Bárdi Nándor

Pártpolitika és kisebbségpolitika
A romániai Országos Magyar Párt javaslata
és annak visszhangja 1934-35-ben^*

(Dokumentumösszeállítás)

Ez a dokumentumközlés az Országos Magyar Párt (OMP) 1934 novemberében megfogalmazott javaslatával foglalkozik: "küldjön ki a törvényhozás parlamenti bizottságot, melyben minden román párt képviselve legyen, ez hallgassa meg a kisebbségek sérelmeit és kívánságait, ezután létesítsen pártközi megállapodást a kisebbségi kérdésekben úgy, hogy a gyakran változó pártkormányok ezt irányadónak tekintsék".¹

A két világháború között Románia magyarságpolitikájának alakulását alapvetôen három tényezô határozta meg. 1. A külpolitikai szempontok, amelyek közül a húszas években a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása, illetve a nemzetközi megítélés játszott szerepet. A következô évtizedben, amikor a külpolitika sokkal fontosabbá vált a magyar kérdéssel kapcsolatban, a megváltozott nemzetközi erôviszonyok következtében, a trianoni békeszerzôdés megvédése, az antirevizionista mozgalom volt döntô hatással a vonatkozó döntésekre és a politikai közhangulatra. 2. A pártpolitikai viszonyok a húszas években a kisebbségi pártokkal kötendô paktumok miatt, a harmincas években pedig a "nemzeti program" megvalósítása körüli propagandaverseny révén váltak fontossá. A pártok között az ország modernizációjának és a gazdaság nacionalizálásának ellenôrzése felett kialakult harcban a kisebbségi kérdés, a külföldi gazdasági szereplôk megítélése mindig visszatérô vitatéma volt. 3. A történelmi komplexusok és félelmek rendszere egyrészt abból táplálkozott, hogy az erdélyi magyar kisebbség sérelmeinek felvetését külföldön és Romániában egyaránt a magyarországi revíziós propaganda részének tekintették. Másrészt a Magyar Királyság román nemzetiségû lakosságának alacsony társadalmi státusa és a Nagy-Romániában élô magyar kisebbség erdélyi domináns társadalmi, gazdasági pozíciója közti összevetés alátámasztani látszott a "toleráns nép vagyunk", "privilegizált kisebbség", "a kisebbségi kérdés Európában egyedülálló rendezése" és más érveléseket. Harmadrészt az 1918 elôtt kialakult társadalmi, gazdasági, települészerkezeti viszonyokat az ezeréves magyar elnyomásra vezették vissza és a történelmi igazságosság nevében jogosnak tekintették a románság erdélyi szupremáciájának állami eszközökkel való megteremtését. Ezek között a keretek között mûködött a magyarsággal kapcsolatos politizálás. Ezt az összetett folyamatot szeretném egy eseten keresztül bemutatni. Elôször az OMP-i javaslat parlamenti elôterjesztését és fogadtatását rekonstruálom, majd az értelmezéshez szükséges hátteret adok, többek között egy korabeli összefoglaló publikálásával.

1934. november 12-én az OMP elnöki tanácsa és parlamenti csoportja úgy döntött,² hogy az új kormány beiktatása és a téli ülésszak megkezdése alkalmából elhangzott trónbeszéd vitája során a sérelmek - addig megszokott - felsorolása helyett új javaslattal állnak elô. A képviselôházban Willer József december 11-én, a szenátusban pedig Gyárfás Elemér december 13-án, részletes indoklással kiegészítve ismertették a párt határozatát. A következôkben a két beszéd teljes szövegét közreadom.

Willer József kamarai beszéde:

"Tisztelt Kamara!

Minden párt évrôl évre felvonul a felirati vita során, hogy kijelölt szónoka útján kifejtse a maga politikai elgondolásait. A többség ilyenkor tesz ünnepélyesen hitet a kormány mellett, az ellenzék viszont felsorolja mindama hibákat és mulasztásokat, melyek a többséget nézete szerint alkalmatlanná teszik az ország ügyeinek további vezetésére.

A kisebbségi pártok is részt vettek mindig a felirati vitában. Többnyire tömör formába öntött deklarációkban adtunk hangot sérelmeinknek és legsürgôsebb kívánalmainknak.³

Uraim, ha józanul megfontoljuk a többségieknek és kisebbségieknek ezt az eddig taposott útját, be kell vallanunk, hogy az semmiféle eredményre nem vezetett. A kormány nem lett erôsebb saját híveinek dicséretétôl, de nem is bukott meg ellenfeleinek cicerói ékesszólásba foglalt támadásaitól. Viszont a kisebbségi népek helyzetén sem tudtak változtatni a mi deklarációink. Egyetlen kedvezôtlen sajtóhang, egyetlen soviniszta támadás többet ártott nekünk, mint amit használni tudtak összes tiltakozásaink, s mivel a támadások egyre szaporodnak, a politikai atmoszféra egyre nyomasztóbbá válik; a kisebbségek sorsa is egyre szomorúbb állapotba kerül.⁴

A legszomorúbb jelenség éppen az, hogy legnagyobb kihatással a mi életünkre olyan körülmények vannak, amelyek irányítása vagy befolyásolása egyáltalán nem áll módunkban. Értjük itt mindenekelôtt a külpolitikát, melynek mi kisebbségek, de elsôsorban mi magyarok minden apró rezzenését megéreztük s mondjuk inkább így: megszenvedjük. A romániai magyarság sorsa egyszerû függvényévé lett a külpolitikai hullámzásoknak, pedig minden tárgyilagos román politikusnak el kell ismernie, hogy az itteni magyar nép vezetôi sohasem fûtötték holmi eshetôségek illúziójával a fogékony lelkeket; ellenkezôleg, vaskövetkezetességgel megmaradunk a realitások mezején s maga a nép is csodálatos józanságot tanúsít. De ez sem elég: sem baráti melegséget, sem megértést nem tapasztalunk, s az az érzésünk, mintha valóságos túszok gyanánt kezelnének bennünket egy háborúban, mely már lezajlott, vagy amely még ki se tört. Lehet, hogy az ország, melynek lakói, az állam, melynek polgárai vagyunk, az alattvalói hûség és lojalitás természetes kötelességein messze túlmenô magatartást követel tôlünk, olyan magatartást, amely egyfelôl saját véreink nyílt és ízléstelen megtagadóivá, másfelôl egész biztosan megérdemelt közmegvetés osztályosaivá tenne bennünket, anélkül hogy a gerinctelen tolakodó szerepének vállalása ellenében a pozitív eredményeknek még csak legkisebb morzsájával is kecsegtethetnôk magunkat.

Helyzetünk tehát nagyon kényes, de amilyen kényes, olyan kétségbeejtô is. Gazdaságunk összeomlott, és ebben nemcsak világszerte észlelhetô jelenséget kell látnunk, mert nagy részük van benne a velünk szemben alkalmazott szûkkeblû kezelésnek és elfogult intézkedésnek is. A köztisztségekbôl kiszorulunk, s ma már a magángazdaságban való boldogulásunkat is veszély fenyegeti. Az öregek nyomorognak, a fiatalok elhelyezkedésének lehetôsége minimálisra csökkent. Politikai párt volnánk, nemzeti, néprajzi, kulturális problémákkal kellene foglalkoznunk, de sajnos a viszonyok már oda romlottak, hogy a mi tevékenységünk oroszlánrésze a napi megélhetés nyomasztó gondjainak problémájává zsugorodott össze. Nem hiszem, hogy túlságosan elvetném a sulykot, ha azt állítom, hogy nemcsak a Magyar Pártra állnak az elmondottak, hanem az összes kisebbségi pártok ilyen helyzetbe kerültek.

Uraim, óriási felelôsség nehezedik ránk, s ez a felelôsség annak felismerésére vezetett bennünket, hogy ma már nem elégedhetünk meg gyakorlati eredményekkel egyáltalán nem biztató deklarációk elmondásával. Tisztelt képviselô urak, itt történnie kell valaminek az Önök részérôl éppúgy, mint a miénkérôl. Hosszú hetek lelki vívódása és komoly tanácskozása eredményeképpen küldött engem a Magyar Párt az ország tribünjére, hogy a romániai magyarság nevében ne csak föltárjam Önök elôtt a helyzetet, hanem annak orvoslására is megtegyem a mi tiszteletteljes indítványunkat. Kérem mindannyiukat, szíveskedjenek engem olyan jó lélekkel meghallgatni, mint amilyen becsületes tiszta szándékok bennünket vezéreltek e lépés megtételében.

Erôs meggyôzôdésem szerint nyitott ajtókat döngetnék annak hosszadalmas fejtegetésével, hogy a kisebbségek lelki megbékélése és anyagi viszonyai elviselhetôvé tétele elsôrendû érdeke a román államnak is, a román nemzetnek is, mert közelebb hozza az országot a belsô béke, a konszolidáció, a harmonikus fejlôdés boldogabb korszakához.

Fölismerte a kisebbségi probléma óriási fontosságát minden párt, amelyre eddig rábízták az ország kormányzását. Averescu marsall és Goga Octavian urak már 1923-ban megkötötték velünk a csucsai paktumot. A liberális párt nyomban, mikor 1927-ben ismét átvette a kormányzást, bizottságot küldött a kisebbségi kérdés tanulmányozására, s e bizottság egyik leglelkesebb munkatársa éppen Tãtãrescu György, a jelenlegi miniszterelnök úr volt. Ugyancsak e probléma megoldása lebegett a Nemzeti Parasztpárt szeme elôtt, mikor a kisebbségi törvény elômunkálatai megtétele végett külföldi tanulmányútra küldte ki Pop Ghiçã képviselôt, volt alminiszter urat. Iorga volt miniszterelnök állandóan hangsúlyozta a kisebbségek kulturális értékeinek országos jelentôségét, és a kisebbségi ügyek intézésére kisebbségi politikusokat, illetve szakférfiakat vett maga mellé.⁵ Ha ezek az elgondolások, tervek nem jártak a kívánt eredménnyel, annak elsôsorban az az oka, ami általános kormányzati szempontból is legnagyobb bajunknak mondható, s ez nem más, mint a kormányzásban feltétlenül szükséges folytonosságnak a hiánya. Az egyes kormányok szinte évrôl évre váltogatják egymást, 1926 óta nyolc év telt el, s ez alatt 6 általános választáshoz s 10 miniszterelnökhöz volt szerencsénk, az egyes miniszteri székekben beállott változásokat már nem is lehet nyilvántartani. A váltakozó pártok politikusai homlokegyenest ellenkezô felfogást vallottak s egymás mûködésének könyörtelen bírálatát a tárgyilagosság helyett igen sokszor a pártérdek szülte elfogultság irányította. Teljes bizonytalanságot teremt ez a veszedelmes rendszer minden téren, de mindenkinél nagyobb kárát vallják ennek az ország kisebbségi polgárai és intézményei. Hatalom, erô nem áll rendelkezésünkre, jogos érdekeink védelmére elhangzott felszólalásainkat félreértik, s még a jóakaratú kormánytényezôket is túlságos óvatosságra inti az a türelmetlenség, mellyel a közhangulat egyre sajnálatosabb módon ellenünk fordul. Más kisebbségi pártok választási egyezményekkel próbáltak a szomorú kisebbségi sorson enyhíteni. Alig hisszük, hogy az elért eredményeket kielégítôknek tartanák. Eltekintve attól, hogy az ilyen választási megegyezések természetszerû ellenszenvet váltottak ki az ellenzéki román pártokból, az ígéreteket a kormányok se vették komolyan. De még ha meg is volt a szándék egyik-másik kérdés elintézésére; komoly munkára nem is állt eddig elegendô idô jóformán egyik kormánynak se rendelkezésére, szûkre szabott idejüket pártjuk számára pillanatnyilag fontos problémák foglalták le, s mire velünk foglalkozhattak volna, már át is kellett adniuk helyüket az utódnak, akinek uralma alatt elölrôl kezdôdött a mi gyászos vergôdésünk. Így odázódik el egyik évrôl a másikra a kisebbségi kérdések szônyegre hozása. Egyes részletkérdésekben is sorra vizitelik a kormányférfiak az összes pártfrakciókat, mindenkinek fontos a véleménye, de a milliós tömegeket reprezentáló kisebbségi pártokkal tizenöt év alatt még egyetlen kormány egyetlenegyszer le nem ült a zöldasztalhoz, hogy panaszainkat és kívánságainkat meghallgassa. Élünk az államban anélkül, hogy bárki is kíváncsi volna arra, hogyan is élünk hát. Ez a rideg semmibevevés elhárít rólunk minden felelôsséget, ha az ünnepélyes alkalmakkor szívesen elszavalt közeledési frázisok a keserves hétköznapoktól nagyon is távol maradtak.

A kormányzási elvek évenkénti változása, az örökös államéleti kátyúk, a küzdelem, panaszkodás folytonos újrakezdése s emellett a kisebbségeknek rohamos leromlása elvette minden reményünket attól, hogy az eddigi rendszer mellett bármiféle javulás is beállhatna. Tegyük fel, hogy akár a jelenlegi, akár egy jövôbeli kormány s a mögötte álló parlamenti többség - ráeszmélve a helyzet komolyságára - az évek óta szellôztetett kisebbségi törvény megalkotásával, avagy csak megfelelô célirányos intézkedések formájában is kezét nyújtaná felénk, ki biztosítana bennünket arról, hogy az utód respektálná ezeket az intézkedéseket s nem kellene-e egy röpke év eltelte után újrakezdenünk a hiábavaló küzdelmet?

Uraim, ezt a kérdést közmegnyugvásra csak úgy oldhatjuk meg, ha a kisebbségi problémát kiemeljük a napi politika gyûlölködô harcaiból, a választási alkudozások dicstelen játékaiból, a népszerûség-hajhászó izgatások fojtó, veszedelmes légkörébôl és az összes kormányképes pártok megegyeznek egy egységes emberséges kisebbségi politikában, megfogadván, hogy kormányra jutva, annak követését magukra is kötelezônek fogják elismerni.

A Magyar Párt nevében, annak megbízásából tisztelettel javaslom tehát, méltóztassanak kiküldeni olyan parlamenti bizottságot, melyben részt vesznek az összes pártok vezetôi: ez a bizottság hallgassa meg a kisebbségek képviselôinek elôterjesztését, tegye bölcs mérlegelés tárgyává, vajon azok bármiféle szempontból is beleütköznek-e az állam vagy a román nemzet érdekeibe, és hozza javaslatba a törvényhozásnak vagy a kormánynak azokat a törvényes intézkedéseket, illetve kormányzati rendszabályokat, amelyeket alkalmasoknak fog ítélni a kisebbségi népek békéjének és az ország többségi népével való harmonikus együttélésének biztosítására.

Teljes tudatában vagyunk ez indítvány fontosságának, és erôs meggyôzôdésünk, hogy átérzi ezt a tisztelt kormány és a Ház minden tagja is. Nem is tudnók elképzelni, hogy ilyen messze vágó kérdésnek tüzetes, lelkiismeretes tanulmányozásától komoly politikusok megtagadnák azt a fórumot, amelyet nagy elôzékenységgel siettek odakölcsönözni a Skoda-ügy vagy a Monitorul Oficial körül tapasztalt üzelmek kivizsgálásánál.⁶ Biztosítom Önöket, képviselô urak, hogy ha végre meghallgatnak bennünket, csak akkor fogják megtudni, milyen önként értetôdôk a kívánságaink s mily csekély kölcsönös jóakarattal egymás mellé állíthatjuk azokat a népeket, amelyek Európa néprajzi, földrajzi és gazdasági helyzeténél fogva olyannyira egymásra vannak utalva. Köthetnek az államok nemzetközi szerzôdéseket, amelyek látszólag biztos védelmet nyújtanak minden külsô támadás ellen: mi mégis azt valljuk, hogy ennek az országnak többségi népe és kisebbségei egyaránt öngyilkosságot követnek el, ha ôszinte megbékélés és összefogás helyett továbbra is szemben állnának egymással, mert nem leszünk képesek ellenállni a nálunknál aránytalanul nagyobb erôk rettenetes nyomásának.

Amennyiben javaslatunkat a tisztelt kamara hajlandó elfogadni, úgy kérnôk, hogy ezt a történelmi fontosságú megmozdulást a feliratban feltétlenül megemlíteni szíveskedjenek. Mert tulajdonítsanak bármily nagy jelentôséget az országvédelmi egyéb intézkedéseknek, bizony mondom Önöknek, valamennyit felülmúlja jelentôségében és kihatásában az az elhatározás, amely lehetôvé teszi a belsô béke és konszolidáció megteremtését."⁷

Gyárfás Elemér szenátusi beszéde:

"Elnök Úr! Szenátor Urak!

Nyolc év alatt, mióta megszakítás nélkül tagja vagyok e szenátusnak, legalább tíz felirati beszédet mondottam Önök elôtt, alaposan megvizsgálva ezekben a trónbeszéd által felsorolt kérdéseket és - társaimmal együtt - igyekeztünk mi is tapasztalatainkkal és tudásunkkal hozzájárulni ezek megoldásához.

Azt hiszem, hogy e felszólalásokkal reális szolgálatokat tettünk az ország általános érdekeinek is és saját népünknek is, melynek sorsa szorosan összefügg az egész ország fejlôdésével.

Az általános jellegû kérdések mellett foglalkoztunk természetesen mindig a mi különleges kisebbségi sérelmeinkkel is, és arra törekedtünk, hogy az Önök soraiból barátokat szerezzünk népünknek, kultúrájának és fejlôdésének s megkönnyítsük így nehéz helyzetét, melybe bizonyos történelmi végzetszerûség folytán jutott.

Ezúttal el kell hagynom az eddig követett utat, mert az a javaslat, mely tegnapelôtt pártunk nevében a képviselôházban elhangzott, oly kimagasló jelentôségû, hogy ezzel szemben minden egyéb kérdés második sorba szorul és banalitásnak látszik azzal a - hisszük - történelmi lépéssel szemben, mely most a romániai magyarság nevében megtevôdött.

Az az érzésünk, hogy kisebbítenôk és leszállítanók a közeledés és testvéri egyetértés érdekében tett eme javaslatunk jelentôségét, ha most egyes különleges kisebbségi panaszokkal foglalkoznánk s ezáltal esetleg nemkívánatos vitát idéznénk fel, mely elrontaná azt a légkört, melyet e javaslat körül megteremteni óhajtunk.

Elhagyva tehát ezúttal a felirati beszédek szokásos formáját és tartalmát, arra szorítkozom, hogy kiemeljem e fontos javaslatunkat és röviden rámutassak azokra a körülményekre és indokokra, melyeket minket e lépésnél vezettek.

Azt javasoltuk a képviselôházban - s javasoljuk most itten a szenátusban is -, hogy a kisebbségi kérdés megoldását tanulmányozza egy parlamenti bizottság, melyben vegyenek részt az összes román pártok képviselôi, s javasoltuk ezt három fôokból:

1. hogy kiemeljük ekként a román állam kisebbségi politikáját s nevezetesen az ország vezetôinek a magyar kisebbséggel szemben való magatartását a politikai pártok harcaiból,

2. hogy függetlenítsük a romániai magyar kisebbség helyzetét a változó nemzetközi helyzettôl s a barátságosabb vagy feszültebb nemzetközi viszonylatoktól,

3. s végül, hogy megteremtsük így - vagy még helyesebben - helyreállítsuk azt a lelki harmóniát, mely a barátságos együttélés érdekében olyannyira szükséges.

Nem a mi hibánk, hanem bizonyos történelmi események folyománya az, hogy a kisebbségi kérdés, nevezetesen a magyar kisebbség helyzete nálunk a politikai pártok egyik harci eszközévé vált, hogy alkudozások folytak, állítólag éppen árverések, valójában inkább árlejtések, e kérdésben a mi vezetô pártjaink között.

A mi belépésünk Románia közéletébe nagy nehézségek között ment végbe. Bizonyos - lélektanilag is érthetô - jogi meggondolások hatása alatt a magyar kisebbség politikai passzivitásban maradt a békeszerzôdések ratifikálásáig. Ennek következményeképpen nem foglalhatta el mindjárt az elsô berendezés alkalmával azt a helyet és pozíciót, mely ôt megillette, s amelyet - úgy hiszem - akkor kezdetben minden nagyobb nehézség nélkül átengedtek volna számára.

A békeszerzôdések ratifikálása után, 1921 elején, mikor püspökeink sorban letették a hûségesküt, az akkori Averescu-kormány olyan magatartást tanúsított velünk szemben, mely alkalmas lett volna arra, hogy megjavítsa a korábbi kedvezôtlen légkört.

Sajnos egy évvel késôbb, az 1922. évi választások során - midôn jelöléseinket majdnem mind visszautasították - alig bontakozó reménységeink összetörtek, s minthogy az alkotmányozó országgyûlésbe nem tudtunk kellô számú képviselettel bevonulni, tudatára ébredtünk annak, hogy feltétlen szükségünk van egy belépôjegyre Románia közéletébe, melyet olyan személyiség ellenjelezzen, aki fölötte áll minden gyanúsításnak és tekintélyével jóindulatú fogadtatást biztosíthat számunkra.

Ilyen személyiség volt Averescu generális, a mãrãsesti hôs, aki korábbi kormányzása során is határozott jóindulatot mutatott irántunk, s akit ebben a kérdésben akkori erdélyi tanácsadója, Goga Octavian vezetett.

E meggondolások alapján megállapodtunk Averescuval és Gogával, és megkötöttük azt a híres egyezményt, melyet csucsai paktumnak neveznek, s amely - a kormánnyal szövetkezve - a parlamentben megfelelô képviseletet s legfôbb kívánságaink teljesítését ígérte számunkra, minek ellenében mi is biztosítottuk Románia közéletébe való lojális bekapcsolódásunkat.⁸

Belépve így az 1926-iki országgyûlésre, fájdalommal állapítottuk meg, hogy a mi egyezményünk, mely annyira indokolt és szükséges volt általános szempontból, taktikai szempontból nagy hátrányt jelentett számunkra.

Az ellenzéki pártok - különösen a két nagy párt, a liberálisok és nemzeti-pártiak - nem tudták nekünk megbocsátani, hogy támogatásukkal a kormánynak - az új politikai ellenfeleiknek - biztos és hatalmas választási gyôzelmet szereztünk Erdélyben, emiatt láthatóan ellenséges érzülettel fogadtak minket s olyan fagyos légkört teremtettek velünk szemben, sôt - ami még súlyosabb volt - a mi jogos és szerény kívánságainkkal szemben is, mely lehetetlenné tette a kormány ígéreteinek beváltását.⁹

Levontuk ebbôl a következtetéseket, s a további választásokon óvakodtunk attól, hogy valamelyik román pártot egy másikkal szemben támogassunk s ezáltal ellenséges érzületet keltsünk, hanem arra törekedtünk, hogy megnyerjük az összes komoly pártok barátságát.

