Európa Tanács

Strasbourg, 1997. május 14.

Európai Konvenció az állampolgárságról
és Magyarázó jelentés^*

DIR/JUR (97)6
Elôzetes

Európai Konvenció az állampolgárságról^*

Preambulum

Az Európa Tanács Tagállamai, valamint más, a jelen Konvenciót aláíró Államok,

Figyelembe véve, hogy az Európa Tanács célja, hogy nagyobb egységet érjen el tagjai között;

Figyelemmel az állampolgárságra, többes állampolgárságra és hontalanságra vonatkozó számos nemzetközi instrumentumra;

Felismerve, hogy állampolgársági ügyekben figyelembe kell venni mind az államok, mind pedig a magánszemélyek törvényes érdekeit;

Elôsegíteni kívánván az állampolgársággal kapcsolatos jogelvek folyamatos fejlôdését, valamint elfogadását a belsô jogban, és amennyire csak lehetséges, elkerülni kívánván a hontalanság eseteit;

Elkerülni kívánván a diszkriminációt az állampolgársághoz kapcsolódó ügyekben;

A családi élet tiszteletben tartására vonatkozó jog tudatában, amint azt az Emberi Jogok Védelmérôl és az Alapvetô Szabadságjogokról szóló Konvenció 8. cikke megfogalmazza;

Tudomásul véve, hogy az államok eltérô megközelítéssel foglalkoznak a többes állampolgárság kérdésével, és elismerve, hogy minden állam szabadon döntheti el, hogy belsô jogában milyen következményeket fûz ahhoz a tényhez, hogy egy állampolgára egy másik állampolgárságot is megszerez vagy azzal bír;

Egyetértésben annak kívánatosságáról, hogy megfelelô megoldásokat találjanak a többes állampolgárság következményeire, különösen ami a többes állampolgárságú személyek jogait és kötelezettségeit illeti;

Kívánatosnak tartva, hogy két vagy több Aláíró Állam állampolgárságának birtokában lévô személyek csak az egyik ilyen aláíró fél tekintetében legyenek kötelesek katonai kötelezettségeik teljesítésére;

Figyelemmel arra az igényre, hogy elô kell segíteni a nemzetközi együttmûködést az állampolgársági ügyekért felelôs nemzeti hatóságok között,

Az alábbiakban állapodtak meg:

1. cikk - A Konvenció célja

Ez a Konvenció lefekteti a természetes személyek állampolgárságára vonatkozó elveket és szabályokat, valamint többes állampolgárság esetén a katonai kötelezettségre vonatkozó szabályokat, melyekkel az Aláíró Államok belsô jogának összhangban kell állnia.

2. cikk - Meghatározások

E Konvenció céljaira:

a) "állampolgárság" valamely személy és egy állam közötti jogi köteléket jelenti, és nem utal a személy etnikai származására;

b) "többes állampolgárság" ugyanazon személy által két vagy több állampolgárság egyidejû birtoklását jelenti;

c) "gyermek" minden 18 évesnél fiatalabb személyre vonatkozik, kivéve, ha a gyermekre vonatkozó jog szerint a nagykorúságot korábban éri el:

d) "belsô jog" a nemzeti jogrendszer rendelkezéseinek minden típusára utal, ideértve az Alkotmányt, a törvényeket, a szabályozásokat, a rendeleteket, az eseti jogot, a szokásjogot és gyakorlatot, valamint a kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumból származó szabályokat.

3. cikk - Az Állam illetékessége

1. Minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ô állampolgárai.

2. Az ilyen törvényt más államok kötelesek elfogadni mindaddig, amíg összhangban áll a vonatkozó nemzetközi konvenciókkal, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel.

4. cikk - Elvek

Minden Aláíró Állam állampolgárságra vonatkozó szabályainak az alábbi elvekre kell épülniük:

a) mindenkinek joga van egy állampolgárságra;

b) a hontalanságot el kell kerülni;

c) senkit sem lehet önkényesen megfosztani állampolgárságától;

d) valamely Aláíró Állam állampolgára és egy külföldi közötti házasság, vagy a közöttük lévô házasság felbontása, vagy a házasság idôtartama alatt a házastársak egyike állampolgárságának megváltozása automatikusan nem érinti a másik házastárs állampolgárságát.

5. cikk - Diszkriminációmentesség

1. Az Aláíró Államok állampolgárságra vonatkozó jogszabályai nem tartalmazhatnak megkülönböztetést és nem foglalhatnak magukban semmilyen olyan gyakorlatot, ami kimeríti a nem, vallás, faj, bôrszín, vagy nemzeti, vagy etnikai származás miatti diszkriminációt.

2. Minden Aláíró Államot a diszkriminációmentesség elve kell hogy vezéreljen állampolgárai tekintetében, függetlenül attól, hogy ôk születésüknél fogva állampolgárok-e, vagy állampolgárságukat késôbb szerezték meg.

6. cikk - Az állampolgárság megszerzése

(21) Minden Aláíró Állam köteles belsô jogában rendelkezni arról, hogy az alábbi személyek ex lege (a törvény erejénél fogva) megszerezzék az állampolgárságot:

(a) gyermekek, akiknek a szülei az ilyen gyermekek születésének idôpontjában az adott Aláíró Állam állampolgárai az esetleges kivételekkel, amelyekrôl a belsô jog rendelkezhet a külföldön született gyermekek tekintetében. Azon gyermekek vonatkozásában, akiknek a szüleinek kilétét elismerés, bírósági végzés vagy hasonló eljárás állapítja meg, minden Aláíró Állam rendelkezhet úgy, hogy a gyermek az adott állam állampolgárságát a belsô jog által meghatározott eljárás útján szerzi meg;

(b) területén talált gyermekek, akik egyébként hontalanok lennének.

2. Minden Aláíró Állam köteles belsô jogában rendelkezni arról, hogy a területükön született, de születéskor más állampolgárságot nem szerzett gyermekek állampolgárságot szerezhessenek. Az ilyen állampolgárságot meg kell adni:

a) születéskor, ex lege; vagy

b) utóbb, azon gyermekeknek, akik hontalanok maradtak, az illetékes hatósághoz az érintett gyermek által vagy nevében az Aláíró Állam belsô joga által elôírt módon benyújtott kérelemre. Az ilyen kérelem teljesítését lehet a kérelem benyújtását közvetlenül megelôzôen öt évet nem meghaladó idôtartamig az adott állam területén történô törvényes és szokásos tartózkodástól függôvé tenni.

3. Minden Aláíró Állam köteles belsô jogában rendelkezni a területén törvényesen és szokásosan (állandó lakosként) tartózkodó személyek honosításának lehetôségérôl. A honosítás feltételeinek meghatározásakor az Állam nem rendelheti el, hogy az ott-tartózkodás idôszaka a kérelem benyújtása elôtt meghaladja a tíz évet.

4. Minden Aláíró Fél köteles belsô jogában elôsegíteni az alábbi személyek számára állampolgárságának megszerzését:

a) állampolgárainak házastársai;

b) valamely állampolgárának gyermekei, akik a 6. cikk 1. bekezdés (a) kivétele alá esnek;

c) azon gyermekek, akik szüleinek egyike megszerzi vagy megszerezte az állam állampolgárságát;

d) az állampolgára által örökbe fogadott gyermekek;

e) azon személyek, akik területén születtek és ott törvényesen és szokásosan (állandó lakosként) tartózkodnak;

f) olyan személyek, akik az állam területén törvényesen és szokásosan meghatározott idôtartamig tartózkodnak, mely idôtartam 18 éves koruk elôtt kezdôdött, és amelynek hosszát az érintett Aláíró Állam belsô joga határozza meg;

g) olyan hontalan személyek és elismert menekültek, akik az állam területén törvényesen és szokásosan tartózkodnak.

7. cikk - Az állampolgárság elvesztése ex lege
vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére

(22) Az Aláíró Állam nem rendelkezhet belsô jogában az állampolgárság ex lege vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történô elvesztésérôl, kivéve az alábbi esetekben:

(c) egy másik állampolgárság önkéntes megszerzése;

(d) az Aláíró Állam állampolgárságának megszerzése csalás, hamis információ vagy a kérelmezônek tulajdonítható bármely releváns tény eltitkolásának révén;

(e) önkéntes szolgálat egy külföldi katonai erônél;

(f) az Aláíró Állam életfontosságú érdekeit súlyosan sértô magatartás;

(g) az Aláíró Állam és a szokásosan (állandó lakosként) külföldön tartózkodó állampolgára közötti valódi kapcsolat hiánya;

(h) amikor egy gyermek kiskorúságának idején megállapítást nyer, hogy a belsô jog által meghatározott feltételek, amelyek az Aláíró Állam állampolgárságának ex lege történô megszerzéséhez vezettek, már nem állnak fenn;

(i) a gyermek örökbefogadása, ha a gyermek az örökbe fogadó szülôk egyikének vagy mindkettônek a külföldi állampolgárságát megszerzi vagy birtokolja.

(23) Az Aláíró Állam rendelkezhet arról, hogy azon gyermekek, akiknek a szülei elveszítik állampolgárságukat, szintén veszítsék el állampolgárságukat, kivéve az 1. bekezdés (c) és (d) pontjaiban hivatkozott esetekben. Azonban a gyermekek nem veszíthetik el állampolgárságukat, ha szüleik egyike megtartja azt.

(24) Az Aláíró Állam belsô jogában nem rendelkezhet az állampolgárság elvesztésérôl e cikk 1. és 2. bekezdése szerint, amennyiben az érintett személy ezáltal hontalanná válna, kivéve a jelen cikk 1. bekezdés (b) pontjában említett eseteket.

8. cikk - Az állampolgárság elvesztése a személy
kezdeményezésére

(25) Minden Aláíró Állam köteles engedélyezni az állampolgárságról való lemondást, feltéve, hogy az érintett személyek ezáltal nem válnak hontalanná.

(26) Azonban az Aláíró Állam belsô jogában rendelkezhet arról, hogy az állampolgárságról csak azok az állampolgárai jogosultak lemondani, akik szokásosan (állandó lakosként) külföldön tartózkodnak.

9. cikk - Az állampolgárság újramegszerzése

Minden Aláíró Állam köteles elôsegíteni a belsô jogában rendelkezett esetekben és feltételek szerint az állampolgárság újramegszerzését olyan korábbi állampolgárai számára, akik törvényesen és szokásosan tartózkodnak területén.

10. cikk - A kérelmek feldolgozása

Minden Aláíró Állam köteles biztosítani, hogy az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, újramegszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó kérelmeket ésszerû idôn belül dolgozzák fel.

11. cikk - Döntések

Minden Aláíró Állam köteles biztosítani, hogy állampolgárságának megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, újramegszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó döntések írásban megfogalmazott indoklást tartalmazzanak.

12. cikk - Jog a felülvizsgálatra

Minden Aláíró Állam köteles biztosítani, hogy az állampolgárságának megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, újramegszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó döntések közigazgatási vagy bírósági úton felülvizsgálhatók legyenek belsô jogával összhangban.

13. cikk - Díjak

(27) Minden Aláíró Állam köteles biztosítani, hogy az állampolgárságának megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, újramegszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó díjak (illetékek) ésszerûek legyenek.

(28) Minden Aláíró Állam köteles biztosítani, hogy a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálat díjai ne képezzenek akadályt a kérelmezôk számára.

14. cikk - A többes állampolgárság ex lege esetei

(29) Minden Aláíró Állam köteles engedélyezni:

(j) hogy a születéskor automatikusan eltérô állampolgárságokat megszerzett gyermekek ezeket az állampolgárságokat megtarthassák;

(k) hogy állampolgáraik egy másik állampolgársággal is rendelkezhessenek, amennyiben ezt a másik állampolgárságot automatikusan, házasságkötés révén szerzik meg;

(30) Az 1. bekezdésben említett állampolgárságok megtartása a jelen Konvenció 7. cikk releváns rendelkezései hatálya alá tartozik.

15. cikk - A többes állampolgárság más lehetséges esetei

E Konvenció rendelkezései nem korlátozhatják az Aláíró Állam jogait, hogy nemzeti jogában meghatározza, hogy:

(l) azon állampolgárai, akik egy másik állam állampolgárságát megszerzik vagy birtokolják, megtarthassák-e állampolgárságukat vagy elveszítsék azt;

(m) hogy állampolgárságának megszerzése vagy megtartása függ-e egy másik állampolgárságról való lemondástól vagy annak elvesztésétôl.

16. cikk - A korábbi állampolgárság megôrzése

Az Aláíró Állam egy másik állampolgárságról való lemondást vagy annak elvesztését nem tekintheti állampolgársága megszerzésének vagy megtartásának a feltételének, amennyiben az ilyen joglemondás vagy jogvesztés nem lehetséges, vagy ésszerûen nem követelhetô.

17. cikk - A többes állampolgársághoz kapcsolódó
jogok és kötelezettségek

(31) Az Aláíró Állam egy másik állampolgárság birtokában lévô állampolgárai ugyanazon jogokra és kötelezettségekre jogosultak azon Aláíró Államnak a területén, ahol tartózkodnak, mint a másik Aláíró Fél más állampolgárai.

(32) Az e fejezet rendelkezései nem érintik:

(n) a nemzetközi jognak az Aláíró Állam általi diplomáciai vagy konzuli védelmére vonatkozó szabályait valamely olyan állampolgárának javára, aki egyidejûleg egy másik állampolgársággal is rendelkezik;

(o) az egyes Aláíró Feleknek a nemzetközi magánjog szabályainak alkalmazását a többes állampolgárság esetében.

18. cikk - Elvek

(33) Állami jogutódlás eseteiben az állampolgársági ügyekben minden érintett Aláíró Állam köteles tiszteletben tartani a jogállamiság elveit, az emberi jogokra vonatkozó szabályokat és a jelen Konvenció 4. és 5. cikkeiben, valamint a jelen cikk 2. bekezdésében foglalt elveket, különösen a hontalanság elkerülése érdekében.

(34) Állami jogutódlás eseteiben az érintett Aláíró Állam az állampolgárság megadásáról vagy megtartásáról szóló döntéshozatal során különösen is köteles figyelembe venni:

(p) az érintett személynek az államhoz fûzôdô valódi és tényleges kapcsolatát;

(q) az érintett személy szokásos lakóhelyét az állami jogutódlás idôpontjában;

(r) az érintett személy akaratát;

(s) az érintett személy területi származását.

(35) Amennyiben az állampolgárság megszerzése a külföldi állampolgárság elvesztésének függvénye, a jelen Konvenció 16. cikkének rendelkezéseit kell alkalmazni.

19. cikk - Rendezés nemzetközi megállapodással

Állami jogutódlás eseteiben az érintett Aláíró Államok kötelesek megkísérelni az állampolgársággal kapcsolatos ügyeket egymás közötti megállapodással, és ahol alkalmazható, az érintett más államokkal való kapcsolatukban szabályozni. Az ilyen megállapodásokban tiszteletben kell tartani a jelen fejezetben lefektetett vagy hivatkozott elveket és szabályokat.

20. cikk - A nem állampolgárokra vonatkozó elvek

(36) Minden Aláíró Állam köteles az alábbi elveket tiszteletben tartani:

(t) a jogelôd állam azon állampolgárai, akik szokásosan azon a területen tartózkodnak, melynek tekintetében a szuverenitás átszállt a jogutód államra, és akik nem szerezték meg ennek az államnak az állampolgárságát, jogosultak az ilyen államban maradni;

(u) az (a) pontban hivatkozott személyeknek azonos bánásmódot kell biztosítani a jogutód állam állampolgáraival a szociális és gazdasági jogok tekintetében.

(37) Minden Aláíró Állam az 1. bekezdésben hivatkozott személyeket kizárhatja az olyan köztisztviselôként történô alkalmazásból, amely alkalmazás az állami közhatalom gyakorlását is magában foglalhatja.

