Kántor Zoltán

Integráció, stabilitás és konfliktus

Szilágyi Zsolt vitaindító írásában¹ Magyarország, Románia és a határon túli magyarok (romániai magyarok) keretben vizsgálja az integráció és a stabilitás kérdését. Elemzésében a magyar-magyar csúcsra,² a magyar–román viszonyra és a stratégiai partnerségre helyezi a hangsúlyt, mint az integráció és a stabilitás három kulcsfontosságú tényezôjére.

Reflexiómban a Szilágyi Zsolt által felvetett problémákat kísérlem meg tágabb összefüggésbe helyezni és ezek alapján további kérdéseket megfogalmazni.

Örvendetesnek tartom, hogy a kérdés nem csupán a sajtóban és a politikában jelenik meg, hanem Szilágyi Zsoltnak köszönhetôen egy romániai magyar szaklapban is. A cikk szerzôje aktív politikus és emellett politológiai képzettséggel is rendelkezik, így egyszerre látja a felmerülô gyakorlati és elméleti kérdéseket is, ámbár a vitaindító írás alapján nem derül ki egyértelmûen, hogy melyik szempontra helyezi a hangsúlyt.

Írásomban a vitaindító tanulmányban felvetett néhány kérdéshez fogok hozzászólni, elsôsorban azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljak a kérdések pontosabb felvetéséhez.

*

Szilágyi Zsolt abból a meg nem fogalmazott elôfeltevésbôl indul ki, hogy a román–magyar ellentét mindkét fél számára kielégítô módon megoldható. Ezzel a normatív állásponttal morálisan teljes mértékben egyet lehet érteni, viszont megeshet, hogy ilyen megoldás nem létezik. Amint a politikai élet etnicizálódik – és ez így van térségünkben legalább a múlt század óta –, a politikai kérdések/követelések a nemzeti vonalak mentén (is) fogalmazódnak meg. Romániában a jól ismert történelmi és politikai okok miatt e nemzeti törekvések ellentétesek. E törekvéseket mindkét fél számára megfelelô módon összehangolni nem biztos, hogy lehetséges, és ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy ritkán tapasztalható ilyen irányú szándék.

Stabilitás és instabilitás

Manapság igen divatos a térség, régió stb. stabilitásáról beszélni. Arra igen kevesen tesznek kísérletet, hogy megfogalmazzák, hogy mit értenek stabilitáson. Az elsô világháború után megalakult Népszövetség a stabilitás és a béke kérdését helyezte a középpontba. Mint tudjuk, a nemzeti kisebbségek jogainak rovására. A stabilitásnak primátusa volt a kisebbségi jogokkal szemben. Eszerint a béke egyenlô a stabilitással? A kelet-közép-európai volt kommunista államok stabilak voltak, az más kérdés, hogy milyen áron. A Népszövetség rendszere kevesebb mint 20 évet volt életben. Az államszocialista rendszer valamivel hosszabb ideig bírta. Számomra egyértelmûnek tûnik, hogy nem az elôbbiekben vázolt stabilitásra gondolt a vitaindító szerzôje. Megkerülhetetlenek az olyan kérdések, hogy lehet-e stabil a régió az országok stabilitása nélkül, illetve mi a stabilitás fokmérôje. Talán ezeket a kérdéseket kellene tisztázni, mielôtt a magyar-magyar csúcs hatását a stabilitásra elemezzük.

Szilágyi Zsolt a mellett érvel, hogy a magyar-magyar csúcs hozzájárul a térség stabilitásához. "A magyar-magyar csúcs sikeres mûködése tehát egyértelmûen a térség stabilitásának lenne garanciája, ennek elmaradása pedig feszültséget, instabilitást okozna régiónkban... A magyar-magyar csúcs folytatásának elmaradása pedig a feszültséggeneráló hatásán keresztül a régióban halmozódó feszültségeket gyarapítaná" (kiemelés az eredeti szövegben)³ – állítja a szerzô. Ezt Szilágyi Zsolt mint politikus állíthatja, viszont Szilágyi Zsolt mint elemzô óvatosabb kellene hogy legyen. Nézetem szerint a magyar–magyar csúcs és a térség stabilitása között nincs közvetlen összefüggés.

A magyar-magyar csúcs par excellence magyar kérdés. Magyar nemzeti alapon szervezôdött. Nem vettek részt benne a magyarországi más kisebbségek, akik a politikai nemzet definíciója alapján a magyar nemzethez tartoznak.⁴ Ezzel szemben a magyar-magyar csúcs az etnikai, a kulturális nemzet "csúcsa". Mivel Magyarország kormánya is részt vett a csúcson és aláírta a dokumentumot, a csúcs hivatalos dimenziót kapott.