Fájdalom, ez a törekvésünk nem vezetett teljes sikerre s legfeljebb egyes könnyítéseket tudtunk elérni, alapjában azonban a légkör továbbra is feszült maradt, fôként azért, mert közben a túlzó nemzeti érzés évrôl évre mindinkább uralmába kerítette a lelkeket egész Európában s így nálunk is. Ekként kerültünk abba a helyzetbe, hogy a politikai pártok kölcsönösen meggyanúsították és megvádolták egymást, mihelyt valamelyik közülük engedékenyebb magatartást tanúsított velünk szemben.

Tisztába jöttünk azzal, hogy sohasem fogunk tudni megegyezni egyetlen párttal vagy egyetlen kormánnyal csupán - s ha ez sikerülne is, tartós nem lehet -, hanem keresnünk kell a megegyezést egyidejûleg és párhuzamosan az összes romániai politikai pártokkal.

Ez volt az elsô indok, amiért ebben a kérdésben parlamenti bizottságot kértünk, melyben vegyenek részt az összes számottevô pártok.

Második indokunk talán az elsônél is fontosabb.

Nagy sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy milyen befolyást gyakorolnak a mi helyzetünkre a nemzetközi viszonyok és különösen a Magyarországgal szemben fennálló helyzet.

Egyetlen tényt akarok felemlíteni:

Az elôzô kormány idején, mikor itt megszavazták a román-jugoszláv iskolai egyezményt s mi a magunk számára ugyanolyan bánásmódot kértünk, amilyen a bánáti szerbek számára biztosíttatott, Iorga azt mondta, hogy ezt megkaphatjuk akkor, ha Magyarországnak ugyanolyan lesz a magatartása Romániával szemben, mint Jugoszláviának.

Nyomban tiltakoztam ez ellen s azt mondtam, hogy egy nemzeti kisebbség mikénti kezelése nem tehetô függôvé nemzetközi viszonyoktól, hanem egyedül és kizárólag belsô politikai szempontok szerint irányítandó.¹⁰

Ma is fenntartom ezt az elvi álláspontomat, sôt aláhúzni szeretném, de ezen elvi szempontunk dacára nagy fájdalommal és aggodalommal láttuk és éreztük, hogy miként fokozódik velünk szemben is a feszültség abban a mértékben, amint mind feszültebbé válnak a nemzetközi viszonyok.

Holott mi annak idején levontunk minden konzekvenciát abból a ténybôl, hogy ezen országok állampolgáraivá lettünk. Mi nem akarunk árucikk lenni nemzetközi alkudozásoknál, de éppoly kevésbé vagyunk hajlandók viselni a felelôsséget és következményeit mások tényeinek és cselekedeteinek, mint azokénak, akiket a romániai magyar kisebbség saját maga bízott meg azzal, hogy nevében megnyilatkozzanak és eljárjanak, s akik teljes tudatában vannak annak a felelôsségnek, mely vállaira nehezedik.

Tényleg, népünk vezetôi részérôl nem merült fel a lefolyt 16 év alatt egyetlen olyan cselekedet, mely meggyanúsítást vagy éppen megtorlást igazolhatna. Mi azt óhajtjuk tehát, hogy idehaza szabályozzuk lojálisan és véglegesen a mi helyzetünket, elhelyezkedésünket s a román néppel való viszonyunkat, s teljes szívbôl kívánjuk, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra kivétessék a vitás nemzeti kérdések sorozatából, hogy ne legyen többé feszültség oka, sôt mi, romániai magyar kisebbség legyünk az összekötô kapocs e két nemes nép között, minthogy elsôsorban a mi érdekünk az, hogy ezek megértsék egymást.

Ez volt a második indoka a mi javaslatunknak.

A harmadik indok elkerülhetetlen következménye az elôzôknek.

Mi nagy fájdalommal állapítjuk meg, hogy minden nappal mélyebb és szélesebb lesz közöttünk a lelki szakadék s ez mindinkább megnehezíti a harmonikus és barátságos együttélést.

Születnek és meggyökeresednek elméletek és felfogások, melyek meggyôzôdésekké erôsbödnek, hirdetnek célokat és kifejeznek törekvéseket, melyek eltávolítják egymástól a lelkeket és kölcsönösen keserûséggel telítik.

E beszédem során - melyet kizárólag a harmónia és megértés szolgálatába akarok állítani, s amelyet mindvégig a közeledô karácsony megbékítô szellemében akarnék elmondani - nem szeretnék érzékenységeket sérteni s nemkívánatos vitákat felidézni, tartózkodom tehát attól, hogy e vonatkozásban részleteket soroljak fel s csupán egyetlenegyet említek meg e sajnálatos és téves elméletek közül, s remélem, hogy ebben támogatni fog Iorga professzor is, aki egyik nemrég megjelent füzetében nagyon szépen mutatta ki, mennyire téves történelmi szempontból az az elmélet - mely majdnem közmondásossá vált - a magyar és román nemzet állítólagos évezredes ellenségeskedésérôl, holott tényleg a történelmi múlt legalábbis ugyanannyi példáját mutatja a barátságos együttmûködésnek.¹¹

Tény az, hogy Erdély olyan földdarab, melynek fiai valósággal rá vannak utalva a testvéri megértésre, mert a különbözô népek földrajzi elhelyezkedése e területen olyan, hogy e népeket egymástól tökéletesen elválasztani lehetetlen.

Ennek a testvéri megértésnek azonban felülrôl kell megindulnia, és ez volt a harmadik indoka a mi javaslatunknak.

Válaszolnom kell még egyes kifogásokra, melyek felhozhatók, sôt részben már fel is hozattak a mi javaslatunkkal szemben:

Azt mondják, hogy a magyar népnek megvannak a parlamenti képviselôi, akik kifejezésre juttatják e legfelsôbb testület elôtt összes kívánságaikat. Ez igaz. Rámutattam azonban az okokra, amiért a mi ilyen természetû elôadásaink az esetek többségében nem találtak a kívánt visszhangra politikai pártjaink vezetôinél. Emellett a kisebbségi kérdés és nevezetesen e kérdés részleteinek megoldása csak szûkebb és bizalmasabb testületben remélhetô, mely olyan államférfiakból áll, akik ismerik és elismerik a probléma komolyságát s igyekeznek közelebbrôl és részleteiben is foglalkozni a megoldási lehetôségekkel.

Azt mondják, hogy a román állam az összes kisebbségi állampolgároknak ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket írja elô, mint a többségieknek, következôleg a jelenlegi kisebbségi rendszer nem szorul módosításra. Ismerjük mi ezeket az elveket, melyeket szentesít az ország alkotmánya. Azonban nem ezeknek az elveknek leszögezésérôl, hanem ezeknek alkalmazásáról van itt szó.

Azt mondják továbbá - az Universul mai száma is meggyanúsít ezzel -, hogy vajon nem-e külföldrôl sugalmazzák ezt a javaslatot, minthogy Genfben most ismét napirendre került a romániai kisebbségek kérdése.¹² E gyanúsítással szemben hivatkozom javaslatunk második indokára, melyet elôbb bôven kifejtettem, s amelynek során kiemeltem, hogy a mi célunk éppen az, hogy ez a kérdés kiemeltessék a nemzetközi problémák sorából.

Mi azt hisszük, hogy reális szolgálatot teszünk az országnak is és népünknek is, mikor elôterjesztettük Önöknek javaslatunkat, melyet történeti lépésnek tekintünk. Reméljük, hogy a mi kezdeményezésünk, mely tiszta és jó meggyôzôdésünkbôl származik, megértésre talál Önöknél, és különösen reméljük, hogy a külügyek vezetôje, Titulescu, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy a kérdéseket magasabb s a napi veszekedések fölé emelkedô szempontból tekintse, meg fogja érteni ennek jelentôségét s azokat az elônyöket, melyek ebbôl származhatnak.

A Skoda-kérdés hónapokon keresztül izgalomban tartotta a közvéleményt, s nagyszámú bizottság hatalmas munkát végzett ennek kivizsgálásával. Mi nem kívánjuk sem ugyanazt a publicitást, sem ugyanazt a terjedelmet, melyet a Skoda-bizottság igénybe vett. Mi csak jóindulatú figyelmet kérünk, s meg vagyunk gyôzôdve, hogy meg fogjuk találni a gyümölcsöt hozó egyetértés útját.

A kormány óriási erôfeszítéseket tesz az ország beruházási kölcsönének sikere érdekében. Mi azt hisszük, hogy javaslatunk elfogadása által Önök ezt az országot egy mérhetetlen értékû karácsonyi ajándékkal fogják felruházni: sok százezer polgárnak lelki megbékülésével.

Abban a reményben, hogy javaslatunk elfogadásra talál, kérjük, hogy a feliratba utólag iktattassék be e javaslatnak elvben való elfogadása is."¹³

A kamarában a Willer beszédét követô napon, december 12-én Constantin Giurescu liberális párti képviselô reagált elsôként. Nem csak Willerrel foglalkozott, hanem elsôsorban a kormányt bírálta. Kifejtette, hogy miként Ausztria a kompakt bukovinai román falvakat telerakta németekkel és zsidókkal, úgy a Székelyföldön is valószínûleg ez történt. De Romániában nem követhetik a török példát, akik néhány évvel azelôtt másfél millió görögöt utasítottak ki az országból. "Nem ugyanaz az eset. Nekünk négymillió kisebbségünk van, akik 700 éve itt élnek. De demografikus politikát kell folytatnunk telepítésekkel, ahogy Ionel Brãtianu megkezdte."¹⁴ Bírálta a kormány nemzeti politikáját. Szerinte a liberális párt nem folytatta a két Brãtianu által vitt nemzeti egység politikáját, az ennek az érdekeit szolgáló új vármegyei beosztást sem csinálták meg. (A Prut és a Kárpátok ne legyenek közigazgatási határok is.) A kisebbségek által veszélyeztetett területekre telepítéseket szorgalmazott, és sürgette a városok nacionalizálását. Statisztikai adatokkal bizonygatta egyes erdélyi városok magyarosodását. Példaként Medgyest hozta fel, ahol szerinte az impériumváltás óta megtízszerezôdött a magyarság száma.¹⁵ A gazdasági problémákról szólva azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti védelem szempontjából fontos gyárakban többségben vannak a kisebbségi alkalmazottak. A nemzeti munkavédelmi törvény végrehajtása hat hónapja késik, és ebbôl úgy látszik, hogy a kormány hallgatólagosan eltûri, hogy az idegenek és a kisebbségiek kezükben tartsák az ipart és a kereskedelmet, kizárva a többségi elem érvényesülését.

A következô nap Virgil Madgearu nemzeti parasztpárti képviselô folytatta a kormány támadását a kisebbségi kérdésben. Azzal vádolta a kormányt, hogy a külkereskedelem terén nagyarányú visszaélésekre adott alkalmat azzal, hogy egyes, kisebbségek által vezetett vállalatoknak monopolszerû koncessziókat adott. Így a Román Importôrök Blokkját nagy többségében idegenek vezetik. "Ez a politika az élet drágulására és a tisztességes kereskedelem megszûnéséhez vezetett. Halálos csapást jelent ez a román polgári elem részére. Nincs ma már román kereskedelem, mert egyes kisebbségiek, a vakmerôk, a nyomát is kiirtották a tisztességes kereskedelemnek."¹⁶

Ugyanezen a napon, december 13-án az Antirevizionista Mozgalom hajtómotorjának számító, közvéleményt jelentôsen befolyásoló Universul címû bukaresti lapban részletesen foglalkoztak az OMP javaslatával. "Nincs szükség parlamenti ankétra ebben a kérdésben, mert az összes politikai pártok parlamenti képviselôik útján nagyon jól ismerik az etnikai kisebbségek helyzetét és a pártok leszögezték álláspontjukat ebben a kérdésben. Ha a magyar kisebbség képviselôinek közlendôjük és javasolnivalójuk van ebben a kérdésben, jogukban áll ezt a parlamentben megtenni, nyilvános vita keretében."¹⁷ A cikk szerint nincs szükség a romániai kisebbségi rendszer megváltoztatására sem, hiszen biztosított az állampolgári jogegyenlôség. A kamarában ismertetett javaslatra és indoklására a korabeli antirevizionista sajtópropagandából már ismert érvekkel válaszolt. A gazdasági ellehetetlenülés cáfolatára azt hozta fel a cikk, hogy az erdélyi ipar 1918 óta sokkal gyorsabban fejlôdött, mint a regáti. S mivel az elôbbi országrészben a kisebbségiek kezében van az ipar, igazából ôk jártak jól. Az Universul szerint a Willer által elôadottakra nem a román állam szempontjából van szükség - mert ott ez megoldott -, hanem az idegen, magyarországi érdekek miatt, hiszen épp azokban a napokban kérte Eckhardt Tibor Genfben az utódállamok kisebbségi politikájának felülvizsgálatát. Harmadik elemként a magyarországi kisebbségek helyzetérôl adott a cikk - álláspontja igazolására szolgáló - összefoglalást, elmarasztalva a magyar kisebbségpolitikát.

Az akkor egy hónapja megjelenô bukaresti A.B.C. ugyanakkor megfontolandónak tartotta az OMP fellépését, és külön kiemelte, hogy a Willert hallgató 30-40 képviselôre a beszédnek az a része tett nagyobb hatást, amikor a sûrû kormányváltozások hatásáról szólt. De lényegében ez a lap is elutasította a javaslat továbbgondolását. "Az az igazság, hogy a romániai kisebbségek civilizáltabb rendszert élveznek Romániában, mint a többi államban, és ha a magyar kisebbség még nem jutott el a román állam keretében az egyesülés ideális fokához, az nem a mi bûnünk."¹⁸ Az idézet két érveleme közül az elsôt a húszas évek elsô felétôl használták a romániai közbeszédben. (Ezt vagy a korabeli török-görög, illetve más balkáni kisebbségek helyzetével való összehasonlítás, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia románsága társadalmi alulfejlettségének, az 1918 utáni erdélyi kisebbségek társadalmi pozíciójának összevetésével igazolták.) A második elem is ismerôs, amely a húszas évektôl úgy jelent meg, hogy miért nem a román politikai pártokon belül képviseli a magyarság az érdekeit. Miért szervezôdik külön pártba, önmagát önálló politikai közösségként megjelenítve? Ez a cikk is kitért Eckhardt Tibor genfi kijelentéseire, de ezért már nem Willert, hanem Budapestet hibáztatta.

A Lupta és az Adevãrul szintén beszámoltak a beszédrôl, és kiemelték Willer szónoki ügyességét.¹⁹

A magyar nyelvû romániai sajtó történelmi jelentôségûnek tekintette az OMP kezdeményezését, de nemigen bízott a sikerben. Willer a magyar közönségnek részletesen magyarázta a képviselôházi javaslatot. A kisebbségi kérdés egységes felfogásának szükségességébôl indult ki, amely megteremtéséhez állandó fórumra van szükség. Erre azonban a képviselôház nem alkalmas. "A hangulat izgatott, a kérdéssel szemben teljesen ismeretlenül és idegenül állnak, közbekiáltások zavarják azt, aki a kisebbségi kérdést fejtegeti. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a kérdést elô kell készíteni, az új fórum, a képviselôházi vegyes bizottság szolgálná ezt a célt, melyben minden pártnak vezére vagy küldötte benne van. Itt aztán minden pártvezér vagy párt elfogadna, leszögezne egy álláspontot, aztán ha valamikor kormányra kerül, akkor érvényesíthetné. Mindenesetre tisztázódnának a fogalmak és volna hely, ahol végre nyugodtan meghallgatnának bennünket. Ettôl a fórumtól egységes politikai állásfoglalás kialakulását várjuk a kisebbségi kérdésben. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, csak a külpolitika függvényei vagyunk és nem bírálnak bennünket saját belsô értékünk, erônk, óhajaink és bajaink szerint."²⁰ Míg az eredeti parlamenti javaslat célja kimondatlanul a jogi szabályozás lett volna, itt már ezen túl egy kisebbségpolitikai fórum került elôtérbe, amely a többségi/kisebbségi párbeszéd külön intézményesítését jelentette volna.

Az Erdélyi Lapok vezércikkének írója szinte fohászkodott az érdemi válaszért. "Bár megértenék a kezdeményezés fontosságát, s ne becsülnék alá azt akként, mintha egy koldusnak a könyöradomány iránti kérése volna. A koldust is egy unott gesztussal s egy aprópénz odadobásával kár elintézni, mert ezzel csak maradandónak hagyjuk a koldulást. A koldusnál is a nyomora mély okainak a kikutatása s ez ok jóságos megszüntetése volna a helyénvaló."²¹ Az Ellenzék abból indult ki, hogy a lehetséges dunai vagy kárpáti béke kulcskérdése a kisebbségi kérdés megoldása. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha azt tisztán belpolitikai problémaként kezelik és az eddigi megoldások helyett kölcsönösen egy új kiegyezésre törekszenek a felek.²² A magyar párt hivatalos lapja, a Keleti Újság, Választ várunk címû cikkében foglalkozott a kezdeményezéssel. Az elkeseredés hatja át az írást. A parlamenti javaslat közhangulat-hátterét jelenítette meg. "Mi nem igazodunk külpolitikai helyzetek és kísérleti elméletek után, nem érdekelnek már bennünket a belpolitika pártharcai, az életet keressük ebben az országban és látni szeretnôk a jó állampolgárként való megélhetésnek a feltételeit és biztosított alapjait. [...] A kormányok pártoknak az erôviszonyaihoz igazodnak, s minden lépésüket ez a szempont irányítja. Ezért nem értek rá a kisebbségek polgári jogviszonyainak sokszor tervbe vett rendezésére."²³ A cikk abban látta a fô kérdést, hogy egyáltalán arra adjanak választ, hogy mit is gondolnak a kisebbségi kérdésrôl. "Az is felelet, ha a semmitmondás lesz a válasz."²⁴

December 17-én a képviselôházban Victor Iamandi belügyi államtitkár (a korabeli szóhasználatban miniszter, a propagandaügyek felelôse) foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, de ebben még csak nem is utalt az OMP képviselôjének néhány nappal azelôtti javaslatára. "Egy minden áron való exkluzivista nacionalizmus pszichózisa alatt élünk. Két éve, de különösen az ôsz óta nem látok és nem hallok egyebet hangoztatni, mint egy minden irányban végrehajtandó nacionalizmus szükségét. Én azt hiszem, ez túlzás. Van bátorságom kijelenteni, hogy nem akarom magamat azok közé számítani, akik a nacionalizmus börzéjén versengenek. Utóbbi idôkben egyesek politikai érdekeikbôl voltak túlzók, szándékosan, mások viszont azért, mert konfúzióban vannak a kérdés lényegét illetôen. Ugyanis összetévesztik a gazdasági válságot a nacionalizmus krízisével. [...] Uraim, nem szabad elfelednünk, hogy Romániában négymillió kisebbség él. Ezek az ország egyik-másik vidékén tökéletes történelmi folytonosságban jelentkeznek és minden tekintetben ugyanazon a síkon állnak az állampolgári jogok szempontjából, mint mi.

Hivatalos állami politikát folytatni négymillió ember ellen, akiknek óriási többségével szemben a legkisebb mértékben sem lehet az illojalitás vádját emelni, lehetetlenség. Ezek a kisebbségek a mi államunkban fontos szerepet töltenek be gazdasági és társadalmi tekintetben, s ha az államhûség szempontjából nem hagynak kívánnivalót, akkor nem lehet ôket erôszakos politika áldozataivá tenni.

Uraim, én azt hiszem, hogy nagyon könnyelmûen beszélnek egyesek a városok romanizálásáról, hiszen Erdély, Bukovina és Besszarábia városai, de különösen Erdély városai sohase voltak a mieink. Nem lehet tehát 15 év alatt olyan állami tevékenységet véghezvinni, amely a 90 százaléknyi idegen elemet tiszta románná változtassa át. Szerintem az állam nemzeti politikájának olyannak kell lennie, hogy egyrészt megegyezést teremtsen az ország minden állampolgárával - olyan megegyezéseket, amelyek pozitív megvalósításokhoz vezessenek minden irányban; - másrészt pedig a román elem kellô figyelemben részesítésével fejlesztés és behatolás útján s a mi fajtánk erkölcsi és szellemi felsôbbrendûségének kihangsúlyozásával ahhoz a nacionalizáláshoz jussunk el, amely sokkal alaposabb, mint az erôszakkal történô nacionalizálások eredményei.

Ne felejtsük el, hogy a történelem folyamán elvesztettük az idegen uralom alatt állott országrészekben a vezetô osztályunkat. Erdély még jobban áll e tekintetben. A többi országrészekben egyáltalában nem maradt értelmiségi osztályunk, s óriási erôfeszítésekre volt szükség e hiány pótlására.

Ezt kell folytatnunk: mûvelôdési tényezôvé kell emelnünk paraszttársadalmunkat. Ebbôl a nagy nemzeti forrásból kell folyton merítenünk, anélkül hogy megsértenénk a polgárok más kategóriáinak jogait.

Így meg lehet teremteni azt a nemzeti légkört, amelyben minden tekintetben érezni lehet, hogy mi vagyunk az igazi urai ennek az országnak. El kellene vesztenünk értékekbe vetett hitünket, ha ez nem következnék be. Négymillió kisebbség mellett 14 millió román él ebben az országban, akik idegen uralom alatt megôrizték nyelvüket, vallásukat. Nem hihetô, hogy most, amikor a sorsunkat szabadsággal irányítva vehetünk részt a közéletben, okunk legyen kétségbeesni nemzeti életünk jövôje miatt."²⁵ A felszólaló kormányzati szempontból nézett szembe a romániai adottságokkal és megpróbálta a húszas években a legrészletesebben Iuliu Maniu által megfogalmazott nemzetépítési programot képviselni és az antirevíziós sajtópropaganda által is gerjesztett "politikai hisztériával" szembeszállni. Lupu parasztpárti politikus nemzetféltésében újra a kisebbségeket támadta. "Népünk rohamosan kipusztul, míg a kisebbségek jól élnek. A petróleumiparban régen csak románok voltak, míg ma magyarok és szászok is vannak alkalmazva."²⁶ A kormányzat részérôl Iamandi által beterjesztett válaszfelirat vitája során Willer nehezményezte, hogy a javaslat nem foglalkozik indítványával.²⁷ Amire az ülést vezetô Tataranu liberális politikus megjegyezte: "Azt hiszem, Önnek más céljai voltak ezzel."²⁸

December 18-án a szenátusban Lãpedatu kultuszminiszter reagált Gyárfás Elemér beszédére. "Az a véleményem, hogy úgy a román sajtó, mint pedig a szenátus nem részesítette olyan figyelemben Gyárfás Elemérnek a Magyar Párt nevében elmondott nyilatkozatát, mint amilyent ez jelentôségénél fogva megérdemelt volna. Pedig a nyilatkozattevô maga is történelmi jelentôségûnek mondotta ezt a lépést, s azért kellôképpen foglalkoznunk kell vele, annál is inkább, mert az olyan nép részérôl jön, amely legutoljára alkalmazkodott a békeszerzôdések által teremtett helyzethez.

