Mit hozott az erdélyi magyarság számára
az 1944. augusztus 23-i fordulat?
(Részletek)

Budapest, 1946. január 4.

41.219/Be.–1945.

1944. augusztus 23-án Románia megszüntette a harcot az Egyesült Hatalmak ellen. A fordulat állampolitikai szerephez juttatta az eddig illegalitásban levô kommunista pártot, valamint a szociáldemokrata pártot. E munkáspártokkal együtt ismét elôtérbe került Maniu nemzeti parasztpártja és a Brãtianu-család liberális pártja is, sôt vezetô szerepet játszott mind a legelsô úgynevezett "demokratikus" kormányban, mind az év folyamán (1944) alakult késôbbi román kormányokban, tekintve, hogy mindkét párt – megalkudván a diktatúrákkal – sokkal érintetlenebb volt, és sokkal kiépítettebb szervezettel rendelkezett, mint a román rendôrség, sziguranca és csendôrség örökös céltáblái, a munkáspártok. Nem hagyhatók továbbá figyelmen kívül azok a kapcsolatok sem, amelyekkel Maniu és Brãtianu a királyi palotában, a tisztviselôi karban és a hadseregben rendelkezett.

Az erdélyi magyar nemzetiség kezdetben bízott abban, hogy a nagy fordulat számára is kedvezô változást hoz. Igen hamar keservesen kellett csalódnia. A börtönök kapui valóban megnyíltak, de csak azért, hogy ártatlan magyarok ezreit nyeljék el ismét. Bár visszaállították az 1923-i alkotmány hatályát, ez a körülmény csöppet sem akadályozta meg Maniu és Brãtianu híveit abban, hogy a legszörnyûbb törvénytelenségek áradatát zúdítsák a védtelen magyar nemzetiségre. Természetesen nem szabad az általánosítás hibájába esnünk, az elkövetett jogtiprásokért nem lehet a két pártot egyetemlegesen felelôssé tennünk. Mind a nemzeti parasztpártban, mind a liberális pártban ugyanis (különösen a higgadtabb szemléletû, a haladó eszmék iránt fogékonyabb regátiak táborában) voltak és vannak igen számosan olyan elemek, akik határozottan helytelenítették és helytelenítik a soviniszta túlzók és hitlerista fertôzésû "radikálisak" magyarellenes rémtetteit. Tény viszont, hogy az említett két párt erdélyi szárnya olyan mélyen reakciós (errôl tanúbizonyságot tett az elmúlt két évtized alatt a munkásmozgalmakkal szemben elfoglalt ellenséges magatartásával is), és oly megrögzötten türelmetlen magyarral, zsidóval szemben egyaránt, hogy a Vörös Hadsereg erélyes közbelépése¹ nélkül az erdélyi magyar nemzetiség talán-talán egyetemlegesen egy új Szent Bertalan-éjszakát ért volna meg karmaik között. [...]

1945. március 6-án megalakult Petru Groza kormánya, három nappal késôbb pedig Joszif Sztalin, a népbiztosok tanácsának elnöke a román kormány kérésére közölte, hogy a Szovjetszövetség kormánya engedélyezte a "román kormány közigazgatásának" (tehát nem a román felségjognak) Erdélybe való bevezetését. Ugyanebben a táviratban Sztalin leszögezte, miszerint a román kormány felelôsséget vállalt "Erdély területén a kívánatos rendért és nyugalomért s a nemzetiségek jogainak biztosításáért".²

A szovjet kormány engedélye alapján március 13-án ünnepélyesen is végbement Észak-Erdély átvétele I. Mihály király, Visinszkij külügyi népbiztoshelyettes, a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság szovjet tagjai, a kormány, nemkülönben Maniu és Brãtianu pártját képviselô kiküldöttek jelenlétében. Jelen voltak a munkáspártok, a szakszervezetek, valamint a csatlakozást [ti. Észak-Erdély Romániához történô csatolását – V. G.] feltétel nélkül vállaló Magyar Népi Szövetség képviselôi is, nagyszámú városi és falusi magyar néptömeggel együtt.

A kolozsvári ünnepséget a kormány visszatérése alkalmával Bukarestben újabb örömünnepség követte. A király egyiken sem szólalt fel.

A kolozsvári, valamint a bukaresti ünnepségen mind Visinszkij külügyi népbiztoshelyettes, mind Groza miniszterelnök hangsúlyozta az erdélyi népek egyenjogúságát és a legfelsôbb kultúrintézményekhez való jogát. A magyar tudományegyetemrôl így beszélt Groza Kolozsváron: "Országom tekintélyét semmiben sem csökkentené, ha a román állam keretébe beillesztett Kolozsvár egyetemén egyik oldalon ez a felírás állna: román osztály, a másikon: magyar osztály." Egyes nacionalista hangoktól eltekintve, ilyen szellemben kommentálta a bukaresti sajtó is az eseményeket. A testvéri együttélés, valamint a múlt felszámolásának és a jogok és ígéretek tiszteletben tartásának akarata csendült ki ezekbôl a megnyilatkozásokból és lapvéleményekbôl.

Kissé meggondolkoztató jelenség volt azonban, hogy a kolozsvári ünnepségek lefolyásának uniformizált szövegét közlô bukaresti sajtó beszámolójából kimaradt Teofil Vescan dr. egyetemi tanár, a Nemzeti Demokratikus Arcvonal (Észak-Erdélyben akkor még Országos Demokratikus Arcvonalnak hívták és nem Nemzeti Demokratikus Arcvonalnak) észak-erdélyi elnöke beszédének következô kitétele:

"Az itt együtt élô népek az Országos Demokratikus Arcvonal végrehajtó bizottságának útján is kifejezik elismerésüket a Szovjetunió kormánya iránt, amely megadta a lehetôséget, hogy ebben a rövid, alig öt hónapos idôközben egy tisztán demokrata rendszert és olyan intézményeknek egész sorát teremtse meg, melyek a polgári lakosság és a felszabadító hadsereg érdekeit egyaránt szolgálják. Észak-Erdély népessége kormányunk segítségével a legjobb úton van, hogy kölcsönös segítségnyújtásunkkal és a román demokrácia erejébe vetett hittel a demokratikus felvirágzás [sic!] eddiginél is jobban megkövetelt korszakába lépjen. Meggyôzôdésünk, hogy a közlekedés megjavul, nehéz pénzügyi kérdéseink megoldódnak, hogy elhurcoltjaink és hadifoglyaink hamarosan visszatérhetnek házaikba, hogy mind a román, mind a magyar népnek az óvodától az egyetemig saját közoktatása lesz, s hogy az együtt lakó népek jogainak legteljesebb egyenlôsége megvalósul."