A magyar-magyar csúcs implicite a magyar kulturális, etnikai nemzet egybetartozását nyilvánítja ki. A csúcs szervezôelve a magyarság összetartozása. Ezt természetesen rossz szemmel nézik azok az államok, amelyek a (saját) nemzetüket politikailag határozzák meg: azon egyének közössége, akik egy adott állam területén élnek (ezzel magában foglalva a területén elô nemzeti kisebbségeket is). Ez a kettôs meghatározás konfliktus- és instabilitásgerjesztô.

A csúcs igazi kérdése nem a dokumentumban szereplô szándék, hanem maga az esemény, illetve eseménysor. Míg a csúcs az összmagyar nemzet számára stabilizáló tényezô lehet,⁵ addig a szomszédos államok számára instabilitást gerjesztô tényezôként tételezôdik.

Ez egy pillanatilag sem kérdôjelezi meg a csúcs létjogosultságát, viszont megkérdôjelezi a vitaindító azon állítását, hogy a csúcs feltétlenül a stabilitás garanciája. Ha a magyar-magyar csúcs önmagában nem is okoz instabilitást, semmi okunk feltételezni, hogy a stabilitást segíti elô. A különbözô felek nyilatkozatai okozhatnak instabilitást, de ebbôl a szempontból a csúcs csak (az egyik) ürügy. Csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar-magyar csúcs és a stabilitás/instabilitás kérdése bonyolultabb, és semmi szükség sincs rá, hogy tudományos megközelítéssel próbáljuk bizonyítani a magyar-magyar csúcs stabilizáló hatását.

Integráció

A másik nagy közhely az euroatlanti integráció. Ki integrálódik, hová, mikor és hogyan? Magyarország (a magyar állam) tagja lett a NATO-nak, és belátható idôn belül tagja lesz az Európai Uniónak is. Románia (a román állam) nem integrálódik (ha egyáltalán integrálódik) egyszerre Magyarországgal. Az Európai Unió az államok uniója, nem a nemzeteké (mint ahogy az Egyesült Nemzetek Szervezete sem a nemzetek szervezete, hanem az államoké). Tehát arról van szó, hogy a kérdéses állam integrálódik vagy nem integrálódik.

Szilágyi Zsolt szerint a kisebbségi sorban élô magyarság problémája háromdimenziós integrációs kérdés:

– az Európába való integráció;

– a többségi közösségbe való integráció;

– az anyaországba, a magyar nemzetbe történô integráció.⁶

Vegyük sorra mindhármat. A szerzô elképzelése világos, viszont feltétlenül szükségesnek tartom a fogalmi pontosítást.

1. Az Európai Unióba (és nem Európába!) az államok integrálódnak. Egyének nem integrálódhatnak az Európai Unióba. Az egyének az Európai Unió valamelyik tagállamának állampolgáraivá válhatnak, amennyiben megszerzik az illetô állam állampolgárságát. A kisebbségi magyarok mint egyének nem integrálódhatnak az Európai Unióba. A kisebbségi magyarok mint csoport sem integrálódhatnak, mert az Európai Unió nem ilyen elven szervezôdött. Különbözô Európa Uniós fórumok tagjai lehetnek, de ez még nem integráció.

2. Ki integrálódik a többségi közösségbe? A kisebbségi magyarság vagy a kisebbségi egyén? Mit jelent az integráció ebben az esetben? Egy kis rosszindulattal a többségi közösségbe való integrálódást akár asszimilációnak is olvashatjuk. Nyilván nem ezt akarta a szerzô sugalmazni. Viszont továbbra is nyitott a kérdés. A romániai magyarok mint egyének integráltak a romániai társadalomba. Nézetem szerint az integráció (és/vagy szegregáció) a romániai magyar intézmények kérdése. Az a szakirodalomban nyitott kérdés, hogy az "integrált" vagy a "szegregált" intézmények biztosítják inkább a "békés egymás mellett élést". Kérdés, hogy akkor tekintjük integráltnak a romániai magyart, ha román egyetemre jár (még akkor is, ha magyar nyelven tanul), vagy akkor, ha az intézményesen különálló magyar egyetemre. A romániai magyar szervezetek vagy a romániai magyarság – amennyiben külön entitásként határozza meg magát – intézményesen kell hogy integrálódjanak az államba. Ez hosszú folyamat, különösképpen a jól ismert helyzetben.

