Másfél évtized telt el a békeszerzôdés ratifikálása óta, mely végleges formában megállapította a mai Románia határait s ezzel megszüntette azt az okot, mely az erdélyi magyarságot a román uralom elsô éveiben passzivitásra kényszerítette.
Akkor s azután is éles kritikák hangzottak el e passzivitás ellen, holott annak fontos erkölcsi és gyakorlati okai voltak.
A kritikusoknak igazuk van abban, hogy az új rendszerben való elhelyezkedésünkre ez lett volna a legkedvezôbb idôpont. Elveszítettük a legfontosabb közéleti és gazdasági pozíciókat, tétlenül kellett néznünk, amint ezeket a románság rohammal elfoglalta. Kihasználatlanul maradt az a lélektani pillanat, amikor az új uralomhoz való csatlakozásunk hálát és elismerést váltott volna ki s ez a két nép lelkét hosszú idôre közelebb hozta volna egymáshoz.
Ez mind igaz, s ennek dacára nem tehettünk egyebet, mint amit tettünk.
Mentségül nem akarok tájékozatlanságunkra hivatkozni. Kétségtelen, hogy a velünk együtt élô többi népeknek ez idôben aránytalanul megbízhatóbb értesüléseik voltak arról, hogy a világ hatalmasainak mi a szándékuk ezzel a földdarabbal, melyen élünk. Tény az is, hogy a Budapesten uralkodó zűrzavar s az onnan nagy kerülôvel hozzánk érkezô, ellentétes forrásokból eredô hírek is megzavarták tiszta látásunkat. Budapest felé le volt zárva a határ, sok ideig harci front is választott el, s különben sem volt ott olyan tényezô, kinek különös gondja lett volna a mi irányításunk.
Egy dolgot azonban tudtunk a bucuresti-i sajtóból is.
Tudtuk azt, hogy Közép-Európának új térképet rajzolnak a nagyhatalmak. S tudtuk, hogy a megmaradt Magyarország kormányai – bárkik voltak is – emberfeletti erôfeszítéssel igyekeztek megmenteni a régi Magyarország területébôl, ami menthetô. A Bucuresti és Sibiu felôl felénk hangzó hívogatásokból láttuk azt is, hogy a nagyhatalmak elôtt eldöntésre váró perben Magyarország törekvéseivel szemben érvként fog felhasználódni minden olyan megnyilatkozásunk, ami a dolgok új rendjét véglegesnek elfogadja.
A szászok Mediason meghozhatták csatlakozó határozatukat. A zsidóság egy része megalakíthatta az új rendbe beilleszkedô Zsidó Nemzeti Pártot. Mindenki siethetett olyan állást elfoglalni, mely legtöbb elônyt ígért neki a jövôre. Az erdélyi magyarságot azonban saját lelkének szigorú erkölcsi parancsa intette némaságra s tökéletes tartózkodásra minden olyan megnyilatkozástól, mely volt anyaországával állította volna szembe, s mely az évszázados lelki közösség és faji rokonság megtagadása lett volna.
Egészen bizonyos, hogy a románság is megvetett volna minket s megvetne ma is még, ha a sorsfordulat és próbatétel eme idôszakában odaállottunk volna azok közé vagy mögé, akik a régi Magyarország romjain új nemzeti államokat akartak felépíteni.
Nekünk a vér és a faj közössége hallgatást parancsolt mindaddig, míg a nagy vita a béketárgyalások asztalánál el nem dôlt.
Az erkölcsi categoricus imperativus mellett gyakorlati okok is hallgatásra és passzivitásra kényszerítettek.
Ha a románság vezetôi ôszintén meg akarták volna valósítani Erdélyben azt a keleti Svájcot, melyet a magyar uralom idején követeltek, módjukban állott volna ennek lelki elôfeltételeit megteremteni. A vesztett háború s a budapesti vörös uralom hatása alatt olyan levertség ülte meg az erdélyi magyarság lelkét, hogy két kézzel ragadta volna meg a feléje nyújtott baráti jobbot.
Ez azonban nem történt, sôt az ellenkezôje történt. Céltalan volna ma rekriminálni. Eljöhet még az idô, hogy ezt minden oldalon belátják. Ami történt és ahogy történt, az fájdalommal töltötte el mindannyiunk lelkét, akik – gyakran saját közvéleményünkkel szemben is – nyíltan vallottuk, hogy népeinknek e földön, bárki uralkodjék fölöttük, békében és szeretetben kell egymás mellett élniük.
Nem csak a mi érdemünk volt tehát, hogy a békeszerzôdések ratifikálásáig pontosan betartottuk a némaság erkölcsi parancsát. A románság vezetôinek gyakorlati hibái is jelentôs mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a ránk kényszerített némaságot tökéletes fegyelmezettséggel megôrizhettük.
Az uralomváltozás elsô éveiben a régi királyságban Brătianu Ionel tartotta a kezében a kormánypálcát, Erdélyben pedig Maniu, a kormányzótanács élén, belügyekben majdnem korlátlan hatáskörrel.
A békeszerzôdések kisebbségi kikötéseit s a Bánság kettéosztását Brătianu Ionel nem akarta saját kezével aláírni, ezek mellé nem akarta lekötni sem saját pártját, sem magát, s e célból átadta a kormányt Vaida Sándornak, aki összehívta Nagy-Románia Iorga elnöklete alatt tanácskozó elsô parlamentjét s úgynevezett "nagy kabinettel" igyekezett berendezkedni.
Mihelyt azonban a mór megtette a kötelességét s a terhes szerzôdések alá voltak írva, a Londonban tárgyaló Vaida – ki a politikai siker érdekében Párisban a szabadkôműves páholyba is belépett – arra ébredt, hogy a késôbb közmondásossá vált tégla ezúttal az ô fejére esett s többé már nem miniszterelnök (1920. március 15.).
Brătianunak szüksége volt Vaidára, hogy erdélyi ember képviselje Románia területi igényeit s ez vállalja a terhes feltételeket, de távolról sem állott szándékában, hogy az erdélyiek uralmát meggyökereztesse, s éppen még a régi királyságra is kiterjessze, sôt legelsô feladatának tekintette, hogy szétrobbantsa az erdélyi kormányzótanácsot, mely egységesítô törekvéseinek útjában állott.
A régi királyság legnépszerűbb embere Averescu generális, a mărăsesti-i gyôzô volt, s így ôt szemelték ki arra, hogy az elsô berendezkedés nehézségeivel megküzdjön. Az eddig zárt egységként jelentkezô erdélyi román front megbontására pedig alkalmasnak ítélték Gogát, kinek Maniu elleni személyes ellenszenvét Brătianu jól ismerte még a magyar uralom idejébôl. Goga lett tehát a kultuszminiszter az elsô Averescu-kormányban, és sikerült neki – a hatalom varázsával is – annyi erdélyi román vezetô embert maga köré tömöríteni, hogy ezekre támaszkodva szétrobbanthatta az eddig szilárd erdélyi kormányzótanácsot (1920. április 10.).
Averescu elsô kormányának e rejtett céljait talán maguk az érdekeltek sem látták világosan, de a bucuresti-i boszorkánykonyhától akkor még egészen távol élô erdélyi magyarság mégis megérzett annyit, hogy rendszerváltozás történt, melytôl sorsának enyhülése remélhetô. Megingott az erdélyi románság egységes frontja, mely a régi királyságban Brătianura támaszkodva, nálunk korlátlan hatalommal uralkodott s elsôsorban a magyarság rovására igyekezett berendezkedni s minden közéleti s gazdasági pozíciót megszerezni.
Goga is tisztában volt azzal, hogy az erdélyi románság nagy tömegei – a kormányzótanács defektusai dacára – tovább is kitartanak Maniu mellett. Minthogy pedig akkor még a régi királyságban hívekre nem számíthatott s különben is tôle Erdély legalább részben való megnyerését várták, keresnie kellett valamelyes megegyezést az erdélyi kisebbségekkel, kik közül Gogának egyénileg mindig sokkal rokonszenvesebbek voltak a magyarok, mint a szászok, mert Sibiu megyei létére, elsôsorban a szászokban látta népe törekvéseinek akadályait.
E taktikai szempontok mellett Gogában volt bizonyos nagyvonalúság s magasabb szempontok iránti intuitív érzék, mikor a magyarok felé orientálódott. Vezette e törekvésében az is, hogy ismerte a megboldogult Ferdinánd király intencióit, ki – amint ez ma már mind világosabban látható – éleslátással, lovagias lelkülettel és ôszinte jóakarattal igyekezett új alattvalói számára elviselhetôvé, sôt rokonszenvessé tenni saját uralmát.
A békeszerzôdés ratifikálása adta meg az alapot arra, hogy e közeledésre az elsô lépések megtörténjenek.
A ratifikálásig az erdélyi kisebbségi püspökök is függôben tartották hűségesküjüket, miért viszont a kormány papságunktól megtagadott minden anyagi támogatást s papságunk így a legnagyobb nehézségekkel küzdött. A ratifikálás után Goga, tapintatos formában beindított és vezetett tárgyalások rendén, méltányos államsegélyt ígért a püspökök hűségesküjétôl kezdôdôen s kilátásba helyezte egyéb fontos sérelmeink orvoslását is. Az egyházak autonóm testületei ismét megtarthatták 1920 ôszén közgyűléseiket, sôt 1920. december 14-én már a királyhágóntúli református egyházkerület is szervezkedett. Ilyen légkörben készítette elô Goga, mint kultuszminiszter, a püspökök eskütételét, mely a közállapotok konszolidációját is hivatva volt dokumentálni, s amelyet ezért a legnagyobb ünnepélyességgel vettek be tôlük.
Az elsô ünnepélyes eskütétel 1921. március 19-én volt a bucuresti-i királyi palota tróntermében. Ez alkalommal gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi s dr. Glattfelder Gyula csanádi püspökök és Teutsch szász lutheránus püspök tették le a hűségesküt Ferdinánd király kezébe, aki az eskütételnél s az ezt követô udvari ebéden szívélyes közvetlenséggel viseltetett irántuk s láthatóan örült, hogy e kiváló egyházfejedelmeket alattvalói közé fogadhatta.
A nemes uralkodó lelkületére és tapintatára jellemzô az a mód, ahogy a kényes nyelvkérdést kettévágta. Hosszas diplomáciai tárgyalások folytak arról, hogy miután a püspökök nem tudnak románul s a király nem ért magyarul, a katolikus püspökök latinul, az egyház hivatalos nyelvén tegyék le az esküt s nevükben Mailáth püspök francia nyelven üdvözölje a királyt. Alig fejezte be azonban Mailáth püspök a diplomácia nyelvén gondosan megszövegezett, történelmi jelentôségű beszédét, Ferdinánd király barátságos, meleg hangon, megnyerô közvetlenséggel németül felelt a püspöknek és németül folyt a társalgás az udvari ebéden is, melyen az ünnepélyesség emelésére Averescu miniszterelnök, Goga kultuszminiszter, a boldogult Misu udvari miniszter s más elôkelôségek is részt vettek.
Jellemzô az akkori felfogásra és helyzetre, hogy Mailáth erdélyi püspök mellett az eskütételre hivatalos volt az erdélyi katolikus Státus is, melynek képviseletében dr. Balázs András elôadóval engem küldött ki az Igazgatótanács. E meghívás nyilvánvalóan azt dokumentálta, hogy – a kölcsönös intencióknak és az eskü szövegének is megfelelôen – a püspök a hűségesküt nemcsak a maga, hanem hívei nevében is letette a trón zsámolyánál.
Ugyanezt az eljárást követték Nagy Károly református püspök pár nappal késôbbi eskütételén, melyen két fôgondnoka volt jelen (1921. április 9.).
Gróf Széchenyi Miklós oradeai püspök késôbb tette le külön az esküt; az elôrehaladott korú Boromissza Tibor Satu Mare-i püspöktôl és Ferencz József unitárius püspöktôl az esküt királyi biztos vette be székhelyükön.
Az eskütétel megnyitotta a magyar fôpásztorok elôtt a szenátus ajtaját is, hol elfoglalták – az akkor még érvényben levô magyar törvények szerint – az ôket megilletô jog szerinti helyeket. Mailáth püspököt – s késôbb néhai Nagy Károlyt is – széke elfoglalásakor a szenátus elnöke meleg szavakkal üdvözölte. Mailáth püspököt az üdvözlés váratlanul érte, s így francia nyelven rögtönzött válaszban mondott érte köszönetet, melyet lelkesen megtapsoltak.
