Bodó Barna

Oktatási reálpolitika,
avagy
mennyire beteg az RMDSZ állatorvosi lova?

Az alábbi szöveg: töprengés. Kísérlet azon gondolatfonal továbbgöngyölítésére, amelyet a kisebbségpolitika nagy gubancából 1996 decemberében kezdtünk lebontani temesvári tanácskozásunkon^* az új helyzet, a kormányzati szerepvállalás okán. Az 1996-os tanácskozás történelmi tapasztalatra és nemzetközi összehasonlításra építve kívánt a szerepvállalás rendkívüliségét figyelembe véve néhány észrevételt megfogalmazni. Szó sem volt tanácsról avagy figyelmeztetésrôl, a résztvevôk – különben nem túl tág – köre nem ezzel a szándékkal választatott ki. A helyzetben rejlô lehetôség és a vele járó felelôsség dolgában mondtak véleményt a jelenlévôk.

Eltelt bô másfél év. Az általános kép – nélküle aligha mondható bármilyen vélemény az egyes koalíciós partnerek kormányzati szereplésérôl – nem biztató, sôt határozottan aggasztó. Ma már világosan felismerhetô, a fô gondot nem az okozza a koalíció – rosszul – mûködésében, hogy a balközéptôl a jobbközépig a politikai paletta szinte minden "színe" megtalálható benne, megfejelve egy nem pártszerû, hanem önmagát érdekképviseletként meghatározó tényezôvel. Nagyobb gondnak tûnik a politikai elôélet, éspedig az, hogy mely párt elitjét milyen politikai ballaszt terheli, illetve szorítja bizonyos célok és eszköztár kiválasztására. A restitutio in integrum (meghirdetett kormányzati) elve nehezen fogadható el azok számára, akik '89 után olyan javakból részesültek, aminôk ezen elv alapján másoknak visszaszolgáltatandók. Aztán a tranzíciós reform bárhol a világon kemény dió, különösen az egy olyan csapat esetében, amelynek bár vannak szakemberei, a kormányzás jó értelemben vett bürokráciáját illetôen alapfokon állanak. Ismert, nem kell ecsetelni, mire képes a politikai vezetés kinyilvánított céljait elfogadni nem tudó – korábbi politikák során szocializált, ellenérdekelt – hatalmi apparátus. Továbbá: mennyire fogadtatható el a reform általános célja és eszköztára, ha a támogató érvrendszer lényegi elemeiben ellentmond a nemzetépítés hagyományosnak mondható, soha megtagadni nem próbált nemzeti mítoszteremtô retorikájának? Nem utolsósorban minden kormánynak számolnia kell azzal, miként vált a hatalom birtokosává: valakinek-valaminek az elutasításával, avagy az általa képviselt politikai program és értékek kiválasztásával. Románia 1989 utáni története még nem tette lehetôvé a pozitív választást.

Bekövetkezett, amire igen kevesen számítottak: a politikai játékszabályok betartásával létrehozott Ciorbea-kabinet rövid életûnek bizonyult, ellentétben Vãcãroiu korábbi "lebegô" kormányával, amely szabályos koalíciós szerzôdés nélkül vette, könnyedén, az elébe gördített politikai akadályokat. Radu Vasile keményen indított, de úgy tûnik, neki sem fog sikerülni olyan karmesteri produkció, amely a koalíciós kórusból a hamis hangokat kiszûri.

Arról töprengeni, hogy mi lett volna, ha az RMDSZ nem lép be a koalícióba, nem sok értelme van: nagyobb távlatból bizonyára jó elemzés lesz készíthetô. Ezt viszont azért kell itt szóba hozni, mert az RMDSZ-politizálás egyik sajátosságát sejteti meg az, hogy mikor tartja fontosnak errôl szólni. Történt pedig, hogy az 1998. márciusi Szövetségi Képviselôk Tanácsa ülésen, amikor az elnöki beszámoló után béna csend beálltát véltem érzékelni, szólásra jelentkeztem, hogy elmondjam, roppant nehéz helyzet elôtt állunk, amelyrôl tárgyalni kellene, akkor és ott. RMDSZ-politikus a szövetség döntéshozó testületének nyílt tanácskozásán, ugye, nem kürtölheti világgá, hogy az a Ciorbea-kabinet, amelynek az RMDSZ is tagja, megbukott. Szûk- és zártkörû találkozón más a helyzet, ott kimondható lett volna, ami két hét múlva valóban bekövetkezett. Akkor ezt érzékeltetni kellett, olyanformán, hogy vannak kimondhatatlan, de tagadhatatlan igazságok, és a politika mozgása rövid távon, olyan konfliktusok esetében, aminô a Ciorbea-kabinetet feszítette, világosan bemérhetô. Váltás elôtt állunk, tehát arról kellene szólni, miként fogja az RMDSZ érdekeit a továbbiakban jobban érvényesíteni. Egy feltehetô kérdés: neki kell-e megmaradnia a politikai osztály egyedüli jó magaviseletû tanulójának, akirôl társai mindig tudják, mikor hogyan fog cselekedni?