Kitûnik ebbôl a nyilatkozatból, hogy a Magyar Párt el akarja hagyni az eddig követett utat s olyan útra lép, amelyen úgy maga a nép, mint pedig vezetôi jobban tudnak alkalmazkodni a jelenlegi helyzethez. [...]²⁹

Mindezeket úgy sorolta fel a Magyar Párt, mintha bennünket hibáztatna a jelenlegi kedvezôtlennek érzett kisebbségi helyzet elôállásáért, pedig ebben a tekintetben a felelôsség a magyar népre és vezetôire hárul. Nem mi vontuk bele a kisebbségi kérdést a pártpolitikai küzdelmekbe.

Maga Gyárfás Elemér is beismeri, hogy a Magyar Párt egyezményt ajánlott fel az Averescu-kormánynak, amelyben a magyarság bizonyos engedmények és kedvezmények fejében politikai támogatást nyújt. Ebbôl is kitûnik, hogy ez a paktumpolitika magyar eredetû. Ugyanezt gyakorolták egyébként Magyarországon is, és ôk vezették be ezt Romániába.

Iorga : És a szászok!

Lãpedatu: Így aztán ha ma a kisebbségi kérdés a román pártok közötti licitálás tárgyát képezi, a felelôsség azokra hárul, akik azt hitték, hogy ily módon kedvezôbb eredményeket érnek el népük számára.

Abban se mi vagyunk a hibásak, hogy a romániai magyar kisebbség helyzetét nem függetlenítik ma a nemzetközi politikai helyzettôl, különösen pedig a Magyarországgal való viszonytól. Hiszen a Magyar Párt feljogosítva érezte magát mindjárt az elején, hogy külföldre, különösen Genfbe menjen panaszaival.

Elôször amerikai vallásos missziókat hoztak az országba, amelyek a kisebbségek felekezeti és kulturális helyzetének megismerése céljából jöttek az országba, s azután hazatérve, közleményeikkel propagandát csináltak ellenünk. Aztán Genfbe mentek. Máig összesen 20 magyar kisebbségi panaszt iktattak a Népszövetségnél. Aztán kisebbségi népkongresszusokat rendeztek, amelyeken részt vettek a romániai magyar kisebbség nevében a román parlament képviselôi és szenátorai és így tovább. A felelôsség tehát azoké, akik azt hitték, hogy a román állam a berendezkedés elsô éveiben elég gyenge ahhoz, hogy a Népszövetségben megadják neki a kegyelemdöfést.

Itt említenem kell Ion Brãtianu kijelentését, amit Duca is sokszor ismételt: »Nem Genfben, hanem Bucuresti-ben oldódik meg az Önök problémája.« Most úgy tûnik fel, hogy a magyarok vissza akarnak térni tévelygésükbôl s nem nemzetközi, hanem hazai kérdést akarnak csinálni ügyükbôl.

Ami pedig azt az óhajt illeti, hogy szükség van összhang megteremtésére a kisebbség és a többség között, itt megint nem minket terhel a felelôsség. Nem mi voltunk a kihívó fél s hogy természetes módon bekövetkezett a visszahatás.

Gane : Nem is volt elég erôs ez a visszahatás!

Lãpedatu: Nem mondhatom, hogy nem volt reakció, de ennek nem mi vagyunk az okai. Legutóbb is osztogattak Genfben reánk nézve sértô brosúrákat, amelyek nem is titkolják, hogy az azokban foglalt értesülések az utódállamok kisebbségeitôl erednek. De végeredményben nem a múltról van szó, hanem a jelen helyzet megvizsgálásáról.

A Magyar Párt azzal a javaslattal jött, hogy küldjünk ki pártközi ankétet és közös megegyezés alapján igyekezzünk megoldani a kisebbségi problémát. Nincs jóérzésû ember, aki ne kívánná ezt a megegyezést. A sors úgy akarta, hogy a magyarság velünk együtt éljen itt. Alkotmányunkban, törvényeinkben nincs egyetlen intézkedés sem, amely ne elégíthetné ki a kisebbségek nemzeti, kulturális és vallási igényeit. Azok alkalmazását óhajtjuk. A Magyar Párt azonban parlamenti bizottság kiküldését kéri.

Én azt hiszem, hogy egy ilyen bizottságnak nincs semmi értelme s az nem vezetne semmi eredményre. Parlamenti ankétot nem lehet kiküldeni olyan jelenlegi helyzet megvizsgálására, melynek gyökerei a múltba nyúlnak vissza. Újból kellene vizsgálat tárgyává tenni rengeteg kérdést. Nem.

A helyes utat Brãtianu Vintilã mutatta meg 1927-ben, aki nagy érdeklôdéssel foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. Brãtianu Vintilã látta, hogy minden kormánynak olyan kisebbségi politikát kell folytatnia, amely alkalmazza a törvény elôírásait, s minthogy ezt az alkalmazást egyesek rosszakarata vagy tudatlansága megakadályozza, Brãtianu Vintlã eszméje az volt, hogy a minisztertanács jól felkészült emberekbôl bizottságot állítson össze, amely vizsgálja meg a kérdést egyházi, mûvelôdési és egészségügyi szempontból egyaránt s határozatai kormányhatározatok értékével bírjanak. Természetesen ezek a döntések a kisebbségektôl bekért emlékiratokban megfogalmazott kívánságok alapján történtek volna, amely emlékiratok benyújtását kértük is annak idején a magyar és német kisebbségektôl. Mi megkezdtük ezt a munkát, és már be is akartuk nyújtani annak eredményét az 1929-iki országgyûlésnek, de akkor vissza kellett vonulnunk a kormányzástól és az ügy annyiban maradt.

Ez volt tehát az egyetlen út: pontosan megállapítani, milyen úton lehet eljutni azon törvények intézkedéseinek alkalmazására, amelyek alkalmazását a kisebbségek követelik. Természetes, hogy ezeket a megállapításokat a többi pártoknak is tudomására kellene hozni, hogy ha azok hatalomra kerülnek, állampolitikát és ne kormány- vagy pártpolitikát folytassanak ebben a tekintetben.

Ezt kell megcsinálni.

A Magyar Párt által kért parlamenti ankét azonban csak a felületeken tartaná a kérdést és még jobban összezavarná. De ha a Magyar Párt ezt a javaslatot ôszintén és lojálisan tette - és én nem akarom megsérteni ôket az ellenkezô feltételezésével -, én kijelentem, rajta leszek, hogy megvalósíttassanak a kívánalmak, mert nem óhajtanak mást, mint amit megvalósítani kívántak mindazok a kormányok, amelyek az ország kormányzásához jutottak, és amelyek komolyan foglalkoztak a kisebbségi kérdéssel.

Nekünk törekednünk kell, hogy a mi állampolgáraink sérelmei minél kisebb számban legyenek, és hogy ne adjunk okot elégedetlenségre. Kívánjuk, hogy Romániában a velünk együtt élô népkisebbségek otthont találjanak, olyan törvényesség és gyámolítás uralma alatt, amelynek megkövetelésére joguk van, s amit mi sohasem vontunk kétségbe."³⁰

A beszédet követô vitában Oane liberális párti szenátor Iamandit bírálta. Szerinte a magyarság a székelyeket kivéve a városokban jórészt zsidó származású. Feltette a kérdést, hogy melyik a kormány tényleges nyilatkozata: Iamandi vagy Lãpedatu megnyilatkozása? Lãpedatu arra figyelmeztetett, hogy meg kellett volna várni Iamandi beszédének hiteles változatát. "Ami a kormányunk kisebbségi politikáját illeti, nem lehet eltérés abban. A liberális pártnak jól megszabott programja van."³¹ Majd Iorga szólt hozzá, aki elmagyarázta, hogyan telepítették le a magyarokat, szászokat és zsidókat az erdélyi városokban. A vitát Lãpedatu a következôkkel zárta le: "Hogyha a múltban nem is lehettünk urai a városoknak, ma megvannak a lehetôségeink, hogy kijavítsuk azt, amit a mostoha történelem megtagadott tôlünk. Biztosíthatom Önöket, hogy rövidesen városaink helyzete egészen más lesz, a mi bennszülött népünk javára."³²

A következô napoktól a vita az OMP javaslata helyett Iamandi képviselôházi felszólalásával foglalkozott. Tehát a kérdésnek a pártpolitikai csatározásokból és a nemzetközi viszonyításokból való kivétele helyett a problémára reagáló kormányzati szempontok (a nemzeti program gyors és agresszív végrehajtásának nehézségére való hivatkozás) kerültek - újból pártpolitikai megfontolásból - a középpontba. A parlament téli szünete miatt (december 18.-január 21.) a vita a sajtóban folytatódott. Az Universul Egy lelkiismeretlen ember címû cikkben foglalkozott Iamandi beszédével. "Ez alkalommal a miniszteri székbôl példátlanul súlyos szavak hangoztak el, mert a miniszter kikelt azok ellen, kik a nemzeti eszmét propagálják, exkluzivizmussal vádolta meg ôket és a nacionalista akciót napjaink pszichózisának minôsítette. Azonban a kormánynak ez a lelkiismeretlen tagja - amely kormány élére állott a nemzeti egységért indított harcoknak - ennél tovább ment. Mert nemcsak hogy védôjévé szegôdött a kisebbségeknek, legitimálva az összes magyar agitációkat és a Budapesttel való kapcsolatokat, hanem még azt is erôsítette, hogy a kisebbségek az ország egyes részeiben a történelmi folytonosságot képviselik, és hogy Erdély, Bukovina és Besszarábia, de fôképp Erdély városai sohasem tartoztak hozzánk, úgyhogy hiába kívánjuk azok nacionalizálását. Még Budapesten sem beszélnek így. Ha Budapesten a Habsburg-uralom alatt egy magyar képviselô így mert volna szólni a román kisebbségrôl, egyszerûen elkergették volna az emelvényrôl vagy a miniszteri székbôl. Kijelenteni a miniszteri székbôl, hogy Erdélyben egyetlen város sem román - egyenlô a hazaárulás tényével. Lelkiismeretlenség, hogy a román parlamentben egy román miniszter a nacionalista mozgalmat pszichózisnak nevezze és azokról, kik a nacionalizmust propagálják, azt állítsa, hogy ténykedésük nem egyéb, mint a versengés demagóg mûvelete, és hogy valóságos börzéje az exkluzivizmusnak. Tãtãrescu munkatársának lelkiismeretlensége nem maradhat válasz nélkül. A miniszterelnök ki kell hogy jelentse, benne van-e a kormányzati programban az összes nacionalista tevékenységekrôl való lemondás, és hogy ô is azon a véleményen van-e, hogy a csatolt országrészek nacionalizálása jogtalan követelés? A kérdés rendkívül súlyos, és a román közvélemény nem fogja tûrni, hogy mindez a jövôben fegyver legyen a magyarok kezében, mint argumentum ellenünk, javára a magyar revizionizmusnak és a hazánkbeli kisebbségek izgatásainak. [...] Iamandi miniszter felhasználta románellenes teóriáinak hangoztatása céljából a parlamenti ülésszak és az ülés végét, amikor a kamarában nem volt egyetlen erdélyi sem. Különben dokumentumokkal bizonyították volna, hogy ha van Erdélyben város, »ahol magyar beszivárgás történet«, ez azért van, mert a román uralom alatt a románok tervszerûen meggátoltattak a városokban való letelepedésben. Kérdés, hogy mit szól mindezekhez Dinu Brãtianu, a liberális párt elnöke?"³³ A liberális párthoz igen közel álló lap a miniszterelnök és a pártelnök megszólításával együtt az ellenzéki pártok vezetôi körében már a másnapi lapszámban ankétot kezdeményezett. A következôkben ezeket idézzük.

Iuliu Maniu nyilatkozata: "Iamandi miniszternek a nemzeti küzdelemre tett megjegyzése felháborító. Nem tudok esetet arra, hogy miniszteri székbôl ilyen nemzeti herézist követtek volna el. A nemzeti küzdelem a legmagasabb kifejezése a földhöz való hûség eszméjének. Ezt meghamisítani, úgy, amint Iamandi tette, az erkölcsi és nemzeti defetizmus ténye. Különösen pedig beszélni a kisebbségi elemek történelmi folytonosságáról Erdélyben és Bánátban történelmi valótlanság, mit ellenségeink használnak képzelt jogaik bizonyítására. Az igazságérzés, mit alkalmaznunk kell hazánk kisebbségi egyedei és népeivel szemben, nem mehet odáig, hogy valótlanságokat állítson és olyant, ami káros évszázadokon át sötétségben hagyott jogaink hangoztatása és korszakokon át elnyomott életünk és igenlése szempontjából. A világháború véres próbái, miket a nemzeti vitalitásuk bizonyságául állottak ki, felemelte a nemzeti öntudatot és büszkeséget. Ezért a bolsevizmustól kezdve a fasizmusig, a legszélsôségesebb demokráciáktól a legkifejezettebb autokráciákig ma az összes rendszerek a nemzeti gondolatok és azok kiteljesítése erélyes igenlésének az alapján állnak. Nem engedhetô meg, hogy a testvériség szelleme, ami át kell hogy hassa az államok közötti kapcsolatokat, nemzeti közömbösséggé váltassék át. Kérem Önöket, ne sokat emlegessék ezt a beszédet, hogy minél elôbb elfeledhessük. Sajnos túlontúl emlegetni fogják nekünk ellenségeink."³⁴

Octavian Goga nyilatkozata: "Sajnálom, hogy nem voltam a kamara tegnapi ülésén és nem hallhattam ezt a beszédet. Amint a lapokból látom, azonnali helyesbítésre lett volna szükség Iamandi azon kijelentéseinél, amiket a mi nemzeti politikánkra tett. Nagy hibának tartom államunk konszolidálásának eszméjével szemben, hogy elítéljük azok törekvéseit, akik helyesen körülírt nemzeti jelleget akarnak adni tisztességes módon a mai román gondolkozásnak. Akkor, amikor minden oldalról az államok, melyek körülvesznek minket, a mi területünkre hajtják beszivárgott kisebbségeiket, nem tudunk országunk közszelleme miatt válaszolni mással, mint a nemzeti eszmék katekizmusával. Ezt természetesen, ha adunk a román állam nemzeti jellegére és ha a mozgalmaink céljául egy román civilizáció megteremtését tûzzük ki és azt követjük. Ezért csak örvendjünk annak a pszichózisnak, amit Iamandi miniszter úr oly megvetéssel emleget, mivel az mentesít minket a kontaminációktól, mik ha felülkerekednének, az egyszerûen az államunk felbomlását jelentené. A kisebbségek történelmi kontinuitását illetôleg a kifejezés nagyon szerencsétlen. Ha Iamandi az ügyet alaposan ismertetve beszélt volna, ezt kellett volna mondani: A történelmi igazságtalanságok kontinuitása. Ami az erdélyi városokat illeti, azoknak a pere sokkal bonyolultabb, mint az a Iamandi lakonikus megállapításaiból kitûnik, hogy »nem tartoztak sohasem hozzánk«. Egyszerûen ezt lehet válaszolni rá: Hát Erdély hozzánk tartozott-e? Ezek a városok etnikai szigetek, miket 50 év óta mesterségesen alkottak azzal a céllal, hogy megváltoztassák Erdély demográfiai arcát. Minden várost erôszakkal magyarosítottak el az utolsó öt évtized alatt. Mi sem természetesebb tehát annál, mint az az eszme, hogy életviszonyaink normalizálása céljából a városokat egy történelmi reparáció siettetô és törvényes eljárásával környékük reális kifejezôjévé tegyük, amire állami politikánknak törekednie kell. Mindenesetre kormányainknak kötelességük, hogy a nacionalista jelszavakat legalábbis támogassák, ha már meg nem valósíthatják azokat."³⁵

Alexandru Vaida-Voevod nyilatkozata: "Iamandi a nacionalizmus pszichózisáról beszél. Azonban ez a pszichózis létezik, míg meg nem szerzik az orvosságát. A nacionalizmus pszichózisa? Ha a múltat vizsgáljuk, a II. József császár korában akadunk az eredetére. Akkor, amikor Magyarországon a latin hivatalos nyelv helyébe II. József hivatalos nyelvnek a németet hozta be.

A magyarok ellenálltak, és a nyelv kérdésében izgatásba fogtak. Ugyanakkor a románok is reagáltak, és megszületett a »nacionalizmus pszichózisa«. El kellett jönnie az orvoslásnak. A wilsoni elvek és a trianoni szerzôdés volt az elsô orvosság e nemzeti pszichózis ellen. Azonban ha ma nézzük a helyzetet, azt kell megállapítanunk, hogy mennyire nincs még a román népi elem jogaiba helyezve. Hány román van, akiknek a legszükségesebb megélhetésük hiányzik az országukban. Rendszabályok kellenek az iránt, hogy ezek a románok ne legyenek abban a helyzetben, hogy ne juthassanak megélhetéshez hazájukban. Sok a tennivaló e célból, és ezek közt kell lennie, azt hiszem, a numerus valachicusnak is az etnikai proporcionalitás alapján. Bevallhatom, hogy Iamandit eddig értelmes embernek ismertem. A tegnapi beszéde azonban határtalan tájékozatlanságot árult el azokban a kérdésekben, amelyekrôl beszélt. Pedig csak leckét kellett volna vennie kormánytársaitól, Lãpedatutól és Pop Valértól, akik felvilágosították volna. Megtanulhatta volna Iamandi az utolsó 80 év magyar politikájából a valamennyi magyar kormány által követett politikát, ahol az ellenzék és a kormány nem forgácsolta fel egymást és nem rágalmazták állandóan minden lehetséges és lehetetlen kérdésben, hanem konstruktív munkát végeztek a magyar etnikai elemek érdekében. Egyetlen városi politikájuk volt: a városok elmagyarosítása. Egyfelôl szétszórták a nem magyar etnikai elemeket a városokból, magyar vidékeken állítva ôket funkciókba. Másfelôl vidéki magyar népi elemeket hoztak be és telepítettek le a városokba, megélhetést biztosítva számukra a kisiparban, a kereskedelemben és a szellemi pályákon. Ugyanakkor minden lehetôt elkövettek, hogy a falusi román elem ne tudjon behatolni a környékrôl és ne tudja biztosítani a városban magának a napi megélhetését. Mindent elkövettek egy román kiskereskedô és iparos polgárság létrejöttének magakadályozása érdekében, eltiltva ôket, vagy közvetett módon lehetetlenné téve számukra azt, hogy mint inasok helyt kapjanak magyar iparosoknál és kereskedôknél."³⁶ Ezt követôen a háború alatti Segesváról beszélt Vaida, ahol a városi tanács megakadályozta a románság betelepedését. Majd így folytatta: "Nem vagyok a kisebbségek ellen. Távol állnak tôlem az ilyen érzelmek. Ellenkezôleg, azt kívánom, hogy a magyar és a szász kisebbségek több megelégedéssel lakjanak Nagy-Romániában, mint Magyarországon. Nem az ô hibájuk, hogy Nagy-Románia nem teljesíti a maga román kötelességét, hogy a román népi elemnek biztosítsa megélhetését és elôrehaladását. Nem a magyarok hibája, hogy Nagy-Romániában egy csomó olyan törvény van életben, amelyek nemcsak hogy antiszociálisak, hanem hatásukat tekintve egyenesen románellenesek, amelyek a paraszti elemeket felôrlik. Kötelességünk, hogy városainkat Romániában románokká tegyük. Ez nem exkluzivizmus, nem sovinizmus, hanem - romanizmus. Én nem vagyok soviniszta, hanem román vagyok, és rá kell mutatnom a valóságra. Hangoztatnunk kell a románság jogait, természetesen anélkül, hogy valakit sértenénk. Abszurdum azt állítani, hogy az erdélyi városok nem voltak a miénk. Tudjuk, hogyan magyarosították el azokat. Kolozsváron például a magyar állam az összes intézményeket magyarokkal töltötte meg. A vasútnál, a postán, egyetemen mindenütt magyar elemek voltak. Magyar felekezeti és állami tanintézeteket állítottak fel. Azonkívül a királyi ítélô táblát. Egyszóval tervszerüleg és erôszakkal magyarosítottak, a magyar családok százait behozva a városba. És így tettek mindenütt. Nagyon sajnálatos, hogy valaki így beszélhetett a miniszteri padsorokból, mint Iamandi, és ezzel fegyvert adott a magyarok kezébe ellenünk. Bármikor felemlíthetik: »Íme, így beszél egy román miniszter!« Szomorú, nagyon szomorú!"³⁷

Az Universul nemcsak a kormánypártot támadta az erdélyi ellenzéki politikusok megszólaltatásával, hanem a magyar kisebbséget is nyílt fenyegetéssel. "A mai körülmények között [...] a magyar kisebbség helyzetét semmiképpen sem lehet függetleníteni Magyarországgal szemben való politikánktól. Magyarország olyan fegyverrel küzd ellenünk, mely nekünk sokkal inkább kezünk ügyében áll: kihasználja a mi állami érdekeink ellen a romániai magyar kisebbség helyzetét. [...] Kétélû fegyverhez nyúltak, mely végzetes lesz számukra. [...] Tudják meg, hogy mi ugyanazzal a fegyverrel fogunk élni, vagyis a magyar kisebbségekkel. [...] A román állampolitika ügyesen kihasználta a hibát, s a nekünk készített fegyver beléjük üt és ütni fog ezentúl kíméletlenül, amíg azoknak a kegyetlen ütéseknek súlya alatt, melyeket a romániai magyarok fognak elszenvedni, a határon túli magyarok fel nem ébrednek. [...] Hogy függetlenítsük a romániai magyarok sorsát Magyarországnak velünk szemben követett politikájától? Semmiképpen sem, sôt éppen ellenkezôleg. [...] Hadd lássuk, kinek kell többet szenvednie."³⁸

A magyar lapok Iamandi beszédével kapcsolatban hiányolták, hogy nem is utalt a Willer által elmondottakra. Az Universulban folytatott sajtókampányt röviden ismertették, de nem elemezték, s legfôképpen semmilyen Iamanidival szolidarizáló anyagot nem adtak közre. Feltehetôen nem kívántak a kampányba belekeveredni.