Mindezek a külsôségek mutatják a megenyhült légkört, melyben a kisebbségbe szorult magyarság hivatott vezetôi a román közéletbe léptek, s amely remélni engedte, hogy három hosszú esztendô keserves megpróbáltatásai után szebb napok virradnak reánk és kölcsönös jóakarattal sikerülni fog népünk számára az élet és fejlôdés lehetôségeit biztosítanunk.
A fôpásztorok eskütételével teremtett kedvezô atmoszférában megindult az erdélyi magyarság elsô politikai szervezetének, a Magyar Szövetségnek megyénként való megalakítása, s negyedévvel az eskütételek után, 1921. július 6-án Clujon az alakuló nagygyűlést is megtartottuk, báró Jósika Sámuelt, a magyar fôrendi ház volt elnökét választva meg az új alakulat elnökévé.
Mindenki bízott, reménykedett, s alapos volt a feltevés, hogy a helyesen kijelölt úton az új államalakulatban is megtalálhatja az ideszakadt magyarság boldogulásának elôfeltételeit. A hangulat annyira bizakodó volt, hogy – jó magyar szokás szerint – már kezdtünk is egymásra berzenkedni.
Az a meleg szívélyesség, mellyel boldogult Ferdinánd király az eskütétel alkalmával Mailáth püspököt és társait s kíséretüket fogadta, nemcsak okosság és udvariasság volt, hanem az uralkodó nemes lelkének ôszinte érzése. Ferdinánd király felnôtt korában került Romániába, s a Hohenzollern-család mélyen katolikus ágából származott. Érthetôen közelállónak érezte magához a részben német vagy legalább német kultúrán nevelkedett fôpapokat és köztük saját egyházának püspökeit. Mailáth püspök, ki az udvari ebéd alatt a király jobbján ült, s aki otthonos volt már Ferenc József udvarában is, veleszületett tapintatával s finom modorával pár percen belül láthatóan megnyerte az uralkodó rokonszenvét.
Ez a rokonszenv azután megmaradt a nagy uralkodó haláláig, s Mailáth püspöknek – talán általa sem eléggé felismert – tekintélyt és nimbuszt biztosított a román közéletben. A boldogult Ferdinánd királynak nemcsak fogadószobája, hanem családi ebédlôje is gyakran megnyílt Mailáth püspök elôtt, s bármily nehézségek és súrlódások merültek is fel utóbb – különösen az 1922-ben uralomra jutott liberális kormány idejében –, minden irányadó politikus tisztában volt Mailáth püspöknek az udvarnál elfoglalt s méltósággal viselt elôkelô pozíciójával, mely boldogult Ferdinánd király élete végéig megóvta saját személyét is s a vezetése alatt álló intézményeket is azoktól a támadásoktól, melyek késôbb olyan vehemens erôvel indultak meg.
Az a nagyrabecsülés, mellyel néhai Ferdinánd király Mailáth püspök iránt viseltetett, kiterjedt a fôpásztor intézményeinek vezetôire is, s az erdélyi katolikus Státus küldöttségeinek ismételten volt alkalmuk elpanaszolni nehézségeiket a nemes uralkodónak, aki ezeket mindig jóindulattal hallgatta meg s ha érdemben néha nem is tudott segíteni, biztató s megnyugtató meleg szavaival megkönnyítette a felmerült nehézségek leküzdését vagy legalább elviselését.
Nagy Károly református püspök markáns egyénisége szöges ellentéte volt Mailáth püspök finom alakjának.
Nagy Károly csupa gerinc, erô, keménység és jellemszilárdság volt, valóságos inkarnációja az erdélyi kálvinista magyarnak, aki minden ízében át volt hatva saját meggyôzôdése helyességétôl s ennek rovására semmilyen engedményre sem kapható. Az az egyéniség volt, mely csak megtörhetik, de soha meg nem hajlik.
Nagy Károlynak ez az erôs egyénisége egyházkormányzatában is érvényesült. Szilárd kézzel vezette a helyesnek felismert irányba a rábízottakat, és nem tűrt elhajlásokat, kilengéseket, elmaradásokat. Mint egyházfô, egységes tábornak volt a parancsnoka, mellyel feltétlenül rendelkezett, mert papjai és hívei készséggel helyezkedtek biztos vezetése alá, s ahol e készség netalán hiányzott, ott tekintélyével s erôs kezével teremtett egységet.
Néhai Nagy Károly püspök csak egyetlen irányba tett erôszakot kálvinista felfogásán, s csak egyetlen vonatkozásban volt engedményekre hajlandó.
Mindenek fölött álló érdeknek tekintette, hogy az egész erdélyi magyarság – valláskülönbség nélkül – minden közéleti kérdésben közös egyetértéssel járjon el. Hogy a különbözô hitvallásokra szakadozott s akkor még az összefogó politikai szervezetet nélkülözô erdélyi magyarságban ezt a tökéletes lelki összhangot s a gyakorlati lépéseknél a fegyelmezett egységet biztosítani lehessen, ennek elôfeltétele volt az egyházi vezetôk feltétlen egyetértése a teendôkre nézve.
Ha talán nem is ô volt a kezdeményezôje, de mindenesetre ô volt a lelke azoknak az egyházközi értekezleteknek, melyeken az elnöklést is önmegtagadóan átengedte a pátriárka korú Ferencz József unitárius püspöknek, vagy a korra is s püspökségre éppen jóval idôsebb Mailáth püspöknek, de Nagy Károly volt a kezdeményezô, javaslattevô, buzdító, lelkesítô, soha el nem csüggedô, s itt hozta a mindennél magasabbra értékelt közös nagy ügyért a legnagyobb áldozatokat, alárendelve számtalanszor saját felfogását a többségnek, hogy ezzel megóvja az összhangot s biztosítsa az egységes fellépést.
A püspöki eskütételtôl a Magyar Párt jelentôs csoportjának a parlamentbe való bevonulásáig – 1921-tôl 1926-ig – többnyire Nagy Károly püspök által kezdeményezett s általa irányított egyházközi értekezletek vették fontolóra a teendôket s határoztak a követendô magatartásra nézve.
Ami ezeken a sűrűn tartott értekezleteken határozatba ment, annak emlékiratok benyújtásával, küldöttségek szervezésével, a kormány tagjaival folytatott tárgyalásokkal s több esetben legfelsôbb helyen is igyekeztek hangot adni és érvényt szerezni. Elvi jelentôségű nagy kérdésekben – a nyelvi nehézségek dacára – Mailáth püspök, sôt egyszer-kétszer Nagy Károly is a szenátus szószékérôl is megnyilatkoztak.
Hogy az impériumváltozáskor reánk szakadt elcsüggedés teljesen meg nem fojtott, hogy ismét kiderülhettek az arcok és biztatóan mertek a jövôbe nézni, az elévülhetetlen érdeme a nagy fôpásztoroknak, akik e nehéz esztendôkben az erdélyi magyarság háromfelé szakadt nyáját kormányozták, s nem lehet e korszakról beszélni anélkül, hogy történelmi szerepükrôl méltó megemlékezés ne történjék.
A harmonikusan lefolyt eskütételek révén megenyhült légkörben, az 1922. júliusban megalakult Magyar Szövetség, a csodás politikai érzékkel rendelkezô báró Jósika Sámuel bölcs vezetése alatt a legszebb auspiciumok között kezdte meg működését. Sok nehézséggel kellett megküzdeni s fôként likvidálni kellett a magyar uralom idejébôl származó s még mindig eleven – bár rég tárgytalanná vált – ellentéteket, melyek a meginduláskor annyi bajt okoztak, különösen személyi kérdésekben. Nagy nehézség volt az is, hogy az akkori vezetô férfiak közül alig ismerte valaki a románság felfogását, gondolkodásmódját, törekvéseit, s még kevesebben ismertük nyelvét.
Mindezek dacára derekas építô munkát végzett fennállása elsô felében is a Magyar Szövetség, mely a feloszlott cluji szabadkôműves páholyban székelt, ahol – különösen eleinte – szokatlan látvány volt a szimbolikus jelvények alatt praelatusokat s más katolikus vezetôket látni.
Az útkeresés, szervezés, tájékozódás munkáján még nem volt túl a Magyar Szövetség, amikor megbukott a kedvezôbb atmoszférát teremtô Averescu-kormány s 1922 februárjában Brătianu Ionel vette át az uralmat, azzal a bevallott szándékkal, hogy az általa összehívott alkotmányozó parlamenttel megalkossa a megnagyobbodott Romániának az ô elgondolása szerinti egységes államszervezetét.
A Magyar Szövetség vezetôi joggal remélték, hogy az alkotmányozó parlamentben az erdélyi magyarságnak is megfelelô hely jut, s hogy a megalkotandó alaptörvények a kisebbségi kérdést s vele a mi helyzetünket is a nemzetközi szerzôdések értelmében megelégedésre rendezni fogják. Ebben bízva, a magyarság vezetôinek Clujon 1922. február 5-én tartott értekezlete kimondta a politikai aktivitást, s elhatároztuk, hogy a küszöbön álló választásokban részt veszünk.
Néhányan talán sejtettük, de egyikünk sem látta világosan, mennyire alaptalan volt túlfűtött reménységet fűzni az alkotmányozó országgyűléshez, s hogy az a Brătianu Ionel, aki Vaida Sándornak engedte át a kisebbségi egyezmény aláírását, nacionalista koncepciójával a kisebbségeknek sem történelmi, sem nemzetközi jogállását össze nem egyeztetheti, hanem az alkotmányban az egységes román nemzeti államot akarja minél erôteljesebben megalapozni s elgondolásába nemcsak a mi közjogi felfogásunk nem illeszthetô bele, hanem az a különleges helyzet sem, melyet Erdély s fôként az erdélyi románság számára Maniu s elvbarátai, a kormányzótanács megbuktatása után is, biztosítani óhajtottak.
Egyedül néhai Jósika Sámuel báró érezte – talán ösztönszerűen –, hogy az 1922. februárban inaugurált liberális uralom egyaránt letöréssel fenyeget minket s az erdélyi román nemzeti pártot, s a választási készülôdések heteiben felkereste a cluji kórházban lábtöréssel fekvô Maniu Gyulát. Mit beszéltek együtt, nem tudtuk meg; az egyedül talán még védelmet nyújtó erdélyi front azonban e megbeszéléssel sem jutott elôre, s a választási harcba magunknak kellett belebocsátkoznunk.
Az 1922. évi választások még a kerületi rendszer szerint folytak le, s így a jelöléseknél Jósika Sámuelnek nem állott rendelkezésére az a fegyelmezô erô, melyet a mostani választótörvény a megszervezett pártoknak biztosít. A Magyar Szövetség nem volt politikai párt, ellenben volt már akkor Magyar Néppárt és kereteiben megvolt ennek ellenlábasa, a Magyar Nemzeti Párt is. Eleven erôvel éltek még a magyar uralom idejébôl való ellentétek, s az összefogás szükségessége sem vált akkor még köztudattá. Jósika Sámuel politikai érzékének, bölcsességének, emberismeretének s vezetôi képességének csodákat kellett művelnie, hogy e választásokra egységes frontként vonulhassunk fel s szembeállások ne forduljanak elô. Soha el nem múló hála illeti Jósika Sámuelt azért, hogy az elsô síkralépésnél ezt az egységes frontot sikerült megteremtenie. Tanúi voltunk, amint agg kora és gyöngesége dacára, éjszakába nyúló hosszú órákon át, türelemmel tárgyalja le egyenként a vidéki küldöttségekkel a kerületek kívánságait s a jelöltek személyét s bölcs tapintattal rávezetett mindig a helyes megoldásra. Tudjuk méltányolni tehát azt a páratlan teljesítményt, mellyel talán nagyobb szolgálatot tett nemzetének, mint a magyar uralom aránytalanul kedvezôbb körülményei között egy emberéleten át végzett közéleti munkájával.
