Vogel Sándor

Az euroatlanti integráció
és a román Közép-Európa-felfogás^*

A román külpolitika és a közép-európai kérdés

Románia külpolitikájában mindig jelentôs helyet foglalt el az ország földrajzi fekvése, geopolitikai adottságai, azaz valamely régióhoz, szubrégióhoz való tartozása. Az országot alkotó három történeti tartomány Romániát Európa három különbözô régiójához köti: Havasalföldet a Balkánhoz, Moldvát Kelet-Európához és Erdélyt Közép-Európához fûzik történelmi, vallási, kulturális és politikai hagyományai. Románia politikai vezetôrétege mindig tudatában volt e hármas kötôdésnek, ugyanakkor azonban attól is tartott, hogy a három tartományt elválasztó különbségek bizonyos történelmi-politikai körülmények között az ország integritását veszélyeztetik. Ezért hangsúlyozta állandó jelleggel történeti-nemzeti egységét, és ezért nyilvánította az országot több alkotmányában is egységes nemzetállammá. Az 1989 után bekövetkezett változások, a kétpólusú világrendszer megszûnése és az euroatlanti struktúrák keleti irányú kiterjedésének tendenciái arra kényszerítették Romániát, hogy új külpolitikai doktrínát dolgozzon ki, és hogy újra megfogalmazza helyét egy olyan Európában, ahol a régiók és a szubrégiók fogalmának mind nagyobb jelentôsége van.

Románia hosszas politikai elszigeteltsége az 1989 utáni fordulat után is éreztette hatását, ami abban nyilvánult meg, hogy 1992-ig az ország nem volt képes külpolitikájának stratégiai célkitûzéseit világosan megfogalmazni. A külpolitikai orientációt illetôen két irányzat alakult ki. Az egyik tagadta annak szükségességét, hogy Románia szorgalmazza az európai integrációs folyamatokba való bekapcsolódást. Abból indultak ki, hogy az egykori Besszarábia, azaz Moldávia visszaszerzésével és az így kialakult középhatalmi státussal az ország képes lesz stabilitását helyreállítani és fejlôdését biztosítani. A másik irányzat az Európához való fokozatos csatlakozás szükségességére helyezte a hangsúlyt, és abból indult ki, hogy a világméretû súlyponteltolódások következtében Románia új kihívások elôtt áll.¹ A két irányzat közül a második került elôtérbe, és Teodor Melescanu külügyminiszterségétôl kezdôdôen² Románia hozzá is fogott az új koncepció végrehajtásához. Ekkor fogalmazták meg Románia külpolitikájának alapvetô célkitûzéseit, fôbb pilléreit, amelyek a következôk:

1. Románia integrációja az euroatlanti struktúrákba, azaz a NATO- és az EU-tagság elérése,

2. jószomszédsági kapcsolatok kiépítése valamennyi szomszédos állammal,

3. olyan pragmatikus szubregionális kapcsolatok kiépítése, amelyek összhangban állnak Románia stratégiai opcióival, azaz a NATO-hoz, az EU-hoz és a NYEU-hoz való csatlakozásával.

Az 1996. évi novemberi választások után, amikor az addigi ellenzék került hatalomra, a román külpolitikában az eddigi stratégiai célok változatlanul hagyása mellett hangsúlyeltolódások következtek be:

– A NATO-ba és az EU-ba való integrálódás politikáját az új kormány sokkal egyértelmûbben és dinamikusabban képviseli, és egyedüli alternatívának tekinti. Diplomáciai offenzívát indított annak érdekében, hogy Románia az elsô körben csatlakozhasson a NATO-hoz.

– Lemondott a megelôzô kormány ama makacs követelésérôl, hogy Magyarországnak és Romániának csakis egy idôben kell felvételt nyernie a NATO-ba és az EU-ba. Elfogadta azt a nézetet, hogy a csatlakozási tárgyalásokon az egyes országok egyéni teljesítményét vegyék figyelembe.

– Hangsúlyozza Magyarországgal és más szomszédaival kialakított kapcsolatainak rendezettségét, állandóságát, és kijelentette, hogy Magyarországnak az euroatlanti integrációs szervezetekbe való korábbi felvétele és Románia esetleges kimaradása az elsô körbôl nem befolyásolhatja hátrányosan nyugati szomszédjához való viszonyát.

– Elhatárolta magát a román politikai életben megnyilvánuló irredenta, területi-revíziós törekvésektôl, és az Ukrajnával aláírt alapszerzôdésben elismerte keleti szomszédja területi integritását.

– Mind belpolitikai, mind nemzetközi-külpolitikai vonatkozásban rugalmasabb magatartást tanúsít a kisebbségi kérdésben. E szándékának tanújelét adta akkor, amikor koalíciós megállapodást kötött a romániai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetével, az RMDSZ-szel és bevonta a kormányba. Hasonló szándékra mutat az a tény is, hogy a román homogenizációs politika hagyományaival ellentétben hajlandó figyelmet fordítani a határain kívül élô, eddig magára hagyott román kisebbségekre, és ebben a relációban is alkalmazni kívánja az ET 1201-es ajánlását. A kisebbségek jogait azonban a román nemzetállamon belül kívánja biztosítani, és e ponton ragaszkodik a hagyományos koncepcióhoz. Állítása szerint újonnan érvényesülô kisebbségpolitikája nem konjunkturális jellegû, hanem tartós bel- és külpolitikai meggyôzôdés, valamint érdekek folyománya.

