Pataki Gábor Zsolt

Kis "magyar-magyar" geopolitika

Vélhetôen szerzôtársaim nagy része a vitaindító magyar-magyar viszonylatának két-, illetve háromdimenziós -- és ez eldöntendô! -- terében elemzik Szilágyi Zsoltnak a tényeket jól felsorakoztató és elemzô szándékkal megírt vitaindítóját. A magam részérôl a hatalmas témának inkább a bilaterális és a nemzetközi viszonyrendszerét elemezném.

Szilágyi Zsolt legelsô tézise tulajdonképpen evidencia, mivel a mindenkori magyar kormánynak állandó kihívást fog jelenteni a nemzetközi politika és a nemzetpolitika koordinálása. Egyébként ez más államok esetében is gondot jelent: még akkor is, ha nem találó a hasonlat Franciaországgal, ott is állandó belpolitikai viszályok alakulnak ki, amint egy nagyobb Európát érintô kérdés "nemzeti" produktumáról, lecsapódásáról van szó.

Nemzetközi politika és/vagy nemzetpolitika

Az 1998 nyarán hivatalba lépett magyar kormány újrafogalmazta a külpolitikai irányvonalakat, felhasználva a rendszerváltozás után össznemzeti konszenzussal elfogadott külpolitikai törekvések mindhárom fôirányát, nevezetesen az euroatlanti integrációt, a jószomszédi viszonyok kialakítását és a nemzetpolitikát. Nyilatkozatok születtek meg egymás után arra nézve, hogy különösen nagy figyelmet fordít azonban arra, hogy e célkitûzések között egyensúly jöjjön létre, és mindvégig szem elôtt tartja, hogy egyik célt se rendelje a másik alá vagy érvényesítse a másik kárára. Az idézett három fôtörekvés sikeres megvalósítása úgymond egymást feltételezi, és egymással szorosan összefügg. Ezen túlmenôen a polgári kormány már hivatalba lépésekor hangsúlyozta, hogy a határon túli magyarságra elôdeinél jobban odafigyel majd, és nagyobb figyelmet szentel problémáik tárgyalásos úton való rendezésének, bevonva a magyar közösségek legitim szervezeteit az érdemi munkába. Rendszerelméleti szempontból valóban gyors változások történtek, legelsôként az, hogy a határon túli magyarság konkrét problémáival foglalkozó HTMH a külügyi tárca közvetlen hatáskörébe került, és ezáltal jobban bevonták a napi formális és informális kapcsolattartásba, ill. az elemzô és döntés-elôkészítô munkába.

A magyar csúcs intézményének felállítása valóban régóta várat magára. Egyetértek Szilágyi Zsolt gondolatával, miszerint már 1990-ben körvonalazódott egy intézményesített állandó egyeztetô fórum szükségessége, mert a meglévô politikai keretek nem voltak sem kielégítôek, sem teljességgel legitimek: a magyar állami vezetôk sok esetben mintegy "suba alatt" találkoztak a határon túli magyar közösségek képviselôivel, és a legtöbb konzultáció jellege sokkal inkább informális és ad hoc jellegû volt, mintsem profi módon szervezett és állandó jellegû.

Mindazonáltal az 1996 júliusában nehezen "kivajúdott" magyar-magyar csúcs jóval többet jelentett a magyar kül- és nemzetpolitikában, mint amennyire azt most utólag értékeljük. Létrejöttében nagy szerepük volt az akkori ellenzéki pártoknak, és ezért végül is nagy politikai támogatottságával mérföldkövet jelentett a magyar nemzetpolitikában. Elôször mondatott ki és foglaltatott dokumentumba a magyar kisebbségi közösségek, illetve Magyarország közötti kapcsolattartásra vonatkozó záródokumentuma, amely alapelvekként rögzítette, hogy (i) a magyar kormány kész támogatni az autonómiatörekvéseket; (ii) a magyar kisebbségi közösségek részt vehetnek az ôket érintô jogi, törvényhozásra vonatkozó és külpolitikai döntések meghozatalában; és (iii) a magyar kisebbségi közösségeket nemzetközi jogalanyként tekintik. Ez utóbbi kitétel már akkor is polémiák tárgyát képezte, mivel ez egy összetett nemzetközi jogi kérdés, amit nem lehet záródokumentumokban eldönteni.

Szilágyi Zsolt szerint az nem egyszerûen magyar ügy, hogy a "mindenkori magyar kormány megtalálja-e azt a módot és politikai diskurzust, amellyel az integrációs érdeket és a nemzetpolitikai érdeket egy idôben képviselni tudja", hanem az egész közép- és kelet-európai régió stabilitását befolyásoló kérdés. Valóban így van, hiszen a magyar diplomácia mindvégig abból indult ki, hogy az eredményes euroatlanti politikának alapfeltétele a régió stabilitása, és ez pozitívan hat(hat) a határon túli magyarság helyzetének rendezésére. A szomszéd országokkal megkötött alapszerzôdések és más megállapodások betartása, a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartása pedig elômozdít(hat)ja mind a regionális stabilitást és együttmûködést, mind pedig az európai integráció folyamatába történô sikeres bekapcsolódást.