A nagy egységet Jósika Sámuel így megteremtette s a kandidálások benyújtásának idôpontjára készen állott a magyar jelöltek névsora. Valamikor nagyon tanulságos lesz ezt a névsort egyenként szemügyre venni. Megtaláljuk benne mindazokat, akikre az erdélyi magyarság elôzô korszakban végzett munkájuk révén büszke volt, s azokat is, akiket a változott viszonyok között a jövô reménységeinek tekintett. Megvolt e névsorban a múltban szerzett politikai felkészültség s az újabb problémák megoldására a lendítô erô. Ha ez a gárda, szabad választások révén, töretlenül bejuthatott volna Nagy-Románia alkotmányozó parlamentjébe s ott legalábbis annyira barátságos fogadtatásra talál, mint a püspökök, mikor az eskütétel után szenátori székeiket elfoglalták, hiszem, hogy megnyugtatóan rendezhette volna évtizedekre az erdélyi magyarság új elhelyezkedésének nagy kérdését, Erdély történelmi népeinek egymáshoz való viszonyát, s talán még Románia s Magyarország nemzetközi helyzetének alakulásában is irányt szabott volna.
Brătianu Ionelnek azonban – mint jeleztem – egészen más céljai voltak az alkotmányozó parlamenttel, melyben a maga erôs, fegyelmezett pártjának akart szilárd többséget teremteni s ennek segélyével alkotni meg Románia új államszervezetét, az egységes nemzeti állam elvi alapján, letörve minden különbözôséget és helyi érdeket s biztosítva az egységes állam vezetését a régi királyság intelligenciájának. E koncepciója megvalósításában legerôsebb akadálya volt a Maniu vezetése alatt álló erdélyi román nemzeti párt, mely akkor még majdnem érintetlenül megôrizte a magyar uralom alatt összekovácsolt fegyelmezett egységét, amit Goga 1921-iki kiválása alig ingatott meg. Az a veszély fenyegette Brătianu Ionelt szabad választás esetén, hogy Erdély egységesen ellene fog felvonulni. Ezért rövidesen megegyezett a szászokkal és svábokkal, kik még a magyar uralom alól hozták magukkal a kormányokkal való megegyezés tradícióját. Az erdélyi román nemzeti párttal szemben el volt szánva a legerôsebb eszközökre, de számolnia kellett azzal, hogy ezek dacára is legfeljebb félsikert érhet el ellenük, mert a hatósági szervek, sôt a karhatalom is csak bizonyos fokig volt velük szemben felhasználható. A magyarsággal meg sem kísérelte a tárgyalást. Tisztában volt azzal, hogy olcsón nem vagyunk kaphatók; illô árat pedig nem akart fizetni.
A magyar kerületekre azonban a Brătianu-kormánynak okvetlenül szüksége volt, hogy Erdélybôl jelentôs számú mandátumot szerezhessen. Így született meg az az elmélet, melyet késôbb, 1931-ben Vaida a kommunistákkal és 1933-ban Tătărescu a Vasgárdával szemben is alkalmazott, hogy a Magyar Szövetség és annak jelöltjei a román állam ellenségei s következôleg a magasabb államérdek – az agyonkompromittált salus rei publicae – követeli, hogy e káros elemeknek a román parlamentbe való bejutása minden eszközzel – törvénysértés és erôszak árán is – megakadályoztassék.
Természetesen ezt az elméletet csak utólag hangoztatták, a már elkövetett – elôttünk addig ismeretlen és elképzelhetetlen – erôszakoskodások mentségéül és igazolásául. Elôre senki sem sejtette, hogy mi fog történni. Akadálytalanul készültünk a választásokra, ejtettük meg a jelöléseket, mondtuk el a programbeszédeket. Számoltunk hatósági nyomással, nemcsak szelíd, de erôs nyomással is, erre fel is voltunk készülve, csak éppen azokra az eszközökre nem gondoltunk, melyeket pár nap múlva ellenünk alkalmazásba vettek.
A képviselôjelölések napján, 1922. február 26-án ugyanis az történt, hogy az akkori törvény szerint még a közigazgatási apparátusból kikerülô választási elnökök összes jelöltjeink ajánlóíveit – az egyetlen Bernády György kivételével – a leglehetetlenebb ürügyek alatt visszautasították s a magyar kerületekben az így ellenjelölt nélkül maradt liberális jelöltet – választás nélkül – megválasztott képviselônek mondották ki.
E cinikusan brutális elbánás fejbeütésszerűen érte az erdélyi magyarságot. A kormány is érezte hogy agyongyôzte magát. A szenátorválasztásnál már némileg enyhébb volt, Odorheiun Pál István és Timisoarán Fülöp Béla bekerülhettek a szenátusba. Mindkettô 60 éven felüli ember volt, egyikük sem tudott románul. Pótválasztáson azután még bejutott május 28-án a képviselôházba Sándor József Sfântul Gheorghén és Zima Tibor Aradon, a szenátusba pedig május 29-én Jósika Sámuel báró Ciucban.
Mindez azonban nem enyhítette a feszültséget és a keserűséget, mely csak fokozódott, mikor a kormány az erôszakos eljárás igazolásául nyíltan bedobta a közvéleménybe az államellenesség vádját, s hogy önmagához következetes legyen, 1922. július 6-án a Magyar Szövetséget is feloszlatta. Megalakult ugyan ehelyett 1922. december 28-án – ugyancsak báró Jósika Sámuel elnökletével – a Magyar Párt, de a nyomasztó légkörben ez sem hozott enyhülést.
Fokozta tragédiánkat, hogy a bölcs és hivatott vezér, báró Jósika Sámuel – bizonyára nem utolsósorban a sok keserű csalódástól megtörve – 1923. július 3-án meghalt és árván hagyta a vezetése alá helyezkedett erdélyi magyarságot.
Mire az alkotmányozó országgyűlés összeült, az erdélyi magyarság homlokára volt sütve már a stigma, hogy ellensége Romániának s a román nemzetnek, következôleg nemcsak hogy jogtalanság nem esett rajta, hanem hazafias nemzetvédelmi szolgálatot tett a kormány az országnak, mikor e veszélyes elemeknek a parlamentbe való bejutását – erôszakkal bár – megakadályozta.
S mert tapasztalati tény, hogy nem tudunk többé jó szemmel ránézni arra, akihez igazságtalanok voltunk, a kormánynak végzetszerűen tovább kellett haladnia a megkezdett csapáson. Lassan már maguk is hittek a saját elméletükben, s mindenesetre feltételezhették, hogy az elszenvedett jogtalanság tényleg véglegesen elidegenített minket. E sajnálatos elôzmények és érthetô lélektani indokok hatása alatt az akkor hatalma teljében lévô Brătianu-kormány az új Románia államjogi berendezkedésénél leplezetlenül igyekezett a magyar kisebbséget a közéletbôl kiszorítani.
Elsô, kétségbevonhatatlan dokumentuma volt ennek az a mód, ahogy a hosszú évtizedekre készült alkotmány-törvényben megkerülték a Vaida által aláírt nemzetközi egyezményben kikötött kisebbségi jogok elismerését és biztosítását. Világosan elárulták ezt a törekvést a kormány egyéb törvényhozási alkotásai s kormányzati intézkedései is. A hatalmas Brătianu Ionel kultúrpolitikáját egy rendkívül ambiciózus, dúsgazdag orvos, a ma már fogalommá vált dr. Anghelescu irányította, aki az elsô román kultúrpolitikus: Spiru Haret babérjaira vágyott, sôt ezeket túlszárnyalni igyekezett. Valóságos tragédiánk lett, hogy ez a páratlan befolyású és hatalmas akaraterejű ember éppen akkor alakította ki magában s fektette le pártja, sôt utódai számára is a román kultúrpolitika irányát, mikor velünk szemben ilyen nehéz s barátságtalan atmoszféra uralkodott, melyet egyenes magyargyűlöletté igyekeztek kifejleszteni egyes stréberek, akik siettek Anghelescunak mindenféle történelmi hazugságokat feltálalni, elefántnagyságúra fújva fel a budapesti kormányok egyes elhibázott intézkedéseit s buzgón szállítva változatos ideákat és javaslatokat az "irredenta" magyar kultúrmozgalmak megbénítására. Keserű gúnnyal állapítottuk meg, hogy e fullajtárok nem azok közül kerültek ki, akik a magyar uralom alatt a román nép érdekeiért nyíltan síkra szálltak s ezért esetleg meg is szenvedtek, hanem legnagyobb részük azok közül való volt, akik a magyar uralom alatt csendesen meglapuló jó fiúk vagy éppen a budapesti kormányok eszközei voltak, mint például a hírhedt Nistor tanfelügyelô, báró Horváth Emil magyar kormánybiztos volt munkatársa, aki Anghelescu égisze alatt odorheiui székely testvéreinket nyomorgatta.
Az alkotmányozó országgyűlés magyar tagjai sajnos teljességgel képtelenek voltak megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni ezt az irányzatot s megenyhíteni a végsôkig feszült atmoszférát, mely minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegette.
A két szenátor – Pál István és Fülöp Béla – nem bírták a román nyelvet, s tôlük meggyôzô, felfogásokat irányító parlamenti beszédet vagy akárcsak parlamenten kívüli felvilágosító munkát már elôrehaladott koruk miatt sem lehetett várni, különben sem voltak hivatásos politikusok.
A háromtagú képviselôi csoport pedig rövidesen sajátságos és fölötte sajnálatos helyzetbe került.
A románul tudó, akcióképes Zima Tibor akkor még politikai pályájának kezdetén volt, a szorosan vett Erdélyben nem is volt ismerôs, s bár a román nyelvet bírta, a Magyar Párt háromtagú képviselôi csoportjának sajnálatos ellentétei miatt érdemleges parlamenti működést nem tudott kifejteni, hanem csak kisebb, fôként helyi, aradi jellegű ügyek intézésére kényszerült.
Bernády Györgynek az alkotmányozó országgyűlésbe való bejutását Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette, s felismerve elvitázhatatlan taktikai kvalitásait, ôt pártja és a magyar kisebbség közötti összekötô kapocsnak tekintette s ilyenként igyekezett is felhasználni. Tôle várta Brătianu az erdélyi magyarság pacifikálását s az új uralomba való beilleszkedésének elôsegítését. Bernády e várakozásnak igyekezett is eleget tenni, s elsô parlamenti felszólalásában – mely magyar oldalon sok éles kritikát váltott ki – megkísérelte a maga személye s az általa képviselt magyarság számára a többségnél bizalmat ébreszteni s ezzel kedvezôbb légkört teremteni. Bernádynak különleges helyzetet biztosított magyar oldalon az, hogy állítólag bizalmát bírta gróf Bethlen Istvánnak, ki ôt még Mures-Turdából ismerte és Jósika Sámuel halála után – az értesülések szerint – ôt látta volna a legszívesebben a Magyar Párt elnöki székében. Bethlen István ekkor már erôs kézzel intézte Magyarország külpolitikáját, s ma már nyilvánvaló, hogy Bernádyhoz ôt nem annyira egyéni rokonszenv fűzte, mint inkább az a feltevés, hogy Bernádynak Brătianu Ionelhez kiépített kapcsolatai révén sikerülni fog a két ország külpolitikáját is közelebbre hangolnia.
Az események további alakulásának irányát azonban nem e józan számítások, hanem a magyarság hangulata és érzelmei döntötték el, s ez döntô bizonyítéka nemcsak annak, hogy az erdélyi Magyar Párt politikáját nem Budapestrôl irányítják, hanem annak a régi axiómának is, hogy a politikában az imponderábiliák vannak legtöbbször túlsúlyban, s érzelmi szempontok halomra dönthetik a legalaposabb számításokat is.
A magyarság másik parlamenti képviselôje, Sándor József, múltjánál, temperamentumánál, érzéseinél fogva homlokegyenest ellenkezô taktikai álláspontra helyezkedett, mint Bernády György, kitôl ôt személyes ellenszenv is elválasztotta. Sándor József még a magyar parlamentbôl személyes nexust tartott fenn Maniu Gyulával, s parlamenti felszólalásaiban, a Brătianu-kormány ellen általános kisebbségi és magyar nemzeti érdekekért folytatott küzdelmében, az erdélyi román nemzeti párt harci fegyverzetében vonult fel, ennek támogatását, harcmodorát és harci eszközeit igyekezett céljaira felhasználni. Természetes, hogy e bátor, sokszor egyenesen heves fellépés erôs ellenérzést és határozott szembeállást váltott ki a kormánypárt oldalán, de az onnan feléje röpködô éles szavak csak további stimulálói voltak Sándor József szenvedélyes temperamentumának.