– Az új román kormány programjában szerepel az aláírt és ratifikált nemzetközi szerzôdések jóhiszemû alkalmazása, aminek hangsúlyozásával nemzetközi megbízhatóságát igyekszik nyomatékosítani.

– A Balkán Románia hagyományos kapcsolatainak egyik színtere. A jelenlegi helyzetben azonban úgy tûnik, hogy az új román kormány – bár aktivitását e területen fenn fogja tartani – arra törekszik, hogy Romániát Közép-Európa felé mozdítsa el. Ezt a célt szolgálja a Magyarországgal és Lengyelországgal létrehozandó stratégiai partnerség politikája, amelyet meghirdetett.

Miközben a Ion Iliescu elnök nevével fémjelzett periódusban a román kormány keveset tett annak érdekében, hogy a belpolitikai színtéren az eurokonformitás feltételeit megteremtse, az 1996. novemberi választások után hatalomra került kormánykoalíció programjában világosan elkötelezte magát olyan demokratikus európai értékek mellett, mint a decentralizáció, a szubszidiaritás, a valóságos helyi közigazgatási autonómia, a kisebbségi jogok biztosítása, a piacgazdaság. Mindezek a célkitûzések ellentétben állnak nemcsak a kommunista idôszak politikai szemléletével, hanem a korábbi korokból származó hagyományos balkáni fogantatású nacionalista, etatista államfelfogással is. A szélsôségesen nacionalista román politikai erôk ugyan jelentékenyek maradtak, mégis megállapítható, hogy olyan belpolitikai konstelláció alakult ki, amely bár alig rendelkezik elôzményekkel – kedvezô fejlôdés esetén megteremtheti az integrációs szándékok belpolitikai alapjait. A román politikai életben túlsúlyba jutott tendenciák törékenységük ellenére is egyértelmûen Európa és Közép-Európa felé mutatnak. Ezt jelzik a következô változások:

– Úgy tûnik, hogy megszûnik a balkáni havaselvi politikai elit kizárólagos uralma, amely az 1996. novemberi választásokig folyamatos volt a modern Románia történetében és meghatározta az ország politikai magatartását és diplomáciájának módszereit.

Egyes elemzôk szerint a jelenlegi kormánykoalíció legbátrabb tette az, hogy igyekszik szakítani a mindeddig uralkodó etnocentrikus, etatista, nacionalista politikai szemlélettel és a polgárok államának megteremtésére törekszik.

– Kialakulóban és erôsödôben van egy olyan – a 22, a Dilema és az Academia Catavencu sajtóorgánumok körül csoportosuló – román értelmiségi réteg, amely tudatos nemzetkritikát gyakorol és a szellemi élet, a mentalitás, valamint a nemzettudat europaizálására törekszik. Tevékenysége hatásának mélysége és eredményei egyelôre nem felmérhe-tôk.³

– A fent említett értelmiségi csoport a román diplomácia, az értelmiség és a média egyik legfontosabb feladatának Románia nemzetközi képe balkántalanítását tekinti. Véleménye szerint, bár a Ion Iliescu elnöksége idején elôre kidolgozott forgatókönyv szerint lezajlott erôszakos konfliktusok (Marosvásárhely, 1990, bukaresti bányászjárások) felmérhetetlen kárt okoztak az országnak, Románia mégsem azonosítható a megoldhatatlan etnikai konfliktusok, a törzsi jellegû intoleráns viszálykodás, a primitivizmus, a tekintélyuralom, a korrupció és az erôszak által jellemzett tömény balkanizmussal, és nem tartozik a volt jugoszláv köztársaságok és Albánia balkanikus csoportjához.⁴

– Románia új kormánya kisebbségpolitikájában igyekszik európai mércét alkalmazni, a kormányzó elit az ország polgárosodása és euroatlanti integrációja érdekében elsô ízben lépett koalícióra a magyar kisebbség érdekképviseleti szervezetével, ígéretet tett a kisebbségek jogait korlátozó törvények és rendelkezések kiiktatására és módosítására. A magyar kisebbség részvétele a hatalomban teljesen új és elôzménytelen Románia politikai életében.

Mindezek olyan tényezôk, amelyek lazíthatják Románia mentalitásbeli kötôdését a Balkánhoz, ahol az etnocentrikus államnemzet politikai gyakorlata jellemzô. Mindez egy olyan alkotmányjogi keretben történik, amely az állam karakterének meghatározásában jellegzetesen balkáni és a bolgár, szerb, görög, török alkotmányokhoz hasonló. Miként közismert, Románia alkotmányának 1. cikkelye Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá nyilvánítja, sôt azt is elôírja, hogy az 1. cikkely nem képezheti felülvizsgálás tárgyát, tehát az örök idôkre szól. Mindezek után feltehetjük a kérdést: Hová tartozik Románia: a Balkánhoz vagy Közép-Európához? Merre tart? Fogva tartja-e a Balkán, vagy sikerül betagolódnia az euroatlanti struktúrákba?