3. Az anyaországba, a magyar nemzetbe történô integráció kérdése két külön részkérdésrôl szól. Az anyaországba való integráció a magyar államba történô integrációt jelent, ami az egyén számára a kivándorlást és a magyar állampolgárság megszerzését jelenti. A magyar nemzetbe történô integráció pedig felveti azt a kérdést, hogy vajon a kisebbségi magyarok nem integráns részei a magyar nemzetnek. A francia (jus soli) nemzetértelmezés szerint a kisebbségi magyarok ahhoz a nemzethez tartoznak, amely annak a nemzetnek az állama, amely területén élnek. A német (jus sanguini) nemzetfelfogás szerint viszont a magyar nemzethez.

"Az anyaországhoz való viszony és az összmagyar politikai integráció Trianon óta megoldatlan kérdés."⁷ Természetesen, mert megoldhatatlan. A nemzetállam eszméje: egy nemzet – egy állam. A térségben és talán legkevésbé Románia és Magyarország között nem lehetne úgy meghúzni egy olyan földrajzi határt, amely az etnikai határokat követné. Ugyanakkor, ahogy ebben a lapban egy korábbi írásomban már kifejtettem,⁸ nem létezik az az ideális állapot, amely mindkét fél számára véglegesen megfelelô megoldást eredményezne.

Kérdéseimmel csupán azt kívánom jelezni, hogy pontosabban meg kell határoznunk, hogy milyen integrációról beszélünk, és ugyanakkor az integráció alanyait is körbe kell írnunk.

A szerzô azon állításával teljes mértékben egyet lehet érteni, hogy az "utódállamok – sikeres vagy sikertelen – integrációs politikája döntôen befolyásolja az adott országban élô magyar nemzeti közösség és az anyaország integrációs stratégiáját is"⁹ (kiemelés az eredeti szövegben). Ez a kérdés még sok bonyodalmat fog okozni, fôleg, ha a kérdéseket nem gondoljuk végig.

A kettôs állampolgárság és a vízum kérdése

Az állampolgárság meghatározza, hogy kik tartoznak és kik nem tartoznak egyazon társadalomhoz/államhoz. Kinek milyen jogosultságai és kötelességei vannak. Az állampolgárság egyrészt elôfeltétel bizonyos politikai és szociális jogokhoz, másrészt az állampolgárság megszerzése feltételekhez kötött.¹⁰ A kettôs állampolgárság csupán egy marginális és ritka helyzet Európában,¹¹ habár úgy tûnik, hogy utóbbi idôben gyakoribb.¹² Valószínûtlen, hogy Magyarország kettôs állampolgárságot adhat a határon túli magyarságnak. A német példa is azt mutatja, hogy csak azok a németek kapják meg a német állampolgárságot, akik Németországban telepednek le. Azon német etnikumú egyének számára, akik nem vándorolnak be Németországba, a német állampolgárság csak lehetôségként létezik. Az állampolgárságnak csak a gyakorlatban vannak belsô korlátozásai bizonyos – az állam által diszkriminált – csoportok számára. Elméletben az állampolgárság egyetemes. Minden alkotmány az állampolgárok egyenlôségét jelenti ki tételesen. Az állampolgárság az egyenlôség elvén alapszik. Politikailag megoldhatatlan kérdés az állampolgársági jogok korlátozása. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk azt is, hogy az állampolgárság tartalma sokat változott az utóbbi évtizedekben. A politikai jogosultságokról lassan a szociális és gazdasági jogosultságokra helyezôdött a hangsúly. Csupán azért hangsúlyoztam ki ezt a részt, hogy bármilyen tetszetôs lenne is a kettôs állampolgárság, ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen. A napisajtóban sokat bírálták a kettôs állampolgárságról szóló elképzelést a határon túli magyarok számára, általában kihangsúlyozva az általa teremtôdô lehetetlen helyzeteket (ami igaz). Ezek az írások viszont nem a kérdés elemzését tûzték ki célul, hanem politikai ellenfeleik lejáratását. A megoldás keresése a kettôs állampolgárság kérdésének elvetésével kezdôdhet.

A vízumkönnyítés reálisabbnak tûnik, ebben a keretben inkább elképzelhetô valamilyen megnyugtató megoldás.