1934. december közepére Romániában a politikai közvélemény érdeklôdésének középpontjába a kisebbségi kérdés került. Addig a kisebbségi kérdéssel foglalkozó parlamenti felszólalásokkal nemigen foglalkozott a sajtó. Ha egy-egy kisebbségi képviselô vagy szenátor beszéde nyomán élesebb vita alakult ki, általában a kormányzat képviselôjével, néha az ellenzék körébôl hangzott el egy-egy megértôbb nyilatkozat a kisebbség mellett. Most azonban a helyzet teljesen megváltozott. A Carpatpress elemzôje szerint "az ellenzéki pártok indítottak koncentrikus támadást a kisebbségek ellen s a kormány vette védelmébe a megtámadott kisebbségeket. A kisebbségi kérdést eddig kerülgetô hang és módszer is merôben megváltozott. Az ellenzéki pártok - nagyrészt éppen a demokrata programot hangoztatók - leplezetlen nyíltsággal, meg nem válogatott kifejezésekkel megtûzdelt felszólalásokban úgy aposztrofálták az ország kisebbségeit, mint a gazdasági válság és minden egyéb baj okozóit, amiktôl ma az ország és népessége szenved, felelôssé téve a kormányt amiatt, hogy ezen állapotokat eltûri és kiváltságos elbánásban részesíti a bajok okozóit, a kisebbségeket".³⁹ A három, egymástól eltávolodott, egyénileg jó magyar kapcsolatokkal rendelkezô, erdélyi román politikus megnyilatkozásából nyilvánvaló, hogy ellenzéki pozícióban a nemzeti (antirevíziós) propaganda számonkérésével akarták a kormányzatot kellemetlen helyzetbe hozni. A közhangulatba táplált, a nemzeti és történelmi igazságtalanságokat kompenzáló nemzetépítési programban, pl. a városok elrománosításában a kormány és az ellenzék egyetértett, de az elôbbi pozíciójából és a változó külpolitikai helyzetbôl adódóan nem valósíthatta meg mindazt máról holnapra, nyilvánvaló erôszak és kényszer alkalmazásával. Maniuék számára a dolognak nem volt közvetlen tétje, de közvetetten az alkotmányos jogrend fenntartása vagy egyes kérdésekben annak átlépése volt a kérdés. Néhány hónappal azelôtt még Maniu is Vaida numerus valachicus tervezetével fordult szembe, a polgári jogegyenlôség keretein belül keresve a román parasztság polgári nemzetbe való szerves beemelésének módját.⁴⁰ Az ellenzéki politikusok azonban csak Iamandit bírálták, aki a kamarában szólalt fel és nem is közvetlenül az OMP javaslatára reflektált. Lehet, hogy a liberális kormányzat részérôl egy politikai léggömb felengedésérôl volt szó, mely jelezte, hogy meddig lehet elmenni? A korabeli magyar sajtóban az is többször megfogalmazódott, hogy a javaslatról elterelt közfigyelem elsôsorban az erdélyi román politikusoknak állt érdekében, hiszen másfél évtizeden keresztül az erdélyi magyar kisebbség veszélyességével riogatták a román közvéleményt és azt hangoztatták, hogy csak ôk kezelhetik ezt a problémát. A külön parlamenti bizottság mûködése megváltoztatta volna ezt a helyzetet. Ha elfogadják a javaslatot, kiderült volna, hogy miben közösek és miben térnek el egymástól az erdélyi és regáti elitek, illetve a különbözô pártok kisebbségpolitikai elképzelései. A kampány másik fontos eleme, hogy amint nem engedték a kisebbségi kérdést kivenni a pártpolitikai csatározásokból, az OMP kezdeményezését Magyarország revíziós törekvéseivel összekapcsolva, a romániai magyarság problémáinak kezelését továbbra is a két ország viszonyától tették függôvé.

A megtámadott Iamandi miniszter december 21-én levelet intézett a lapokhoz. "A sajtóhadjárat, amelyet ellenem indítottak, arra kötelez, hogy néhány felvilágosítást adjak. Meg kell jegyeznem, hogy beszédemet az egész képviselôház megtapsolta. Annak a kisebbségekre vonatkozó része ellen senki szót nem emelt, senki nem tiltakozott olyan állítások ellen, amelyek akár a legkisebb mértékben sértették volna nemzeti érdekeinket.

Aztán meg kell állapítanom, hogy a válaszfelirati vita során az erdélyi városok kérdését több szónok szóvá tette s azzal vádolta a kormányt, hogy nem tett semmit az erdélyi városok romanizálásának a siettetése érdekében.

Én a nyilatkozatomban nem tettem mást, mint ismételtem azt, mondván: hogy 16 év alatt nem lehet állami akcióval átváltoztatni egy olyan lakosságot, amely 90 százalékban idegen volt az egyesülés idôpontjában, a román lakossághoz képest.

Egyébként én körülbelül ugyanezt kijelentettem már március 10-én elhangzott képviselôházi beszédemben, amikor a nemzeti munkavédelem ügyében mondott interpellációkra válaszoltam.

Önök tudják - mondtam akkor -, hogy Erdélyben a parasztelem tartott ki a románság mellett, mi elvesztettük ott uralkodó osztályunkat. Uralomváltozás esetén ugyanis elôször a vezetô osztály hasonul át, mert nem akarja feladni kiváltságait, viszont a városokban mi sohasem voltunk urak, a városok az uralkodó nemzetéi voltak, amely politikai, mûvelôdési, társadalmi és gazdasági elôjogokat élvezett.

Nekünk nem szabad azonnali megvalósításokra törekedni, mi nem lehetünk a vasvillával való nacionalizálás hívei, nekünk tiszteletben kell tartanunk mindazok jogait, akik a román állam területén élnek. De munkánkkal, tevékenységünkkel el kell érnünk, hogy nemzetünk valóságos fölénye egyre jobban kifejezésre jusson s így megszelídítsük azokat, akik idegen szemmel néznek reánk.

Látnivaló, hogy márciusban is ugyanazokat mondtam, mint most, de akkor senki se támadott emiatt. Mit értettem én az alatt, hogy a városok nem voltak a mieink? Azt, hogy az idôk mostohasága következtében a városokban számszerûleg alatta állottunk a kisebbségeknek. Sehol se mondtam, hogy a városok elejétôl fogva a magyaroké voltak. A magyar szót ki sem ejtettem egész beszédem alatt. Az erdélyi városok szász alapításúak voltak, s magyarosításuk a múlt században ment végbe. A románok a külvárosokban laktak, azonban csak nehezen vagy egyáltalán nem tudtak behatolni a városokba. Ez volt a helyzet, amikor az egyesülés megvalósult. Így tehát nem mondtam kitalálásokat a beszédemben, hanem ismételtem azt, ami benne van minden történelmi tankönyvben, s én csupán válaszoltam a képviselôk felszólalásaira, akik a városok gyors romanizálását követelték. Meg kellett mondanom, hogy ilyen átalakítást nem lehet véghezvinni egyik napról a másikra, és hogy egy komoly állami politika sok körültekintést, huzamosabb idôt követel meg ebben az irányban. [...]⁴¹

Mármost vizsgáljuk meg, mely állítások nem felelnek meg itt a valóságnak, s melyek nem egyeztethetôk össze egy komoly és nemzeti állampolitikával, amit a liberális párt mindig folytatott?

Azt állítottam, hogy Romániában négymilliónyi kisebbség él, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kérdem: ki cáfolhatja meg ezt az igazságot?

Ezek a kijelentések tehát egyszerû ténymegállapítások voltak, amelyeknek más jelentôséget adni egyértelmû a való tények mellôzésével. Lehet ebbôl arra általánosítani, hogy én a magyarság folytonosságát egész Erdélyben elismertem volna? Állítottam továbbá, hogy nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni a kisebbségek ellen. Van ebben az országban egyetlen felelôsségérzettel bíró ember, aki ne írná fenntartás nélkül alá a kisebbségi politikának ezt a követelményét?

Azt állítottam még, hogy a kisebbségi tömegek fontos gazdasági és társadalmi szerepet töltenek be az államban és általánosságban nincs okunk panaszra államhûségüket illetôleg. Ennek a nyilatkozatnak a helytálló voltát se lehet kétségbe vonni. Azt állítottam, hogy ha centrifugális magatartásról lehet szó, az legfeljebb a kisebbségek vezetôinél van meg, s még hozzátettem, hogy ez a magatartás olykor érthetô.

Hát lehet tagadni, hogy a magyar vezetôk legnagyobb részben ugyanazok ma, akik az egyesülés elôtt a magyar állampolitikát képviselték? Hát lehetséges lélektanilag, hogy ezek az emberek oly hamar megváltozzanak? Ezek egészen elemi dolgok, amiket tagadni nem lehet, de máskülönben is, mi volt a román kormányok magatartása a háború óta a kisebbségekkel szemben? Nem kötöttek egyezményt velük? Nem közeledtek hozzájuk?

Még a szélsôséges irányzatoknak is vannak kapcsolataik a kisebbségekkel, keresztény alapon akarják ôket táborukba vonni. Nincsenek az erdélyi szász hitleristáknak kapcsolataik az ókirályságbeli antiszemitákkal? Vagy Cuza professzor, aki a nemzeti kizárólagosságot képviseli, nem jelent-e meg egy budapesti antiszemita gyûlésen? Nevetséges tehát állítani, hogy képviselôházi beszédemmel veszélyeztettem volna a román állam nemzeti létét."⁴² Ebben a nyilatkozatban Iamandi tovább részletezte az álláspontját. Két alapelvet elfogad és bizonygatja, hogy ezt nem lépte át: a magyarság idôbeli és térbeli folytonosságának tagadását Erdélyben. Ez az ôslakó történeti jogának alapja. Ha pedig a románság adja Erdély ôslakosságát, társadalmi elmaradottságuk a magyar elnyomás és kizsákmányolás eredménye. Így hatalomhoz jutva, joguk van a történelmi igazságtalanság korrigálására. A beszéd fontos eleme, hogy a kapcsolódó parlamenti és sajtókampányt aktuálpolitikai akciónak tekinti, hisz márciusban és a beszéd elmondásakor a parlamentben teljesen más reakciót tapasztalt. Ezzel egyrészt arra utalt, hogy beszéde tartalma nem ellenkezik a román nemzetpolitika fô irányával, másrészt igazolja az OMP képviselôinek azon megállapítását, hogy a kisebbségi kérdés tisztázását/rendezését a pártpolitikai harcok akadályozzák. Ez a nyilatkozat még nem visszakozás az eredeti állásponttól, mert nyíltan kiáll a kisebbségpolitikai/nemzetépítési célkitûzések integratív eszközökkel való megvalósítása mellett. (Vasvilla helyett a munkával megszerzett fölény akarása.)

Ellenzéki oldalról nem szûntek meg a támadások. A Nemzeti Parasztpárt kolozsvári lapja, a Patria néhány nap múlva Iamandit csángónak titulálva (Lamandy Gyôzônek nevezi) bírálja, akiben az atavizmus szólalt meg.⁴³ Erre reagálva a Keleti Újság figyelmeztette a parasztpárti lapszerkesztôket, hogy a bukaresti liberális lapok ugyanezt a technikát alkalmazták Vaidával és Maniuval, mikor vitézkötéses öltözetben ábrázolták ôket.⁴⁴ Tehát a magyar "hivatalos lap" polémia helyett megpróbált tükröt tartani a hiszterizált légkörben.

A vitában már többször megszólított Tãtãrescu miniszterelnök december 28-án nagyszabású politikai beszédet mondott Kolozsváron. A beszéd belpolitikai célja egyrészt annak bizonyítása, hogy Maniuékra nincs szükség a belpolitikában, másrészt a nemzeti-történelmi igazságtétel kormányzati szándékának hangoztatása volt. Az országok határvonalait örök igazságoknak nevezte. Az erdélyi városokban a románság mint ôslakó volt elnyomva, mert ezek a városok - szerinte - egyetlen pillanatra sem szûntek meg románnak lenni. Májusi kolozsvári beszédéhez hasonlóan, az év végi beszédében is hangsúlyozta, hogy történelmi igazságtételre van szükség a gazdasági, kulturális és a szociális élet minden ágában. A cél egy erôteljes román polgári osztály megteremtése, amely a nemzeti állam többségi elemeit képviselheti a régióban. "A román nemzeti felemelkedésnek nem szabad agresszív és elnyomó módszerekkel megvalósulnia. Nem szabad tehát ennek a felemelkedésnek a többi együttlakó elemek jogainak megcsonkításával történnie, sem pedig egy agresszív politika megvalósulása útján, hanem egy kizárólagos és folytonos segítô és támogató ténykedés által, amely a törvények keretein belül érvényesül, és amely a mi állampolitikánk megértô szellemének alapján kell megvalósuljon."⁴⁵ Még a májusi beszédben Tãtãrescu különbséget tett a destruktív sovinizmus és a konstruktív nacionalizmus fogalma között.⁴⁶ Hogy az általa vallott utóbbi stratégia alatt mit is értett, decemberben vette számba. "A nemzeti politika elsôsorban a konverziós törvény, amelynek célja volt a román paraszti elem felszabadítása az adósságok igája alól; nemzeti politika továbbá a román munka védelme, nemzeti politika a közoktatás újjászervezésének törvénye a nemzeti érdekek figyelembevételével, nemzeti politika a nyomor óráiban a román kultúráért hozott áldozatok, nemzeti politika a közigazgatási intézkedések, amelyek biztosítják a román elem részvételét a városi és helyi vezetôségekben, nemzeti politika az ország pénzügyeinek az idegen felügyelet alól való mentesítése, nemzeti politika mindazon kormányzati és közigazgatási ténykedések, amelyeket megvalósítottunk uralomra jutásunktól a mai napig."⁴⁷ A felsorolt kormányzati lépések tételesen azonosak a kisebbségi pártok által megfogalmazott sérelmekkel. Tehát az ún. konstruktív nacionalizmus is a kisebbségek pozícióinak leépítésével, kiszorításával járt. Az elemek felsorolása egyben annak az igazolására szolgált, hogy a kormányzat a hitelesebb képviselôje a nemzeti érdekeknek, mint az ezt egyre élesebben számon kérô ellenzék. A tárgyalt vita szempontjából feltûnô, hogy igazából nem védte meg Tãtãrescu saját miniszterét, sôt - a hangsúlyt a számon kért nemzeti programra helyezve - azt korrigálni igyekezett. Iamandi ezt követôen be is adta lemondását,⁴⁸ amelyet a kormány végül nem fogadott el.

Az év utolsó napján az OMP részérôl Gyárfás Elemér a Keleti Újságban fejtette ki a véleményét.⁴⁹ Iamandi megnyilatkozásaira nem tekintette válasznak csak Lãpedatu szenátusbeli beszédét, és ennek két állítására reagált. Lãpedatu megállapítását, hogy a román pártpolitikába épp az OMP keverte be a kisebbségi kérdést, a húszas években folytatott paktumpolitikájával, azzal utasította el, hogy a liberális kormányzatok választási visszaélései miatt nem is volt más lehetôség a parlamentbe való bejutásra, mint politikai belépôjegyet szerezni valamely román párt révén. A romániai kisebbségi kérdés nemzetköziesítéséért való felelôsséget pedig Gyárfás azzal hárította el, hogy alkotmányos alapjog Romániában a nemzetközi fórumok megkeresése. S ha ebben akadályozzák, az alkotmányos jogegyenlôséget sértik. Másrészt a problémáikat Bukarestben meg sem hallgatták csak akkor, ha az már Genfben is népszövetségi üggyé vált. Harmadrészt hivatkozott Románia genfi képviselôjére, aki egy nyilatkozatában - más európai államok viszonylatában - sikernek nevezte a romániai panaszok (15 beadvány) alacsony számát. Gyárfás szilveszter napján Gyergyószentmiklóson tartott szenátori beszámolót, ahol a román kormányzati törekvések két fôirányát a városok románosításában és a magyarok tisztviselôpályáról történô kiszorításában nevezte meg. A megbékélést a többségi nemzettôl tette függôvé. Történelmi tanulságként két példát hozott elô. Egyrészt azt, hogy az abszolutizmus korában a magyarság a hivatalokból a gazdaságba szorult és ez milyen pozitív következményekkel járt, másrészt a románság példáját hozta fel, amely a falvakban izmosodott meg és így vette kezébe az uralmat Erdélyben. Gyárfás a húszas évektôl gazdasági kérdésekkel is foglalkozott a párton belül. De nála és a párt más vezetôinél is csak a nagy gazdasági válság idôszakában vált programmá a jogvédelem mellett a belsô önszervezôdés szorgalmazása.

Január elején Iamandi Párizsban nyilatkozott a vitáról. Ebbôl nem csak az derült, ki, hogy új beszédre készül a kisebbségi kérdésben, hanem utalás szintjén az is, hogy hangsúlyeltolódás várható. Ekkor már azzal védekezett, hogy beszédét félreértették, néhány bekezdést ragadtak csak ki és mindenben egyetért a kormány városnacionalizálási programjával.⁵⁰ A kamara 1935. január 22-i ülésén szólalt fel Iamandi, majd erre reagálva Popescu Necsesti és C. Giurescu. A miniszter beszédét azzal kezdte, hogy rosszindulatú kompromittálás áldozata. Egyrészt azért, mert még mielôtt a gyorsírói feljegyzéseket átnézte volna, valakik ezeket a nyers feljegyzéseket megszerezték és ráadásul nem is hitelesen közölték, hanem összefüggéseikbôl kiragadott részleteket állítottak egymás mellé. Másrészt támadói azt állították, hogy a miniszterelnök Kolozsváron "dezavuálta" az ô december 17-i beszédét. Iamandi kijelentette, hogy Tãtãrescu és az ô nemzeti politikára vonatkozó felfogásuk között nincs semmi ellentmondás. Ezt követôen a félreértések magyarázatát adta. "Az én megszólóim szándékosan és megfontoltan összetévesztenek egy statisztikai megállapítást, amelyet már elôttem is annyian kevertek, a nemzeti szuverenitás kérdésével, vitathatatlan jogunkkal ezen városok fölött, azon sértô vádat emelve ellenem, hogy nyilatkozatommal elismertem volna másoknak mint románoknak uralmi jogát az erdélyi és más tartományokbeli városi centrumok fölött."⁵¹ Szerinte ilyen felfogást nem egy miniszter, de egy elemi iskolai tanuló sem vallhat, akit "szíve és ösztöne ellenállhatatlanul a románság válságos útjaira terel Dácia 2000 év óta megvont történelme és földrajzi határai között. Jogaink állandó forrása Erdély és a többi tartományok fölött az etnikai és történelmi formáción felül a román lakosság roppant többsége ezeken a területeken. Az erdélyi és egyéb tartományokban levô városok - függetlenül fejlôdési feltételeiktôl - soha nem szûntek meg románok lenni, mert jogainkat azok fölött mindenkor megadta az a román többség, amely ezen a földön jutott kifejlôdéshez. [...] 1934. december 17-i beszédemben konstatáltam másfelôl, amit különben mindenki tud, hogy ha Romániában mégis léteznek kisebbségek és az egyes részeiben megvan létüknek folytonossága, úgy ezek ellen nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni, és önök tudják, hogy mit jelent ez, vádlóim, ahelyett hogy megértenék ezen nyilatkozatom értelmét és egyetértenének abban, hogy egyetlen kormány sem beszélhet másképpen, nekem estek és másodszor is öntudatlannak és a nemzeti érdekek árulójának tekintettek, nem többel és nem kevesebbel vádolva, mint hogy a »folytonosság« szó használatával Erdély fölötti szuverenitásunk minden alapját leromboltam és burkoltan elismertem a kisebbségek jogegyenlôségét a Kárpátokon túl.

Ez az interpretáció és dedukció - mély szomorúsággal mondom - megdöbbentô volt rám nézve. Valóban, mit jelent ez a szó: folytonosság? Foglal-e magában egyebet, mint bizonyos idôbeli, egy vagy több évszázados meg nem szakított létezést? Természetesen senki, még a rosszhiszemûek sem adhatnak, legszélesebb értelmezésében sem ennél messzebb menô jelentôséget ezen szónak. [...] Szememre vetették még azt is, hogy 1934. december 17-ki beszédemben foglalkozván a kisebbségek vezetô osztályával, azt mondtam, hogy ezeknek centrifugális, vagyis irredenta törekvései, amit látunk tanúsítani a Magyar Párt vezetô egyéni részérôl, érthetôek.

Miért érthetôek? Igen egyszerû. Mert ezen vezetôk legtöbbje az egyesülés elôtt Magyarországon jól meghatározott politikai szerepet töltött be, és ebbôl az okból akármennyi kétszínû nyilatkozatot tennének, lelkük nem változhatott oly gyorsan s egyesek tájékozódása továbbra is függôben maradhat Budapesttôl.

Maniu: De uram, hogy mondhat ilyet? Ne bonyolódjék bele még jobban, hogy kimosakodjék.

Iamandi: Óhajtanám, hogy Maniu úr megmagyarázza közbeszólását.

Maniu: Fogom venni a szabadságot.

Iamandi: Képviselô Urak! Megvallom, hogy meglepett Maniu úr közbeszólása. Mert amidôn a fentieket mondottam, nem tettem egyebet, mint hogy reprodukáltam azt az állandó támadást, amit a kisebbségek és azok vezetôi ellen folytatnak éppen azok az urak, akik azzal támadnak engem, hogy igen engedékeny vagyok a kisebbségek iránt.

Al. Popescu-Necsesti: Ön »természetesnek« találja ezt a magatartást?

Iamandi: Nem azt mondtam, hogy »természetes«, hanem azt, hogy »érthetô«, »magyarázható«.

Hibáztattak végül azért, hogy szólottam a nemzeti kizárólagosság »pszichózisáról«, miáltal megsértettem azoknak nemzeti érzését, akik politikai és lelki konszolidációnk érdekében dolgoznak. Sajnálom, hogy ennek a kérdésnek a megítélésében sem találkoztam tárgyilagossággal. A »pszichózis« alatt azon túlzásokat értem, amelyekkel minden alkalommal találkoznak az ország kormányai, vádoltatván, hogy nem szolgálják úgy, amint kellene, a nemzeti érdekeket. A nemzeti kizárólagosság pszichózisából származott a múlt évben Duca meggyilkolása, akivel szemben felelôsség nélküli emberek a nemzeti érdekek semmibevevésének, sôt elárulásának vádját emelték."⁵² Ezt követôen megismételte a decemberi beszédének a nemzeti célok evolúció útján való megvalósítására vonatkozó nézeteit, és régebbi, a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos beszédeit idézte fel.

Iamandi után Popescu Necsesti kért szót, és felszólalását azzal kezdte, hogy nem az elôtte szóló érdemel tapsot, hanem akik éberségükkel a dolgok újragondolására kényszerítették a minisztert. Bemutatta Iamandi beszédének eredeti változatát, amelyet az újságírók a ház gyorsíróitól kaptak. Necsesti idézte: "A csatolt tartományok városai, az erdélyi, bukovinai és besszarábiai városok, de különösen az erdélyiek, sohasem voltak a mieink, és nem lehet 15 év alatt végrehajtani oly állami akciót, hogy átalakítson 90% idegent, amennyien voltak kezdetben, a román népesség között; szükség volt arra, hogy Iamandi úr elôvegye azon sûrûbb szemû szitát, amelyen átejtve gondolatait, eljutottunk azon helyesbítéshez, hogy a hivatalos lapban már ez a szöveg jelent meg: »...sohasem voltak a mieink számbelileg« és aztán »90%, amennyien voltak kezdetben, az egyesülés pillanatában a kisebbségiek ezen városokban«. Ezen helyesbítés és Iamandi mai nyilatkozata visszatérés egy hibának a kiküszöböléséül, amelyet mindnyájan sajnálunk. Mert íme, minô vélemények hangzottak el errôl a nyilatkozatról.