Van-e helye Romániának a közép-európai régióban?

Az érvrendszernek, amelyet Románia integrációs törekvéseiben felsorakoztat, fontos eleme az az állítás, hogy az ország Közép-Európához tartozik és annak szerves része. A magyar elemzônek ez kissé furcsán hangzik és meghökkentô, hiszen megszoktuk, hogy Romániát balkáni jellegû országnak tekintsük. Az állítás azonban korunk román politikusainak érvrendszerében csaknem állandó jelleggel megismétlôdik. Románia korábbi külügyminisztere, Teodor Melescanu egyik tanulmányában Románia helye és szerepe Közép-Európában címmel külön fejezetet szentel a kérdésnek.⁵ A volt román uralkodó, I. Mihály, aki igyekezett latba vetni befolyását Románia integrációs törekvéseinek elômozdítása érdekében, 1997. április 14-én Hollandiában mondott beszédében kijelentette: "Lengyelországot követôen területét, népességét és katonai erejét tekintve az én országom a második helyen áll Közép-Európában." Ugyanakkor megdöbbenésének adott hangot, hogy Közép-Európát, amelyet stabilnak tekintenek, megkülönböztetik a Balkántól, amelyet az európaiság ellentéteként, a zûrzavar szinonimájaként fognak fel.⁶ Az a tény, hogy Romániát a szakemberek és a politikusok egy része valóban a Balkánhoz tartozó államnak tekinti, nemcsak a román exuralkodóból, hanem a román politikai elit és fôként a román értelmiség soraiból valóban zavarodottságot és értetlenséget vált ki. A román politikusok és szakemberek úgy vélték, hogy az új helyzetben szükség van Románia Közép-Európához való tartozásának bizonyítására és e tételnek az integrációt célzó erôfeszítésekben érvként való felhasználására. A román külpolitikát Románia integrációs érdekeinek megfelelô Közép-Európa-felfogás kidolgozására a következô tények ösztönözték:

– Az 1945 és 1989 között a politikai szótárból eltûnt Közép-Európa-fogalom újjászületett, a közép-európai identitás feltámadt tetszhalott állapotából, és a térség államai e régióval azonosítják magukat. Ezt a tényt pedig a nyugati államok is elfogadják.

– Az euroatlanti szervezetek, a NATO és az EU kiterjedésének iránya valóban a közép-európai térség; a Balkán és Kelet-Európa államai (FÁK) vagy nem is nyilvánították ki integrációs szándékaikat, vagy belátható idôn belül nem válhatnak a NATO és az EU tagjaivá.

– Románia a továbbiakban is találkozik azzal az eléggé széles körben elterjedt nézettel, hogy a Balkánhoz tartozik, ez pedig akadályokat gördíthet integrációs szándékai elé, vagy legalábbis alkalmasságát illetôen kételyeket ébreszthet a nyugati partnerekben.

A román Közép-Európa-koncepciót Elena Zamfirescu dolgozta ki Közép-Európa szellemi feltérképezése címû könyvében, amely a tekintélyes hágai intézet, a Clingendael kiadásában jelent meg.⁷ Úgy véljük, hogy témánk szempontjából munkája bemutatásra és elemzésre érdemes. Mielôtt azonban érvrendszerének felrajzolásához és értelmezéséhez hozzákezdenénk, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a román szakirodalomban nincs a Közép-Európa-kérdés feldolgozásának olyan hagyománya, mint az egyértelmûen a térséghez tartozónak tekinthetô Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban. Az utóbbi háromban pedig, bár az 1945 és 1989 közötti idôszakban Közép-Európa fogalma a hivatalos politikai szótárból eltûnt, a történettudomány nem szûnt meg foglalkozni vele. Magyar vonatkozásban csak Bibó István, Ránki György, Berend T. Iván és Szûcs Jenô munkásságára kell gondolnunk. A történettudomány e tevékenysége a szovjet szándékok ellenére is hozzájárult a közép-európai tudat és identitás megôrzéséhez. Romániában a közép-európaiság nem volt sem a történettudomány, sem a politológia tárgya. Ezzel magyarázható, hogy Elena Zamfirescu nem tud román szakirodalomra támaszkodni és fôként a nemzetközi szakirodalomra épít. Könyvében a következô kérdésekre keresi a választ: Létezik-e valóban Közép-Európa, vagy csak a politikai képzelet szüleménye? Ha létezik, mekkora területre terjed ki? Ki illetékes határainak meghatározására és milyen alapokon? A hidegháború utáni határai megfelelnek-e a két világháború közötti határainak? Ha nem, miért nem? Vannak-e Közép-Európa fogalmának politikai következményei? Fô feladatának a hidegháború utáni Közép-Európa-fogalom meghatározását tekinti, és arra a következtetésre jut, hogy az elemzett térség nemcsak az elméletekben, hanem a politikai realitásokban is létezik. A Közép-Európa-fogalom legitimitása helyreállítását 1992-höz köti, amikor kiadták a Nyugat-Európai Unió Miniszteri Tanácsa és a közép-európai államok rendkívüli találkozójának nyilatkozatát. Véleménye szerint a fogalmat politikai tartalommal tölti meg az a tény, hogy a kétpólusú világrendszer megszûnése után egyrészt a közép-európai, másrészt a nyugati és a közép-európai államok között az együttmûködés különbözô formái jöttek létre, amelyek a következôk: a Közép-Európai Kezdeményezés, a Visegrádi Csoport, a Nyugat-Európai Unió együttmûködése kilenc közép-európai állammal, az úgynevezett Informális Közép-Európa (Németország, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia államfôinek rendszeres találkozói), az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterének periodikus találkozói tizenegy közép-európai állam külügyminiszterével és a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA). Kiemeli, hogy az amerikai külügyminisztérium hivatali munkájában megszüntette a Kelet-Európa-fogalom használatát, tekintettel arra, hogy az elnevezésnek, amely mesterségesen két részre osztotta Európát, nincs többé legitimitása, és hogy azt az elnevezést kell használni, amellyel a térség államai jelölik magukat. Igyekszik egy olyan Közép-Európa-képet felvázolni, amelybe Románia politikai kapcsolatrendszerével és integrációs opcióival együtt belefér, és szembeszáll minden olyan elképzeléssel, amely magában rejti Románia Közép-Európából való kiszorításának lehetôségét. A következôkben felvázoljuk Elena Zamfirescu felfogásának fontosabb tételeit, és néhány esetben hozzáfûzzük a magunk észrevételét.

