Benyhe István

Kettôs állampolgárság a Kárpát-medencében?

Történelmi elôzmények

A Kárpát-medence kevert lakossága sem történelmileg, sem kulturálisan nem volt felkészülve a XIX. század erôteljes nacionalizmusára, amely erôt és igazolást adott életük új mederbe tereléséhez. A lakosság érzelemvilágának mélyén még mindig a török hódoltság alatt kialakult életszemlélet élt, vagyis hogy a hatalom meghatározza a kereteket, de alapvetôen békén hagyja az alávetetteket, mert csakis akkor várhat tôlük lojalitást, munkát és adót. Ez a szemlélet magyarázza azt a feltûnôen békés magatartást, amit a Monarchiától elszakított részek magyar és német lakossága mutatott az új hatalom iránt. A XX. század technikai és államszervezési szintjén azonban a hatalmi szerkezet új igénnyel lépett fel a területén élôkkel szemben. A szuverenitási kérdések elôtérbe kerülése, az államszervezési elvek tudományos igényû vizsgálata, a politikai és hatalmi szerkezet gyors változásai arra késztették az államokat, hogy homogén lakosságukat és történelmi folytonosságukat jelöljék meg létük legitimitásának eredôjeként. Az uralom forrásának ilyen értelmezése és kiterjesztése azonnal belsô feszültségeket provokált, történelemértelmezési vitákhoz vezetett, és véglegesen megosztotta az addig komolyabb súrlódások nélkül együtt élô etnikumokat.

Az utódállamok politikai berendezkedése legitimációs szükséghelyzetben a nemzetállami gondolat felé fordult. Az állami történelem és hagyomány hiányára nem lehetett modern európai államot alapozni. A geopolitikai tér szervezett kitöltéséhez a gazdasági és politikai hatalom együttesen is kevés. Kulturális, történelmi, nyelvi, vallási kevertség mellett, összetartó hagyományok nélkül, legfeljebb egy újonnan felfedezett, alig lakott földrészen lehet sikeres államot alapítani. A Trianon utáni Románia legitimációja politikai ihletésû volt, és ennek teljes mélységét mindig átérezte az országot vezetô politikai elit. Ezért a román politika elsô számú prioritása volt elválasztani a legitimációt a forgandó politikától. Ezt a meggyôzôdést csak megerôsítette a második világháború elôestéjén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély tanulsága. Az etnikai homogenitás tûnt az egyetlen hathatós érvnek az állam egységének tartós biztosításához. Ezért nem meglepô, ha a román nemzetállami erôfeszítések olykor túllépnek a racionalitáson és a kötelezô humánumon is. A nyolcvanéves emésztési idô alatt azonban nem sikerült maradéktalanul felszámolni az eltérô nemzeti identitást, és az, hogy ez nem járt az ország egységének komolyabb veszélyével, csak a politikai erôtér dermedtségébôl, a status quót a világ talpkövének tekintô bipoláris világ¹ kiegyensúlyozott politikai érzéketlenségébôl fakadt.

Új helyzet, történelmi párhuzamok

1989-re a szovjet típusú rendszerek összeomlásával eljött a bipoláris világ vége. A szövetségi rendszerek átrendezôdése napjainkban is tart, és az elsô világháborút lezáró békék alapján létrejött európai kisállami szerkezet egyre több fejtörést okoz a hagyományos és feltörekvô nagyobb hatalmaknak. A hatalmi vákuum, a rendezetlen gazdasági tér és piac természetes melegágya a legkülönfélébb hatalmi aspirációknak. Ebben a rendszerben a Kárpát-medence kompakt földrajzi és történeti egysége akkor is megjelenik, ha politikai értelemben senki sem veti fel. Magyarország euroatlanti integrációja megbillenti ennek a kialakulása óta mindig nagyjából egységesen kezelt térgazdasági rendszernek az egyensúlyát. Eddig ugyanis az egész térség vagy a nyugati érdekszférán belül, vagy a keleti tömb nyugati nyúlványaként alakította gazdasági és politikai viszonyait. Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia látványos nyugatra húzódásával megszûnni látszik a térség orientációs egysége, az a hagyomány, hogy a domináns hatalomhoz a térség minden országa igyekezett versenyt alkalmazkodni. Legalábbis az elôbbi országok olyan lépéselônybe kerültek, amelynek behozására egyedül Szlovákiának van némi esélye.

