Borbély Imre

A nemzet hiányzó paradigmája

A magyar diplomácia a nemzet belpolitikája és az ország
külpolitikája között
1990–1998

Szilágyi Zsolt vitaindítója híven tükrözi az 1990 utáni magyar külpolitikai gondolkodás megosztottságát, ellentétességét. A magyar jövô megítélésének szempontjából meghatározó lehet, hogy az észlelt megosztottság pusztán a rendszerváltoztatás szükséges velejárója vagy pedig mélyebb okok eredménye. Ahhoz, hogy e kérdésre válaszoljak, az Antall- és a Horn-kormány egymástól eltérô külpolitikai súlypontrendszereinek mozgatórugóit (szélesebb politikai szándékterét) próbálom a logika eszközével megvilágítani. Következtetésem az, hogy a két külpolitika mögött két élesen eltérô jövôképnek megfelelô szándék húzódik meg. Míg az Antall-i jövôkép az egész nemzetet integrálta, addig a Horn-i tulajdonképpen megállt az országhatárnál.

Az ekkora mértékû és huzamosan fennálló politikai szándékeltérés egy országon belül vészterhes. Egyrészt a polarizáció törvényszerû növekedése miatt, másrészt azért, mert a demokratikus inga kilengései által a fejlôdés a normálisnál¹ inkoherensebbé, esetlegesebbé válik.

A kérdés tehát az, hogy a magyar politikum valós (nem pusztán deklaratív) felelôssége terjedjen-e ki az egész magyarság sorsalakulására, vagy szorítkozzék pusztán a jelenlegi ország lakosságára.

E kérdés óhatatlanul maga után von egy sor további kérdést: – milyen szintû döntés szükséges? – melyek egy nemzet sorsalakításának a döntésszintjei? – ki hozza a döntést és milyen formában? – melyik járna több haszonnal, melyik a jövendô esélytöbblettel kecsegtetô döntés: "nemzet" vagy "ország"? – merre fejlôdik a világ és benne a nemzetállam? – lehetséges-e egyáltalán a magyar specifikus problémára (a politikai szétszakítottságra) eurokonform nemzeti megoldást elképzelni?

Írásom célja e kérdések szakmai, elvi részére válaszolni, a politikai döntést igénylôkre pedig érveket felvillantani. Konklúzióm az, hogy a dilemma reális és meghaladja az ország adminisztrálásának szintjét, azaz paradigmális szintû és ezért (demokráciában) alkotmányos megoldást igényel.

A nemzet, ha egyszer létrejött, olyan erô, amit az érintettek egyéni és kollektív érdekvédelme szempontjából a jövôben sem helyettesít semmi. A globális és európai trendek a nemzetek etnicizálódása felé hatnak. Az utolsó kérdésre válaszom igenlô, amit egy konkrét példával bizonyítok – felvázolok egy olyan eurokonform magyar paradigmát, amely tömeges áttelepítés és határmódosítás nélkül lehetôvé teszi a magyarság gazdasági és kulturális újraszervesedését, valamint a nemzet korlátozott politikai integrációját. E paradigma pillérei: a szubszidiáris nemzetstruktúra (az állampolgárság kiterjesztése minden azt óhajtó magyarra) és a tudásközpontú nemzetépítés. A részletes indoklás meghaladja e korreferátum kereteit. Jelzem viszont a megfogalmazott nemzeti paradigmának megfelelô külpolitikai súlypontrendszert.

A magyar külpolitika prioritásai és a lehetséges mögöttes
koncepciók

Az eddigi kormányok deklaráltan kiemelt külpolitikai célkitûzései: az ország euroatlanti integrációja, a jószomszédi viszony ápolása a monarchia utódállamaival, valamint a leszakított nemzetrészek támogatása. Az eddigi kormányok retorikájában e célok között különbözô hierarchiák, prioritási sorrendek mutatkoztak. E sorrendek nem feltétlenül utalnak a mögöttes, átfogóbb és messzebb mutató politikai szándékra. Hiszen ugyanaz a külpolitikai fontossági sorrend lehet az egész nemzet számára perspektívát nyitó koncepció része vagy pusztán az ország, netán azon belül is csak egy szûk hatalmi csoport rövid távú célkitûzéseinek az eredménye. Sôt ugyanazt a külpolitikai vonalat az országtól és nemzettôl teljesen idegen (pl. globalista vagy nagyhatalmi) érdek szolgálatában is lehet képviselni.² Ugyanakkor a retorika szintjén megjelenô szándék nem feltétlenül tükrözi a valós törekvéseket. Mindazonáltal hasznosnak tartom (egy gondolatsor erejéig) megkísérelni a rendszerváltoztatás utáni magyar külpolitika mögé tekinteni, mert megkönnyíti (az utóbb körvonalazott) nemzeti paradigma gondolati környezetének érzékeltetését.

Kezdjem a három cél egyenrangúságával. A Horn-kormány e három célkitûzést egyenlô mértékben tartotta fontosnak – legalábbis a retorika szintjén. Ez az egyenrangúság, a jószomszédi viszony relatív túlértékelése miatt, logikájában nehezen követhetô. Hiszen elméletileg az egyenrangúság a szimultán megvalósítást feltételezi. Ez viszont abszurd helyzetekhez vezethet. (Elképzelhetô lett volna olyan patthelyzet, ami abból adódhatott volna, hogy valamelyik szomszéd, pl. Ukrajna, az ország NATO-tagsága esetére a diplomáciai viszony befagyasztásával fenyeget.)

Két gyakorlati, történelmi példával próbálom a jószomszédi viszony helyét érzékeltetni a világháború utáni demokratikus Európa Magyarországhoz hasonló nagyságú államainak külpolitikai doktrínáiban. Ebben a korszakban földrészünkön kevés olyan ország ismeretes, amely ne lett volna tagja a varsói egyezménynek és a jószomszédi viszony mégis ilyen kiemelt helyet kapott volna.³ Az egyik ilyen kétségtelenül Finnország. Köztudomású, hogy a jószomszédi viszony sarkalatossá tétele (tehát nem alárendelése) e balti ország számára a valós nemzeti érdekek háttérbe szorulását eredményezte. Legalábbis szovjetorosz viszonylatban, Finnország szuverenitása de facto csökkent – annak minden gazdasági és politikai következményével.

Ennél szokványosabb volt Ausztria külpolitikája. Ez az ország a határon túl élô nemzetrész sorsa alakulásának, megmaradását szavatoló önkormányzási törekvése valóra váltásának rendelte alá jószomszédi viszonyát Olaszországgal. Nem riadt vissza a nyomásgyakorlás eszközétôl, de még a nyílt konfrontatív kurzustól sem, amikor az szükségessé vált. Az akkor még semleges kis országot az sem tartotta vissza nemzeti célkitûzéseinek követésében, hogy Olaszország nála sokkal erôsebb és ráadásul NATO-tag volt.⁴ A dél-tiroli kérdésben Ausztria hajthatatlan maradt. A jószomszédi viszony e kérdés kielégítô rendezéséig alárendelt szerepet kapott.

Ezt Brüsszelben is tudják. Ezért ott sohasem fogalmazódott meg Magyarország irányában az az igény, hogy jól felfogott nemzeti érdekével ellentétben, kiemelten kezelje jószomszédi viszonyait. A Horn-kormány mégis, ismételten, erre a sosem létezett, nyugati nyomásra hivatkozott, amikor politikáját kritika érte. Ezt nem feltétlen a régi rendszerbôl megmaradt csatlósállami reflexként kell felfogni. Ellenkezôleg, inkább a pragmatizmus vezérelhette a szocialista-liberális politikaalkotókat. Ez a retorika végül is hatásosnak bizonyult abban, hogy az egyébként (az értékkonzervációs politikai mozgástér beszûkítése miatt) elfogadhatatlan alapszerzôdéseket a határon túli legitim szervezetek torkán legyûrje – azok explicit ellenzése dacára. Az alapszerzôdéseket nem "a Nyugat" által követelt valamiféle kötelezô integrációs rituáléként kell felfogni. (Görögország EU-tagsága erre meggyôzô ellenpélda.) Habár a Horn-i retorika sûrûn utalt erre, mégis más pragmatikus okok kézenfekvôbbnek tûnnek. Az alapszerzôdések racionális-pragmatikus értelme a politikai játszma egyszerûsítésében keresendô, azon igyekezetben, hogy a határon túli magyarok sorsalakításáért a politikai felelôsséget lehetôleg az utódállamok kormányaira, valamint az ottani legitim magyar szervezetekre hárítsa. Ebbôl viszont az következik, hogy a fennen hirdetett külpolitikai triász valójában hierarchikus volt: az integrációnak volt alárendelve a jószomszédi viszony és ez utóbbinak a leszakított nemzetrészek ügye.