– Elena Zamfirescu szerint Közép-Európa mint geopolitikai fogalom ennek a századnak a terméke, és 1918 után vált de facto realitássá, amikor az itt élô nemzetek láthatóvá váltak. A geopolitika modern értelmezése szerint ez valóban így is van. Rá kell mutatnunk azonban arra, hogy e régió kialakulása a középkor századaiba vezethetô vissza, és sajátos vonásokkal rendelkezô területként évszázadok óta létezik attól függetlenül, hogy miként rajzolódtak ki vagy át az itt húzódó államhatárok. Bibó István a kérdés elemzésében a 9–11. századig megy vissza. Az általa közép-európainak tekintett Németország zsákutcás fejlôdésének vizsgálatát a Német-Római Birodalom kialakulásával kezdi. A közép-európai kérdés gyökerét pedig a Habsburgok államalakulatában, az itteni történelmi államkeretek létében, majd összeomlásában keresi.⁸ Szûcs Jenô szerint az egykori római limes nyomvonala is benne maradt Európa morfológiai térképében, a "Nyugat" fogalmán belül már kezdettôl elkülönítve "Közép-Európa" csíráját.⁹ Józef A. Gierowski lengyel történész szerint a 17. században, tehát abban a korban, amikor az európai nemzetállami berendezkedés irányába történô fejlôdés döntô jellegû tendenciává vált, a történeti Közép-Európa a Baltikum, a Keleti-Alpok és a Balkán-félsziget közötti területen világosan felismerhetô. Nyugati határa Németországon, a keleti Lengyelországon húzódott keresztül.¹⁰ Ez a Közép-Európa már a 17–18. században az európai államrendszer szerves része volt. Kosáry Domokos szerint Európa minden politikai széttagoltság és konfliktus ellenére olyan államrendszert alkotott, "melynek sakkfigurái mind az adott játszma kombinációi szerint mozogtak".¹¹ Közép-Európa tehát sajátos vonásokkal rendelkezô területként mindig is átütött a politikai határokon, fel- és kettéosztásokon.

– A szerzô egyik legfontosabb törekvése az, hogy a Közép-Európa-fogalomnak minél tágabb földrajzi-történelmi-politikai kiterjedést adjon. Ezért szembefordul azzal a szerinte "szûk" értelmezéssel, hogy Közép-Európát a Cseh Köztársaság, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia, tehát a Visegrádi Négyek alkotják. Arra hajlik, hogy az amerikai és a brit külügyminisztérium álláspontját fogadja el, miszerint a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger, valamint Németország és a FÁK közötti területet tekintse Közép-Európának. Nézete alátámasztására felsorolja és ismerteti mindazon szakértôk álláspontját, akik a Central Europe, Mitteleuropa, l'Europe mediane egymást nem mindig fedô fogalmai szélesebb értelmezésének hívei. Fôképp Paul Robert Magócsi Kelet-Közép-Európa történelmi atlaszára hivatkozik,¹² amely szerint a szélesebb értelemben vett Közép-Európa egy északi, egy Alpok–Kárpátok és egy balkáni régióra oszlik. Ô maga annak a Teodor Melescanu említett tanulmányában is felbukkanó felosztásnak a híve, amely szerint Közép-Európa két szubrégióra, Észak-Közép-Európára és Dél-Közép-Európára tagolódik, a kettô választóvonala pedig a Duna.