A magyar medenceséget sok történelmi példával lehetne kapcsolatba hozni, de egyik sem kínál idôben, térben és kultúrában olyan közeli tanulságot, mint a második világháború után megalakult Izrael. Izrael népének szétszórattatása Titus légióinak jeruzsálemi bevonulásával lett teljessé, Krisztus után 70-ben. Attól kezdve a zsidó nép vallási, kulturális és történelmi gyökereibe kapaszkodva ôrizte identitását, noha tizennyolc évszázadon át még a lehetôsége sem merült fel, hogy egyszer újra a saját államában élhet. A közel két évezredes diaszpórában élés után olyan államszervezô erôrôl és egységrôl tett tanúbizonyságot, amely kivívta a világ elismerését. Ez az államszervezô erô a nemzet küldetéstudatában gyökerezett, és abban, hogy a nemzet minden tagjának kötelessége az ország építésébôl kivenni a részét, de az országnak is gondoskodnia kell a nemzet minden tagjáról, bárhol éljen is a világon. Ezért a háború után minden jóérzésû ember természetesnek vette, hogy az újonnan alakult állam saját útlevelet kínál fel mindazoknak a zsidóknak, akik egy másik állam polgárai, hogy így is kifejezésre juttassa a nemzeti összetartozás érzését és megkönnyítse utazásukat, ha olyan országok polgárai voltak, ahonnan nem volt egyszerû kiutazási engedélyhez, vízumhoz jutni. A háború alatti szörnyû vérveszteség, a holokauszt borzalmai nemcsak az áldozatok emlékének megôrzését tették erkölcsi kötelességgé, hanem az élôk számbavételét is, hogy a nemzethez tartozása miatt hátrányt szenvedô bármely zsidó fájdalmát az egész nemzet sajátjának érezhesse és közösen enyhíthesse.

Mondhatnánk, hogy a magyarság helyzete nem annyira reménytelen, mint a zsidóságé volt egész történelmi idôkön át. Vallásunk azonos tágabb környezetünkével, kultúránk is sajátos jegyeket és ezeréves folytonosságot mutat, történelmünk fájdalmas, de büszkeséggel tölt el bennünket, és nyelvünket sem kell megsárgult tekercsekrôl újratanulnunk. Szétszórattatásunk is csak részleges, hiszen mindig megmaradt egy kis Magyarország, és nagyszámú magyarság él történelmi szálláshelyén a szomszédos országokban. Az európai politikai dermedtség múltával az átrendezôdô politikai-hatalmi tér megteremtette a lehetôségét, hogy a Trianon óta reménytelen nemzeti álmot, a minden magyart befogadó hazát, megteremtsük. Nem itt, a földi határok átrajzolásával, hanem Illés víziója szerint, a határok fölött, a magasban.

Lengyel barátaink helyzete sem irigylésre méltó. Akárcsak mi, ôk is sokszor elszenvedték a gyôztes hatalmak országdarabolós hatalmi játékát. Ide-oda tologatták határaikat, és mai országuk keleti határain kívül milliós lengyel kisebbség él. Hozzánk hasonlóan, gondban vannak miattuk. A litván, belorusz, ukrán földön élô lengyelek kapcsolattartása az anyaországgal, Európával, talán még nehezebb lesz, mint a tôlük valamivel nyugatabbra élô romániai, szlovákiai, ukrajnai magyaroké. Európa a jogok és normák kontinense. Amit nem lehet általánosan, normatívan szabályozni, kiváltságokat és hátrányokat eredményez, ezért az európai államelmélettôl idegen. Meg kell tehát találni azt a módot, hogy az Európai Unió két esélyes tagjelöltje belépésével ne az önkéntes nemzeti szétszakítottság fenntartására szavazzon.

Új félelem az elszakítottságtól

A magyarság összetartozásának jelképei idôrôl idôre megjelennek a rendszerváltást követôen. Ki szavazati jogot adna a határon túliaknak, ki állampolgárságot, ki magyar útlevelet. A magyarság történelmi szenvedései, e századi szétszakítottsága az egységesülô Európában elmúlni látszanak. Az Európai Unió minden közép-európai nemzet számára biztonságos nemzeti fejlôdést kínál. Az integráció azonban nem képes egyszerre megbirkózni a térség valamennyi országának valamennyi gondjával, ezért csakis szakaszos lehet. A kimaradók hosszú idôre, talán egy-két évtizedre is, relatív elszakítottságra számíthatnak, ami elsôsorban a személyes kapcsolattartást fogja nehezíteni. A XX. század szenvedéseibe belefáradt és joggal egyre türelmetlenebb magyarság nehezen viselné el az újabb szétszakítottságot, amelyet most nem a gyôztes ellenség, hanem a politikai szükségszerûség kényszeríthet rá.