Iorga professzor az Universul december 25-i számában ezt mondja: »Amit Victor Iamandi úr mondott a kamarában, ez mindenesetre hiba. Éspedig több szempontból. Elôször is, mert nem akármilyen dolgot lehet elmondani akármikor. Azon percben, amidôn Magyarországot az irredentizmus mozgatja és egy politikai gyilkosság elôkészítésének vádja alatt áll, nincs helye ilyen irányú szeretetreméltóságnak. Másodszor: Nem minden helyrôl lehet elmondani bizonyos dolgokat. Nem lehet állítani arról a helyrôl, ahonnan Iamandi beszélt, a többféle politikai gyakorlatot a kisebbségekkel szemben, amelyet az összes kormányok úgy kezeltek, mint egyetlen más utódállamban se. Harmadszor, Iamandi oly dolgokról beszélt, amelyeket nem ismer. Nem minden várost létesítettek a szászok, hanem csak a várakat, de vannak népies alkotású városhelyek is, amelyek alkotásában tehát románok is részt vettek. [...] A történelmi jog relatív valami. [...] Az, aki hódítóként jön, más hódítás kockázatának van kitéve. A magyar telepítés nem a magyarok életképességének kiáradása, hanem megfontoltan történt, ahol volt egy bánya, egy támaszpontul alkalmas hely, körös-körül a román lakosság hálójában.« Tehát nem az Universul körül csoportosuló »megszólók« szólaltak fel, hanem a legvilágosabb elemek, Lupas professzor ismételten is különbözô cikkekben, Cioban professzor a besszarábiaiak nevében és január 6-án Tafodi professzor Iasi-ból. Sôt magának Iamandi úrnak kartásai a miniszteri padokban karácsony negyedik napján kénytelenek voltak megjelenni Kolozsváron, hogy Iamandi úr megfontolatlan nyilatkozatával szemben leszögezzék a való álláspontot.

Íme Inculet beszéde: »Mi ott a Dnyeszter mellett, ahol minden darab föld, minden falu, város és kisváros elôdeink uralmáról beszél, oldhatatlanul kötve érezzük magunkat összes vértestvéreinkhez a Tiszáig és a Fekete-tengerig. Mi ott a Dnyeszter mellett ôrként állunk fajunk keleti határán, megerôsítve a mi igazságunkban, 18 millió román szolidalításában és változhatatlan határozatukban, hogy megôrizzék ôsi birtokukat, mely tele van hátra az idôk mélyébe veszô emlékekkel a nagy vajdák dicsô árnyékában.« Tãtãrescu miniszterelnök ezt mondta: »Az eredettôl a mai napig ezek a városok egy pillanatig sem szûntek meg románok lenni és maradni, és sokan azok közül erôdmûveket képeztek az üldözések folyamán, amelyekben a mi harcosaink és írástudóink meggyújtva tartották a romaizmus fáklyáját.« Nistor miniszter ezt mondta: A románok politikai és nemzeti jogaiból való kivetkôztetése elôször a városokban ment végbe, amelyek székhelyei a hivataloknak és kereskedôknek, ezen tiszteletreméltó és jövedelmezô foglalkozásoknak, amelyekbôl a mieink eltávolíttattak. A kiirtásnak ez a politikája évszázadokon át tartott, áldatlan eredménye pedig az volt, hogy a román városlakók egykor oly számos és hatalmas rendje egyre gyengült, helyenként egészen a végsô eltûnésig, de dacára ennek a romboló és bomlasztó politikának, egyes helyeken a városokból kiûzött románok visszahúzódtak a perifériákra, a külvárosokba, mint Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Nagyváradon, Temesvárt, Aradon, Csernovitzban, Chisinãuban, Suceaván és másutt, ahol kemény küzdelmet folytattak létükért, amely létezést azonban tanúsítják minden idôk történelmi okmányai.

Nem Iamandi úr erkölcsi és politikai tönkretétele volt a cél, hanem bizonyos konstruktív munka az, amely az Universul magatartásában tükrözôdik. Mert vajon szerencsés dolog volt-e Iamandi úr ma helyesbített, de igen elhamarkodott és felületes nyilatkozata abban az idôpontban, amidôn december 10-én, a genfi tárgyalásokon Magyarország képviselôje éppen azon állítást vette elô, amit Iamandi úr a román kamarában, ti. a román tradíció kérdését? Íme Titulescu szavai: »Magyarország tiszteletreméltó képviselôje odáig ment, hogy azt mondja: 'amidôn valakinek nincsenek hagyományai, a propagandára támaszkodik'.« És Titulescu felel a magyar delegátusnak december 10-én: »A románoknak nincs tradíciójuk? Nincs tradíciója olyan népnek, amely mindig ott lakott, ahol ma lakik?« Iamandi úr pedig azt mondja december 17-én: »A városok, különösen Erdélyben, sohasem voltak a mieink.« Állítsuk egymás mellé azt, amit Eckhardt mondott, és azt, amit Iamandi mondott, és akkor ítéljük meg, nincs-e helye itt az »áruló« szónak? »A románoknak nincs tradíciójuk? Akik ott laknak, ahol sohasem szûntek meg lakni, amióta behozattak a római császárok által? A románok ott voltak, hogy fogadják a magyarokat, akik Ázsiából jöttek. Kétezer év után abban a helyzetben vagyok - mondotta a mi külügyminiszterünk
-, hogy azt mondjam a magyar népnek, amely csak ezeréves tradícióval dicsekszik: maradjatok, mivel ide jöttetek, de azzal a feltétellel, hogy ôrizze meg ki-ki a maga helyét. Természetesen nem merészelném arra kérni a magyar delegátust, hogy vizsgálja felül álláspontját a tradícióról. Eggyel több és haszontalan ellentmondás lenne. Az engedékenység szellemétôl vezetve arra szorítkozom, hogy azt mondjam: fogadjuk el, hogy akinek nincs tradíciója, propagandára támaszkodik. De szeretném tudni akkor, hogy miért csinálnak propagandát, sôt még több propagandát a tradícióval bíró népek?«

Fájdalmas, még a mai utólagos kimagyarázgatások mellett is, hogy elhangozhatott a román miniszteri padból Iamandi úr sajnálatos felületes nyilatkozata. De nem csak ezt a hibát követte el, hanem kedvében akart járni bizonyos köröknek, amelyek helyeslésére sokat ad, és elkövette azt a hibát is, hogy »nemzeti pszichózis«-nak nevezte azt a teremtô lelki készséget, amelynek állandó vezérelvnek kell lennie a közigazgatásban a nemzeti követelmények megvalósítására.

Itt is szûrôn ejtette át Iamandi úr a gondolatait, mert az eredeti szöveg így hangzott:

»Két év óta, de speciálisan az ôsztôl fogva, nem hallottam egyebet itt a házban, és nem láttam egyebet a sajtó egy jó részében, mint bizonyos nacionalizálás szükségének kihangsúlyozását minden irányban.« És mint jó orvosa ennek a pszichózisnak mindjárt hozzáfûzte az orvosszert: »Gondolom, hogy túloztok.« Látván, hogy mily szerencsétlen hatást váltott ki ez a nyilatkozat, a helyesbített szövegbe közbeszúrtak egy szót, a »sürgôs« szót, úgy hogy a helyesbített szöveg így hangzik: »bizonyos sürgôs nacionalizálás«.

De annyi késedelem és annyi habozás után nincs-e itt a legfôbb pillanat az idôvesztegetés helyrehozására, különösképpen akkor, amidôn a nemzeti irányzatnak ez a fellángolása a maga erkölcsi szépsége mellett egyúttal visszhangja oly eszmeáramlatnak, amely uralkodóvá lett a nyugat-európai országokban és hozzánk is eljutott a nemzetek politikai életének legfôbb erkölcsi követelményeként?

A harmadik hiba pedig ez: Gyárfás a szenátusban kijelenti annak szükségét a magyar kisebbségre nézve, hogy szakítva a centrifugális irányzattal Budapest felé, helyezkedjenek belé a román nemzeti állam ritmusába és szolidaritásába és ne a Románia és Magyarország között fennálló viszonyok függôsége szerint tekintessenek. Nos, itt a hiba az, amire Maniu is rámutatott, hogy mialatt Lãpedatu a szenátusban a kormány nevében elítéli a magyar kisebbség magatartását a múltban, és Gyárfás is elismeri, hogy hibás volt ez a magatartás, amely Budapest felé tekintett, akkor Iamandi kijelentette és mai beszédében is azt jelenti ki, hogy ez a magatartás természetes és méltánylandó."⁵³

P. Necsesti azzal fejezte be beszédét, hogy a politikában semmi hiba sem marad szankció nélkül. Iamandi helyzetének megítélése a többségi pártra tartozik, amely íme tapsokkal halmozza el. De ez nem az utolsó szó. A politikai pártok fölött létezik egy általánosabb fórum, az ország erkölcsi lelkiismerete, amely elôtt nem lehet azzal védekezni, hogy december 17-iki beszédemért politikai barátaim a házban megtapsoltak és aznap este a tiszteletemre bankettet rendeztek.

C. Giurescu kifejtette, hogy a nemzeti életben az akaratlan bûnöknek is bûnhôdéssel kell járniuk. Iamandit nem lehet felmenteni, habár egészen bizonyos, hogy nem tudva és akarva vétkezett. A kisebbségi kérdésben a maga részérôl a következô megjegyzéseket teszi:

"Eszünkbe sem juthat, hogy a nemzetiségek nacionalizálását kívánjuk, mert tudjuk a történelembôl, hogy ily folyamatot nem lehet végrehajtani erôszakkal. Romanizálhatjuk a velünk élô kisebbségeket, ha tudjuk ôket asszimilálni kultúránk presztízse, intézeteink tökéletessége és azon könnyebbségek által, amelyeket az ô nemzeti életüknek nyújtunk államunk keretében összehangzóan a mi érdekeinkkel. Ez az illetô nemzethez tartozók szabad érzületi hajlandóságának kérdése, és a román civilizáció és a román kultúra igazolta, hogy képes erre. Irodalmi büszkeségeink egyike, Cerna, a költô bolgár eredetû és Panait Stanciofnak hívták. És van-e, akiben erôsebben ütközik ki a román nemzeti specifikum, mint az ô költészetében, aki dicsôítette Mihály vitézt és annyi román egyéniséget?

Más dolog a városok romanizálása. Ezt követelni fogom mindenkor, mint kategórikus imperatívuszát politikai életünknek ebben a pillanatban, mert a városok romanizálása nem egyéb, mint történelmi jóvátétel. Kiraboltattunk! Ez a megfelelô szó, amelyet mint történelemtanár alkalmazok. Az erdélyi román nép deposszedáltatott bizonyos tulajdonokból, bizonyos területekbôl. Mi, az ôslakók, deposszedáltattunk azok által, akik utánunk jöttek.

És itt különösen hibázott Iamandi, amikor használta ezt a szót: »történelmi kontinuitás«! De hiszen ezt vitatja velünk szemben Budapest, és a mi kötelességünk felvilágosítani Európát az itt rejlô vaskos tévedésrôl, mert ami a történelmi kontinuitást illeti, arról a román területen csak egy nép beszélhet, a mi népünk, a román nép."⁵⁴

A vita lezárásaként Gyárfás Elemér reagált Popescu Necsesti beszédére. "Szenátor urak! A képviselôház egyik legutóbbi ülésén Popescu Necsesti, válaszolva Iamandi miniszter úrnak, azt a kijelentést tette, hogy én, itt a szenátusban, december 10-én mondott beszédemben elismertem, hogy a romániai kisebbségi magyar politika eddig a Budapest felé való tekintgetésbôl állott s a továbbiakban szó szerint a következôket mondotta: »A kisebbségek képviselôje, Gyárfás Elemér kijelentette annak szükségességét, hogy a magyar kisebbség változtassa meg politikáját, hogy az ne legyen többé széthúzó és centrifugális erejû Budapest felé, hanem illeszkedjék bele a román nemzeti állam életütemébe és érdekközösségébe és ne legyen függvénye azoknak a realitásoknak, amelyek Románia és a magyar állam között fennállanak.«

Tekintettel arra, hogy ez és ehhez hasonló állítások szinte naponta jelentkeznek különféle politikai beszédekben és újságcikkekben és kétértelmû magyarázatokra adnak alkalmat, amelyek senkinek sem használnak, szükségesnek tartom errôl a szószékrôl kijelenteni a következôket: Én soha, semmiféle formában sem ismertem el, hogy a magyar kisebbségi politika valaha is a Budapest felé való tekintgetésbôl állott volna. Nem ismertem el, hogy a mi politikánk széthúzó és Budapest felé irányuló centrifugális erejû lett volna, és sem december 10-iki beszédemben, sem pedig máskor nem állítottam, hogy szükségesnek látom a magyar kisebbségi politika megváltoztatását.

December 10-iki beszédem közzé van téve, s az bármely jóhiszemû embernek rendelkezésére áll. Senki se fogja ebben a beszédben az ilyen beismerô kijelentésnek még csak nyomát sem találni, sôt ellenkezôleg, fennen kijelentettem, hogy mi levontuk az összes következményeket, mikor ennek az országnak polgáraivá lettünk, ami azt jelenti, hogy nemcsak 1934. december 10-én, hanem már a romániai közéletbe való belépésünkkor tudatával voltunk annak, hogy ennek az országnak a keretei között ki kell keresnünk és megtalálnunk népünk elhelyezkedését és életlehetôségeit. Sôt kihangsúlyoztam, mintha elôre éreztem volna ezeket a vádakat, hogy »népünk vezetôi részérôl 16 év alatt nem tapasztalhatott senki olyan magatartást, amely gyanúra vagy pláne megtorló intézkedésekre adott volna okot«.

Mindezek után nem tudom megérteni, kinek használ az az állandóan visszatérô állítás, hogy a magyar kisebbség tekintete ma is Budapest felé lenne irányozva? Én azt hiszem, hogy még akkor is, ha egyik-másik magyar vezetôember ilyenformán beszélne, a román érdek megkövetelné, hogy kifogásolják és elszigetelt kirohanásnak tekintsék azt a beszédet. De semmi esetre se sugalmazzanak nekünk ilyen értelmû, meggondolatlan kijelentéseket.

Nekünk nincs semmi változtatni valónk a román állam iránti kisebbségi politikánkon és magatartásunkon. Mert ez a politika és magatartás mindig lojális és ésszerû volt és megegyezett azokkal a követelményekkel, amelyeket a jelenlegi helyzetünk reánk szab.

Az egész kampányban, amely néhány éve az antirevizionizmus zászlója alatt sajnos ellenünk is folyik, és amelyben felhasználnak minden eszközt, ami alkalmas a tömegek befolyására és bizonyos légkör teremtésére - sohase hivatkozhatott senki olyan cselekményre vagy magatartásra, amely a mi részünkrôl következett volna be olyképpen, hogy az erre a célra kihasználható lett volna. Mi tényleg szükségesnek tartottuk és kívánjuk is az irányváltoztatást, de nem a mi, hanem a kormányzati szerveknek velünk szemben való magatartásában. Igenis, kértük, hogy a kisebbségi politika függetleníttessék a nemzetközi viszonylatoktól, de nem ismertük el, hogy mi tettük volna attól függôvé.

Ellenkezôleg: tiltakoztunk a fájdalmas tény ellen, hogy nekünk magyar kisebbségeknek napról napra jobban kell éreznünk a helyzet növekvô feszültségét abban a mértékben, amint a nemzetközi viszonyok feszültsége növekszik. Azért kértük erôteljes hangon, hogy a velünk szemben folytatott politika kizárólag belpolitikai elvek és szempontok szerint vezettessék.

Azt hiszem, hogy következetesen lojális magatartásunk felhatalmaz bennünket arra, hogy kérjük ezt, s ebbôl a szempontból foglalkoznom kell röviden Iamandi miniszter úr egyes kijelentésével. A miniszter úr ugyanis azt mondta ugyanez alkalommal: akárhány lojális kijelentést tennének is, tudniillik a magyar kisebbségi vezetôemberek, nem változhat meg a lelkük oly gyorsan és politikai tájékozódásuk továbbra is Budapest függvénye marad. Iamandi miniszter úr összezavar két dolgot: az érzelmi elemet és a politikai magatartást.

Kétségtelen, hogy egy nép, amely megérdemli ezt a nevet, sohase fogja elfelejteni, megtagadni eredetét, származását. Mindig szeretettel fogja magához ölelni fajtestvéreit. Lelke mélyén mindig meg fogja ôrizni a kegyelet érzését a múltja iránt és mindig szeretettel fog csüggeni ôseitôl örökölt kultúráján.

Hitvány emberek lennénk és nem érdemelnénk meg, hogy önök tisztelettel viseltessenek irántunk, ha mi ezt letagadnók, s ha lelkes románoknak tüntetnénk fel magunkat, vagy ha megvetô és lekicsinylô szavakkal illetnénk azt és azokat, akik s amik nekünk kedvesek és drágák voltak mindig. Kedvesek és drágák ma is, és azok kell hogy maradjanak örökké.

Mikor azonban egy nép vezetôi megjelölik politikájuk kereteit - különösen mikor valamely népkisebbség politikájáról van szó -, az érzelmi elemek mellett figyelembe kell venniök a földrajzi, néprajzi, számszerûségi valóságokat, a nemzetközi lehetôségeket és bizonyos jogi és ténybeli helyzeteket is. Az osztrák-magyar szövetség, amely évszázadokon át tartott érzelmi ellentétek dacára is, aztán a legutóbbi német-lengyel megegyezés is igazolja, hogy a politikai magatartást gyakran bizonyos adott helyzetek dirigálják, amelyek érvényesültek az érzelmek ellenére is.

Mi hasonlóképpen megcsináltuk a mi számadásunkat. Azért mondhattam itt önök elôtt teljes ôszinteséggel december 10-én, hogy mi levontuk az összes következményeket, mikor ennek az országnak polgáraivá lettünk. Megkívánjuk tehát, hogy ezt a nyilatkozatunkat tiszteletben tartsák. Ne vonják ezt kétségbe és ezen állítólagos gyanú ürügye alatt ne tagadják meg tôlünk azt a bánásmódot, amit megérdemlünk, s ami megillet bennünket. Nemcsak a mi érdekünk, hanem Románia érdekei is megkívánják ezt. (Taps a Ház minden oldalán.)"⁵⁵

Az általános tapsot és elismerést kiváltó beszéd után N. Iorga felszólította a kormány képviseletében jelen levô I. Nistor munkaügyi minisztert, hogy válaszoljon a magyar szenátornak. "I. Nistor: A kormány a célszerûnek ítélt pillanatban nyilatkozni fog."⁵⁶ Lényegében ezzel véget ért a polémia. A megfelelô pillanat elmaradt. Az Universul is más témákat állított elôtérbe, és a következô hónap végén az OMP újabb sérelmi emlékiratot állított össze a miniszterelnöknek.

A történet elhelyezése érdekében a következôkben közreadom a Mester Miklós készítette áttekintést a romániai antirevizionista mozgalmak történetérôl, majd áttekintem a korszak kormányzati kisebbségpolitikájának fôbb elemeit, végezetül arra keresem a választ, hogy milyen hatással volt ez az idôszak az erdélyi magyar politikai elit fejlôdésére.

I.

(Mester Miklós:) A román antirevizionista mozgalom ismertetése.⁵⁷

A románok a magyar revíziós mozgalom három korszakát különböztetik meg. Az elsô korszak szerintük a revíziós mozgalom kezdetének tekinthetô, amikor kizárólag csak magyar írók propagandakönyvei foglalkoznak ezzel a kérdéssel és árasztják el a nyugat-európai országokat. A másik korszak, amidôn már külföldi írók, lapok is bekapcsolódnak a revíziós propagandába, sôt egyes külföldi hivatalos személyek már nyilatkozni is kezdenek róla. A harmadik a legfontosabb korszak, amidôn a revízió diplomáciai tárgyalások központjába kerül - fôként Magyarország és Olaszország között. Ez utóbbi idézte elô, hogy a román társadalom intenzíven hozzáfogott az antirevizionista mozgalom szervezéséhez.

Mivel a magyar revíziós mozgalom mindenekelôtt a nyugat-európai közvélemény felvilágosítására irányult, a román propagandának elsôsorban ezt kellett hasonló sajtópropagandával ellensúlyoznia. A mozgalom vezetôjéül sikerült megnyerni André Cheradame francia publicistát. Cheradame L'Europa et la question d'Autriche au seuil du XX-me siccle; L'Allemagne, la France et la question d'Autriche stb. mûvek szerzôje, aki még a háború elôtt a magyarországi nemzetiségek érdekében agitált. A háború után antirevizionista ligát alapított Párisban és heti politikai lapja, a "Le Français Réaliste" hasábjain azt bizonyította, hogy a békeszerzôdések összefüggô egészet alkotnak, tehát a revíziós mozgalom közvetlen veszéllyel fenyegeti Franciaországot is. Cheradame 1931 elsô hónapjaiban bejárta Jugoszláviát, Romániát, Csehszlovákiát és Lengyelországot. Mindenütt elôkelô közönség elôtt, melynek soraiban rendszerint megjelentek az illetô országokban akkreditált francia követek is, antirevizionista elôadásokat tartott és megalakította a párisi antirevizionista Liga jugoszláv, román, csehszlovák és lengyel tagozatait.

Cheradame 1931. január 28-án érkezett Romániába Jugoszlávián keresztül. Dr. Jean Cantacuzino palotájában gyûlt össze a román politikai és társadalmi élet majdnem minden számottevô tagja a "Liga contra revizuirii tratatelor", azaz a Szerzôdések Revíziója elleni Liga megalapítására. [...]

Az 1931. évben foglalkoztatta elôször a román parlamentet a revízió kérdése. Ismeretes, hogy Laval francia külügyminiszter amerikai látogatása alkalmával Borah szenátor nyíltan szemébe mondotta vendégének, hogy az európai konszolidáció érdekében szükséges bizonyos határkiigazítás. A román közvélemény és politikai élet felfigyelt erre a váratlan eseményre. Az amerikai románok tiltakozó táviratot küldöttek Borahnak és az összes vezetô amerikai politikusoknak. Ugyanekkor Stefan Tatarescu ezredes a szenátusban és Sofronie jogakadémiai tanár a képviselôházban interpelláltak és erélyes fellépést sürgettek a román kormány részérôl a külföldi magyar revíziós propaganda ellen. Ghika J., N. Iorga külügyminisztere válaszolt az interpellációra. Csökkenteni igyekezett Borah szenátor nyilatkozatának jelentôségét. Kijelentette, hogy Borah szenátor a szenátus külügyi bizottságának elnöke, de kizárólag koránál fogva tölti be ezt a tisztséget és nem közbizalomból, tehát véleményét nem lehet az amerikai szenátus felfogásával azonosítani.