Kivetítve, az SZDSZ–MSZP-kormány valós külpolitikai prioritásai a határon túli magyar közösségek (és az általuk lakott területek) csendes "leírását", feladását jelentik. A tények és a pártatlan logika mentén kialakult konklúzió, az érvek súlya (valamint a felvetett politikai opciónak a sorsalakító jelentôsége) arra késztetnek, hogy ezt a gondolatsort – nem pusztán munkahipotézisként – továbbfûzzem, akkor is, ha ezzel egyeseket megdöbbentek. Fontosnak találom felemlíteni, hogy az önamputációs szemlélet nem új keletû. Jellemzô volt a területi és etnikai önfeladás a ‘94–98-as szociálliberális kormány ideológiai elôdjeire is: a baloldali, radikális-liberális Károlyi-kormány politikájára éppen úgy, mint késôbb a kommunista kormányokra. Hadd utaljak arra is, hogy a határon túli magyarok csendes feladása teljes összhangban áll Horn fennen hirdetett országparadigmájával. A ‘94-es választási kampány feltûnést keltô kijelentése szerint, a kommunista utódpárt elnöke pusztán 10,5 millió magyar állampolgár miniszterelnöke kívánt lenni. Saját bevallása szerint neki nincs semmiféle felettes küldetéstudata. Az ilyen hozzáállás a magyarok számára a történelemben csak szerencsétlenséget hozott. Ez a vegytiszta pragmatizmus hangja.

Ennek a politikának elônyei kézenfekvôek: nonkonfrontatív, minimális erôfeszítést igényel (a természetes asszimiláció automatizmusa és az utódállamok politikai igyekezete révén) és – ameddig nem vált ki válságot – a nyugati hatalmak jóindulatú igenlését szavatolja.⁵ A határon túli nemzetrészek által esetleg kirobbantott válsághelyzet öltheti a tömeges elvándorlás (menekülthullám) racionális formáját, vagy pedig irracionális, erôszakos formákat. Ezt megelôzendô, az érintett nemzeti közösségeket mindössze "altatni" kell. A recept egyszerû: a közösségi elit nemzeti-autonomista elhivatottjainak hermeneutikai szájkosár, a kollaboráns elitnek⁶ médiaszerep és juttatások, a bázisnak frázisok. Kétségtelenül a határon túli magyar nemzetrészek csendes (kifelé esetleg tagadott) feladásának politikája gazdaságilag is a minimális terhet rója az anyaországra. Ehhez még hozzájárul az is, hogy Magyarországon számottevô választói réteg honorálja az önamputációs kurzust.⁷

Ez a réteg nemcsak az elszakított területekrôl mond le könnyû szívvel, hanem az ott élô magyarok önazonosságáról is, amiben nem védendô értéket, hanem veszélyforrást lát.

A magyar nemzet az utóbbi évtizedekben negatív népszaporulatot mutat fel. A jelenlegi ütemben a következô két-három évtizedben az anyaország lakossága kb. annyi magyar etnikumú állampolgárral csökken, amennyit az országon kívül rekedt nemzetrészek kitesznek. Ugyanakkor ezen nemzetrészek, az anyagi és kulturális életminôség, valamint az ôket körülvevô axiológiai mátrix (értékrendi közeg) szempontjából mind távolabb sodródnak az anyaországban élôtôl. Magyarország és az utódállamok közötti euroatlanti integrációs lemaradás mai, óvatos becslések szerint is (országtól függôen) tizenöt és meghatározhatatlanul több év között ingadozik. Kézenfekvô lenne tehát, a német modellhez hasonlóan (nonkonfrontatív megoldásként), a határon kívüli magyarokat az anyaországi lakosságcsökkenésnek megfelelô ritmusban határon belülre telepíteni. Az ország számára az áttelepítés (még a fenti ritmusban is) kétségtelenül többlet-erôfeszítést jelentene, de az humántôke-befektetésnek is felfogható. A nemzet szempontjából mindenekelôtt létrejönne az egy hazán belüli egység – a határon túliak elvesztése nélkül. Ez a forgatókönyv, nemzeti és országra szûkített szempontból egyaránt, közép és hosszú távon, kétségtelenül kedvezôbb jövôképpel kecsegtet a Horn-i távlatoknál (határon belül a magyar etnikum kiöregedése és fogyása, a határon túli magyarok lassú eltûnése). A magyar nemzetrészek betelepítési programjának a külpolitikában a következô prioritássorrend felelne meg: euroatlanti integráció, határon kívüli magyarság és végül a jószomszédi viszony.

Az Antall-kormány külpolitikája ugyanezt a fontossági sorrendet tükrözi – ami még nem jelenti azt, hogy Antall az áttelepítés híve lett volna. Ellenkezôleg, a magát lélekben az egész 15 milliós magyar nemzet miniszterelnökének érzô államférfi, egy nemzeti paradigmának megfelelôen, a határon kívül élô nemzeti közösségek autonómia-erôfeszítéseit támogatta (a jószomszédi viszony rovására is)⁸ – miközben az ország számára elsôrendû külpolitikai célként az euroatlanti integrációt tûzte ki. Ez tehát az integráció – határon túli magyarok támogatása – jószomszédság ápolása hierarchiának megfelelô, másik logikus forgatókönyv.

Antall politikája abból a premisszából látszott kiindulni, hogy az euroatlanti integrációs olló a visegrádi négyes és a többi szomszéd között nem lesz számottevô (értsd: generációs nagyságrendû). Ebbôl a perspektívából a határon kívül élô nemzeti közösségek stabilizálására elégségesnek tûnhetett a kulturális, esetenként területi autonómia. Az Európai Unión belül a határok valóban kellô mértékben légiesnek bizonyultak volna ahhoz, hogy a magyar közösségeket az anyaország gazdasági, kulturális és politikai kisugárzása hathatósan érje. A közösségi önkormányzás pedig elégséges lett volna, hogy e kisugárzást hatékonyan és mindenekelôtt legitimen befogja, szétossza (majd, belátható idôn belül, mindinkább vissza is reflektálja az anyaországra). Reális lehetôsége rajzolódott ki tehát a nemzet újraszervesedésének, annak, hogy a meglévô határokat nem veszélyeztetve, de azokon átnyúlva, kultúrértékeinket az eddiginél nagyságrenddel hatékonyabb egységben ápolhassuk. Volt tehát egy, az autonómián is túlmutató, nemzeti integrációs perspektíva, jövôkép.

Elgondolkodtató, hogy egy egyszerû kormányváltás mennyire eltérô jövôképeknek megfelelô politikai koncepcióváltást jelenthet Magyarországon. Orbán Viktornak igaza volt, amikor a nemzeti kérdéssel kapcsolatban napvilágra törô ellentétekrôl azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen egymástól gyökeresen eltérô jövôképek küzdelmérôl van szó. Az eddigiekbôl mindenesetre levonható, hogy a magyar alkotmány deklaratív szintû "felelôsségvállalása a határokon túl élô magyarokért" nem elégséges e kérdés egyértelmû tisztázására.

Döntéshozási szintek – a modern társadalmak paradigmái

A modern demokráciák önkény elleni bebiztosítása szükségessé teszi a hatalom funkcionális szétválasztását. A döntési kompetenciák széttelepítése kétségtelenül bonyolultabb struktúrákat eredményezett, mint az önkényuralom. Történelmi tapasztalat viszont, hogy e struktúrák megnövekedett komplexitásuk dacára mûködnek. Békeidôkben, bejáratott, jól mûködô társadalmak hétköznapjainak eligazgatása esetében ezen felül az érdeklôdô polgár számára a döntéskompetenciával járó felelôsség is kielégítôen lokalizálható. Másképp áll a helyzet válságos vagy még inkább a válság formáját még nem öltött, de sorsformáló választási kényszerhelyzetekben.