Így az a sajnálatos helyzet állott elô, hogy a magyarság két parlamenti exponense egymás céljait keresztezte s hatását gyöngítette.
Ma nem tudhatjuk, hogy lett volna-e és minô eredménye Bernády bizalomébresztô s a többség jóindulatának megnyerésére törekvô magatartásának, melynek különös súlyt és jelentôséget adott, hogy siker esetén állítólag befolyásolhatta volna – személyes kapcsolatai révén – Magyarország külpolitikáját is. Lehetséges, hogy egészen más irányt szabhatott volna a két nemzet viszonyának. De csak akkor, ha a román közvélemény azt láthatta volna, hogy Bernády szavaiban tényleg az egész magyar kisebbség nyilatkozik meg s az ô kívánságainak teljesítése tényleg pacifikálná az egész magyarságot.
Sándor József energikus, öntudatos parlamenti ellenállásának történelmi értéke elvitázhatatlan. Hogy mindazok a törvények – élükön az alkotmánnyal –, melyek ránk nézve jogfosztást, hátrányt, másodsorba helyezést, anyagi veszteséget okoztak, nem kerülhettek tiltakozásunk nélkül a törvénytárba, az Sándor József elvitázhatatlan érdeme. Azt sem tudhatjuk, hogy milyen elônyöket jelentett volna ránk nézve, ha a Sándor József taktikáját követve, az egész magyarság a Maniu vezetése alatt álló nemzeti párthoz kapcsolódik ennek hosszú ellenzéki helyzete alatt s ezzel ôket valósággal elkötelezi magának. Esetleg a sokat emlegetett erdélyi szolidaritás is megteremthetô lett volna ezen az úton. De ez is csak akkor, ha az egész magyarság összes illetékes vezetôivel fenntartás nélkül követi ezt az utat.
A legrosszabb taktika azonban az a bifurkáció volt, az a két arcvonalon való hadakozás, melyet e két politikusunk testesített meg. Sokan azt vélték akkor, hogy két vasat kell a tűzben tartani, holott e kettôs és legtöbbször ellentétes irányú taktika teljesen paralizálta egymást és megbénította a magyarság politikai súlyát.
Román oldalon Bernády "hídverését" nem érezhették sem ôszintének, sem komolynak, mikor látták, hogy a nagy népszerűségnek örvendô Sándor József vele nyíltan szembehelyezkedik. Viszont Sándor Józsefet sem tekintették valóban félelmes ellenfélnek, látva azt, hogy pártja higgadtabb elemei s köztük az elnökjelölt Bernády nem azonosítják magukat szenvedélyes fellépéseivel.
Tökéletes zsákutcába jutott így az erdélyi magyarság politikája már az alkotmány-törvény parlamenti tárgyalása során.
Fokozta a helyzet kilátástalanságát, hogy a nagy tekintélyű, széles látókörű Jósika Sámuel halála után elnöke sem volt a pártnak, mert Ugron István csak az ügyvezetést vállalta, de az elnökségtôl szívósan húzódozott.
Ebben a légkörben vetôdött fel a Brătianu Ionel és Bethlen István barátságát és bizalmát egyaránt élvezô Bernády György elnökjelöltsége, ami ellen Sándor József élesen állást foglalt, s hogy a tervet sikerült is megbuktatnia, abban talán nem csekély része volt éppen annak, hogy Bernádyt felülrôl mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre. A közvélemény valósággal szereti, ha az az illúziója lehet, hogy tôle függ sorsának irányítása, s diktátumot csak vele közvetlen kapcsolatban álló, saját maga által vállaira emelt vezértôl fogad el.
Bernády elnökjelöltségének kudarca így elsô önálló lépése volt az öncélúsága tudatára ébredt erdélyi magyarságnak.
A Jósika Sámuel halála óta az elnöki széket ideiglenesen betöltô Ugron István alelnöknek végül is be kellett látnia, hogy Bernády jelöltségének további erôltetése a nehezen összekovácsolt egység széttöredezésére vezetne, s a Brasovban 1924. december 14-én tartott második nagygyűlésen elvállalta az elnöki tisztet.
Jósika Sámuel elnökségének utolsó fél évében s Ugron István vezetésének elsô másfél évében súlyos lelki válságba jutott az erdélyi magyarság, melybôl kivezetô út semerre sem látszott.
Az 1922. évi alkotmányozó országgyűlésbôl ténylegesen ki voltunk rekesztve, mert az a csoport, melyet oda beküldeni szándékoztunk, mely kétségtelenül meg is kapta volna a magyarság szavazatainak legalább 90%-át, sôt talán összességét, s amely minket ott megfelelôen képviselhetett volna, az 1922. február 26-iki jelölési eljárással majdnem utolsóig visszautasíttatott.
Akik bejutottak mégis a parlamentbe, részben nem rendelkeztek a szükséges technikai felkészültséggel, részben – s ez volt még a legsúlyosabb baj – homlokegyenest ellenkezô úton és módszerekkel igyekeztek a rájuk bízott ügyet védeni s érvényesíteni, s így elôbbrejutás helyett a teljes kétfelé szakadás s a két nagy román párt – a liberálisok és nemzetiek – ideológiája és taktikája szerinti széttagolódás fenyegetett, ami viszont a magyarság belsô életében fájdalmas szembeállásokra vezetett volna.
A pártvezetôség képtelen volt a parlamenti képviselet útján saját felfogását, panaszait és kívánságait hallhatóvá tenni, s az érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata szavaztatott meg anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolhattuk volna ezek szövegének kialakítására.
A már említett stigma – az államellenesség vádja és nemkívánatos elemmé bélyegzésünk – mind erôsebb hangon vitetett be a román közvéleménybe, s ennek fájdalmas konzekvenciáit az egész vonalon éreznünk és vállalnunk kellett, ami annál terhesebb volt, mert vármegyei, városi és községi önkormányzati testületek akkor még abban a formában sem működtek, amint ezeket 1925-ben végre a liberális kormány a saját centralista felfogása szerint megalkotta.
Az 1918. december 1-tôl 1921. március 19-ig – a püspökeink eskütételéig – tartó passzivitás alatt erkölcsi kényszer szorított némaságra s annak hangtalan tűrésére, hogy egyik pozíciót a másik után elveszítsük. Most azonban ez az erkölcsi kényszer nem állott fenn, s közvéleményünk a további folytonos térvesztés láttára türelmetlenül sürgette a sorsa jobbra fordulását eredményezô akciót. A román országos politika irányzatával, törekvéseivel, módszereivel akkor még csak kevesen voltunk ismerôsek, hiszen a bucuresti-i napilapokat is csak néhányan kísérhettük figyelemmel, már a nyelv nem tudás technikai akadályai miatt is. Közvéleményünk tehát nem látta világosan azokat a külsô erôket, melyek az 1922–1926. évi liberális kormányzat alatt is de facto teljes passzivitásra szorítottak, látta és érezte azonban, hogy az agrárreformon kezdve az állampolgársági és fôleg az iskolai törvényeken folytatva, a kormányzat a magyarság birtokállományát széttördelô intézkedések egész sorozatát hívja életbe.
Ha a magyarság vezetôi nem akartak – s nem akarhattak – csüggeteg pesszimizmussal belenyugodni abba, hogy saját hangunk végleg elnémuljon s a milliós magyar tömegek a román pártok szavazatszállító csordáivá aljasodjanak, utat és módot kellett keresniük arra, hogy a romániai magyarság, jellegének megtartásával, szervezett egységként bevonulhasson a román közéletbe s ott elfoglalhasson olyan, bár szerény helyet, melyrôl e kisebbségi néptöredék sajátos céljait, törekvéseit, panaszait és kívánságait fennhangon kifejezhesse és érvényesíthesse, életérdekeit és megmaradt birtokállományát megvédelmezhesse.
Az 1922. februári képviselôválasztásoknál teremtett kedvezôtlen atmoszférában nem lehetett remélni, hogy ezt a célt az adott erôviszonyok között a magyarság egymagában és kizárólag saját súlyára támaszkodva elérhesse.
Szövetségesek után kellett nézni.
A többi kisebbségek e szempontból nem jöhettek tekintetbe. Szervezett egységet csak a szászok és a zsidók alkottak, ezek közül is csak az elôbbiek voltak a parlamentben képviselve. Mindkettô nehezen – bizonyos mértékben éppen a velünk korábban fennállott kapcsolatok megszakítása árán – szerzett magának valamelyes szerény karzati belépôt a román közéletbe. Egyiktôl sem remélhettük, hogy a velünk való szövetkezéssel hajlandó legyen magát megterhelni.
Nekünk azonban elengedhetetlen szükségünk volt arra, hogy a román közvélemény végre tudomást vegyen rólunk s a román közéletbe – s elsôsorban a parlamentbe – bevonulhassunk. Ezt akkor parancsoló érdeknek ismerte fel nálunk mindenki.
Így érezte és hirdette ezt a két politikusunk is – Bernády és Sándor József –, kik ebben az idôpontban az erdélyi magyarság két – egymástól sajnosan távol fekvô – fókuszában állottak. Az elôbbi a liberális pártban, az utóbbi a nemzeti pártban látta a jövô szövetségest s e két ellentétes párthoz akarták hozzákötni az erdélyi magyarság jövô sorsát.
Bernádynak és Sándor Józsefnek e törekvései közvéleményünkben kevés rokonszenvvel találkoztak, s csak negatív eredményt értek el.
Bernádynak sikerült közvéleményünket meggyôznie arról, hogy az akkori erôviszonyok között teljhatalmúnak nevezhetô Brătianu Ionellel nyíltan szembehelyezkedni és az ô ellenfeleinek táborához csatlakozni öngyilkossághoz hasonló kockázat volna. Viszont Sándor József erôs hangulatot tudott kelteni még a gondolata ellen is annak, hogy a magyarság szavazataival a liberális pártot támogassa, mely az 1922. évi választásoktól az alkotmány-törvényen keresztül oly sorozatosan vétkezett a kisebbségi magyarság érdekei ellen.
A két nagy román párt bármelyikéhez való csatlakozás tervét tehát – bármennyire erôltette is egyiket Bernády, másikat Sándor József – a magyarság egyetemével lehetetlen lett volna elfogadtatni, erôszakolása a nehezen megteremtett egység szétrombolására vezetett volna, s így más megoldást kellett keresni.
A tanácstalanságnak és iránykeresésnek e nehéz hónapjaiban terelôdött az erdélyi magyarság néhány vezetôjének figyelme Averescu tábornokra, ki 1922-ben népszerűsége lényegesebb csorbítása nélkül vonult ellenzékbe, s akinek kormánya – a püspökök eskütételétôl kezdve – a legtöbb jóindulatot és megértést mutatta irántunk. Averescunak erdélyi kérdésekben Goga Octavián volt a reprezentánsa, s Goga szintén sok rokonszenvet szerzett magának rövid kultuszminisztersége alatt.
Ez az orientálódás összetalálkozott Averescunak és Gogának hasonló törekvéseivel.
Averescunak – hogy ismét élre kerülhessen – támogató tömegekre volt szüksége Erdélyben. Ezeket Goga egymagában szállítani nem tudta, mert a románság oroszlánrésze akkor még rendíthetetlenül Maniu oldalán állott. Kézenfekvô volt tehát a magyarság megnyerésének szükségessége, s Goga, aki jól ismerte a magyar gondolkodást, tisztában volt azzal, hogy ezen az úton feltétlenül megbízható fegyvertársakat szerez, kikre biztosan számíthat, ha nem renegátokkal operál, hanem a magyarság tényleges vezetôivel egyezik meg és vállalja ezek – aránylag szerény – igényeinek teljesítését. Nem lehet azt sem elvitatni Gogától és fôleg Averescutól, hogy ilyen megállapodással Románia belpolitikájának, sôt külpolitikai helyzetének is egyik legfontosabb problémáját akarták rendezni.
A mi oldalunkon tehát a közéletbôl való kirekesztésünk és államellenessé való bélyegeztetésünk mind tűrhetetlenebb hátrányaitól való szabadulás vágya, a másik oldalon pedig jelentôs szavazótömegek megnyerésére irányuló törekvés készítette elô a talajt a kézfogásra, melytôl mi az erdélyi magyarság helyzetének méltó és jogos rendezését reméltük, Averescu és Goga pedig jelentôs lépést a fiatal Nagy-Románia konszolidálása felé.