Ezzel teljesen összefügg a vitaindító következô gondolata, mely definiálni próbálja a Kárpát-medencében élô magyar kisebbségek problematikáját, és erre egy háromdimenziós integráció modelljét állítja fel. A megállapításokkal elsô közelítésre nincs is baj, viszont kérdéses, hogy az Európába történô integráció külön dimenzióként jeleníthetô meg vagy sem. Ha jól értelmezem, éppen ez a dilemma vezet polémiához: többen csak két dimenzióban -- a többségi nemzetbe, ill. a magyar nemzetbe való integrációban -- gondolkodnak, a szerzô pedig expressis verbis a harmadikat is felveti. Az nyilvánvaló, hogy Magyarországnak az euroatlanti intézményrendszerbe való integráltsági foka döntôen befolyásolja a kisebbségi magyarok sorsának alakulását, viszont az megkérdôjelezhetô, hogy a magyar közösségek külön szubjektumként -- nemzetközi jogalanyisággal vagy anélkül -- és aktívan részt tudnának venni az integrációs folyamatokban. És ez nyilván nem miattuk van így, nem az ô hibájuk.

Mivel az euroatlanti integráció folyamata általában egy kétszereplôs geopolitikai "játszma", melyben egyrészt a csatlakozási célobjektum (EU, NATO) vesz részt mint közösség, másrészt az integrációt megvalósítani kívánó államok (Románia, Szlovákia stb.). Ezért még ha oly nehezünkre esik is kijelenteni, nem szabad elfelejteni, hogy az integrációban a magyar közösségek legfeljebb katalizátor szerepet játszhatnak. Ha viszont a többségi nemzeteknek a magyar nemzetrôl (és implicite a magyar kisebbségekrôl) alkotott geopolitikai reprezentációit is figyelembe vesszük, akkor ahhoz a negatív szemlélethez is eljuthatunk, miszerint a magyar kisebbségek mint geopolitikai szereplôk egyértelmûen gátat szabnak a többségi nemzet törekvéseinek -- nevezetesen "elképesztôen" erôs eurolobbyjuknak és "nemzeti érdekekkel szembenálló" törekvéseiknek köszönhetôen.

1. ábra: "Integrációs" dimenziók?

Ha viszont egy a magyar nemzet szempontjából pozitív szemléletet veszünk számításba, megelôlegezvén, hogy a magyar csúcs intézményesített formája végül is létrejön és hatékonyan kezd el mûködni, akkor a magyar nemzeti közösségek opciói közvetlenül is kifejezôdnek, mégpedig a magyar államon keresztül. Ugyanis a kormány felelôsségét növeli azon kinyilatkoztatott evidencia, hogy a magyar állam és a nemzet határa nem esik egybe: ergo a nemzetet képviselni hivatott államhatalom a megfogalmazója és továbbítója a nemzet egészét érintô kérdéseknek. A nemzet egészét érintô döntések meghozatalakor a mindenkori magyar kormánynak figyelnie kell a határon túli magyar közösségek szavára, véleményére és sajátos érdekeire. És ahogyan azt már több felelôs politikus is hangsúlyozta, valóban csak az a magyar külpolitika lehet hiteles, amely az össznemzeti és az állami érdeket képes együtt szolgálni.

Azonban még ez sem jelenti azt, hogy önálló szubjektumként fogják kezelni a magyar közösségeket. Ezért én inkább a három dimenzió helyett két fôiránnyal ábrázolnám a Szilágyi Zsolt által felvázolt modellt: a magyar nemzet irányába történô integráció és a többségi nemzettel való viszony. Ehhez hozzátéve a többségi nemzet és Magyarország közötti viszonyt, máris egy újabb, harmadik dimenziót kapunk (lásd 1. ábra). Ez utóbbi számbavétele nélkül nagyon nehéz bármilyen integrációs folyamatról, de egyáltalán kisebbségi problémamegoldásról beszélni.

Ugyanakkor az integrációs politika a nemzeti érdekeket kifejezô és határozottan képviselô politika kell hogy legyen. Igen aktuális példa Magyarországnak a NATO-hoz való csatlakozása: ez mindenképpen összmagyar érdekeket szolgál, és nem csak a jaltai világrend végleges felszámolása miatt, hanem mert a magyarságnak nagy része felé terjedt ki ezáltal a világ legerôsebb biztonsági rendszerének a védôhálója. Hagyományos fôküldetésein túlmenôen -- mivel a most formálódó új európai biztonsági architektúrában fokozatosan a konfliktusmegelôzés veszi át a kulcsszerepet -- a magyarság a NATO-tagság tudatában könnyebben tudja kezelni az új típusú biztonsági kockázatokat is. A NATO bôvítésére úgy kell tekinteni, mint a biztonság és a stabilitás zónájának keleti irányú kiterjesztésére. Európa stabil részeként Magyarországgal fokozódnak majd a gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem, és még vonzóbbá válhat a külföldi tôkebefektetések számára. A NATO nem szupranacionális, hanem kormányközi szervezet, és konszenzusos döntéshozatali mechanizmusa révén még a látszatát is elkerüli annak, hogy a NATO-tagság sértené Magyarország nehezen visszaszerzett szuverenitását: a csatlakozás nem jelenti a magyar össznemzeti érdekek korlátozását, sôt az érdekek hatékonyabb képviseletére és érvényesítésére teremt majd lehetôséget.