Élénkebb román antirevizionista propaganda úgy belföldön, mint külföldön 1932 végén indul meg, amikor nálunk Gömbös miniszterelnök veszi át a kormányzást. Határozottan megállapítható, hogy a mozgalom fellobbanása összevág a magyarországi kormányváltozással és az ezzel kapcsolatos eseményekkel, mint aminô a miniszterelnök parlamenti bemutatkozása, a T[ársadalmi] E[gyesületek] Sz[övetsége] küldöttségjárása Mussolininél és lord Rothermere üdvözlô sürgönye Mussolinihoz stb. Ebben az idôben veszi át az antirevizionista propaganda irányítását Stelian Popescu, aki mindent elkövet az Universul hasábjain, hogy ez a mozgalom, amely eddig egészen szûk körre korlátozódott és inkább bizalmas jellegû volt, tömegmozgalommá nôje ki magát. Az energikus Stelian Popescu az alapjában véve erôtlen Cheradame-féle román antirevizionista bizottságot figyelembe sem vette, attól teljesen függetlenül kezdette meg akcióját a rendelkezésére álló hatalmas szerkesztôségi apparátussal, amelyhez nálunk méreteiben csak az Est Lapoké hasonlítható. Stelian Popescu fellépése után a Cheradame-féle román antirevizionista szervezet megszûntnek tekinthetô. Az elsô nagy antirevizionista gyûlést 1932. nov. 6-ára hívták össze Bukarestbe az Eforia épületébe. Bukarest és környéke hatalmas tömegekben vonult fel ebbôl az alkalomból úgy, hogy a gyûlést tulajdonképpen a szabad ég alatt kellett megtartani. A hatás kedvéért megafonok útján közvetítették a beszédeket az épületen kívül szorult tömegek részére, és filmfelvételeket készítettek az impozáns látványosságról, hogy így leghatásosabb eszközzel hívhassák fel az ország minden részében a figyelmet a meginduló antirevizionista mozgalomra. A kezdet jól indult. Még ugyanabban a hónapban a legtöbb város antirevizionista gyûléseket tartott - természetesen a vidékek bevonásával. A legnagyobb méretû antirevizionista gyûlést azonban december 1-jén Kolozsváron tartották. Ezen a gyûlésen megjelent az országos fôrendezô Stelian Popescu is, aki ezután már majdnem minden antirevizionista összejövetelen elmaradhatatlan vendégként szerepelt. Az ô megjelenésénél azonban ebben az esetben sokkal fontosabb eseménynek tekinthetô, hogy a gyûlésen részt vettek az erdélyi román egyházak fôpapjai felekezeti különbség nélkül; továbbá a politikai pártok, hazafias és kulturális egyesületek képviselôi. A megjelentek hosszú táviratokat küldöttek Mussolininek, Herriot miniszterelnöknek, Erick Drummond népszövetségi fôtitkárnak és a kisantant államok miniszterelnökeinek. Valamennyit az erdélyi románság igazságos álláspontjáról igyekeztek meggyôzni az antirevizionista megmozdulások célkitûzésével kapcsolatban. Természetesen a zajos gyûléseket itt-ott szomorú kilengések tarkították. Bukarestben félholtra verték Huszár Emil újságírót, akit a tömeg magyar kémnek tekintett, holott késôbb kisült, hogy éppen a magyarországi rendszer ellensége. A Bukaresti Lapok szerkesztôségét összetörték, felelôtlen elemek fenyegetésére felszólították az összes vendéglôsöket, hogy magyar alkalmazottaikat bocsássák el és helyettük románokat alkalmazzanak. Napokon keresztül nem volt tanácsos Bukarest nyilvános helyein magyarul beszélni, mert verés járt érte. Kolozsváron 3000 fônyi tömeg tüntetett a magyar útlevél-kirendeltség ellen, egyik hôsvállalkozó román zászlót tûzött ki a követség épületére, sôt egy másik a bezúzott ablakon keresztül égô fáklyát dobott egyik hivatali helyiségbe, amit szerencsére idejében sikerült ártalmatlanná tenni.

A román parlament az antirevizionista utcai megmozdulásokkal karöltve szintén megünnepelte december 1-jét, amely nap tudvalevôleg Erdély csatlakozásának évfordulója. Minden párt szónoka felvonult. Általában az ösztön és a túláradó érzelem uralkodott az értelem fölött - még a legmûveltebb román parlamenti tagoknál is. Egyedül a szocialista Gherman Eftimiu merte megmondani, hogy Nagy-Románia sem a munkássággal, sem a nemzetiségekkel szemben nem teljesítette kötelességét, amiért Ghimbasanu-Bubi torkánál fogva akarta kidobni a parlamentbôl. Azonban Pop Cicio elnök erélyes fellépésével a botrányt megakadályozta. A többi szónokok: Maniu, Iorga, Iamandi, Balan püspök stb. mind egyhangúan arról beszéltek, hogy a csatlakozás örök, mert a legszilárdabb alapon, a nemzetiségi elven és a történeti jogon nyugszik. Kötelességekrôl Ghermanon kívül senki sem akart tudni, sôt a következô napi ülésen Ghimbasanu-Bubi fenyegetôen felelôsségre vonta Willer Józsefet, hogy a Magyar Párt képviselôi miért nem jelentek meg a román parlament ünnepi ülésén. El kell ismerni, hogy Willer József férfiasan viselkedett. Már elôzetesen volt bátorsága interpellációt intézni Titulescuhoz, amelyben kifejtette, hogy az antirevíziós mozgalom a közbiztonságot fenyegeti, ami rossz vért szül külföldön és bent növeli a kisebbségek elkeseredését. A magyar képviselôt a nagyhangú Ghimbasanu váratlan támadása sem hozta ki a sodrából. Nyugodtan válaszolt, és a következô emlékezetes szavakat mondotta: "Önöknek, akiknek nemzeti érzése igen fejlett, el kell ismerniök, hogy ellentmondana az emberi természetnek, ha ideáll tegnap egy magyar ember erre a szószékre és elmondta volna, hogy ezen a napon, amely örömet jelent önöknek, azonban katasztrófát jelent a magyar nemzetnek, ezen a napon az ô szíve telides-tele van örömmel."

A néhány hónapos aktív antirevizionista propaganda 1933 elején sikeresen felrázta az egész román közvéleményt. Alig volt kulturális, gazdasági és pártpolitikai összejövetel, amelyen a revízió ellen ne szónokoltak volna. Szisztematikus kisebbségüldözésrôl azonban ekkor még nem lehet beszélni, részint az idô rövidsége miatt, részint pedig azért, mert Stelian Popescut, az egykori volt igazságügy-minisztert sohasem fûzték intim kötelékek az uralmon lévô nemzeti parasztpárthoz és így az Universul és a kormány szoros együttmûködésének nem volt meg minden feltétele. A nemzeti parasztpárti kormány nem kezdett rendszeres kisebbségi üldözésbe, de elnézte a napról napra megismétlôdô brutális incidenseket. Ebben az idôben döntötték le a nagykárolyi Kossuth-szobrot, a szilágysomlyói Turul-emlékmûvet, és hordták el a brassói cenki szobor utolsó maradványait. A tordai tanácsválasztásoknál a magyar választókat véresre verték, Sinfalvát (Torda megye) egyik antirevizionista gyûlés felheccelt résztvevôi kirabolták stb. Május 21-én a nemzeti parasztpárt országos kongresszust rendezett Bukarestben. - 130 000 ember vonult fel az ország minden részébôl. A kormány mellett és a revízió ellen kicsendülô éllel tartott szónoklatok hangzottak el. Az ukrán Mihalski és a sváb Kreuter Ferenc is kijelentették, hogy népük a revízió ellen együtt küzd a román nemzettel. A szászok nem képviseltették magukat, mert elsôsorban pártpolitikai megmozdulásnak tekintették a bukaresti nagygyûlést. A kormánypárthoz tartozó Magyar Kisgazdapárt szónoka, Máthis András, aki szintén megjelent, hasonlóan a revízió ellen beszélt, bár megállapítható, hogy amíg a sváb és ukrán kisebbségek képviselôi kifejezetten állást mertek foglalni ebben a kérdésben, addig a bolgár Pencov és Máthis András nyilatkozatai sokkal elmosódottabbak. Máthis szó szerint a következôket mondotta: "Hajlandók vagyunk hozzájárulni együttmûködésünkkel és jóakaratunkkal Románia történelmi küldetésének teljesítéséhez Európának ebben a részében." Vaida miniszterelnök büszke elégtétellel vette tudomásul, hogy a kisebbségek képviselôi egyik a másik után elismerték, hogy nincsenek sérelmeik, és hogy szolidárisak a románokkal országuk határainak fenntartásában.

A nemzeti parasztpárti nagygyûlést egy hét múlva országos jellegû, sôt az összes kisantant államokra kiterjedô antirevizionista társadalmi tüntetés követte. A fôvárosokkal egyidejûleg a kisantant államokban minden város és falu rendezett antirevizionista gyûléseket. Bukarestben az elôzô vasárnapi nagygyûlés és a rossz idô ellenére is összejött vagy 30 ezer ember. A gyûlést mint korelnök Cristea Miron pátriárka nyitotta meg a román nép történetére vetett visszatekintéssel. Utána a rendezôbizottság elnöke, Popescu Stelian azzal kezdte beszédét, hogy lapját, az Universult üzleti érdek szolgálatának vádjával illetik, amiért az ország érdekeivel azonosítván magát, a revízióellenes mozgalom szócsöve lett. Éppen a nagy visszhang igazolja, hogy valódi nemzeti érdeket követel. "Ha ellenségeink nem térnek észhez, ám jöjjenek, ördögre találnak bennünk, ha minket meg akarnak támadni." Beszéltek Jugoszláviának és Csehszlovákiának küldöttei, majd a kormány nevében Nitescu Voicu földmûvelésügyi miniszter a kisantant szoros együttmûködésérôl szól. Szövetkezésük a békét szolgálja, a háborúnak tehát ellenségei, de a védelmi háborút vállalják és nem adnak át egy talpalatnyi földet sem. A pártok szónokai következnek ezután, akik közül Eratianu Dinu a nemzeti szervezet erôsítésének szükségét hangoztatja. Az új rend ellenségei ugyanis az utódállamokban támasztandó anarchiával akarják igazolni, hogy azok nem életképesek. Dr. Lupu szól a magyarok ígéreteirôl, hogy náluk milyen jó dolguk lesz a kisebbségeknek. A múlt megmutatta, hogy milyen türelmes nép a magyar. "Nekünk négy képviselônk volt a budapesti parlamentben, ôk sokkal kevesebben vannak Romániában, mint román volt Magyarországon, mégis ötször annyi képviselôjük és szenátoruk van. A román nép türelme már közmondásos, hiszen Bukarestben ma már többet beszélnek magyarul, mint románul. Lehetséges volna ez Budapesten?" Következnek kisebb pártok és társadalmi egyletek szónokai. A zsidó párt képviselôjét, Fildermant a tömeg nem engedte szóhoz: "Távozzék azonnal! Nincs szükségünk zsidó támogatásra."

A vidéken a tüntetések nagyobb zaj nélkül folytak le. Csíkszeredán kínos feltûnést keltett, hogy hajnalban házról házra széthordott toborzóívekkel zaklatták a lakosságot és még a Magyar Párt elnökéhez, dr. Pál Gáborhoz is beállítottak. Brassóban Révész Izsó a zsidó párt nevében beszélt a revízió ellen.

A szászok és svábok szintén kivették részüket ezekbôl az antirevizionista tüntetésekbôl.

Brassóban Depner Vilmos orvos, a Kreisausschuss elnöke szerepelt, aki még a háború elôtt kereste az összeköttetést a magyarországi nemzetiségekkel, elsôsorban a románok vezetôivel. A szebeni szász szónokok neveit nem ismerjük, azonban annyi bizonyos, hogy a márkás szász vezetôk, mint pld. Hans Ottó Roth, Neugeboren Emil stb. nem szerepeltek, hanem másodrendû hivatalos szónokokat küldöttek maguk helyett. Annál nagyobb erôvel nyilvánult meg a svábok antirevizionista szimpátiája. Temesvárt mint a hivatalos sváb Volksgemeinschaft delegátusa Reitter Imre ügyvéd szenátor, valamint a hitlerista Minnich Ferenc Ádám szólalt fel, Aradon az úgynevezett ifjúsvábok, tehát a harmadik sváb frakció vezére, Beller Hans képviselô. Reitter a németek természetszerû államhûségét hangoztatta, akik tudni fogják hazafias kötelességüket, ha az ország határai veszélybe kerülnek. Ezt Minnich azzal a kijelentéssel tetôzte, hogy Románia a határain belül élô népek hozzájárulásával alakult meg a mai formájában. Itt külön meg kell emlékeznünk a megboldogult Bleyer Jakab bizalmas jellegû temesvári tanácskozásairól, amelyek az antirevíziós mozgalmakkal szoros összefüggésben voltak. Különbözô lapjelentések szerint (:Déli Hírlap VI. 1. stb.:) Bleyer Jakab 1933. január 9-én érkezett Temesvárra, és tárgyalásai az ezt követô napokban folytak le, mégpedig a Duna menti német kisebbségek magatartását illetôen a békeszerzôdések esetleges határrevíziójának kérdésében. Az erre vonatkozó tervet a németországi (:Stuttgart:) Institut für Auslandsdeutsche dolgozta ki, amelynek megfelelôen a temesvári bizalmas jellegû tanácskozásokon ennek a német kisebbségi intézetnek a képviseletében Ernst Robert és Ullmann Hermann is részt vett Scherer C. Emil, Badendich K. Frigyes, Heyman Egon, Kornhuber Artur, Weber Péter és Hordosch Miksa németországi újságírókkal együtt. A bánsági svábságot a tárgyalásokon Muth Gáspár, Kräuter Ferenc és Blaskovitz Ferenc nagyprépost képviselte, de részt vett a tárgyalásokon a magát svábnak kijátszó, de tulajdonképp szász Orendi-Hommenau Victor is, valamint az erdélyi szász Brandsch Rudolf. A jugoszláviai németség képviseletében Kraft István jelent meg. A csehszlovákiai német kisebbség nem képviseltette magát, amit azzal kell magyarázni, hogy a csehszlovákiai németség határos lévén Németországgal, eleve revizionista álláspontra helyezkedett, anélkül azonban, hogy ezt hangos szóval hirdette volna. Bleyer Jakab a Budapester Montags-Zeitung 1933. VI. 6. számában elismerte, hogy beszédet egyáltalán nem tartott. Kijelentette, hogy lojális magyar állampolgár, a revízió alapján áll és ragaszkodik Szent István koronájának területi épségéhez.

Ismeretes, hogy 1933 ôszén Bethlen István gróf revíziós elôadásokat tartott Angliában. Bethlen István gróf ez alkalommal külön elôadás keretében foglalkozott az erdélyi kérdéssel, ami igen közelrôl érintvén a románokat, újabb okot szolgáltatott az antirevizionista mozgalom fellángolására. Kétségtelenül megállapítható, hogy Stelian Popescunak az Antirevizionista Liga megalapítására Bethlen István gróf és részint Eckhardt Tibor angliai revíziós propagandája szolgáltatta a közvetlen belsô indítékot. Az Universul 1933. nov. 28-iki számában Stelian Popescu saját neve alatt felhívást intézett a román társadalomhoz, amelyben bejelenti, hogy Antirevizionista Ligát alapít. Kéri, hogy a Ligába lépjen be minden hazafias, kulturális, gazdasági egyesület, sôt minden egyes polgár, mert csak így lehet kellô erkölcsi és anyagi erôt elôteremteni arra, hogy a román társadalom a revíziós veszedelmet elhárítsa, amelyet immár a magyar kormány is hivatalosan támogat. A román nacionalista sajtó, elsôsorban a szélsô jobboldali Curentul Pamfil Seicaru vezetésével hathatósan támogatta Stelian Popescu vállalkozását. Nem lehet elmondani ezt a demokrata irányú Dimineataról és Adevarulról, amelyek már elôzetesen a román tömegek felizgatásával és üzleti szempontokkal vádolták meg Stelian Popescut. Ezért Stelian Popescu Socor Emilt, a két lap fôszerkesztôjét idegennek, Horthy ügynökének nevezte (:Universul 1932. nov. 24.:). Tehát érthetô, hogy ez a két lap most sem lelkesedett Stelian Popescuért, csupán elôzô magatartásától eltérôen megjegyzések helyett mély hallgatással vette tudomásul újabb akcióját. Természetesen meg kell jegyeznünk, hogy ettôl függetlenül a Dimineata és Adevarul a legerélyesebb harcot folytatta és folytatja ma is a magyar revizionista propaganda ellen anélkül, hogy az Antirevizionista Ligába belépett volna.

Stelian Popescu felhívására rövid idôn belül a következô egyesületek csatlakoztak hivatalosan az Antirevizionista Ligához: Romániai Ügyvédszövetség, Astra, Orthodox Román Testvériség, Brailai Tartalékos Tisztek Szövetsége, Regáti Frontharcosok Szövetsége, Bukaresti Román-Amerikai Társaság, Hadviseltek Nemzeti Szövetsége, Festôipari és mûvészeti iskolát végzett növendékek Kulturális és Gazdasági Szövetsége, Dolj megyei Tartalékos Tisztek Szövetsége, román Újságírók Szövetsége, Turnuszeverini Traján Gimnázium Tanári Kara, Görög kath. Románok Szövetsége, Hadviseltek Szövetsége, Karánsebesi Határôrök Szövetsége, Besszarábiai Astra, Nyugalmazott Altisztek Szövetsége, Magánalkalmazottak Szövetsége, Marasesti Ütközet Harcosainak, Árváinak, Rokkantjainak Szövetsége stb. [...]

A tagok rendszerint havi egy leut ajánlottak fel tagsági díjul.

Az Antirevizionista Liga alakuló gyûlését 1933. dec. 10-én tartották az Universul palotájának dísztermében. A Liga elnökévé Stelian Popescut választották. Az intézôbizottság tagjai lettek: dr. Miron Cristea pátriarka; Balan gör. keleti és Suciu gör. katholikus erdélyi érsekek; továbbá Nectarie bukovinai; Pimen moldovai és Gurie besszarábiai görög keleti érsekek; Nicolescu bánáti görög keleti püspök; Alexandrina Cantacuzino; Moldovan Gyula egyetemi tanár, az Astra elnöke; Jean Cantacuzino egyetemi tanár; G. Titeica egyetemi tanár, G. Marinescu egyetemi tanár; I. Gavanescu egyetemi tanár; Silviu Dragomir egyetemi tanár; C. Moroianu kereskedelmi akadémiai rektor; Voicu Nitescu a Frontharcosok Szövetsége részérôl; Dragomir Hurmuzescu a Tantestületek Szövetsége részérôl; I. Nisipeanu a Középiskolai Tanárok Szövetsége részérôl; D. V. Toni a Tanítószövetség részérôl; Corneliu Moldovan a Román Írók Szövetsége részérôl; I. Manolescu tábornok a Nemzeti Pénztárak részérôl; Al. Sandulescu az Újságírók Szindikátusa részérôl. Naumescu az Ügyvédszövetség részérôl; I. Pelivan tanár; Marin Stefanescu egyetemi tanár a "Haza Kultusz Egyesület" részérôl.

Az Antirevizionista Liga megalakulásával egy idôben vette át a kormányzást a Liberális Párt kizárólag az uralkodó akaratából. A tömeg, amely fôként a szélsô jobboldali Vasgárda befolyása alatt állott, nem szerette a liberális kormányt. Duca miniszterelnök a Vasgárda betiltásáért életével fizetett. Halála után Tatarescu miniszterelnök, hogy a tömegszimpatiát megnyerje, szabadjára engedte az antirevizionista propaganda gyeplôjét. Minden jogunk megvan arra, hogy a román kormány hivatalos antirevizionista programjának kezdetét az 1934-es évvel jelöljük meg. Rendszeresen megindul a kisebbségi népelem üldözése. Nyelvvizsgák ürügye alatt százával állítják vizsgára a kisebbségi tisztviselôket. Nagy részüket elbuktatják, hogy állásukból elbocsáthassák ôket és helyükbe teljesen képzetlen munkanélküli többségi elemeket helyezhessenek. A tisztviselôi elbocsátások a vasutasokkal kezdôdnek, folytatódnak a postásokkal, és végül befejezi ezt a szomorú menetet a nyelvvizsgán elbukott felekezeti tanítók és tanárok serege. Sajnos a magyar szervezetlenség folytán nincs teljes kimutatás az utcára dobott tisztviselôkrôl, úgy hogy a Keleti Közlöny 1934. évfolyama is csak töredékesen közli az esetenkint nyilvánosságra került adatokat. A kormány az Antirevizionista Liga tagegyesületeivel, így többek között Erdélyben az Astrával karöltve, hozzáfogott a Székelyföld és a városok romanizálásához. A legmagyarabb megyében, Udvarhelyen 1922-ben 6 román tanító mûködött, jelenleg Anghelescu jóvoltából ezek száma 141-re emelkedett. Az Astra hatósági segédlettel vérvizsgálatokat végez a székelyek között, a szebeni görökkeleti és a balázsfalvi gör. katholikus püspökség kiküldöttei pedig szorgalmasan fürkészik az egyházi anyakönyveket, és ha valahol jelenlegi református, katholikus és unitárius magyarok görög keleti avagy görög katholikus ôseire bukkannak, nyomban térítik vissza ôket az ôsi hitre. Ilyen visszatérés legutóbb a háromszékmegyei Kisbaconban és Bibarcfalván történt, mindkét helyen a református vallás kárára. Színtiszta székely városok fôterein építenek görögkeleti templomokat, így pld. néhány hónappal ezelôtt a székelykeresztúri és székelyudvarhelyi görögkeleti templomok építési költségeit rótták ki a megyei székely községek lakosaira, eltekintve attól, hogy az építéshez szükséges kô- és faanyagot is a községi birtokokról közmunkával hordatták össze. A városok romanizálásánál az a cél, hogy erôs román polgári osztályt hozzanak létre. Ezen a téren nem kímélik a szászokat sem. Ma már nincs egyetlen szász polgármester Erdélyben, ami 800 év alatt sohasem fordult elô. Néhol a helyi román kormánypárti tagozatok a kisebbségi magyarsággal fogtak össze a szászok ellen, amit azonban nem szabad végleges megoldásnak tekinteni, mert bizonyos, hogy a szászság megtörése után a magyarságra kerül a sor. Ahol csak lehet, már most keresni kell az együttmûködést a szászokkal, mert a két nép lényeges problémái már most azonosak, míg a gyôzelmi szekéren ülô románságot legfönnebb csak egy nagy katasztrófa puhíthatja meg véglegesen irányunkban, aminek az eljövetelére azonban egyelôre nincs kilátás.