– Külön fejezetet szentel a Balkán-félszigetnek, amelyet Közép-Európa déli övezetének tekint. Ennek északi határa a Duna, a Száva és a Kulpa folyók vonala. A Balkán északi határvonala tehát nem Románia északi, hanem déli határával esik egybe. Ennélfogva Románia nem a Balkán része. Annak a nézetének ad hangot, hogy a Balkánt nem kellene az európaiság antinómiájaként kezelni, és a stabil övezeteket a háborúba sodródottaktól elkülönítve kellene szemlélni. Az elemzések csak nyerhetnek pontosságban és árnyalatokban, ha a Balkánt Dél-Közép-Európa szinonimájaként, és nem végeláthatatlan betegségként értelmezik. Elena Zamfirescu természetszerûen sorolja Romániát egy olyan övezethez, amely esélyes az euroatlanti integrációra, ugyanakkor a Balkántól sem vágja el, hiszen a félszigetet Közép-Európa részének tekinti.

– Magyarországnak és Romániának együttesen szán különleges szerepet Közép-Európában, és speciális esetként kezeli ôket. Mindkét országot az észak-közép-európai szubrégiót és a Balkánt összekötô kapocsnak tekinti, és hangsúlyozza, hogy Közép-Európa tényleges központjában terülnek el. Geostratégiai jelentôségük folytán tehát a közép-európai stabilitás alapvetô tényezôi. E megállapításokat a magunk részérôl megerôsíthetjük. A magyar és a román külpolitikának elsô két cselekvési iránya azonos, és az alapszerzôdésben a két ország elkötelezte magát egymás integrációs törekvéseinek támogatása mellett. A román diplomácia – ha kis késéssel is – követte Magyarország integrációs lépéseit.¹³

– Elena Zamfirescu tagadja, hogy Románia kizárólag Erdély hozzátartozása révén tekinthetô közép-európai államnak és csakis ennek köszönheti közép-európaiságát. Véleménye szerint Románia valamennyi tartománya mindig is az Alpok–Kárpátok közép-európai szubrégióhoz tartozott. Paul Robert Magócsit idézi, aki szerint Közép-Európa durván azonos volt a Habsburg Birodalommal és a dunai fejedelemségekkel, azaz Havasalfölddel és Moldvával. Történeti érvekre is hivatkozik, miszerint a két fejedelemség, ellentétben a balkáni országokkal, nem feküdt az Oszmán Birodalom központi részén, és annak csupán peremterületét képezte. A magunk részérôl ehhez hozzáfûzhetjük, hogy Erdély három etnikuma közül kettôt, a magyarokat és a németeket hagyományaik egyértelmûen Közép-Európához kötik, kultúrájukban, vallásukban pedig a nyugati civilizáció részei. A 18. században pedig az erdélyi románságot is erôs nyugati hatás érte. A Habsburgok nyomására ekkor jött létre az úgynevezett vallási unió révén a román görög katolikus egyház, amely elismerte a pápa egyházfôségét. Ez az esemény tette lehetôvé az erdélyi román értelmiség számára a nyugati kultúra mélyebb megismerését és részben az abba való betagolódást is. A román kommunista rendszer éppen ezt a szálat akarta elszakítani, amikor a görög katolikus egyházat megszüntette és az ortodox egyházzal egyesítette. Hogy Erdély regionális különállása tény, azt az 1996. évi novemberi választások is bizonyítják. A jelenlegi kormánykoalíciót és Emil Constantinescu elnököt éppen az erdélyi választók juttatták hatalomra. Ha csupán egy pillantást vetünk Románia 1996. évi választási térképére, Erdély és a másik két tartomány politikai opcióinak különbözôsége szembeötlô. Az egyik román elemzô, Emil Hurezeanu minderre a következôkben talált magyarázatot: "A történelem másként adta fel a leckét Erdélyben és a Kárpátokon túli tartományokban: Míg Erdélyben a reformáció, a tolerancia, a felvilágosodás és a közép-európai típusú versengés hagyománya érvényesült, amelyet az erdélyi románság is magáévá tett, addig Románia egyéb területein olyan, a keleti kereszténységben gyökerezô viselkedésmód és politikai kultúra jutott kifejezésre, amelyre a passzív szemlélôdés és a kevésbé aktív társadalmi magatartáskódok jellemzôek." Hurezeanu megjegyzi, hogy nem a civilizációk közötti háborúk elméletének híve, és mindezt csupán tényként állapítja meg.¹⁴ Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy a 19. századtól kezdôdôen a Kárpátokon túli román tartományok szellemi elitjére a francia kultúra és eszmerendszer gyakorolta a legerôsebb befolyást. Ennek a hagyománynak az alapján lehet ma Románia a frankofon országok csoportjának tagja.