Magyarországnak ugyanakkor alapvetô érdeke, hogy a szomszédos országok továbbra is fenntartsák euroatlanti elkötelezettségüket, sôt lehetôleg tovább erôsítsék azt. A magyar szomszédságpolitikának a NATO-csatlakozás után is abból kell kiindulnia, hogy "nyitva kell hagyni a kaput" az új jelentkezô országok elôtt. Viszont ahhoz, hogy bárki is csatlakozhasson a szövetséghez, a jelentkezô meg kell hogy feleljen bizonyos feltételeknek: demokratikus politikai intézményrendszer, mûködô piacgazdaság, a környezô országokkal fenntartott jószomszédi viszony, a fegyveres erôk feletti civil kontroll, illetve az interoperabilitás. Még Magyarország esetében is, a fegyveres erôk korszerûsítéséért és az interoperabilitás megfelelô szintjének eléréséért nagyon sokat kell tenni: a védelmi kiadásoknak a GDP mintegy 1,81%-ára kell emelkedniük 2001-re (évi 8--10% növekedés). Annak is tudatában van mindenki, hogy Magyarország csatlakozása katonai szempontból nem növeli jelentôs mértékben a szövetség közös erejét. Ugyanakkor a szövetségesek odafigyelnek a magyar véleményre és tapasztalatokra (a magyar történelem, kapcsolatrendszer, geopolitikai és geostratégiai helyzet folytán felhalmozódott "tapasztalatok"), és érdemi hozzájárulást várnak a szövetség napirendjén szereplô fontos kérdések megvitatásához. Ezért is gondolom azt, hogy a csatlakozási folyamat várható eredménye magyar-magyar viszonylatban nagyon fontos és pozitív kisugárzású. Várhatóan a magyar NATO-tagság kimondottan jó hatással lesz a romániai -- illetve szlovákiai, kárpátaljai -- magyarság önképére, vagyis arra a geopolitikai képzetre, mellyel jelenleg rendelkezik: önbecsülése növekszik és bizonyos magabiztosság is elôbb-utóbb jelentkezni fog. Ezzel párhuzamosan nem kizárt, hogy egyes szomszédos államokban érzékelhetôen magyarellenes vonásokat is tartalmazó kampány indulhat be, melynek pszichológiai háttere vélhetôen a NATO-csatlakozásból való kimaradás miatti csalódottság lehetne.

A magyar nemzeten belüli különbözô geopolitikai helyzetek

A magyar kisebbségek minden Magyarországgal határos országban jelen vannak, és mivel többségük rendkívül erôs nemzeti, nyelvi és kulturális identitással rendelkezik, elmondható, hogy valós nemzeti közösségeket alkotnak a szomszédos államok területén. Erôs nemzeti identitásukat, valamint az euro-balkáni térségben utóbb lezajlott eseményeket figyelembe véve, látható, hogy a nemzetiségi problémák jelentik a legnagyobb terhet ezen országok nemzetközi kapcsolatrendszerében. Így a magyar nemzeti közösségek problematikája a Közép-Európában folyó geopolitikai viták különleges esetét jelentik, mivel a sajátosan erôs identitástudattal rendelkezô magyarok revendikatív -- de békés -- politikai akciókat folytatnak abban az államban, amelyben élnek.

A mindenkori magyar kormányok számára igen nehéz e kettôs feladat, nevezetesen az európai integráció és egy aktív nemzetpolitika jó összehangolása. Ugyanis a nemzeti kisebbség és az állam közötti konfliktus, ill. a nemzeti kisebbségek problémái jelenleg regionális destabilizációs tényezôként jelentkeznek (lásd szomszédos államok), melyek ha nincsenek kellôképpen kezelve, nagyon könnyen veszélybe sodorhatják a régió viszonylagos biztonságát: Bosznia és Koszovó példája erre utal. A nemzeti kisebbségek státusának kérdése mindenképpen az egyik legérdekesebb téma Közép- és Kelet-Európa biztonsága szempontjából. Ez a térség már régóta hordozza magában az etnikai feszültségeket, és a kommunista rendszer összeomlása után a nacionalista erôk felszínre kerültek. A Berlini Fal leomlása után nagyszámú, addig elfojtott nacionalizmus tört fel, és a viták középpontjába három geopolitikai elem került: a nemzet, a nemzet szállásterülete és az állam.

A magyar nemzeti közösségek problémája a Közép-Európában folyó viták különleges esetét jelenti: a Kárpát-medencében manapság -- még a hivatalos nemzeti statisztikák szerint is -- 13,4 millió magyar él, melybôl legkevesebb 2,8 millió (21,4%) a mai Magyarországgal határos országok területén, ezen belül is a legtöbben Románia Kárpátokon inneni területén (Erdély, Bánság és Partium). A következô táblázatban számszerûsítettem a szomszédos országokban élô magyarság lélekszámát nagyság szerinti sorrendben:

A szomszédos országokban élô magyar kisebbségek megoszlása

Forrás: hivatalos népszámlálási adatok.

A számok tükrében azt találjuk, hogy Európában egyedül a kisebbségben lévô oroszok száma haladja meg a határon túli magyarok lélekszámát. Ebben a geopolitikai térségben tehát a magyar kisebbségek státusa elsôrendû geopolitikai tét, úgy Magyarország, mint a szomszédos államok számára. Sôt nagyobb léptékbôl nézve, egész Európa számára. Mindezek ellenére, a magyar kisebbségek és a többségi állam között meglévô konfliktus, a kisebb provokációktól eltekintve, nem tekinthetô nyílt konfliktusnak: ezek a kisebbségek folytonos és tudatos harcot vívnak ugyan megmaradásukért, de csakis politikai és kulturális téren, lévén hogy egyedüli "fegyverük" a politikai képviselet (mely 1989 elôtt nem volt lehetséges) és a kulturális szolidaritás.