A munkásság nevében beszélô Jordáky Lajos beszédébôl szintén kimaradtak az észak-erdélyi öt hónapos önállóság demokratikus eredményére utaló részek. Kimaradt továbbá a következô passzus is:

"Alig három hete, hogy ezen a téren, a Szabadság terén felszabadítónknak, a dicsôséges Vörös Hadseregnek az ünnepén megesküdtetek, hogy szabadságjogotokat megvéditek. Most már a kormánnyal és az ország összes demokratájával együtt kell megvédenetek, most már együttes erôvel kell kiirtanotok minden fasiszta maradványt. Legyetek meggyôzôdve, hogy egyenlôk lesztek. Legyetek meggyôzôdve, hogy vezetôiteket ti választjátok meg. Legyetek meggyôzôdve, hogy vezetôitek veletek együtt ôrködnek sorsotok és szabadságotok felett. Legyetek meggyôzôdve, hogy az Egyesült Nemzetek, élükön a nagy Szovjetunió Vörös Hadseregével és annak zseniális hadvezérével, a népek atyjával, Sztalin marsallal, soha nem fogják magára hagyni országunkat."

Az ünnepségeket április elsô napjaiban az észak-erdélyi prefektusok (fôispánok) bukaresti értekezlete követte,³ amelyen részt vett Groza miniszterelnök is, hangoztatván felszólalásában, hogy a kormány a helyén hagyja az észak-erdélyi hatóságokat. A miniszterelnök ezúttal is emlékeztetett a jó együttélés következményeire, az egyenlôségi jogokra. Teohari Georgescu belügyminiszter kijelentette, hogy ez az értekezlet "végleg megpecsételi" Észak-Erdély egyesülését és ezt az országrészt "senki és soha nem szakíthatja el többé". Ugyanakkor hangoztatta, hogy a nép ellenségének fogják tekinteni és keményen lesújtanak majd arra, aki megzavarná az erdélyi népek békés együttélését. A szintén jelen levô Pãtrãºcanu igazságügy-miniszter a sovinizmus kiirtásának szükségességét hangsúlyozta.

Nyomban ezután Pãtrãscanu igazságügy-miniszter tartott rádióbeszédet a román jogrendszernek Észak-Erdélyre való kiterjesztésérôl. Kijelentette, hogy Románia nem ismeri el sem a magyar (Horthy), sem pedig a román (II. Károly, Antonescu) diktatúra alatt szerzett jogokat. Következésképpen megszünteti "mindazokat az intézményeket és intézkedéseket, amiket a Horthy-kormány hitlerista és fasiszta szellemben létesített, illetve foganatosított". Bejelentette egyben az állampolgársági kérdés rendezését is, az "1940-i helyzetet véve kiindulópontul".

E beszéddel csaknem egyidejûleg meg is jelent az Észak-Erdély lakosainak állampolgárságát szabályozó törvényrendelet.⁴ Indoklásában Pãtrãscanu bejelenti, hogy vezérfonalul a "restitutio in integrum" elvét alkalmazta. Csak azoknak az állampolgárságát ismerik el, akik 1940. augusztus 30-án (a bécsi döntés napján) román állampolgársággal rendelkeztek. Maga a törvény szövege semmiben sem különbözött a régi elnyomó román rendszerek hasonló tárgyú jogszabályozásaitól.

A Pãtrãscanu miniszter által meghirdetett restitutio in integrum – amint késôbb kiderült – nem csupán egyetlen minisztérium vezérelve volt az észak-erdélyi román impérium visszaállításában. Mind közigazgatási, mind magángazdasági, mind közmûvelôdési vonatkozásban ennek a princípiumnak igyekeztek érvényt szerezni az illetékes szervek. Így vált a magyarság számára gyászos paródiává a "diktatúrák minden nyomának megsemmisítése", amelyet Pãtrãscanu is ígért elôbb említett rádióbeszédében, mert amíg a magyarokkal szemben könyörtelenül alkalmazták ezt az irányelvet, addig a románok a restitutio in integrum elônyeit élvezték, tekintet nélkül arra, hogy régi helyzetük, amibe visszahelyezték ôket, becsületes munka eredménye volt-e, vagy a bécsi döntés elôtti román diktatúrák vagy féldiktatúrák erôszakos románosító politikájának eredménye. Az a Pãtrãscanu miniszter, aki mûveiben tudományos tárgyilagossággal ismerteti Nagy-Románia politikai rendszerének mind a román alsó rétegek, mind a romániai nemzetiségek felé elkövetett bûneit, a miniszteri székben sajnálatosan megfeledkezett a bécsi döntés elôtti állapotokról és minden törekvése tapasztalhatóan oda irányult, hogy ezen a területen a hajdani román impérium alkatát visszaállítsa. Figyelmen kívül hagyta az erdélyi városok románosításának hajdani oly hatalmas költségvetési áldozatokat elnyelô próbálkozásait, a városokra éveken át rákényszerített "idôközi bizottságok"⁵ erôszakos románosító mûködését, magyar közép- és kisegzisztenciák tízezreinek vagyonából, állásából és jogaiból való kisemmizését, házhelyek és kölcsönök osztogatását románoknak olyan közvagyonokból, amiknek kezelésébe a magyarok még csak bele sem szólhattak, az eltussolt vagy látszatbüntetésekkel megtorolt közpanamák végtelen sorát, Pãtrãscanu miniszter tehát amidôn az egyik diktatúrával szemben könyörtelenül lépett fel, a másiknak viselt dolgai felett megértôen szemet hunyt. Ez a magatartás jellemezte ôt az állampolgársági kérdés megoldásában is. Mert eltekintve attól, hogy a nemzetközi jog szempontjából Romániának, amely állam csak a román közigazgatás bevezetésére kapott engedélyt, nem lett volna szabad e kérdéshez hozzányúlnia, Pãtrãscanu miniszter csak azokat a személyeket volt hajlandó állampolgárnak elismerni, akik 1940-ben is román állampolgársággal rendelkeztek. Ennél retrográdabb, sovinisztább álláspontot el sem lehet képzelni! Ki nem ismerné ugyanis az 1940-ig fennállott Románia botrányos állapotát állampolgársági téren? Közismert, hogy Románia nem tett eleget a párisi kisebbségi szerzôdésben vállalt kötelezettségeinek, a jogosult magyarok és zsidók nagy csoportjait zárta ki az 1924-i törvény a román állampolgárságból.⁶ Ezrek és ezrek váltak így hazátlanokká, fogelfrájokká:⁷ a sziguranca és a rendôrség állandó zsarolásainak áldozatává. Ezt az embertelen állapotot akarta most visszaállítani az igazságügyi miniszter. [...]