Felelôs-e az a vezetô aki, mint Horn a rendszerváltás derekán, az ország körül forrongó régió etnokratáinak kiszolgáltatott nemzetrészeknek az arcába mondja, hogy nincs küldetéstudata? Nincs tehát olyan jövôképe sem, amely e küldetéstudatot létrehozná. Tehát átfogó koncepciója sincs a kétségtelenül fennálló döntési kényszerhelyzetben. Elégséges-e összehangolatlan részcélokat kitûzni és azok megvalósítását lemenedzselni? Elégséges-e a puszta adminisztráció? E retorikus⁹ kérdésekkel érzékeltetni akartam annak a szükségét, hogy a modern társadalmak döntési szintjeit megrajzoljam ahhoz, hogy az átfogó magyar jövôkép belpolitikai konjunktúrától függetlenített, a modern demokráciának megfelelô helyét megjelölhessem.

Az emberi tevékenység, az egyéné éppen úgy, mint a csoportoké, lehet sztochasztikus vagy elôre megtervezett. Sokszor a terv végrehajtása vele ellentétes akaratba ütközik. A terv megvalósítását akadályozó akarat megelôzését vagy semlegesítését célzó tevékenység a taktika. Azt a fajta tervet, amely a jövô bizonytalanságát integrálva, alternatíváknak helyet adva, elasztikusan célkövetô, stratégiának nevezik. A stratégia adott célt, eszközöket és játékszabályokat feltételez – ezek kijelölése egy felsôbb döntéshozási szinten történik. Ezt paradigmális szintnek neveztem. /1/ Természetszerûen a paradigmális szintû döntések általában ritkábbak, hatásuk hosszabban tartó és mélyebb a stratégiai vagy taktikai szintûeknél – társadalmak esetében nemritkán több generációra kiterjedhetnek. E döntések összessége a társadalom paradigmája, amely meghatározza annak mûködését.

A társadalom paradigmája (magyarul talán leginkább a mûködési rendszer, illetve rend, valamint az össztársadalmi cél együtteseként lehetne körülírni) tartalmazza egyrészt a szóban forgó társadalom történelmi tapasztalatát, tradícióit, szokásjogát, közmegegyezéseit, rítusait, másrészt az elitje által elôírt szabályokat, valamint össztársadalmi célt (exodus, hódítás, függetlenségi harc stb.), illetve fejlôdési irányokat (expanzió/izolacionizmus, demokrácia/szocializmus/nemzetiszocializmus/iszlám állam stb.). /2, 3/

A társadalom paradigmája tehát többek közt tagjainak viselkedését szabályozza.

Van azonban egy még ennél is mélyebb (vagy ha úgy tetszik: magasabb) döntésbefolyásoló, néha döntéshozó szint is, amely a társadalom és tagjainak többé vagy kevésbé szigorúan rendszerezett viszonyulási tere. Ezt a társadalom metafizikai paradigmájának vagy metaparadigmájának neveztem. /1/

A társadalom metaparadigmája felöleli tagjainak (világi és transzcendens) hitvilágát, a vágyvilágát, a relatív szükségleteinek terét,¹⁰ a spirituális szükségletek terét,¹¹ a mentalitást, az értékrendet (axiológiai mátrixot), a szemantikai és hermeneutikai teret.

A nemzet metaparadigmája az elôbbieken kívül tartalmazza a nemzeti öntudatot (saját kultúrája egyediségének és más által pótolhatatlan, ezért védendô értékességét), a közös eredet és történelem tudatát, a kollektív kötôdést a hazaként érzékelt területhez, valamint a közösség kötôdését magamagához (nemzetszeretet, nemzeti szolidaritás). Tartalmazza, célmeghatározó algoritmusként, a közösség azon igényét, hogy önmagát mint közösséget, valamint kultúrértékeit politikai eszközökkel is megvédje és gyarapítsa.

A társadalom paradigmájának (pl. viselkedési formáinak) egy része a meta-paradigmájából (viszonyulásából) közvetlenül fakad. Mindenekelôtt az értékrendbôl és a mentalitásból.¹² A másik részét, mint már említettem, az elit írja elô. A társadalmi békét (a paradigmális állapotot) az szavatolja, ha e két rész harmonizál. Más szóval az elit döntései, célkitûzései akkor igazán esélyesek, ha összhangban vannak az adott kultúra értékrendjével, mentalitásával. Tehát a társadalom sorsformáló paradigmális döntései metaparadigmális kompatibilitást feltételeznek.¹³ Ez érvényes a modern nemzetekre is. Amikor a magyar elit dönt "nemzet" és "ország" között, gondosan mérlegelnie kell majd, hogy metaparadigmális szinten melyek a következmények (implikációk), milyen módon és mennyire szükséges e szinten is befolyást gyakorolni.¹⁴

Amint az már az eddigiekbôl kiderült, a paradigmális döntéseket a nemzet politikai elitje hozza. Alkotmányos demokráciákban mindenekelôtt a "törvények törvényében", az alkotmányban fekteti azokat le. Abban az esetben, ha Magyarország politikai elitje úgy döntene, hogy felelôssége (nem pusztán az ünnepélyes deklaráció szintjén, hanem annak minden konzekvenciájában) az egész etnikai-kulturális nemzetre kiterjed, akkor ez a paradigmális döntés az adekvát ("nemzeti") alkotmány formáját kell hogy öltse.

E döntés mérlegelése lehet pusztán érzelmi indíttatású – hiszen a nemzet lényege érzelem. De léteznek pró és kontra észérvek is, amelyek terét (többek közt) a nemzetállam lehetséges fejlôdésirányai szabják meg.

A modern nemzetállam, éltetôitôl és kárhoztatóitól függetlenül, a mai társadalmak létét és mûködését lehetôvé tevô szabályzás nélkülözhetetlen és alapvetô szereplôje. Az akceleráció (a fejlôdés felgyorsulása) dacára ez minden bizonnyal a jövôben is így marad, hiszen még koherens elmélet sem született egy életképes alternatívára. Ami nem jelenti azt, hogy nem változhat az államok struktúrája vagy hogy nem szûkülhetnek vagy bôvülhetnek a funkciói. A nemzetközi szabályzás legitim és elismert alanyai döntô többségben ma még az államok. Lehet, hogy a globalizáció vagy a szubszidiaritás elvének a térhódítása a jövôben pl. az óriáskorporációkat, illetve (hazátlan) népcsoportokat a nemzetközi élet alanyaivá teszi.¹⁵ Ma ez még valószínûtlen és távoli.

A nemzetállam a 21. században

Az európai¹⁶ nemzetállam jövôbeni lehetséges fejlôdésirányait abból a szempontból próbálom körülírni, hogy a hatalom megjelenési formáinak /4/ – a pénznek, a nyers erônek és a tudásnak – a jövôbeni kimagasló megtestesítôi milyen irányban vektorializálják hatásukat.

A pénz világformáló hatását (kb. negyedszázada felgyorsult iramban) leginkább a "globalizmus" gyûjtônév alatt elhíresült folyamatkomplexumon keresztül gyakorolja. A globalizmus motorja a tôkekivitel – az információfeldolgozásban és a kommunikációban még javában tartó forradalom e tekintetben ("mindössze") alárendelt, de fontos (lehetôségteremtô és katalizáló) szerepet játszik.

A tudás (itt nagyon tág értelmezésben a társadalom tudásminôsége és mennyisége) sokkal közvetlenebben kötôdik az információs forradalomhoz – ezért ez utóbbi hatását fogom taglalni.

A nyers erô hatása a klasszikus geopolitika terepe. A monopoláris világban az Egyesült Államok befolyása, mind metaparadigmális kisugárzása (az amerikai életforma és kultúra exportja révén), mind pedig liberális demokratikus paradigmája terjesztése által tovább is meghatározó marad. Hatása a magyar nemzetállamra beteljesült¹⁷ – ezért a továbbiakban a nyers erô hatásával nem foglalkozom.

A globalizáció hatása

A fogalom szemantikájából kiindulva, az egész világra kiterjedô gazdasági, kulturális és politikai tevékenység Magellán útjával lépte át a szándék és megvalósítás közötti szimbolikus küszöböt. Az elsô olyan kereskedelmi, missziós és katonai akció volt, amely az egész földgömbre vonatkozott és sikerrel járt. A következô évszázadokban a világkereskedelem, a globális léptékû gazdasági, kulturális és katonai gyarmatosítás formáját öltve, a globalizáció (eme a szó eredeti értelmének perspektívájából) tulajdonképpen a nyugati civilizáció világhódítását és az ennek nyomán létrejött egységesedését jelzi.