A huntingtoni vallási törésvonal-elmélet román bírálata

A szerzô tág teret szentel azon felfogás bírálatának, amely szerint a közép-európaiság gyökerei elsôsorban vallási-kulturális tényezôkben keresendôk és Közép-Európát olyan országok avagy területek, országrészek alkotják, ahol az uralkodó vallás a katolicizmus és a protestantizmus, az ortodox vallású országok és területek pedig nem tartoznak ide. Ennek kapcsán bonyolódik éles vitába Samuel P. Huntington Civilizációk háborúja?¹⁵ címû, nagy visszhangot kiváltott tanulmányának állításaival, a civilizációs törésvonalak ott kifejtett elméletével. Különösen az a Huntington által közölt térkép váltott ki román részrôl tiltakozást, amelyen a nyugati és a keleti kereszténységet, valamint az iszlámot elválasztó törésvonal Erdélyt kikanyarítva osztja ketté Európát és ezzel Romániát is. A kérdés aktualitását csak növeli a NATO júliusi madridi csúcstalálkozójának az a döntése, hogy az Amerikai Egyesült Államok szándékai szerint az elsô körben valóban három, a nyugati kereszténységhez tartozó államot, Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot fogja felvenni tagjai sorába. Hasonló sémába illeszkedik az Európai Bizottságnak az az ugyancsak júliusi javaslata is, hogy az Európai Unió a tagságra jelentkezett országok közül Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal és Szlovéniával kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat. Kivételt ez esetben Ciprus képez, amellyel a tárgyalásokat a javaslat értelmében ugyancsak meg kellene kezdeni. A Romániát uralkodó ortodox vallása okán az integrációra nem alkalmas országnak tekintô elméletek a román szellemi és politikai élet képviselôibôl minden esetben visszautasítást és éles kritikát váltanak ki. A kérdésben Alexandru Ioan Herlea, Románia integrációs ügyekért felelôs minisztere is nyilatkozott. Véleménye szerint a keleti kereszténységhez tartozás nem lehet az integráció akadálya. Elismeri, hogy az EU a katolikus és protestáns világhoz tartozik, de ugyanakkor kijelenti, hogy egy ortodox ország csatlakozása csak gazdagíthatja az Uniót, az ökumenizmus pedig amúgy is megoldja a problémát. Görögország különben máris példa erre.¹⁶

Elena Zamfirescu szerint a Közép-Európát vallási-kulturális jegyek alapján meghatározó elméletet fôként német, osztrák, magyar, lengyel, cseh szakértôk terjesztik. Csatlakoztak hozzájuk Horvátország és Szlovénia képviselôi, sôt a balti államok diplomatái is hajlanak arra, hogy elfogadják. Szerzônk határozottan tagadja, hogy a közép-európaiság legfôbb ismérve a vallási-kulturális hovatartozás, és az elmélettel szemben a következô érveket sorolja fel:

– Azok, akik öntörvényûen összekapcsolják a vallási-kulturális hovatartozást egy adott állam politikai magatartásával, megfeledkeznek egy objektíve adott tényrôl, mégpedig arról, hogy a 20. század végén valamennyi európai állam világi és nem teokratikus jellegû.

– Ha Huntington vallási-kulturális törésvonalát vesszük figyelembe, akkor ennek következményeképpen Európa térképét, fôleg Közép-Európáét, úgy kellene meghúzni, hogy egybeessen az 1500. évi térképpel. Nincs azonban egyetlen olyan európai állam vagy regionális szervezet sem, amely ezt célul tûzte volna ki. Éppen ellenkezôleg, a határok tiszteletben tartásának elve az új európai biztonsági rendszer alapköve.

– A Szovjetunió már egyszer kettéosztotta Európát, most pedig vallási alapon kellene ezt megtenni? Ki tudja garantálni azt, hogy Huntingtonnak az 1500. évi állapotokat tükrözô térképe választ adhat a mai Európa kérdéseire? Azt jelenti-e ez, hogy azoknak az államoknak, amelyeket kettészel a vallási-kulturális törésvonal, fel kell bomlaniuk ahhoz, hogy alkalmazkodjanak hozzá? Ezek az elgondolások nem veszik figyelembe a jelenkori Európa politikai realitásait.

– Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia esetében egyik uralkodó vallási felekezet (katolicizmus, ortodoxia, iszlám) sem tette ôket immúnissá a konfrontációs politikával szemben. Az a tény, hogy jelenleg politikai lehetôségeik szerint más csoportot alkotnak, mint a többi közép-európai állam, nem az adott kulturális-vallási jellemzôkbôl, hanem politikai magatartásukból következik.

– Csak csodálkozhatunk azon, hogy miért helyezi számos nyugat- és közép-európai szakértô elôtérbe a vallási-kulturális tényezôt. Ez elsôsorban annak tulajdonítható, hogy az 1990. évi eufória korainak bizonyult. Európának sokkal több kihívással és bizonytalansággal kell megküzdenie, mint a kétpólusú világrendben. Ezzel a háttérrel vonzó olyan elméleti sémákat felállítani, amelyek a jövô nyitott könyveként jelentkezhetnek. Huntington kulturális-vallási paradigmája ennek egyik példája.

– A bôvítés esetén nem egyik vagy másik állam sorsa a tét, hanem a nyugati értékeké és gyakorlaté. A történelem furcsa fintora lenne, ha a Nyugat, amely oly következetesen ellenállt a kommunista terjeszkedésnek és kitartását a demokráciába, a szabad piacgazdaságba és az emberi jogokba vetett hitébôl merítette, elvesztegetné ennek az idôszaknak a lehetôségét arra, hogy addig terjeszkedjen, ameddig csak lehet.