Teohari Georgescu román belügyminiszter a România Liberã bukaresti lapnak adott nyilatkozatában (1945. IV. 22.) erôteljesen hangoztatta, miszerint Észak-Erdély közigazgatásának kérdését nem lehet a központból küldött tisztviselôkkel megoldani. Mindenekelôtt – mondotta – meg kell nyerni az észak-erdélyi népek bizalmát. E terület rendkívüli figyelmet érdemel a belügyminisztérium részérôl, amely felelôsséget vállalt a rendért, a nyugalomért és az erdélyi nemzetiségek jogának tiszteletben tartásáért.

Még szebben fejezte ki magát Petru Groza miniszterelnök a Magyar Népi Szövetség 1945. május 13-i kolozsvári nagygyûlésén tartott magyar nyelvû beszédében. "A román állam jellegét Erdély címerén nem a sovinizmus, hanem az emberiesség, a politikai érettség és a két nép egymásrautaltságának szelleme fogja átfûteni... Egy ezeréves per aktái zárulnak le, és a két nép szomorú, tragikus tapasztalatainak hamván a legigazabb testvériség korszakának kell elkövetkeznie." Ebben a beszédében vetette fel a román miniszterelnök a Románia és Magyarország közti vámhatárok, valamint az útlevélkényszer megszüntetésének gondolatát is.

A magyar közvéleményben nagy visszhangot keltett beszéd értékét nagyban lerontotta az a kormányintézkedés, amellyel – kevéssel Groza kijelentése után – visszaállították a két ország között a vámellenôrzést és az útlevélkényszert. [...]

Hosszas vajúdás után 1945. május 28-án írta alá Mihály király "a magyar elôadási nyelvû" kolozsvári egyetem helyzetének szabályozásáról szóló rendelettörvényt. Elôzôleg a bécsi döntés után Nagyszebenbe menekített kolozsvári "I. Ferdinánd" román egyetem szenátusa foglalkozott a kérdéssel, s demokratikus szólamok csomagolásában azt a határozatot hozta, hogy Kolozsvárott csak egyetlen egyetem mûködhetik: a román. A magyar egyetemet – követelték – helyezzék olyan vidékre, ahol a magyarság tömörebb számban él. Azóta természetesen nem vette figyelembe az egyetem szenátusa, hogy Kolozsvár mégiscsak túlnyomóan magyar többségû város, s az elôbb említett alapon a román egyetemnek is valahol a mócvidéken kellene elhelyezkednie. Nyilvánvaló, hogy szigorúan nacionalista és presztízsérdekek vezették a szenátust állásfoglalásában: számára nem a tudomány és nem is a két nép érdekeinek összeegyeztetése volt a fontos, hanem a román fôhatalmi elôjogok érvényesítése és mellékesen Kolozsvár románosításának minél hathatósabb elindítása.

Amíg azonban a román egyetem tanácsa legalább európai stílusban fogalmazta meg tiltakozását, addig Maniuék és Brãtianuék lapjaikban egyenesen "farsangi egyetemnek" nevezték a kolozsvári magyar egyetem tervét. Természetesen nagyarányú izgató tevékenységet fejtettek ki a román egyetemi hallgatóság között is.

Ilyen elôzmények után szövegezte meg ªtefan Voitec szociáldemokrata közoktatási miniszter a kolozsvári "magyar elôadási nyelvû" egyetem létesítésérôl szóló rendelettörvényt.

Groza miniszterelnök Észak-Erdély visszacsatolásának kolozsvári ünnepségein úgy képzelte el, hogy a létezô kolozsvári egyetemet a legteljesebb egyenjogúság szellemében egyszerûen kettéosztják, egyik fele a román tudományegyetem lesz, a másik a magyar. Mennyire távol állott ettôl a gondolattól Voitec törvénye, amely a magyar egyetemet teljesen alárendelte a román egyetemnek. Így intézkedett, hogy a magyar egyetemi tanárokat román egyetemi tanárokból álló bizottságok nevezik ki, s egyébként a "kolozsvári I. Ferdinánd Király Tudományegyetem támogatni fogja a magyar elôadási nyelvû tudományegyetemet..."

A késôbbi hercehurcák, az épületek körüli viták, a magyar egyetemi tanárok, valamint az egyetemi személyzet fizetésének késlekedése hónapokon át, mind a magyar egyetem elgáncsolásának szándékára mutattak. Végül is sikerült a magyar egyetem orvosi karát, tehát társadalmi szempontból a legjelentôsebb fakultást Marosvásárhelyre áthelyeztetni. Ezzel részben meg is valósult a román egyetem tanácsának terve.

Az ígéretek és a valóság hasonló hullámai között vergôdött és vergôdik még ma is a kolozsvári Nemzeti Színház, amely – akárcsak a tudományegyetem – szintén magyar alkotás, de amelyet az érdekelt román körök ugyancsak teljes egészében maguknak vindikálnak. A "puhítás" eszközei itt is: hónapokon át tartó kiéheztetés és az intézmény s a társulat bizonytalanságban tartása. Végre 1945 augusztusában a Magyar Népi Szövetség a kormánynál úgy intézi el a dolgot, hogy bár biztosítják a magyar társulatnak a színházi fôépülethez való használati jogát arra az idôre, amíg a román társulat vidéken vendégszerepel, a magyar színház ismét visszaszorul a Színkörbe, arra a helyre, ahol kisebbségi sorban 20 éven át mûködött. Igaz, hogy állami támogatást helyeztek kilátásba, valamint az állami jelleg elismerését. De kérdés: mi lesz a gyakorlatban ebbôl a támogatásból, és milyen ellenértéket követel esetleg az állam a nekünk juttatott garasokért?

A politikailag és gazdaságilag egyaránt ingatag talajra épített egyetem és a színház példája pontosan mutatja: hogyan képzeli el a hangadó román közfelfogás az egyenjogúságot és az egymás mellett való élés demokratikus feltételeinek megteremtését. [...]

Az Ekések Frontjának június 3-i brassói gyûlésén egy szép mondat hangzott el a szintén jelen lévô Groza miniszterelnök ajkáról. A Magyar Népi Szövetség csoportjához intézte szavait, és ezeket mondotta: "Nincs olyan áldozat, amelyet ne lenne érdemes meghozni azért, hogy végre ebben a gyönyörû Erdélyben, ahol ezer év óta együtt élnek ôseink, valamennyien megtaláljuk szabadságunkat, családi tûzhelyünket, nyugalmunkat."