A magyar nemzeti közösségek kérdésköre igen bonyolult annak nemzetközi aspektusai miatt is. Ezen kisebbségi magyar nemzettestek sorsa és helyzete mindig is az illetô állam és Magyarország közötti kapcsolatnak volt a függvénye. A magyar kisebbségek és Magyarország közötti kapcsolatrendszer egésze nagyon érzékeny problémaként van jelen a románok, szlovákok és szerbek reprezentációjában (lásd 2. ábra). Kezdetben magát a kapcsolatfelvételt is valamiféle "magyar irredentizmus" újjászületéseként interpretálták, és ez a helyzet sokszor teljesen abszurd megnyilvánulásokhoz vezetett; a szomszédos államok magyarokkal szembeni ellenérzései fôleg abból eredeztethetôk, hogy az ott élô magyar kisebbség szállásterülete egybeesik régi magyar területekkel. A szomszédos államok geopolitikai képzetében még 1999-ben is létezik egy olyan félelemérzet, miszerint ezen területek sorsa nincs véglegesen rendezve (Erdély, Felvidék, Vajdaság stb.), és hogy egy szép napon a magyar állam majd újra elôáll bizonyos területi követeléssel -- az ott élô magyarság érdekeire hivatkozva.

2. ábra: Többségi nemzet - magyar nemzet síkpárok

Tehát az ily módon való érzés és gondolkodás a XX. század végére sem szûnt meg: bizonyos mértékben még mindig érezhetô a biztonságérzet hiánya és vélt magyar igényektôl való félelem, mely ideig-óráig a környezô államok biztonságpolitikájának szerves részévé is vált. A magyar állam még a kommunista érában akár naponta is deklarálhatta (Kádár, Grósz stb.), hogy semmilyen követelése nincs a szomszédos államokkal szemben, ezt ôk -- ellentétben a magyar féllel -- sosem vették komolyan.

Nyilván 1989 után a probléma egészen másképp vetôdött fel, mivel a már szabadon szervezôdô kisebbségi magyar szervezetek (RMDSZ, Együttélés, VMSZ, KMKSZ stb.) kezdettôl fogva nagy hangsúlyt fektettek az összmagyarsággal fenntartott intézményes kapcsolatok kiépülésére, valamint az egyetemes magyar szellemi közösségbe való integrációra. Ennek szerves része a nemzetközi dokumentumokban is hangoztatott határok szabad átjárhatósága, valamint a határokon átnyúló kulturális, gazdasági stb. együttmûködés. A romániai, szlovákiai, szerbiai magyar közösségek 1990 óta saját, többé-kevésbé jól mûködô struktúrával rendelkeznek, és ezeknek segítségével képesek voltak saját nemzetközi kapcsolatokat fenntartani. A kisebbségi szervezetek egy idôben sokkal hatékonyabban képviseltették magukat fontos nemzetközi fórumokon (Európa Tanács, Európai Parlament, FUEV stb.), mint amit a szûkös anyagi és humán erôforrás-ellátottságuk megengedett nekik. Sôt külön szerepet kap a pártközi együttmûködés is (lásd EDU- és EUCD-, ill. LI-tagság stb.). Ezzel teljesen új helyzet adódott a magyar kisebbségek történetében, ugyanis 1990-tôl kezdôdôen közvetlen és azonnali módon tudták nemzetközi szinten bemutatni az ellenük alkalmazott elnyomó állami politika gyakorlatát.

A magyar közösségek különbözô geopolitikai szituációi attól függnek leginkább, hogy melyik államban élnek: általános helyzetük minden esetben függ a "fogadó állam" kisebbségi politikájától. A magyarok súlyának csökkenése két fô objektív jelenséggel magyarázható: az összmagyarságra számított gyenge demográfiai növekedési ütem, valamint a határon túli magyarok ellenében alkalmazott többé-kevésbé hatásos asszimilációs politikák. A más etnikumokhoz viszonyított mérsékelt demográfiai csökkenés is két tényezôre vezethetô vissza: elsôsorban a magyarság körében oly jellemzô, viszonylag kis születési arány, melyet a demográfusok már a XVIII. század óta kimutattak. Másodsorban a határon túli magyarok emigrációs rátája magasabb, mint a többségi nemzeteké (románok, szlovákok, ukránok stb.). Magyarország Ausztriával, Olaszországgal és Németországgal egyike azon európai országoknak, melyeknek évrôl évre fogy a népességük, és ez a negatív demográfiai dinamika minden bizonnyal kihat a határontúliakra is. Magyarország természetes népszaporulata már 1985 óta folyamatosan negatív szám (évente -0,2% 1985 és 1990 között, illetve 1991-ben -0,1%). Ugyanakkor a negatív természetes népszaporulatot szinte kiegyenlíti a pozitív migrációs egyenleg. Ez utóbbi a bevándorlás eredményeképpen pozitív, és általában Magyarország jobb gazdasági helyzetének és politikai stabilitásának tudható be. Fordított a helyzet a magyar kisebbségi közösségek esetében, ahol a természetes szaporulat pozitív ugyan, de a migrációs mérlegük negatív, azaz még mindig többen emigrálnak, mint amennyien hazatérnek (fôleg ami a Vajdaságot illeti). A határon túli magyar kisebbségek ezek szerint úgy is felfoghatók, mint Magyarország demográfiai tartalékbázisa, viszont ez relatív új jelenség, és semmiképpen sem nyújt pozitív képet a magyar kisebbségek túlélése szempontjából.

