresedésben lévô helyekkel és prioritást élvezett az, akinek a lakóhelyéhez közel volt álláshiány. Ekkor többen megtagadták a megjelölt munkahely elfogadását, ami azzal járt, hogy sehol sem kaphattak állami állást. (Ez volt az egyik elsô eset, amikor a magyar értelmiségi elit egy része nyíltan tiltakozott a kihelyezési gyakorlat ellen.) A tiltakozás ellenére a következô tanév végén ismét csak román vidékekre helyezték ki a magyar végzôsöket. Az 1987/88-as tanév végén a különbözô szakokon (a történelemtôl a szervetlen kémiáig) 951 magyar nemzetiségû hallgató végzett, akik közül 689-et helyeztek a Regátba.⁷¹ Az ekkor végzett 33 magyar matematika szakos közül 31-et a szülôföldjétôl távoli román környezetbe helyeztek.⁷²

A magyar oktatás másik nagy problémája a magyar egyetemi oktatók alacsony arányszáma és magas életkora volt. Jól látszott, hogy a minisztérium illetékeseit és a pártvezetôséget az a cinikus számítás vezette, hogy a magyar oktatók elôbb-utóbb majd csak "kihalnak" a Babes–Bolyai Egyetemrôl vagy az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbôl. (A magyar nyelv és irodalom tanszéken 1983-ban a legfiatalabb oktató 38 éves volt, a döntô többség pedig átlépte az 50. életévét.⁷³ A nyolcvanas években sorra nyugdíjazták mindazokat a professzorokat, akiknek az 1940-es évek második felében indult az oktatói pályájuk. (Mindemellett az is komoly problémát okozott, hogy a magyar nemzetiségû egyetemi oktatók emelkedését az oktatói ranglétrán nem engedélyezték, ezért igen kevés magyar nemzetiségû professzor mellett viszonylag nagy létszámú adjunktus oktatott. Szemmel látható volt, hogy Bukarest egyik célja a még ideig-óráig meglévô magyar nyelvû egyetemi/fôiskolai oktatás lezüllesztése.)

A nyolcvanas évek a felsôfokú egyházi oktatás számára is a mélypontot jelentették. 1980 nyarától az egyházügyi departament (a román Állami Egyházügyi Hivatal) numerus clausust kényszerített a kolozsvári Protestáns Teológiára: míg 1949-tôl, az egységes protestáns teológia megalakulásának kezdetétôl évente 30–35 hallgatót vettek fel (a hallgatók összlétszám 130 körül mozgott) ettôl kezdve azonban csak 6–7-et.⁷⁴ (Lásd az 5. sz. mellékletet.) (A Nagyváradi Református Egyházkerületbôl és az unitáriusok közül csupán évi 2–3 teológust vettek fel!) A katolikus egyházvezetés Jakab Antal gyulafehérvári püspök vezetésével nem volt hajlandó engedelmeskedni a világi hatalom durva nyomásának, ezért évi átlagban a gyulafehérvári Római Katolikus Papi Szemináriumban 120–130 hallgató tanult. (Például az 1987/88-as tanév kezdetén 25 elsôéves kezdte meg a tanulmányait a teológián, ez pedig 10-zel több volt, mint amennyit a hatóságok engedélyeztek.⁷⁵) Ahhoz, hogy a lelkészutánpótlás biztosítva lehessen, évente mintegy 100–100 protestáns és katolikus lelkésznek kellett volna végeznie. A bukaresti politikai vezetés politikája miatt azonban ezen a téren is hasonló hiány alakult ki, mint a pedagógus utánpótlás területén. A református és a katolikus egyházi vezetés eltérô magatartása miatt az elôbbi egyházban sokkal súlyosabb lelkészhiány alakult ki, mint az utóbbiban. (1990-ben a gyulafehérvári katolikus püspökség területén 51 betöltetlen plébániát tartottak nyilván, a hiányzó református lelkészek számát azonban pontosan nem ismerjük.)

Hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nacionalista kisebbség- és iskolapolitikája milyen hatással volt a magyar társadalomra, azt az 1992-es népszámlálás adataiból⁷⁶ próbáljuk meg kikövetkeztetni. Úgy gondoljuk, hogy mivel a még Ceausescu "instrukcióit" tükrözô 1988-as és 1989-es felvételiktôl, beiskoláztatásoktól csak három-négy év telt el az 1992-es adatfelvétel idôpontjáig, ezért a statisztikában megjelenô adatok, arányok hitelesen közvetítik felénk a magyar társadalomban a nyolcvanas években végbement folyamatokat.

Az elsô adat, amely ráadásul az 1966-os népszámlálás hasonló adataival⁷⁷ is egybevethetô, a 12 éven felüli lakosságból ezer fôre esô diplomások száma. Most az országos átlag 51 fô, a románok esetében ez a szám 53, míg a magyar kisebbség esetében csak 36. Látható tehát, hogy az az aránytalanság, amely már a hatvanas években fennállt, továbbra is fönnmaradt, némileg még tovább is nôtt. A többségi románok között most is jóval nagyobb a városon élô diplomások százalékos aránya (9,1 százalék), mint a magyar kisebbség esetében (5,6 százalék) (hogy ez területileg, megyénként hogy oszlik meg, azt sajnos nem tudjuk), ami a kihelyezési politika következménye. Ezzel szemben az egyetemi továbbtanulás "ugródeszkájául" szolgáló líceumi végzettség esetében nincs különbség a magyarok és románok között. Ha azt vizsgáljuk meg, hogy a magyar kisebbség a különbözô profilú és szintû szakoktatásban hogyan képviseli magát, ismét csak a régi tendencia figyelhetô meg: például a felsôoktatás esetében (az átlag itt 5,18 százalék) feltûnôen alacsony a magyar hallgatók aránya a jogi és a közgazdasági szakokon (1,46 százalék, illetve 2,04 százalék). (Ennek következtében például lassan "eltûntek" az igazságszolgáltatás területérôl a magyar nemzetiségû alkalmazottak, például a döntôen magyar többségû Sepsiszentgyörgyön 1986-ban a 6 bíró közül csupán 2 volt magyar.⁷⁸) Ugyancsak országos átlaga alatt szerepel a magyar kisebbség az orvosi, valamint a közlekedési és hírközlési képzésnél (4,44 százalék, illetve 2,3 százalék). Kiugróan magas viszont a pedagógiai és teológiai képzésben, ez azonban számunkra nem releváns, mivel ez az 1989 utáni fejlemények következménye.

Mit jelentenek mindezek az adatok? Szerintünk mindezek azt bizonyítják, hogy az elmúlt fél évszázadban – leszámítva egy alig évtizedes idôszakot, amikor elsôsorban külpolitikai okok miatt Bukarest átmenetileg szakított a kisebbségellenes politikájával – a román politikai vezetés határozottan asszimilációs, "homogenizáló" kisebbségpolitikát folytatott (és még folytat ma is). Ennek következtében olyan intézkedéseket hozott, amelyek elôször a magyar kisebbség értelmiségének gyarapodását, majd utánpótlását igyekezett megszüntetni. A végsô fázisban pedig, amikor már az értelmiségi utánpótlás is akadozott, a végzôsök "szétszórásával" brutálisan megtámadták ezt a társadalmi réteget. A kisebbségi értelmiségen belül is a jogász végzettségûek és a humán szakosok voltak a fô célpont, hiszen egy esetleges jogvédelmi harcban e két kategóriáé a fô szerep. (Ezt az 1989 utáni fejlemények is megmutatják.) Szerintünk a különbözô intézkedésekbôl és a szórványos statisztikai adatokból az is világosan látszik, hogy mi volt a rövid távú célja Ceauºescunak: egy humán értelmiség nélküli (esetleg kis számú mérnökkel rendelkezô) kisebbségi "csonka társadalom" kialakítása, amely néhány szakképesítés nélküli vagy kis szakmai tudást igénylô területen (építkezés, bányászat, erdészet stb.) vegetál, arra "várva", hogy mihamarább beolvadjon a többségi népbe. (Lásd a csángók esetét.)