Nem tudjuk, miképpen értelmezte Groza az "áldozatot", bizonyos azonban, hogy a románság csak a magyarok által viselt áldozatra gondolt, amelyet mintegy a "románság ellen elkövetett bûnök" kiengeszteléséül kell hoznia. Nem csupán egyszerû emberek lelkében vert gyökeret ez a felfogás, hanem a legmagasabb társadalmi körökben is. Maguk az erdélyi román püspökök jelentették ki hangzatos szólamok közepette, hogy megbocsátanak a magyaroknak a románok ellen elkövetett bûneikért. Mire mutat ez? A bûntudat teljes hiányára, arra, hogy a románság csak azokat a bûnöket tartja számon, amelyeket a magyar közigazgatás egyes túlzó elemei vele szemben elkövettek, és nem óhajtja tudomásul venni azokat az aránytalanul nagyobb vétkeket, amiket a román politika és román társadalom – igen, a román társadalom! – húsz éven keresztül s különösen az utolsó öt év alatt a magyarokkal szemben követett el. Ahol nincs bûntudat, ott a megigazulásra sincs lehetôség.

Sajnos az egyoldalú áldozathozatal gondolata nemcsak a soviniszta román agyakban lelt melengetô fészekre. A romániai baloldal számos magyar vezetôje, beleértve a Magyar Népi Szövetség vezetôit is, azzal a politikailag – magyar áttételben – egészen primitív és ostoba, logikailag pedig nyakatekert tétellel állt elô, hogy az erdélyi magyarságnak áldozatot kell hoznia azért, hogy a román demokrácia megerôsödhessék. Szó nélkül kell tûrni a sérelmeket, a jogfosztásokat, az egyéneket és közösségeket ért veszteségeket, mert minden panasz csak provokálóan hat a románság felé és késlelteti a demokratizálódás folyamatát a román oldalon. Akadt magát magyarnak nevezô író is, aki nemegyszer fennhangon kijelentette, hogy százezer magyart is érdemes feláldozni, csak hogy a demokrácia megerôsödjék.⁸

Micsoda szomorú látvány a szemeknek és agyaknak ez az elködözése! [sic!] Valahonnan, valamilyen érdekelt zugból elindult egy ilyen jelszó, a magyarság pusztításának egy ilyen jelszava, és nincs a magyarság hivatalos vezetôi között egy sem, aki azt kellôképpen visszautasítaná. Ellenkezôleg: a sunyi gondolat leglelkesebb pártfogói éppen a mi sorainkból kerülnek ki. A politikai iskolázatlanságnak, a nemzeti öntudat és a történeti felelôsségérzet hiányának micsoda lehangoló képe!

Valahol kétségkívül súlyos hiba van. Ám egészen máshol van a politikai vezetés hibája, mint ahol a megtévesztett fanatikusaink sejtik valóban; sok tekintetben a látszat igazat ad annak a román vádnak, hogy a magyarság, helyesebben hivatalos politikai vezetésünk provokálóan viselkedik a románság felé. Mert azon a címen, hogy "a kormány a mi kormányunk" és "mi a kormánytámogató Nemzeti Demokrata Arcvonal szövetségesei" vagyunk, sajtónkban és politikai megnyilatkozásainkban olyan témákat is érintünk, amelyek a román nemzeti önérzet érzékeny pontjai. Akkor például, amikor a Rãdescu-ügy zajlott Bukarestben,⁹ mi nem arról beszéltünk, hogy Dél-Erdélyben a román hatóságok továbbra is "etnikai bizonyítványt" követelnek, hogy a fegyverszünetben vállalt kötelezettséggel ellentétben Románia még nem törölte el az állampolgárok megkülönböztetésén nyugvó törvényeket, hogy a dél-erdélyi községekben a csendôrterror újabb hulláma zúdult a magyarságra, hogy katonai rabszolgamunkára szóló behívások kizárólag magyarlakta községekbe mennek ki. Minderrôl nem írtunk. Ellenben oldalakon át pocskondiáztuk az "akasztófáravaló", a "hóhér", a "népgyilkos" Rãdescu tábornokot, aki, bár kétségkívül vad soviniszta, végeredményben semmi olyat nem követett el a magyar nemzetiség ellen, ami miatt ilyen jelzôkkel illethettük volna. Joggal háborodik fel tehát a nacionalista román, amikor egyik vezetôjérôl ilyen becsmérlô beszédet hall. És jogos gyanú ébred lelkében, amikor azt látja, hogy nincs nap, amikor ne lenne valamilyen címen tüntetô gyûlés vagy utcai felvonulás a kormány mellett, természetesen magyar tömeggel és magyar szónokokkal. Az egyszerû román csak ezt a külsô képet látja, csak azt hallja a Magyar Népi Szövetség vezetôinek szájából, hogy "a Groza-kormány a mi kormányunk", és nem tudja, hogy mindez csak külszín, díszlet, mert a Groza-kormány egyáltalán nem a magyarok kormánya, hanem nagyon is a románoké! Amíg tehát feleslegesen provokáljuk a román nacionalista tömegeket, ugyanakkor megtévesztjük a saját népünket is, nem beszélve arról, hogy éppen ezzel a politikailag értelmetlen magatartásunkkal hátráltatjuk leginkább a román demokrácia megerôsödését. A Groza-kormánynak sokkal több román híve lenne, ha a magyarság a jóindulatú ellenzék józan és a valóságnak megfelelôbb álláspontjára helyezkednék a "támogatásban", nem mutatva olyan nagy buzgalmat, szinte-szinte a románokat is visszaszorító hevességet.

A primitivizmus, az együgyû járatlanság tagadhatatlanul rányomta bélyegét politikánkra. Különösen az úgynevezett "testvéresülési" ünnepségeken tûnt ez ki. Román legényt magyar ruhába öltöztettek, és magyar legényt román ruhába, és kézen fogva sétáltatták ôket, jelképeként a két nemzet kibékülésének. Mintha ugyanakkor egy jámbor, jóhiszemû munkás vagy földmûves, és nem Tãtãrescu, a balkáni körmönfontságnak ez a nagymestere ült volna a helyettes miniszterelnöki székben. Aztán a román zászlót a magyar zászlóval "párosították" egészen addig, amíg Bukarest bizalmas rendelete nyomán a magyar színek – amelyek Észak-Erdély visszacsatolásakor még ott virítottak a kolozsvári városházán – végleg eltûntek mindenütt. Nem is annyira a román soviniszták követelték ezt, hanem a román baloldaliak, azzal az érveléssel, hogy a magyar zászló provokálóan hat a románságra, tehát jobb, ha eltûnik.¹⁰ A magyar baloldaliak hozzátették: nem a zászló a mi legfontosabb problémánk. Ugyanígy "letanácsolták" az iskolás gyermekek viselte Bocskai-sapkát is, miután ez szintén "fölösleges izgalmakat" kelt. Valóban a magyar színû zászló és a Bocskai-sapka önmagában még nem lényeg, de lényeggé válnak akkor, amikor helyükbe a románság a maga külsô nemzeti jeleit parancsolja rá Erdélyre kizárólagos jelleggel. [...]

