Kántor Zoltán

Gondolatok egy aktuálpolitikai kérdés kapcsán

"A kisebbségi történetírás szempontjából csak az lehet értékmérô, hogy mennyiben erôsítette egyik vagy másik irányzat a magyarság ellenálló erejét kifelé és mennyiben tette a politikai front mögött belterjesebbé az erdélyi magyar életet."¹

Örvendetesnek tartom, hogy a Magyar Kisebbség teret biztosít a romániai magyar politikai és szakmai életben (nyilvánosságban?) oly ritka viták számára. Így alkalom nyílik a különbözô politikai nézetekkel rendelkezôk és a különbözô szakmák képviselôinek ütköztetni nézeteiket és talán a viták során kialakítani egy értelmezési keretet. Reflexiómmal ezen utóbbi kérdéshez igyekszem hozzájárulni.

A vitára ingerlendôk között leginkább a "bíró szerepében tetszelgô elemzôk, társadalomtudósok" csoportjában érzem megszólítva magam. Ezért reflexióm, amennyire a téma megengedi, a kérdést nem aktuálpolitikai szempontból közelíti meg.

Toró T. Tibor az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalása kapcsán veti fel a kérdéseket a magyar politikai képviseletrôl. Írásomban nincs szándékomban a szerzôvel vitatkozni, viszont az elemzési kereteket szeretném egy kicsit tágítani.

Talán felesleges volt Toró T. Tibornak az "objektivitás ösvényeirôl letérô véleményekért és minôsítésekért" elnézést kérnie, amelyeket a "gyakorlati politikában szerzett élményekkel" magyaráz. Nem csak a vitaindító mûfaja engedi ezt meg neki, de a politikai elemzések, a mégoly szakmai igényûek sem mindig képesek megfelelni az objektivitás kritériumának. Ez egyrészt a társadalomtudományok átka, másrészt a szépsége. Egyet kell értenünk Max Weberrel, aki azt állítja, hogy a kutató nem lehet objektív témája megválasztásában; utána viszont törekednie kell az objektív elemzésre.

A vitaindító címe jelzi, hogy egy politikai cselekvés megítélésérôl szól a cikk. És sugallja, hogy a szerzônek kialakult véleménye van a címben feltett kérdésre. "Az illúziók vége" alfejezetben a szerzô "a dolgok pozitív irányban történô elmozdulása" esetén sem lát áttörést "az autonómiaprogram kiteljesedésében sem a törvénykezés, sem a végrehajtás területén".²

Toró T. Tibor sorba veszi az utóbbi két év – RMDSZ szempontjából fontos – politikai eseményeit, kiemelve az alapszerzôdést, a választásokat, a koalícióalakítást, valamint a kormányzati szerepvállalást, és ezeket az eredményesség szempontjából vizsgálja. Tanulmánya végén pedig javaslatokat fogalmaz meg az RMDSZ számára a teendôkrôl. Ezen a ponton az elemzô tanulmányból politikai programjavaslat válik.

A szerzô által felvetett kérdéseket természetesen csak egy átfogó társadalomértelmezéssel lehet megválaszolni. Szükséges lenne megvizsgálni a romániai magyarság helyzetének alakulását többféle szempont szerint. Tagadhatatlan, hogy 1989 után a romániai magyarság számára is kedvezôen alakult a helyzet, viszont kérdéses, hogy relatíve mennyivel van jobb helyzetben. És fôleg hogy milyen perspektívákat nyitott 1989 és azokat mennyire lehet(ett) kihasználni. Szakmailag felelôtlenség ezekre a kérdésekre válaszolni, de ezek rövid távon sem kerülhetôk meg.

A tanulmány a hogyanra – pontosabban a "hogyan tovább"-ra – keresi a választ, viszont nem szentel különösebb figyelmet a honnan és a merre kérdésnek. Távol áll tôlem, hogy kísérletet tegyek ennek meghatározására, ezzel a "nemzeti érdek" meghatározási kísérletének végtelen vitája közepén találnám magam. Ez ugyanakkor valószínûleg értelmetlen is lenne, mivel túl sok szempont szerint lehet ezt a kérdést megfogalmazni, amelyek közül mindegyik igaz lehet különbözô helyzetekben és különbözô korszakokban. Hasztalan és bizonyára káros lenne erre egy mindenkorra érvényes választ keresni. Ez csak egy politikai célokra jól felhasználható Kulturkampfhoz vezethet. A kérdést megkerülni viszont nem lehet. Káros csupán az lehet, ha abban hiszünk, hogy egy általánosan érvényes választ találhatunk. A politikai kérdések ütköztetésére a szerzô által javasolt belsô pluralizmus intézményesítése lenne erre a megfelelô keret.

Toró T. Tibor az RMDSZ kormánykoalíciós részvétele kapcsán felvet olyan kérdéseket, amelyek a romániai magyarság történetében – más-más összefüggésben – felmerülnek. Ezek egyrészt a belsô szervezést, másrészt az RMDSZ pártstratégiáját érintik. A két kérdés összefügg, viszont elemzési szempontok miatt fontosnak tartom külön tárgyalásukat. A klasszikus politikai pártokkal ellentétben, a nemzeti kisebbségek pártjai, az etnikai pártok kisebbségi társadalomszervezô tevékenységet is felvállalnak. Természetesen az etnikai pártoknak is van ideológiája, viszont ez az ideológia nem írható le a szocialista-liberális-konzervatív ideológiák fogalmaival. Egyes elemzôk elôszeretettel állítják, hogy a nemzeti kisebbségi pártok eszmerendszerét a nacionalizmus mint ideológia fogalomtárával ragadhatjuk meg. A nacionalizmus, Anthony D. Smith szerint, egy ideológiai mozgalom, amely megszerezni és fenntartani kívánja az önkormányzatot és függetlenséget egy olyan csoport számára, amelynek tagjai önmagukat létezô vagy potenciális nemzetnek tekintik.³ Ezeknek az elemzôknek annyiban igazuk van, hogy a kisebbségi pártok programjai bizonyos kisebbség érdekeit tekintik elsôdlegesnek, és minden más politikai kérdés ennek alárendelt. Az ideológiai megközelítés annyiban is termékeny lehet, hogy nem állami szinten elemzi a jelenséget. Hasonlóan Rogers Brubaker is – habár nem ideológiának tekinti a nacionalizmust – azt állítja, hogy a nemzeti kisebbségek nacionalizmusa "a politikai tér nemzeti vonalak mentén való átszervezésének terméke … követeli a kisebbség eltérô etnokulturális nemzetiségének állami elismerését; és igényt tart bizonyos kollektív – nemzetiségen alapuló – kulturális és politikai jogokra".⁴ Ezeket a megközelítéseket azért írtam le, mivel egyrészt el szeretnék távolodni a nacionalizmus azon értelmezéseitôl, amelyek kizárólag túltengô nemzeti érzésnek tekintik a nacionalizmust, másrészt pedig a nacionalizmus szakirodalmára támaszkodom reflexiómban, és erre építve kívánom kifejteni a vitaindító tanulmányban felvetett kérdésrôl a véleményemet.

Az RMDSZ – de általában a romániai magyarság – politikáját kisebbségi nacionalizmusnak nevezhetjük. A nacionalizmus fogalmát, amennyire lehetséges, értéksemlegesnek tekintem. Nem osztom a szakirodalom azon nézeteit, amelyek jó és rossz, keleti és nyugati, civil és etnikai nacionalizmus között tesznek különbséget. Természetesen lehet így is osztályozni, viszont nem biztos, hogy a kérdés jobb megértéséhez vezet, sôt inkább – rejtett értékítélete miatt – a kérdést elhomályosítja. Ezek az osztályozások inkább a formát ragadják meg, és eltekintenek – nézetem szerint – a lényegesebb, közös vonásoktól. Természetesen a nacionalizmus "nem érthetô meg mint nemzetcentrikus, államiságra törekvô tevékenység, … a nacionalizmus nem mindig vagy nem mindenekelôtt törekszik államiságra".⁵ Viszont a nacionalizmus – céljaiban – magában foglalja a nemzetépítést (nation-building). Hangsúlyozottan érvényes ez a többé-kevésbé kialakult nemzeti identitással rendelkezô kisebbségi csoportra.

A közép-kelet-európai elemzések általában a nacionalizmust interetnikai konfliktusként értelmezik, a többség–kisebbség viszonyát indulatok által vezérelt irracionális összetûzésként. Az "européer" politikusok, értelmiségiek is általában a kérdésnek ezt a vetületét hangsúlyozzák.⁶ Elôbbi mondatom idézôjelét szükségesnek tartottam, mivel csak a retorika illeszkedik a nyugati politikusi diskurzusba, a helyzet értékelése, elemzése viszont távolról sem üti meg a nyugaton elfogadott tudományos mércét. Figyelembe véve a politikusok (fôleg a kisebbségiek) szûk mozgásterét és a politikai helyzetet, ez racionálisnak tekinthetô, viszont a lényeges kérdések elemzését gátolja meg. Az "européer" diskurzust elhagyva, a politikusra, elemzôre könnyen rásütik a nacionalista bélyeget. Pedig ezen kérdések megkerülése, bármilyen érdek nevében, idôzített bombához hasonló.

Az elôbbiekre támaszkodva a romániai magyarság politizálását nemzetépítô folyamat keretében fogom elemezni. A nemzetépítést nem elôre megtervezhetô folyamatnak tartom, hanem inkább mint az elképzelések és a megvalósítások többé-kevésbé esetleges építményét. Politizáláson nem kizárólag a politikai szférához tartozó cselekvéseket értem. Egy kisebbség esetén általában minden kérdést politikainak tekinthetünk. Elsôsorban azért, mert a kisebbség képviselôi ezt annak tekintik. Azért használom a nemzetépítô folyamat fogalmat, mert szociológiailag hasonló mechanizmusokat figyelhetünk meg, mint amelyek a nemzetállamok kialakulásához vezettek.

Lényegesnek tartom, hogy a nacionalizmuselméleteknél a nemzet- és államépítô mechanizmusokat tartsuk szem elôtt és kevésbé a törvényszerûséget. Értem ezen, hogy az összehasonlító elemzéseknél nem a közös elemekre vagy a típusonkénti közös elemekre kell koncentrálni, hanem a hasonló mechanizmusokra, figyelembe véve az illetô nemzet sajátosságait, a történelmi és politikai helyzetet stb. Ezeknek a – sokszor esetleges – kombinációi lehetnek segítségünkre egy adott nemzet kialakulásának megértésében és ugyanakkor nem vezetnek a "grand theory" megteremtésének csapdájához. Ezek a mechanizmusok használhatók a nemzeti kisebbségeken belüli folyamatok megértésére és politikai törekvéseinek értelmezésére is. Nézetem szerint a múltbeli, sokszor kisebbségben lévô, nemzetté váló csoportok is hasonló folyamatokon mentek keresztül, mint a kisebbségbe került "nemzetrészek". Ezzel nem azt kívánom sugallni, hogy a nemzeti kisebbségek is elôbb vagy utóbb feltétlenül eljutnak az államiságig, csupán jelzem, hogy a (határon túli magyarság számára 1918 óta tartó) folyamat – nézetem szerint – leírható hasonló fogalmakkal.

Nem kívánok politikai-filozófiai kérdéseket taglalni ennek jogosságának eldöntéséhez. Csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a liberális–kommunitárius vitában az utóbbiak azt állítják, hogy amennyiben a többségnek joga van hozzá, úgy ezt a jogot a kisebbségtôl sem lehet megtagadni. Függetlenül attól, hogy ezt a jogot a többség elismeri vagy nem, a kisebbség közösségszervezése, intézményépítése ezen mechanizmusokkal folyik, abban az esetben is, ha ez nem vezet külön államisághoz.

A romániai magyarság politikatörténetében megfigyelhetünk néhány hasonlóságot. Ehhez vissza kell nyúlnunk 1918-ig, amikor az erdélyi magyarság egy már megalakult nemzetbôl nemzeti kisebbséggé válik. A romániai magyarságnak választ kellett találnia az új helyzetre. Elméleti szempontból ezt a nemzetépítô állam, az anyaország és a nemzeti kisebbség fogalmi keretben lehet elemezni.⁷ A román nemzetépítô állam 1918 után fô feladatának tekintette Erdély integrálását a román politikai, gazdasági és kulturális rendszerbe. Az ezzel a kérdéssel foglalkozó munkák közül kiemelném Irina Livezeanu könyvét, aki elsôsorban a kulturális integrálást elemzi.⁸

A magyar kisebbség egyrészt ellenállt ennek a folyamatnak, másrészt saját nemzetépítô stratégiát folytatott. Kifele (a románság fele) pártként lépett fel, míg befele (a romániai magyarság fele) mint társadalomszervezô erô. Csak az elméleti absztrakció egyszerûsíti így le a kérdést. Az országos politikában a magyarság jogait próbálta biztosítani és kialakítani az intézményes kereteket a magyarság identitásának megôrzésére. Társadalomszervezô tevékenysége a magyarság belsô kohéziójának növelésére irányult. A szocializmus éveiben, önálló politikai képviselet hiányában, a romániai magyarság elsôsorban elméleti válaszokat keresett az akkori körülmények nyújtotta lehetôségek kihasználására, illetve az esetleges rendszer bukása utáni alternatívákon gondolkodott (lásd pl. a LIMES kísérleteit). 1989 után szerkezetileg hasonló helyzet alakult ki, mint a két világháború között. A magyar képviselet ugyancsak kettôs funkciót tölt be: etnikai párt és társadalmi szervezet. A dilemmák is hasonlóak: a romániai magyarság önmeghatározása, politikai stratégiái, a román pártokhoz való viszony stb.

A nemzeti kisebbségek definíciói szinte kivétel nélkül kiemelik a sajátosságok (kulturális, nyelvi, vallási stb.) megôrzésére irányuló tevékenységét. Megôrizni csak a megfelelô jogi keret és megfelelô intézményrendszer létrehozásával lehet. Ezért a nemzeti kisebbségek politikai képviselete ezek létrehozását tekinti elsôdleges feladatának. A nemzetépítô állam úgy tekinti, hogy ezek sértik szuverenitását és akadályozzák nemzetállami ambícióit. Ez a konfliktus feloldhatatlan.

A nemzeti kisebbségek nemzeti identitásuk megôrzése érdekében olyan politikát folytatnak, amely intézményes keretet teremt e cél megvalósításához. Politikájuk nagymértékben függ az illetô állam törekvéseikhez való viszonyulásától, nagyságuktól, az anyaország támogatásától, asszimilációjuk fokától. A létrejött kényszerközösségek (Bárdi Nándor) az elôbbiek által meghatározott környezetben definiálják újra (és újra) magukat, fogalmazzák meg stratégiájukat és politikájukat, alakítják és szervezik meg politikai testületeiket és szervezik meg közösségi életüket. Ezen törekvések, mint jeleztem, a nemzetépítés mechanizmusaival írhatók le. Az elméleti maximum, az önálló állam megteremtése vagy az egyesülés az anyaországgal és anyanemzettel, valószínûleg nem valósítható meg. Az elméleti minimum, a nemzeti kisebbségek teljes asszimilációja, a közeljövôre nem valószínûsíthetô. A két véglet közötti térben zajlik a politikai harc a nemzeti kisebbség és az állam között. Naivság azt hinni, hogy valamelyik fél a közelebbi (de akár távolabbi) jövôben eléri célját, de az is naivság, hogy a felek meg tudnak egyezni egy – mindkét fél által – elfogadható kompromisszumban. Ez ellentmondana mind a nemzetállami, mind a kisebbségi politikai logikának. Az államok tovább folytatják nemzetépítô politikájukat, a nemzeti kisebbségek pedig továbbra is törekedni fognak vélt vagy valós önrendelkezési joguk érvényesítésére.

Többféle elképzelés létezik az etnikai konfliktusok⁹ kezelésérôl. Ezekbôl az általam legfontosabbnak tartott kettôt emelem ki. Elismerve a különbségeket, az egyik azt hangsúlyozza, hogy a kölcsönös megismeréssel, kölcsönös toleranciával, együttmûködéssel a konfliktusok csökkenthetôk, esetleg megoldhatók és így megteremthetô a "békés egymás mellett élés".¹⁰ A másik azt állítja, hogy a konfliktusok úgy oldhatók meg, hogy a kisebbség számára biztosítani kell a különbséghez való jogot, valamint azt, hogy ezzel a joggal úgy éljen, ahogy jónak látja, természetesen tiszteletben tartva az állam egységét. Ez az utóbbi etnikai szegregációhoz vezet, egy párhuzamos társadalom kialakításához.

A vitaindítóban felvetett kérdésekre csak úgy lehet válaszolni, ha figyelembe vesszük a tényleges politikai lehetôségeket és a romániai magyarság nemzetépítô törekvéseit. A tényleges politikai lehetôségek nagyban függnek a különbözô elemzôk helyzetértékelésétôl.

A fentiek értelmében a radikális/mérsékelt vagy helyzetet teremtô/helyzetben gondolkodó párosokat a nemzetépítô modell keretén belül fogalmaznám újra. A radikális/mérsékelt páros a politizálási stílust és a román nyilvánosság percepcióját tükrözi. A helyzetben gondolkodó, illetve helyzetet teremtô páros az aktuálpolitikai stratégiákat jellemzi. Természetesen mindkét páros egyben címkézést is jelent. Az RMDSZ-en belüli politikai csoportok ilyen megfogalmazásokkal határolják el magukat és a többieket maguktól.

A feljebb leírtak értelmében a csoportok közötti válaszvonalat úgy húznám meg, hogy kik azok a politikusok az RMDSZ-en belül, akik a nemzetépítô modellben gondolkodnak, és kik azok, akik nem. Az elôbbiek úgy látják, hogy az etnikai integráció nem kívánatos, és jogilag biztosított önálló intézményrendszer keretében képzelik el a romániai magyarság számára az identitás megôrzését. A másik csoport abban hisz, hogy általános társadalmi és etnikai integráció szükséges a kulturális identitás megôrzése mellett, kevesebb figyelmet szentelve a kollektív jogoknak.

Ez a felosztás perspektíva szerint csoportosítja az RMDSZ-politikusokat. Az elôbbiek a hosszú távra, az utóbbiak a rövid távra helyezik a hangsúlyt. Mindkét politikai nézet mellett és ellen felhozhatók érvek. Esetleges hibás aktuálpolitikával biztosíthatók a romániai magyarság számára a megmaradást jelentô intézmények? Esetleges téves, elrugaszkodott nemzetstratégia nem ássa alá az eddigi (rész)eredményeket?

Támaszkodva a fentebb leírtakra, úgy gondolom, hogy a kormánykoalícióban való részvételt a nemzetépítés kritériuma szerint kell értékelni. Ezek közül megfogalmazok néhányat:

1. Biztosította-e, vagy bízhat-e az RMDSZ, hogy biztosítani fogja a jelenlegi kormány a magyar intézmények megteremtésének lehetôségét?

2. Van-e rá kilátás, hogy a kormánykoalíció által uralt parlamenti többség olyan törvényeket hozzon, amelyek elmozdulást jelentenek az önrendelkezés irányában?

3. Milyen hatással volt/van a kormánykoalícióban való részvétel a belsô demokráciára?

4. Mennyire segíti elô vagy gátolja a kormánykoalícióban való részvétel a társadalomszervezést?

A kormányba lépés eredményeinek milyen ára van?

Csak néhány kérdést vetettem fel, a választ az olvasóra bízva. Természetesen a kérdés csak elméletileg ilyen egyszerû. Nem részt venni a kormányban egészen mást jelent, mint kilépni a kormányból. Az RMDSZ kényszerhelyzetben van. Kilépésével olyan politikai pártokat segítene kormányra, amelyek még kevesebb jóindulattal viszonyultak az RMDSZ által felvetett kérdésekhez. Kormányon maradva felelôsséget kell vállalnia nemcsak az eredményekért/eredménytelenségért, hanem meg kell indokolnia, hogy miért lépett be garanciák nélkül a koalícióba.

—————————————

¹ Mikó Imre: Huszonkét év: az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tôl 1940. augusztus 30-ig. Studium, Budapest 1941. 6.

² Toró T. Tibor: Az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalása: zsákutca vagy kiút egy hatékonyabb politikai érdekképviselet felé? Magyar Kisebbség 1988/1.

³ Anthony D. Smith: Theories of Nationalism. Duckworth, London 1971. 171.

⁴ Rogers Brubaker: Ártalmas állítások: mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélô 1996 október. 7. szám. 28.

⁵ I.m. 27.

⁶ Szükségtelennek tartom, hogy reflexiómban kitérjek az uszító retorikát alkalmazó politikusokra.

⁷ Rogers Brubaker: National Minorities, Nationalizing States, and External National Homelands in the New Europe. = Brubaker: Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge University Press, 1996.

⁸ Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building & Ethnic Struggle, 1918–1930. Cornell University Press, Ithaca and London.

⁹ Ezen nem csak az erôszakos konfliktusokat értem.

¹⁰ Lásd például a különbözô alapítványok által támogatott "conflict management" tanfolyamokat.