A magyar kisebbség történelmi szerencséje, hogy terveit Ceausescunak nem sikerült végrehajtania: közbejöttek a "decemberi események", amikor is felcsillant annak reménye, hogy ismét vissza lehet majd állítani a negyvenes évek végi iskolahálózatot. Csak pár hét kellett hozzá, és az illúziók szertefoszlottak...

Melléklet

* A magyar kisebbség országos arányszáma 1977–ben hivatalosan 7,9%, a becsült arányszám pedig 9–10% volt.

* Azokat a megyéket választottam ki, amelyekben az 1977–es népszámlálás szerint 20%-nál nagyobb arányban és 100 000 fônél több magyar élt, vagyis feltételezésünk szerint magyar orvosok számára lett volna álláslehetôség.

Irodalom

Ara-Kovács Attila: A magyar intézményi rendszer széthullása Romániában (1975–1987). I. rész: Iskolarendszer. H. é. n. [Budapest 1988] gépelt kézirat (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2963.)

Braham, Randolph L.: Education in Romania: a Decade of Change. U. S. Departament of Health, Washington 1972.

Csatári Dániel: A romániai magyarság kulturális helyzete. A Mûvelôdési Minisztérium Kulturális Külkereskedelmi Tanács belsô kiadványa, Budapest 1969.

Debreczi Árpád: Anyanyelvû oktatás. = Koppándi Sándor (szerk.): A romániai magyar nemzetiség. Kriterion, Bukarest 1981.

"A lényeg: hogy az esélyek legyenek vagy maradjanak egyenlôk". Beszélgetés Demeter Jánossal a nemzetiségek anyanyelvû oktatásáról. H. é. n. [1987?], gépelt kézirat. (TLA Közép-Európa Intézet könyvtára)

Felmérés és kritika. = Erdélybôl jelentik. Az Amerikai Erdélyi Szövetség kiadása, New York 1977. 25–75. (A tanulmány Lázár György szerzôi álnévvel, Jelentés Erdélybôl címmel eredetileg a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg.)

Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. 2. bôv. kiad. Auróra Könyvek, München 1976.

Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetérôl. (Szerk.: Joó Rudolf). = Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetérôl. Medvetánc Könyvek, Budapest 1988. 56–126.

Kiss Gy. Csaba: Magyar nemzetiségi oktatásügy a szomszédos szocialista országokban. H. é. n. [Budapest 1973?], gépelt kézirat. 48–86. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2807 sz.)

Memorandum by Lajos Takács. = Witnesses to Cultural Genocide. First-Hand Reports on Rumania’s Minority Policies Today. Hungarian Human Rights foundation/Committee for Human Rights in Rumania, New York 1979.

Nemzetiségi oktatás Románia Szocialista Köztársaságban. Editura Didacticã si Pedagogicã, Bucuresti 1982.

Paizs Áron [Antal Árpád]: A kolozsvári magyar nyelvû egyetem oktatásának történetébôl (tények és vallomások) 1945–1988. Gépelt kézirat. Budapest 1989.

Péterfi István és Lôrincz László elôterjesztései. = Románia Szocialista Köztársaság Magyar és Német Nemzetiségû Dolgozói Tanácsainak plénumai 1978. március 13–14. Politikai Könyvkiadó, Bukarest 1978.

Tóth Sándor: Jelentés Erdélybôl II. Párizs 1989. Magyar Füzetek Könyvei 13.

Vincze Gábor: Nemzeti kisebbségtôl a "magyar nemzetiségû románok"-ig. Bukarest magyarságpolitikájának változásai 1944–1989 között. Szeged 1997. Gépelt kézirat.