Június elsô napjaiban Pãtrãscanu igazságügy-miniszter látogatást tett több észak-erdélyi városban. Ez alkalommal tartott beszédei már félreérthetetlenül arra mutattak, hogy a kormány, vagy legalábbis a Pãtrãscanu által képviselt szárnya, magáévá tette a román nemzeti állam gondolatát, és annak kormányintézkedésekben is kifejezést fog adni. Míg azonban Marosvásárhelyen június 8-án tartott beszédében az igazságügy-miniszter nyomatékosan kiemelte a demokratikus szempontokat is, megállapítván egyebek közt, hogy az Észak-Erdélyben élô magyar tömegek egy része tagadhatatlanul bizonyos tartózkodással és bizalmatlansággal viseltetik a román állam iránt. Ennek a tartózkodásnak – tette hozzá – bizonyos mértékben reális oka van. Az 1940 utáni állapotoknak azonban vége – hangoztatta –, az akkori Románia eltûnt a történelem színpadáról; egyet – tette hozzá – jól meg kell jegyezni: az 1940-es Antonescu-féle Románia szomorú történelmi emlék csupán. Az a Románia, amelyet mi építünk, más alapokon és más koncepciókon nyugszik. [...]

Június 13-án azonban Kolozsvárt tartott beszédében már vezérgondolatul a román szuverenitást hangsúlyozta, csaknem azokat a frázisokat használván, melyekkel ôelôtte Brãtianu, Maniu vagy II. Károly miniszterei éltek. A nyelvhasználatról a kommunista miniszter ezt mondotta: "A román állam hivatalos nyelve a román. Éppen ezért a belsô közigazgatási gépezet mûködésében, beleértve az igazságszolgáltatást is, egyedül a román nyelv érvényes."¹¹ Hová jutottunk a magyar és román nyelv hivatali egyenjogúságának ígéretétôl...! A magyar zászlóról azt mondotta, hogy azt sokan provokatív módon tûzik ki. E pszichológiai megállapítása is kísértetiesen idézte az irredenta gyanakvásokkal mérgezett múltat. Hasonlóan soviniszta alapra helyezkedett a miniszter az állampolgársági kérdésben is, hangoztatván, hogy nem kívánatos elemek azok, akik Észak-Erdélyben 1940 után megtelepedtek. Nem szólt azonban azokról a román vasgárdistákról és soviniszta elemekrôl, akik Észak-Erdélyben húsz éven át a gyûlölködést szították a két nép között, s akik most hivatalnokokként vagy magánosokként állami támogatással (vasúti kocsi, teherautó és más szállítási kedvezmények) ismét felbukkantak Kolozsvárott és Erdély más városaiban. Nem meglepô tehát, ha a miniszter a magyar oldalon végrehajtott tisztogatással sem volt megelégedve, példaképpen hozva fel, hogy Sepsiszentgyörgyön "csak három magyart ítéltek el". Mintaképpen az Ókirályságban végzett tisztogatást állította Erdély elé. (Két hónappal késôbb ô maga rohant ki a regáti tisztogatás felületessége ellen.) Persze a minisztert – aki nyilvánvalóan erdélyi román nacionalisták sugalmazásának adott hangot – nem érdekelte az a fontos körülmény, hogy Erdély cselekvô magyar fasisztái csaknem valamennyien eltávoztak innen a visszavonuló hadsereggel. Arról is hallgatott, hogy bûnösök hiányában a mi tisztogatásunk – mert mutatnunk kellett valamilyen eredményt! – olyan kisembereket is ért, akikhez hasonlók megbüntetésére senki sem gondolt román oldalon. De román részen még nagyobb bûnösök is elkerülték a megtorlást. Bukarest és Kolozsvár utcáin nem egy olyan korifeust lehetett és lehet látni, akik a két Antonescu bizalmas munkatársai voltak, és akiknek magyar párját Magyarországon könyörtelenül felakasztották. De hiszen a román közélet minden megnyilvánulása nap mint nap elárulta, mennyire felületes volt a román oldalon végzett tisztogatás. Különben a nyári hónapok alatt az erdélyi magyar nemzetiség ellen indított csendôrségi, katonai, bírói és közigazgatási soviniszta hadjárat mutatta igazán, hogy micsoda "kirostált" elemeket küldött ide az Ókirályságból a kormány. [...]

Július közepén Georgescu Teohari belügyminiszter ellenôrzô körutat tett a Székelyföldön. Ez alkalommal Sepsiszentgyörgyön nagy beszédet tartott a székelyföldi hatóságok vezetôi elôtt. A magyarság helyzetét közelebbrôl érintô kijelentéseit az alábbiakban foglaljuk össze:

A kormány ôszintén akarja biztosítani az erdélyi magyarság számára a szabadságjogokat. Jönnek azonban egyes soviniszta elemek, és azt mondják, hogy egyik vagy másik román tisztviselô nem fogadja el a magyar nyelvû beadványt, vagy hogy megtiltotta az anyanyelv használatát. Mi köze ezeknek az elszigetelt eseteknek a kormány magatartásához? Éppen ezért, amikor ezekben a megyékben bizonyos belsô gyötrôdést, bizonyos félelmet és nyugtalanságot látunk, mi idejövünk és ezt mondjuk: ha mindezek megtörténtek, akkor kétségkívül egyéni cselekedetek szüleményei. Bizonyos gyöngeséget lehet észlelni a közigazgatási szervek részérôl a reakciósokkal szemben. Ezt tapasztaltam Nagyváradon és Kolozsváron. Kis dolog, de anyagot adnak ellenséges elemek kezébe. Például meghagyták az utcák magyar elnevezését. Soviniszta elemek a román csendôrség bevezetésébôl is izgatási anyagot gyártottak. A kormány azonban arra a meggyôzôdésre jutott, hogy az ország érdekében való ez a csendôrség, mert véget kell vetni az eddigi abnormális helyzetnek. Tehát minden becsületes demokratikus elemnek kötelessége támogatni a kormánynak ezt az akcióját. Akik másképpen tesznek, azok a nép ellenségei.