Az Antirevizionista Liga felkérésére történt Maniu Gyula híres interpellációja Titulescu külügyminiszterhez a revízió kérdésében 1934. április 4-én. A két beszéd szó szerinti fordítását már közöltük, itt csak annak a megemlítésére szorítkozunk, hogy ebbôl az alkalomból a parlamenti ülésnek ünnepélyes színt adtak. Meghívták a külföldi újságok összes képviselôit, a diplomáciai kart és az érdeklôdô tömeg részére hangerôsítôvel közvetítették a beszédeket.

A tömegek gyakori felvonultatásán és a kormány politikájának befolyásolásán kívül a legfigyelemreméltóbb munkásságot ebben az évben az Antirevizionista Liga a propagandairodalom terén végezte. Legagilisebb antirevizionista írók: Aurel Gociman, Seisanu, Codarcea, Moroianu, Silviu Dragomir, Lupas János, Popa Lisseanu stb. El kell ismernünk, hogy mindnyájan jól beszélik a magyar nyelvet, szemben a mi revizionista propagandistáinkkal, akik közül ritkaság számba megy az, aki a szomszédos államok nyelvét beszéli és viszonyait közvetlen források alapján ismeri. A legfontosabb antirevizionista kiadvány Gociman Aurel dr. Románia és a magyar revizionizmus c. mûve. Ez a könyv a belföld tájékoztatására készült. Bámulatos pontossággal dolgozza fel a szerzô a magyar revizionista irodalmat kronológiai sorrendben. Nagy elôszeretettel, igazi lelki örömmel mutat rá a magyar propagandakiadványok hibás adataira, következetlen megállapításaira, és ebbôl azt a következtetést próbálja levonni az átlagos mûvelt ember elôtt feltétlen meggyôzô erôvel, hogy a magyar revíziós propagandának nincs erkölcsi alapja. Általában az egész román antirevizionista közfelfogásban vezérmotívumként szerepel az a jelszó, hogy a revízió háborút jelent, mert a nemzetiségi elv alapján, tehát a népek óhajának megfelelôen létrejött nemzetközi szerzôdések egyoldalú megbontására törekszik. Külön Magyarországhoz adresszálva, állandóan lehet hallani, hogy a "revizionista agitációt nem a nép folytatja, hanem a vezetô osztály, és teszi ezt ez a vezetô osztály saját belpolitikai érdekeiért". Fényes Samu emigráns szolgáltatja a legfrissebb magyarországi belpolitikai adatokat az Antirevizionista Liga számára. Fôként a Magyar Szemlébôl és fiatal magyar agrárszakértôk munkájából citált adatok alapján könyvet írt magyar nyelven a magyarországi parasztság helyzetérôl, és azt az Antirevizionista Liga sugalmazására a kormány jegyzôi útján számtalan példányban terjeszti a magyar falvakban. Külföld számára az Antirevizionista Liga az Astra kiadásában megindította a Revue de Transylvanie címû folyóiratot, amely Silviu Dragomir kolozsvári egyetemi tanár szerkesztésében jelenik meg. Az Antirevizionista Liga nem mondott le ezáltal idegen nyelvû könyvek kiadásáról, de ebben a kérdésben mindenekelôtt az az elgondolás vezette, hogy a külföldi propaganda szolgálatában sokkal hatásosabb eszköz egy idôrôl idôre rendszeresen megjelenô folyóirat, mint az ötletszerûen megírt propagandamûvek. A Revue de Transylvanie-nek eddig 3 száma jelent meg, a legtöbb cikk magyar tudományos és politikai elôkelôségek, így elsôsorban Bethlen István gróf állításait cáfolja.

Az 1934. évben a szászok és svábok antirevizionista hangokat elszórtan hallattak. A hitlerista szászok brassói gyûlésén (június 24.) Theil Karl Hermann csúnyán kirohant a revízió ellen abban a reményben, hogy talán ennek a loyalitásnak a fejében a kormány szervezeteik mûködését továbbra is megengedi. Azonban csalódott, a kormány feloszlatta a hitlerista Selbshilfe-t. Viszont a román sajtó (Universul VI. 30.) ujjongva írta Theil beszédérôl a következôket: "Íme a szászok, mindazonáltal, hogy a múltban kiváltságos helyzetet élveztek, visszautasítják a revízió eszméjét és becsületes, odaadó polgárai lesznek az egyesített Romániának." Ugyancsak az Universul 1934. VII. 1. alapján tudjuk, hogy a Bánátban Szentannán antirevizionista sváb gyûlést tartottak, amelyen Karl József esperes antirevizionista kijelentéseket tett és elítélte a mai Magyarország kisebbségi politikáját. Karl szerint ha Románia is úgy járna el a magyarság képviselôivel, mint a magyarok jártak el Bleyerrel szemben, rövid idô múlva nem lenne egy magyar képviselô sem a bukaresti parlamentben. Magyarországon százezrekre menô német gyermeknek nincs egyetlen polgári iskolája és a német tannyelvû elemi iskolák is csak papíron vannak. A névmagyarosítást közigazgatási úton erôszakolják titkos rendeletek alapján. Mindezek alapján Karl József esperes kijelentette, hogy a svábok minden reményüket a román népbe vetik, s azután feleskette hallgatóikat a revízió ellen. Felszólította, hogy kiáltsák úgy azt, hogy sohasem akarnak magyar uralom alá visszatérni, hogy az elhallatsszék Budapestig. Az Universul ennek a gyûlésnek a lefolyását azzal a tanulsággal ismerteti, hogy csak rágalmaz a budapesti sajtó, amikor azt állítja, hogy csak a románok tiltakoznak a revízió ellen.

II.

A két világháború közti romániai kisebbségpolitika alakulása a következmények szempontjából jogi, gazdasági vonatkozásaiban feltárt, de a kapcsolódó politikai vitákat kellô mélységben még nem vizsgálták. A stratégia szempontjából elkülöníthetünk egy erdélyi román és egy bukaresti megközelítést. Az elôbbi szocializációs élményvilága a magyarországi, kiegyezés utáni vármegyei, parlamenti, birodalmi szintû nemzetiségi küzdelmekhez kapcsolódott. Az Ókirályság politikusai a zsidókérdés rendezetlensége miatti nemzetközi nyomásgyakorlás és a sikeres dobrudzsai románosítás tapasztalatait hozták magukkal. Egy másik fontos különbség, hogy az erdélyi román elit hosszú történelmi folyamat betetôzésének tekintette Nagy-Románia létrejöttét, ellenben a bukaresti politikát meghatározó I. C. Brãtianu úgy tekintett Erdélyre, mint egy olyan területre, amelyet fegyveres és diplomáciai eszközökkel szereztek meg.⁵⁸

Maniu koncepciójából kitûnik, hogy bár az erdélyi románság, gazdasági és társadalmi egyenranguságát, sôt fölényét szeretné, de mindezt nem erôszakos módszerekkel, hanem komoly állami támogatással kívánta elérni. Elképzelését 1924-ben tételesen is megfogalmazta: "A román nemzeti állam szempontjából, illetve az állam területi épségének biztosítása és nemzeti jellegének megôrzése céljából, valamint egy olyan gyakorlatias és hatékony államvezetés lehetôségének megteremtése érdekében, amely sajátosságát és nemzeti karakterének megrontását akár mint gondolkodásmódot, akár mint idegen életfelfogást képes legyen megkadályozni, a következô lépések szükségesek:

1. Az állam hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

2. A központi kormányzat, a törvényhozás, valamint a központi államvezetés és intézményei hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

3. Minden, természetébôl kifolyólag központi szervezést és vezetést feltételezô állami hivatal (hadsereg, külszolgálat, vasútforgalom, posta, távirat, vám stb.) hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

4. A közigazgatási hivatalok kormánnyal szembeni hivatalos kapcsolataiban használt nyelv a román nyelv legyen.

5. Az állami felsôoktatás, az alábbiakban megjelölendô kivételektôl eltekintve, az állami polgári és szakmai középfokú képzés, valamint a román vidékeken zajló, illetve bárhol, ahol román gyerekek laknak, az elemi oktatás román nyelvû kell legyen, és ugyanakkor az egész oktatást át kell hassa a román nép dicsôséges hagyományainak, törekvéseinek lelkülete és gondolata.

6. Semmilyen anyagi eszközt nem kímélve, az államnak minden hatalmát külön korlátozás nélkül igénybe kell vennie annak érdekében, hogy a román tudomány, mûvészet és irodalom, illetve ezek bármely megnyilvánulási formáját az ország egész területén szétterjessze és ismertté tegye.

7. Szem elôtt tartva azt az igazságot, hogy a románok hite és egyháza a román nép védelmezôje, az államnak minden hatalmát igénybe kell vennie a román nép mindkét vallási felekezetének támogatása érdekében.

Az államnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy egyházaink, a román mûvészet és irodalom, valamint a román nép társadalmi, gazdasági és kulturális beteljesülése területén a legrövidebb idôn belül helyrehozza mindazt, amit a mostoha múlt és a román nép végzetes politikai szétszakítottsága okozott. A román nemzeti érdekek korábbi államhatalommal szembeni védelmükbôl fakadó állandó anyagi hátrányuk leküzdése érdekében a Kárpátokon túli román egyházakat az évi természetes juttatásokon felül is támogatni kell. Ez azért is fontos, hogy az idegen uralom alatt jobban ellátott egyházakkal szemben versenyképesek tudjanak lenni. [...]

8. A hadsereget minden áron fenn kell tartani és rendeltetésének megfelelôen úgy kell megszervezni, mint a nemzeti egység és büszkeség valódi megtestesítôjét, amely kész bármikor a nemzeti örökség sikeres védelmére. Megfelelô ellátása és felszerelése mellett, vezetési szellemiségében és külsôségeiben egyaránt a nemzeti büszkeség, illetve a nemzeti egység hatalmának és tudatának terjesztôjévé kell válnia.

9. Az állam hatalmát a parasztság, az ipar, a kereskedelem, illetve a románok egész gazdasági életének és társadalmi kiteljesedésének fellendülése és megerôsôdése érdekében kell használni. Az a tény, hogy a mai Románia városait majdhogynem teljességgel nem román lakosok lakják, az elmúlt nehéz idôknek és azon korábbi államok tudatos politikájának tudható be, amelyekbôl a román tartományok az anyaországgal való egyesülés céljából kiszakadtak. Az uralkodó népek nagyon jól tudták, hogy csak városokban és a városok által jöhet létre kultúra, illetve ezáltal egy elôrehaladottabb társadalmi és gazdasági állapot, így a széles román néptömegek között éppen azért hoztak szándékosan létre városokat, hogy az ezekbôl kisugárzó kultúra és gazdagság tönkretegye a román lakosságot. Következésképpen a román állam a román nép érdekeinek megfelelôen helyre kell hozza mindazt, amit az idegen uralom szintén állami eszközökkel tett. Középosztály hiányában a román nép társadalmi szerkezete, míg az iparosok és kereskedôk termelô osztálya nélkül pedig a nemzeti termelés hiányos és beteg. Ezeket tehát az állam hatalmával ki kell teljesíteni és meg kell gyógyítani.

Itt nem arról van szó, hogy a már meglévô gazdasági értékeket szétromboljuk, sôt ezeket az értékeket igenis meg kell ôrizni. Itt inkább arról van szó, hogy a román nép soraiból egy új társadalmi és gazdasági erôt kell létrehozni. Ezen igyekezetünket senki sem tekintheti sértônek, fôképp akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy a Kárpátokon túli magyar és részben zsidó városok kevés kivételtôl eltekintve eredetileg német vagy szláv városok voltak, amelyek késôbb az állam életének természetes velejárójaként állami erô által elmagyarosodtak.

10. Haza kell telepíteni az országba mindazon, a világ különbözô részein szétszóródva élô románokat, akik földrajzi folyamatosságuk hiányában, illetve lelki és társadalmi kapcsolataikat a román nép bölcsôjével elveszítve, pusztulásra vannak ítélve. [...]

11. Meg kell akadályozni az olyan idegen elemek országunkba történô szisztematikus és tömeges bevándorlását, amelyek vagy a hazájukban fennálló rossz körülmények miatt, vagy pedig a háború utáni jobb életkörülmények keresése miatt szeretnék országunkat elözönleni.

[...] A kisebbségi kérdés megoldása érdekében felsorolt, az állam szempontjából szükségesnek tartott pontosítások után, a kisebbségek érdekeinek igazságos és méltányos védelmét, az ô szempontjaikat figyelembe vevô jogokat is meg kell fogalmaznunk. [...]

1. A semmilyen elôzetes jóváhagyással nem korlátozható szólás- és sajtószabadságot, valamint a gyülekezési és társulási szabadságot fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül az ország minden állapolgára számára egyenlô módon és megszorítások nélkül biztosítani kell. E szabadságjogok egyenlô gyakorlását sem jogi, sem egyéb hátrányos rendelkezések nem akadályozhatják meg. [...]

Úgy gondolom, hogy hazánk feltételei mellett elfogadhatatlan lenne a társulások alapításának és a gyülekezések szervezésének elôre be nem jelentése, de másrészt azt is le kell szögezni ugyanakkor, hogy a bejelentéseket tudomásul kell venni. A társaságok mûködését, valamint a gyûlések szervezését csak akkor kell megtiltani, ha ezek nyilvánvaló módon az állam integritása, a közrend vagy a jó ízlés ellen irányulnak. Országunk feltételei közepette továbbá elfogadhatatlannak és túlzásnak tartom azt az egyaránt antidemokratikus és korlátozó rendelkezést, miszerint gyûléseket csak zárt helyiségekben szabad tartani.

2. A vallásszabadság vonatkozásában továbbra is érvényesnek kell tekintenünk az Ókirályságban és az egyesült tartományokban mostanig is létezô azon törvényes rendelkezéseket, miszerint a hit és a vallás gyakorlása, illetve valamely felekezethez való tartozás mindaddig szabad, amíg nem sérti az erkölcsöket és nem sérti az állampolgári kötelezettségeket. Sôt mi több, a Gyulafehérvári Határozatok értelmében az állam által elismert felekezetek egyenlôségét és autonómiájuk megvalósításának elôsegítését is biztosítani kell.

A felekezetek jogaihoz tartozik az a jog is, hogy saját költségükön iskolákat és bármilyen jellegû saját nyelvû oktatási intézményeket hozhassanak létre. Az egyes felekezetek állam által történô pénzügyi támogatásának lehetôségeit és kötelezettségét állandó és végleges módon, illetve a jogbiztonság feltétele mellett kell megoldani. Úgy gondolom, hogy az állam által szervezett és elismert összes felekezet lelkészének állami fizetésben, a felekezeteknek pedig kulturális és egyházi érdekeik függvényében igazságos arányú állami juttatásban kell részesülniük. Ezt az igazságos részarányt folyamatosan kell meghatározni úgy az egyházaknak, mint - a kisebbségi szerzôdés kitételeinek megfelelôen - a különbözô kisebbségi kulturális és jótékonysági intézeteknek is. A részarányt a kisebbséget, illetve a felekezetet alkotó egyének számát figyelembe véve, vagy az állami költségvetéshez adózás formájában történô hozzájárulás függvényében (ugyanis természetes, hogy ôk is támogatnak ilyen típusú intézményeket), vagy valamilyen más igazságos alapot feltételezve határozzák meg.

3. A közoktatás területén elsôsorban tiszteletben kell tartani az egyén azon jogát, hogy olyan iskolában és olyan formában tanuljon és képezze magát, ahogy az számára leginkább megfelel, másodsorban a nép jogát ahhoz, hogy saját nyelvén képezze tagjait. Véleményem szerint a legnagyobb hiba és a leghaszontalanabb dolog az lenne, ha valamely népet oktatás által erôszakosan kísérelnénk meg elnemzetietleníteni. Meggyôzôdésem, hogy a Nagyváradról, Aradról, Szatmárról, Kisinyovból, Csernovitcból vagy Bazargic-ból Bukarestbe tartó jó és gyors vonatok sokkal inkább terjeszteni fogják a román nyelvet, mint az ezen vasútvonalak mentén található olyan iskolák, ahol erôszakosan be akarják vezetni a román nyelvet, mint oktatási nyelvet. Továbbá anélkül, hogy tagadnám az iskola fontosságát, meggyôzôdésem az is, hogy a román nyelv és nép iránti szeretetet sokkal inkább terjeszteni fogja egy lelkiismeretes és biztonságos közigazgatás, mint az összes erôszakosan elrománosított iskola, amelyek végsô soron szándékuknak éppen az ellenkezôjét érnék el.

Az elôbbi elvnek megfelelôen, azon községekben és városokban, ahol jelentôs számban élnek nem román nyelvû állampolgárok, az állami, illetve községi óvodákban és elemi iskolákban az oktatásnak saját nyelven kell történnie. Ezekben az esetekben pontosan meg kell határozni azt a minimális gyerekszámot, amelynek anyanyelvi oktatásáért az állam még felelôs. A román nyelv kötelezô tantárgyként való bevezetése csak a negyedik osztállyal kezdôdhet, mondjuk például akkor, amikor saját nyelvén a diák már tökéletesen tud írni, olvasni és számolni, és ugyanakkor az egyszerûbb élethez szükséges ismereteket is elsajátította. Az ily módon bevezetett román nyelvnek azonban nem szabad összezavarnia az általános tantervet, hanem kizárólag azt a célt kell szolgálnia, hogy a diákok elsajátítsák az állam hivatalos nyelvét.

Azokban a városokban és körzetekben, ahol a nem román nyelvû lakosok jelentôsebb számban laknak, az államnak támogatnia kell a kisebbségi nyelvû polgári és szakmai középiskolákat, azonban annak érdekében, hogy a diákoknak minden esélyük meglegyen felsôfokú oktatásba kerülniük, a földrajzot, a nyelvet és irodalmat, illetve Románia történetét és alkotmányát kötelezô módon román nyelven kell oktatni.

A felekezeti és magániskolákban, kimondottan abból a célból, hogy minden egyes végzôsnek lehetôsége legyen az állam hivatalos nyelvének elsajátítására, csak a polgári és szakmai középiskolákban kötelezô a román nyelv oktatása. Ezekben az iskolákban a tanterveket, könyveket és egyéb oktatási eszközöket csak az állam jóváhagyásával szabad használni. A románok története és a román nyelv kötelezô tantárgyak lesznek.

4. A saját nyelv használatának joga a személyi szabadság természetes velejárója. A személyközi és kereskedelmi kapcsolatokban, a sajtóban, különbözô kiadványokban, illetve a vallási és felekezeti jellegû nyilvános összejöveteleken a saját nyelv használata korlátlan és az is kell legyen. Elítélendô bármilyen e vonatkozású zaklatás vagy korlátozás.

Azokban a községekben, járásokban és megyékben, ahol nem román nyelvû állampolgárok élnek, a saját nyelv használata minden hivatalban és bármilyen jellegû közhivatalban szabad kell legyen. Kivételt képeznek azok a községek, járások, megyék, ahol a szóban forgó nyelv kivételesen vagy csekély mértékben használatos.

A kisebbségi nyelvek használatának fontos kérdése vonatkozásában, azokban a községekben, városokban és megyékben, ahol a kisebbségek jelentôs számban élnek, meg kell határozni az egyes hivatalok és közhivatalok belsô és külsô hivatalos nyelvét. [...]

A különbözô változatok egyetlen szisztematikus és hiánytalan törvényben való felsorolása lehetetlenség lenne. Ez a különbözô szabályzatok és rendeletek végrehajtói hatáskörébe tartozik.

A nem román nyelvû román állampolgár használhatja saját nyelvét mindazokban a helységekben és megyékben, ahol a nyelve belsô vagy külsô hivatalos nyelvként van elfogadva.

Ahogy korábban már rámutattam, a központból irányított állami intézmények és hivatalok belsô hivatali nyelvének kizárólag a román nyelvnek kell lennie.

A román nyelv mellett a község, a város vagy a megye lakossága által jelentôs arányban beszélt nyelvnek is a közigazgatási hivatalok belsô és külsô hivatalos nyelvének kell lennie, míg azt a nyelvet, amelyet a lakosság jelentôs, ám nyilvánvaló módon az elôbbi esetekhez képest kisebb mértékben használnak, a román nyelv mellett az illetô intézmények külsô hivatalos nyelveként kell alkalmazni.

A lakosság ezen részaránya Lengyelországban 30, Csehszlovákiában 20, míg egyes balti államokban 10 százalék. A magyarországi kisebbségi törvényben, valamint a Kormányzó Tanács (Consiliu Dirigent) határozatában ez az arány egyaránt 20%.

A követendô elv az, hogy amennyiben a gyakorlati élet és a lehetôségek megengedik, minden állampolgár számára biztosítani kell, hogy a bíróságon és a közigazgatásban saját nyelvét használhassa. Ez a cél úgy valósítható meg legkönnyebben, ha a kisebbségek által jelentôs mértékben lakott vidékekre olyan hivatalnokokat neveznek ki, akik ismerik az illetô kisebbség nyelvét, és ha ez nem lehetséges, akkor hozzáértô hivatalos tolmácsokat biztosítanak. [...]

A faji, nyelvi és vallási kisebbségek politikai jogait minden fenntartás nélkül el kell ismerni.

1. A kisebbségek képviseletét részarányosan biztosító, az Ó-Királyságban és Besszarábiában létezô egyetemes, egyenlô, titkos választói jogot be kell vezetni a Kárpátokon túli vidékekre és Bukovinába. Így a kisebbségek törvényhozói hatalomban való részvételének kérdése a Gyulafehérvári Határozatok szellemében teljes mértékben megoldódik. [...]