Az elsô ajánlatot az Averescu-párt tette Goga sógora, Bucsan késôbbi belügyminiszter útján, dr. Moldovan Dénes akkori brasovi ügyvéd közvetítésével Szele Bélának, ki ezt nyomban jelentette Grandpierre Emilnek, a Magyar Párt akkori ügyvezetô alelnökének, s ezen az alapon indultak meg 1923 nyarán a személyes tárgyalások, melyeken az Averescu-párt részérôl elôbb csak Bucsan Constantin, a mi részünkrôl Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és én vettünk részt.
Az elôzetes megbeszélések kedvezô mederben folytak, s ez alapon 1923. október második felében többnapos megbeszélésre jöttünk össze Bucuresti-ben Bucsan lakásán, melyen már ott volt Goga is, a mi részünkrôl pedig a fentieken kívül dr. Pál Gábor, miután az elôzôekben már bevonattak a tanácskozásba dr. Ferenczy Géza és Török Andor is.
Bucsan nekem osztálytársam volt a sibiui állami fôgimnáziumban, melynek padjaiban együtt ültünk hosszú éveken át s igen jó barátságban voltunk. Goga két osztállyal felettünk járt, s kiváló tehetségével magyar önképzôkörünkben is feltűnt.
Ez alkalommal már konkrét szöveget tárgyaltunk, melyet a mi elôkészítô tervezeteink alapján Bucsan készített elô román nyelven. Az én feladatom volt egyebek között a román és magyar szöveg egybehangzásának ellenôrzése s a felmerülô differenciáknak szerencsés szövegezéssel való megoldása és áthidalása. Hosszas viták után, melyekben a csíki magánjavak kérdése is jelentôs nehézségeket okozott, 1923. október 23-án hajnalban a román szövegben megegyeztünk, s bizony már hajnalodott, mikor Bucsan lakásáról szállásainkra tértünk.
Délben Negulescu volt közoktatási miniszter, a késôbbi képviselôházi elnök ebédet adott tiszteletünkre, melyen a tárgyalásban résztvevôkön kívül jelen volt Coandă késôbbi szenátusi elnök is. Az ebéd fesztelen és bizalmas megbeszélései közben az a meggyôzôdésünk alakult ki, hogy a román közélet legtiszteletreméltóbb egyéniségeivel állunk szemközt, kiket tényleg az az ôszinte törekvés vezet, hogy a román uralom alá került magyarság sorsát elviselhetôbbé tegyék.
Ilyen érzésekkel s a legjobb reményekkel utaztunk el Bucuresti-bôl.
Engem bíztak meg mindkét oldalról, hogy a sokszorosítandó román szöveget magyarra fordítsam, barátainkkal aláírassam s visszahozzam Bucuresti-be, hogy azután Bucsan, Goga s végül Averescu is aláírják.
E megbízásnak igyekeztem minél hívebben megfelelni, s a másolások és fordításoknál elkerülhetetlen hibák tisztázása és helyesbítése után a Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és Pál Gábor aláírásával ellátott és a megállapodás tényleges létrejöttének napjáról, 1923. október 23-áról keltezett példányokat levittem Bucuresti-be azzal a megbízással, hogy én magam csak Gogával és Bucsannal egyidejűleg írjam alá s az általuk aláírt példányok ellenében szolgáltassam ki.
E ratifikálás 1923. október 31-én történt meg Bucuresti-ben, az Athénée Palace halljában, s ebbe bekapcsolódott Bernády György – akkor még prezumptív elnök – is, akinek kívánságára a Târgu Mures-i kultúrpalotára vonatkozó részt némileg módosítottuk s még néhány kisebb, nekünk elônyös helyesbítést eszközöltünk.
Goga a frissen aláírt megállapodást még ugyanaznap délután bemutatta boldogult Ferdinánd királynak, s az audienciáról visszatérve, örömtôl sugárzó arccal mondta nekem, hogy a király azt a legnagyobb érdeklôdéssel és szimpátiával fogadta. A bevezetô általános részt, valamint az egyházi ügyekre vonatkozó különös részt pontonként is felolvasta s a király azt mindenben helyeselte. Gogának a királyi kihallgatás után szemmel láthatóan az volt az érzése, hogy a paktum lényegesen elômozdította pártjuk kormányképességét, ami másfelôl kétségtelen dokumentuma volt annak is, hogy néhai Ferdinánd király nemes lelke egész melegével óhajtotta a magyarság megbékítését s a királynak ezzel az óhajtásával tisztában voltak a kormányképesség igényével fellépô politikusok is.
Goga azzal a meghagyással búcsúzott tôlem, hogy a paktum egyik aláírt példányát most pedig mielôbb vigyem el Bethlen István magyar miniszterelnöknek. Goga e kívánságának eleget tettem, de technikai okokból csak jó pár hónappal késôbb, 1924. április elején tudtam e kérdésrôl Bethlen Istvánnal beszélni. E kívánság spontán és rögtönös kifejezése mutatja, hogy Goga – s talán Ferdinánd király is, kivel pár perccel elôbb beszélt – úgy érezte, hogy a paktum alkalmas a két ország közötti feszültség enyhítésére is. Bethlen István kevésbé volt optimista. Hangsúlyozta, hogy ügyeinkbe beleszólni nem kíván, mi magunk tudjuk és érezzük leginkább saját bajainkat s mi tudjuk leginkább megítélni az ebbôl kivezetô eszközöket; ô csak örülhet, ha barátságos megegyezés révén helyzetünk megenyhül, de – amint természetes is – a paktum értékérôl érdemlegesen csak akkor lehet majd nyilatkozni, ha Averescu tényleg kormányra kerül. Ebben igaza is volt, mert a kormányra jutásig még három nehéz esztendô telt el, mely alatt a paktum sok viszontagságon ment keresztül.
A poéta Gogának volt érzéke ahhoz is, hogy a rideg papírosformán és a diplomatikus nyelvbe öltöztetett jogi formulákon túlmenô, lelki és érzelmi melegséget vigyen bele a szerzôdô felek viszonyába. Ezt láttuk már Bucsan lakásán október 23-án hajnalba nyúló tárgyalásunkon s a másnap Negulescunál rendezett ebéden. Ezt a módszert követve, felhasználta Averescu tábornoknak a ciuceai kastélyban tett látogatását, s 1923. november 25-ére barátságos ebédre hívott magához mindnyájunkat, kik a tárgyaláson részt vettünk, a meghívás hivatalos címe az volt, hogy Averescu tábornok "személyesen óhajtaná megismerni a magyarság vezetô egyéniségeit". Ezek kiválasztását és meghívását Grandpierre bízta, ki a már említetteken kívül az ebédre Bernádyt is meghívta. A román néppárt részérôl ott volt még Groza Péter is.
Ez alkalommal vettük kézhez az Averescu által is aláírt példányokat, ki aláírása fölé ezt a megjegyzést illesztette: Se va urma întocmai (e szerint fogunk eljárni), ami tényleg emberileg teljes megnyugtatást adott, hogy az ôsz katona tényleg komolyan veszi és tiszteletben kívánja tartani a nevében kötött s általa is elfogadott megállapodást, mely így reá és pártjára formailag is mindenben kötelezôvé vált.
Az ebéden Goga mint házigazda köszöntött minket, mire Grandpierre válaszolt magyarul, azután Averescu tábornok mondott néhány meleg és komoly szót, végül Bernády ismertette hosszú beszédben saját elgondolásait a magyarság s a románság viszonyáról.
Bármily körültekintéssel volt is megrendezve az 1923. november 25-iki ciuceai ebéd, ezt a találkozót már nem lehetett annyira titokban tartani, mint elôzô megbeszéléseinket s így kiszivárgott annak híre, persze anélkül, hogy a találkozó lényegét s fôként a paktum szövegét a beavatottakon kívül bárki is ismerte volna. Ez az oka annak, hogy késôbb a sajtó megállapodásunkat "ciuceai paktum" névre keresztelte, holott az tényleg Bucuresti-ben, 1923. október 23-án jött létre és november 25-én Ciuceán csak a paktum ünnepélyes megpecsételése céljából jöttünk össze.
Ide tartozik még annak megemlítése, hogy Averescu tábornok a ciuceai ebéd résztvevôinek dedikált fényképeket küldött, ami újabb jele volt annak, hogy Románia legnagyobb katonája tényleg érzésben is közelállónak tekinti azokat, kikkel e nagy kérdésben megállapodásra jutott.
Goga a ciuceai ebéden kialakult meleg hangulatot – joggal – személyes sikerének érezte. Az ebéd végén félrevont és bizalmasan odasúgta nekem:
– Ha Tisza István ilyen megállapodást tudott volna kötni az erdélyi románokkal, életében szobrot emeltek volna neki!
– Ha az erdélyi románok akkori vezetôiben lett volna annyi önzetlen, áldozatkész megértés az ország magasabb érdekei iránt, mint bennünk, akkor is létrejött volna a megegyezés – feleltem.
A paktum megkötésével tényleg hoztunk áldozatokat. Vállaltuk azonban e terheket s felelôsséget áldozatkészen azért, hogy népünk nyugalmát, megmaradt vagyon- és jogállományát s ezek alapján jövô életét és fejlôdését biztosíthassuk.
Alulírottak:
Goga Octavian és dr. Constantin Bucsan, mint a Néppárt meghatalmazottjai;
Dr. Grandpierre Emil, Dr. Hajdu István, Dr. Pál Gábor, Dr. Ferenczy Géza, Dr. Gyárfás Elemér, Dr. Szele Béla, mint a Magyar Párt meghatalmazottjai, attól a kívánságtól vezérelve, hogy a két párt összes erôit az ország magasabb érdekeinek szolgálatára egyesítsük, megállapodtunk a következôkben:
1. A Magyar Párt a Néppárt 1922. december havában Sibiuban elfogadott programját tudomásul véve, teljes támogatását adja az idemellékelt kívánságaival kiegészített program megvalósításához, és e program keretén kívül esô politikai akciókat nem kezdeményez.
2. A Néppárt a Magyar Párt kívánságait elfogadja, s azokat saját programja kiegészítô részéül tekinti, elô fogja mozdítani azok megvalósítását abban a meggyôzôdésben, hogy az ország konszolidálásának és elôhaladásának érdeke biztosítani minden polgára részére vallási vagy nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül a szabad élet és rendes fejlôdés feltételeit.
3. Mindkét párt képviselôi és szenátorai egy parlamenti egységet alkotnak.
4. A parlamenten kívül a Magyar Párt megtartja saját szervezetét, nevét és egyéniségét.
5. A vezetés egységének megóvása végett a Magyar Párt elfogadja a Néppárt elnökének e program keretén belül adott politikai utasításait.
6. A zavartalan és minél szorosabb együttműködés érdekében a Magyar Párt a Néppárt végrehajtó bizottságában öt delegátussal lesz képviselve.
7. A magyar kisebbség országos és helyi érdekeit érintô kérdésekben a Néppárt minden más politikai alakulat kizárásával, a Magyar Párttal teljes egyetértésben fog eljárni e megállapodás tartama alatt.
8. E megállapodás érintetlenül marad abban az esetben is, ha a Néppárt valamely más politikai párttal együttműködésre lépne.
9. Ez a megállapodás határozatlan idôre szól, de csak akkor mondható fel, ha lényegbevágó nézeteltérés merül fel a román állam vagy a romániai magyar kisebbség érdekeit illetôen.
10. Ez a megállapodás mai nappal lép érvénybe, azonban csak mindkét párt beleegyezésével meghatározandó idôpontban kerül nyilvánosságra.
A Magyar Párt missziójának tekintvén a magyar kisebbség mindennemű jogai és érdekei kivívását, az adott viszonyok között megvalósítható alábbi konkrét kívánságokat formulázza:
1. A választói névjegyzékek akként egészíttessenek ki, hogy biztosíttassék a választói jog minden állampolgár részére, aki megfelel a választói jogosultság törvényes kellékeinek. Ha technikai okokból a választói névjegyzékek kiigazítása nem történhetnék meg a legközelebbi választások elôtt, abban az esetben sem utasítható vissza azoknak az állampolgároknak a jelölése, akik nincsenek ugyan bevezetve a névjegyzékbe, azonban rendelkeznek a választhatóságnak a törvényben elôírt feltételeivel. A választói jog feltételei egyenlôen alkalmaztassanak az összes állampolgárral szemben, nemzeti különbség nélkül.
2. A képviselô- és szenátorválasztások alkalmával a Néppárt és a Magyar Párt egymást kölcsönösen támogatni fogják. A Néppárt támogatni fogja a Magyar Párt jelöltjét az alábbi választókerületekben:
Szenátorválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Marghita, Ciuc, Cluj, Târgu Mures, Odorheiu, Satu Mare, Timisoara és Treiscaune.
Képviselôválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Sălard, Marghita, Hetfalău, Mercurea de Ciuc, Gheorgheni, Târgu Mures, Erneul Mare, Mercurea Niraj, Odorheiu, Cristur, Homorod, Satu Mare, Careii Mari, Sf. Gheorghe, Târgu Secuiesc, Aita Mare.
Ezekben a kerületekben a jelölt személyét a Magyar Párt intézôbizottsága jelöli ki.
Az összes többi kerületekben a Magyar Párt egész tekintélyével azon lesz, hogy a magyar nemzetiségű választók adják szavazatukat a Néppárt jelöltjére.
Késôbb, a választói reform megvalósítása után, mikor a szavazat lajstromosan fog történni, azokban a kerületekben, melyekben a Néppárt és a Magyar Párt is saját szervezetekkel rendelkeznek, mindkét párt illetékes szervei közös egyetértésben a jelölésekre közös listákat fognak készíteni. E jelölési listák összeállításánál elsôsorban a jelölt politikai értéke fog figyelembe vétetni, és csak másodsorban nemzetisége. Mindazonáltal, késôbbi félreértések elkerülése céljából már most megállapíttatik, hogy a Magyar Párt részére legkevesebb 18 képviselôi és 10 szenátori mandátum fog biztosíttatni.
3. A választói reform a kisebbségek arányos képviseletének elvén épüljön fel.
4. Az összeférhetetlenségi esetek törvény útján állapítandók meg, a mandátumok megtámadása kérdésében a Semmítôszék fog ítélni.
1. A római katolikus, református és unitárius egyházak autonómiájának biztosítása az állam legfôbb felügyeleti jogának érvényesülése mellett, oly módon, amint azok a történelmi fejlôdés során kialakultak, s amint ezt ezek az egyházi szervezetek saját törvényeik értelmében gyakorolják.
Az erdélyi római katolikus státus autonómiájának a királyhágómelléki területekre való kiterjesztése. A királyhágómelléki református egyházkerületnek s a magyar nyelvű lutheránus egyház szabad szervezkedési jogának elismerése, utóbbi azzal, hogy megalakítandó autonóm szervezete alapján ez az egyház is államilag el fog ismertetni.
Az erdélyi római katolikus státus ekként kiszélesített autonómiája a római Szentszékkel való konkordátum esetén is respektálandó.
Mindezen autonómiáknak törvénybe iktatása. (Néppárt programja XII D.)
2. A közigazgatási hatóságok tartózkodjanak minden beavatkozástól az egyházközségek belsô ügyeibe. Az istentiszteletek végzése és a templomok nyitva tartása ostromállapot esetére is biztosíttassék. Lelkész ellen világi hatóság által kimondott hivatalvesztés végrehajtása az illetékes egyházi fôhatóság hatáskörébe tartozik.
3. Egyházi személy cselekménye vagy mulasztása miatt az egyház temploma, iskolája vagy más intézménye ellen megtorlásnak helye nem lehet.
4. A magyar lelkészek fizetésének állami kiegészítése s annak a román nemzeti egyházak lelkészeivel egyenlô, igazságos mértékben, ugyanazon módon és idôben leendô kifizetése.
5. Elismerése és biztosítása annak, hogy az egyházközségek vagyona, temploma, iskolája és bárminô egyéb vagyona valamely egyházközség megszűnése esetén, ha annak sorsát az illetô egyház törvényei másképp nem szabályozzák, az egyházközség felett álló magasabb egyházi szervezet tulajdonába megy, s így sem az államnak, sem más felekezetnek nincs joga ahhoz, hogy az ily egyházi vagyonra akár műemlék címen is kezet tegyen. Az e tekintetben történt visszaélések megszüntetése a status quo ante visszaállításával (pl. a sântimbrui református egyházközség esetében).
6. Elismerése annak a jognak, hogy valamely egyházközség megszűnésének tényét egyedül csak a felette álló magasabb egyházi szervezet mondhatja ki, saját belsô törvényei értelmében.
7. A római katolikus, a református, az unitárius és a megalakulandó magyar evangélikus egyház önadóztatási jogának és ama joguknak elismerése, hogy az általuk saját belsô törvényeik szerint kivetett adók behajtásánál a közigazgatási végrehajtást igénybe vehetik.
8. A megváltozott viszonyok között is megfelelô módon teljesíttessenek a patronátusi kötelezettségek s vonassanak vissza mindazon rendelkezések, melyek eltiltották a patronátusi kötelezettségek teljesítését.
9. Minden olyan propaganda, mely az ingatlan vagy ingó egyházi vagy iskolai vagyon elidegenítésére irányul, a büntetô törvénykönyv értelmében büntettessék.
1. A faji, vallási és nyelvi kisebbségek ama jogának elismerése, hogy szükségleteik kielégítésére, az ide vonatkozó törvényes rendeletek megtartásával és az állam felügyeleti jogának elismerésével, minden fajú, nemű és rangú iskolát nyilvánossági joggal és államérvényes bizonyítvány kiállításának jogával felállíthassanak. A felekezetek részére biztosíttassék az a jog, hogy ezen iskoláik fenntartására szükséges anyagi eszközöket saját híveiktôl megfelelô módon, tehát adó kirovásával is, úgyszintén a tandíjaknak a szükségeshez mért megállapításával megszerezhessék.
2. A már meglevô magyar tannyelvű felekezeti iskolákkal szemben alkalmazott indokolatlan és szükségtelen zaklató intézkedések megszüntetése, az iskolák szabad működésének biztosítása, nyilvánossági joguk elismerése. A Magyar Párt az állam fôfelügyeleti jogát a magyar hitvallásos iskolákra vonatkozóan fenntartás nélkül elismeri, és a maga részérôl is kívánja az esetleges szabálytalanságok, visszaélések megszüntetését, ha azokat tárgyilagos vizsgálat megállapítja.
3. A nyilvánossági jog és tanszabadság folyományaként annak kifejezett biztosítása, hogy az egyházak, egyletek és társulatok által fenntartott intézetek a jelentkezô növendéket nemi, vallási és nemzetiségre való tekintet nélkül felvehessék.
4. Abban a mértékben, amiként a román vagy más felekezeti iskolák az állam részérôl segélyben részesülnek, ugyanez az államsegély adassék meg ugyanolyan arányban a magyar felekezetek által fenntartott iskoláknak is.
5. A magyar községek, egyházak, egyesületek és társulatok által létesített és fenntartott iskolaépületeknek és egész felszerelésüknek, továbbá azoknak a közművelôdést szolgáló intézményeknek, melyek a testületek vagy városok által magyar tôkével és a magyarság céljaira emeltettek, a régi tulajdonosok birtokába való visszabocsátása.
6. Egyetlen felekezet hívei sem kötelezhetôk semmi formában és nevezetesen közmunka formájában sem az ô felekezetüktôl idegen egyházi vagy iskolai célokra való hozzájárulásra.
7. A felekezeti iskolák tanterve a közoktatási miniszter jóváhagyásával állapíttatik meg. A tanítás nyelvét az iskolafenntartó határozza meg.
8. A fenti pontokkal ellentétes intézkedések és rendeletek hatályon kívül helyezendôk.
1. Mindama társadalmi és jótékonysági egyesületek vagyonának visszaadása, melyeket jogtalan beavatkozással tagjaiktól vagy tulajdonosaiktól bármilyen címeken elvettek. (Lugoji, devai stb. kaszinók, sibiui Thereziánum, brasovi magyar ház stb.)
2. A Târgu Mures-i kultúrpalota egy bizottság kezelésére bízatik, melynek tagjai a város polgármestere, a kulturális ügyek elôadója, a művészeti minisztérium képviselôje és a négy magyar egyház által kiküldendô négy tag. Ugyanez az eljárás követendô az aradi kultúrpalotával.
3. A magyar színházak részére működési engedélyek olyan számban adandók ki, mint ahány ma gyakorlatban van. A színházi cenzúra megszüntetése. A cluji magyar színjátszás részére a nyári színkör állandó használatának biztosítása az épület karbantartási és amortizációs költségeit meg nem haladó bérösszeg ellenében. A magyar művészeti ügyekben háromtagú bizottság állíttatik fel, mely a művészeti minisztérium mellett tanácsadó szervként fog működni.
4. Politikai kifogás alá nem esô könyvek és egyéb sajtótermékek behozatalának engedélyezése.
5. A lehetôség szerint mindama történelmi vonatkozású műemlékek, szobrok, művészi értékű képek visszahelyezése, melyek az államjogi helyzet változása után eredeti helyükrôl eltávolíttattak. Ha ez egyes esetekben akadályokba ütköznék, a kegyeletet nem sértô és művészi értéküket megvédô módon múzeumokban vagy más célra alkalmas nyilvános intézetekben való elhelyezése.
6. A külföldi egyetemeken és fôiskolákon szerzett oklevelek nosztrifikálása.
7. Az Erdélyi Magyar Közművelôdési Egyesület alapszabályainak kormányhatósági jóváhagyása és mindennemű jogaiba való visszahelyezése.
Az egyházközségek és iskolák által egyházi és iskolai célokra rendezett ünnepélyek és elôadások mentesíttessenek a nyilvános elôadásokra elôírt illetékek alól.
1. Ismertessék el a magyar nemzetiségű állampolgároknak az a joga, hogy a helyi és középfokú közigazgatási hatóságokkal való közvetlen érintkezésükben anyanyelvüket szóban és írásban használhassák.
2. A legalább 25%-ban magyar nemzetiségű állampolgárok által lakott területeken az alsó és középfokú közigazgatási hatóságoknál magyar nemzetiségű vagy legalább oly tisztviselôk alkalmaztassanak, akik jól ismerik a magyar nyelvet, szokásokat és életkörülményeket. A jelenlegi helyzet, mely magának az országnak az érdekeit is sérti, szüntettessék meg.
3. A legalább 25%-ban magyar lakosságú városokban és községekben a helységek neve, a hivatalos hirdetések és az utcák és terek elnevezése az állam nyelvével párhuzamosan magyar nyelven is feltüntetendôk. Vonassanak vissza mindazok a rendelkezések, melyek megtiltják a feleknek, hogy a közhivatalokban, az államvasutak helyiségeiben stb. magyarul beszéljenek. A túlnyomóan magyar nemzetiségű állampolgárokkal lakott helységekben a helység neve a régi maradjon.
4. A törvények és miniszteri rendeletek magyar nyelven is kihirdettessenek.
5. Az országnak túlnyomóan magyarok által lakott területein biztosíttassék a magyar nyelv párhuzamos használata szóban és írásban.
6. A községi és törvényhatósági önkormányzat állíttassék vissza legkésôbb egy éven belül a választói reformról szóló törvény megszavazása után.
7. A közigazgatási reform keretében vétessenek figyelembe a magyar kisebbségnek e helyen kifejezett kívánságai is.
8. Biztosíttassék, hogy új közigazgatási és igazságszolgáltatási beosztás esetén a többségükben magyar nemzetiségű állampolgárok által lakott területek nem fognak felosztatni vagy egymástól elválasztatni mesterséges módon azzal a célzattal, hogy majorizáltassanak. E tekintetben respektáltatni fog nevezetesen a Székelyföld 1921. év végén fennálló közigazgatási beosztása.
9. A közigazgatás keretében működô és alkotandó bizottságokban a magyarság arányos képviselete.
10. Független közigazgatási bíróság felállítása, megfelelô számú magyar bíró és tisztviselô alkalmazásával.
11. A belügyminisztériumban kisebbségi ügyosztály szervezése, melynek élére magyar nemzetiségű egyén állíttassák. Ez osztály magasabb rangú tisztviselôi szintén a kisebbségek körébôl választandók.
A magyar egyházi és iskolai ügyek céljára szerveztessék egy-egy külön osztály a közoktatási és vallásügyi minisztériumokban.
12. Ezen ügyosztályok vezetése bízassék magyar tisztviselôkre vagy olyanokra, kik ismerik a magyar nyelvet és viszonyokat.
Minden minisztériumban alkalmaztassék legalább egy magyar nemzetiségű magasabb tisztviselô.
1. Az igazságszolgáltatásban a közvetlen érintkezés bírák, tisztviselôk, felek között a felek anyanyelvén történjék.
2. Azok a magyar nemzetiségű ügyvédek, kik ügyvédi képesítésüket 1922. évi január hó elseje elôtt szerezték meg, az alsó fokú bíróságok elôtt 1925. december 31-ig magyar nyelven tárgyalhatnak.
Azok az ügyvédek, akik ez alatt az idô alatt nem tanulhatták meg a román nyelvet, emiatt az ügyvédi kamarából ki nem törölhetôk. A magyar nemzetiségű ügyvédek semmi esetre sem vethetôk alá vizsgának román nyelvbôl.
3. Mindazokon a területeken, ahol a lakosságnak legalább 25%-a magyar anyanyelvű, a számaránynak megfelelôen magyar nemzetiségű vagy a magyar nyelvet ismerô bírák és tisztviselôk alkalmazása.
4. A bírói függetlenség intézményes biztosítása.
1. Az agrártörvény becsületes és pártatlan végrehajtása és az e téren elkövetett visszaélések megszüntetése.
2. A Comitetul Agrar keretében állíttassék fel egy külön ügyosztály, az erdélyi és bánsági kisajátítási ügyekben benyújtott revíziós kérések tárgyában egyedül és kizárólag ez az ügyosztály bíráskodjék.
3. A kisajátítás végrehajtása után a kisajátítás alól jogerôsen visszamaradt ingatlanok szabad forgalmának biztosítása.
4. A Ciuc megyei Magánjavak ügye igazságos módon oldassék meg az agrártörvény rendelkezéseinek megfelelôen, s e kérdés végleges megoldásáig adassanak vissza a vagyonközösségeknek mindazok a vagyontárgyak, melyek az agrártörvény értelmében nem esnek kisajátítás alá.
5. Ôsmarosszék 127 községe egyetemes tulajdonát képezô sovatai havasbirtok maradjon eddigi tulajdonosa birtokában.
6. A közigazgatási beosztás területi változása a törvényhatósági közvagyonok tulajdona tekintetében az eddigi helyzetet és használati módot nem változtatja meg.
7. Gazdasági egyesületek, szindikátusok és kisebb-nagyobb csoportokat felölelô mindennemű érdekképviseleti szervezetek létesítése, szabályzataik jóváhagyása, jogi személyiségük elismerése s a meglévô és ezután létesítendô ily szervezetek zavartalan működése a törvényben és a kormányrendeletekben szabatosan körülírt elôfeltételek megtartása és fennforgása esetén teljesen szabaddá tétetik és nem tehetô függôvé semminemű további diszkrecionárius természetű közigazgatási engedélyezéstôl és jóváhagyástól, és ezeknek működése csak abban az esetben korlátozható és akadályozható a kormány legfôbb felügyeleti joga alapján, ha ez nem maradna az állam törvényeinek és alapszabályainak keretén belül.
8. Belföldi, vagyis legalább háromnegyed részben belföldi tôkét képviselô és legalább háromnegyed részben román állampolgárokból álló igazgatóság vezetése alatt működô pénzügyi, ipari, kereskedelmi részvénytársaságok és szövetkezetek alapítása és fejlesztése (tôkeemelés) a fennálló ipari és kereskedelmi törvényekben elôírt elôfeltételeken felül ne legyen kötve semminemű kormányközeg vagy közigazgatósági hatóság diszkrecionális jogkörétôl függô engedélyhez.
9. A kereskedelmi, üzleti és magánéletben (nevezetesen levélpapírokon, címkéken, cégtáblákon, hirdetésekben, üzleti könyvekben stb.) biztosíttatik az anyanyelv minden korlátozás nélküli szabad használata.
1. A még Romániában levô esküt nem tett s ezekkel egy tekintet alá esô magyar közalkalmazottak ügyének igazságos rendezése akár szolgálatba való visszavételük, akár, ha erre a feltételek megvannak, nyugdíjazásuk vagy végkielégítésük által. Szolgálati idejük a nyugdíj szempontjából megszakítatlannak tekintendô. A román állam által átvett és esküt tett, utóbb azonban a román nyelv nem tudása vagy más, a fegyelmi törvényben nem ismert ok miatt, fegyelmi eljárás mellôzésével elbocsátott tisztviselôk visszahelyezendôk.
2. A normális élethez való visszatérés következményeképpen szüntettessenek meg a kivételes intézkedések, a rekvirálások s a lakások kényszerű bérbevétele, az elrekvirált lakások pedig bocsáttassanak a tulajdonos rendelkezésére.
3. Valamely nemzetiséghez való tartozás alapját egyedül az illetô állampolgár bevallása képezheti.
4. Engedtessék meg a piros-fehér-zöld színek használata a román állam jelvényeinek megfelelô együttes alkalmazásával.
5. A Magyar Párt kötelezi magát, hogy a befolyása alatt álló lapok és újságok politikai propagandáját a program értelmében fogja irányítani. Kívánja, hogy azonos magatartást tanúsítsanak a Néppárt lapjai is.
Bucuresti, 1923. október hó 23.
Dr. Grandpierre Emil s. k. Octavian Goga s. k.
Dr. Hajdu István s. k. Dr. Constantin Bucsan s. k.
Dr. Pál Gábor s. k. Se va urma întocmai
Dr. Gyárfás Elemér s. k. (Eszerint fogunk eljárni)
Dr. Szele Béla s. k. Gen. Al. Averescu s. k.
A paktum szövegét megállapodásunk szerint szigorúan titokban tartottuk. Ennek dacára rendre be kellett ebbe avatnunk pártunk vezetôségének több tagját, s ugyanez volt a helyzet Averescuéknál is. A letelt közel másfél évtized alatt – a mi tudtunk és hozzájárulásunk nélkül – több sajtóorgánum hozzájutott a paktumnak elôbb csak töredékéhez, majd egyes román lapok leközölték azt teljes szövegében is. Így nem követek el ma már indiszkréciót, ha e fejtegetések kapcsán közzéteszem ezt a dokumentumot, melynek ma már úgyis csak kortörténeti jelentôsége van, minthogy érvénye már 1926. február 1-én, de 1927 júniusában mindenesetre megszűnt.
A közzététel szükségesnek látszik nemcsak kortörténeti, hanem gyakorlati szempontból is, mert élesen megvilágítja az erdélyi magyarság akkori helyzetét.
A paktum miatt ma sem kell senkinek szégyenkeznie. Becsületes törekvések találkoztak abban, melyek jót akartak hozni mindkét népnek. S így a szó szerinti szöveg tanulságul szolgálhat a jelennek s buzdításul a jövônek.
Az ún. ciuceai paktum tehát ma már csak történeti dokumentum. De beszédes bizonyítéka annak, hogy jóakarattal és messzebb nézéssel meg lehet találni a megértés útját olyan kiélezett helyzetben is, minôben akkor voltunk. Egyes kikötések mutatják azt a mélypontot, melyre akkor leszorultunk, s amelyekbôl azóta nagy nehezen felvergôdnünk sikerült, más rendelkezések viszont azt igazolják, hogy 1923-ban komoly román hazafiak is még sok olyan kívánságunk teljesítését látták lehetségesnek, amivel ma talán elô sem hozakodnánk. Így például a paktum utolsó elôtti pontját (VIII. 4), a piros-fehér-zöld színek használatát mi nem is kértük, hanem Goga önként ajánlotta, azzal, hogy így a magyar népnek nemcsak józan belátása, hanem szíve és érzése is megnyerhetô. Ajánlatát vissza nem utasíthattuk, bár nyomban jeleztük aggodalmunkat, hogy ebbôl bajok is származhatnak. Ugyancsak Goga ajánlotta fel nekünk a magyarlakta megyék prefektusi helyeit. Ezt már kereken visszautasítottuk, mert hiszen a kormány politikájáért ilyen messzemenô felelôsséget nem vállalhattunk.
Hogy mindezek és több más pont ma egyenesen anakronizmusnak tűnik fel, az nem von le semmit a paktum értékébôl és nem hoz egyik félre sem szégyent, mert csak a megegyezésre irányuló ôszinte akaratot dokumentálja.
A mi részünkrôl meg éppen világos a helyzet, mert – Pál Gábor barátunk elôrelátó szövegezésében – világosan megmondja a bevezetô rész, hogy ez a paktum "az adott viszonyok között megvalósítható konkrét kívánságokat" tartalmazza, elôrebocsátva, hogy "a Magyar Párt a magyar kisebbség mindennemű jogainak kivívását missziójának tekinti".
A paktum megkötôi tehát akkor is, most is nyugodtan viselik eljárásukért az erkölcsi és politikai felelôsséget.
Erre az egyéni felelôsségvállalásra szükség is volt, mert érthetô gyakorlati okokból a megkötött paktumot nem lehetett teljes szövegében sem a Magyar Párt, sem a román Néppárt illetékes szerveinek formai jóváhagyása alá terjeszteni s így azt az érdekelt pártok hivatalos állásfoglalásával alátámasztani.
Az elôzô fejezetekben ismertetett személyi ellentétekre tekintettel – noha egyik oldalról Bernády György a ratifikálásba bevonatott – a Magyar Párt részérôl a ratifikálás csak abban a burkolt formában történt meg, hogy az intézôbizottság 1923. december 12-iki ülésén, a november 22-iki jegyzôkönyv hitelesítése kapcsán megállapíttatott, hogy a párt elnöksége felhatalmazást nyert arra, hogy különbozô román pártokkal tárgyalásokat folytasson és "ezek eredményérôl megfelelô idôben jelentést tegyen az intézôbizottságnak". Ugron István elnök azonban mindvégig tájékozva volt a tárgyalásokról, s minden lépés az ô hozzájárulásával történt. Ô maga a paktumot soha alá nem írta, de külön levélben közölte Averescu tábornokkal hozzájárulását s emlékezetem szerint ezt személyes látogatásával is megerôsítette.
Az óvatosság és diszkréció szükségességét mindnyájan beláttuk, mert nyilvánvaló volt, hogy ha a két nagy román párt s különösen az utódlásra magát elhivatottnak érzô nemzeti párt tudomást szerez a paktumról s éppen annak szövegérôl, olyan éles támadást intéz hangzatos soviniszta jelszavakkal az Averescu-párt ellen, hogy ezzel komolyan veszélyezteti a kormányutódlást, mitôl pedig kívánságaink teljesítése függött.
Az események azonban maguktól teremtettek olyan helyzeteket, melyekbôl a paktum létrejötte és fennállása szélesebb körben ismeretes vagy legalább sejthetô volt. Az 1925 tavaszán megtartott képviselôi pótválasztáson Reghinul Săsescben a magyarság – éppen a pártvezetôségnek a paktum alapján adott utasításai folytán – egy emberként vonult fel Goga mellett s ezzel eldöntötte a választás sorsát, ami erôs ellenérzést váltott ki az erdélyi nemzeti pártnál. Viszont az 1925. április 24–25-iki ciuci szenátori pótválasztásnál az én jelöltségemet Averescu tábornok külön proklamációval támogatta, elejét vette, hogy a jelölést az 1922. évi eszközökkel visszautasítsák, s amikor ennek dacára csúfos urnalopással a liberális jelölt "került ki" gyôztesnek, a validálási vitában Averescu utasítására az így szerzett mandátumot a szenátusban Dăianu esperes megtámadta, igaz, hogy meglehetôsen lanyha beszéddel.
Mindezek az együttműködések a politikai kulisszák mögött jártasok számára elárulták a megkötött fegyverbarátságot. Sándor József röviddel ezután hivatalosan is felvilágosítást kért a paktumról a pártelnökségtôl, mely erre bizalmasan rendelkezésére bocsátotta a paktum szövegét, amit Sándor József 1925. július 1-én 24 oldalas beadvánnyal és 12 oldalas pótbeadvánnyal írásban s az elnöki tanács ülésein szóval is erôteljesen megtámadott s annak felbontását követelte – híven az általa kezdettôl elfoglalt állásponthoz, mely szerint a magyarságnak a Maniu-párt felé kellene orientálódni.