A március 6-án visszatért tisztviselôk kérdését a belügyminiszter szerint hidegvérrel és nyugalommal kell megítélni. Demokrata államban nem engedhetô meg, hogy olyan emberek jöjjenek ide, akikhez semmi közünk. Az ô révükön bûnözôk házigazdáivá alakulnánk át. Ilyen szellemben kell megvizsgálni a belügyminisztérium vonatkozó táviratát. Akik a magyar és német hadsereggel elmentek, azok nem lehetnek tisztviselôk. Ez világos. (A Bukovinából és Moldvából az Antonescu-hadsereggel együtt elmenekült román tisztviselôket a román állam külön vonattal szállította vissza eredeti állomáshelyükre. A bukaresti lapok még azokban a számaikban is hirdették a különvonatok indulási rendjét, amelyben a belügyminiszter beszédét közölték.)

A zászlókérdésben a kormánynak az az álláspontja, hogy közhatóságok csak az egyesült nemzetek zászlait és a román zászlót tûzhetik ki. A belügyminiszter bizonyos benne, hogy eljön az idô, amikor a magyarok a román zászlót a saját zászlójuknak fogják tekinteni. A magyar zászlóhoz túlságosan ragaszkodó magyarok terméketlen nacionalizmusban leledzenek. Nem hagyjuk magunkat befolyásoltatni azoktól a sovén elemektôl, akik azt mondják, a magyar zászlót Romániában ki kell tûzni. Március 6-ig csak a magyar és a szovjet zászló jelent meg. Miért? Mert a magyar nép meg volt mérgezve attól a gyûlölettôl, amelyet évek óta beléje oltott a propaganda. Ha valamely intézmény meg is hallgatja a magyar nyelvû panaszokat, az még nem jelenti azt, hogy azt az intézményt magyar intézménnyé kell átalakítani, amely fölé kitûzhetô a magyar zászló. "Bizonyosak vagyunk benne, hogy a magyar polgárokban tudatosodni fog, hogy a románok országában élve, románokként élnek és éreznek." A román állam tekintélyét nem emelhetjük, ha a közintézmények fölött nem leng román zászló.

A szovjet kormány bizalma – úgymond – napról napra erôsödik a román kormány iránt. Ez azt jelenti, hogy a nemzetiségi kérdésben a román kormány a jó, a helyes úton halad. A magyar lakosságnak nem kell félnie attól, hogy a kormány letér errôl a vonalról. Semmiféle jel nem mutat arra, mindössze elszigetelt sérelmekrôl lehet beszélni.

Július közepén indították útnak Bukarestbôl az Észak-Erdélybe küldött "demokratikus" román csendôrséget. Ez alkalommal nagy ünnepség zajlott le, amelyen részt vett a belügyminiszter is, valamint Anton tábornok, csendôrségi fôfelügyelô. Ez utóbbi lelkesítô beszédet intézett a demokratikussá átképzett tisztekhez, altisztekhez és legénységhez, hangoztatván egyebek között, hogy "az idegenek (!) által lakott vidékeken magatartásotok büszke és katonához méltó kell hogy legyen, hogy megértse mindenki: a román autoritásnak van kire támaszkodnia és hogy az ország törvényeit tiszteletben kell tartani".

A csendôrség megjelenésével aztán Erdélyben általánossá váltak a magyarellenes anarchikus támadások és fosztogatások. [...]

S míg a nemzetiségpolitikai céljait nem változtatott s egyre inkább a sovén nacionalista közfelfogáshoz igazodó állampolitika egymás után méri burkolt vagy kevésbé burkolt csapásait az erdélyi magyar nemzetiség erkölcsi és anyagi birtokállományára, szintúgy nem kímélet tárgya a magyar élet sem. Míg a teljes régi gépezetükkel, hihetetlenül korrupt tisztviselôiknek és ügynökeiknek sáskahadával visszatért román pénzügyigazgatóságok és adóhivatalok, a CASBI és az agrárreform munkáját kiegészítve, óriási adókkal nyomorítják meg az erdélyi magyar kereskedôt, iparost és szabadfoglalkozásút – ékesen bizonyítván az angol Carr-nek azt a tételét, hogy egy nemzetiséget tönkre lehet tenni a legliberálisabb szellemû törvények mellett, egyszerûen azáltal, hogy az államgépezet az illetô nemzetiséget aránytalanul magasabb adókkal sújtja, mint a többségi népet, vagy úgy, hogy kizárja a közszállításokból –, míg tehát hiánytalanul visszaállították a burkolt, de annál hatásosabb sanyargatásnak a régi Romániában bevált hivatalnoki apparátusait, szünet nélkül ömlött a legyilkolt vagy súlyosan bántalmazott magyarok vére a Szilágyságtól Brassóig és Csíktól Biharig.

Mint már említettük, különösen akkor kaptak ezek a magyarellenes támadások országos jelleget, amikor a román közigazgatás visszaállítása után megjelent a román csendôrség is Észak-Erdélyben. Politikailag igen figyelemre méltó egybevetésre nyílik itt alkalom. Mert nem csak annál a szembeszökô ténynél kell megállnia a pártatlan szemlélônek, hogy éppen a román közigazgatási hatóságok és bíróságok megjelenésével esnek egybe ezek az anarchikus jellegû fellángolások, melyeknek hullámzása nyomán, az illetékes szervek elôvigyázatossági vagy megtorló közbelépése nélkül, magyar életben és egészségben tesznek kárt, magyar javakat rongálnak meg vagy tulajdonítanak el román egyének vagy tömegek. Politikai vizsgálat tárgyává kell tenni azt a körülményt is, hogy míg elsôsorban a szervezett magyar munkásság, valamint a magyar földmûvesség fegyelmezettségére támaszkodó önálló észak-erdélyi közigazgatás alatt – a Maniu gárdái átmeneti vérengzéseit kivéve – általánosságban kielégítôen sikerült megteremteni az élet- és vagyonbiztonságot, addig a román uralom alá vont Erdélyben a román szuverenitás elsô jelentkezése a magyar tömegek felé a román hatóságoktól közvetve vagy közvetlenül támogatott üldözési hullám volt. [...]

Az "idegen állampolgárok" zaklatása szüntelenül tart. Aki anyagilag tehetôsebb, ismétlôdô megvesztegetésekkel vásárolja meg magának az ittmaradást. A többi a politikai rendôrség s mindenféle hatósági személyek kiszolgáltatottja. Csehszlovákia és Románia között az a különbség, hogy míg ott nagy politikai csinnadrattával, itten kevesebb zajjal és leplezettebben kényszerítik át a határon a magyarokat.

A román "demokrácia" igazi lényegére a legélesebb fényt az 1945 végén kiadott rendôrségi rendeletek vetették, amelyek belügyminisztériumi utasításra parancsba adták, hogy nyolc napon belül el kell hagyniuk mindazoknak Kolozsvárt, illetve Marosvásárhely város területét, akik 1940 augusztusa után költöztek be a városokba. A rendeletek éle kétségkívül a magyar lakosság ellen irányult, s elsôsorban azok ellen, akiket 1940 elôtt a nemzetiségelnyomó román rendszerek tûzzel-vassal románosító politikája késztetett – mint iparost, szabadfoglalkozásút, kereskedôt vagy munkást – e városok elhagyására, vagy akik Dél-Erdélybôl éppen azért menekültek át Észak-Erdélybe, mert megélhetésüket vagy lehetetlenné tették a román hatóságok, vagy állásukat mondták fel a vállalatok azon a címen, hogy magyarok. E bevándorlás következtében a bécsi döntést követô négy év alatt Kolozsvár és a többi észak-erdélyi város magyar lakossága némileg megnövekedett, de ugyanilyen mértékben növekedett a román lakosság száma is azokban a dél-erdélyi városokban, ahol a magyar lakosság kiszorítására már közel két évtizeddel elôbb sorompóba állt a hivatalos román politika. Az is igaz, hogy az észak-erdélyi városokban a román közigazgatás kiterjesztése után hatalmas arányú lakásválság állt elô, viszont kétségtelen, hogy e krízis elôidézésében éppen a kormány a felelôs, amely kellô elôkészítés nélkül a szükségleteket jóval meghaladó számban zúdította tisztviselôit s a különbözô intézmények személyzetét a városokra. Sôt – mint erre már elôbb céloztunk – azokat a magánosokat is visszaparancsolta, akik Dél-Erdélyben vagy a Regátban megélhetésre találtak s legtöbbjük igazán nem szívesen hagyta ott újonnan teremtett otthonát. Hozzávetôleges becslés szerint mintegy 50 ezer ember ömlött rá így pl. arra a Kolozsvárra, amelynek lakáskérdését már a bombázások is eléggé kiélezték. Hasonló helyzet állott elô Marosvásárhelyen, s nyilván a többi erdélyi városban is.

Semmiképpen sem tehetô fel tehát, hogy illetékes tényezôket tiszta demokratikus szándékok vezéreltek e városok részleges kiürítésének elrendelésekor. A rendeletek különben nem is túlságosan rejtegették a románosító törekvések lólábát [sic!]. Az a lehetôség, ami az erdélyi magyarok anyagi alapjainak megrendítésére, belsô kohéziójának szétbomlasztására a korrupt CASBI-val adódott, a "lakásválság megoldásával" kapcsolatban újból kínálkozott a román soviniszták számára, ezúttal arra szolgálván, hogy ezek egyszer s mindenkorra szétzúzhassák az erdélyi városok magyar jellegét. Azt, amit a román rendszerek következetes románosító politikája különbözô ravasz praktikákkal 25 éven át nem tudott elérni, most "szociális szükségességet" hangoztatva, az erdélyi magyarság hivatalos képviselôinek passzív asszisztálása mellett, megoldják hetek alatt közigazgatási rendeletekkel.

Nem kétséges, mi lesz az eredmény. Állásaikból és otthonaikból kidobott magyarok tízezrei lesznek kénytelenek családjaikkal együtt vándorbotot venni. A pusztulás és a züllés újabb hulláma csap majd át rajtunk. Csak a legsötétebb zsarnokságok mertek kiadni ilyen embertelen rendeleteket, amilyen a cári Oroszország vagy a hitlerista Németország volt. S mindez egy "demokrata" államban történik, amely nem mulasztja el nap mint nap hangoztatni becsületes szándékait a demokrácia s az erdélyi magyar nemzetiség ügye iránt.

És az erdélyi magyar nemzetiség néma. Létének talán legválságosabb idején hang nélkül kénytelen elszenvedni a testét és lelkét érô halálos ütéseket.

A hivatalos vezetôk már rég elszakadtak a tömegtôl. Oly messze állanak egymástól, hogy alig értik egymás szavát.

A politikai hangulat tömör foglalatát nyújtja a marosvásárhelyi Szabad Szó 1945. október 5-i száma, megírván, hogy: "A Székelyföldön baj van, nehézségek serege teszi keserûvé a sovány föld fiainak mindig gondokkal telt életét... A székely lélek mélységes bizalmatlanságot érez... Csak egy kis rész, az opportunus réteg vesz részt a közéletben, az is inkább egyéni érvényesülésbôl, mintsem a közösségért való munkavállalásból."

Egész Erdély magyarságának hangulatára illik e megállapítás.

Az ôsz végére az egyre szigorúbbá váló cenzúra elnémította azokat a magyar lapokat is, amelyek az utóbbi hónapokban olykor hangot adtak egyes kevésbé súlyos természetû panaszoknak. A bukaresti sajtóellenôrzô szervek ezeket a szerény nyikkanásokat sem bírták el. Jelenleg nincs semmi remény, de még a meglevô újságok sem teljesíthetik hivatásukat a való helyzet feltárása terén.

A CASBI által elkövetett visszaélések és más panaszok feltárásának "bûne" miatt alkalmazták a bukaresti hatóságok az ideiglenes betiltás büntetését a kolozsvári Világosság, illetve a marosvásárhelyi Szabad Szó ellen.

A beíratások idején megtiltották a lapoknak a "Magyar gyermeket magyar iskolába" jelmondat közlését, azon a címen, hogy fasiszta szellemet áraszt, holott a szülôkhöz intézett figyelmeztetés a legdemokratikusabb követelményt fejezte ki, szemben azzal a román iskolapolitikával, amely magyar gyermekek tízezreit kényszerítette román szellemû és tanítási nyelvû iskolába. Megtiltották továbbá a román hatóságok – elsôsorban a rendôrség és a csendôrség – bírálatát azoknak a magyarellenes támadásoknak a kapcsán, amelyek nyilvánvalóvá tették a román hatóságok teljes passzivitását a magyarok ellen elkövetett bûncselekményekkel szemben.