– Ha a kultúrát kényszerzubbonynak tekintjük, az annak lenne a jele, hogy nem hiszünk a nyugati értékekben. Az azonos eszmeiséget (like-midenness) csak vallási tényezôkkel azonosítani oda vezetne, hogy a pluralizmust, a jog és az emberi jogok tiszteletben tartását, a piacgazdaság elvét nem tekintenénk egyetemes értékeknek.

Közép-Európa román értelmezése

A szerzô szerint Közép-Európa értelmezése két szélsôség között mozog. Ezek kizárólag földrajzi értelemben való és csakis vallási alapokon nyugvó meghatározások. A nemzetközi kapcsolatok elmélete szempontjából – véli a szerzô – egyik sem alkalmas a bel- és a külpolitikai opciók elemzésének és elôrevetítésének alapjaként egyetlen állam esetében sem. Földrajzi szempontból a 10. és a 35. földrajzi hosszúságok közötti nyugat–keleti tengelyen és a Balti-, valamint a Földközi-tenger közötti észak–déli tengelyen élô lakosság jogosult arra, hogy közép-európainak nyilvánítsa magát. Ez az értelmezés ugyanakkor arra kényszeríti a nemzetközi kapcsolatok teoretikusát, hogy bizonyos államok egyes részeit közép-európainak tekintsék, más részeit pedig kizárják belôle. Míg az államok a nemzetközi jog alanyai, sem politikai, sem tudományos szempontból nincs értelme egy ilyen megközelítésnek. A fentiek alapján úgy véli, hogy a földrajzi kritérium, amely szerint egy állam egészben vagy részben Európa "középsô harmadában" fekszik, szükséges, de nem elegendô feltétele annak, hogy egy államot a hidegháború utáni Közép-Európa részének tekintsenek. A hidegháború utáni Közép-Európához való tartozás alapvetô kritériumai elsôsorban politikai jellegûek. Véleménye szerint ennek alapján ki kell zárni a földrajzilag Közép-Európában fekvô, de az egy vagy több nyugati struktúrához tartozó államokat (Németország, Ausztria, Olaszország, Görögország, Finnország). Érvelése szerint a hidegháború utáni Közép-Európához a nyugati struktúrák és a FÁK között fekvô államok tartoznak, amelyeknek közös vonásaik a következôk:

– átmeneti geopolitikai helyzet a Nyugat és Oroszország között,

– történelmi átmenet az egyik szerkezeti pólusról a másikra,

– bizonyos, a Kelettôl átvett politikai örökség megléte,

– a Nyugatról kiinduló modernizáció.

Ezeket az államokat azonos eszmeiség jellemzi. Politikai opciójukat határozottan azok az értékek és az a gyakorlat alkotják, amelyeket a nyugati demokráciák védtek a hidegháború idején, ugyanakkor történelmi, gazdasági, politikai és kulturális hagyományaik a Nyugathoz kötik ôket. Mivel az értékek és az opciók adottak, a nyugati intézményeknek az integráció bôvítése során a következôkre kell összpontosítaniuk:

– Megvan-e a jelölteknek az a képességük, hogy elérjék a belsô demokratikus stabilitásnak azt a fokát, amelyet a nyugati struktúrákhoz tartozó államok élveznek?

– Elôre látható, kiszámítható külpolitikai magatartást tanúsítanak-e és képesek-e elérni az államközi együttmûködésnek azt a színvonalát, amely a nyugati biztonsági közösségre jellemzô?

Elena Zamfirescu a Közép-Európához tartozás jogáról is dönt, és elfogadja azt az amerikai álláspontot, hogy ha egy állam földrajzilag a közép-európai térséghez tartozik, és ha nem tagja a nyugati és a keleti (FÁK) struktúráknak, saját joga, hogy közép-európainak nyilvánítsa magát. Egyetlen államnak sem áll jogában, hogy Közép-Európába belefoglaljon vagy kizárjon belôle egy államot, ha az ellenkezik az illetô állam felfogásával.

Javasolt magyar magatartás

A kérdés az, hogy miként viszonyuljanak a magyar szakemberek és a magyar külpolitika az Elena Zamfirescu által felvázolt Közép-Európa-képhez, amelyet nyilvánvalóan Románia külügyminisztériuma is támogat, hiszen a szerzô a román diplomáciai kar tagja. Véleményünk szerint a következô szempontokat kell figyelembe vennünk:

– Nem szerencsés a román partnerekkel szemben Magyarország Közép-Európához tartozását vallási-kulturális okokkal alátámasztani, mert az ellenérzést válthat ki a román partnerekben. Ez ugyanakkor nem is érdekünk, hiszen Magyarország egyértelmûen érdekelt Románia NATO- és EU-integrációjának sikerében. Ugyanakkor a különbözô tudományágak, a történelem, a szociológia vagy akár a politológia területén a vita folytatható, mert tagadhatatlan, hogy a vallási-kulturális tényezô a magyar nemzeti identitástudat része. Ez különösképpen érzékelhetô Erdélyben, ahol a két etnikum nagy felületen érintkezik.

– Az a nézet, mely szerint a hidegháború utáni Közép-Európa nagyobb területet ölel fel, mint a katolicizmus és a protestantizmus alapján meghatározott szûkebb régió, nem ellenkezik politikai érdekeinkkel, legfeljebb identitástudatunk közép-európai komponenciával nem egyeztethetô össze. A történelem tanúsága szerint a nagy történelmi régiók állandóbbnak tûnhetnek az államoknál, de különbözô idôszakokban határaik elmozdulhatnak, mint ahogy Közép-Európáéi el is mozdultak.¹⁷ Nem áll érdekeinkkel ellentétben az, hogy Közép-Európa határai az euroatlanti integrációs folyamatban kelet felé kitáguljanak.

– Elena Zamfirescu felfogása nem áll ellentétben a magyar külpolitika ama tételével, hogy az integrációs tárgyalásokon a felvételt kérô országok egyéni teljesítményét vegyék figyelembe. Ebbôl a szempontból nézetei tehát támogathatók.

– Az eurorégiókkal kapcsolatos felfogása saját véleménye szerint is talán "merevnek" tekinthetô, tekintettel arra, hogy hangsúlyozza: az Európai egyezmény a területi közösségek vagy hatóságok közötti határon túli együttmûködésrôl nem ruházza fel a helyi közigazgatást olyan jogosítványokkal, amelyek ellentétben állanak a belsô jogszabályokkal. Az eurorégiókat az állam ruházza fel jogosítványokkal, és létrehozásukat, valamint mûködésüket a központi hatóságok hagyják jóvá. Mindez a jelenleg valóban érvényes nemzetközi jog szerint így is van, a régiók és a szubrégiók szerepe azonban egyértelmûen növekvô tendenciát mutat és hozzájárul a gazdasági, politikai fejlôdéshez, az európai integrációhoz. Magyarországnak arra kell törekednie, hogy Romániát a szubregionális együttmûködések további bôvítésére ösztönözze.

Románia részleges közép-európaisága Erdély odatartozása révén tény. E tartomány hovatartozása annyira nyilvánvaló, hogy senki sem próbálta meg elvitatni. Magyarországnak saját nemzeti érdekei és a romániai magyar kisebbség jogainak érvényesítése okán is támogatnia kell azt a törekvést, hogy Románia valóban közép-európai országgá váljon, hogy politikai életében, politikai magatartásában a közép-európai mentalitású Erdély meghatározóbb szerepet töltsön be. Románia ama törekvését, hogy közép-európai államnak tekintsék, még akkor is támogatni kell, ha az a hagyományos magyar felfogással nem esik teljesen egybe. Ezt követelik tôlünk érdekeink és a politikai racionalitás.

—————————————

^*Megjelent: Az Európai Unióról – kitekintéssel. Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Bp. 1997.

¹ Tolnay László: Románia külpolitikája 1989–1994. Bp. 1994 augusztus.

² Teodor Melescanu: Romania’s Option for the European and Atlantic Integration. Südost-Europa H. 11–12. 1996. 773.

³ Kántor Lajos: Független függô. Korunk 1997. 1. sz. 48.

⁴ Nicolae Filipescu: Debalcanizarea imaginii României. 22 29 iulie–4 august 1947. 13.

⁵ Teodor Melescanu: i. m. 777–780.

⁶ România si NATO: Momentul unui parteneriat real. Discursul M. S. Regele Mihai. 22 29 aprilie–5 mai 1997. 8–9.

⁷ Elena Zamfirescu: Mapping Central Europe. Netherlands Institute of International Relations Clingendael, May 1996.

⁸ Lásd Bibó István: Az európai nemzetek kialakulása s Közép-Európa területi státusának felborulása. A német politikai hisztéria okai és története. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. = Válogatott tanulmányok. I. 316–326, 365–480. II. 185–266.

⁹ Szûcs Jenô: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp. 1983. 11.

¹⁰ Józef A. Gierowski: L’Europe Centrale au XVIIc siccle et ses principales tendences politiques. = Congres international des sciences historiques. Moscou 1970.

¹¹ Kosáry Domokos: Magyarország Európa újabbkori nemzetközi rendszerében. Bp. 1985. 21.

¹² Paul Robert Magócsi: Historical Atlas of East Central Europe. University of Washington Press, Seattle London 1993.

¹³ Pál Dunay: The Actors and the Audience: Romanian–Hungarian Relations in Time of Integration Turmoil. Geneve 1997.

¹⁴ Emil Hurezeanu: Cine a câstigat alegerile? 22 4–10 decembrie 1996. 3.

¹⁵ L. Külpolitika 1995. 3–4. sz. 183–204.

¹⁶ Interviu cu Alexandru Ioan Herlea, ministrul Integrãrii Europene realizat de Gabriela Adamesteanu. 22 18–24 martie 1997. 8–9.

¹⁷ Beluszky Pál: Változó helyünk Európában. = Közép-Európa az integráció küszöbén. Bp. 1997. 56–57.