—————————————

^* A tanulmány elsô két része a Magyar Kisebbség 1997. évi 1–2. és 3–4. számaiban jelent meg. (A szerk.)

¹ Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP-iratok osztálya, 288. fond, 32/1966/8. ô. e. 003303. sz. (A bukaresti magyar nagykövetség 1966. szeptember 12-i jelentése.)

² Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény (a továbbiakban: MOL), XIX-J-1-j, 17. doboz, 16/b, 003290/1/65. sz. (Jelentés a Takács Lajos bukaresti egyetemi tanárral folytatott beszélgetésrôl.)

³ Enyedi Sándor: A néma évtized. A magyar iskolák helyzete Romániában (1958–1968). H. é. n. [Budapest 1993], gépelt kézirat, 14–16. (TLA Közép-Európa Intézet könyvtára)

⁴ MOL XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b, 002837/1/966 sz. (Németh József követségi tanácsos jelentése a Takács Lajossal folytatott beszélgetésérôl. Figyelemre méltó, hogy Takács, akit sokan a Bolyai Egyetem egyik "likvidátorának" tartottak/tartanak, ugyancsak abszurdnak tartotta, hogy különféle magyar szaklíceumokat szervezzenek, mert – úgymond – igazságtalan helyzetbe kerülnének a magyar gyermekek román társaikhoz képest.)

⁵ MOL XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b, 00816/3/967 sz. (Vince József bukaresti magyar nagykövet jelentése az RKP nemzetiségi politikájáról.)

⁶ MOL XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b, 00569/10/968 sz. (Vince József bukaresti magyar nagykövet jelentése az RKP vezetôinek és a magyar értelmiség képviselôinek tanácskozásáról.) A magyar értelmiségiek közül csak Takács Lajos ellenezte a magyar szakiskolák létrehozását...

⁷ Tanügyi Újság 1968. szeptember 24. (Ugyanekkor ünnepelte meg több regáti román iskola is az alapításának 100, 125. évfordulóját.)

⁸ A korszak diáklapjait felsorolja Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989. Budapest, TLA Könyvtára, Kisebbségi Adattár, 1996. (Az iskolai periodikák jelentôségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezekben jelentkezett elôször a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmi életének számos jelentôs alkotója, mint például Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szôcs Géza.)

⁹ Az 1965-ben létrehozott nemzetiségi bizottság még az év közepén megszûnt.

¹⁰ Korunk 1970. november. 1626–1627.

¹¹ Enyedi Sándor: Magyar nyelvû iskolahálózat Romániában (1968–1972). Múltunk 1995. 1. sz. 106.

¹² Tanügyi Újság 1968. május 15. (Az ezután megjelent oktatási törvények teljes szövegét már nem közölte a folyóirat.)

¹³ Hivatalos Közlöny 1969. március 16.

¹⁴ A felszólaló Péterfi István, az országos tanács elnöke, valamint Fazekas János miniszterelnök-helyettes azt is kifogásolták, hogy a történelemkönyvek nem tükrözik "az együttlakó nemzetiségek múltját és jelenét". A következmény az lett, hogy a késôbb megjelenô új tankönyvekben még inkább elhallgatták a magyar kisebbség szerepét Erdély történelmében, illetve egyre uszítóbb hangnemben írtak a magyar néprôl.

¹⁵ Tanügyi Újság 1972. július 13.

¹⁶ Bihari László: Politikum és valóság a romániai magyar nemzetiség életében 1968-tól napjainkig. Bp. 1973. április, gépelt kézirat, 59. (A szerzô tulajdonában.)

¹⁷ Elôre 1971. július 8.

¹⁸ Tóth: i.m. 177.

¹⁹ Kiss Gy.: i.m. 64.

²⁰ Tanügyi Újság 1973. június 26.

²¹ Takács Lajosnak az 1974. április 4-én, a Románia Magyar Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén elhangzott felszólalása. H. é. n., gépelt fordítás, 8. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 3913. sz.)

²² A magyar nemzetiség Romániában. (A Politikai Tudományok és a Nemzeti Kérdés Tanulmányozásának Intézete összeállítása.) Meridiane Könyvkiadó, Bukarest 1976. 16.

²³ Politikatörténeti Intézet Levéltára Bányai László hagyatéka, 923. fond, 8. ô. e., valamint Illyés: i.m. 207.

²⁴ Fülöp Mihály: Románia nemzetiségpolitikája. Budapest 1982. Magyar Külügyi Intézet, gépelt kézirat, 21. (A szerzô tulajdonában.)

²⁵ A szomszéd országok magyarságával való kulturális kapcsolatok komplex vizsgálata. Zárótanulmány. Budapest 1973, gépelt kézirat, 126. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 6387.)

²⁶ Felmérés és kritika. 58.

²⁷ Lôrincz: i.m. 64.

²⁸ A szomszéd országok magyarságával... 125.

²⁹ Vö: Malomkövek között. Levél a román értelmiséghez. H. n. 1978. május 25., gépelt kézirat, 17. (A levél az egyik legelsô "szamizdat", szerzôje/szerzôi kilétére máig sem derült fény.)

³⁰ Tanügyi Újság 1971. 13. sz.

³¹ A törvény szövegének a nemzeti kisebbségekre vonatkozó passzusait közli: Nemzetiségi oktatás Romániában. 201–203.

³² Murvay László: A líceum szakosít, de bôvíti is a pályaválasztási lehetôségeket. = A Hét évkönyve 1979. 37–40.

³³ I. m. 43.

³⁴ Fülöp: i.m. 20.

³⁵ A bukaresti magyar iskola helyzete. H. n. [Budapest] 1987. december 18., gépelt kézirat. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 6056.)

³⁶ Korunk 1980. január–február. 57.

³⁷ A magyar nemzetiség... 17., valamint Lôrincz: i.m. 69.

³⁸ Fülöp: i.m. 19.

³⁹ Demeter: i.m. 41.

⁴⁰ Takács-memorandum. 151–152.

⁴¹ Illyés: i.m. 198.

⁴² Az Ifjúmunkást idézi Kiss Gy.: i.m. 76.

⁴³ Például 1978 tavaszán Takács Lajos, Sütô András és Fazekas János is memorandumot, illetve levelet küldött Ceauºescunak, amelyben többek között a magyar oktatásügy problémáira is felhívták a figyelmet.

⁴⁴ Románia Szocialista Köztársaság magyar és német nemzetiségû dolgozói tanácsainak plénumai 1978. március 13–14. Politikai Könyvkiadó, Bukarest 1978. 19.

⁴⁵ Ennek volt egyik jele, hogy Kádár János a nyolcvanas években következetesen elutasította azt a román kezdeményezést, hogy a magyar és román párvezetô ismét személyesen találkozzon.

⁴⁶ Ezzel nem azt állítjuk, hogy csak a magyar nyelvû oktatás elsorvasztása folyt, ám a többi kisebbség eleve nem rendelkezett olyan széles körû oktatási intézményrendszerrel, mint a magyar, illetve a németek perspektivikusan nem jelentettek "problémát", hiszen Ceausºescu arra számított, hogy elôbb-utóbb úgyis kivándorolnak.

⁴⁷ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1984/33. és 52. sz. jelentései.

⁴⁸ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1987/46. sz. jelentése.

⁴⁹ Bíró István: A magyar nyelvû oktatás hanyatlása 1948 és 1989 között. Romániai Magyar Szó 1990. március 23. (A szerzô nem jelzi a közölt statisztikai adatok forrásait.)

⁵⁰ Tánczos Vilmos: Adatok az 1977–1991 közötti Hargita megyei magyar nyelvû oktatásról. Regio 1991. 2. sz. 192–204. A szerzô dolgozata végén közölt statisztika szerint például a Hargita megyei nappali tagozatos magyar nemzetiségû középiskolásoknak 1977/78-ban 27,7 százaléka járt román tagozatra, és ez évrôl évre csökkent, amíg az 1984/85-ös tanévben mindössze 8,5 százalék lett. Ettôl kezdve azonban rohamosan rosszabbodott a helyzet.

⁵¹ A szerzô 1989. ôszi adatgyûjtése tanügyben dolgozó személyektôl.

⁵² Erdélyi Tudósító 1989/3. sz.

⁵³ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1985/52. sz. jelentése.

⁵⁴ Bíró István: i.m.

⁵⁵ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1986/7. sz. jelentése.

⁵⁶ A hetvenes évek közepén például a mûszaki fôiskolák (politechnikák) különbözô szakjain országos átlagban két, két és felszeres, míg az orvosin és a tanári szakokon öt, öt és félszeres volt a túljelentkezés. A nyolcvanas évek vége felé pedig például a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetre tíz-, tizenkétszeres, a Babeº–Bolyai földrajz–angol szakján pedig hússzoros (!) volt a túljelentkezés!

⁵⁷ Az eset leírása az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1985/79. sz. jelentésében található.

⁵⁸ Az esetet – személyének fölfedése nélkül – az egyik Tusnádfaluban tanító tanár írta meg. Levelét közli Bodor Pál A hisztéria szükségállapota. Kellemetlen kézikönyv Romániáról c. kötetében. (Szabad Tér Kiadó, Budapest 1990. 214–220.)

⁵⁹ Tánczos: i. m.

⁶⁰ A hír a sepsiszentgyörgyi tanfelügyelôségtôl szivárgott ki. Lásd az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1985/70. sz. jelentését.

⁶¹ Jelentés a romániai... 89–90.

⁶² 1987 ôszén például a nagyenyedi Bethlen Líceum összes magyar mérnök-tanárát a Regátba helyezték át. Lásd: Határ/idô/napló – Erdélyi Figyelô 1988/1. sz.

⁶³ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1988/49. és 1988/72. sz. jelentései.

⁶⁴ Határ/idô/napló – Erdélyi Figyelô 1988/2. sz.

⁶⁵ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1986/30. sz. jelentése.

⁶⁶ Demeter: i.m. 41.

⁶⁷ Bodor András: A Bolyai Tudományegyetem. = Az erdélyi magyar felsôoktatás évszázadai. Emlékkönyv. Budapest 1996. 75.

⁶⁸ Benkô András: A felsôfokú zenei oktatás. = Az erdélyi magyar felsôoktatás évszázadai. Emlékkönyv. Budapest 1996. 155.

⁶⁹ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1985/14. sz. jelentése.

⁷⁰ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1985/89. sz. jelentése.

⁷¹ Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1988/42. sz. jelentése.

⁷² Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 1988/71. sz. jelentése.

⁷³ Paizs Áron: i.m. 209.

⁷⁴ Erdélyi egyházaink évszázadai. Bukarest 1992. 233.

⁷⁵ Határ/idô/napló – Erdélyi Figyelô 1988/2. sz.

⁷⁶ A számításokat Varga E. Árpád végezte el. Lásd A nemzetiségek iskolázottságának szintje az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján c. dolgozatában. (Statisztikai Szemle 1996/4. sz.)

⁷⁷ Az 1966-os adatokat lásd: A romániai magyar tannyelvû oktatás két évtizede: Erdélyi Magyar Hírügynökség 1984. július 26-i 39. sz. jelentése. (Nagy Görgy munkája.)

⁷⁸ Bíró Gáspár: A romániai magyarság és a román igazságszolgáltatás (1965–1987). Budapest é. n., gépelt kézirat, 29–30. (TLA Közép-Európa Intézet könyvtára, 610/1988.)