Van azonban a globalizációnak egy másik értelmezése is, amely az utóbbi évtizedek világméretû gazdasági fejlôdésének eredményeként létrejött új minôségrôl szól. Immáron nem államok hódítanak és nem is nemzetgazdaságok terjeszkednek, nem világegyházak térítenek, hanem az államoktól függetlenedett transznacionális pénzügyi tôke és multinacionális konszernek határozzák meg nagymértékben a gazdasági fejlôdés irányát, befolyásolják az államok politikáját és fejtenek ki lelki hódítást, pl. reklámhadjáratokkal vagy pedig azzal, hogy (az oligopóliumokba koncentrált médián keresztül) fogyasztásserkentô, hedonista és a szabadosság köré csoportosítható attitûdöket sulykolnak. Az új minôség lényege: az államhatalmaktól független és tôlük különbözô, de államléptékû¹⁸ és (egyben) világméretû hatalmak színre lépése.

E hatalmak (vállalatok) paradigmája nem a méltányosság, emberi méltóság és szabadság metaparadigmális koordinátái mentén szervezôdik, hanem a jéghideg utilitarizmus jegyében. Tehát nem demokratikus, hanem alkalmasint demokráciaellenes. Nem emberbarát, hanem alkalmasint embermegvetô. Nem természetvédô, hanem alkalmasint természetpusztító. A multinacionális hatalmak nem a multikulturalizmust segítik, erôsítik, hanem kultúrszabványosító, homogenizáló, uniformizáló hatásúak.

A fô probléma az, hogy e hatalmak jószerével felelôsségrevonhatatlanok és ezért többnyire felelôtlenek.

Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyve /5/, de többek közt Joschka Fischer /6/, a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere, vagy a semleges szakmát képviselô Ulrich Becktôl /7/ származó régebbi dolgozatok is egybehangzóan figyelmeztetnek, hogy a multinacionális konszernek és a globális finánctôke demokráciaveszélyeztetôek.

A globalista, multinacionális pénzügyi és ipari hatalmak nem az országok (még kevésbé a nemzetek) érdekéhez kötôdnek. Sôt, legalábbis egy ponton, ezekkel szöges érdekellentétben állnak, és az a bizonyos pont a középosztály. A középosztály mindig és mindenütt, ahol nem képes globális befolyásra, egzisztenciálisan a régióhoz, illetve országhoz kötött (egzisztenciálisan patrióta). A fejlett országok a multiktól független (egyelôre még döntôen nagyobb) része, a kis- és középvállalatok tulajdonosai és alkalmazottai, tényleges és potenciális vetélytársai a multinacionális konszerneknek. Többek között a Toffler házaspár /4/ szerint is, a jövô fô hatalmi törésvonala világszerte a mindinkább önállósodó, mind mozgékonyabb globális pénz- és ipari hatalom, valamint az országos, regionális érdekek (hatalmak) között húzódik. Értsd a nemzetállamok és azok létéhez egzisztenciálisan kötôdô százmilliók, valamint a koncentráció hatására mind szûkülô, de egyre inkább elhatalmasodó globalista törpe kisebbség között.

Köztudomású, hogy a második világháború utáni modern nyugat-európai demokráciák három pilléren nyugosznak, ezek a demokratikus játékszabályok, a piacgazdaság és a szociális állam – e három tényezô együttese szavatolja a méltányosságot, hatékonyságot és stabilitást.

A globális hatalmak a szociális államot támadják meg, azt ássák alá. Egyrészt azáltal, hogy a vám- és adórendszereket kijátszva (nem járulnak arányosan hozzá a szociális államok fenntartásához), haszonélvezôi a szociális állam (óriási erôforrásokat felemésztô) juttatásainak: magas szintû munkaerô, kiépített infrastruktúra, jól mûködô közszolgálatok, jogbiztonság. Másrészt közvetlenül is növelik a szociális problémákat, a (kevésbé képzett munkaerôt feltételezô) gyártási folyamatok külföldre telepítésén keresztül okozott munkanélküliség által (az olcsóbb munkaerôpiacokat kihasználva). A csak-profit-kapitalizmus térnyerése annál rombolóbb, mennél szociálisabb az a bizonyos nyugat-európai állam.

Az utóbbi évtizedekben a globális hatalmak világviszonylatban olyan befolyásra tettek szert, amely még a fejlett ipari országok belsô egyensúlyát is veszélyezteti. Árva és Diczházi /8/ eme cégek hatalompotenciálját szintetikusan két megállapítással érzékelteti:

– Napjainkra közel kerültünk ahhoz, hogy a világ összes termelôkapacitásának felét ne az országon belüli, hanem külföldi, mégpedig a világ néhány legfejlettebb térségében bejegyzett tulajdonosok irányítsák.

– Még inkább elôrehaladt az a folyamat, hogy a világban elfogyasztott összes kulturális javak nagyobbik részét gazdasági társaságok egy még szûkebb körbôl kikerülô csoportja termelje meg, illetve közvetve ellenôrizze azok elôállítását.

A globalista hatalmak nemcsak tôkeelszívó, szociálisan destabilizáló hatásuk révén hatnak a nemzetállamokra, hanem nemegyszer közvetlenül is. /9/ Már majdnem negyedszázada, hogy az USA-Kongresszus vizsgálatot végzett az ITT ügyében, a harmadik világban kifejtett politikai aknamunkája miatt. És ez csak egy példa. A Clinton-adminisztráció által hozzáférhetôvé tett, eddig titkosított CIA-akták tanúsága szerint, a globalista hatalmak viszonya a demokráciához sok esetben ellentétes volt. Az amerikai kémelhárítással karöltve, vagy saját szakállra, egyes globális cégek éltek a közvetlen politikai beavatkozás mindazon formáival (a velük kollaboráló vagy "kedvezô" beállítottságú pártok támogatásától, az államcsínyszervezésen keresztül, el egészen a fizikai terror alkalmazásáig), amelyeket a velük kollaboráló média és politikai pártok "obskúrus összeesküvés-elméletnek" titulálva, eleddig tagadni igyekeztek. De hát természetesen nem errôl van szó: a globális hatalomra szert tett cégek egész komplexuma éppen azáltal is válik megfoghatatlanabbá (ergo veszélyesebbé), mert nem összeesküvésen alapszik, hanem az érdekazonosság "szervezô" ereje folytán jött létre. A túlélésre, a reflexszerû védelemre és támadásra kiválóan alkalmas hálózati formák irányszabásra, netán iránytartásra, jobbára alkalmatlanok. A globális ipari-pénzügyi komplexum, mivel nem rendelkezik a felelôsségrevonás szempontjából elengedhetetlen vállalatközi hierarchikus hatalmi struktúrákkal – az összeesküvés ezt feltételezné –, hanem strukturálatlan, illetve laza hálózati struktúrákban szervezôdik, képtelen káros hatását bölcs elôrelátással lokálisan fékezni. A szimbiózis szerves, kölcsönösen hasznos modellje helyett a gazdát ölô parazitizmus modellje irányában fejlôdik. Ezért szaporodnak méltán azok a hangok, amelyek szerint a helyi, regionális és országos érdekek védelme demokratikus kötelesség.

A globalista hatalmak (vagy nevezzük a jelenséget: "globalizmus"-nak) hatására a nemzetállamok több módon is reagálhatnak. (Ezt semmiféleképpen sem helyes determinisztikusan mérlegelni, mint ahogyan azt egyes elemzôk teszik, hiszen az államok nem pusztán külsô impulzusokra reagáló rendszerek, hanem képesek politikai akaratra.) Passzivitás esetén a kezdeményezés teljesen az országidegen hatalom kezébe kerül, amely média- és pénzfölényét kamatoztatva, a helybéli kishatalmasok korruptságát kihasználva, rövid idôn belül dominálja a hatalmi játszmát. Az ország az ott érdekelt globális cégek kiszolgáltatott munka- és felvásárlópiacává silányul – a média-oligopólium pedig betetôzi a kulturális egyencsatolást.¹⁹ Ez a csökkentett szuverenitás legnegatívabb formájával, a félgyarmati állapottal egyenlô. Ez azért rosszabb még a klasszikus gyarmatok helyzeténél is, mert a globalista gazdasági hatalmak félgyarmatainak sorsa bizonytalanabb – urai semmiféle felelôsséget nem éreznek érte. A régi gyarmatosítók saját utódaikkal szemben éreztek (legalább) felelôsséget, az ô számukra kívánták a birtokot megtartani, gyarapítani – ezért tettek is némiképp a gyarmataik felemeléséért. A globalista vállalatok állandó, dinamikus belsô hatalmi átrendezôdése eleve lehetetlenné teszi az éppen hatalomgyakorló elit számára a félgyarmatok generációs átörökítését.

A passzív (vagy nem tömörült, kis) államoktól eltérôen, a kellôen nagy gazdasági potenciállal rendelkezô ország választhatja a protekcionista izolacionizmust, ami hosszú távon óhatatlanul a gazdaság visszaesését eredményezi, viszont lehetôvé teszi a kulturális autonómiát (példa erre Irán).

A harmadik út a nagyrégiók gazdasági, politikai integrációja. A német politikum axiómájának tekinthetô, hogy az euroatlanti integráció a globális kihívásra az egyetlen plauzibilis válasz. Habár az integráció is a szuverenitás csökkenését jelenti, ez az út az integráltak számára mégis védelmet nyújt. De nem feltétlen örökké. Mindössze addig tartom e védelmet reálisnak, amíg a multik mobilizálható gazdasági ereje messze elmarad az integrált országoké mögött. A helyzet drámaian megváltozik, mihelyt a globalizált tôke egy kellôen nagy része hierarchikusan strukturálódik és ezáltal a koherens politikai akaratkifejtés képességén kívül kellô erôre is szert tesz. Elôállhat egy olyan helyzet, amikor a nagyrégiók integrációja is elégtelennek bizonyul majd a demokrácia, szociális állam és magas életszínvonal megvédésére.

A negyedik út a globális kihívással szemben: a globális válasz. Globálisan harmonizált vám-, adó- és (akármilyen utópisztikusan is hangzik, de az elvi megoldások közt elmondható) globálisan harmonizált szociális és környezetvédô szabályzás. Az adó- és munkaerô-paradicsomok kellô mértékû ritkulása a globalizáció legfôbb értelemalapját, legfôbb motivációját zsugorítaná veszélytelen méretûre.²⁰ E védelmi formának az ára szintén a nemzetállamok szuverenitásának csökkentése lenne.

Úgy tûnik, hogy a globalizmus hatására, közvetlenül vagy közvetve, a nemzetállamok szuverenitása csökkenni fog. A jelentôs különbségek a szuverenitáscsökkenés módjából, a kísérôfejleményekbôl következnek.

Az informatikai és kommunikációs forradalom hatása

A globalizmussal párhuzamban minden kétséget kizáróan az információfeldolgozás és a kommunikáció (fôleg a telekommunikáció) viharos ütemû fejlôdése, forradalma az, amely a ma és a jövô emberének életét, hétköznapjait meghatározóan befolyásolja. Nem pusztán a tudomány és a technika fejlôdési ütemének hallatlan felgyorsítása és lehetôségeinek kitágítása²¹ által. Az informatikai robbanás jelentéktelenné zsugorította a tudásgyarapodás (találmányok, újítások) hasznosítási, átfutási idejét, azáltal hogy többek közt (és ez kulcsfontosságú) átszôtte a gyártástechnológiákat. Az eddigelé idô- és költségmeghatározó tervezés, modellezés, szimuláció és gyártásszervezés a gyakorlatilag kimeríthetetlen kapacitású számítógépek hátterével egyszerû és gyors rutinná váltak. Így hát a "mit" került az abszolút elôtérbe a "hogyan"-hoz képest. A kreativitás, az újdonság ismerete, a tudás (látszólag) közvetlen, de mindenképpen elsôrendû termelôeszközzé vált.

A telekommunikáció is forradalmasodott. A mûholdrendszerek technikailag lehetôvé teszik a föld bármely pontja közötti egyszerû és hatékony információcserét. A jövô formálása szempontjából kimagaslóan legfontosabb áttörés, az egymástól távol esô számítógépek összekapcsolásának lehetôvé tétele: az Internet. A telekommunikációs és informatikai szupersztráda, amelyre hovatovább százmilliós nagyságrendû számítógép kapcsolódik, eddig soha el nem ért adatátviteli sávszélesség biztosításával teszi lehetôvé a távmunkát és az idôfaktort de facto kiiktató távolsági üzletbonyolítást.

A két forradalom megváltoztatja a hatalmi viszonyokat:

– A hatalom eddigi, tradicionális alapjához, a területhez (talajkincsekhez) és lakosságszámhoz képest mindinkább kiemelt szerephez jut a lakosság kreativitása és a tudása mint hatalmi (érdekérvényesítési) eszköz. Felértékelôdik tehát az elitképzés és a mennél általánosabb szaktudásszint-növelés. A képzés elsôrendû nemzeti befektetéssé válik. Az állam elsôrendû funkciójává válik a kulturális hatás.

– Elôtérbe kerülnek a nemzetek kulturális, mentális és ezen belül a mentalitásbeli különbségei mint az új termelési mód adaptációs mércéi /10/.

– Fontosabbá válik a metaparadigmális kompatibilitás, ezért erôsödik a civilizációk (metaparadigmális nagyrégiók), valamint az etnikumok agglutinációja /11/.

– A nemzetállam hatalmi érdekévé válik kölcsönhatását a terület lakosságán túl a nyelvi, (és ahol lehet) etnikai közösségre kiterjeszteni az etnikumon belül létezô lojalitás, valamint a kommunikáció magas szintû komplementaritásának komparatív elônyei miatt.²²

A nemzet belsô ereje

A nemzetrôl és államáról összegezve leszögezhetô, hogy a nemzet, függetlenül attól, hogy a társadalom mely kohéziós erôvonal mentén jött létre, a lényegét alkotó közösségi érzület szempontjából kiemelkedôen erôs. Az etnikai és kultúrnemzetek esetében hangsúlyosabban. Ez az érzület centripetális erôként befolyásolja a társadalom viselkedését, viszonyulását, élet- és világképét – metaparadigmálisan homogenizáló, ugyanakkor paradigmaalkotó erôként hat. Ez a felismerés késztette a neves R. Emersont /12/, hogy a nemzetet végsô közösségként (terminal community) határozza meg. Szerinte a nemzet a legnagyobb közösség, amely ha egyszer létrejön és konszolidálódik, nagy hatékonysággal biztosítja magának az emberek lojalitását, legyôzve mind az általa magában foglalt kisebb közösségeket, mind pedig azokat a nagyobbakat, amelyek átszelik (osztály) vagy pedig potenciálisan bekebelezik, egy még nagyobb társadalmat alkotva. Sorsközösségként pótolhatatlan a tagjai egyéni és közösségi érdekeinek védelmében mind a konkurens nemzetekkel, mind pedig a globális kihívásokkal szemben.

A nemzetállam a továbbiakban is az emberi társadalmak rendezôkerete marad.

A nemzet leglényege a nemzeti érzés, a közös kommunikációs (nyelvi, metakommunikációs és viszonyítási) rendszerbôl, valamint a közös ôsök, sors és történelem tudatából táplálkozó, az egész eredet- és kultúrközösségre kiterjedô rokoni, együvé tartozási érzület. A nemzet saját kultúrájában (kommunikációs rendszerében, felhalmozott tárgyi és tudástôkéjében), valamint e kultúrához kötött (kódolt) kreatív potenciálban védendô értéket lát. A nemzeti kultúra (és az abból táplálkozó önazonosság) védelme erkölcsi kötelesség. Az együvé tartozás érzülete, valamint az értékkonzerváció morális imperatívusza a politikai, gazdasági és kulturális egységesülést minden nemzet elemi igényévé teszi. A nemzet tehát kváziegységes metaparadigmában gondolkodó, érzô és viszonyuló, rokon kultúrájú és/vagy eredetû nagyközösség, amelyet az egységes paradigmaigény hat át.

Az egységes nemzetállam az etnikai-kulturális közösség egységesülési igényének mindössze egyik (radikális) megoldása. Az önkormányzás által konzerválódó nemzeti közösségeket és a légiesülô határokon át szervesedô nemzetet feltételezô Antall-i vízió például egy másik ilyen (mérsékelt) megoldás lett volna. Létezik egy harmadik is, ami megoldást jelenthet – az állampolgárság kiterjesztése az egész etnoszra.

A metaparadigmális hatás

A társadalmak metaparadigmáira a világvallások (több összetevô által²³) évszázadokon keresztül meghatározó szervezôerôként hatottak, azért az egyazon világvallás által dominált társadalmak összeférhetô (kompatibilis), sok esetben hasonló metaparadigmák szerint élnek. Az értékrendek és viszonyulási rendszerek (mentalitások) a vallási körön (kultúrkörön – civilizációkon) belül megôrzôdtek az adott társadalmak fokozatos szekularizációja után is. Ennek magyarázata, hogy a generációról generációra történô átörökítés döntôen a korai szocializáció szakaszában megy végbe, leginkább a környezet (beidegzôdött, kevéssé ellenôrzött, legtöbbször öntudatlan) metakommunikációja révén.²⁴ A metaparadigmák mindenkoron világi hitekkel is átitatódtak – ezek többnyire változóbbak a vallásosaknál –, a kétfajta hit között fennáll egy bizonyos fokú kicserélhetôség. Hiszen az ember hitigényét elégíti ki mind a kettô.

A nacionalizmus egy ilyen világi hit: a nemzet tagjainak hite a közösségben, nem kizárt tehát, hogy a múlt századi szekularizáció felerôsítette a kibontakozó nacionalizmusokat.

A Máltán 1985-ben eldöntött szovjet nyitás végül is a kommunista (szekuláris) világvallás bukásához vezetett. Helyébe a hitet nem adó, csak élvezetet kergetô konzumtársadalom hatol több-kevesebb eséllyel és sebességgel. A posztkommunista nagytérség többségének a változás még konzumnövekedést sem jelent, inkább csak a (mélyebb gondolatot – a hit celebrális feltételét – egyenesen inhibáló) konzumimpulzusok szûnni nem akaró áradatát.

Amerika és a globalista hatalmak által kisugárzott (vagy éppenséggel propagált) individualista, racionális és hedonista metaparadigma képtelen a közösségi és hitigényeket kielégíteni – az individualista-racionális liberalizmus által átszôtt mai nyugati pártideológiák jobbára szintén nem. Így hát reneszánszát élik a vallások, de aratnak a valláspótlékok is: többek közt a szekták és az annak álcázott hatalmi szervezetek, mint a (német alkotmánybíróság által betiltott) Scientologie hálózat. Terjed az anómia.

A metaparadigmális válságba került világban nô a nacionalizmus és még inkább az etnocentrizmus.

A tanulság ebbôl az, hogy világjelenségrôl lévén szó, értelmetlen ezen erôkkel szembeszegülni. A bölcs államvezetés ilyen esetekben nem az esélytelen elfojtást kísérli meg, hanem amennyiben lehetséges, a felszabadult erôk kreatív, közjót szolgáló felhasználását: a nemzeti érzés esetében ilyen törekvés a közösségépítés, a közösségi szolidaritás és felelôsségérzet erôsítése, a saját értékre és annak gyarapítására koncentráló, büszkeségre és nem gyûlöletre alapozó nemzetérzés kimûvelése.

Egy magyar nemzeti paradigma alkotmányos vetületei

A modern demokráciák mûködési rendszerük alapjait alkotmányukban rögzítik – ezért alkotmányos demokráciának is nevezik ôket. Az alkotmányok e társadalmak paradigmájának meghatározó elemei – egyrészt a törvényhozás törvényességét, másrészt az államszervezet és a civil társadalom hosszú távú mûködését, bizonyos esetekben a mûködés irányát is megszabják. A magyarság szétszakítottságából eredô problémakomplexum mindmáig nem nyert megoldást. Írásom elején három lehetséges opciót említettem, amelyek közül kettô az országhatárhoz idomulna. Az egyik a határon túli nemzetrészek de facto feladása és pusztán sorsukat enyhítô fájdalomcsillapító segélyekrôl szólna. A másik a német mintájú áttelepítés az anyaországba. Ez utóbbit is országopciónak neveztem nem egészen teljesen, hisz az áttelepítés nemzeti megoldásként is felfogható. Az általam nemzetinek nevezett opció a magyarság évezredes szállásterületeit nem feladó, a határokat sem módosító, de mégis a nemzet reintegrációját lehetôvé tevô újszerû nemzetstruktúráról szólt. Ez az opció csak akkor válhat valósággá, ha összmagyar célként kivonják a politika napi csatározásainak témakörébôl. A nemzetopciót esetleges belsô ellenzôi felé kell megvédeni. Ez kizárólag az ország új alkotmányában való kodifikáláson keresztül képzelhetô el. Az ország alkotmánya hatótávolság szempontjából globálissá nône, mert minden magyarra kiterjedne. Globálisak már ma is azok a kulturális lehetôségek, amelyekkel a magyarság rendelkezik. Mennél inkább válik a kultúra, a tudás a jövô meghatározó hatalmi formájává, annál fontosabb ezt a potencialitást kihasználni. A magyar kultúrnemzet érdekeit az újraszervesedés és az euroatlanti integráció mellett az állandó intenzív tudásfejlesztéssel, a tudásközpontú nemzetfejlesztéssel kell kifelé érvényesíteni. Úgy ítélem, hogy ez is részévé kell hogy váljon az új magyar alkotmánynak.

Az alkotmányok az ország és a politikai rendszer definiálása mellett a nemzet és tagjainak definícióját is tartalmazhatja a német alkotmány mintájára. Minden közösség a meghatározó (definitorikus) minôségének függvényében határolja el tagjait a nem-tagoktól. Az etnokulturális nemzetek esetében (mint a magyar) is így van. Ezek szerint minden magyar tagja a nemzetnek. Magyarnak minôsül az, aki magyar eredetû, kultúrájú és vállalja nemzeti hovatartozását.²⁵

Magyarország minden magyar hazája.²⁶ Minden magyarnak született joga a magyar állampolgárság.²⁷

A magyar adófizetô a közteherviselésbôl adódó jogainak érvényesítése miatt, valamint a határon túliak indokolatlan és nemzetérdeket sértô méretû betelepítésének megelôzése érdekében, a magyar állampolgárság kettôs mélységû lenne²⁸: honi állampolgár (magyarországi adófizetô – teljes jogú) és külhoni (nem magyarországi adófizetô – korlátozott jogú). A külhoni állampolgár jogosult lenne útlevélre, de korlátozott maradna a honosítása. Úgyszintén korlátozottak és/vagy feltételekhez kötöttek lennének a munkavállalási, egészségügyi lehetôségei az anyaországban. A külhoni magyar állampolgárok honosítása a magyar állam szükségei szerint történne, vagy a külhoniak veszélyeztetettsége esetén, kötelezôen és preferenciálisan menne végbe.

Az új nemzetstruktúra a hatalom politikai vonalát követve szubszidiáris lenne:

– az anyaország parlamentje kétkamarás, felsôháza regionális alapon szervezôdik (pl. a hárommegyés régiók modellje szerint),

– az utódállamokban élô nemzetrészek általános, egyenlô, közvetlen és titkos választással megválasztják diétáikat,

– a diéták kinevezik képviseletüket az országuk parlamentjeibe, valamint az anyaország felsôházába (a külhoni szenátorok szavazati joggal bírnak a közösségüket – területüket, régiójukat – érintô kérdésekben és konzultatív joggal minden egyéb kérdésben),

– az anyaország parlamenti frakciói megfigyelôket delegálhatnak a diétákba.

Úgy ítélem, hogy a szubszidiáris nemzetstruktúra kellôképpen érzékelhetô a fent vázolt tézisekbôl. Az alábbiakban a tudásközpontú nemzetfejlesztés lehetséges alkotmányos téziseit villantom fel.

A tudásnövelés és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlôdés alapja, az emberi tudás és alkotás a legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora. A jövô társadalmai hatékony mûködésének és javuló életminôségének alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély a rugalmas kompetenciaváltás és -növelés lehetôségének szavatolása. A fentieket is figyelembe véve, a magyar állam minden rendelkezésére álló eszközzel bátorítja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését, valamint alanyi jogon biztosítja minden kiváló tehetségének (születési helyétôl függetlenül) a legmagasabb szintû képzését.

Az új alkotmányt éppenséggel az egész nemzetre kitágult politikai hatótávolságára való tekintettel az egész nemzetet képviselô alkotmányozó nemzetgyûlés kellene megvitassa és elfogadja. Elfogadása után a politikai súlypontok megváltoznának, a külpolitikaiak is. Az új helyzetnek megfelelô külpolitikai súlypontrendszer a bevezetôben tárgyaltaktól eltérôen a következô lenne: magyar nemzeti integráció (tehát a határon kívüli nemzetrészek szervesítése az anyanemzettel) – euroatlanti integráció – jószomszédi viszony.

Összegzés

Az Antall- és a Horn-kormány külpolitikai súlypontelosztása mögött komoly paradigmális szintû ellentét feszül. A szembenállás a kommunista idôszakhoz fûzôdô "kismagyar" világkép és a szerves összmagyar tudat és szándék között máig is kitapintható. A belpolitikai realitások ma még olyanok, hogy a trianoni diktátum által megcsonkított ország perspektívája az egész nemzet ügyével szembehelyezhetô valós alternatívaként jelenik meg.²⁹ Igaza van Kövér Lászlónak, amikor a magyarországi hideg polgárháborúról beszél. A magyar politikai elit még nem döntött ebben a kérdésben. A döntés sürgôs, mert idôvel a megosztottság mélyül és a politikai kurzusok kiszámíthatatlansága nô.

A két lehetôség közül az országopció triviális. Egyenértékû a határon túli magyarok csendes feladásával. Ez esetben a magyarok eltûnése évezredes szülôföldjükrôl (az elvándorlás, a természetes asszimiláció és a monarchia utódállamainak agresszíven magyarellenes beállítottságú³⁰ politikája folytán) csak idô kérdése. Az ország szempontjából e megoldás pillanatnyilag a legolcsóbb. A jövôben viszont, a kultúra és tudás évszázadában, a tudáselitet kitermelô bázis³¹ csökkenése, valamint a specifikus, tájhoz kötött magyar kultúrák eltûnése hatalomcsökkenést, illetve kárt jelent az ország számára is. A dilemma megoldása meghaladja a puszta adminisztráció (normális törvényhozás) döntésszintjét. A megoldás alkotmányos rendezést igényel.

Az ország számára a kontinentális integráció középtávon relatív védettséget nyújt a globalizmus negatív hatásaival szemben. Ennek ára az állam szuverenitásának csökkenése. A légies belsô határokkal rendelkezô integrált Európán belül a kulturális hovatartozás jelentôsége nô. Az információ és kommunikáció forradalma a tudáshatalom és a kultúra primátusát hozza a nyers erôvel és a pénzhatalommal szemben. Ezáltal a nemzet, hatalmi lényegét tekintve, a politikai dimenzióból a kulturális dimenzió felé tolódik. A kultúrrokonság jelentôsége növekszik. A nemzetállam egyszerre lesz (lefelé) "etnikaibb" és (felfelé) integráltabb a rokon kultúrkörön (civilizáción) belül.

A kommunizmus bukását követôen az addiginál is jobban kidomborodik a nyugati (individualista és liberális, kollektívfelelôsség-fóbiás, konzumorientált és hedonista) metaparadigma képtelensége az objektív módon létezô hitigény kielégítésére. Ezért a vallások reneszánsza mellett világszerte nô a nacionalizmus és etnocentrizmus. Az állam funkciója tehát nem (a globalista prédikátorok által terjesztett) kultúrsemleges adminisztráció, hanem ellenkezôleg. Az állam hivatott arra, hogy pl. a spontán módon feltörô kohéziós igény vadhajtásait nyesegetve, e társadalmi energiákat a társadalom önnön erôsítésére alkalmazza. A jövôben az állam védelmi és gazdasági szabályzó szerepe fog csökkenni (nem utolsósorban az integráció által), ezzel szemben a kulturális és nemzetépítô funkció válik elsôrendûvé. Ezért alkotmányos szintûvé kell emelni a tudásközpontú nemzetfejlesztés elvét.

A tárgyalt világtrendeknek teljes mértékben megfelel az, hogy az ország (euroatlanti integrációja mellett) állampolgárságát kiterjessze az egész magyarságra. Ebbôl egy szubszidiáris nemzetstruktúra eredeztethetô úgy, hogy a határon túli nemzetrészek demokratikusan megválasztott képviselôi a magyar felsôházban szavazati jogot kapjanak a közösségeiket érintô kérdésekben és konzultatív jogot minden más kérdésben.

Az ország külpolitikája így részben a nemzet belpolitikájává válna, ami a bevezetôben tárgyalt súlypontok fontossági sorrendjének a módosulását is eredményezné. A következôképpen: határon kívüli nemzetrészek integrálása, euroatlanti integráció, jószomszédi viszony.

Irodalom

1. Borbély Imre: A nemzetstratégia fogalmi megalapozása. Valóság 1999/1.

2. Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. Magvetô Kiadó, Bp. 1986. 228.

3. Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Társadalomtudományi könyvtár, Gondolat, Bp. 1984.

4. Alvin Toffler: Hatalomváltás. Európa. Bp. 1993. 28–29.

5. Hans Peter Martin és Harold Schuman: Die Globalisierungsfalle – der Angriff auf Demokratie und Wohlstand. Rowolt Verlang Gmbh, Reibeck bei Hamburg 1996.

6. Der Spiegel 1996/4.

7. Der Spiegel 1996/20.

8. Árva László és Diczházi Bertalan: Globalizáció és külföldi beruházások Magyarországon. Kairosz Kiadó, Növekedéskutató, 1998.

9. Economist 1996. július 20.

10. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Kiadó, Bp. 1994.

11. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa Kiadó, Bp. 1998.

12. Borbély Imre: Egy minôségi magyar paradigma. = Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén. Magyarok IV. Világkongresszusa. 81.

—————————————

¹ A demokráciák "normális" mûködése feltételezi a politikai szereplôk konszenzusát (vagy kvázikonszenzusát) a legalapvetôbb nemzeti kérdésekben.

² Gondoljunk csak a banánköztársaságok esetére vagy pedig a néhai kominternista politikára.

³ Köztudottan a varsói egyezmény országainak kominternista kötelességük volt a katonai-politikai szövetségesek irányában a jószomszédi viszony ápolásának szólamait imamalomszerûen ismételni.

⁴ Ausztria magatartásával szöges ellentétben állt Hornék viszonyulása. Emlékezetes Kovács László külügyminiszter fejtegetése, amikor a jószomszédi viszony sarkalatosságát védte. Szerinte Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a jószomszédi viszony prioritásos kezelését feladva a határon túli magyarok érdekében a nyomásgyakorlás eszközéhez folyamodjon. Indoklása: "azért nem, mert Románia erôsebb Magyarországnál és emiatt e politika hatástalan maradna, Szlovákia viszont gyengébb és ezért a nyomásgyakorlás nem lenne lovagias".

⁵ Kevesebb kisebbség – kevesebb probléma Európában.

⁶ Az autonomista-nemzeti politikus célja közösségi (és szövetséges) hatalmat kiépíteni a többségivel szemben, valamint a legmesszebbmenô szervesedés az anyanemzettel. A kollaboráns az elnyomó hatalom részévé kíván lenni. Az elôbbire példa a dél-tiroli elit, amely sikerrel megôrzött németajkúnak és politikai önigazgatáshoz juttatott egy kétszázhetvenezres (mindmáig tiroli–osztrák identitású) nemzeti közösséget. Ezzel szemben a kollaboráns elzász-lotaringiai elit politikai opciója nyomán, negyven év alatt elfranciásodott az 1,3 milliós, eladdig német ajkú közösség.

⁷ Eltérôen Lengyelországtól vagy a néhai Csehszlovákiától, a magyarországi bolsevik hatalom kezdettôl fogva elsôdlegesen a proletár internacionalizmus meggyôzôdéses híveinek moszkovita csoportjából toborzódott. Ôket a megszálló imperialista nagyhatalom "volt kénytelen" pozícióba juttatni, hiszen maguktól erre képtelennek mutatkoztak és a társadalomba jobban beágyazott számottevô kommunista erô akkortájt az országban nem volt. Az új hatalmasok (elenyészôen kevés kivétellel) semmilyen lelki szállal nem kötõdtek a kényükre került nemzethez – sôt "az utolsó csatlós nép" ellen úgymond "jogos" ellenérzéseket tápláltak. Ezek az ellenérzések tetten érhetôk az egész káros tevékenységükben. A legmaradandóbb kárt az elnemzetlenítô kultúrpolitikájuk okozta. 1956 után Kádárék (már legitimációs kényszerbôl is, hiszen "internacionalista" segítséggel jutottak hatalomra) folytatták a nemzetérzés kigyomlálását, a szabadságvágy elzsibbasztását és helyébe az országhatárhoz idomuló kismagyar életforma-sovinizmust igyekeztek ültetni. Ez a kirekesztô érzület minden ellen irányult, ami még távolról is veszélyeztetheti az anyagi jólétet, vagy pedig a közöny langymeleg kényelmét a szolidaritás felelôsségével zaklatná. Az életforma-soviniszta indulat irányult 1980-ban a lengyel testvérnép ellen, amikor az a vörös totalitarizmust igyekezett lerázni ("sztrájk helyett inkább dolgoznának"), és ugyanez irányul 1990 óta a határon kívül rekedt nemzetrészek ellen, miközben azok az etnokrata béklyóktól igyekeznek szabadulni ("maradjanak otthon és ne annyit ugráljanak, mit magyarkodnak annyit... lássák már be...!"). Az önamputációs országpolitika választói bázisa éppen ez az átöröklött életforma-soviniszta réteg. Megjegyzendô, hogy a késô kádári korszakban létrejött és hatalomba helyeztetett egy, a proletár internacionalizmusnak megfelelõ, szublimáltabb, "nyugatosabb" nemzetfölöttiségnek (a késõbb színeváltó) hordozója. A kádári kultúrpolitika végül is sikerrel kinevelt egy balos, nemzetsemleges vagy éppenséggel nemzetellenes, gyökértelen vagy gyökereit egyszerûen csak tagadó értelmiségi réteget, amely napjainkban is a magyarországi kultúr- és médiahatalom kulcspozícióit birtokolja.

⁸ Az ukrán–magyar alapszerzôdés aláírása ennek a politikának ellentmondani látszik. A naiv (vagy ha úgy tetszik dilettáns) politikai cselekedet mindenesetre egyedi maradt az MDF további kormányzása alatt. Ennek dacára olyan precedenst teremtett, amelyet aztán a Horn-kormány bôségesen kihasznált.

⁹ E kérdések demokratikus szempontból valósak (dogmatikailag nincsenek eldöntve). Nemzeti szempontból viszont pusztán retorikusak.

¹⁰ A relatív szükségletek azok, amelyek túlmutatnak a puszta megélhetésen. Ide tartoznak a kulturális és hedonista szükségletek.

¹¹ A spirituális szükségletek felölelik az egyén szabadságigényét, valamint közösséghez kötött igényeit: pl. a szimbolikus szükségleteket, az együvé tartozás igényét, az elismerés, szereplés, tisztelet, fontosság stb. igényeit, valamint a hitigényt (a világi kapaszkodók, hitek igényét éppen úgy, mint a transzcendencia létének és annak megélésének igényét).

¹² A dzsihádra szocializált mohamedán társadalomban az erôszakos vallási expanziót szolgáló (a személyes szabadságot esetleg megnyirbáló) paradigma feltehetôen nem vált ki különösebb ellenállást.

¹³ A perzsa sah bukását eme inkompatibilitásnak köszönhette. Az általa szorgalmazott (paradigmális) modernizációt nem választotta le az azzal (tudatos beavatkozás híján, normális módon, együttjáró) nyugatosításról. A nyugati életvitel viszont szöges ellentétben (metaparadigmális inkompatibilitásban) áll a síita iszlám által kitermelt mentalitással és értékrenddel (metaparadigmával).

Szent István mindenekelôtt az akkori metaparadigmát kellett hogy forradalmasítsa – az ôshit és a bizánci ortodox rítusú kereszténység helyettesítése a nyugati római katolikus hittel. Köztudottan ez csak nehezen, külföldi segítséggel és extrém erôszakkal, több évtizedes belháború óriási véráldozata árán sikerült. A paradigmális változtatás – törzsszövetségbôl központosított királyság – csak ez után (illetve ezzel párhuzamban) vált lehetségessé.

¹⁴ Az országopció esetében a már említett életforma-soviniszta réteg, amelyet a nemzetellenes kominternista kultúrpolitika termelt ki, rendkívül hasznos legitimációs bázisként szolgálhat. Ugyanaz a tömeglélektani imprinting (ami ezt a réteget motiválja) a nemzetopció esetében nem egyéb káros és feltétlenül eltávolítandó metaparadigmális salakterméknél.

¹⁵ A PLO (mint a palesztin nép képviselôje) évtizedekkel a palesztin autonómia elôtt már kvázialanyi jogot élvezett. A kurdok és tibetiek politikai képviselete viszont máig sem.

¹⁶ Kétségtelen, hogy Dél-Amerikában, Ázsiában vagy éppenséggel Afrikában a fejlôdés gyökeresen más formákhoz vezethet, de ez a tárgyalt téma szempontjából irreleváns.

¹⁷ Oroszország befolyásának lehetôsége (az ország NATO-tagságának köszönhetôen) csak egy kontinentális katasztrófa esetében képzelhetô el, tehát mérlegelésünk szempontjából irreleváns.

¹⁸ Egy egész sor multinacionális vállalat tôkeforgalma meghaladja a kis államok háztartását.

¹⁹ A kulturális egyencsatolás jelen van a tárgyi környezet uniformizálásában, a világcégek és termékeik szimbólumdominanciájában éppen úgy, mint az elektronikus világmédiák tematikai, axiológiai és hermeneutikai egyszínûségében.

²⁰ A globalizálódó tendenciák legfôbb katalizátora az, hogy a Föld egyes részein adó-és vámparadicsomok léteznek, másutt a nyersanyag- és munkaerô-paradicsomok nagyok, és ismét más égtájakon a felvásárlóerô sokkal nagyobb stb. E különbségek uniformizációja eltünteti a globalizáció legfontosabb gazdasági motivációját.

²¹ Az emberiség eddigi legnagyobb, egyetlen gnosztikus célt szolgáló információs adatbankjának létrehozásán dolgoznak jelenleg – az ember genetikai kódjainak térképén. Ez a – mind a tudásgyarapodás, mind a jövôformálás szempontjából ma még csak körvonalakban felbecsülhetô óriási jelentôségû – kutatómunka az informatikában elért feldolgozó kapacitások nélkül a szó legszorosabb értelmében kivitelezhetetlen lenne.

²² Ezen elônyöket Kína már régen élvezi. Japán, felismerve a hatalomkiterjesztés e lehetôségét, erôfeszítéseket tesz egy világméretû japán etnikumú diaszpóra létrehozására.

²³ Pl. értékrend (esetleg csak részleges) meghatározása, transzcendens szükségletek ébresztése és kielégítése, a vágyak befolyásolása, a kollektív öröm és bánat tárgyának meghatározása.

²⁴ Ily módon például a több generáción át már ateista beállítottságú nyugat-európai családok természetszerûen a nyugati keresztény értékrend szerint élnek és azt örökítik tovább.

²⁵ Európa legnagyobb hatalma, Németország is hasonlóan definiálja a nemzethez való tartozás kritériumait.

²⁶ Ez a tétel nem zárja ki azt, hogy más etnikum szülöttei is letelepedhetnek az országban.

²⁷ Ez a tétel is német mintát követ, de Horvátország, Izrael és Bulgária is kiterjesztette az állampolgárság jogát minden nemzettársra. A tétel nem zárja ki azt, hogy az ország területén szülöttek, humanitárius okokból itt letelepedôk, vagy ha a nemzetérdek úgy kívánja, más etnikum szülöttei ne kaphatnának magyar állampolgárságot. Izrael sokkal szigorúbb: csak zsidó vérû ember válhat teljes jogú állampolgárrá.

²⁸ Brit minta.

²⁹ Ez elképzelhetetlen lenne olyan egészséges tudattal rendelkezô nemzetek esetében, mint a francia, ír vagy lengyel.

³⁰ Ausztria és Szlovénia nem tekinthetõ magyarellenesnek, Ukrajna és Horvátország nem agresszíven az. (Ukrajna mind a monarchia, mind pedig az orosz birodalom utódállama.)

³¹ Nem mindegy, hogy a tudáselit 15 vagy 10 milliós népességbôl kerül ki.