A kettôs állampolgárság jó és gyakorlatias megoldás lehet az utódállamok magyarsága számára, de néhány olyan alapvetô kérdést vet fel, amelynek megválaszolása nélkül a kettôs állampolgárságról való nyilvános vita politikai kalandorság.

Mit tehetünk?

Tamás Sándor kiváló vitaindítójában elméleti és jogi értelemben alaposan elemzi a témát. Igen helyesen, komolytalan érveknek minôsíti a kettôs állampolgársággal szemben olykor hangoztatott adófizetési és katonai szolgálatot érintô felvetéseket. Ezek a gyakorlatiasnak tûnô érvek vagy csak a kérdés felületes ismeretérôl tanúskodnak, vagy éppen a gondolatot ellenzôk tudatos zavarkeltését kell látnunk bennük. Ha körül akarjuk járni a kérdést, az igazi alapkérdéseket kell feltennünk.

1. Mire való a kettôs állampolgárság?

2. Konkrétan most miért akarjuk?

3. Bevezetése kinek milyen elônyöket vagy hátrányokat jelentene?

4. Milyen hosszú távú változásokat eredményezne, ha bevezetjük?

Néhány rögtönzött válasz a feltett kérdésekre már érzékelteti a problématömeg végiggondolásának szükségességét.

1. Mire való a kettôs állampolgárság?

Ha egy ország ki akarja fejezni, hogy az ország népességét ma alkotó közösségnek a határain kívül került tagjaival sorsközösséget érez, értük valamilyen felelôsséget vállal, számukra a helyben lakóknak kijáró jogok nagy részét biztosítani akarja, akkor lehetôsége van az érintett egyéneknek állampolgárságot adni. Ezzel a távol élô lehetôséget kap arra, hogy kapcsolatait anyaországával zavartalanul ápolja, anyaországában az ott élô állampolgárokkal szinte azonos feltételek szerint részt vehet a gazdasági és társadalmi életben, harmadik országban pedig élvezze mindkét állampolgársága alapján az ôt megilletô jogvédelmet és kedvezményeket.

2. Konkrétan most miért akarjuk?

A magyar nemzet egyharmada az ország határain kívül él. Van, aki a saját elhatározásából, de legtöbben úgy váltak idegen országok polgárává, hogy nem hagyták el szülôföldjüket. Nyelvi, történelmi és vallási tudatuk az egységes magyarsághoz köti ôket, de a számukra ma otthont adó államok törekvései gyakran megnehezítik számukra, hogy tudatuknak megfelelô életet éljenek. Az anyaországgal történô kapcsolattartás nem volt mindig zavartalan, de a 90-es évek demokratikus átalakulása meghozta számukra is a századelôn megszakadt kapcsolatok intenzív ápolásának lehetôségét. Az Európai Unió határpolitikája miatt a magyar csatlakozás reális veszélyt jelent erre a kapcsolattartásra. Az egykori vasfüggöny vízumfüggönnyé válhat, ami az egykori Monarchia sok szempontból egymásra utalt régióit ismét elválaszthatja egymástól. Magyarországnak keresnie kell a megoldást, hogy az európai politika alakulása ne okozhasson újabb szétszakítottságot magyar és magyar között. A megoldás keresésére annyi idônk van csak, amennyi az uniós csatlakozásunkig még rendelkezésünkre áll.

3. Bevezetése kinek milyen elônyöket vagy hátrányokat jelentene?

Eddig az utódállamokban hátrányos volt magyarnak lenni. Tanulásban, közéletben, érvényesülésben. Ha megjelennek a schengeni határok és a határon túli magyarság, kettôs állampolgársága révén, könnyedén beutazhat az Unió területére, akkor Trianon óta ez lesz az elsô alkalom, hogy a magyarság konkrét hasznát látja magyar voltának. Ez fokozza a közösségi érzést, és olyanok esetében is életre hívhatja, akik már mélyen eltemették. Azok az erôk, amelyek eddig a többségi nemzethez asszimilálták az érvényesülni akaró tömegeket, most az asszimiláció ellen fordulhatnak és még disszimilációs folyamathoz is vezethetnek.

Nemzetközi értelemben is megjelenik a határon túli magyarság mint közjogi kategória. Tisztázandó, hogy az a magyar állampolgárság jogosítja-e viselôjét az Európai Unióban mindazon jogokra, amelyeket a magyarországi magyarok elnyernek a csatlakozással? Tömegessé válása esetén komoly szervezési és szervezeti kérdéseket vet fel az anyaország területén is.