21. cikk - A kötelezô katonai szolgálat teljesítése

(38) Két vagy több Aláíró Állam állampolgárságát birtokló személyek csak az egyik Aláíró Állammal kapcsolatban kötelesek kötelezô katonai szolgálatukat teljesíteni.

(39) Az 1. bekezdés alkalmazásának módozatait az Aláíró Államok közötti különleges megállapodások határozhatják meg.

(40) Kivéve ott, ahol az ilyen megkötött vagy még megköthetô különleges megállapodás eltérôen rendelkezik, az alábbi rendelkezések alkalmazandók a két vagy több Aláíró Állam állampolgárságát birtokló személyekre:

(v) Az ilyen személy azzal az Aláíró Állammal kapcsolatban köteles katonai kötelezettségeit teljesíteni, amelynek a területén szokásosan tartózkodik. Azonban 19 éves korukig az ilyen személyek szabadon választhatnak, hogy önkéntesen bármely másik olyan Aláíró Állammal kapcsolatban teljesítsék katonai kötelezettségeiket, amelyeknek szintén állampolgárai, összességében és ténylegesen egy olyan idôtartamra, ami legalábbis megegyezik az elôzô Aláíró Állam által megkövetelt aktív katonai szolgálati idôvel;

(w) Azon személyek, akik szokásosan olyan Aláíró Államnak a területén tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, vagy olyan államnak a területén, amelyik nem Aláíró Állam, választhatnak úgy, hogy katonai kötelezettségeiket olyan Aláíró Állam területén teljesítsék, amelynek állampolgárai;

(x) Azok a személyek, akik az (a) és (b) bekezdésben lefektetett szabályok szerint egy Aláíró Állammal kapcsolatban teljesítik katonai kötelezettségeiket, amint azt az adott Aláíró Állam törvényei elôírják, úgy tekintendôk, hogy bármely más olyan Aláíró Állammal kapcsolatosan is teljesítették katonai kötelezettségeiket, amelynek szintén állampolgárai;

(y) Azon személyek, akik a jelen Konvenciónak azon Aláíró Államok közötti hatálybalépése elôtt, amelynek állampolgárai, az egyik ilyen Aláíró Állam tekintetében teljesítették katonai kötelezettségeiket az adott Aláíró Állam törvényei szerint, úgy tekintendôk, hogy ugyanezen kötelezettségeiket bármely más olyan Aláíró Állammal szemben is teljesítették, amelynek vagy amelyeknek szintén állampolgárai;

(z) Azon személyek, akik az (a) bekezdéssel összhangban valamelyik olyan Aláíró Állammal kapcsolatosan, amelynek állampolgárai, teljesítették katonai kötelezettségeiket és ez után szokásos lakóhelyüket egy másik olyan Aláíró Államnak a területére helyezik át, amelynek szintén állampolgárai, csak az utóbbi Aláíró Állam tekintetében kötelesek tartalékos katonai szolgálatot teljesíteni;

(aa) A jelen cikk alkalmazása semmilyen vonatkozásban sem érintheti hátrányosan az érintett személyek állampolgárságát;

(bb) Bármely Aláíró Állam általi mobilizálás esetén, a jelen cikk szerinti kötelezettségek nem kötelezô érvényûek az érintett Aláíró Államra nézve.

22. cikk - Katonai szolgálat alóli mentesség
vagy alternatív polgári szolgálat

Kivéve, ahol a megkötött vagy megköthetô különleges megállapodás eltérôen rendelkezik, az alábbi rendelkezések vonatkoznak a két vagy több Aláíró Állam állampolgárságának birtokosaira:

(cc) A jelen Konvenció 21. cikk 3. bekezdés (c) pontja vonatkozik azokra a személyekre, akiket mentesítettek a katonai szolgálat alól, vagy akik polgári szolgálatot teljesítettek alternatívaként;

(dd) Azon személyeket, akik olyan Aláíró Államnak állampolgárai, amely nem teszi kötelezôvé a katonai szolgálatot, úgy kell tekinteni, hogy katonai kötelezettségeiket teljesítették, amikor az ilyen Aláíró Állam területén szokásosan tartózkodnak. Azonban az ilyen személyek nem tekinthetôk úgy, hogy teljesítették katonai kötelezettségeiket azon Aláíró Állam vagy Államok tekintetében, amelynek vagy amelyeknek szintén állampolgárai, és amelyek kötelezôvé teszik a katonai szolgálatot, kivéve, ha az említett szokásos tartózkodás egy bizonyos korhatárig fennállt, mely korhatárról minden érintett Aláíró Állam köteles értesítést adni a Konvenció aláírásakor vagy a ratifikációs, elfogadási vagy csatlakozási instrumentumainak letétbe helyezésekor;

(ee) Azon személyek, akik egy olyan Aláíró Államnak az állampolgárai, amely nem követeli meg a kötelezô katonai szolgálatot, úgy tekintendôk, hogy teljesítették katonai kötelezettségeiket, ha önkéntes katonai szolgálatot teljesítettek, összességében és ténylegesen olyan idôtartamra, ami legalább megegyezik azon Aláíró Állam aktív katonai szolgálati idejével, amelynek szintén állampolgárai, függetlenül attól, hogy szokásos lakhelyük hol van.

23. cikk - Együttmûködés az Aláíró Államok között

(41) Az Aláíró Államok közötti együttmûködés elôsegítése érdekében, illetékes hatóságaik:

(ff) az Európa Tanács fôtitkárának információt nyújtanak az állampolgárságra vonatkozó belsô jogukról, ideértve a hontalanság és többes állampolgárság eseteit, valamint a Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményekrôl;

(gg) kérésre tájékoztatják egymást az állampolgársággal kapcsolatos belsô jogukról, valamint az e Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményekrôl.

(42) Az Aláíró Államok együttmûködnek egymással és az Európa Tanács más Tagállamaival az Európa Tanács megfelelô kormányközi testületének keretein belül annak érdekében, hogy intézkedjenek minden releváns probléma ügyében és elôsegítsék az állampolgársággal és kapcsolódó ügyekkel kapcsolatos jogelvek és joggyakorlat folyamatos fejlôdését.

24. cikk - Információcsere

Minden Aláíró Állam bármely idôpontban deklarálhatja, hogy tájékoztat bármely más, hasonló deklarációt megtett Aláíró Államot arról, hogy a másik Aláíró Állam mely állampolgárai szerezték meg önkéntesen az ô állampolgárságát, függôen az adatvédelemmel kapcsolatos vonatkozó törvényektôl. Az ilyen deklarációban jelezni lehet azon feltételeket, amelyek alapján az Aláíró Állam az ilyen tájékoztatást megadja. A deklaráció bármely idôpontban visszavonható.

25. cikk - A Konvenció alkalmazására vonatkozó deklaráció

Minden állam aláíráskor vagy a ratifikációs, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okmányok letétbe helyezésekor deklarálhatja, hogy a VII. fejezetet kizárja a Konvenció alkalmazásából.

A VII. fejezet rendelkezései csak azon Aláíró Államok közötti kapcsolatokban alkalmazhatók, amelyekre tekintettel az hatályban van.

Minden Aláíró Állam bármely késôbbi idôpontban értesítheti az Európa Tanács fôtitkárát, hogy az aláírásakor vagy ratifikációs, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okmányainak letétbe helyezésekor kizárt VII. fejezet rendelkezéseit alkalmazni fogja. Az ilyen értesítés kézhezvételének napjától lép hatályba.

26. cikk - Jelen Konvenció hatásai

(43) A jelen Konvenció rendelkezései nem érinthetik hátrányosan a belsô jog és a kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumok azon rendelkezéseit, amelyek már hatályban vannak vagy hatályba léphetnek, amelyek alapján az érintett személyeknek állampolgárság tekintetében elônyösebb jogokat biztosítanak vagy biztosítanának.

(44) A jelen Konvenció nem sértheti

(hh) A Többes Állampolgárság Eseteinek Csökkentésérôl És A Többes Állampolgárság Eseteiben A Katonai Kötelezettségekrôl szóló 1963. évi Konvenció és az ahhoz csatolt Jegyzôkönyvek; valamint

(ii) más, kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumok alkalmazását, amennyiben az ilyen instrumentumok összhangban állnak a jelen Konvencióval

(jj) az ilyen instrumentumok által kötelezett Aláíró Államok közötti kapcsolatokban.

27. cikk - Aláírás és hatálybalépés

(45) A jelen Konvenció aláírásra nyitva áll az Európa Tanács Tagállamai és olyan nem tagállamok elôtt, amelyek részt vettek annak kidolgozásában. Az ilyen államok kifejezhetik hozzájárulásukat, hogy a Konvenció kötelezô érvényûvé váljon számukra:

(kk) ratifikációra, elfogadásra vagy jóváhagyásra vonatkozó fenntartás nélküli aláírással; vagy

(ll) ratifikációtól, elfogadástól vagy jóváhagyástól függô aláírással, melyet a ratifikáció, elfogadás vagy jóváhagyás követ.

A ratifikációs, elfogadási vagy jóváhagyási instrumentumokat az Európa Tanács fôtitkáránál kell letétbe helyezni.

(46) E Konvenció mindazon államok számára, amelyek kifejezték hozzájárulásukat, hogy számukra a Konvenció kötelezô érvényûvé váljon, azon nap után következô három hónapos idôtartam elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba, amelyen az Európa Tanács három tagállama kifejezte hozzájárulását, hogy e Konvenció számukra kötelezô erejûvé váljon az elôzô bekezdés rendelkezéseivel összhangban.

(47) Bármely olyan állam tekintetében, amely utóbb kifejezi hozzájárulását, hogy a Konvenció kötelezô érvényûvé váljon számára, az az adott állam általi aláírás vagy ratifikációs, elfogadási vagy jóváhagyási instrumentumainak letétbe helyezése napjától számított három hónapos idôtartam elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba.

28. cikk - Csatlakozás

(48) A jelen Konvenció hatálybalépése után az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága meghívhat bármely államot, amely nem tagja az Európa Tanácsnak, és amely nem vett részt a Konvenció kidolgozásában, hogy ahhoz csatlakozzon.

(49) Bármely csatlakozó állam tekintetében e Konvenció a csatlakozási okmánynak az Európa Tanács fôtitkáránál történt letétbe helyezésének napjától számított három hónapos idôtartam eltelte után következô hónap elsô napján lép hatályba.

29. cikk - Fenntartások

(50) A jelen Konvenció I., II. és VI. fejezetében foglalt rendelkezésekhez semmiféle fenntartás nem fûzhetô. Bármely állam aláíráskor vagy ratifikációs, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okmányainak letétbe helyezésekor fûzhet egy vagy több fenntartást a Konvenció bármely más rendelkezéséhez mindaddig, ameddig azok összhangban állnak a Konvenció tárgyával és céljával.

(51) Bármely állam, amely egy vagy több fenntartást fûz a Konvencióhoz, köteles az Európa Tanács fôtitkárát belsô jogának releváns tartalmáról vagy bármely más releváns információról értesíteni.

(52) Az az állam, amely az 1. bekezdés szerint egy vagy több fenntartással élt, köteles megfontolni az ilyen fenntartások visszavonását egészben vagy részben, amint a körülmények ezt lehetôvé teszik. Az ilyen visszavonás megtörténhet az Európa Tanács fôtitkárához intézett értesítéssel, és az annak kézhezvétele napjától lép hatályba.

(53) Bármely állam, amely a jelen Konvenció alkalmazását a 30. cikk 2. bekezdésben hivatkozott deklarációban említett területre kiterjeszti, az érintett terület tekintetében az elôzô bekezdések rendelkezései szerint élhet egy vagy több fenntartással.

(54) Az az Aláíró Állam, amelyik fenntartással élt a Konvenció VII. fejezetének bármely rendelkezése tekintetében, nem igényelheti, hogy az említett rendelkezéseket vele szemben bármely más Aláíró Állam alkalmazza, kivéve, amennyiben ô maga is elfogadta ezeket a rendelkezéseket.

30. cikk - Területi alkalmazás

(55) Bármely állam aláíráskor vagy a ratifikációs, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okmányok letétbe helyezésekor meghatározhatja azt a területet vagy területeket, amelyekre a Konvenció vonatkozik.

(56) Bármely állam egy késôbbi idôpontban az Európa Tanács fôtitkárához intézett nyilatkozattal kiterjesztheti a jelen Konvenció alkalmazását bármely más, a deklarációban meghatározott területre, illetve azon területekre, amelyeknek a nemzetközi kapcsolataiért felelôs, vagy amelyek nevében jogosult kötelezettségeket vállalni.

(57) Az ilyen területek tekintetében, a Konvenció az ilyen deklarációnak a fôtitkár általi kézbevétele napjától számított három hónapos idôtartam elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba.

(58) Bármely más, az elôzô két bekezdés szerint tett nyilatkozat az ilyen nyilatkozatban meghatározott bármely terület tekintetében visszavonható a fôtitkárhoz intézett értesítéssel. A visszavonás az ilyen értesítésnek a fôtitkár általi kézhezvételétôl számított három hónapos idôtartam elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba.

31. cikk - Felmondás

(59) Bármely Aláíró Állam bármely idôpontban felmondhatja a Konvenciót egészében, vagy annak VII. fejezetét, az Európa Tanács fôtitkárához intézett értesítéssel.

(60) Az ilyen felmondás az ilyen értesítésnek a fôtitkár általi kézhezvétele naptól számított három hónapos idôtartam elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba.

32. cikk - A fôtitkár értesítései

Az Európa Tanács fôtitkára köteles az Európa Tanács Tagállamait, bármely Aláírót, a Szerzôdésben részt vevô bármely Felet és bármely, a Konvencióhoz csatlakozó más államot az alábbiakról értesíteni:

(mm) bármely aláírásról;

(nn) bármely ratifikációs, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okmány letétbe helyezésérôl;

(oo) a Konvenció 27. vagy 28. cikke szerint a Konvenció hatálybalépésérôl;

(pp) a Konvenció 29. cikkének rendelkezései szerinti fenntartásokról vagy fenntartások visszavonásáról;

(qq) a Konvenció 23., 24., 25., 27., 28., 29., 30. és 31. cikke rendelkezései szerinti bármilyen értesítésrôl vagy nyilatkozatról;

(rr) bármilyen más, a Konvencióhoz kapcsolódó cselekményrôl, értesítésrôl vagy kommunikációról.

A fentiek tanúsítására, alulírottak megfelelô felhatalmazás birtokában a jelen Konvenciót aláírták.

Készült Strasbourgban, 1997. november 7. napján angol és francia nyelven, mely szövegek mindegyike egyaránt hiteles, egyetlen példányban, melyet az Európa Tanács archívumában kell letétbe helyezni. Az Európa Tanács fôtitkára hiteles másolatokat küld az Európa Tanács minden tagállamának, azon nem tag államoknak, amelyek részt vettek e Konvenció kidolgozásában, és bármely más olyan államnak, amelyet a Konvencióhoz való csatlakozásra meghívtak.

Magyarázó jelentés az állampolgárságról szóló
európai konvencióhoz

(61) Az Európa Tanács¹ több mint 30 éve foglalkozik az állampolgársághoz² kapcsolódó kérdésekkel. 1963-ban nyitották meg aláírásra a többes állampolgárság eseteiben a katonai kötelezettségekrôl szóló konvenciót (ETS No. 43, a továbbiakban az 1963. évi Konvenció). Azóta azonban egyre inkább nôtt az a felismerés, hogy ez a konvenció nem eléggé vett figyelembe számos, az állampolgársággal kapcsolatos problémát. E problémák némelyikével foglalkoztak az 1977-ben aláírásra megnyitott Jegyzôkönyvek³. 1993-ban a Konvenciót módosító Második Jegyzôkönyvet (ETS No. 149) is megnyitották aláírásra.

(62) 1977-ben a Miniszterek Bizottsága két határozatot fogadott el, egyet az eltérô állampolgárságú házastársak állampolgárságáról, illetve egy másikat a házasságban született gyermekek állampolgárságáról (77/12. és 13. számú határozatok). Az elôzô határozat azt javasolta, hogy a Tagállamok kormányai tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy állampolgáraik külföldi házastársai megszerezhessék az állampolgárságukat kedvezôbb feltételek mellett, mint amelyeket megkövetelnek általában a külföldiektôl, és szüntessék meg a külföldi férjek és külföldi feleségek közötti megkülönböztetést az állampolgárság megszerzése tekintetében. Az utóbbi Határozat javasolta, hogy a kormányok adják meg, de legalábbis segítsék elô az állampolgárság megszerzését olyan gyermekek számára, akik házasságban születtek, amennyiben szüleik egyike állampolgáruk.

(63) Az Európa Parlament szintén elfogadott több ajánlást az állampolgárságról, felhívta a tagállamokat, hogy segítsék elô különösen az országukban lévô menekültek honosítását. 1988-ban elfogadta az 1081. számú Ajánlást (1988) a vegyes házasságokban az állampolgárság problémáiról. Ebben az Európa Parlament megjegyezte, hogy kívánatos a vegyes házasságban élô házastársak mindegyike számára, hogy jogosultak legyenek a másik állampolgárságát megszerezni anélkül, hogy elveszítenék származási állampolgárságukat; továbbá, hogy a vegyes házasságból származó gyermekeknek is jogosultaknak kellene lenniük mindkét szülôjük állampolgárságának megszerzésére és megtartására.

(64) 1992 decemberében a Többes Állampolgársággal foglalkozó Szakértôi Bizottság (CJ-PL), melyet késôbb Állampolgársági Szakértôi Bizottságnak neveztek át (CJ-NA), javasolta egy megvalósíthatósági tanulmány elkészítését egy új átfogó Konvencióhoz, ami tartalmazná az állampolgársággal kapcsolatos kérdések modern megoldásait oly módon, hogy az alkalmas legyen minden európai állam számára. E megvalósíthatósági tanulmány alapján a CJ-NA megkezdte a tervezet elôkészítését 1993 novemberében.⁴ A CJ-NA munkacsoportja kilencszer ült össze 1994 márciusa és 1996 novembere között; maga a CJ-NA ötször ült össze 1993 novembere és 1996 júliusa között a Konvenció tervezetének elôkészítése érdekében. 1995 februárja óta az Állampolgárságról szóló Európai Konvenció szövegtervezetét, ahogyan azt a CJ-NA felülbírálta, nyilvánosságra hozták, hogy tájékoztassák az összes érdekelt személyt és lehetôséget adjanak számukra a megjegyzések hozzáfûzésére.

(65) E munka, valamint az Európa Parlamenttel, az Emberi Jogokkal foglalkozó Irányító Bizottsággal (CDDH), az Európai Migrációs Bizottsággal (CDMG), a Nemzetközi Közjog Jogtanácsadóinak Ad Hoc Bizottságával (CAHDI) és a Családjog Szakértôi Bizottságával (CJ-FA) folytatott konzultációk eredményeként a Jogügyi Együttmûködés Európai Bizottsága véglegesítette a Konvenció szövegtervezetét 1996. november 29-én, majd azt 1997. május 14-én a miniszterek Bizottsága elfogadta. A Konvenciót 1997. november 7-én nyitják meg aláírásra.

(66) Az 1963. évi Konvenció I. fejezete arra a sok nyugat-európai államban abban az idôben széles körben elfogadott gondolatra épült, hogy a többes állampolgárság nemkívánatos, és amennyiben lehetséges, el kell kerülni. E Konvenció 1. cikke rendelkezik különösen arról, hogy azok, akik saját akaratukból szereznek meg másik állampolgárságot, veszítsék el korábbi állampolgárságukat, és fenntartástól függôen, ne legyenek jogosultak annak megtartására.

(67) Azonban az 1963. évi Konvenció is elismeri, hogy többes állampolgárság felmerül, különösen ott, amikor valamely Aláíró Állam második állampolgárságát automatikusan szerezték meg, vagy amikor egy állam, amelyik nem aláírója a Konvenció I. fejezetének, engedélyezi a többes állampolgárságot más esetekben. Ezért a II. fejezet, amelyet az Aláíró Államok akkor is elfogadhatnak, ha nem fogadták el az I. fejezetet, a katonai kötelezettségekre vonatkozóan tartalmaz szabályokat többes állampolgárság eseteire annak érdekében, hogy biztosítsa, hogy a többes állampolgárságú személyektôl ne követeljék meg katonai kötelezettségeik teljesítését több mint egy Aláíró Államban.

(68) Mivel 1963 óta Európában több minden történt, melyre majd a késôbbiekben hivatkozunk, az Európa Tanács úgy döntött, hogy újra megfontolja a többes állampolgárság elkerülése elvének szigorú alkalmazását: ilyenek voltak az európai államok közötti munkaerô-vándorlás, mely nagyszámú bevándorló népességek kialakulásához vezetett, az állandó lakosok integrálásának szükségessége, az egyre nagyobb számú olyan házasság, melyben a házastársak eltérô állampolgárságúak, valamint a mozgás szabadsága az Európai Unió Tagállamai között. Ezenkívül a nemek egyenlôségének elve azt jelentette, hogy az eltérô állampolgárságú házastársaknak meg kellene engedni, hogy megszerezzék házastársuk állampolgárságát azonos feltételek mellett, és mindkét házastársnak lehetôvé kell tenni, hogy átadják állampolgárságukat gyermekeiknek. Az 1963. évi Konvenciót módosító Második Jegyzôkönyv így lehetôvé teszi a többes állampolgárságot az alábbi három esetben: második generációs bevándorlók, vegyes házasságban élô házastársak, illetve az ô gyermekeik.

(69) Annak kérdése, hogy más állampolgárságot önkéntesen megszerzô személyek számára lehetô legyen-e korábbi állampolgárságuk megtartása, az egyes államokban fennálló helyzettôl függ. Néhány államban, különösen ahol nagyobb arányban élnek olyan személyek, akik állampolgárságot kívánnak szerezni vagy már megszerezték azt, lehet úgy tekinteni, hogy egy más állampolgárság megtartása akadályozhatná az ilyen személyek teljes integrációját. Azonban más államok kívánatosnak tarthatják állampolgárságuk megszerzésének elôsegítését oly módon, hogy lehetôvé teszik az érintetteknek, hogy megtartsák származási állampolgárságukat, és így integrálják ôket a befogadó államba (például: lehetôvé téve az ilyen személyeknek, hogy megtartsák a család más tagjainak állampolgárságát, vagy hogy elôsegítsék visszatérésüket származási országukba, ha ezt kívánják).

(70) Következésképpen az államoknak szabadon kell figyelembe venniük sajátságos körülményeiket, hogy meghatározhassák, hogy milyen mértékig engedélyezik a többes állampolgárságot (lásd e Konvenció Preambulumát).

(71) Már amióta 1930-ban aláírták az állampolgársági törvények konfliktusához kapcsolódó bizonyos kérdésekrôl szóló Hágai Konvenciót, az állampolgárságról szóló rendelkezéseket tartalmazó nemzetközi instrumentumok száma lényegesen megnôtt.⁵ Ezért szükséges egyetlen szövegben konszolidálni azokat az új gondolatokat, amelyek a belsô és a nemzetközi jog fejlôdésének eredményeként megjelentek. A jelen Konvenció 14. cikke ezért lehetôvé teszi a többes állampolgárságot az eltérô állampolgárságú házas személyek és gyermekeik esetében. Ezenkívül e Konvenció néhány rendelkezésének az a célja, hogy hozzájáruljon az állampolgárságra vonatkozó nemzetközi jog folyamatos fejlôdéséhez, lásd például az Állami Jogutódlásról és az Állampolgárságról szóló VI. fejezetet.

(72) Miközben az 1963. évi Konvenció csak a többes állampolgársággal foglalkozott, ez a Konvenció a törvények konfliktusához kapcsolódó kérdések kivételével az állampolgársághoz kapcsolódó összes fontos vonatkozással foglalkozik: elvekkel, az állampolgárság megszerzésével, megtartásával, elvesztésével, újramegszerzésével, eljárási jogokkal, a többes állampolgársággal, az állampolgársággal az állami jogutódlás összefüggésében, a katonai kötelezettségekkel és az Aláíró Államok közötti együttmûködéssel. Így a cím "Állampolgárságról szóló Európai Konvenció" ezt a tényt tükrözi. E Konvenció nem módosítja az 1963. évi Konvenciót, de nem is inkompatibilis azzal. Következésképpen a két Konvenció megfér egymás mellett. E kérdés fontosságának fényében az új Konvenció 26. cikke kifejezetten megerôsíti ezt a kompatibilitást (lásd még alább, a 26. cikkhez fûzött kommentárt).

(73) A legfontosabb terület, amelyet nem lehetett bevenni a Konvencióba, a többes állampolgárságból származó törvényi konfliktushoz kapcsolódik. Azonban egyre nagyobb számú állam a "szokásos tartózkodás" fogalmát (lásd még a "telephely" és a "tartózkodási hely" jogi fogalmainak szabványosításáról szóló 72. Határozat 1. bekezdését) fogadja el az állampolgárság fogalma helyett a nemzetközi magánjogban összekötô tényezôként. Ez számos problémát megszüntet, amelyek többes állampolgárságú személyekkel kapcsolatban felmerülhetnének. Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a "szokásos tartózkodás", ahogyan ezt a Konvenció alkalmazza, általában olyan személyekre vonatkozik, akik rendszeresen és ténylegesen egy meghatározott helyen laknak.

(74) Az 1989 óta Közép- és Kelet-Európában végbement demokratikus változások eredményeként felmerülô problémák még inkább kihangsúlyozták az állampolgárságról szóló új Konvenció szükségességét. Gyakorlatilag ezen új demokráciáknak mindegyike rákényszerült, hogy új állampolgársági és idegenrendészeti törvényeket alkossanak meg. Ezen a téren egy átfogó Európa Tanács-i Konvenció léte fontos mérce. Ez különösen is igaz azokban az esetekben, amikor egy állam feloszlik. Ezért is foglalkozik e Konvenció olyan fontos kérdésekkel, mint a hontalanság elkerülése, illetve az érintett területeken szokásosan tartózkodó személyek jogai.

(75) E Konvenció, különösen ennek a 4-6., 10-13. és 18-20. cikkei, amelyek az állampolgárság megszerzésére, illetve a nem állampolgárokra vonatkoznak, különös fontossággal bír az 1995. évi, a Nemzeti Kisebbségekre vonatkozó Európa Tanács-i Keretegyezmény megvalósításához. A Keretegyezmény célja, hogy meghatározza azokat a jogelveket, amelyek tiszteletben tartását az államok elvállalják annak érdekében, hogy biztosítsák a nemzeti kisebbségek védelmét. Például a Keretegyezmény 4. cikkének 1. bekezdése megtiltja a nemzeti kisebbségekhez való tartozás miatti diszkriminációt, mely szabályt e Konvenció 5. cikke és 20. cikkének 1. bekezdése ismét megerôsít. Továbbá bizonyos ENSZ-egyezmények elvei, mint például az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentésérôl szóló Konvenció, valamint az 1989. évi Gyermekjogi Konvenció 7. cikke is megerôsítést nyer ebben a Konvencióban, különösen a 4-7., illetve 18. cikkei révén.

(76) Az Emberi Jogok Védelmérôl és az Alapvetô Szabadságjogokról szóló Konvenció (a továbbiakban "ECHR") mindenkire vonatkozik az azt Aláíró Államok joghatóságán belül. E Konvenció szilárdan elismeri, hogy figyelembe kell venni mind az államoknak, mind pedig a magánszemélyeknek a törvényes érdekeit. A törvényes érdekekre való hivatkozás a szándék szerint azt jelzi, hogy az ECHR és Jegyzôkönyvei összefüggésében kizárólag a törvény által védett érdekeket lehet figyelembe venni. Még akkor is, ha az ECHR és Jegyzôkönyvei a 4. számú Jegyzôkönyv 3. cikke (Az állampolgárok kiutasításának tiltása) kivételével nem tartalmaznak az állampolgársághoz közvetlenül kapcsolódó ügyekkel foglalkozó rendelkezéseket, bizonyos rendelkezések vonatkozhatnak olyan ügyekre, amelyek kapcsolatban állnak az állampolgársági kérdésekkel.⁶ Ezek közül a legfontosabbak:

(1) - 3. cikk (a kínzás, az embertelen vagy méltatlan bánásmód vagy büntetés tilalma);

(2) - 6. cikk (a tisztességes és nyilvános tárgyaláshoz való jog);

(3) - 8. cikk (a családi élethez való jog);

(4) - 14. cikk (diszkriminációmentesség); valamint

(5) - a 4. Jegyzôkönyv 4. cikke (az idegenek kollektív kiutasításának tiltása).

(77) Azon személyek, akiknek a családi élete egy adott országban zajlik, például mert sok év óta családjukkal együtt élnek, még akkor is, ha ennek az országnak nem válhattak állampolgáraivá, jogosultak lehetnek ebben az országban maradni, ha bizonyítani tudják, hogy jogosultak a családi élet tiszteletben tartására az ECHR 8. cikke alapján.⁷ Ez a jog különösen is fontos olyan esetekben, amikor állami jogutódlást követôen nagyszámú személy nem szerezte meg annak az államnak az állampolgárságát, amelyikben lakik.

(78) Ami az embertelen vagy degradáló bánásmód tiltását illeti (ECHR 3. cikk), az olyan intézkedések, amelyek egy állampolgárt vagy külföldit rangjában, pozíciójában vagy reputációjában lealacsonyítsanak vagy megalázzanak, a 3. cikk megsértését valósítják meg.

(79) Az ECHR 4. számú Jegyzôkönyvének 3. cikke tartalmazza az állampolgárok azon jogát, hogy beléphessenek azon államnak a területére, amelynek polgárai, és hogy ne lehessen ôket onnan kiutasítani. Ezenkívül ugyanezen Jegyzôkönyv 4. cikke megtiltja a külföldiek kollektív kiutasítását.

1. cikk - A Konvenció célja

(80) Az 1. cikk foglalkozik a Konvenció céljával, mely általános jellegû elveket tartalmaz (lásd különösen a 4. és a 18. cikket), valamint specifikus, az állampolgárságra vonatkozó szabályokat, ideértve a katonai kötelezettségeket szabályozókat többes állampolgárság esetén (lásd különösen a III., illetve a VII. fejezetet), amellyel az Aláíró Államok belsô jogát összhangba kell hozni. E rendelkezés utóbbi része, amely megköveteli, hogy az államok belsô joga álljon összhangban a lefektetett elvekkel, annak jelzésére szolgál, hogy a Konvencióban lefektetett elvek és szabályok nem önmegvalósítóak, és ezért az államok, amikor átültetik azokat belsô jogukba, figyelembe vehetik saját különleges körülményeiket.

(81) Az 1. cikk jelzi, hogy a Konvenció kizárólag magánszemélyekre vonatkozik.

2. cikk - Meghatározások

(82) Az állampolgárság fogalmát a Nemzetközi Bíróság a Nottebohm-ügy kapcsán vizsgálta. A Bíróság úgy határozta meg az állampolgárságot, mint egy "jogi köteléket, melynek alapja a kötôdés társadalmi ténye, a lét, az érdekek és az érzelmek valódi kapcsolata, együtt a kölcsönös jogok és kötelezettségek létezésével" (Nottebohm-ügy, ICJ Report, 1955. 23.).

(83) A Konvenció 2. cikke úgy határozza meg az állampolgárságot, mint "egy személy és az állam közötti jogi köteléket, ami nem utal a személy etnikai származására". Így az egy specifikus jogviszonyra utal a személy és az állam között, amelyet az az állam elismer. Mint már e Magyarázó Jelentés 1. bekezdésénél lábjegyzeteiben jeleztük, a Konvenció hatásai tekintetében a "nationality", valamint a "citizenship" szóhasználat az állampolgárság vonatkozásában szinonimáknak tekintendôk.

(84) Végig a Konvenció szövegén, amikor az "állampolgárok" kifejezést franciára fordították, a "ressortissants" kifejezést preferálták a "nationaux" helyett. A Konvenció céljaira a "ressortissants" csak azon személyeket foglalja magában, akik az érintett Aláíró Állam állampolgárságát birtokolják, és nem azon személyeket, akik az érintett ország joghatósága alá tartoznak.

(85) A "többes állampolgárság" magában foglalja mind a kettôs állampolgárságot, mind pedig a több mint két állampolgárság birtoklását.

(86) A "gyermek" kifejezés definíciója az ENSZ 1989. évi Gyermekjogi Konvenciójának 1. cikkére épül. A gyermekekre vonatkozó jogra történô hivatkozás azt jelenti, hogy az alkalmazandó jog tartalmazhatja a nemzetközi magánjog szabályait.

(87) A "belsô jog" definíciója szerint magában foglalja a nemzeti jogrendszer összes különféle típusú rendelkezését. A "kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumokból származó szabályok" kifejezés hivatkozik mind a közvetlenül alkalmazandó instrumentumokból származó jogszabályokra, illetve azokra a jogszabályokra is, amelyeket a kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumokból átemelnek.

3. cikk - Az állam illetékessége

(88) Az állampolgársági ügyeket általában úgy tekintik, hogy azok minden egyes állam belsô joghatósága alá tartoznak;⁸ ez a nemzetközi közjog irányadó elve, amint arra az 1930. évi, az Állampolgársági Törvények Konfliktusához kapcsolódó Bizonyos Kérdésekrôl szóló Hágai Konvenció 3. cikke emlékeztet, azaz, hogy "minden egyes állam maga határozza meg saját törvényei szerint, hogy kik az állampolgárai". Ezen cikkek továbbá arról is rendelkeznek, hogy az "ilyen törvényt a többi állam köteles elfogadni, amennyiben összhangban áll a nemzetközi konvenciókkal, nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel".

(89) Az emberi jogokra vonatkozó törvényhozás fejlôdésével a második világháború óta egyre inkább elismerik, hogy az állam diszkrecionális jogainak gyakorlása során ezen a területen figyelembe kell venni a személyek alapvetô jogait⁹ (lásd még a 4. és 5. cikkekhez fûzött kommentárt).

4. cikk - Elvek

(90) A 4. cikk címe és bevezetô mondata elismeri, hogy vannak az állampolgárság tekintetében bizonyos általános elvek, amelyekre az állampolgárság megszerzésére, megtartására, elvesztésére, újramegszerzésére vagy igazolására vonatkozó részletesebb szabályokat építeni kell. Az "építeni kell" szavakat úgy választották meg, hogy jelezzék, fennáll egy kötelezettség a nemzetközi elveknek mint az állampolgárságra vonatkozó nemzetközi jogszabályok alapjának a követése tekintetében.

(b) bekezdés

(91) Elôször az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 15. cikke mondta ki, hogy mindenkinek joga van az állampolgársághoz. Az 1989. évi ENSZ Gyermekjogi Konvenció 7. cikke minden gyermeknek megadja a jogot az állampolgárságra.

(92) Az állampolgársághoz fûzôdô jog elvét a Konvenció azért tartalmazza, mert inspirációt ad a Konvenció anyagi rendelkezéseihez, amelyek ez után következnek, különös tekintettel a hontalanság elkerülésére. Ez a jog tekinthetô úgy, mint a hontalanság elkerülése kötelezettségének pozitív megfogalmazása, és így szorosan kapcsolódik ugyanezen cikk (b) bekezdéséhez. Miközben azt elismerték, hogy fennáll a jog az állampolgárságra, valamely adott állampolgárságra vonatkozó jogot az egyes Aláíró Államok állampolgárságáról szóló jogszabályai határozzák meg a Konvenció 3. cikkével összhangban, amely rendelkezik arról, hogy minden állam maga határozza meg, hogy kik az ô állampolgárai.¹⁰

(c) bekezdés

(93) A hontalanság elkerülésére vonatkozó kötelezettség a nemzetközi szokásjog részévé vált; az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentésére vonatkozó Konvenció lefekteti az annak végrehajtására vonatkozó szabályokat. Ami a hontalanság definícióját illeti, a Konvenció hivatkozik az 1954. évi, a Hontalan Személyek Jogállásáról szóló Konvenció 1. cikkére, amely úgy rendelkezik, hogy "a »hontalan személy« kifejezés olyan személyt jelent, akit egyetlen állam sem tekint állampolgárának saját törvényei alapján". Így csak a "de jure hontalan személyek" tartoznak ide, és nem a "de facto hontalan személyek". A Konvenció a menekültekre vonatkozik, amennyiben ôk is de jure hontalan személyeknek tekintendôk.

(94) E bekezdés célja, hogy védelmezze az állampolgársághoz fûzôdô jogot azáltal, hogy megakadályozza a hontalan jogállás kialakulását. Amikor egy személy hontalanná válik, elveszítheti bizonyos jogait, sôt akár menekültté is válhat. E Konvenció számos rendelkezést tartalmaz, melyeknek célja, hogy megakadályozzák a hontalanság felmerülését. Meg kell jegyezni, hogy a 7. cikk 3. bekezdése az állampolgárság elvesztésérôl, egy korlátozott kivételtôl eltekintve, valamint a 8. cikk 1. bekezdése (amely nem teszi lehetôvé az állampolgárok számára, hogy lemondjanak állampolgárságukról, ha ezáltal hontalanná válnának) az állampolgárság elvesztését a hontalanság elkerülésétôl teszik függôvé. Ezenkívül a 6. cikk 4 (g) bekezdése, valamint az állami jogutódlásról szóló VI. fejezet 18. cikke szintén a hontalanság elkerülését szolgálják.

(d) bekezdés

(95) Ez a bekezdés az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 15. cikke 2. bekezdésébôl került át. Az általános garanciát ad, amely különösen is releváns a jelen Konvenció 7. cikke tekintetében, amely az állampolgárság törvény erejénél fogva vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történô elvesztésére vonatkozik.

(96) Többféle javallat is adható az állampolgárságtól való önkényes megfosztás megakadályozását illetôen. Ezek kapcsolódnak a megfosztás anyagi alapjaihoz is és az eljárási garanciákhoz is. Ami az anyagi jogalapokat illeti, a megfosztásnak általában elôre láthatónak, arányosnak és törvény által elôírtnak kell lennie. Ha az az 5. cikk 1. bekezdésében foglalt jogalapok bármelyikére épül, ellentétes ezzel a bekezdéssel. Így az állampolgárság politikai okoknál fogva történô megvonását önkényesnek kellene tekinteni. Specifikusabban, a Konvenció 7. cikke kimerítô felsorolást ad a megfosztás jogalapjairól. Amennyiben a megfosztás hontalansághoz vezetne, a 7. cikk 3. bekezdésében foglalt tiltás alkalmazandó. E bekezdés szerint az egyetlen kivétel akkor áll fenn, amikor a kérelmezô vétkes magatartása folytán szerezte meg az állampolgárságot (lásd 7. cikk 3. bekezdés).

(97) Ami az eljárási garanciákat illeti, hivatkozást kell tenni a IV. fejezetre, különösen arra, hogy az állampolgársággal kapcsolatos döntéseknek írásos indoklást kell tartalmazniuk és lehetôvé kell tenni velük kapcsolatban a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálatot.

(e) bekezdés

(98) Ez a bekezdés az 1957. évi, a Férjes Asszonyok jogállásáról Konvenció 1. cikkének rendelkezéseit terjeszti ki a házastársakra általánosságban, annak érdekében, hogy figyelembe vegye a férfiak és nôk közötti egyenlôség elvét (lásd még az 5. cikk 1. bekezdését).

5. cikk - Diszkrimiációmentesség

1. bekezdés

(99) Ez a rendelkezés figyelembe veszi az ECHR 14. cikkét, amely a "diszkrimináció" kifejezést használja, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 2. cikkét, amely a "megkülönböztetés" kifejezést használja.

(100) Azonban az állampolgárság tulajdonításának jellege már önmagában is megköveteli az államoktól, hogy meghatározzanak bizonyos kritériumokat saját állampolgáraik meghatározásához. Ezek a kritériumok adott esetben preferenciálisabb elbánást eredményezhetnek az állampolgárság terén. A megkülönböztetés vagy preferenciális elbánás indokolt jogalapjaira szokásos példák közé tartozik a nemzeti nyelv ismeretének megszerzése a honosításhoz és a származás vagy születési hely miatti segített állampolgárság-szerzés. Maga a Konvenció a 6. cikk 4. bekezdésében rendelkezik az állampolgárság megszerzésének elôsegítésérôl bizonyos esetekben.

(101) Az Aláíró Államok nyújthatnak kedvezôbb bánásmódot bizonyos más államok állampolgárainak. Például az Európai Unió egy Tagállama rövidebb állandó tartózkodást követelhet meg Európai Unió-s Tagállamok állampolgárainak honosításához, mint amit az általános szabály megkövetel. Ez az állampolgárság alapján történô preferenciális elbánást jelentene, és nem a nemzeti származásjog alapján történô diszkriminációt.

(102) Ezért szükségessé vált, hogy eltérô módon vegyék figyelembe a bánásmódbeli olyan megkülönböztetéseket, amelyek nem érnek fel diszkriminációval, és az olyan megkülönböztetéseket, amelyek az állampolgárság terén a tiltott diszkriminációt merítik ki.

(103) A "nemzeti vagy etnikai származás" kifejezés az 1966. évi, a Faji Diszkrimináció Minden Formájának Megszüntetésérôl szóló Konvenció 1. cikkére, és az ECHR 14. cikkének egy részére épül. A szándék szerint ezek magukban foglalják a vallási származást is. A "társadalmi származás" jogalapját nem vették be, mivel ennek jelentését túlságosan pontatlannak tekintették. Mivel az Emberi Jogokról szóló Európai Konvenció 14. cikkében felsorolt diszkrimináció különféle indokai közül néhányat úgy tekintettek, hogy azok nem merítik ki a diszkrimináció fogalmát az állampolgárság terén, ezeket ezért kizárták az 5. cikk 1. bekezdésében foglalt diszkriminációs alapok közül. Ezenkívül megjegyezték, hogy az ECHR-nek nem volt célja, hogy állampolgársági ügyekre vonatkozzon, a 14. cikkben foglalt diszkriminációs alapok összessége csak az abban a Konvencióban foglalt jogok és szabadságjogok tekintetében helyénvaló.

(104) Az 1. bekezdésben foglalt lista ezért az állampolgársági ügyekben a tiltott diszkrimináció lényegi elemeit tartalmazza, és a törvény elôtti egyenlôség biztosítását szolgálja. Ezenkívül a Konvenció sok rendelkezést tartalmaz, melyek célja, hogy megakadályozzák a hatalom önkényes gyakorlását (lásd 4 (c) 11. és 12. cikkek), amelyek szintén diszkriminációt eredményezhetnek.

2. bekezdés

(105) E kifejezésben a "vezérli" kifejezés szándékdeklarációt jelez, és nem kötelezô szabályt, amelyet minden esetben követni kell.

(106) E bekezdés célja, hogy megszüntesse a jogszabályok diszkrimináló alkalmazását állampolgársági ügyekben a születésüktôl fogva állampolgárok és más állampolgárok között, ideértve a honosított személyeket is. A Konvenció 7. cikkének 1 (b) bekezdése rendelkezik egy kivételrôl ez alól az irányelv alól az olyan honosított személyek esetére nézve, akik vétkes magatartás révén szereztek állampolgárságot.

6. cikk - Az állampolgárság megszerzése

3. bekezdés

(107) E bekezdés (a) pontja alapján minden Aláíró Állam belsô jogában elismeri, hogy valamely állampolgárától született gyermekek automatikusan megszerzik az adott Aláíró Állam állampolgárságát azzal, hogy lehetséges kivételrôl rendelkezni a felségterületen kívül megszületett gyermekek esetében. Amikor az apaság-anyaság elismerésétôl, bírósági végzéstôl vagy hasonló eljárástól függ, az állampolgárság az Aláíró Állam belsô jogában elrendelt eljárás után szerezhetô meg.

(108) A (b) pontban említett "talált gyermek" kifejezés olyan újszülöttekre vonatkozik, akiket az adott állam területén elhagyva találtak meg ismert szülôk, vagy állampolgárság nélkül akik hontalanok lennének, ha ezt az elvet nem alkalmaznák. Ez a bekezdés a Hontalanság Csökkentésérôl szóló 1961. évi Konvenció 2. cikkébôl származik. Az állampolgárság megadásának követelményét akkor is teljesítik, ha a talált gyermeket ellenkezô bizonyíték hiányában ex lege (a törvény erejénél fogva) valamely állampolgár gyermekének és így állampolgárnak tekintik.

4. bekezdés

(109) A 2. bekezdés azon gyermekekre vonatkozik, akik az Aláíró Állam területén születtek és nem szerezték meg születéskor valamelyik más állam állampolgárságát, és elrendeli, hogy a 4. cikk (b) bekezdésében foglalt elvet, azaz hogy a hontalanságot el kell kerülni, a belsô jog hajtsa végre. E bekezdés megfogalmazását a Hontalanság Csökkentésérôl szóló 1961. évi Konvenció 1. cikkébôl vették át. Hivatkozni kell a Gyermekjogi Konvenció 7. cikkére is.

(110) A 2. bekezdésben hivatkozott gyermekeknek az állampolgárságot vagy születésükkor a törvény erejénél fogva, vagy a késôbbiekben, kérelemre meg kell adni. Amikor az állampolgárságot születéskor nem szerzik meg, biztosítani kell, hogy az érintett gyermek kérelmet nyújthasson be az állampolgárság megszerzésére a belsô jog szerinti eljárásban a jelzett feltételek egyikétôl vagy mindkettôtôl függôen. Feltételként idôhatárt nem jelöltek meg, mert a rendelkezés csak gyermekekre vonatkozik, és ezért beleértendô, hogy a "gyermek" 2. cikk szerinti meghatározásával összhangban az idôhatár a 18 éves életkor. Az állampolgárságot meg kell adni minden olyan gyermeknek, aki megfelel a (b) pontban meghatározott feltételeknek. Az 5. évet nem meghaladó törvényes és szokásos tartózkodás idôtartamára vonatkozó hivatkozás azt jelenti, hogy az ilyen tartózkodásnak ténylegesnek kell lennie, és összhangban kell állnia a külföldiek tartózkodására vonatkozó rendelkezésekkel az adott államban.

5. bekezdés

(111) Ez a bekezdés elrendeli, hogy a belsô jog tartalmazzon olyan szabályokat, amelyek lehetôvé teszik a honosítást olyan külföldiek számára, akik törvényesen és szokásosan tartózkodnak az Aláíró Állam területén. A honosításhoz megkövetelhetô maximális ott-tartózkodási idôtartam rögzített (10 év a kérelem benyújtása elôtt); ez megfelel a közös normának, a legtöbb európai ország 5 és 10 év közötti tartózkodást követel meg. Az Aláíró Fél ezenkívül meghatározhat más, indokolható feltételeket is a honosításhoz, különös tekintettel az integrációra.

6. bekezdés

(112) Az (a)-(g) pontokban felsorolt kategóriákhoz tartozó minden személynek biztosítani kell az állampolgárság elôsegített megszerzését. Ez nemcsak a honosításra, hanem az állampolgárság más megszerzési formáira is vonatkozik, mint például a törvény erejénél fogva történô állampolgárság szerzése.¹¹ E bekezdés betartásához elegendô, ha az Aláíró Állam kedvezô feltételeket biztosít az állampolgárság megszerzéséhez az adott pontokban felsorolt személyek kategóriájához tartozó minden személynek. Ennek példái közé tartozik a tartózkodási idôtartam csökkentése, a kevésbé szigorú nyelvi követelmények, a könnyített eljárás, az alacsonyabb eljárási díjak. Az Aláíró Államok változatlanul megtartják azonban diszkrecionális jogukat arra nézve, hogy eldönthetik, hogy megadják-e az állampolgárságot az ilyen kérelmezôknek. Ahol az általában megkövetelt feltételek már nagyon kedvezôek (például a rövid tartózkodási idôtartam-követelmény minden honosítást kérelmezô számára), az ilyen államoknak nem kell honosítási intézkedéseket hozniuk.

(113) Ami az (a) pontban említett házastársakat illeti, emlékeztetni kell arra, hogy már 1977-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának (77)12. számú Határozatában az eltérô állampolgárságú házastársak állampolgárságáról azt ajánlotta, hogy kedvezôbb bánásmódot biztosítsanak a külföldi házastársnak, hogy elôsegítsék a másik házastárs állampolgárságának megszerzését.

(114) A (d) pontban említett "örökbe fogadott gyermek" kifejezés magában foglalja az Aláíró Állam belsô joga szerinti örökbefogadásokat, valamint azokat, amelyek külföldön történtek meg, és amelyeket az adott állam belsô joga elismer. Ebben az összefüggésben hivatkozás történik az 1967. évi, a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció 11. cikkére (ETS No. 58), amely megköveteli az e Konvenciót aláíró felektôl, hogy segítsék elô állampolgárságuk megszerzését az állampolgáraik által örökbe fogadott gyermekek számára.

(115) Az (e) és az (f) pontok elsôsorban a második és harmadik generációs bevándorlók kérelmére vonatkoznak. Ôk könnyebben integrálódnak a fogadó állam társadalmába, mivel gyermekkoruknak egy részét az adott állam területén töltötték el, és ezért biztosítani kell számukra az állampolgárság könnyített megszerzését (lásd ebben az összefüggésben az 1963. évi Konvenciót módosító Második Jegyzôkönyvet). Az Aláíró Állam idôhatárokat szabhat meg az ilyen könnyített állampolgárság-szerzésre vonatkozó kérelmekre.

(116) A (g) pontban az "elismert menekült" kifejezés magában foglalja az 1951. évi, a Menekültek Jogállásáról szóló Genfi Konvenció és az 1967. évi Jegyzôkönyve szerinti elismert menekülteket, de nem korlátozódik azokra. Az Aláíró Államok szabadon terjeszthetik ki a fogalmat menekültek más típusaira is. Az 1951. évi Konvenció 34. cikke hasonlóan hivatkozik az elismert menekültek könnyített honosítására.

(117) Azok a személyek, akik szándékosan váltak hontalanná, mivel figyelmen kívül hagyták a Konvenció elveit (például azt, hogy az olyan személyek, akik olyan államból származnak, ahol a belsô jog, e Konvenció 8. cikkével ellentétesen, lehetôvé teszi az állampolgárságról való lemondást anélkül, hogy elôzôleg egy másik állampolgárságot megszereztek volna), nem jogosultak az állampolgárságot könnyített módon megszerezni.

7. cikk - Az állampolgárság ex lege vagy az Aláíró Állam
kezdeményezésére történô elvesztése

(118) A 7. cikk olyan esetek kimerítô listájából áll, amikor az állampolgárság automatikusan, a törvény erejénél fogva (ex lege) vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére veszíthetô el. Ezekben a korlátozott esetekben, és bizonyos feltételektôl függôen, az Aláíró Állam megvonhatja az állampolgárságot. A rendelkezést negatív módon fogalmazták meg annak érdekében, hogy hangsúlyozzák, hogy az állampolgárság automatikus elvesztése vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történô elvesztése nem történhet meg, kivéve, ha az az e cikkben foglalt valamely esetet érinti. Azonban az Aláíró Állam engedélyezheti személyeknek, hogy megtartsák állampolgárságukat még az ilyen esetekben is. A 7. cikk nem utal olyan esetekre, amelyekben adminisztrációs hibák történtek, s amelyeket a kérdéses országban nem tekintettek úgy, hogy azok az állampolgárság elvesztésének esetét képezzék.

7. bekezdés (a) pont

(119) Ez a pont lehetôvé teszi az Aláíró Államoknak, hogy rendelkezzenek az állampolgárság elvesztésérôl, amikor egy másik állampolgárság önkéntes megszerzésérôl van szó. Az "önkéntes" szó jelzi, hogy itt az állampolgárság megszerzése kifejezetten az érintett személy szabad akaratának eredményeként és nem automatikusan (ex lege) történt.

(120) Miközben az 1963. évi Konvenció 1. cikke alapján az 1963. évi Konvenció I. fejezetét elfogadó Aláíró Államok kötelesek rendelkezni az állampolgárság elvesztésérôl ott, ahol egy másik állampolgárságot az illetô személy önkéntesen megszerzett, e pont szerint az Aláíró Államoknak választási lehetôségük van.

(f) pont

(121) A csalás, hamis tájékoztatás vagy bármilyen lényeges tény eltitkolása szándékos cselekmény eredménye, vagy a kérelmezô olyan mulasztása kell hogy legyen, amely lényeges tényezô volt az állampolgárság megszerzésében. Például ha egy személy azzal a feltétellel szerzi meg az adott Aláíró Állam állampolgárságát, hogy származásának állampolgárságáról utóbb lemond, és az illetô személy önkéntesen nem tette ezt meg, az Aláíró Állam jogosult lenne az állampolgárság elvesztésérôl rendelkezni. Ezenkívül, e Konvenció céljaira a "bármely releváns tény eltitkolása" olyan releváns feltétel eltitkolását jelenti, amely megakadályozná, hogy az érintett személy megszerezze az állampolgárságot (például bigámia). "Releváns" ebben az összefüggésben olyan tényekre utal (például egy más állampolgárság eltitkolása, súlyos bûncselekmény miatti elítélés eltitkolása), ami ha ismert lett volna az állampolgárság megadása elôtt, az állampolgárság iránti kérelem elutasítását vonta volna maga után.

(122) E pont megfogalmazásának az a célja, hogy lefedje a csaló magatartás (hamis vagy nem teljes tájékoztatás vagy más félrevezetô cselekvés, nevezetesen nem hiteles vagy hamis igazolások révén), a fenyegetés, a vesztegetés és más hasonló becstelen cselekvés révén történô állampolgárság-szerzést is.

(123) Amennyiben az állampolgárság megszerzése a (b) pont szerinti vétkes magatartás eredménye volt, az államok szabadon vonhatják meg az állampolgárságot (elvesztés) vagy tekinthetik úgy, hogy az illetô személy soha nem szerezte meg az ô állampolgárságukat (semmis ab initio).

(124) Ez a pont foglalkozik az önkéntes szolgálattal bármilyen külföldi haderônél, függetlenül attól, hogy az valamely külföldi állam fegyveres erôinek része-e. Nem tekinthetô úgy egy személy, hogy külföldi fegyveres erônél szolgált, ha az állampolgárság megszerzése elôtt egy olyan ország fegyveres erôinél szolgált, amelynek állampolgára volt.

(125) Azonban részvétel valamely olyan állam nevében, amely államnak a személy állampolgára, egy multilaterális erôben, nem tekinthetô külföldi fegyveres erônél töltött szolgálatnak. Ezenkívül ez a rendelkezés szintén nem vonatkozik egy másik országban töltött önkéntes katonai szolgálatra, ha az a bilaterális vagy multilaterális egyezmény szerint történt.

(126) Meg kell jegyezni, hogy ez a bekezdés olyan önkéntesen szolgáló személyekre vonatkozik valamely külföldi fegyveres erônél, akik hivatásos katonaként szolgálnak. Ez a helyzet eltér a 21. cikk 3 (a) pontjában hivatkozótól, ahol a személyek választhatnak a különféle olyan államokkal szembeni kötelezettségeik között, amelyeknek állampolgárai. Ezenkívül, mivel ez a bekezdés nem tartalmaz önvégrehajtó rendelkezéseket (ahogyan az egész Konvenció sem), az államok, amikor e kérdéssel kapcsolatosan hoznak törvényt, kötelesek meghatározni azon feltételeket, amelyeknél ez a rendelkezés alkalmazható.

(g) pont

(127) Az Aláíró Állam "életfontosságú érdekeit súlyosan sértô magatartás" megfogalmazás a Hontalanság Csökkentésérôl szóló 1961. évi Konvenció 8. cikk 3 (a) (II.) bekezdésébôl származik. Az ilyen magatartás nevezetesen magában foglalja az árulást és más, az érintett állam életfontosságú érdekei ellen irányuló tevékenységeket (például munka egy külföldi titkosszolgálat számára), de nem foglalja magában az általános jellegû bûncselekményeket, akármilyen súlyosak legyenek is azok.

(128) Továbbá az 1961. évi Konvenció leszögezi, hogy az állam életfontosságú érdekeit súlyosan sértô magatartás csak akkor képezheti az állampolgárságtól való megfosztás jogalapját, ha az érintett állam belsô jogában az ilyen megfosztásnak létezô jogalapja, amelyet aláíráskor, ratifikáláskor vagy csatlakozáskor az állam kinyilvánítottan fenntart.

(h) pont

(129) E rendelkezés egyik fôcélja, hogy lehetôvé tegye az államok számára, ha úgy kívánják, hogy megakadályozzák, hogy a szokásosan külföldön élô állampolgáraik generációról generációra megtartsák az állampolgárságot. Az ilyen állampolgárság-vesztés azonban csak egy más állampolgárság birtokában lévô személy tekintetében lehetséges.

(130) E cikkben a "valódi kapcsolat hiánya" csak azon kettôs állampolgárságú személyekre vonatkozik, akik szokásosan külföldön tartózkodnak. Ezenkívül ez a rendelkezés vonatkozik különösen arra az esetre, amikor a személy és az állam közötti valódi és tényleges kapcsolat nem létezik amiatt, hogy ez a személy vagy családja már generációk óta külföldön él. Vélelmezett, hogy az érintett állam minden ésszerû intézkedést megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa, hogy ezt a információt eljuttassa az érintett személyeknek.

(131) A valódi kapcsolat hiányára lehetséges bizonyíték különösen az alábbi lépések valamelyikének elmulasztása az érintett Aláíró Állam illetékes hatóságai felé:

(i) nyilvántartásba vétel,

(ii) személyazonossági vagy útiokmányok kérelmezése,

(iii) nyilatkozat annak a szándéknak a kifejezésére, hogy az Aláíró Állam állampolgárságát a illetô megôrizze.

(132) Az (e) pontot az alábbiak fényében is kell értelmezni:

- az állampolgárságnak a magánszemély és az állam közötti jogi kötelékként történô definíciója (2. cikk (a) bekezdés);

- az állampolgárságtól való önkényes megfosztás tiltása (4. cikk (c) bekezdés);

- annak lehetôsége, hogy a felségterületen kívül megszületett gyermekeket kizárják az egyik szülô állampolgárságának törvény erejénél fogva történô megszerzésébôl (6. cikk 1 (a) pont); valamint

- a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálathoz való jog (12. cikk).

(i) pont

(133) Ez a pont foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor a gyermekek polgári jogállásában következik be olyan változás, ami magában foglalja az állampolgárság birtoklása elôfeltételeinek elvesztését. Például, bizonyos országokban, ha egy gyermek az apához vagy az anyához fûzôdô kapcsolatai alapján szerezte meg a állampolgárságot, és késôbb kiderül, hogy az illetô valójában nem az apja vagy az anyja, az állampolgárság visszavonható a gyermektôl, feltéve, hogy ezzel nem válik hontalanná. Minden Aláíró Állam belsô joga határozhatja meg az ilyen elvesztés jogi kihatásait, például hogy az a megfosztás napjától legyen-e hatályos (ex nunc) vagy úgy, mintha az állampolgárságot sohasem szerezte volna meg (ex tunc).

(j) pont

(134) Azokban az esetekben, amikor a gyermekek az ôket örökbe fogadó szülôk állampolgárságát szerzik meg vagy már birtokolják, a származásuk szerinti állampolgárság elveszhet vagy visszavonhatják. Ez összhangban áll a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció 11. cikke 2. bekezdésével (ETS No. 58), amely elrendeli, hogy "az állampolgárság olyan elvesztését, ami az örökbefogadás tényébôl következhetne, függôvé kell tenni egy másik állampolgárság birtoklásától vagy megszerzésétôl.

8. bekezdés

(135) A 7. cikk 1. bekezdésében hivatkozott esetekre, amelyek a hontalanságról szóló 3. bekezdés hatálya alá tartoznak, az aláíró állam rendelkezhet úgy, hogy a gyermekeknek, beleértve az örökbe fogadott gyermekeket is, szüleiket kell követniük, ami az állampolgárság elvesztését illeti. Azonban van két kivétel, nevezetesen, hogyha a szülôk állampolgárságukat a 7. cikk (c) vagy (d) pontja szerint veszítik el, a gyermekek nem követik a szülôk helyzetét, mert a szülôk elítélt magatartásának nem szabad hátrányos következményekkel járnia a gyermekekre nézve. Ezenkívül kifejezetten elrendeli, hogy a gyermek nem veszítheti el állampolgárságát, ha a szülôknek legalább egyike megtartja azt. E bekezdés alkalmazásakor az Aláíró Államokat minden esetben a gyermek érdekei kell hogy vezéreljék.

9. bekezdés

(136) A 3. bekezdés egy általános korlátozást tartalmaz az összes azt megelôzô bekezdésre nézve, mivel nem engedélyezi az állampolgárság elvesztését minden olyan esetben, amelyre a 7. cikk hivatkozik, amennyiben az hontalanságot eredményezne; ezért ez a 4. cikk (b) pontjában foglalt általános elv specifikus alkalmazását jelenti. Néhány országban fennáll az a követelmény, hogy a meglévô állampolgárságról le kell mondani az új megszerzéséhez; az ilyen követelmény összhangban áll a 7. cikk 3. bekezdésével. Hivatkozni lehet ebben az összefüggésben a 8. cikk 1. bekezdésére is.

(137) Az 1. bekezdés (b) pontja az egyetlen olyan kivétel, amelyben a hontalanságot a Konvenció megtûri akár felnôtt személyek, akár gyermekek esetében. Így a hontalanságra vonatkozó tilalom tovább megy, mint az, amirôl a Hontalanság Csökkentésérôl szóló 1961. évi Konvenció 8. cikke rendelkezik.

8. cikk - Az állampolgárság elvesztése a magánszemély kezdeményezésére

(138) A magánszemély akarata releváns tényezô az állammal való jogi kötelék állandóságára nézve, ami jellemzi az állampolgárságot; ezért az Aláíró Államoknak fel kell venniük olyan rendelkezéseket belsô jogukba, ami lehetôvé teszi az állampolgárságukról való lemondást, feltéve, hogy állampolgáraik ezáltal nem válnak hontalanná. A lemondást a lehetô legtágabban kell értelmezni, beleértve különösen az állampolgárságról való lemondás kérelmezését, amelyet a illetékes hatóságok jóváhagyása követ.

(139) Problémák merülhetnek fel, ahol a magánszemélyek számára lehetôvé teszik vagy tôlük megkövetelik az állampolgárságukról való lemondást, mielôtt megszerezték volna egy másik állam állampolgárságát. Ahol az állampolgárság megszerzése bizonyos be nem töltött feltételektôl függ, és az érintett személyek még nem tudták megszerezni az új állampolgárságot, annak az államnak, amelynek az állampolgárságáról lemondtak, engedélyeznie kell, hogy visszaszerezhessék állampolgárságukat, vagy úgy kell tekinteniük, mintha soha nem vesztették volna azt el, hogy ne merülhessen fel a hontalanság.

(140) Az ilyen lemondáshoz kapcsolódó illetékeknek, díjaknak nem szabad ésszerûtlennek lenniük (lásd a Konvenció 13. cikkének 1. bekezdését).

(141) A 8. cikk 2. bekezdése lehetôvé teszi az államok számára, hogy korlátozzák az állampolgárságukról való lemondáshoz fûzôdô jogot, az 1. bekezdésben olyan állampolgárokra, akik szokásosan külföldön tartózkodnak. Nem elfogadható a 8. cikk alapján az állampolgárságról való lemondás megtagadása kizárólag azért, mert a másik államban szokásosan tartózkodó személynek még mindig fennállnak katonai kötelezettségei származásának országában, vagy mert polgári vagy büntetô eljárás még folyamatban van az illetô személy ellen származási országában. A polgári vagy büntetôjogi eljárások függetlenek az állampolgárságtól és rendesen lefolytathatók akkor is, ha a személy lemond eredeti állampolgárságáról.

9. cikk - Az állampolgárság visszaszerzése

(142) A 9. cikk alapján az Aláíró Államok kötelesek belsô jogrendjükben elôsegíteni az állampolgárság visszaszerzését azon személyek számára, akik arról a 8. cikk alapján lemondtak, illetve azok számára, akik a 7. cikk szerint veszítették el állampolgárságukat. Azonban a 9. cikk nem rendeli el az állampolgárság visszaszerzéséhez fûzôdô jog megadását. E cikk szerint elegendô, ha az Aláíró Államok elôsegítik az állampolgárság visszaszerzését korábbi állampolgáraik bizonyos kategóriája számára. Hogy az Aláíró Állam kielégíti-e az elôsegítés követelményét, azt az összes releváns körülmény fényében kell megvizsgálni, különösen arra nézve, hogy léteznek-e igen elônyös feltételek az állampolgárság megszerzéséhez.

(143) A IV. fejezet az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez vagy igazolásához fûzôdô eljárásokkal foglalkozik. Az "igazolás" kifejezés bármiféle, az egyes Aláíró Államok belsô joga szerint eldöntött módon és formában történô állampolgárságra vonatkozó igazolást jelent.

(144) Az Európai Közösséget Létrehozó Egyezményben nincs olyan rendelkezés, amely az állampolgárság megszerzését vagy elvesztését szabályozná, mivel az ilyen ügyek elvben a Tagállamok döntési hatáskörébe tartoznak. Azonban mivel valamilyen Tagállam állampolgárságának birtoklása a szabad mozgásra vonatkozó specifikus rendelkezések alkalmazásának és általában az uniós állampolgárságból származó jogok élvezetének elôfeltétele (TEC 8 (a)-8 (e) cikkek) másodlagos közösségi jogszabály kötelezi a Tagállamokat arra, hogy ellássák állampolgáraikat állampolgárságuk bizonyítékával olyan érvényes személyi igazolvány vagy útlevél kiadásával vagy megújításával, amely specifikusan jelzi a birtokos állampolgárságát.¹²

10. cikk - A kérelmek feldolgozása

(145) Minden, az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó kérelmet ésszerû idôn belül kell elintézni. Hogy a kérelmet ésszerû idôn belül dolgozták-e fel, azt az összes releváns körülmény fényében kell eldönteni. Például olyan esetben, amikor a jogelôd állam állampolgárai, akik állami jogutódlás eseteiben nem szerezték meg annak az államnak az állampolgárságát, amelyben laknak, kötelesek az állampolgárságért folyamodni, kérelmeiket rendkívül gyorsan kell elintézni, a kérdés sürgôssége folytán. Mindenesetre, miközben kérelmeik feldolgozására várnak, az ilyen személyek legtöbbje rendszerint jogosult az országban való maradásra, például az ECHR 8. cikke szerint a családi élethez fûzôdô jogok alapján.

11. cikk - Döntések

(146) Az állampolgársággal kapcsolatos minden döntésnek, és nem csak azoknak, amelyek egy kérelmet követnek, írásos indoklást kell tartalmaznia. Minimális követelményként jogi és tényszerû indokokat kell megadni. Azonban az állampolgárság ex lege megszerzésének és elvesztésének esetei puszta nyilvántartásba vételéhez nem szükséges írásos indoklást adni. A nemzetbiztonsági kérdéseket érintô döntésekben csak minimális tájékoztatást kell adni. Olyan döntéseknél, amelyek a magánszemély kívánságával vagy érdekeivel összhangban álltak, például amikor a kérelmet teljesítik, egyszerû értesítés vagy a releváns okmány kibocsátása elegendô. Megjegyezték, hogy néhány állam belsô joga nem felel meg ennek a rendelkezésnek, mivel ott az állampolgárságra vonatkozó döntéseket a parlament hozza meg.

12. cikk - A felülvizsgálatra vonatkozó jog

(147) Ezenkívül minden döntést közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálattól kell függôvé tenni. Ennek a rendelkezésnek az alapján a magánszemélyeknek élvezniük kell a fellebbezés jogát az állampolgársághoz kapcsolódó döntésekkel szemben. E jog végrehajtásának eljárási vonatkozásait a Konvenció az egyes Aláíró Államok belsô jogára bízza. Nem tekintették helyénvalónak ebben a Konvencióban, hogy kivételrôl rendelkezzenek olyan esetekben, amikor a honosításra vonatkozó döntéseket a parlament hozza meg, ami ellen fellebbezés nem nyújtható be, mint ami a helyzet bizonyos államokban. Azonban a fellebbezéshez való jog általános elismerését rendkívül nagy fontosságúnak tartották.

(148) A felülvizsgálathoz fûzôdô jog azonban nem zárja ki az olyan nemzeti rendelkezéseket, melyek szerint a legmagasabb szintû állami hatóságok általi döntések bizonyos speciális esetekben nem fellebbezhetôk meg még felsôbb testületnél, ha e döntéseknél a jogi vagy közigazgatási felülvizsgálat más formái nyitva állnak a belsô jog szerint.

(149) Miközben az ECHR nem tartalmaz rendelkezést a polgári jogsegélyre vonatkozóan, a 6. cikk 1. bekezdés szerinti tisztességes tárgyaláshoz fûzôdô jog néha megkövetelheti, hogy az állam rendelkezzen az ügyvédi segítségrôl, amikor az elkerülhetetlennek bizonyul, például valamely eset bonyolultsága folytán (lásd ebben az összefüggésben az Airey-ügyet, 1979. október 9., ECHR, A sorozat 32. szám).

13. cikk - Díjak (Illetékek)

(150) A cikk hivatkozik az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez és igazolásához kapcsolódó eljárásokért fizetendô minden díjra és illetékre. Ezek közé tartozhat például a kérelmezési ûrlap megszerzésének, feldolgozásának és a döntés megszerzésének a díja.

(151) Az 1. bekezdés általános célja, hogy az állampolgárság megszerzésének, megtartásának, elvesztésének, visszaszerzésének vagy igazolásának díjai összegükben ne legyenek ésszerûtlenek. Hogy a díjak összege ésszerûtlen-e vagy sem, azt a összes releváns körülmény fényében kell meghatározni. Ezt például meg lehet határozni az adminisztrációs költségekre történô hivatkozással. Nem szabad megengedni, hogy a díjak megfizetése legyen az az eszköz, amellyel megakadályozható, hogy személyek megszerezhessék, megtarthassák, elveszthessék vagy visszaszerezhessék állampolgárságukat például ott, ahol az állampolgárságot állami jogutódlás folytán veszítették el.

(152) A 2. bekezdésben a "nem akadály" kifejezést az 1. bekezdésben szereplô "ésszerû" kifejezéshez képest szándékosan választották, jelezvén, hogy az Aláíró Államokat egy terhes kötelezettség terheli, amikor a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálat illetékének összegérôl van szó.

(153) Miközben a törvényes illetékek nem tartoznak a jelen cikk értelmezési tartományába, ebben az összefüggésben tudomásul kell venni az Európai Emberjogi Bíróságnak az Airey-ügyben a bírósági eljárások költségeire vonatkozó ítéletében hivatkozott normákat. Hivatkozni lehet az Európai Tanács R (81)7 számú Ajánlásában megfogalmazott elvekre is: Ez azokról az intézkedésekrôl szól, amelyek elôsegítik az igazságügyhöz való hozzáférést, különösen a D-Elv, ami az igazságügy költségeire vonatkozik és elrendeli, hogy "nem szabad az állam nevében valamely féltôl a bírósági eljárás megkezdésének feltételeként olyan pénzösszeget követelni, amely a kérdéses ügy tekintetében ésszerûtlen lenne".

14. cikk - A többes állampolgárság ex lege esetei

(154) A 14. cikk megköveteli az Aláíró Államoktól, hogy két esetben engedélyezzék a többes állampolgárságot. Ezek azok az esetek, amelyeket még azok az államok is rendszerint elfogadnak, amelyek a többes állampolgárságot el kívánják kerülni. Ezek automatikusan merülnek fel két vagy több állam jogának egyidejû alkalmazásakor. Különösen a 14.1 (a) cikk rendelkezése épül arra a követelményre, hogy abban az esetben, ha eltérô államok állampolgárainak házasságáról van szó, a házastársak egyenjogúságának elvét kell alkalmazni az állampolgárságaiknak a gyermekeikre történô átadására. Az 1963. évi Konvenció I. fejezete, amely a többes állampolgárság eseteit kívánja csökkenteni, sem zárja ki a többes állampolgárság e két esetét.

(155) Az 1. (a) bekezdés a "gyermekekre" hivatkozik, és ezért a kifejezésnek a 2. (c) cikkben foglalt meghatározása szerint csak a 18. életév eléréséig alkalmazható. A gyermekek nagykorúvá válása után a 7. cikk releváns részei alkalmazandók, különösen az 1. (e) bekezdés, mely az állampolgárság elvesztésérôl rendelkezik az Aláíró Állammal való valódi kapcsolat hiánya miatt, azért, mert az érintett személyek külföldön élnek.

15. cikk - A többes állampolgárság más lehetséges esetei

(156) A 15. cikk specifikusan jelzi, hogy a Konvenció nem korlátozza az Aláíró Államok jogát abban, hogy engedélyezzék a többes állampolgárságot. Ez a cikk világossá teszi, hogy az államok, ha úgy kívánják, szabadon engedélyezhetik a többes állampolgárság más eseteit.

(157) Az új Konvenció semleges abban a kérdésben, hogy a többes állampolgárság kívánatos-e. Miközben az 1963. évi Konvenció I. fejezete a többes állampolgárság elkerülését célozta, e Konvenció 15. cikke azt a tényt tükrözi, hogy számos európai állam elfogadja a többes állampolgárságot, míg más európai államok inkább kizárják azt.

(158) Azonban az, hogy egy állam engedélyezheti-e a többes állampolgárságot, attól függ, hogy vonatkoznak-e rá ezzel ellentétes kötelezô érvényû nemzetközi kötelezettségek. Különösen azok az államok, amelyekre az 1963. évi Konvenció I. fejezete kötelezô érvényû, állampolgáraik tekintetében nem engedhetnek meg többet, mint a többes állampolgárság korlátozott számú eseteit (lásd még a fenti I. részt a további részletekre).

16. cikk - A korábbi állampolgárság megôrzése

(159) Ez a rendelkezés azt kívánja biztosítani, hogy senkit ne akadályozzanak meg egy állampolgárság megszerzésében vagy megtartásában csak azért, mert nem lehetséges vagy nehéz egy másik állampolgárságot elveszteni. Az ésszerûtlen, tényszerû vagy jogi követelmények meglétét minden egyes esetben annak az Aláíró Államnak a nemzeti hatóságainak kell vizsgálnia, amelynek az állampolgárságáért a személy folyamodik. Például a menekültektôl általában nem várható el, hogy visszatérjenek származási országukba, vagy hogy diplomáciai vagy konzuli képviseletüket kérjék az állampolgárságukról való lemondás elintézésére vagy az abból való elbocsátás megszerzésére.

(160) Miután ez a cikk különösen is fontos a jogutódlás eseteiben, a 18. cikk külön hivatkozik a 16. cikkre.

17. cikk - A többes állampolgársághoz fûzôdô jogok és kötelezettségek

(161) Az 1. bekezdés azt az alapelvet tartalmazza, hogy a többes állampolgárok annak az Aláíró Államnak a területén, amelyen laknak, azonos bánásmódot kell hogy élvezzenek, mint csak az egyetlen állampolgársággal rendelkezô személyek, például a szavazati jogok, a tulajdonszerzés vagy a katonai kötelezettségek teljesítése tekintetében. Ezeket a jogokat és kötelezettségeket azonban bizonyos körülmények között nemzetközi megállapodással lehet módosítani (lásd például a VII. fejezetet a katonai kötelezettségek tekintetében).

(162) A 2. bekezdés (a) pontja foglalkozik a diplomáciai és konzuli védelemmel. A nemzetközi jog diplomáciai védelemre vonatkozó általános szabályát az 1930. évi Hágai Konvenció 4. cikke tartalmazza, amely elrendeli, hogy "az állam nem nyújthat diplomáciai védelmet állampolgárának olyan állammal szemben, amelynek az állampolgárságát az ilyen személy szintén birtokolja". Azonban a nemzetközi közjog 1930 óta történt fejlôdése folytán ezen a területen kivételes egyedi körülmények között és a nemzetközi jog szabályait betartva, az Aláíró Állam nyújthat diplomáciai vagy konzuli segítséget vagy védelmet olyan állampolgára javára, aki egy másik állampolgárságnak is birtokosa, például a gyermekrablások bizonyos eseteiben. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az Európai Unió egy Tagállama nyújthat diplomáciai vagy konzuli segítséget egy másik Európai Unió-s Tagállam állampolgárának, amennyiben az utóbbi állam nem képviselteti magát egy harmadik ország területén.

(163) A 2. bekezdés (b) pontja foglalkozik az egyes Aláíró Államok által a nemzetközi magánjogi szabályok alkalmazásával többes állampolgárság eseteiben. A Konvenció nem érinti ezen szabályok alkalmazását.

(164) Ez a fejezet foglalkozik az általános nemzetközi közjog által meghatározott állami jogutódlásból származó állampolgársági kérdésekkel. Az 1978. évi, az egyezmények tekintetében az államok jogutódlásáról szóló Bécsi Konvenció az "államok jogutódlását" úgy határozza meg, mint az egyik államnak a másik által történô helyettesítését az adott terület nemzetközi kapcsolataiért viselt felelôsség tekintetében. Az állami jogutódlással és az állampolgársággal kapcsolatos rendelkezések a létezô általános nemzetközi gyakorlatra épülnek, és általános irányelveket tartalmaznak. Ezek lehetôvé teszik az Államok számára, hogy eldöntsék, hogy mi a megfelelô módja ezen rendelkezések belsô jogukban történô alkalmazásának.

(165) Bár ezek a rendelkezések nem vonatkoznak közvetlenül személyekre, céljuk, hogy a lehetô legmesszebbmenôkig biztosítsák, hogy egy adott régióban élô személyek ne kerüljenek kedvezôtlen helyzetbe pusztán a területi változások miatt.

(166) Ezek az elvek vonatkoznak az Aláíró Államokra, függetlenül attól, hogy jogutód vagy jogelôd államok. Azonban jellegük folytán a fejezet különösen a jogutód államokra vonatkozik.

(167) A fôgond, bár nem az egyedüli, a hontalanság elkerülése, ahogyan azt a 18. cikk 1. bekezdése hangsúlyozza, és ezért a súlypont az állampolgárság megadására vagy megtartására helyezôdik. A fejezet célja, hogy megerôsítse a létezô egyezményes rendelkezéseket a hontalanság elkerülésérôl, mint például az 1961 évi, a Hontalanság Elkerülésérôl szóló Konvenció 10. cikke.

18. cikk - Elvek

(168) A 18. cikk vázolja azokat a specifikus elveket, amelyeknek a betartását az Aláíró Államok felvállalják minden állampolgársággal kapcsolatos, az állami jogutódlás összefüggésében felmerülô ügyben. Ezenkívül a Konvenció más fejezetei vonatkoznak általánosságban is az állami jogutódlás eseteire. Ezt a cikket annak a nemzetközi jogi vélelemnek a fényében kell értelmezni, hogy a lakosság követi a terület fölötti szuverenitásváltozást állampolgársági ügyekben.

10. bekezdés

(169) Ez a bekezdés sorolja fel azokat az alkalmazandó általános elveket, amelyek az Európa Tanács demokratikus elhivatottságának részei: a jogállamiság és az emberi jogokkal kapcsolatos jogszabályok elvei tiszteletben tartásának biztosítása. Ebben a vonatkozásban figyelembe kell venni az Európa Tanács Statútumát, különösen a 3. cikket, amely elrendeli, hogy "az Európa Tanács minden tagja köteles elfogadni a jogállamiság elveit, valamint azt, hogy joghatóságának határain belül minden személy élvezhesse az emberi jogokat és az alapvetô szabadságjogokat", az Emberi Jogokról szóló Európai Konvenció és annak Jegyzôkönyveinek rendelkezéseit, valamint az Európai Emberjogi Bíróság eseti jogát.

(170) Az állampolgársági jog területén a "jogállamiság" fogalmának relevanciáját az egyes államok alkotmányos és jogi tradícióinak fényében kell látni. Azonban néhány alapvetô kritérium a fogalom részét képezi. Ezek például:

- a döntéseket szilárd jogalapon kell meghozni;

- a törvényt azzal a céllal kell értelmezni, hogy az védelmezze az állampolgárok jogait és szabadságjogait (és nem csak azzal a céllal, hogy az állam érdekeit védje);

- valamilyen arányosságot kell fenntartani az állam által meghozott, magánszemélyeket érintô intézkedésekben, különösen hogyha ezek az intézkedések szankciók vagy érintik az egyéni jogokat;

- a törvénynek elôre láthatónak kell lennie, és az egyéneknek képeseknek kell lenniük arra, hogy elôre lássák cselekedeteiknek a jogi következményeit; következésképpen nem szabad megengedni a jogi vákuumot;

- a törvényeket abban a szellemben kell értelmezni, amiben azokat meghozták.

(171) A "jogállamiságra" vonatkozóan további iránymutatás található a Tanács által a polgári jog hatékonysága és tisztessége terén elfogadott különféle jogi instrumentumokban¹³ és az Európai Emberjogi Bíróság eseti jogában, különösen ami az ECHR 6. cikk 1. bekezdésében hivatkozott tisztességes tárgyaláshoz fûzôdô jogot illeti.¹⁴ Végül az 1. bekezdés emlékeztet a Konvenció 4. és 5. cikkeiben, illetve az e cikk 2. bekezdésében hivatkozott elvekre. Az 1. bekezdésben említett összes elvnek van általános szignifikációja, bár itt az elsôdleges cél a hontalanság elkerülése.

11. bekezdés

(172) A 2. bekezdés azokra a tényezôkre összpontosít, amelyeket az állami jogutódlással érintett Aláíró Államoknak kell figyelembe venniük, amikor döntést hoznak állampolgárságuk megadásáról vagy megtartásának lehetôségérôl. Nem fogalmaz meg részletes szabályt, de meghatározza az elveket. Mindezen tényezôket az adott eset körülményeinek fényében kell súlyozni.

(173) Az (a) pontban a "valódi és tényleges kapcsolat" kifejezést elôször a Nemzetközi Bíróság használta a Nottebohm-ügyben. Ez az érintett személynek az állammal való "lényegi kapcsolatára" utal. Az állampolgárság jogi kötelékének ezért összhangban kell állnia az illetô személynek az állammal való tényleges kapcsolatával.

(174) A (b) pont tekintetében az érintett személynek a szokásos lakóhelye az állami jogutódlás idején az állami jogutódlással érintett területen vagy a jogelôd állam területén lévô szokásos lakóhelyére vonatkozik. Itt nem követelmény a "törvényes tartózkodás" azon vélelem miatt, hogy az a személy, aki közvetlenül az állami jogutódlást megelôzôen állampolgár volt, akkor egyben törvényes lakos is volt.

(175) Ami a (c) pontot illeti, az érintett személy akaratát figyelembe kell venni. Ez jelentheti azt például, hogy választási jogosultságot kell adni a személynek, vagy el kell kerülni az állampolgárság akarata ellenére történô ráruházását.

(176) Ami a (d) pontban használt "területi származás" kifejezést illeti, az nem hivatkozik a személynek sem az etnikai, sem pedig a társadalmi származására, hanem arra, ahol az illetô személy született, ahol a szülei vagy nagyszülei születtek, vagy egy lehetséges létezô belsô állampolgárságra. Így az hasonló a jus soli és a jus sanguinis elvek alapján történô állampolgárság megszerzésének eldöntésére alkalmazott kritériumokhoz.

12. bekezdés

(177) A 3. bekezdés rendelkezik arról, hogy amennyiben a jogutód állam állampolgárságának megszerzését valamely külföldi állampolgárság elvesztésétôl teszik függôvé, a Konvenció 16. cikkét kell alkalmazni, azaz az ilyen állampolgárság-vesztés nem követelhetô meg ott, ahol ez nem lehetséges vagy ésszerûen nem követelhetô. Ez a bekezdés különösen is fontos azokban az államokban, ahol bizonyos esetekben a többes állampolgárságot rendszerint nem engedélyezik.

19. cikk - Rendezés nemzetközi megállapodással

(178) A 19. cikk állampolgársági ügyekre olyan megoldásokat preferál, amelyeket a jogutód államok között egyeztettek, és megköveteli az államoktól, hogy biztosítsák, hogy az ilyen megállapodások álljanak összhangban a Konvenció VI. fejezetében foglalt vagy hivatkozott elvekkel és szabályokkal.

20. cikk - A nem állampolgárokra vonatkozó elvek

(179) Ez a cikk foglalkozik azon állandó lakosoknak a jogaival a jogutód állam területén, akik a jogelôd állam állampolgárai voltak, és akik nem szerezték meg a jogutód állam állampolgárságát az állami jogutódlás eredményeként. Így az magában foglalja azokat a személyeket, akik már benyújtottak kérelmet és várnak a döntésre, míg a kérelmet elintézik. Magában foglalja azokat a személyeket is, akiknek a kérelmeit visszautasították, és azokat is, akik nem nyújtottak be ilyen kérelmet.

(180) Ahhoz, hogy a 20. cikk hatáskörébe essenek, a "nem állampolgá-
roknak" az alábbi feltételek mindegyikének meg kell felelniük:

(i) a jogelôd állam állampolgárai voltak és nem szerezték meg a jogutód állam állampolgárságát;

(ii) az állami jogutódlás idôpontjában a jogutód állam területén éltek állandó lakosként;

(iii) még mindig a jogutód állam területén laknak.

(181) Mivel ez a cikk foglalkozik a szociális és gazdasági jogokkal, célja, hogy biztosítsa, hogy az aláíró államok lehetôvé tegyék nem állampolgáraiknak, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, melyben ugyanolyan életmódot folyatathatnak gyakorlati napi szempontból, mint az állami jogutódlás megtörténte elôtt. A szociális és gazdasági jogok legfontosabb példái között meg kell említeni a foglalkoztatáshoz és a mozgásszabadsághoz fûzôdô jogokat. Ebben az összefüggésben további iránymutatásról gondoskodnak a Megtelepedésrôl szóló Európai Konvenció (ES No. 19) és az Európai Szociális Charta (ETS No. 35.) rendelkezései. Az Aláíró Államok nyújthatnak további jogokat, például politikai jogokat helyi szinten.

(182) A szociális és gazdasági jogok élvezetének szükséges elôfeltétele, hogy az illetô jogosult legyen az illetô jogutód állam területén maradni, ahogyan azt az 1. bekezdés megköveteli. Ezt a jogot néha tartózkodási jognak vagy a megtelepedés szabadságának nevezik. Emlékeztetni kell, hogy az ilyen személyeknek joguk van a családi élethez az ECHR 8. cikke alapján, és amennyiben ez a cikk alkalmazható, nem utasíthatók ki még akkor sem, ha nem tekintik ôket állampolgároknak.¹⁵

(183) A szociális és gazdasági jogok tekintetében az állampolgárokkal való azonos bánásmód elve alól e cikk 2. bekezdése egy kivételt tesz lehetôvé. Ennek alapján az aláíró állam kizárhatja a nem állampolgárokat a köztisztviselôként történô foglalkoztatásból, de csak abban az esetben, ha az ilyen foglalkoztatással a közhatalmi jogkör is érintett. Ezt a kifejezést az Európai Bíróság ítéletébôl választották, és annak a megfogalmazására épül (az Európai Közösségek Bizottsága a Belga Királyság ellen, 1982. május 26. 149/79 számú ügy).¹⁶ Ez a kivétel a közszolgálatban meghatározott tevékenységekre történô alkalmazásra korlátozódik, amennyiben az ilyen alkalmazás a közjog által ráruházott jogkör gyakorlását érinti azzal a felelôsséggel, hogy az állam általános érdekeit védelmezze. Ilyen kivételes körülmények között az állampolgárság birtoklása elfogadható szükséges elôfeltételként, mivel az alkalmazás területe olyannyira érzékeny.

(184) Tekintettel arra, hogy az 1963. évi Konvenció II. fejezetében megfogalmazott szabályokat általánosan elfogadják, ezeket lényegi változtatások nélkül átvette a Konvenció (21. cikk), együtt az 1977. évi, az 1963. évi Konvenciót módosító Jegyzôkönyv rendelkezéseivel, amelyek az alternatív polgári szolgálatra és a katonai kötelezettségek alóli mentesítésre vonatkoznak (22. cikk).

(185) Az egyetlen kivétel az 1963. évi Konvencióban és az 1977. évi Jegyzôkönyvben alkalmazott "rendes lakóhely" kifejezéshez kötôdik, melynek a helyére az e Konvenció más fejezeteiben alkalmazott "szokásos lakhely (tartózkodás)" megszokottabb kifejezései léptek. Nem állt szándékban a fogalom megváltoztatása, inkább az, hogy ez összhangban álljon a "rezidence habituelle" francia fogalommal, amelyet mind az 1963. évi Konvenció és ez a Konvenció, valamint más, közelmúltban készült instrumentumok is alkalmaznak.

(186) A VII. fejezet egészét vagy részeit elfogadó Aláíró Államokat arra ösztönzik, hogy fontolják meg az 1963. évi Konvenció II. fejezetének a ratifikálását is, hogy azon államoknak a többes állampolgárai, amelyek csak az 1963. évi Konvenció II. fejezetét fogadták el, élvezhessék ezeknek a fejezeteknek a közös elveibôl származó elônyöket is.

21. cikk - A katonai kötelezettség teljesítése

(187) A 121. cikk 1. bekezdésében megfogalmazott legfontosabb szabály, hogy a két vagy több Aláíró Állam állampolgárságának birtokában lévô személyek csak az egyik ilyen Aláíró Állammal kapcsolatos katonai kötelezettségeik teljesítésére legyenek kötelezhetôk. Rendszerint ez az az állam lesz, amelyikben az illetô személyek szokásos (állandó) lakosként tartózkodnak. Azonban az ilyen személyek szabadon választhatnak abban, hogy katonai kötelezettségeiket egy másik olyan Aláíró Féllel szemben teljesíthessék, amelynek szintén állampolgárai.

22. cikk - A katonai kötelezettségek alóli mentesítés vagy alternatív
katonai szolgálat

(188) A 22. cikk (a) bekezdése rendelkezik arról, hogy azok a személyek, akiket katonai kötelezettségeik alól mentesítettek, vagy polgári szolgálatot teljesítettek alternatívaként az egyik állammal kapcsolatban, úgy tekintendôk, hogy a másik olyan állammal szemben is teljesítették katonai kötelezettségeiket, amelyiknek szintén állampolgárai. Továbbá a (b) pont szerint, ha az ilyen személyek állandó lakosként olyan állam területén élnek, amelynek állampolgárai, és amelynél nincs kötelezô katonai szolgálat, úgy kell tekinteni, hogy ôk teljesítették katonai kötelezettségeiket azzal a másik aláíró állammal szemben is, amelyiknek szintén állampolgárai, és amelynél van kötelezô katonai szolgálat.

23. cikk - Együttmûködés az aláíró államok között

(189) A 23. cikk 1. bekezdés (a) pontja megköveteli, hogy az illetékes hatóságok tájékoztatást nyújtsanak az állampolgársággal kapcsolatos ügyekben, ideértve a hontalanság és a többes állampolgárság eseteit, valamint a jelen Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményeket, az Európa Tanács fôtitkárához eljuttatva. A fôtitkár ez után az összes releváns információt megküldi az összes Aláíró Államnak. Tulajdonképpen sok információt már most megkaptak, és ezek megtalálhatók az állampolgárságra vonatkozó Európai Dokumentációs Központban (EURODOC), amely központosítja az állampolgársággal kapcsolatos információt és dokumentációt, szinte az összes európai államra. A központ felel az Állampolgárságról szóló Európai Közlöny kiadásáért is; ez összegezi az elôbb említett államok állampolgársággal kapcsolatos törvényeit.

(190) Ezenkívül a (b) ponttal összhangban az Aláíró Államok kötelesek kérésre egymást tájékoztatni az állampolgársággal kapcsolatos ügyekrôl és a Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményekrôl.

(191) E cikk 2. bekezdése megköveteli az államoktól, hogy mûködjenek együtt a Tanács megfelelô kormányközi testületeinek a keretein belül. Az Állampolgársággal Foglalkozó Szakértôi Bizottság (CJ-NA), mely testület e Konvenció elôkészítésének felelôse volt, az illetékes szakértôi testülete a Tanácsnak ezen a téren. A testületben szinte minden európai állam részt vesz vagy tagként, vagy megfigyelôként. Az együttmûködés célja, hogy foglalkozzanak az összes releváns problémával, elôsegítsék a jó gyakorlatot és az állampolgársággal és ezzel kapcsolatos ügyekre vonatkozó jogelvek folyamatos fejlôdését.

24. cikk - Információcsere

(192) A 24. cikk foglalkozik az egyik Aláíró Állam állampolgárságának egy másik Aláíró Állam állampolgárai által történô önkéntes megszerzésére vonatkozó információ cseréjérôl. Az ilyen információ különösen is fontos olyan államok számára, amelyek a többes állampolgárság elkerülésének politikáját követik. A Konvenció aláírói nem kötelesek ilyen információt nyújtani, de bármikor kinyilváníthatják, hogy kívánnak ilyen információt adni.

(193) Az ilyen nyilatkozat megtétele után több feltételnek is meg kell felelni, mielôtt az információt átadnák. Elôször is az információt a kölcsönösség alapján nyújtják, azaz azon Aláíró Államokra tekintettel, amelyek ugyanilyen nyilatkozatot tettek. Másodszor az információt nyújtó Aláíró Állam nyilatkozatában foglalt feltételeknek meg kell felelni. Harmadszor az információt adó fél adatvédelmi törvényeit tiszteletben kell tartani. A második és a harmadik feltétel különösen magában foglalhat a személyes adatok automatikus kezelésérôl és a magánszemélyeknek a magánélete és emberi jogai tekintetében történô védelmérôl szóló belsô törvényeket. A cikk nem akadályozza meg az információt fogadó Aláíró Államot abban, hogy további részleteket kérjen. Ekkor az információt adó állam diszkrecionális joga az ilyen kérelemrôl döntést hozni.

(194) Az 1963. évi Konvencióhoz csatolt Kiegészítô Jegyzôkönyvet (ATS No. 96) és az Állampolgárság Megszerzésérôl szóló Információ Cseréjére vonatkozó 1964. évi Konvenciót is figyelembe vették ebben az összefüggésben. A Kiegészítô Jegyzôkönyv és az 1964. évi Konvenció rendelkezik a Felek közötti kommunikáció módjáról, ahol az egyik Fél állampolgárai megszerzik a másik Fél állampolgárságát. A Kiegészítô Jegyzôkönyv célja, hogy ezt egy mellékelt mintaûrlap segítségével végezze, amelyet ki kell tölteni és az állampolgárság megszerzésének hatályosulása dátumától számított hat hónapot nem meghaladó késedelemmel továbbítani. Az 1964. évi Konvenció szintén tartalmaz egy mintadokumentumot négy nyelven, amelyet közvetlenül az állampolgárság megszerzése hatályosulásától számított három hónapon belül kell továbbítani. Azonban ezeket az instrumentumokat nem használták vagy alkalmazták széles körben, ezért tartalmazza ez a konvenció az információcsere lehetôségérôl szóló rendelkezést.

25. cikk - A Konvenció alkalmazására vonatkozó nyilatkozatok

(195) Mivel a VII. fejezet esetleg nem releváns bizonyos államok számára (például ahol annak rendelkezéseinek alkalmazását nem tekintik kívánatosnak, az államok lehetôséget kaptak arra, hogy nyilatkozatukban kizárják a fejezet alkalmazását. Ezt a fejezetet az 1963. évi Konvenció II. fejezetébôl vették át. Ez azt is jelenti, hogy az Aláíró Államok, amelyek nem használják ki az e bekezdés szerinti nyilatkozat tételének lehetôségét, egyetértenek a Konvenció egészének alkalmazásával a megengedett fenntartások függvényében.

(196) Azon államok tekintetében, amelyek elfogadják a VII. fejezetet, a kölcsönösség alapján az csak azon aláíró államokkal való kapcsolatukban alkalmazható, amelyek szintén elfogadták a VII. fejezetet.

26. cikk - A jelen Konvenció hatásai

(197) Az 1. bekezdés garanciákat ad a belsô jog és a kötelezô érvényû nemzetközi instrumentumok azon rendelkezéseire, amelyek további jogokat adnak a magánszemélyeknek az állampolgárság terén; a Konvenció nem értelmezhetô úgy, hogy az ilyen jogokat korlátozza. Az "elônyösebb jogok" kifejezés annak a lehetôségére utal, hogy az egyént elônyösebb helyzetbe hozzák, mint amirôl a Konvenció rendelkezik, például az állampolgárság megszerzésére vonatkozóan, az Aláíró Állam szabályai révén.

(198) A 2. bekezdés jelzi, hogy ez a Konvenció nem lép be az 1963. évi Konvenció vagy annak Jegyzôkönyvei helyére az ezen instrumentumokat Aláíró Államok viszonyában. Az államok dönthetnek úgy, hogy aláírják mindezen instrumentumokat.

(199) Bár az 1963. évi Konvenció és ez a Konvenció kompatibilisek, hatásaik eltérôek lehetnek, függôen az érintett állam belsô jogától, különösen ami a többes állampolgárságot illeti. Így az az állam, amelynek a belsô joga lehetôvé teszi a többes állampolgárságot az e Konvenció 14. cikke és az 1963. évi Konvenció rendelkezésein kívüli esetekben is, lehet, hogy nem kívánja, hogy rá az 1963. évi Konvenció I. fejezete kötelezô érvényû legyen, de ugyanakkor elfogadhatja ezt a Konvenciót.

27. cikk - Aláírás és hatálybalépés

(200) A Konvenció attól a naptól számított három hónapos idôszak elteltét követô hónap elsô napján lép hatályba, amelyen az Európa Tanács három Tagállama kifejezte hozzájárulását ahhoz, hogy a Konvenció számukra kötelezô érvényû legyen. Figyelemmel e Konvenció fontosságára sok állam számára, annak hatályba lépését nem szabad azzal késleltetni, hogy nagyszámú ratifikációt követelnek meg. Mindenesetre a megkövetelt ratifikációk száma az Európa Tanács-i Egyezmények esetén szokásos számot követi.

(201) A Konvenciót megnyitották aláírásra olyan államok számára is, amelyek ugyan nem tagjai az Európa Tanácsnak, de részt vettek a Konvenció kidolgozásában. Ezek az államok Örményország, Azerbajdzsán, Belorusszia, Bosznia-Hercegovina, Kanada, Grúzia, a Szentszék, Kirgizisztán és az Amerikai Egyesült Államok.

28. cikk - Csatlakozás

(202) Mivel igen fontos, hogy lehetôvé tegyék nagyszámú államok számára, hogy részesei legyenek a Konvenciónak, különösen akkor, amikor szükség van a közöttük lévô együttmûködésre, a Konvenciót megnyitották a nem tagállamok csatlakozása elôtt is, azon államok tekintetében, amelyeket nem sorol fel a fenti 27. cikkhez fûzött kommentár, azután, hogy a Konvenció hatályba lépett a 28. cikkben lefektetett eljárás szerint.

29. cikk - Fenntartások

(203) A Konvenció lényegét képezô fejezetek, azaz az I., II. és VI. fejezetek tekintetében fenntartások nem engedélyezhetôk. Más fenntartások befogadhatók mindaddig, ameddig azok összhangban állnak a Konvenció tárgyával és céljával, összhangban az Egyezményes Jogról szóló Bécsi Konvenció 19. (c) cikkével.

(204) Ami a Konvenció tárgyát illeti, hivatkozás történik a Konvenció 1. cikkére. Ami a célját illeti, magában foglalja a hontalanság elkerülését, az állampolgársággal kapcsolatos ügyekben a tisztességes eljárás garantálását, az Aláíró Állammal kapcsolatban álló személyek számára az állampolgárság megszerzését, az állampolgárság elvesztésének korlátozását - csak az indokolt esetekre -, és annak biztosítását, hogy a többes állampolgársággal rendelkezô személyek csak egy állam tekintetében kényszerüljenek katonai kötelezettségeik teljesítésére, de ezekre nem korlátozódik. A Konvenció Preambuluma nyújt további iránymutatást.

(205) Tekintettel arra, hogy a fenntartások általában nemkívánatosak, a fenntartásokkal élô Aláíró Államoknak két kötelezettséget kell teljesíteniük:

- értesíteniük kell a fôtitkárt belsô joguk releváns tartalmáról vagy bármilyen más releváns információról; és

- meg kell fontolniuk a fenntartás visszavonását egészében vagy részben, amint azt a körülmények lehetôvé teszik.

30. cikk - Területi alkalmazás

(206) Ez a rendelkezés alapvetôen külföldi területekre vonatkozik, miután ellentétben áll a Konvenció filozófiájával az, hogy valamely Aláíró Állam saját területének részeit ezen instrumentum alkalmazásából kizárja.

31. cikk - Felmondás

(207) Ez a cikk lehetôvé teszi a Konvenciót Aláíró Államoknak, hogy felmondják vagy az egész Konvenciót, vagy annak VII. fejezetét (lásd a 25. cikket).

31. cikk - A fôtitkár értesítései

---------------------------

^*Nem hivatalos fordítás.

¹ Az Európa Tanács tagállamai 1996 novemberében: Albánia, Andorra, Ausztria, Belgium, Bulgária, Ciprus, Horvátország, Cseh Köztársaság, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldova, Hollandia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, az Orosz Föderáció, San Marino, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc, "Macedónia, korábbi Jugoszlávia köztársasága", Törökország, Ukrajna és az Egyesült Királyság.

² A legtöbb közép- és kelet-európai országban a Konvencióban és a legtöbb nyugat-európai államban használt "nationality" kifejezés helyett a "citizenship" kifejezést használják az állampolgárság fogalmának jelölésére, a két kifejezés egyenértékû.

³ Lásd a Konvenciót módosító jegyzôkönyvet (ETS No. 95), valamint a Konvencióhoz csatolt kiegészítô jegyzôkönyvet (ETS No. 96).

⁴ Kezdetben a CJ-NA elnöke G. Kojanec úr volt (Olaszország), majd U. Hack (Ausztria) lett az elnök. A munkacsoport elnöke kezdetben Hack úr volt, majd tôle az elnökséget R. Schaerer (Svájc) vette át. Az Európa Tanács minden Tagállama képviselteti magát a CJ-NA-ban. A Bizottság munkájában részt vevô megfigyelôk között van Örményország, Belorusszia, Bosznia-Hercegovina, Kanada, a Szentszék, Kirgizisztán, a Polgári Jogállás Nemzetközi Bizottsága (International Comission of Civil Status - ICCS), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM), a Nemzetközi Magánjogról szóló Hágai Konferencia, valamint az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosa (NHCR). Az Európai Közösségek Bizottságának képviselôje is részt vett ebben a munkában.

⁵ A legfontosabb egyéb megállapodások közé tartozik az 1948. évi, az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, az 1951. évi, a Menekültek Jogállásáról szóló Konvenció, az 1957. évi, a Férjes Asszonyok Állampolgárságáról szóló Konvenció, az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentésérôl szóló Konvenció, a Diplomáciai Kapcsolatokról szóló Bécsi Konvencióhoz, illetve az 1963. évi Konzuli Kapcsolatokról szóló Konvencióhoz csatolt, az Állampolgárság megszerzésérôl szóló Választható Jegyzôkönyvek, az 1964. évi, az Állampolgárság Megszerzésérôl szóló Információ Cseréjére vonatkozó, a Polgári Jogállással foglalkozó Nemzetközi Bizottság Konvenciója, az 1966. évi, a Faji Megkülönböztetés Megszüntetésérôl szóló Nemzetközi Konvenció, az 1966. évi, a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezmény, az 1967. évi, a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció, az 1969. évi, az Emberi Jogokról szóló Amerikai Konvenció, az 1973. évi, a Hontalanság Eseteinek Csökkentésérôl szóló, a Polgári Jogállással foglalkozó nemzetközi Bizottság konvenciója, az 1979. évi, a Nôkkel Szembeni Diszkrimináció Minden Formájának Megszüntetésérôl szóló Konvenció, valamint az 1989. évi Gyermekjogi Konvenció.

⁶ Az Európai Emberjogi Bíróság alábbi ítéletei a legrelevánsabbak: Abdulazis, Cabales és Balkandali, 1985. május 28., Vol. 94; Berrehab, 1988. június 21., Vol. 138; Moustaquim, 1991. február 18, Vol. 193; Cruz Varas, 1991. március 21., Vol. 201; Beldoudi, 1992. március 26., Vol 234-A; Nasri, 1995. július 13., Vol. 324; Gül, 1996. február 19.; Boughanemi, 1996. április 24. Lásd még az Európai Emberjogi Bizottság fontos véleményét a kelet-afrikai ázsiaiak ügyében 1973. december 14., publikálva in HRLJ, Vol. 15, 215. (1994).

⁷ Az e jog gyakorlásába való beavatkozást csak a 8. cikk 2. bekezdése teszi lehetôvé, kizárólag az állami hatóság számára, zavargások vagy bûnözés megakadályozása, az egészség vagy az erkölcsök védelme esetére, és azt is csak akkor, ha az ilyen beavatkozásra egy demokratikus társadalomban szükség van (lásd a fent említett Boughanemi-ügyet).

⁸ Lásd Tunis and Morocco Nationality Decreeses (Tunézia és Marokkó állampolgársági rendeletei PCIJ reports (1923) B. sorozat 4. szám.

⁹ Lásd különösen az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságát, mely 1984. évi tanácsadói véleményében kinyilvánította, hogy az állampolgársághoz fûzôdô jog egy inherens emberi jog, melyet a nemzetközi jog elismer, és azt is, hogy az államnak az állampolgársághoz kapcsolódó ügyek szabályozására vonatkozó jogkörét behatárolja azon kötelezettsége, hogy biztosítania kell az emberi jogok teljes körû védelmét. (Re Amendments to the Naturalisation Provisions of the Constitution of Costa Rica - A Costa Rica-i Alkotmány honosítási rendelkezéseinek módosításai ügyében, OC-4/84, (1984) 5 HRLJ 161).

¹⁰ Az állampolgársághoz fûzôdô jog létének és precíz tartalmának a tárgyalását lásd Chan: The right to a nationality as a human right (Az állampolgársághoz fûzôdô jog mint emberi jog). 12 HRLJ 1 (1991).

¹¹ Lásd még a VI. fejezetet az állami jogutódlásról és állampolgárságról.

¹² Lásd 68/360 számú Tanácsi Direktíva 2(2) cikke: "a Tagállamok kötelesek saját törvényeikkel összhangban eljárva személyi igazolványt vagy útlevelet kiadni és megújítani, mely különösen közli a birtokos állampolgárságát". Ez a szabály mutatis mutandis vonatkozik a diákokra is - 93/96 számú Tanácsi Direktíva -; azon alkalmazottakra és önfoglalkoztató vállalkozókra, akik felhagytak hivatásuk gyakorlásával - 90/365 számú Tanácsi Direktíva -; azokra, akik szolgáltatásokat nyújtanak, illetve önfoglalkoztató személyekre - 73/148 számú Tanácsi Direktíva -; a tartózkodási jogot élvezô személyekre - 90/364 számú Tanácsi Direktíva.

¹³ Ezen instrumentumok közé tartozik nevezetesen az R (94)12 számú Ajánlás a bírák függetlenségérôl, hatékonyságáról és szerepérôl, valamint az R (90)5 számú Ajánlás a fellebbezési rendszerek és eljárások bevezetésérôl és mûködésének javításáról polgári és kereskedelmi jogi ügyekben. Lásd az Európa Tanácsnak az igazságügy hatékonyságáról és tisztességérôl szóló publikációit.

¹⁴ Lásd különösen a Ringeisen-ügyet, 1971. július 16., Vol. 13; a Golder-ügyet, 1975. február 21., Vol. 18; az Airey-ügyet, 1979. október 9., Vol. 32; valamint az Albert és Le Compte-ügyet, 1982. február 10., Vol. 58.

¹⁵ Ebbôl a szempontból az Európai Emberjogi Bíróság alábbi ítéletei a legfontosabbak: Berrehab, 1988. június 21., Vol. 138; Moustaquim, 1991. február 18., Vol. 193; Beldjoudi, 1992. március 26., Vol 234-a; Nasri, 1995. július 13., Vol. 324; Gül, 1966. február 19.

¹⁶ Lásd még az Európai Bíróság alábbi ítéletét: Európai Közösségek Bizottsága Luxemburg ellen, C-4473/93., 1996. július 2.; Európai Közösségek Bizottsága Belgium ellen, C-173/94, 1996. július 2.; Európai Közösségek Bizottsága Görögország ellen, C-290/94, 1996. július 2. Ezekben az esetekben a Bíróság fenntartotta, hogy az állampolgárság követelménye korlátozásának hiánya a közhatalmi jogosítványok gyakorlását is érintô köztisztviselôi foglalkoztatásban ellentétben áll a Közösségen belül a munkások szabad áramlására vonatkozó rendelkezésekkel.