A másik tényezô, a szomszédos államok asszimilációs politikáinak hosszú távú hatása napjainkig érzékelhetô és kimutatható a magyar kisebbségeken. Mindmáig jól láthatók az etnikai összetétel megváltoztatására tett kísérletek eredményei, ugyanakkor a szomszédos államok új technikákat is bevetettek: többségi etnikumhoz tartozó személyeket telepítenek be újonnan létrehozott militarizált övezetek, valamint iparosítás leple alatt (Székelyföld, Vajdaság), vagy menekülteket telepítenek be tartósan a vegyes lakosságú körzetekbe (krajinai szerb menekültek a Vajdaságban). A magyarság aránya leginkább azokon a területeken csökken, amelyeknek a múltban is erôszakosan változtatták meg az etnikai összetételét (Dél-Szlovákia, Baranya, Kelet-Szlavónia stb.).

Ugyanakkor a magyar kisebbségek ellenállása is fokozódott a legújabb geopolitikai változások nyomán, így például a szlovákiai magyar pártok hevesen tiltakoztak az új szlovák alkotmány elfogadásakor. Ugyanígy tartózkodtak a Meèiar-kormány harmadszori hatalomra kerülésekor is, mert a kormányprogram semmilyen lényegi elemet nem tartalmazott az oktatási és mûvelôdési önállóság terén. A magyar koalíció visszautasította azt a törvénytervezetet, mely nem garantálta a kisebbségek jogait még az 1968-as csehszlovák alkotmánytörvény szintjén sem, de a pozsonyi parlament elfogadta azt. Sôt a szlovák nacionalista pártoknak sikerült elérniük, hogy a tervezetben szereplô "Mi, a Szlovák Köztársaság állampolgárai" megfogalmazás helyett végül is "Mi, a szlovák nemzet" formulát fogadták el. Ebben a jelenségben a magyar koalíció a szlovákok nemzeti exkluzivitásra való törekvése megfogalmazását látta. Ugyanígy, a román alkotmány is "szûken" definiálja a nemzeti kisebbségek státusát. Kimondja például, hogy "Románia a román nemzet állama", és figyelembe véve, hogy a közép- és kelet-európai államok a nemzetet etnikai alapon értelmezik, ezt az ünnepélyes kijelentést könnyedén negatív diszkriminációként lehet interpretálni. Sôt a negyedik cikkely szerint "az állam a román nép egységére épül", mely egységet még súlyosbít egy állam iránti feltétlen lojalitást megfogalmazó kitétel, miszerint az állam iránti hûség szent (50. cikkely 1. §). A romániai magyarok így figyelmeztetve vannak, hogy csakis annak az államnak az irányában lehetnek lojálisak, melynek polgárai, és semmilyen más külsô identifikációs pólushoz (anyanemzet) nem kötôdhetnek, még akkor sem, ha ezt amúgy az alkotmány 6. cikkelye lehetôvé tenné (nemzeti kisebbségek önidentitáshoz való joga). Legalábbis jogi értelemben nem.

A magyar kisebbségek közös jellemzôje: az autonómiatörekvés

A magyar kisebbségek helyzete és problémái országonként, sôt még azon belül régiónként is változik. Azonban sok közös vonás észlelhetô érvelésrendszerükben, valamint az illetô többségi nemzet (állam) felé megfogalmazott követeléseikben. Közös vonás az is, hogy elutasítják az elszakadás (szecesszió) gondolatát, ugyanakkor autonómia létrehozására törekednek. Ez tulajdonképpen a legérzékenyebb kérdés a nemzetállam és a nemzeti kisebbségek viszonyában.

A kisebbségi magyar szervezeteket illetôen, egészen 1993--94-ig a legtöbb problémát okozó kérdés az volt, hogy milyen formában és struktúrában képzelik el az autonómiát. A határon túli magyar képviselôk nagy többsége egyetértett ugyan abban, hogy létre kell hozni az autonómiát, viszont heves viták folytak a különbözô autonómiaformák megvalósíthatóságáról és a revendikációk idôbeli és térbeli ütemezésérôl. Konkrétan pedig az autonómia formájáról, típusáról és mûködési elveirôl vitáztak, és éppen az autonómiához való hozzáállásuk és az azzal kapcsolatos elképzeléseik mentén húzódott a nem-ideológiai törésvonal a magyar kisebbségi mozgalmakon belüli csoportosulások és platformok között. Már csak azért is, mert kezdetben nem is igazán voltak tisztában az autonómia elvi és mûködési feltételeivel, másrészt mert nincs egy egységes, mindenki által elfogadott autonómiadefiníció. És ha az autonómiát tévesen határozzuk meg, akkor annak veszélyes következményei lehetnek, például az, hogy mind a többségi nemzet, mind az anyanemzet elveti annak létrehozását. Így az autonómia kérdése egy ideig szinte tabuvá vált, és az érintett két állam (sôt a nemzetközi közösség is) csak konfliktusforrást látott ebben a megoldásban.