2. A kisebbségek igazságszolgáltatásban és közigazgatásban való részvétele szintjén, úgy gondolom, hogy valamely faji, nyelvi, vallási kisebbségekhez való tartozás nemhogy nem szabad akadályozó tény legyen bizonyos hivatalok betöltésekor vagy állami kitüntetések adományozásakor, hanem ellenkezôleg, az államnak igyekeznie kell, hogy a kisebbség soraiból kikerülô hivatalnokokat elsôsorban a kisebbségek által lakott vidékeken alkalmazza. [...]"⁵⁹

Ezzel szemben Vintila Brãtianu a liberális párti álláspont markáns képviselôje már a húszas években nyiltan megfogalmazta, hogy "a fiatal román népnek új kultúrát kell megteremtenie a régi királyságban érvényesülô germán és az ország keletén feltalálható szláv kultúra helyében. A régi kultúrák megszüntetése legjobban úgy valósítható meg, ha elvonjuk alóluk a gazdasági alapot. Így leszegényítjük az illetô régi kultúrájú népeket s visszavezetjük kezdetleges életmódokba, süllyedésbe, meghasonlásba és társadalmi züllésbe. Így lesz a magasabb kultúrából rom, amelyen felépülhet aztán az új és egységes román kultúra".⁶⁰

A gyakorlati politikában mindez másként alakult. Az alkotmányozási folyamatban, az egységes nemzeti állam elvének elfogadásával a magyarság politikai értelemben is kisebbséggé vált. A politikai intézményrendszer kialakulása során a Magyar Szövetség (mint a romániai magyarság egészét képviselô autonóm szervezet, az önálló politikai közösség intézményesülése) mûködését 1921-22-ben megakadályozták. Elôbb a magyarságnak a különbözô politikai pártokon belüli részvételét, majd az OMP létrejötte után a pártvezetés személyi összetételének megfelelô alakítását kívánták. A húszas évek közepén pedig az Averescu-féle néppárt, majd a Liberális Párt is választási paktumokat kötött az OMP-vel. A harmincas évekre elfogadták az önálló magyar politizálást, de a korszak végéhez közeledve egyre inkább nemzetközi összefüggésben kezelték az OMP és a német párt tevékenységét. A kisebbségi jogok összegzése és kodifikálása tekintetében 1927-ben a liberális kormány, 1930-ban a parasztpárti kormány nem váltotta be az ígéreteit. A nemzetközi viszonyok alakulásának köszönhetôen 1938-ban készült el a kisebbségi statútum felemás eredménnyel. A királyi diktatúra idôszakának a sérelmek szempontjából aránylag enyhébb idôszaka a nemzetközi helyzet átalakulásán túl valószínûleg annak köszönhetô, hogy megszûntek azok a pártpolitikai harcok, amelyekben a kisebbségellenes retorikát jól lehetett használni.

Fontos kérdés, hogy a korabeli romániai kormányzatok mennyire voltak tájékozottak a magyar kisebbség viszonyait illetôen. Maniu elsô miniszterelnöksége idején, 1930-ban, a vallásügyi minisztérium sajtóosztályán kisebbségi tanulmányi hivatalt hoztak létre. Vezetôje Zenobie P(cle(eanu lett, aki elôzôleg a minisztériumban a kisebbségi egyházakkal foglalkozott, illetve késôbb, 1938-ig meghatározó személyisége volt a kormányzat kisebbségpolitikai háttérintézményeinek. Ugyanis a hivatal rengeteg változáson ment át. 1931-ben az intézményt a miniszterelnökségre helyezték át. A Iorga-kormány (1931. április - 1932. június) kisebbségi államtitkárságot hozott létre, és ebbe olvasztotta be a hivatalt. Ennek vezetôje, Rudolf Brandsch is próbálkozott a kisebbségi kérdést kivonni a pártharcokból, de még egy pártközi bizottságot sem tudott létrehozni az OMP ellenállása miatt. (Ennek hátterében a kormánytámogatással létrehozott és mandátumhoz juttatott Magyar Gazdasági Szövetség bizottságba történt meghívása állt.) E kormányzat alatt a kisebbségi kérdésben annyi elôrelépés történt, hogy a király trónbeszédében elôször emlékezett meg az ország "népeirôl". Ezért aztán minden oldalról heves támadások érték a miniszterelnököt.⁶¹ A Iorgát követô nemzeti parasztpárti kormányban Mihai (erbánt, a kolozsvári állami gazdasági iskola igazgatóját, Vaida-Voevod rokonát nevezték ki Brandsch után kisebbségi államtitkárrá. Kinevezésekor hárompontos programot adott: 1. Ki kell vonni a kisebbségeket a politikai alkudozások körébôl. 2. Olyan állapotokat kell teremteni a kisebbségek részére, hogy azok jól érezzék magukat az országban. 3. Az országhatárok elválasztó hatását meg kell szüntetni. Kijelentette, hogy "Romániában a kisebbségi politika a választási paktumok alkudozásainak lejtôjére került, mert a kormányra jutó pártok arra törekszenek, hogy a kisebbségi pártok szavazatait megnyerjék, vagy a kisebbségi választási propaganda semlegességét biztosítsák a vegyes lakosságú kerületekben".⁶² 1933-ban felkérte a kisebbségi pártokat helyzetük és kívánságaik összegzésére, mert javaslatokat szándékozott elôterjeszteni az illetékes minisztériumoknak. A dologból azonban nem lett semmi. Késôbb a Mester Miklós anyagában is említett "sinfalvi ügy" kapcsán hiába fordultak hozzá a kárvallottak, elhárította magától a probléma kivizsgálását.

Az újra hatalomra kerülô Nemzeti Liberális Párt megszüntette a kisebbségi államtitkárságot, és a kisebbségi tanulmányi hivatal újból önálló igazgatóságként a miniszterelnökségre került. I. Duca miniszterelnök (1933. november-december) minisztériummá szerette volna fejleszteni az intézményt, de pénzügyi és más nehézségek miatt ez nem valósulhatott meg. Tãtãrescu elsô kormánya mûködésének (1934. január-november) végén kisebbségi igazgatóság néven újra a vallásügyi minisztérium alá rendelték, de helyileg a miniszterelnökségen maradt a hivatal. 1938-ban egy rendelettörvénnyel "visszavitték" az intézményt a miniszterelnökségre, és kisebbségi fôbiztossággá alakították, amelyet, mint eddig minden helyen, különbözô elnevezésekkel, formálisan vagy anélkül P(cle(eanu vezetett.⁶³

A tanulmányi hivatal különbözô elnevezések alatt állandóan figyelte a kisebbségi sajtót és a hazai, valamint a nemzetközi szakirodalmat, közmûvelôdési, gazdasági, társadalompolitikai szempontból. Rendszeresen informálta a kormányzatot a különbözô kisebbségi problémákról. Az összes romániai kisebbségi sajtóterméket tematikusan dolgozták fel. Ez a hivatal vizsgálta felül azokat a könyveket és sajtótermékeket, amelyek valamely romániai kisebbség nyelvén külföldön megjelentek és behozatalra kerültek. 1930-33 között havonta buletinekben adta ki összegzéseit. Több önálló munkát közöltek a kisebbségi pénzintézetek és a sajtóügy alakulásáról is.⁶⁴

Az utódállamok két világháború közti magyarságpolitikáját áttekintve nyilvánvaló, hogy mindhárom országban az egységes nemzeti állam megvalósítása volt a cél. Csakhogy a csehszlovákiai és a jugoszláviai eset között lényegi eltérést tapasztalunk. Az elôbbi helyen az integratív tényezôk domináltak, míg a balkáni országban inkább a diszkriminatív, kiszorító módszerek. Ezen az alapon Románia esetében is különbséget tehetnénk az erdélyi és a regáti elképzelések között. Csakhogy a politikai gyakorlatban ez nem különült el, és valójában legfeljebb csak a retorika szintjén konfrontálódott egymással. Az összeállítás 1934-35-ös története épp azt a fordulatot mutatta be, amikor a kisebbségi problémák kezelésére vonatkozó javaslatot külpolitikai és pártpolitikai szempontok miatt elutasították és a kormányzatot is a nemzeti kizárólagosságra törekvô légkörben további diszkriminatív kisebbségpolitikai intézkedések felé nyomták.

III.

A romániai magyar kisebbség történetét öt nagy korszakra oszthatjuk. I. 1918-1940: nemzeti kisebbségként a Román Királyságban; II. 1940-1944: Észak-Erdélyben többségként, Dél-Erdélyben kisebbségként; III. 1944. szeptember - 1945. március: önálló politikai és közigazgatási egység; IV. 1945-1989: nemzetiség, majd együttélô nemzetiség; V. 1989-tôl: nemzeti kisebbség/nemzeti közösség/önálló politikai közösség.

Az elsô korszakon belül is több idôszakot különíthetünk el. 1. 1918-1920: az impériumváltás idôszaka; 2. 1920-1922: az önszervezôdés megindulása és a nemzeti autonómia-gondolat kialakítása; 3. 1922-1926: politikai integrálódás kezdete/a paktumpolitika kora; 4. 1927: a kisebbségi blokk létrehozása; 5. 1928-1938: az önálló politizálás kora - a) 1928-1931: Nemzeti Parasztpárt "enyhébb" kisebbségpolitikája, b) 1931-1934: törekvés a kisebbségi kérdés kiemelésére a pártharcokból, c) 1934-1937: védekezés a nemzeti kizárólagosságra törekvô mozgalmakkal szemben, összezárás, belsô szervezeti megújulás.

Az antirevíziós, nemzeti munkavédelmi, numerus valachicus mozgalmak légköre visszahatott a magyar kisebbségi közéletre is. Leginkább arra az új elitre, amely már kisebbségiként végezte középiskoláit és az egyetemet. Ezekben a körökben az évtized elejétôl megindult egy nagyfokú világnézeti differenciálódás a marxizmus, a neokatolicizmus és az ún. világnézeti függetlenség (Erdélyi Fiatalok) irányába. Csakhogy a harmincas évek közepére ezek a világnézeti különbségek alárendelôdtek a kisebbégi helyzetbôl adódó közös érdekeltségnek: a saját társadalmuk belsô élete, ellenállóképessége, intézményei megerôsítésének. Ez a többségi politikával szemben kifejlôdött közösségi felelôsségérzet lett az alapja a Vásárhelyi Találkozó egységfrontos határozatainak, amelyet az OMP is elfogadott.

A "nemzeti összezáródás" folyamata 1933-34-tôl folyamatosan erôsödött. Az 1934 végi parlamenti javaslat az utolsó kísérlet volt a problémák érdemi kezelésére. Az 1938-as kisebbségpolitikai engedményekrôl már minkét fél tudta, hogy a müncheni döntés után elégtelenek a kérdés kezelésére.

Az összezáródási folyamatot foglalta össze az Aki nincs velünk, az ellenünk címû vezércikk 1933-ban. "Az erdélyi magyar közlélek egyre világosabban érzi, hogy az ittvaló magyar életnek súlypontja nem azokon a kérdéseken van, amelyek a napi politikával, a szorosan vett állami élettel függenek össze. Természetes, hogy ezek a politikai események hatással vannak a magyarság életére is. Mégpedig sokszor nagyon is közvetlen és fájdalmas a hatásuk. A magyar nép nemzeti öntudatának átütô ereje, életnedveinek sûrûsége azonban semmiféle vonatkozásban ezekkel az eseményekkel összefüggésben nincsen. S mert nincsen, minden, ami ezeken a girbe-görbe síkokon történik, csak nagyon távolról, csak nagyon feltételesen érdekel bennünket. Az igazság az, hogy a mi magyar életünk, a mi nemzeti önrendelkezésünk szempontjából nagyon másodrendû kérdések az országos politikák, pártok harcának, kormányok bukásának és megszületésének kérdései mindaddig, amíg ez az egész román politika a nemzeti államnak, a román nemzet egyedülvalóságának a zárt körében mozog. Nemzetünk számára egyformán ellenfél minden kormányzat, amely nemzeti jogokat csak a román nemzetiségnek enged, a többiek számára pedig csak bárcát ad, amely több vagy kevesebb türelemrôl szól."⁶⁵

* Készült a Teleki László Alapítvány Közép-Európa kisebbségkutatási programja keretében.

¹ A Magyar Párt kívánsága és ennek hatása a román közéletre. Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 1.

² 1934. november 12-13-án Kolozsváron együttes ülést tartott az OMP elnöki tanácsa, intézôbizottsága, parlamenti csoportja és a kisebbségi szakosztály. A tanácskozás kulcsgondolata, hogy "teljesen megakasszák életlehetôségeinket. Amilyen életképes a magyarság ereje, úgy fogja ezt a rohamot kiállni". A tanácskozáson a következô sérelmeket vették számba: a tisztviselôi nyelvvizsgák és elbocsátások; a felekezeti tanerôk nyelvvizsgája; a cenzúra szigorítása; az ostromállapotra hivatkozó rendelkezések; a közigazgatási idôközi bizottságok tevékenysége; a székely kulturális autonómia; a névelemzések; a magánalkalmazottak és ipari munkások egzisztenciális veszélyeztetettsége a munkavédelmi törvény által. Rendkívül súlyosnak tekintették a sajtóorgánumok uszító hangvételét és azt, hogy a "különbözô törvények, kormányzatok és hatósági intézkedések folytonos sorozata az egyenlô elbánás kötelezettségének legkirívóbb sérelmével napról napra rendszeresen a magyarság minden rétegének életlehetôségét támadják és semmisítik meg". (Keleti Újság 1934. november 15.) A felirati vitában képviselendô álláspontról november 30-án Bukarestben tárgyalt a parlamenti frakció. Ekkor jelölték ki a szónokokat és egyeztették az indoklásokat. (Keleti Újság 1934. december 2.) November végén magyar szempontból még egy fontos eseményre került sor, 28-án az egyházak és az OMP közös küldöttsége járt Anghelescu oktatási miniszternél a nyelvvizsgákon elbukott egyházi tisztviselôk ügyében. A miniszter megígérte az ügy kivizsgálását és alapos memorandumot kért. Az eljárás már ismerôs volt: megkezdôdött az ügy húzása-halasztása, a megoldás reménye nélkül. (Keleti Újság 1934. november 30. )

³ A királyi trónbeszédre, amely leginkább külpolitikai vonatkozású volt, 1934. november 15-én került sor. November 26-án terjesztették be a felirati javaslatot. Az OMP képviselôi parlamenti felszólalásainak jegyzékét adja Kiss Árpád: A magyar törvényhozók mûködése a román parlamentben. Magyar Kisebbség 1936. 13. sz. 342-356.; 14. sz. 375-392.

⁴ Errôl áttekintést ad Mikó Imre: Huszonkét év. Studium, Budapest 1941. 141-155.

⁵ A Rudolf Brandsch vezette titkárságról: A kisebbségi államtitkárság munkaprogramja. Magyar Kisebbség 1931. 12. sz. 451-452.

⁶ Az adott idôszak két nagy korrupciós ügye, amely a liberális-nemzeti parasztpárti politikai csatározások fô kérdésévé, a pártokat megosztó témákká váltak. Ezeket az ügyeket külön parlamenti bizottságok vizsgálták ki.

⁷ Desbaterile Parlamentare 1934-1935, Adunarea Deputatilor, Monitorul Oficial 13. 205-206. (Továbbiakban Deput.) A beszéd magyar szövege megjelent: Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 1-6. Ahol az idézett szöveg magyar változatának adatait is megadom, ott azt a fordítást közlöm.

⁸ A paktumról részletesebben Gyárfás Elemér: Az elsô kísérlet. Magyar Kisebbség 1937. 2. sz. 41-70.; 3. sz. 77-99.

⁹ Részletesebben Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio 1997. 2. sz. 37-42.

¹⁰ A szerzôdés és az ezzel kapcsolatos vita szövege: Egy figyelemreméltó szerzôdés. Magyar Kisebbség 1933. 10. sz. 285-294.

¹¹ Nicolae Iorga: Contra dusmãniei dintre natii. Români si Unguri. 1932. Ua. magyarul: A nemzetek közötti gyûlölködés ellen. Románok és magyarok. Bp. 1992. 59. Encyclopaedia Transylvanica.

¹² 1934. október 9-én Marseille-ben a horvát Usztasa szervezet megbízásából meggyilkolják Sándor jugoszláv királyt, és halálos lövés éri Barthou francia külügyminisztert. Mivel az utóbbi Usztasa-merénylet egy dunántúli táborban történt, a Népszövetség vizsgálta Magyarország felelôsségét is. Az ezzel kapcsolatos vitákban és a Népszövetséghez beadott kisebbségi panaszok tárgyalásakor gyakran felmerültek a romániai magyarság sérelmei.

¹³ Desbaterile Parlamentare 1934-1935, Senatul, Monitorul Oficial 13. 129-130. (Továbbiakban Senat.) A beszéd magyar szövegét közölte: Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 6-12.

¹⁴ Deput. 433-435., magyarul Carpatpress 1934. december 19.

¹⁵ A hivatalos népszámlálási adatok a következôk: 1910: 1715 fô; 19,9% - 1930: 4170 fô; 27,9%. A románság aránya csökkent 31,6%-ról 27,6%-ra.

¹⁶ Deput. 253-268., magyarul Carpatpress 1934. december 19.

¹⁷ Universul 1934. december 13.

¹⁸ Idézi a Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 17-18.

¹⁹ Uo.

²⁰ Erdélyi Lapok 1934. december 15.

²¹ Erdélyi Lapok 1934. december 14.

²² Ellenzék 1934. december 14.

²³ Keleti Újság 1934. december 14.

²⁴ Uo.

²⁵ A közel 3 órás beszédbôl, amely csak részben foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, valójában a parasztpárti kritikákra próbált összefoglalóan válaszolni, a Carpatpress 1934. december 26. és a Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 12-13. összeállítását adom közre.

²⁶ Uo.

²⁷ Uo.

²⁸ Uo.

²⁹ A kihagyott szövegrészben ismerteti Gyárfás indoklását.

³⁰ Senatul 206-207., magyarul Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 13-15.

³¹ Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

³² Keleti Újság 1934. december 20.; Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

³³ Universul 1934. december 20., magyar szövege: Carpatpress 1934. december 22.

³⁴ Universul 1934. december 21., magyar szövege: Carpatpress 1934. december 22.

³⁵ Uo.

³⁶ Uo.

³⁷ Uo.

³⁸ Universul 1934. december 20., idézi Gyárfás Elemér: Miben hibáztunk? Keleti Újság 1934. december 31.

³⁹ Carpatpress 1934. december 22.

⁴⁰ A harmincas években kibontakozott romániai Antirevizionista Mozgalom és a politikai élet jobbratolódása nyomán felfokozódott kisebbségellenes légkörbe robbant be Vaida-Voevod numerus valachicus terve, amely a közép- és felsôoktatásban korlátozta volna a kisebbségek részvételét. Vaida a kisebbségek évszázados elônyeirôl, a bennszülött románság elnyomásáról szóló érveléssel támasztotta alá a Nemzeti Parasztpárton belül folytatott vitát. Maniu a párt más vezetôivel együtt a leghatározottabban elutasította a tervet. "Fájdalmasan érintett, hogy egyik-másik szónok a demokrácia ellen beszélt. Ha nem lett volna ez a demokrácia, mi még ma is az ekét húznók az idegenek földjén. Mi mind, akik itt vagyunk, Vaidát kivéve, szerény társadalmi osztályhoz tartozó ôsöktôl származunk, akik csak a demokrácia hatásaként emelkedhettünk fel. [...] A valóság tényleg az, hogy a magyarok, szászok stb. a múlt társadalomból átmentett gazdasági és társadalmi felépítettségét meg kell változtatnunk minden eszközzel. [...] Támogatnunk kell a tehetséges román elemet. Nem értek egyet azonban abban, hogy bárkit is kizárjunk az iskolából. [...] Ebben a tekintetben ma is kitartok az alba-iuliai határozatok mellett, amelyek szentesítik valamennyi állampolgár jogát a mûvelôdéshez, és soha nem fogok aláírni olyan határozatot, amely korlátozni akarná ezt a szabadságot. [...] Egy idegen uralom alatt levô népnek két célja kell hogy legyen. Az egyik, hogy tökéletesítse magában a nemzeti öntudatot, s a másik, hogy a nemzeti különválás szellemében tartsa fenn magát. Mi, erdélyi románok, a magyar uralom alatt mindent elkövettünk a két cél elérése érdekében. [...] A helyzet azonban egészen más ma, amikor uralkodó nép vagyunk. Kötelességünk, hogy leromboljuk az elkülönítô falat köztünk és a kisebbségek között, hogy ne érezzék elnyomottaknak magukat, hogy otthon érezzék magukat nálunk, és hogy megvalósíthassuk velük a lelkek fúzióját." (Magyar Kisebbség 1935. 5. sz. 135-137.) Maniu itt és más megnyilatkozásaiban is a kisebbségek elnyomása helyett a román elem gazdasági támogatását tartotta fontosnak, hasonlóan azokhoz a magyar politikusokhoz, akikkel a század elsô évtizedében csatázott a budapesti parlamentben.

⁴¹ A kihagyott részben Iamandi szó szerint megismétli parlamenti nyilatkozatát.

⁴² Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 20-22.

⁴³ Patria 1934. december 26.

⁴⁴ Keleti Újság 1934. december 26. De a városok ügyében Iamandit korrigáló Nicolae Iorgát is ugyanitt figyelmeztették, hogy mivel a felesége erdélyi és Budapesten végezte középiskolai tanulmányait, ettôl ô is könnyen "magyarofil"-ság bûnébe keveredhet...

⁴⁵ Ellenzék 1934. december 30.

⁴⁶ Keleti Újság 1934. május 3.

⁴⁷ Ellenzék 1934. december 30.

⁴⁸ Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

⁴⁹ Keleti Újság 1934. december 31.

⁵⁰ Nationalul Noua 1935. január 8. Ismerteti a Keleti Újság 1935. január 10.

⁵¹ Az egész vita megtalálható Deput. 494-511., magyarul Keleti Actio, Népies Irodalmi Társaság politikai anyagai, 1934-1935, Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P 1077. 404-419.

⁵² Uo.

⁵³ Uo.

⁵⁴ Uo.

⁵⁵ Senat. 328-329., magyarul Magyar Kisebbség 1935. 2. sz. 101-103.

⁵⁶ Uo. 329.

⁵⁷ Ez a kézirat, amelyet rövidítésekkel közreadok, a Népies Irodalmi Társaság Politikai Osztályán készült, feltehetôen Mester Miklós munkájaként. Az eredeti szövegváltozaton nincs Mester feltüntetve, de a NIT 1935. évi jelentése utal arra, hogy ô készített egy ilyen összefoglalót (MOL K-437-1935). A dokumentum megtalálható: Keleti Actio MOL P 1077 6. köt. 1935. 845-861.

⁵⁸ Ismerteti az álláspontot: Sextil Puscariu a Romania Nouã 1931. szeptemberi cikksorozatában.

⁵⁹ Iuliu Maniu: A kisebbségi kérdés. Papp Z. Attila fordítása. Megjelenés alatt a Limes 1998/4-es számában. Eredeti forrás: Iuliu Maniu: Problema minoritãtilor. Cultura Nationalã, Bucuresti 1924. 21.

⁶⁰ 1926. október 30-án Turnu Severinben tartott beszéde. Közölte a Viitorul 1926. november 2.; Adevãrul 1926. november 2.; Universul 1926. november 3.

⁶¹ Mikó Imre: i.m. 104-106.

⁶² Carpatpress 1934.

⁶³ Mikó Imre: A román kisebbségi statútum. Hitel 1938. 3. sz. 177-192.

⁶⁴ Az itt ismertetett adatok a Magyar Lapok 1938. május 22-i A romániai kisebbségügyi hivatal címû összeállításából származnak.

⁶⁵ Erdélyi Lapok 1933. november 25.

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék