Vincze Gábor

A Groza-kormányt támogató
Magyar Népi Szövetség

Az RMDSZ elôdje, az 1944 ôszén megalakított magyar érdekvédelmi szervezet, a Magyar Népi Szövetség 1945. március 6-tól, Petru Groza miniszterelnökké történô kinevezésétôl kezdve támogatta a kormányt. Az MNSZ vezetôségének ez a politikája mindaddig általános helyeslésre talált, amíg az erdélyi magyar társadalom nagy többsége is bízott a miniszterelnök ígéreteiben. Amint azonban egyre inkább eluralkodott a csalódottság érzése, mind többen bírálták az MNSZ vezetôségét...

Az alábbiakban igen vázlatosan bemutatom, mivel magyarázható az, hogy az elsô hónapokban a Népi Szövetség kommunista vezetése mellett a magyar társadalom nagyobb része ugyancsak "kormánypárti" volt; mi okból ábrándult ki a "magyarbarát" Groza-kormányból és az azt feltétel nélkül támogató MNSZ-vezetésbôl a magyarság egy jelentôs része; az elôállt politikai válságból milyen kiutat kerestek mindazok, akik szerint zsákutcába vezetett az MNSZ vezetésének korábbi politikája; végül pedig eltöprengek azon, hogy mennyire volt (és kinek) hasznos az MNSZ-vezetés kormánytámogató politikája.

1. A "kommunista térnyerés"

Amikor 1944. augusztus 23-án a román király végrehajtotta nevezetes politikai/katonai fordulatát, aligha sejtette, hogy országának sorsa már meg van pecsételve: hiába állt át ugyanis Románia a másik oldalra, a nagyhatalmak mégis csak legyôzött országként kezelték, ráadásul az angolszász országok hozzájárulásával Románia is a szovjet érdekszféra részévé vált. Ennek következménye már az ôszi hónapokban is érzékelhetôvé vált: a megszálló szovjetek számos helyen – a kommunisták oldalán – beavatkoztak a helyi politikai csatározásokba, Észak-Erdélyben pedig a román adminisztráció kiutasítása után a kommunisták vezette "népfrontos" koalíció, az Országos Demokrata Arcvonal¹ kezébe került a hatalom.

A fenti körülmények természetesen a magyar kisebbség politikai önszervezésére is kihatottak. A magyar kommunisták (hátuk mögött a szovjet támogatással) ugyanis megakadályozták, hogy a polgári-konzervatív erôk valamilyen politikai formációt létre tudjanak hozni.² Ennek következtében a magyar baloldal (kommunisták, szociáldemokraták, az ún. népi baloldalhoz tartozó értelmiségiek) már 1944 ôszén monopolhelyzetbe került, a magyar polgári erôk pedig perifériára szorultak – akkor, amikor a román jobboldal a "kiugrásnak" köszönhetôen még erôs pozíciókkal rendelkezett.

A magyar baloldal politikai monopóliumának kialakulásához azonban – anélkül, hogy észrevette volna – a nacionalista román jobboldal is hozzájárult, ugyanis az 1944. ôszi atrocitások – amelyeket a történelmi pártok politikusai hallgatólagosan vagy egészen nyíltan támogattak! –, valamint a különbözô magyarellenes intézkedések a magyar társadalom jelentôs részét balra "tolta". A magyarság nagy része ezért '44 végén, '45 elején úgy látta: csupán a román baloldal hatalomra kerülése akadályozhatja meg az atrocitások kiújulását, illetve a kisebbségi sérelmek orvoslása is csupán egy "demokratikus" (tehát baloldali) kormánytól várható.

2. A "magyarbarát" Groza-kormány

1945. március 6-án a király Petru Grozát csupán Sztálin megbízottja, A. J. Visinszkij durva követelésére, zsarolására volt hajlandó kinevezni.³ A szovjet külügyi népbiztoshelyettes "puccsát" azonban az tette lehetôvé, hogy Románia mint katonailag megszállt, "volt ellenséges állam" a békeszerzôdés aláírásáig elvesztette szuverenitását; a tényleges fôhatalmat a gyôztes nagyhatalmakat képviselô Szövetséges Ellenôrzô Bizottság (SZEB) nevében a Szovjetunió gyakorolta. A Groza-kormány tehát olyan kormány volt, amelyet egy gyôztes hatalom kényszerített a vesztes országra. A román politikai közvélemény nagy része már csak emiatt is elutasította a kormányt, hiszen azt illegitimnek tartotta. (A társadalom nagy többségét persze nem ilyen "jogászi okoskodások" vezették, amikor "oroszbérencnek" tartotta a kormányt, hanem csupán az orosz/szovjet-, illetve a kommunistaellenessége miatt állt szemben az újdonsült hatalommal.)

Joggal merülhet fel a kérdés: ha a kormánynak ennyire csekély volt a támogatottsága, miért nem vette elô a régi, "jól bevált" eszközt, vagyis miért nem folytatta a jobboldali pártok nyíltan magyarellenes politikáját?

Groza nem is akarta folytatni, részben pedig nem is folytathatta (legalábbis a korábbi nyíltsággal és brutalitással!) a jobboldali pártok magyarellenes politikáját. Arról van szó ugyanis, hogy Groza széles körû magyar mûveltséggel, kiterjedt magyar baráti kapcsolatokkal rendelkezô politikus volt, akirôl feltételezhetô, hogy kedvelte a magyarságot és ôszintén törekedett a románok és magyarok összebékítésére.

Az is bizonyos azonban, hogy "magyarbarát" kijelentéseit és intézkedéseit nem lehet csupán érzelmi motivációkra visszavezetni. Egyrészt Sztálin nevezetes március 9-i táviratában azért engedélyezte, hogy a román adminisztráció visszatérhessen Észak-Erdélybe, mert a Groza-kormány "a kívánatos rendért és csendért, a nemzetiségek jogainak biztosításáért" felelôsséget vállalt.⁴ Másrészt Groza azzal is tisztában volt, hogy mindaddig, amíg a béketárgyalások nem érnek véget, az országban olyan magyarságpolitikát kell folytatni, amely meggyôzi a budapesti területi követeléseket (egy ideig) támogató nyugati nagyhatalmakat, hogy Románia a határok módosítása nélkül is tudja kezelni a "magyarkérdést". Nem véletlen, hogy a kormány magyar kisebbséggel kapcsolatos politikája és a béketárgyalások alakulása közt meglehetôsen szoros összefüggést lehet kimutatni: amíg bizonytalan volt a magyar–román határ sorsa, Groza is "engedékenyebbnek" bizonyult. A külföld felé folyó propaganda-hadjáratának legfontosabb eleme éppen e "magyarbarát" politika folytonos hangoztatása volt – természetesen a továbbra is létezô magyar sérelmek elhallgatásával, és a "vívmányok" fölnagyításával. (A bukaresti magyar diplomáciai képviselet egyik jól értesült román informátorának is az volt a véleménye 1946 elején, hogy "a Groza-kormány által inaugurált egyenjogúsítási politika a legfontosabb érve a román békeelôkészítô tevékenységnek"!⁵)

Végezetül pedig úgy vélem, hogy e "magyarbarát" politikának volt még egy belpolitikai oka is: mivel a többségi román társadalom döntô része elutasította a kormányt, Grozának a parlamenti választások elôtt igen jól jött a magyar kisebbségtôl kapott támogatás.

A dilemma azonban ott van – és úgy vélem, ez Groza ellentmondásos magyarságpolitikájának egyik nyitja –, hogy míg a miniszterelnök tisztában volt azzal: országának alapvetô érdekei azt diktálják, hogy (legalább idôlegesen) "demokratikus nemzetiségpolitikát" folytasson, ezt a politikát a jobboldali ellenzéki pártok híveitôl (akik a román társadalom nagyobb részét tették ki), az államigazgatási apparátuson keresztül (amely gyakorlatilag számos rendeletét szabotálta) a kormánykoalíció pártjai támogatóinak jelentôs részéig ellenezte, elutasította. (Egy 1947 nyarán, Iklódi Dezsô magyar követségi tanácsossal folytatott beszélgetésben még Groza is célzott arra, hogy az RKP és RSZDP vezetésében is vannak ellenzôi "magyarbarát" politikájának: "a magyar kérdéseknél ... erôs belsô ellenzékkel kell megküzdenie [mondja Groza Iklódinak] – úgy, mint a magyar egyetem kérdésében, a CASBI-ügyekben is. Az összes pártok, még saját pártja, az Ekésfront is ellene foglalt állást..."⁶)

Mindezek alapján úgy látom, hogy a miniszterelnök sem igen tehetett mást, mint lavírozni igyekezett a többségi sovinizmus "tûrôképessége", másrészt a magyar kisebbség elvárásai, követelései között. Emiatt pedig 1945 nyarától egyre érzékelhetôbbé vált, hogy igen nagy lett a különbség a miniszterelnök által meghirdetett elvek, a magyar kisebbség képviselôinek tett kijelentései, ígéretei, valamint politikai gyakorlata között... (Végezetül megjegyzem, a kormánynak a "magyarkérdés" kapcsán folytatott lavírozását, taktikázását az is megkönnyítette, hogy kormányzási koncepciója arra az RKP által 1944 szeptemberében közzétett programtervezetre épült, amely a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban csak olyan általánosságokat tartalmazott, mint például: meg kell tiltani a nemzeti és felekezeti kisebbség üldözését, valamint szükséges "valamennyi nemzetiség együttmûködésének biztosítása".⁷)

3. A "kormánybarát" MNSZ

A Magyar Dolgozók Szövetsége (mely 1935–38 közt a kommunista párt legális fedôszerve volt) 1944. szeptember elején az RKP utasítására országos szervezkedésbe kezdett – majd rövidesen Romániai Magyar Népi Szövetségre változtatta megnevezését. Október elején a szövetség bukaresti képviselôi bejelentették csatlakozásukat az ODA programtervezetéhez – ezzel pedig nyilvánvalóvá tették, hogy az MNSZ a kommunista párt szövetségesének számít.

A magyar kommunisták vezette MNSZ által támogatott Groza-kormány kezdetben élvezte a magyar társadalom nagy többségének bizalmát, csakhogy a kormány elsô intézkedései (például a földreform⁸), majd a sok beváltatlan ígéret, az újabb és újabb, a magyar kisebbséget sújtó jogszabályok (lásd az elsô dokumentumot) hatására a magyar társadalom egyre nagyobb része – a leglényegesebb kérdésekben – nem látott különbséget "az elmúlt 22, illetve 27 év reakciós kormányainak s a felszabadulás óta létesült, demokratikus jelszavakat zászlójukra tûzô román kormányok nemzetiségi politikája között".⁹ Mivel magyarázható ezek után, hogy a magyar kisebbség érdekvédelmét fölvállaló MNSZ továbbra is kitartott a Groza-kormány mellett?

A magyarázat talán ott keresendô, hogy a szövetség vezetôi egyszerûen nem láttak más alternatívát, mint hogy a "magyarbarát" kormányt minden körülmények közt támogatni kell. Amint a kormánnyal szembeni bizalom csökkenni kezdett, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy milyen komoly belsô törésvonalak húzódnak meg a szövetségen belül.

A szélsôbalos szárny (melyet a kortársak "romanofil"-nek neveztek) nagyrészt regáti, dél-erdélyi vagy 1940-ben Észak-Erdélybôl délre menekült madoszosokból/kommunistákból állt. (Olyan ismertebb politikusok sorolhatók ide, mint a Czikó testvérek, Juhász Lajos, Csákány Béla és Bányai László.) Közös jellemzôjük – a magyar értelmiséggel szembeni általános gyanakváson túl – az volt, hogy számukra a "román demokrácia" (tehát a Groza-kormány, az RKP) támogatásával szemben másodlagos, harmadlagos probléma volt a magyar kisebbség sérelmeinek kérdése. Éppen ezért az MNSZ-t sem elsôsorban kisebbségi érdekvédelmi szervezetnek tekintették, amit jól mutat a Bányai László egyik bizalmas feljegyzésében olvasható kijelentés: "A párt egyik tömegszervezete a Magyar Népi Szövetség, amelynek célja, hogy a magyar nemzetiségûeket megszervezze és harcba vigye a fasizmus ellen, az ország demokratizálódásáért, a népek közötti egyetértésért. A párttagoknak ezt a vonalat kellett bevinni a szervezetbe..."¹⁰

Az ún. centristák közé azok az észak-erdélyi (és néhány dél-erdélyi) madoszos múlttal rendelkezô politikusok, értelmiségiek (pl. Demeter János, Balogh Edgár, Sáry István, illetve az MNSZ elnöke, Kurkó Gyárfás) sorolhatók, akik bár fontosnak tartották a sérelmi politizálást, azonban úgy gondolták, ezt csak addig a határig szabad folytatni, ameddig nem veszélyeztetik "követeléseikkel" a kormány fönnmaradását.

Meg kell jegyeznem, hogy a "romanofilek" és a centristák minden ellentétük ellenére egy dologban maradéktalanul egyetértettek: szinte a szövetség megalakulásától kezdve követelték a "magyarság sorainak megtisztítását".¹¹ A Balogh Edgár által rendszeresen hangoztatott "kétoldali reakció" nem jelentett mást, mint hogy ha a román elvtársaink össztüzet zúdítanak a "maguk fasisztáira" (mai szóhasználattal: "szélsôségeseikre"), akkor nekünk is kötelességünk ezt tenni – még akkor is, ha valódi magyar fasisztáink (imrédysták – "szélsôségesek") nincsenek, mert már rég elmenekültek a visszavonuló hadsereggel. Ez a felfogás azért is veszélyes volt, mert megteremtette a lehetôségét a politikai boszorkányüldözésnek.

Végül pedig a szövetség "jobbszárnyát" azok a jórészt polgári származású értelmiségiek alkották (a legismertebb közülük Nagy Géza és Pásztai Géza voltak), akik egyetértettek ugyan azzal, hogy a magyar kisebbségnek kényszerûen a baloldalon kell szövetségest keresnie, azonban egyrészt elítélték az országos vezetésnek a Groza-kormány iránti – szerintük túlzó – lojalitását, másrészt határozottabb sérelmi politizálást szorgalmaztak.

Az MNSZ azonban nemcsak "kívülrôl" támogatta a "magyarbarát" Groza-kormányt, hanem – és ez kevéssé köztudott – tulajdonképpen kormánytényezônek is tekinthetô, annak ellenére, hogy – bár a kormányt adó ODA tagja volt – hivatalosan nem volt tagja a kormánynak.¹² Ugyan a szövetség miniszteri vagy államtitkári tárcával nem rendelkezett, azonban három székely megye (Csík, Udvarhely, Háromszék) élére az MNSZ embereit nevezték ki prefektusoknak, több észak-erdélyi megyében pedig magyar alprefektusokat állítottak,¹³ ezenkívül a Népi Szövetség két ismert személyiségét miniszteri tanácsossá nevezték ki. A bukaresti származású kommunista politikus Czikó Nándor a nemzetiségi/kisebbségügyi minisztérium, Méliusz József temesvári író pedig a propagandaminisztérium tanácsosa lett.¹⁴ (1946. október elején, hat héttel a parlamenti választások elôtt pedig Felszeghy Ödönt a nemzetnevelésügyi minisztérium vezértitkárává nevezték ki.)

Feltételezésem szerint nem tekinthetô véletlennek, hogy e három személyt nevezték ki a fenti pozíciókba. Czikó és Méliusz mellett az szólhatott, hogy régi madoszosok, ráadásul bukaresti, illetve dél-erdélyi illetôségûek voltak, tehát nem lehetett ôket azzal vádolni (mint az észak-erdélyi magyar baloldaliak egy részét), hogy 1940–44 közt "megfertôzte a Horthy-nacionalizmus". Felszeghyt valószínûleg azért ajánlotta az MNSZ-vezetés a tisztségbe, mert ez utóbbi személy bírta az országos vezetôség bizalmát, ellentétben a szakmailag legalább olyan rátermett Nagy Gézával, aki azonban a szövetség "jobbszárnyához" tartozott.

4. A politikai válság

Az MNSZ-en belül végül nem is amiatt robbant ki komoly belsô válság, mert a szövetség által támogatott kormány jórészt csak ígérgetett, hanem azért, mert a központi végrehajtó bizottság 1945 novemberében a marosvásárhelyi intézôbizottsági ülésen – Groza és Luka László/Vasile Luca nyomására – egy olyan értelmû nyilatkozat kiadását erôszakolta ki, amely szerint a magyar kisebbség érdekképviseleti szervezete magyar–román viszonylatban elutasít minden területváltoztatást.¹⁵

Amint a magyar sajtóból ismertté vált a kiáltvány szövege, igen nagy lett a felháborodás. (Olyan hírek is elterjedtek, miszerint a kiáltványt azért csak napokkal késôbb jelentették meg az MNSZ lapjaiban, mert a vezetôség attól tartott, hogy ha a székelyek megismerik az ominózus szöveget, bicskával mennek neki az intézôbizottság tagjainak...) Sokan azért bírálták a szûkebb vezetést, mert az olyan pillanatban foglalt állást a trianoni magyar–román határ változatlansága mellett, amikor a két ország határvitája a béketárgyalásokon még korántsem volt lezárva és volt némi remény arra, hogy legalább a Partiumot (vagy annak egy részét) Magyarországhoz csatolják. Mások szerint a kiáltvány kiadása eleve ellentétes volt a szervezeti szabályzattal, hiszen ilyen nagy horderejû kérdés meghozatalához össze kellett volna hívni a kongresszust.

Arról, hogy helyes volt-e a kiáltványt kiadni, máig folyik a vita. Mindazok, akik ezt ma is helyesnek tartják, azzal érvelnek, hogy utólag az MNSZ vezetôit igazolták az események, hiszen öt hónappal késôbb a nagyhatalmak mégis visszaállították a trianoni magyar–román határt. Csakhogy ezt 1945 novemberében még egyáltalán nem lehetett biztosra venni! Az eddigi kutatásaim alapján én úgy vélem, éppen azért volt fontos Grozának és Lukának, hogy szövetségeseiktôl kicsikarják a kiáltvány kiadását, mert Bukarestben erôsen tartottak attól: esetleg mégis Magyarország javára döntenek a nagyhatalmak. Éppen ezért azt hitték, hogy a kiáltvány "meglobogtatása" után Párizsban majd a javukra döntenek a "békecsináló" nagyhatalmak képviselôi.¹⁶

Az MNSZ kommunista vezetését szerintem egyrészt ugyancsak a hit vezérelte: azt hitték, hogy a Grozáék által erôltetett kiáltvány kiadásával megerôsítik a kormány pozícióját, "cserébe" pedig késôbb több "engedményt" tudnak kicsikarni. Másrészt azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy az MNSZ-vezetés madoszos tagjai már a 2. bécsi döntést is elítélték és az RKP programjának megfelelôen Románia területi integritását támogatták...

Az MNSZ vezetôi tudták, hogy milyen széles körû felháborodást fog kiváltani a kiáltvány kiadása, mégis vállalták a népszerûségvesztés kockázatát, ami be is következett: '45 végén, '46 elején az értelmiség körében szinte tömegessé vált a szervezetbôl történô kilépés, számos helyen leváltották azt a helyi vezetôséget, amely egyetértett az országos vezetôséggel. Egyre többen meggyôzôdéssel állították, hogy az MNSZ az RKP "fiókszervezete".

A politikai válság következményeként a magyar társadalom politikai tagozódásában 1945 végén nagyobb elmozdulás történt: az MNSZ-bôl kiábrándultak másfele kezdtek tájékozódni. Erre utal Kacsó Sándor is az 1945 végén vele folytatott beszélgetésben. Beszélgetô partnerének, Gyöngyössy István bukaresti követségi tanácsosnak ugyanis kifejti, hogy az MNSZ-bôl kiábrándult magyar tömegek "falusi része az egyházak felé fordul, a városi munkásság pedig a szociáldemokrata párt magyar tagozatába helyezkedik el". Azt is megjegyezte, hogy: "Félô azonban, hogy azok a magyar elemek, amelyek sem a szociáldemokrata párt, sem az egyházak felé vezetô utat nem találták meg, esetleg választás esetén Maniuékra, a legnacionalistább mai román pártra fognak szavazni, annál is inkább, mert Maniuék ügyes taktikával máris próbálják fôleg a vidéki magyarság szavazatait maguk felé fordítani."¹⁷ Kacsó elôbbi állítását több egykorú forrás is megerôsíti. Egy Erdélybôl származó jelentés anonim szerzôje úgy becsüli, hogy 1945 végén az erdélyi magyarságnak már csak 20%-a kötôdött az MNSZ-hez – miközben az RSZDP Magyar Bizottságának befolyása egyre nôtt. (Az illetô szerint az RKP-hoz a magyarság kb. 5%-a tartozik.) Figyelemre méltó az informátornak az az észrevétele is, miszerint "az erdélyi magyarság nagy többségének nincs a saját meggyôzôdésének megfelelô politikai szerve. Elvi megítélés szempontjából a magyarországi Független Kisgazda, Földmunkás- és Polgári Párthoz hasonlítható."¹⁸

5. Kiútkeresés a politikai válságból

Az MNSZ országos vezetôsége a szövetséggel szembeni bizalmi válság leküzdésére, népszerûségének visszaszerzésére egyrészt a helyi vezetôségek "kiszélesítésével" próbálkozott, vagyis olyan közismert, tekintélyes személyiségek bevonásával, akik addig kívül álltak a szövetségen. Ez a törekvés sikertelenül végzôdött.¹⁹ Másrészt márciustól offenzív sérelmi politizálásba kezdtek, aminek az egyik leglátványosabb jele az áprilisi brassói intézôbizottsági ülésen meghozott határozat volt, amelyben keményen bírálták szövetségesüket, a Groza-kormányt, illetve azokat a minisztereket (elsôsorban Lucreþiu Pãtrãºcanu igazságügy-minisztert), akik újabb és újabb, a magyar kisebbséget sújtó intézkedéseket hoztak. A jobboldali sajtó természetesen ezt a "támadást" nem hagyta szó nélkül. A nacionalista újságírók szerint a Groza-kormány magyarságpolitikája csôdöt mondott, mert "a túlzott engedményekkel sem tudta megakadályozni azt, hogy a Magyar Népi Szövetség a románságot a legkritikusabb pillanatokban hátba ne döfje".²⁰

Végeredményben az MNSZ erélyesebb fellépésének valóban meglett a hatása: 1946 nyarán-ôszén több, a magyarság számára kedvezô intézkedés született – csakhogy mindez már a közelgô választásoknak is köszönhetô, ugyanis a kormány ezen a téren megnövekedett "aktivitása" szerintem részben azzal magyarázható, hogy Groza szövetségese, az MNSZ megfogyatkozott népszerûségét néhány "hangulatjavító" intézkedéssel is növelni akarta...

A Romániai Szociáldemokrata Párt Országos Magyar Bizottsága sajtójában 1945 végétôl kezdte élesen kritizálni az MNSZ-vezetést az addig folytatott politikájáért. Egyfelôl megkérdôjelezték, hogy az MNSZ még mindig akkora tömegtámogatással rendelkezik, mint amit az országos vezetôség (és az MNSZ-sajtó) hangoztat. Másfelôl támadták a szövetség vezetôségének azt a törekvését, amely arra irányult, hogy egyrészt monopolizálja, mintegy kisajátítsa a magyar kisebbség érdekvédelmét ("szûnjék meg az az ostoba elmélet, hogy egy nemzetiséget csak egy embernek vagy egy politikai alakulatnak szabad szerveznie" – írta Lakatos István az egyik vezércikkében²¹), valamint hogy "rátenyereljen", "bekebelezze" a magyar társadalom nagy múltú intézményeit (mint az EMGE, EME, EKE).

A politikai válságból történô kiutat a magyar szociáldemokraták abban látták, hogy létre kell hozni egy olyan – valóban "népfrontos" – szervezôdést, amelyben nem csupán a kommunista párthoz közel álló MNSZ, hanem a magyar szociáldemokraták, a baloldaltól távol álló, egyházaikhoz kötôdô vidéki földmûvesek vagy a liberális középosztály képviselôi is helyet kapnának.²² A Magyar Demokrata Népfront létrehozásának terve elôször 1946 márciusában vetôdött fel (lásd a második dokumentumot), a sajtóban azonban csak májusban jelent meg ez az elképzelés. Eleinte a színfalak mögött, majd nyáron már a magyar sajtóban is heves vita folyt az MNSZ és az Országos Magyar Bizottság vezetôi közt a Népfront létrehozásának kérdésérôl. Végül a tervbôl nem lett semmi, az MNSZ vezetôi a szociáldemokraták elképzelését elutasították, így azok kénytelenek voltak pártjuk listáján indulni a választásokon.²³ (Az elutasításban az RKP nyomása mellett az is szerepet játszhatott, hogy a Népfront megalakítása után az MNSZ vezetôi nem hangoztathatták volna, hogy a szövetség az erdélyi magyarság "anyaszervezete"...)

Végül bizonyos körökben felmerült egy olyan megoldás is, miszerint az MNSZ-bôl kiábrándult falusi földmûvesek számára egy, a magyarországi Kisgazdapárthoz hasonló politikai alakulatot kellene szervezni. Az eddig megismert forrásokból csupán az derül ki, hogy ez az elképzelés benne volt a politikai köztudatban mint egyfajta alternatíva, ám tényleges politikai szervezkedésre az adott körülmények közt már nem került (nem kerülhetett) sor.²⁴

6. A kormánytámogató politika mérlege

Az MNSZ vezetôinek a Groza-kormányt támogató politikája a miniszterelnök, illetve a bukaresti politikai elit szemszögébôl mindenképpen pozitívnak mondható. Egyfelôl azért, mert – az MNSZ vezetôinek segítségével – a kormány el tudta hitetni a külfölddel (a magyarországi politikusok és közvélemény nagy részével, valamint a nyugati vezetôkkel), hogy Bukarest valóban "demokratikus nemzetiségpolitikát" folytat, és hogy az erdélyi magyarság "meg van elégedve sorsával", "jól érzi magát" Romániában. (Arról, hogy a helyzet egészen más, a magyarországi közvélemény a honi sajtóból nem értesülhetett, a valós helyzetet feltáró, a budapesti külügyminisztérium által összeállított és a párizsi béketárgyalásra kijuttatott memorandumok pedig nem tudták semlegesíteni a román kormány profi módon mûködô propagandáját.) Másfelôl az erdélyi magyar társadalom egy részével kétségkívül sikerült elhitetni: az "átmeneti problémák" ellenére a grozai magyarságpolitika végül mégiscsak biztosítani fogja a magyar kisebbség teljes nemzeti egyenjogúságát a többségi nemzettel.

Ha az erdélyi magyarság szemszögébôl nézzük, a mérleg meglehetôsen felemás. A legnagyobb pozitívumot a magyar nyelvû oktatás teljes vertikumának, sôt egy (jogszabállyal ugyan nem szentesített) de facto oktatási autonómiának a kiépítése jelenti. Ebben a sikerben azonban igen nagy szerepet játszik az a tény, hogy a kormány hatalomra kerülése után (az éppen folyó béketárgyalások miatt) nem volt abban a helyzetben, hogy egy tollvonással felszámolhassa az ún. észak-erdélyi köztársaság idôszakából öröklött magyar egyetemet és a széles körû magyar iskolahálózatot, önálló magyar tanügyigazgatást. (Szabédi László találóan fogalmaz a Jordáky Lajoshoz 1946 áprilisában írott levelében: "Román politikus számára a magyar kérdés csak a következô színben jelentkezhetik: mindent megadni a magyaroknak, amit meg-nem-adni lehetetlen..."²⁵)

Játszott-e valamilyen szerepet az elôbbi sikerben az a tény, hogy 1946 októberében magyar vezértitkárt neveztek ki a nemzetnevelésügyi minisztériumba? Szerintem vajmi keveset. Az elért eredmények még ezt megelôzôen születtek, és Felszeghy kinevezése után fél évvel, 1947 közepén ismét megszorító intézkedések láttak napvilágot a magyar tanügyben.

Valójában a nemzetiségi/kisebbségi minisztérium magyar tanácsosának, Czikó Nándornak sem volt semmi része abban, hogy egy-egy jogszabályt végül sikerült módosíttatni. Ne essünk illúziókba. Bukarestben a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikát nem a nemzetiségi/kisebbségi "alminisztériumból"²⁶ irányították; a stratégiai/taktikai döntéseket nem Gh. Vlãdescu-Rãcoasa "nemzetiségi alminiszter" hozta, hanem az RKP szûkebb vezetôsége (jórészt Luka László/Vasile Luca), illetve személyesen Petru Groza!

Mi az, amit ezenkívül eredménynek könyvelhetett el az MNSZ vezetése? Balogh Edgár például már azt is sikernek tekintette, hogy az EME-t, az EMGE-t és a többi patinás magyar intézményt nem szüntették meg még 1945-ben. (Szerintem viszont ez sem az MNSZ "érdeme", sokkal inkább a kormányé, amely még nem látta elérkezettnek az idôt arra, hogy ezeket a "horthysta" intézményeket "demokratizálja", vagyis fölszámolja...)

Ha pedig a magyar gazdasági intézményrendszer sorsát nézzük, egyértelmû a kudarc. A CASBI-törvényt és végrehajtási utasítását, amellyel gyakorlatilag nacionalizálták az erdélyi magyar kereskedelmi, ipari, szállítási vállalatokat, pénzintézeteket, és magyar kisemberek ezreit tették nincstelenné, nem sikerült módosítani, mint ahogy a földreformtörvény magyarellenes intézkedéseit is csak akkorra módosították, amikor már szétosztásra kerültek a földbirtokok...

Miért tartottak ki akkor a végsôkig az MNSZ kommunista vezetôi a kormány mellett (és miért támogatta még 1946-ban is a magyar társadalom egy jelentôs része)?

A Kurkó-féle vezetés részben azért, mert ideológiai meggyôzôdésük miatt föl sem merülhetett, hogy a kisebbségvédelmi küzdelemben más szövetséges is lehetne, mint a kommunista párt. Egy lapra tettek föl mindent. Hittek abban, hogy a "demokrácia kiteljesedésével" (vagyis a kommunista egyeduralom kiépülésével) a magyar kisebbség kérdése sem lesz többé "kérdés"...

Az MNSZ vezetôségének bírálói, ellenfelei közül sokan szorgalmazták, hogy az MNSZ tartson nagyobb távolságot a kormánytól és az RKP-tól, folytasson önállóbb politikát. Azt azonban sem az MNSZ "jobbszárnya", sem a magyar szociáldemokraták nem szorgalmazták, hogy az MNSZ fordítson hátat a Groza-kormánynak, mert az számtalan ígéretét nem tartotta be, mert bizonyos területeken tovább folytatta a korábbi kormányok jogfosztó politikáját!

Mindazok pedig, akik elutasították a baloldali orientációt, bármilyen jó szándékúak voltak is, illúziókat kergettek. Nem vették ugyanis észre, hogy az erdélyi magyarság kényszerpályára került a második világháború után. A kisebbségi sérelmek orvoslását, a jogegyenlôség biztosítását ugyanis kizárólag attól a kommunista párttól lehetett remélni, amely bár a nemzetiségi pluralizmust (legalábbis a világháború utáni néhány évben) támogatta, ám a politikai totalitarizmust képviselte. (1945-ben igen kevesen – talán egy Márton Áron – látták elôre, hogy a kommunisták ölelése halálos ölelés lesz!) A másik oldal, a történelmi pártokkal kötendô szövetség (túl azon, hogy e pártokat már 1947 nyarán szétverték, amit csak igen kevesen láttak/láthattak elôre) azért sem jöhetett létre, mivel – bár a politikai pluralizmust támogatták – az etnikai totalitarizmust képviselték.

Hiába fordultak el tehát sokan 1945 végén csalódottan a Groza-kormánytól – nem volt hova fordulni. A kör bezárult.

Az itt közölt két dokumentum közül az elsôt, egy nagyobb összefoglaló jelentést föltehetôen Demeter Béla, a budapesti Béke-elôkészítô Osztály Erdély-szakértôje állította össze. Ez az anyag tulajdonképpen egy késôbbi tanulmányának az elsô változata. A második dokumentum Nékám Sándornak, a bukaresti Magyar Politikai Misszió vezetôjének jelentése a magyar külügyminisztérium számára. A dokumentumokban terjedelmi okokból az általam kevésbé fontos részleteket elhagytam, a kiemelések tôlem származnak. A jegyzeteket ehhez a közléshez készítettem.

—————————————

¹ Az Országos Demokrata Arcvonal a Frontul National Democrat korabeli, némileg eufemisztikus fordítása.

² Jellemzô példa erre a kolozsvári Tízes Szervezet októberi felszámolása. Bôvebben lásd Vincze Gábor: Puskás Lajos és a kolozsvári Tízes Szervezet. Korunk 1996/4.

³ A szovjet külügyi népbiztoshelyettes megfenyegette I. Mihályt, hogy amennyiben nem hajlandó Grozát kinevezni, nem csak Észak-Erdélyt veszítheti el az ország, hanem még a függetlensége is megkérdôjelezôdhet!

⁴ Groza Péter és Sztalin marsall táviratváltása. Józsa Béla Athenaeum kiadása, Kolozsvár 1945. 11.

⁵ Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény (MOL) XIX-J-1-a, 63. doboz, IV-150 csomó, 720/Bé.-1946.

⁶ MOL XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, 137/pol.-1947.

⁷ A programtervezet szövegét közli: Stelian Neagoe: Istoria politicã a României între anii 1944–1947. Ed. Noua Alternativã, Bucuresti 1996. 81–84.

⁸ Az 1945-ös földreform magyarellenességére lásd a Magyar Kisebbség 1996/4. számában megjelent tanulmányomat (Az 1945-ös erdélyi földreform a Groza-kormány magyarságpolitikájának tükrében).

⁹ MOL XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b, sz. n. 1946 eleji összefoglaló. (A jobboldali kormányoknak és a Groza-kormánynak a magyar gazdasági intézményrendszerrel szembeni politikájánál megfigyelhetô kontinuitásra lásd Vincze Gábor: Az erdélyi magyar szövetkezetek sorsa a második világháború után. Valóság 1998. 3. sz.)

¹⁰ A Dunamelléki Egyházkerület Ráday-gyûjteménye, Bányai László-hagyaték, 2. doboz, sz. n.

¹¹ Például Kurkó Gyárfás 1945. április 1-én, a kongresszust elôkészítô brassói MNSZ-gyûlésen kijelentette: "a legkíméletlenebb tisztogatást kell végrehajtani sorainkban".

¹² Az eddig nyilvánosságra került korabeli dokumentumokból nem derül ki, hogy volt-e szó arról, hogy az MNSZ-t is beveszik-e a kormányba, illetve miért nem kaptak miniszteri vagy államtitkári tárcát. Feltételezésem szerint ez azzal magyarázható, hogy ellenkezô esetben a nacionalista román társadalommal még kevésbé tudták volna a kormányt elfogadtatni.

¹³ Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a még az "észak-erdélyi respublika" idején a szovjet katonai közigazgatás által kinevezett magyar prefektusok, alprefektusok egy ideig a helyükön maradtak.

¹⁴ Méliusz esetében ez egyszerûen azt jelentette, hogy Kolozsváron ô lett a magyar lapok fôcenzora...

¹⁵ Minderrôl bôvebben lásd Makfalvi [Vincze] Gábor: A marosvásárhelyi "Rubicon". A Magyar Népi Szövetség útja a "nemzetiségi anyaszervezettôl" a "kommunista fiókszervezetig". = A Maros megyei magyarság történetébôl. Tanulmányok. Mentor, Marosvásárhely 1997. 261–279.

¹⁶ Tatarescu külügyminiszter 1946. szeptember 2-án Párizsban, a magyar–román határmegállapító bizottság elôtt a következôképpen próbálta meggyôzni a bizottság tagjait: "...a magyar kormány kérései ellenkeznek az erdélyi magyarság kvalifikált vezetôiével, akik a Magyar Népi Szövetségben vannak tömörülve. Ezek ismételten kijelentették, miszerint [...] »Erdélyben a nemzetiségi probléma nem határprobléma«, íme a romániai magyarok igazi érzülete." (Az más kérdés, hogy ma már tudjuk: nem ez a nyilatkozat döntött az 1938-as magyar–román határ visszaállítása mellett...)

¹⁷ MOL XIX-J-1-a, 60. doboz, IV-132., sz. n. (Gyöngyössy István követségi tanácsos jelentése.)

¹⁸ MOL XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-136, 1468/Be.-1946.

¹⁹ Például amikor az MNSZ-vezetés értekezletet hívott össze 1946. január 6-ára Kolozsvárra, Márton Áron és Vásárhelyi János püspökök, valamint Szász Pál és gr. Teleki Ádám azzal utasították vissza a meghívást, hogy az MNSZ-t nem tartják alkalmasnak arra, hogy az erdélyi magyarság egészét képviselje.

²⁰ MOL XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-136, 69/pol.-1946.

²¹ Erdély 1946. január 8.

²² Egy ilyen megoldást még az a Kacsó is jónak látott volna 1945 végén, aki aztán az 1946 közepi tárgyalásokon mereven elutasította a szociáldemokraták tervét.

²³ A szociáldemokraták kísérletérôl bôvebben lásd Vincze Gábor: Az RSZDP Országos Magyar Bizottsága és az MNSZ vezetôségének vitája 1946-ban magyar választási blokk létrehozásáról. Múltunk 1997/4. sz. 103–119.

²⁴ Az MNSZ politikusai, publicistái 1945 végétôl kezdték azzal "riogatni" a magyar közvéleményt, hogy "a magyar reakció" egy új erdélyi magyar pártot, egy kisgazdapártot akar szervezni, amely majd Maniuval lép szövetségre. Lásd pl. Szemlér Ferenc és Oláh Péter cikkeit a Népi Egység 1945. december 16-i, ill. 1946. január 3-i számaiban.

²⁵ A levelet idézi Kántor Lajos a Szabédi egyeteme c. írásában. = Szabédi napjai. Emlékezések, tudományos elôadások Kolozsvárt 1992–1997. Kolozsvár 1998. 112–113.

²⁶ Érdemes fölfigyelni rá, hogy ez a tipikus kirakatintézmény a Sanatescu- és Radescu-kormányokban minisztériumként mûködött, míg a Groza-kormányban már "lefokozták" államtitkárságra a tárcát, amit a magyar sajtó szemérmesen "alminisztériumnak" "fordított"...