Kérdésfelvetésemmel jókora vihart arattam. És a továbbiakban egy kormányon lévô politikai erô legmagasabb fórumán nem a lényegrôl szólt a disputa, nem a kisebbségi politizálás – lehetséges? – optimizációjáról hangzottak el érvek és vélemények, dehogyis. Nem elôre nézett a tisztelt testület, hanem hátra. S jöttek tömött sorokban a felszólalók, bizonyítandó, miért volt történelmi szükségszerûség belépni Ciorbea mellé. Volt kioktatás bôven: aki nem látja, miért kell az RMDSZ-nek kormányon maradnia, az nem érzi a politika lényegét; aki pedig arról nyit vitát, hogy meddig tartsunk ki egy csapatban, az nemzeti jegyünket, a szavahihetôséget tagadja meg. Mert történelmi igazság, hogy mi magyarok ha beálltunk egyszer egy csapatba, ott maradunk mindhalálig, bármi történjen is. És így múlt el egy hosszú fél nap, anélkül hogy az elôttünk álló helyzetre, arra, hogy mi lesz az új kabinettel, két árva szót vesztegettünk volna. Minek, majd utólag megmondja valaki, miért kellett az eseményeknek épp úgy történnie. A kormányzati politizálás másfél éves gyakorlatából leszûrhetô elsô következtetés: minden egyes fontos, meghatározó lépésrôl utólag tájékoztatták az RMDSZ döntéshozó testületét. Az együttgondolkodás azon fóruma, amely ellenzéki helyzetben összetartotta a szövetséget, közössé tévén a felelôsséget a testületi döntések gyakorlatával, szerepzavarba került. Mind többen érzik és vallják, a fontos kérdések döntési körének áthelyezésével az SZKT elveszítette integrációs erejét. Azon a bizonyos, mindenféle betegségeket hordozó állatorvosi lovon megtaláltuk az elsô kórt.

Miként lehet, miként kell együtt politizálni a román hatalmi erôkkel? Ez a kérdés kormányzati dimenzióban jelentkezik hangsúlyosan, lévén hogy az ellenzéki erôk nem együttmûködnek, hanem mindenik mondja-teszi a magáét. Ezért hatalmi helyzetben már egyáltalán nem mindegy, miként vélekednek egymásról a partnerek, elfogadják-e a másikat társnak a közös gondolkodásban, a felelôsség vállalásában, avagy csak engednek a politikai helyzet kényszerének, formális az együttmûködés, a szükséges kommunikáción túl semmire nem számíthatni a fô erôk részérôl. Közelítsünk a címben fogalmazott dilemmához, lévén az a politikai toposz, amely lakmuszként megmutatja, miként is mûködik ma a bukaresti együttpolitizálás, a kisebbségi oktatás ügye. És kezdjük az általános kerettel: román oldalon a magyar kisebbség politikai képviseletének kormányzati szerepvállalása hangsúlyosan pozitív üzenetet közvetít. Ezt ki is használják nemzetközi szinten, hiszen a kisebbségi kérdés modellértékû megoldásáról akkor és olyan kontextusban szólnak, ahol és amikor még csak a keret lehet adott a rendezéshez. Az új román hatalom egyetlen világos üzenete ország-világnak kisebbségi területen született meg, bár itt sem tett többet, mint más téren: jószándékát nyilvánította ki. Csakhogy miközben minden más – gazdasági, szociális stb. – téren a bejelentést úgy fogadták, ahogyan kell, szándéknyilvánításnak, a kisebbségi üzenetet a világnak is jólesett másként értelmeznie a jugoszláv dráma színhelyének szomszédságában. Ezenközben kisebbségi oldalon a belépés dilemmák sorához vezetett, jelentôs politikai tehertételként azt mérte az RMDSZ tisztségviselôire, hogy mutassák meg és bizonyítsák be, nem csupán és kizárólagosan a kisebbségi ügyek bajnokai. Kettôs hatás érvényesült ezáltal: megoldottnak volt feltüntethetô az a terület, ahol mi sem történt, ugyanakkor politikai hang(súly)váltást lehetett elvárni a kisebbségi politikusoktól. Olyan csapda, amely bárkit alapos vizsga elé állít. Az RMDSZ az elvárást igyekezett teljesíteni, önkorlátozása hangváltást eredményezett. A kisebbségi érdekérvényesítés lépései nem kerültek ki a nagy nyilvánosság elé, miközben az RMDSZ rendre hallatta hangját a kormányzás fô témáit illetôen. Új RMDSZ-kép kezdett kialakulni, egy olyan csapaté, amely nem saját témáinak a foglya, hanem képes országos és általános ügyekben szerepet vállalni. Megszületett az új "felismerés": vannak kisebbségi magyar politikusok, akik tudnak román partnereikkel kommunikálni. Figyelem, ez nem azt eredményezte, hogy a kisebbségi kérdés kapott új, emberi kapcsolatok kialakította keretet. Egy-két politikus, egy bizonyos csapat vált elfogadhatóvá a román politikai közegben. Ez veszély forrása is lehet, ugyanis a kialakuló (munka)kapcsolatok eredményeként személyeket fogadnak el, tekintenek társnak, amennyiben azok a jelzett önkorlátozást térben és idôben kiterjesztik. És addig partnerek, ameddig nem hozakodnak elô – ismételten – kisebbségi bajaikkal, hiszen ôk is az egész ország gondjainak a megoldására tettek esküt. Klasszikus asszimilációs mechanizmussal állunk szemben: elfogadnak, ha hasonulok, amíg körön kívül hagyom saját(os) bajaimat. Védekezni ellene nehéz: tegye a szívére a kezét az, aki azt állítja, hogy kormányzati szerepben nem kívánna partnere lenni az egész csapatnak, nem kíván teljes emberként részt vállalni és kapni a kabinet feladataiból! Bár a csapda kikerülhetetlen, válasz sokféle adható. Az RMDSZ választói egyre inkább érzik úgy, hogy a kormányzati szereplés elvette az RMDSZ hangját, ez nem az a politikai erô, amely belépett a koalícióba. S ezt éppen az oktatási törvényt módosító kormányrendelet körüli politikai hercehurca mutatta meg a leginkább.

1997 decemberében a szövetség képviselô és egyeztetô tanácsainak együttes ülésén történelmi aktus zajlott le, amire a sajtó nehezen figyelhetett fel, ugyanis zárt ülést rendeltek el a tanácskozók. Az RMDSZ szövetségi elnöke által elôterjesztett nyilatkozat szövegével kapcsolatos vitában fogalmazódott meg egy észrevétel. A történelem és földrajz magyarul tanításáról kevés annyit mondani, miként a javasolt szövegben található, hogy az célravezetô, ugyanis minden tárgy anyanyelven tanulása jog. A szövetségi elnök replikájában kikérte, ne tekintsék árulónak, hiszen mást sem tesz a bukaresti politika színterein, mint a kisebbségi ügyek védelmét. Az indítványt azért tekintette személye elleni támadásnak, mert akkor frissen kötöttek megállapodást a koalíciós partnerek, hogy a két tárgy románul tanításával a rendelet "átmegy" a parlamenten. Ezt a megállapodást bírálta volna felül a nyilatkozat új szövege, hiszen nehezen lett volna megmagyarázható, miként harcol jogért az, aki lemond róla. És a két testület elsöprô többséggel az elnöki változatot szavazta meg – vagyis azt a már megkötött paktumot támogatta, amelyet a partnerek késôbb nem tartottak be. A második kór azon a bizonyos állatorvosi lovon: a nem meggyôzô, megfakult közéleti kisebbségi hang.

Ilyen helyzetben a képviselt közösség elôbb-utóbb véleményt nyilvánít, üzen a politikusainak. A visszafogottság általános terében a többség nem kap információkat az RMDSZ által képviselt közösség valós igényeirôl, elvárásairól. Tévesen kisebbségi elégedettséget feltételez ott, ahol mindössze türelmi idôrôl van szó. Hamis kép alakul ki, s általában nem tudja mire vélni a számon kérô jelzéseket, fôleg ha a többség–kisebbség viszonyt a maga részérôl jónak és kielégítônek értékeli. Ilyenkor nem belefelé fordul, nem ott vizsgálódik, ahol kellene, hanem körülnéz, hátha valami külsô esemény hatását lehet tételezni. És ha akad ilyen, kész is a téves diagnózis, ami mindkét oldalon zavaró, de igazi kárt a kisebbséginek okoz. A FIDESZ-Magyar Polgári Párt választási gyôzelme éppen ilyen félreértelmezési lehetôség, román vélekedés szerint az igényelt magyar egyetem ügye ezért jelentkezik nagyobb súllyal, ezért a számonkérôbb hang. A ki nem javított téves többségi diagnózis értelmezési és kommunikációs zavart okoz, hozzájárul a többségi ködösítô technikák térnyeréséhez. Kór ez is, felsorolásunkban a harmadik.

Meddig terjed ki a partneri viszony, s milyen típusú kötelezettségek alakulnak ki a többség és a kisebbség koalíciós pártjai között, illetve miként politizál a többség és miként a kisebbség, ez is jól vizsgálható az oktatási kormányrendelet utóéletén. A kormányzati felelôsség birtokosai, akik naponta ülnek közös asztalnál kisebbségi kollégáikkal, másként viseltetnek a kisebbségi ügy iránt. Már kollegialitásból is odafigyelnek a kisebbségi érvekre, meghallgatják a másik felet. Ez a minimális elôfeltétele annak, hogy a kisebbségi indítványra ne sima elutasítás legyen a többségi válasz. A parlament sokkal nagyobb létszámú, ahol a nagy nyilvánosság elôtt játszott fura szerepek és politikai üzenetek keverednek az igazi megoldást célzó indítványokkal. Ez a közeg nem egynemû, és a meglévô politikai pólusok okán ritka az, hogy a tiszta szándékra ne tevôdjenek rá felhangok. Ha egy kisebbség anyanyelvét védô törvény kerül napirendre, a nemzeti mítoszteremtés felvonultatja teljes kelléktárát, lesz ami lesz alapon. Ne mondják rá utóbb a kormánykoalíciós partnerség okán, hogy beállt kisebbségi szekértolónak. Amit nem tehetnek meg a kormányzati szerepet vállalók, megteszik kollégáik. Politikai reflexbôl, még rosszindulatot sem kell feltételezni. Nem zárható ki egy olyan feltételezés, hogy a szenátusi tanügyi bizottság elnöke pártfeladatot teljesített, amikor nyesegetni kezdte a kormányrendelet "túl sokat nyújtó" paragrafusait. Közben rájött az egyetlen biztos hazai politikai legitimitástermelô szerep, a nemzetmentô retorika ízére-zamatjára, s a feltett lemezt már le nem vette volna... A parlamentben nincs a kormányzatihoz hasonlítható partnerség, sokkal több az ideologikus szöveg – a törvénytervezet roppant megszelídített változatban is megbukott. És akkor még hol vagyunk a politikai szereplôk legszélesebb körétôl, azon tíz-, talán százezrektôl, akik számára a kisebbség az a más, amelytôl félni kell, de legalábbis lehet. Az RMDSZ a legbelsô körben megnyerte a kisebbségi partit, melyet a parlamentben elveszített. Nem kiabálja világgá a király meztelenségét a kisebbségi jogok biztosítása terén, mert éppen az a partneri kapcsolat kínál számára némi esélyt, amelyrôl ki kellene mutatnia, hogy a rendezésnek szükséges, de nem elégséges feltétele. Csak a közvetlen felelôsséget vállaló kormány figyel oda a kisebbségi kérdésre, már ugyanazon pártok parlamenti frakciói sem teszik ezt, s hol van ettôl a teljes politikai elit, majd pedig a közvélemény. Fôleg hogy utóbbi ítélete – a kisebbség benne van a kormányban, mit akar még – alapvetôen téves. Nem akarják látni és elfogadni a fordított alapállást: az RMDSZ azért van ott, mert ettôl reméli a jogsérelmek orvosolását. Negyedik észrevételként következik tehát, hogy a többségi és a kisebbségi közvélemény homlokegyenest ellentétesen ítéli meg ugyanazt a kérdést: ami a többségnél cél, a kisebbségnél eszköz, a többség pozitív mozgásteret nyer, a kisebbség a negatív dimenziót, a korlátokat kívánja felszámolni. Ezt a különbözôséget a fennálló nemzeti retorika konzerválja, ami a negyedik betegsége az RMDSZ állatorvosi lovának.

Fogadjuk el a többségi kinyilatkoztatást: a kisebbséget nem csupán partnernek tekinti, de gondjainak a megoldását is vállalja. Utóbbi konkrét javaslatot terjeszt elô. Milyet, vizsgáljuk meg az oktatás ügyének alakulásán. Az RMDSZ az oktatási kormányrendeletbe nem tudta bevinni mindazon tételeket, amelyek az idôk során RMDSZ-elvárásként megfogalmazódtak. Miért nem sikerült, az elsôsorban a politikai adok-kapok aktuális tematizálóitól függ. Számít továbbá, hova helyezi a többség a tûréshatárt, illetve mennyire ragaszkodik a politikai szerzôdés betûjéhez és szelleméhez. A kisebbség ehhez képest mérlegeli, mennyit fogalmaz meg minimális elvárásként. A kérdés kegyetlenül gyakorlati, de vannak elvi következményei. Az RMDSZ számára az oktatási kormányrendelet szenátusi vitája során az ismert szalámitechnikán túl kritikus helyzetet az okozott, hogy el kellett döntenie, van-e, és ha igen, miként állapítható meg az elfogadhatósági küszöb. Amikor még elfogadja a helyzetet, a semmi helyett a valami kevés mellett dönt. Ez az adott kontextusban megmagyarázható, csak hát mi lészen azon elvárásokkal, amelyek képviseletét vállalta. Jelesül mi legyen azon oktatási törvénytervezettel, amelyet félmillió polgár támogatott aláírásával, és amely ma is, amikor a kormányt adó koalíció tagja az RMDSZ, éppúgy alussza Hamupipôke-álmát a szenátusban, mint amikor ellenzéki helyzetbôl kellett volna érvényesíteni. Az RMDSZ ezt a tervezetet a kormányrendeleti kanossza idejére, vagy tán még hosszabb távra, zárójelbe tette. És tehette, mert olyan az RMDSZ politikai képviseletének a jellege. Az RMDSZ politikai elitje – hivatásos és választott politikai képviselete – ügyet szolgál. Szavazóinak körét, más pártoktól eltérôen, nem a politikusai által kimunkált és megjelenített program határozza meg. Az eleve létezô populáció helyzete és különnemûsége azon ügyek forrása, amelyeket képviselni kell. Vagyis a közösség van, és úgy kell politizálni, hogy megmaradjon. A feladatok létezôek, akkor pedig képviselet is lesz. S mivel a mandátumokat hozó szavazás alapja a közösséghez tartozás s nem a képviselet teljesítménye, másodlagossá válhat a megbízás, amit a közösség fogalmazott meg. Lehet, hogy egyesek rosszul politizálnak, de maga a képviselet, az RMDSZ nem bukhat – nem buktatható – ki a politikai színpadról. Ezért lép elôtérbe az elfogadhatósági küszöb kérdése, s relativizálódik a politikai megbízás, miként a félmilliós támogatottságú oktatási törvénytervezet esetében. Ezt nevezhetjük az ötödik kórnak az RMDSZ állatorvosi lován.

Az RMDSZ az alapszabály szerint általános érdekképviselet. Egy nemzeti szakszervezet – ha az érdekképviselet jellegét közelebbrôl is meghatározzuk – komoly szerepválságba kerülhet, ha a politikai demarkációs vonalat átlépve hatalmi szerepet vállal. A kormánykoalícióban szerepet vállaló RMDSZ-rôl még az is elképzelhetô, hogy olyan döntéshez kell asszisztálnia, amely szembefordítja azokkal az elvekkel, amelyeket érdekképviseletként önmaga számára megfogalmazott. Az RMDSZ a politika hatalmi intézményrendszerében pártként nyilvánul meg. Akkor pedig megfogalmazódik a kérdés: a kormányzati szerepet vállaló párt-RMDSZ ellenében képviseli a közösséget az érdekképviselet-RMDSZ? A szerepzavar nagyon sokba kerülhet. Egy képviselet esetében természetes, hogy a delegáló közösség feladatot határoz meg és határidôt jelöl ki – miként az igényelt magyar egyetem dolgában több alkalommal megtörtént az utóbbi évben. Ez párt esetében is megtörténhet, de miközben válságba kerülô képviselet magát a közösséget veszélyezteti, mert bomlasztja, a párttól egyszerûen elfordulnak. A válságba kerülô párt önmaga ellen nyilvánul meg, a szerepzavarral küszködô érdekképviselet az eleve adott közösség belsô erejét, emberi tartalékait építi le. Ez volna a hatodik betegsége azon állatorvosi lónak.

Az oktatási sürgôsségi kormányrendelet a kibocsátásakor azonnal érvénybe lép, még akkor is, ha a rendelettel kapcsolatosan több vitás kérdés merül fel. A politikai huzavonát jogi hercehurca is követte, a törvényt elôbb a Legfelsô Bíróság, majd az Alkotmánybíróság elé vitték. Ilyen jogi és társadalmi környezetben az egyik iskola érvényesnek tekinti és alkalmazza az elôírásait, a másik nem. Az egyik iskolában ma magyarul tanítják a földrajzot és történelmet, a másikban – a szenátusi végkifejlet hatására – nem. A szülôk vagy értik a helyzetet, vagy nem. S ha túlságosan aggódnak gyermekeikért, fura lépésekre szánják el magukat. Aggódó szülôk egy bihari kisvárosból olyan levelet indítottak el az RMDSZ parlamenti képviseletének címezve, hogy legyen már vége a bizonytalanságnak, aminél a bizonyosan rossz is jobb. És kérték, hogy a két vitatott tárgy tannyelve legyen magyar iskolában is a román. Nem az a kérdés, hogy ki mennyire tájékozott, milyen politikai alaphelyzetbôl ítél, hanem az: milyen helyi hangulat alakulhatott ki a román többségû kisvárosban, hogy a szülôk ezt kérték. A helyi politikai hangulatot viszont az országos politika gerjesztette, még ha áttételesen is. A bizonyosság elhozza a téma lekerülését a politika napirendjérôl, nem kell nap mint nap munkahelyen, utcán, üzletben a többségi értetlenséggel és rosszallással szembesülni. A bizonytalanság nagyobb lelki teher volt néhány ember számára a biztos rossznál. Ezt orvosolni akkor, amikor a nagypolitika példaszerûen megoldott kisebbségi helyzetrôl regél, szinte lehetetlen. Tekintsük ezt az állatorvosi ló hetedik betegségének.

A parlament többségi erôi nem tudják, mit kell(ene) akarniok. Ezt sugallja a kisebbségi szempontból fontos – oktatási, helyi közigazgatási – kormányrendeletek politikai utóélete. Nem sikerült egyiket sem végérvényesen elfogadtatni. Nem mennek át azon a parlamenten, amelynek többsége a kormányt adja. Ez pedig programot megkérdôjelezô válságot jelez. Mit tesz ilyenkor az RMDSZ? Vált, retorikát. A koalíciós retorika új kulcsszava a reálpolitika. Valóságközelség, a helyzetben gondolkodás, a reálisból való építkezés. Ígéretes kifejezés, fôleg mert háttérbe látszik szorítani a korábbi, az RMDSZ megosztottságára kitalált kategória-duált, a szélsôséges-mérsékelt párost. Most nem arról van szó immár, hogy egyesek és kettesek mit és hogyan igényelnek, illetve követelnek, hanem arról, hogy milyen építkezést tesz lehetôvé a valós helyzet. Pragmatizmust ígérô, nyugodtságot sejtetô, következetességet feltételezô kategória. S ha számolunk azzal, hogy a kormányzati szerep eszközöket is biztosít az elérendôk megvalósítására, akkor egyértelmû a következtetés: a legjobb úton jár az RMDSZ. Csakhogy ez az RMDSZ-politika a kisebbségi közszférát is átstrukturálja. Alkalmazkodást követel meg, miközben politikusunk továbbra is kimagaslani szeretne. Manôvereznie kell, pedig ôt az ügyszolgálat megváltó szerepbe emeli. A kisebbségi nyilvánosság nem tud mit kezdeni az új helyzettel – a reálpolitika megmarad a belül került kívülálló szerepkörében. Ugyanis a napi építkezés és a vállalt távlati cél között nem jön – nem jöhet – létre cselekvési összhang. Bibó Istvánnal együtt mondhatjuk: hamis realizmus alakul ki, amikor minden lépés taktikailag igazolható, de az egész nem visz közelebb a végcélhoz. Ez volna a nyolcadik kór az RMDSZ állatorvosi lován. Többet ne keressünk, legyen ennyi elég.

——————————————

^* Lásd: Kisebbségi érdekvédelem kormányból és/vagy ellenzékbôl, Szórvány Füzet 1997, Temesvár.