Akik nem részesülhetnek magyar állampolgárságban, úgy fogják érezni, hogy utazási szempontból másodosztályú állampolgárokká váltak a saját hazájukban. Ez kiélezheti a többségi nemzet és a helyi magyarság viszonyát. Különbözô törvénykezési technikákkal "büntethetik" a kettôs állampolgárokat, egészen odáig, hogy az intézmény tilalmát megjeleníthetik saját alkotmányukban. Ez végsô soron oda is vezethet, hogy a kettôs állampolgároktól akár meg is vonhatják a szülôföldjéhez tartozó állampolgárságot. Noha ez nem valószínû, hiszen milliókról van szó, de az elvi lehetôség adott. Obstrukció is elképzelhetô, például az, hogy minden utódállam minden polgára kérvényezi a magyar állampolgárságot és a magyar hatóságok dolga lesz a kiválasztás. Újra felmerül a "ki a magyar?" kérdés. Mi alapján számíthat valaki magyarnak? Addig, amíg a magyarság jórészt csak hátrányt jelentett, semmi kétség nem volt, hogy csak ízig-vérig valódi magyarok vállalták nemzeti hovatartozásukat. Ám ha elônyt jelent, minek alapján és ki fog szelektálni? Az ügyeskedô méltatlanok hamarabb fognak hozzájutni, mint sokan azok közül, akik kedvéért létrehozzuk az intézményt.

4. Milyen hosszú távú változásokat eredményezne, ha bevezetjük?

Mindenekelôtt megerôsíti a nemzeti tudatot. Felértékeli a nemzethez tartozást. Biztosítani fogja a kapcsolattartást a szétszakított magyarok között. Vélhetôen fel fogja erôsíteni a bevándorlást az anyaországba, hiszen itt teljes magyarságuk hátránymentes megélhetésén kívül hasznosíthatják speciális ismereteiket, például nyelvtudásukat. A szülôföldön és az anyaországban szerzett tulajdon révén új gazdasági szálak szövôdnek, amelyek megteremtik a hosszú távú lehetôséget a most kimaradó országok NATO- és EU-csatlakozásához. Nemzetközi méretekben kiterjeszti Magyarország érdekképviseletét.

Megvalósul?

E sorok írója, bár kívánatosnak tartja, nehezen megvalósíthatónak gondolja a kettôs állampolgárság intézményét Közép-Európában. Nincs olyan, mindenki által elfogadott szükséghelyzet, mint amire Izrael hivatkozhatott. Nem széthullófélben lévô világbirodalom részei vagyunk, amelyet szimbolikusan tovább éltet a leginkább érintett generációkban a brit nemzetközösségi útlevél. Térségünkben nincs hagyománya a toleranciának, és még nem vált világossá mindenki számára a nemzetállam eszméjének tarthatatlansága. Közép-Európa lakossága nyugati szomszédaihoz képest nagyon szegény, minden kiváltságot féltékenyen számon tart és megtorol, ha teheti. Ezért a bombasztikus maximalizmus, "magyar állampolgárságot, útlevelet minden magyarnak" helyett jól kiépített konzuli, tiszteletbeli konzuli hálózatot kell létrehozni a szomszédos országokban. Akár tíz évre szóló, állandó vízumok kiadásával lehet könnyíteni a schengeni utazási szigoron. Kétségtelen tény, hogy a kettôs állampolgárság egyre elfogadottabbá válik a világban és nem okoz problémát ott, ahol két ország egyezik meg ebben, vagy pedig csak egyéneket érint. Egy volt gyarmattartó és a függetlenné vált volt gyarmat minden további nélkül köthet ilyen megállapodást. Adott ugyanis az érintettek köre. Magyarországnak, egyoldalú lépése nyomán, felkorbácsolódó nacionalizmussal kellene szembenéznie, vagy éppen azzal, hogy az általa kínált lehetôséget kihasználva minden szomszéd ország minden állampolgára részesülni szeretne a kedvezménybôl, ami nyilvánvaló nonszensz. A szétbombázott Balkán füstje még elhomályosítja a politikai tisztánlátást, de a kérdésrôl most megindult vita segíti, hogy jó döntés szülessen, ha eljön az idô.

—————————————

¹ A szovjet–amerikai szuperhatalmi szembenálláson alapuló világpolitikai egyensúly idõszaka.