Ugyanakkor a túlsó oldalon egyre harsogóbbá vált a román sovinizmusnak az a hangja, amely negyedszázadon át mocskolódott és hazudozott, izgatott a nemzetiségek ellen és terrorizálta ôket. Igen épületes volt megfigyelni, hogy azok a lapok, amelyek az augusztus huszonharmadiki változás esetleges veszedelmeitôl sakkban tartva, kezdetben még a meaculpázásig is eljutottak, mint nyerték vissza fokozatosan régi hangjukat, hogy végül is nyílt izgatásba kezdjenek a magyarság ellen. Sôt, a notórius németbarát újsághírek szerkesztésében megjelenô Voinþa Transilvaniei a magyarellenes agitációval párhuzamosan antiszemita húrokat is pengetni kezdett. [...]

Míg a magyar lapok nem írhatnak a népünket érô súlyos bántalmakról, a Maniuék szellemi irányítása alatt álló román sajtó vérfürdôvel fenyegeti meg a magyarságot arra az esetre, ha Erdély kérdése nem úgy oldódnék meg, ahogyan a román nacionalisták elképzelik. [...] És a nacionalista sajtókórus egyre bôvül. Kolozsváron például, ahol radikálisan demokratikus polgári vagy parasztpolitikai színezetû magyar lap nem jelenhetik meg, engedélyt kaphatott – állítólag szélsôbaloldali körök támogatásával – olyan román napilap, amely eddigi számaiból kivehetôen a magyarellenes hangulatkeltésben látja hivatását...

"Scânteia" (a román kommunista párt hivatalos lapja) 1945. október 31-i szám: "Mostantól kezdve Erdély nem jelenti többé a széthúzás és az uszítás fészkét. A Groza-kormány bölcs nemzetiségi politikája visszaállította az erdélyi néptömegek önbizalmát... a román nép és a vele együtt élô nemzetiségek minden megnyilatkozásaikkal azt mutatják, hogy megértik a békés és barátságos együttélés szükségességét."

Luka László, a kormánytámogató pártszövetség, a Nemzeti Demokratikus Arcvonal fôtitkárának, a román kommunista párt vezetô tagjának beszéde 1945. október 6-án a Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezetének ünnepélyén:

1. A magyar urak voltak a hibásak, hogy 1848-ban a románság a reakció oldalára állt, azért, mert rosszul bántak a románsággal.

2. A romániai magyarságnak határozottan színt kell vallania Erdély kérdésében: elismerik-e vagy nem a szövetséges hatalmak közös határozatát, amellyel megsemmisítették a bécsi döntôbíróság határozatát?

3. Magyarország a háború elôtt egyike volt Európa szociális szempontból legelmaradottabb országainak. Az a megoldás, amellyel a jelentôs román többséggel rendelkezô Erdélyt visszaadták Romániának, a magyar népet is hozzásegítette szabadsága és függetlensége elnyeréséhez, tehát a magyarságnak is haszna volt belôle.

4. A romániai nemzetiségi kérdés megoldását nem szabad egyoldalúan megítélni. Ez a probléma szorosan összefügg a román demokrácia megerôsödésével. Közös harcra van szükség. E tekintetben Luka László magyar részrôl nagyobb ellenállásba ütközött, mint román részrôl. A reakció arra ösztönözte a magyarságot, hogy a piros-fehér-zöld zászlót lengesse és ezzel önmaga ellen ingerelte a román parasztot, munkást és értelmiséget.

5. A Magyar Népi Szövetségben nem lehet helye minden magyarnak. A magyar nép csak akkor nyerheti meg a románság bizalmát, ha leleplezi a magyar reakciósokat és fasisztákat. (A Scânteia 1945. október 13-i számban közölt szöveg alapján.)

Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnökének brassói nyilatkozatából: "Elegendô bizonyítékunk van arra, hogy a Magyar Népi Szövetség szervezeteibe számos magyar fasiszta befurakodott. A Háromszék megyei magyar ügyvédek emlékiratot készítettek, amelyet bár a külföldnek szántak, végül mégis a kormánynak küldöttek meg. Ilyenfajta reakciósok biztatására magyar ifjak megtagadták a sorozásra állást. Nekik köszönhetô az is, hogy a székelyek nem váltották be a pénzüket. Számos magyar reakciós tesz nálunk látogatást. Egyebek között írásba lefektetett tervet nyújtottak be, amely a Székelyföld autonómiájáról szól. Nem fogadtunk el és nem fogadunk el ilyen tervet." (A román sajtóban a propagandaminisztérium által közzétett azonos szöveg alapján. Ardealul 1945. október 29.).

Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény, a külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztálya iratai XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146., sokszorosított másolat.

—————————————

¹ Utalás arra, hogy 1944. november 12-én a romániai SZEB az atrocitásokra hivatkozva kiutasította a román közigazgatást Észak-Erdély területérôl.

² A távirat szövegét közli: Groza Péter és Sztalin marsall táviratváltása. Józsa Béla Athenaeum kiadása, Kolozsvár 1945.

³ Az értekezletet március 29. és 31. közt tartották meg.

⁴ A 261. sz. állampolgársági törvény 1945. április 4-én jelent meg a Monitorul Oficialban.

⁵ Az "idôközi" (interimár) bizottság a két háború közötti liberális kormányok "leleménye" volt. Mivel Románia városainak nagy részében a nemzeti kisebbségek voltak többségben és ezek a helyhatósági választások után szükségképpen az irányításuk alá kerültek volna, különféle ürügyekkel felfüggesztették a városi önkormányzatokat és – románokból álló, a liberális kormányoktól függô – idôközi bizottságokat neveztek ki helyettük.

⁶ Az 1939. október 20-i, az állampolgárság megszerzésérôl szóló törvényrendelet indoklásában közel százezer fôrôl beszélnek, mint akik kimaradtak az állampolgári névsorokból.

⁷ Vogelfrei = törvényen kívül helyezett személy (ném.).

⁸ Egykorú források szerint Nagy István írótól származik a fenti kijelentés.

⁹ 1945. február 24-én a belügyminisztérium épülete elôtt összecsaptak a szélsôbaloldal és a történelmi pártok hívei. A halálos áldozatokat is követelô incidenst a kommunisták Rãdescu tábornok nyakába "varrták", azonban az összetûzés az RKP provokációja volt.

¹⁰ Az RKP 1945. október 6–21. között Bukarestben megrendezett konferenciáján Luka László kijelentette, hogy: "A reakció arra ösztönözte a magyarságot, hogy a piros-fehér-zöld zászlót lengesse, és [...] sikerült neki megakadályozni, hogy a román demokraták részt vegyenek Észak-Erdélyben a demokratikus szervezetek létesítésében..."

¹¹ Pãtrãscanu beszédét közli Stelian Neagoe: Istoria politicã a României între anii 1944–1947. Ed. Noua Alternativã, Bucureºti 1996. 292–295.