A másik igazán fontos kérdés az, hogy a magyar kisebbségek autonómiastruktúrája nagyon eltérô geopolitikai szituációkra is alkalmazható kell legyen. A történelem során olyan alapvetô demográfiai változások következtek be, melyek folytán mára -- népességföldrajzi szempontból -- a magyar közösségek szállásterületei a következô három kategóriába sorolhatók:

1. azok a területek, ahol a magyarok tömbben élnek (50--95%-os többséget alkotnak): a Székelyföld, a Csallóköz, valamint a Bácska északi része;

2. azok a területek, ahol a magyarok számbeli kisebbségben élnek ugyan, de jelentôs mértékben befolyásolják a helyi közélet alakulását (30--50%): Vajdaság, Bánság, Partium, Közép-Erdély, Kelet-Szlovákia;

3. azok a területek, ahol a magyarok nagyon kis százalékban vannak jelen és szétszórtan -- szórványban -- élnek: Dél-Erdély, Felvidék, Horvátország, Burgenland.

Attól függôen, hogy e három kategória melyikében találhatók a magyarok, eltérô a mentalitásuk is, és adott esetben teljesen másképp fogják föl a helyileg adaptálható autonómiát. A tömbben élô magyar közösségek (Székelyföld, Észak-Bácska, Csallóköz) problémái lényegesen különböznek a lokálisan kisebbségben élô magyarok problémáitól (Vajdaság, Bánság, Közép-Erdély, Kelet-Szlovákia). A tömbmagyarság jobban pártolja az adminisztratív és területi autonómia gondolatát, míg a többiek megelégednének a kulturális autonómiával is. Ugyanakkor mindannyian egyetértenek abban, hogy identitásuk megôrzése érdekében az államnak elôbb-utóbb létre kell hozznia számukra valamilyen autonómia-rendszert.

Mivel a létezô magyar közösségek geopolitikai helyzete nagymértékben különbözik, ezért a legmegfelelôbb az lenne, ha a három kategóriára külön-külön kidolgoznának egy-egy jól adaptálható autonómiatípust, és ezeket integrálnák egy egységes ún. magyar autonómiamodellbe, mely tartalmazná mindhárom kategória elemeit és lokálisan bármikor alkalmazható lenne. Ennek megfelelôen, a magyar közösségek szakértôi már felvázoltak egy háromszintû autonómiamodellt, mely alkalmazható lehet a fentebb leírt kategóriákra. Ez a következôkre épül:

A személyi (kulturális) autonómiára az ún. perszonalizálható kérdésekben van szükség: a személyi autonómia esetében az illetô etnikai közösség saját rendszert mûködtet az oktatás, kultúra, hagyományôrzés, mûemlékvédelem stb. területén. A személyi elvû (kulturális) autonómiának nincs területi leképezése, vagyis nem rendelhetô hozzá egy adott, földrajzilag jól körülírható terület. Ily módon az adott országon belül bármely személy tagja lehet a kulturális autonómiának, attól függetlenül, hogy hol él -- ha azon bizonyos kulturális közösség tagjaként határozza meg saját magát. És mivel az autonómia ezen formája nem egy bizonyos területre vonatkozik, ezért nem is kérdôjelezi meg a központi hatalom ellenôrzési jogát az adott terület felett.

Ezzel ellentétben az autonómia helyi változata területi jellegû: a különleges státusú helyi (adminisztratív) autonómiával azok a helységek rendelkezhetnének, melyekben jelentôs számú nemzeti kisebbségek élnek, azzal a feltétellel, hogy a helyi lakosság referendum útján elfogadná ezt a különleges státust. Ez a helyi autonómia-rendszer nagyban hasonlít a Belgiumban már mûködô ún. communes à facilités-khez; ahol opcionálisan több nyelvet lehet használni a helyi adminisztrációban.

Végezetül a területi autonómia a lehetô legmagasabb szintje az autonómiának, melynek térképészetileg is jól leírható területe van. Ami azonban nem szükségképpen kompakt területet jelent, hiszen a területi autonómia úgy is felfogható, mint több helyi önkormányzat (autonómia) érdekvédelmi szövetsége. Ettôl függetlenül a területi autonómia egy, a nemzeti kisebbségek részére létrehozott politikai központként is értelmezhetô (etnikai autonómia). Politikai és területi autonómiát nagyon ritkán "ad" az állam akkor, ha a területén élô nemzeti kisebbségnek közvetlen (földrajzi) kapcsolata is van anyanemzetével. Szervesen integrálva, e három típusú autonómia térben és idôben alkalmazható lenne: ugyanazon a területen és ugyanarra a népességre adoptálva tudna mûködni.

A határon túli magyarság az autonómiatörekvései során (fôleg Szlovákia, Románia és Szerbia esetében) felhasználja mindazokat a nyugat-európai demokratikus rendszerekben már jól mûködô önrendelkezési és autonómiaformákat, melyek példát szolgáltathatnak a magyarok számára. Legyenek személyi vagy területi elvû autonómiák, ezeket általában követendô példákként mutatják be dokumentumaikban, utalva pl. Spanyolország és Itália, valamint Belgium regionális tagoltságára és a régiók sajátos autonómiájára. Sôt az RMDSZ és a VMDK saját autonómiakoncepciójában éppen ezeket a megoldásokat integrálja, minek az eredménye a fentebb vázolt háromszintû autonómia-rendszer.

A legtöbbet idézett és valóban klasszikus példa Dél-Tirol esete, mely különleges státussal rendelkezik az Olasz Köztársaságon belül. A német ajkú dél-tiroliak etnikai autonómiája egy jól meghatározott területre vonatkozik. A magyarok számára ez kiváló analógia, mivel a dél-tiroli német ajkú kisebbség ugyanakkor vált kisebbségivé, amikor a kárpát-medencei magyarság, és a terület is szinte ugyanolyan körülmények között, az elsô világháború után (1918--1920) került mostani "tulajdonosához". Másrészt pedig mostani státusa irigylésre méltónak tûnik a magyarok számára, mivel a dél-tiroliak saját autonómiával rendelkeznek, melyben a kompetenciák jól meghatározottak és a hatalmi jogkörök külön vannak választva (intézményi rendszer, pénzügyi autonómia, állami ellenôrzési rendszer stb.).

Erre a példára hivatkozva, a romániai, szlovákiai és szerbiai magyar közösségek autonómiakövetelése nemcsak elképzelhetônek és megvalósíthatónak, hanem hosszú távon elkerülhetetlennek is tûnik. A magyarok történelmi-kulturális sajátosságait, valamint erôs identitástudatukat a románok, szlovákok és szerbek nem hagyhatják sokáig figyelmen kívül. Másrészt valószínû, hogy nekik is jobban megérné egy olyan közösséget szervesen integrálni, mely nem akar sem asszimilálódni, sem elszakadni, viszont sokban hozzájárulhat az ország fejlôdéséhez és pozitív nemzetközi megítéléséhez.

A magyar kisebbségek problémájának
békés úton való rendezése

Ha feltételezzük, hogy a nemzeti kisebbségek megléte egy állam területén nemkívánatos geopolitikai helyzetet eredményez, úgy elfogadhatjuk, hogy minden ilyen típusú problémával szembesülô állam megpróbálja csökkenteni a heterogenitásindexét (kisebbségi lakosok és teljes lakosság viszonyszáma), különbözô módszereket alkalmazva. Ez egy igen szomorú megállapítás, de a történelem folyamán már számtalanszor bizonyította valóságtartalmát. Összegezve a magyar kisebbségek problematikája békés úton való rendezésének módozatait, nagyjából a következô szcenáriókhoz jutunk:

1. A magyar kisebbségek tömeges kivándorlása Magyarországra -- amit az anyaország nem támogat, viszont egyes szomszédjain belüli geopolitikai szereplôk egyenesen kívánatos célként fogalmaznak meg. A tôlünk nem távoli Balkán és a volt Jugoszlávia esetében éppen ez a megoldás látszik körvonalazódni (bulgáriai törökök, krajinai szerbek, vajdasági magyarok, koszovói albánok). Egyes geopolitikai képzetekben ez nagyon radikális, de az egyetlen kézenfekvô megoldás, melynek a logikája a következô: az állam nem biztosít jó körülményeket a kisebbségek számára, avégett (is), hogy ezáltal közvetve távozásra bírja ôket. Pesszimista szcenárió, de teljesen elképzelhetô, ahhoz hasonlóan, ami a '80-as évek Romániájában történt. Egyébként ebbôl közvetlen hátránya Magyarországnak nem származik, mert általában magasan (és nem a magyar adófizetô pénzén) képzett és az esetek nagy többségében erôs magyar nemzeti identitással rendelkezô kisebbségiek vándorolnak be. Globálisan nézve azonban rendkívül hátrányos folyamat, mert a magyar nemzetpolitikával ellentétes irányú folyamatokat indukál.

2. Még ha a többségi államok egyes politikai szereplôi számára kívánatos is a magyar nemzetiségûek asszimilációja a "fogadó" többségi nemzetbe, ez nagyon kis valószínûséggel következhet be. Ugyanis éppen a legtöbb potenciális konfliktust magában hordozó területeken a legerôsebb a magyarok nemzeti identitása. Mindazonáltal bizonyos asszimiláció jelenleg is nyomon követhetô, de ez fôleg a vegyesen lakott területekre (vegyes házasságok nyomán) és a szórványterületekre (önkéntelen beolvadás) érvényes.

3. A magyar állampolgárság megadása kevéssé valószínû kisebbségi magyar tömegek esetében. Ezzel a többségi államok is szembehelyezkednek, viszont egyre több kisebbségi szereplô szorgalmazza, hivatalos vagy nem hivatalos nyilatkozatok formájában. A magyar kormány mindazonáltal tanulmányozhatja ezt a kérdést, mely nemzetközi jogi és gazdasági jellegû problémákat egyaránt felvet. A kis létszámú magyar közösségek esetében (Horvátország, Szlovénia, Ausztria) nem annyira gyakorlati, mint inkább elvi kérdések merülnek fel, míg Szlovákia, Románia, Szerbia és Ukrajna esetében összességében mintegy hárommillió személyrôl van szó. Ez a hatalmas tömeg nemcsak adózási, társadalombiztosítási, gazdasági stb., hanem pl. a katonai szolgálattal is kapcsolatos komoly problémákat indukál. Ezt tetézi, hogy az érintett államok politikai és gazdasági nehézségekkel küszködnek, és ezért nem kizárt, hogy egy szép napon azt hangoztatnák egyesek, hogy a magyar állampolgárok jólétének a biztosítása a magyar állam feladata. Képzeljük csak el azt az aberráns helyzetet, amikor tízmillió magyarországi lakos befizetett adójából kell biztosítani további több mint hárommillió magyar társadalom- és egészségügyi biztosítását, és mindezt úgy, hogy eközben nincs beleszólásuk a politikai és kulturális jogaik biztosításának kérdésébe.

4. A határmódosítás elképzelhetetlen mindegyik geopolitikai szereplô számára, mivel az megkérdôjelezhetné a II. világháború óta létezô status quót. Sôt politikai szinten ez a megoldási lehetôség -- még békés határmódosítás esetén is -- nem kívánatos az anyaországi magyar, illetve a kisebbségi magyar polgárok számára.

5. A regionalizáció (és esetlegesen föderális struktúrák létrehozása) talán a legjobb megoldás, ha a régiót hosszú távon és teljes kiterjedésében szemléljük -- makro-geopolitikai szempontból. Viszont a politikai szereplôk és a népesség egyik országban sincs felkészülve ilyen jellegû megoldásra. Holott a jövô Európai Uniója sok érdekes és megfontolandó példával tudna hozzájárulni ezen folyamathoz: az utóbbi évtizedek folyamán a régiók politikai és gazdasági jelentôsége megsokszorozódott.

6. Az adminisztratív decentralizáció (melynek végeredménye lehet egy de facto területi autonómia) elképzelhetô, de csakis akkor, ha már a politikai szereplôk maguk is meggyôzôdnek arról, hogy ez nem jelent területelcsatolást. Az angol devolution szó jól körülírja ezt a folyamatot, melynek eredményeképpen Franciaországon belül Korzika autonóm régióvá vált, illetve várhatóan ez a folyamat fog végbemenni Skócia és Wales esetében is az Egyesült Királyságon belül. Ez a szcenárió teljes mértékben elképzelhetô Szlovákia és Románia esetében is, de csak hosszú távon.

7. A személyi elvû kulturális autonómia is teljességgel megvalósítható, viszont jelenleg ezt a megoldást is erôteljesen ellenzik a többségi nemzetek bizonyos nacionalista szereplôi. Ehhez nagymértékben az is hozzájárul, hogy a kulturális autonómia hol rosszul, hol félreérthetôen van megfogalmazva, és a többségiek többet látnak benne, mint amit valójában jelent. Holott sok jel utal arra, hogy a többségi nemzeten belüli egy-egy szûk értelmiségi réteg már felfogta ennek a jelentôségét: a kulturális autonómia kevés engedmény révén hosszú távú biztosítékokat nyújt a kisebbségek centrifugális irányú mozgásai ellen. Ugyanis a perszonális autonómiának nincs területi alapja, leképezése, mivel az államon belüli térben bárhol elhelyezkedô lakosok egy bizonyos csoportjára vonatkozó jogokat testesíti meg.

Maradjunk azonban a jelennél, mert a fentebb vázolt szcenáriók csakis a demokratikus jogállam és bizonyosan minimális gazdasági jólét esetén mûködhetnek. Érdemes azonban megfigyelni, hogy még a legdemokratikusabb országokban is vannak területek feletti hatalmi rivalizációk: például Belgiumban két nemzet együttélésével kapcsolatos geopolitikai problémát látunk -- az 1993-ban létrejött föderális Belgium létjogosultságát bizonyos nacionalista erôk jelenleg megkérdôjelezik (Vlaamsblok). Vagy Spanyolországban, mely már húsz éve nagyszámú jogosítvánnyal rendelkezô autonóm közösségekbôl áll, legújabban a három legnagyobb "nemzetiség" -- a katalánok, baszkok és galíciaiak -- nemzetük függetlenségét kívánják megfogalmazni: az 1998 augusztusában kiadott Barcelonai Nyilatkozatban a spanyol államtól való nyílt elszakadást követelik. Eszerint még olyan régi államok esetében is, mint Franciaország vagy Spanyolország, el lehet jutni egy olyan geopolitikai képzethez, miszerint a területi autonómia elengedhetetlenül az elszakadás irányába mutat. Egy mondatban: "minél demokratikusabban jártunk el és minél több jogot adtunk meg, annál többet követeltek és egyre több merényletet követtek el (egy prefektus meggyilkolásáig, Korzika). Vagyis a demokratizálódás szükséges, de nem feltétlenül a jó megoldás". Ha a Magyarországgal szomszédos többségi nemzetek gondolkodásmódját öltjük magunkra, valószínûleg nem állunk messze ilyen és ehhez hasonló érvelésmódoktól!

Végezetül szeretném az olvasókat további gondolkodásra invitálni: a magyar-magyar csúcs valószínûleg hamarosan újjászületik és lehetôség lesz arra, hogy formális mederbe terelôdjön és mûködjön mindaz, aminek hiányát Szilágyi Zsolt jogos kritikával illette. Azonban hogyan valósul meg a magyar nemzeti kulturális integráció és mi várható az integrációs folyamatban megtorpanó szomszédos államokban élô magyarságot illetôen, amikor Magyarország már az Európai Unió tagja lesz? Hogyan képes az összmagyar intézmény ellátni azokat a feladatokat, melyek az integráció különbözô dimenzóiban szükségszerûek?