Román–magyar viszony és konfliktus

Szilágyi Zsolt fogalmazása szerint "a magyar külpolitika sokáig nem tudta feloldani azt a látszólagos konfliktust, amely az integráció és a határon túli magyarok érdekeinek az egyidejû megjelenítésében áll" (kiemelés tôlem).¹³ A konfliktus nem látszólagos, hanem tényleges. A mindenkori magyar kormányzat alkotmányos kötelezettsége a határon túli magyarság problémáit felvállalni:

"A Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." (Alkotmány 6. § (3) bekezdés)

Majd a két magyar-magyar csúcs nyilatkozataiban:

"...szem elôtt tartva Magyarország és a határon túli magyar közösségek együttes érdekeit, azaz a magyar nemzet érdekeit..."¹⁴

"A határon túli magyarok különbözô államok polgárai, ugyanakkor a közös anyanyelv, kultúra, történelem és az összetartozás tudata alapján részei a magyar nemzetnek."¹⁵

Annak ellenére, hogy semmi kifogásolnivaló sincs ezekben a dokumentumokban, a konfliktus nem látszólagos, hanem tényleges. Máskülönben mi szükség lett volna a magyar alkotmány e bekezdésére, illetve a magyar-magyar csúcs létrejöttére?

A román–magyar viszonyhoz nincs sok hozzáfûznivalóm, ez egy szinte túltárgyalt téma, de annyit megjegyeznék, hogy a probléma gyökere megítélésem szerint mélyebb, mint a bizalmatlanság, ahogy a szerzô óvatlanul állítja. A román–magyar viszony elemzésénél több kérdést kellene pontosítani, mivel több viszonyt is érthetünk: a Románia és Magyarország közötti viszony; a romániai románok és romániai magyarok közötti viszony; a román pártok és az RMDSZ közötti viszony. Ezek mind más és más, a gyakorlatban viszont összefüggô kérdéseket vetnek fel.

A Szilágyi Zsolt által felvetett kérdéseket igen fontosnak tartom, és a szerzô bizonytalan következtetései is jelzik, hogy mennyire bonyolult és sokrétû a probléma. Ezek a kérdések még nagyon sokáig napirenden lesznek a mindennapi politikában, és semmilyen jel nem mutat rá, hogy ezek megnyugtatóan (az összes fél számára – ha már stabilitásról beszélünk) rendezôdjenek. Reflexiómban a keretet próbáltam egy kicsit tágítani és úgy felvetni néhány kérdést, hogy esetleg egy késôbbi fogalmi tisztázáshoz hozzájárulhassanak.

—————————————

¹ Szilágyi Zsolt: Külpolitika, határon túli magyarság és jószomszédság. Magyar Kisebbség 1998/3–4.

² "Magyarország és a határon túli magyarság" rendezvény, 1996. július 5.

³ Magyar Kisebbség 1998/3–4. 190.

⁴ Természetesen lehetne azzal érvelni, hogy a magyarországi nemzetiségek is képviselve vannak a mindenkori magyar kormány által, viszont a nemzetiségi önkormányzatok mint politikai szervezetek nem vettek részt benne.

⁵ Figyelembe kell vennünk a magyarországi konkurens nemzetmeghatározásokat is, amelyek belsô nézeteltérésekhez vezetnek, és ez hasonlóan igaz a kisebbségi csoportokon belüli nézeteltérésekre, de ezek legfeljebb belsô feszültségekhez és nem instabilitáshoz vezetnek.

⁶ Szilágyi Zsolt: i.m. 187.

⁷ Uo.

⁸ Kántor Zoltán: Gondolatok egy aktuálpolitikai kérdés kapcsán. Magyar Kisebbség 1998/2.

⁹Szilágyi Zsolt: i.m. 187.

¹⁰ Lásd részletként Rogers Brubaker: Citizenship and Nationhood in France and Germany. Harvard University Press, 1992; Bryan S. Turner (ed.): Citizenship and Social Theory. Sage Publications. London 1993.

¹¹ Dominique Schnapper: The European Debate on Citizenship. Daedalus Vol. 126, Nr. 3, Summer 1997. 202.

¹² Lásd a lengyelországi németek esetét: Piotr Wroblewski: Regional and National Bonds in the Opole District of Silesia: Gielczyn Fifty Years Later. Balint Balla & Anton Sterbling (eds.): Ethnicity, Nation, Culture: Central and East European Perspectives. Kramer, Hamburg 1998.

¹³ Szilágyi Zsolt: i.m. 186.

¹⁴ A "Magyarország és a határon túli magyarság" rendezvény közös nyilatkozata, 1996. július 5.

¹⁵ "Magyarország és a határon túli magyarság – 1999" konferencia nyilatkozata, 1999. február 20.