A kormány s a liberális párt is értesült – ha mástól nem, úgy a néhai Ferdinánd királytól – a paktum megkötésérôl és szerette volna annak elônyeit a maga számára biztosítani. Tătărescu, akkori belügyi alminiszter, aki akkora vihart kavart fel Clujon 1924. június 11-én tett ama kijelentésével, hogy a magyarság szorongattatása addig meg nem szűnik, amíg a magyar párt el nem ejti Ugron István elnököt, Grandpierre Emil ügyvezetô alelnököt és Sándor József képviselôt, mely bomlasztó kísérletet a párt intézôbizottsága fegyelmezett egységgel utasított vissza, s e sikertelen kísérlete után egy évvel, 1925 ôszén a kisebbségi kérdésrôl folytatott korábbi megbeszéléseinkre hivatkozva, felkért, hogy dolgozzam ki számára a magyarság ama fôbb kívánságait, melyek teljesítése alapján helyzetünket nyugvópontra lehetne juttatni. A feladatot úgy oldottam meg, hogy rövid bevezetés után, melyben a megoldás sürgôsségét és sérelmeink súlyosságát igyekeztem felvázolni, konkrét javaslatom gyanánt szó szerint elôterjesztettem neki azokat a kívánságokat, melyeket Averescu a ciuceai paktumban elfogadott, s azzal fejeztem be, hogy e pontozatok az én egyéni nézetemet fejezik ki s a Magyar Párt többi vezetôinek felfogásához képest módosíthatók vagy helyesbíthetôk lesznek, mert természetesen konkrét megállapodásra csak a pártvezetôség hivatott és illetékes. Az emlékiratot 1925. szeptember 14-én juttattam el Tătărescuhoz, ki azt megköszönte, de többé semmiféle formában nem tért rá vissza. Vagy túlságosan súlyosak voltak neki a pontozatok, vagy – a korábbi álláspontjához híven – nem akart akkori pártvezetôségünkkel tárgyalásokba bocsátkozni.
Mindezek a pártmanôverek, a nyílt és suttogó kritikák és apróbb-nagyobb cselvetések, fôként azonban a közelre remélt, de két év elteltével még mindig késlelkedô kormányra jutás bizonyos mértékű hűvösséget hoztak be az eredetileg oly meleg viszonyba, s még a paktum megkötésénél is aktív szerepet játszó barátainknak is különbözô aggodalmai támadtak. Ezek lehetô eloszlatása végett Brasovban 1925. november 8-án újabb értekezlet volt. Ekkor került Bethlen György elôszôr személyes érintkezésbe az Averescu-párttal. Az értekezlet jegyzôkönyve – amit Bethlen György és én alá sem írtunk, mert elôbb eltávoztunk – már mutatja a felmerült nehézségeket, melyeknek egy részét megoldani sem tudtuk s így azt az Averescu-párt megbízottja is csak fenntartással írta alá.
felvétetett a Néppárt és az Országos Magyar Párt megbízottainak Brasovban 1925. november 8-án megtartott értekezletén.
Jelen voltak:
A Néppárt részérôl: Dr. Constantin Bucsan,
az Országos Magyar Párt részérôl: Bethlen György gróf, Dr. Ferenczy Géza, Dr. Gyárfás Elemér, Dr. Nagy Jenô, Dr. Pál Gábor, Dr. Szele Béla és Dr. Török Andor.
Dr. Constantin Bucsan üdvözölte a megjelenteket és ismertette az értekezlet célját és rendeltetését. A két párt közötti megállapodásnak 1923. október 23-án történt létrejötte óta hosszú idô telt el és ezen idô alatt a törvényhozásban és a politikai életben számos olyan esemény merült fel, mely szükségessé tette, hogy a változott helyzet követelményei megbeszélés tárgyává tétessenek.
Ez után a Bucuresti-ben 1923. október 23-án kelt megállapodás részletei vétettek megbeszélés alá azzal, hogy a megbeszélések döntés és illetve megerôsítés végett mindkét párt elnöksége elé terjesztendôk.
Ad. 1. A Magyar Párt megbízottai kérték a félreértések elkerülése végett e szakasz világos interpretálását és azt, hogy az "e program keretén kívül" szavak "e programmal ellentétes" kifejezésekkel helyesbíttessenek.
C. Bucsan úr szerint az a rendelkezés, hogy a Magyar Párt más politikai akciókat nem kezdeményez, kizárólag arra vonatkozik, hogy a paktum ideje és tartama alatt a párt más politikai pártokkal akciókat nem kezd. Egyébre nem vonatkozik. A kívánt korrekció ellen nincs észrevétele.
Ad. 3. A Magyar Párt megbízottainak elôterjesztése alapján leszögeztetett, hogy az ezen pontban foglalt rendelkezés csak ezen paktum alapján megválasztott képviselôkre és szenátorokra vonatkozik.
A Magyar Párt megbízottai kívánatosnak tartják, hogy az "egységet" szó "egy parlamenti csoport" szavakkal helyettesíttessék, melyet "egyesült" csoportnak kell értelmezni.
C. Bucsan úr az "egy parlamenti csoport" "o singură grupare" szavak jelzett értelmezés szerinti alkalmazása ellen kifogást nem emel.
Ad. 5. Megbízottak egyértelműleg megállapítják, hogy a magyar szövegbe fordítási hiba következtében került az "utasításait" kifejezés az eredeti megegyezés szerint szándékolt és a román szövegben helyesen feltüntetett "îndrumările" "útmutatásai" helyett, minélfogva a szöveg ily módon helyesbítendô.
A Magyar Párt megbízottainak értelmezése szerint az "útmutatás" arra vonatkozik, hogy a Magyar Párt más pártokkal politikai kapcsolatot egyoldalúlag nem létesít.
Ad. 6. Bucsan úr úgy értelmezi e rendelkezést, hogy a Magyar Párt keretein kívül esô ügyekben a Néppárt vezetôségének megkérdezése nélkül nem jár el.
Megbízottak a két párt vezetôsége elé utalják az interpretáció tisztázását.
Ad. 6. C. Bucsan úr azon kívánságának ad kifejezést, hogy a végrehajtó bizottságban való képviselettel megbízott öt tagot a Magyar Párt delegálja.
Ad. 10. A Magyar Párt megbízottai rámutatnak arra, hogy az egyezséget kötô felek eredeti akaratmegegyezése arra irányult, hogy a paktum 1923. október 23-ával létrejöttnek tekintendô, de tényleges hatályába csak a Néppárt kormányra jutásával lép. Ezt igazolja a paktum egésze, hiszen túlnyomó részben olyan rendelkezéseket tartalmaz, melyek csak a kormányra jutás esetén realizálhatók.
C. Bucsan úr nem kíván ezen interpretációt illetôen vitát, hanem supponálva a Magyar Párt megbízottai által elôterjesztett tényt, azt a kívánságát terjeszti elé, hogy döntessék el most az életbeléptetés kérdése. Kívánatosnak tartja továbbá, hogy a hatálybalépés ténye az illetékes fórumok által kölcsönösen és megfelelô formában nyilvánosságra hozassék.
A Magyar Párt megbízottai e kívánságokat a párt elnöki tanácsa elé terjesztik, és mindkét párt megbízottai kérni fogják megbízóikat, hogy a paktum nyilvánosságra hozatalát vegyék fontolóra.
Megbízottak szükségesnek tartják, hogy mindkét párt alakítson egy-egy szűkebb és permanens bizottságot e paktummal kapcsolatos konkrét kérdések megtárgyalására és esetleges elintézésére.
E célból megbízóiknál elôterjesztést tesznek.
I. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik e fejezetben az alábbiak felvételét:
a) A több helyen hevenyészetten és megfelelô nyilvános ellenôrzés nélkül összeállított állampolgársági névjegyzékek összeállításának revíziója, utasításadás az iránt, hogy az állampolgárság elôfeltételeként felállított községi illetôség netán vitás esetei sürgôsen, soron kívül tisztáztassanak. Az állampolgári bizonyítványok magas kiállítási díjak (taxák) alól mentesítése és intézkedés az iránt, hogy az ingatlanszerzôdéshez kívánt állampolgársági bizonyítvány hiánya a tulajdonjog elôjegyzését ne akadályozza és az utólagos igazolás mellett lehetô legyen.
b) Nyílt elvi deklaráció az iránt, hogy a magyar impérium alatt szolgált hivatalnokoktól és egyéb közfunkcionáriusoktól követelt eskü le nem tétele a választójogosultságnak akadálya nem lehet.
c) Kimondása annak, hogy a névjegyzékbe való felvételek ellen a politikai rendôrség (sigurantia) és közegei reklamációt nem érvényesíthetnek.
II. fejezet
Ad. 4. A Magyar Párt megbízottai kívánatosnak tartják e pontban annak beiktatását, hogy a hívek lélekszámára való tekintet nélkül adandó meg a lelkészeknek a fizetés, továbbá annak felvételét, hogy az esperességek részére egyházközségeik számára való tekintet nélkül megadandó az anyagi támogatás.
Kérik továbbá az alábbiakat:
a) Az egyes egyházak és egyházközségek kebelében szervezett és azok védnöksége alatt működô vallásos és jótékonysági jellegű társulatok és egyesületek szabad működésének elismerése, biztosítása és minden zaklató hatósági beavatkozástól való mentesítése. Utasítandók a hatósági közegek, hogy ezeknek az egyesületeknek egyházi és vallásos jellegű összejöveteleit, elôadásait, imaóráit, énekpróbáit, megbeszéléseit stb. ne zavarják.
b) Mellôzése azon rendelkezéseknek, hogy a vegyes házasságokból született gyermek vallását az atya határozza meg.
c) Az egyházközségek legális földilletménye az állami rezervaföldekbôl kiegészítendô.
d) Az unitárius egyház szenátusi képviselete mint szerzett és fennálló jog korlátozás nélkül jövôre is fenntartandó.
III. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik a Néppártot, hogy az iskolatörvény parlamenti tárgyalása rendjén hathatósan támogassa a Magyar Pártnak azt a kívánságát, hogy a magyar iskolákban a tantárgyaknak román nyelven leendô tanítása ne legyen kötelezô.
Elôterjesztik továbbá az alábbi kívánságokat:
a) Az idôközben bezárt iskolák és elvett épületek jogi helyzetének tisztázására egy vegyes bizottság küldessék ki.
b) A baccalaureátusi törvénynek a paktum szellemében való revíziója.
c) Az állami iskola felállításának érdekében a községek és polgárai sem pénzbeli, sem természetbeni hozzájárulással meg nem terhelhetôk.
IV. fejezet
Ad. 5. A Magyar Párt megbízottai kívánják, hogy e pontban az "okmányok" is belevétessenek, továbbá annak megállapítását, hogy a műtárgyak stb. erdélyi múzeumokban, a székely vidékrôl pedig a Sfântul Gheorghe-i Székely Nemzeti Múzeumban helyezendôk el.
V. fejezet
C. Bucsan úr e fejezet tárgyalását megelôzôen kijelenti, hogy a sajtó Averescu tábornok úr ôkegyelmességének a közigazgatás egységesítésérôl szóló törvény tárgyalása rendjén megtartott kamarai beszédét tévesen közölte. A tábornok úr a lapok közlésével ellentétben éppen azt mondta, hogy a törvényt nem tartja jónak, de azért megszavazza annak kijelentése mellett, hogy mihelyt lehetséges, a szükséges korrekciókat eszközölni fogja. Ez a kamara hivatalos naplójából megállapítható.
A Magyar Párt megbízottai megnyugvással veszik ezt tudomásul.
Ad. 5. A Magyar párt megbízottai, kidomborítva az egyezség létrejöttekor ezen pont megalkotását irányító eredeti akaratot és szándékot, kérik, hogy ennek megfelelôen állapíttassék meg, hogy ezen pont a nyelvnek a törvény által alkotott önkormányzati testületekben való használatát szabályozza. (Jegyzôkönyvek nyelve, tagok felszólalása, kiadmányok stb.)
Kérik továbbá a közigazgatás egységesítésérôl megalkotott törvények revízióját, az önkormányzati elv fokozottabb érvényesítésével.
VI. fejezet
Ad. 2. Megbízottak együttesen kívánják az 1925. december 31-ikével megállapított határidônek egyelôre 1926. január 1-ével kezdôdô további 2 (kettô) évre való meghosszabbítását.
VII. fejezet
A Magyar Párt megbízottai kérik a föld alatti javakról rendelkezô törvénynek olyan értelmű revízióját, hogy az ásványvizek vétessenek ki a törvény rendelkezései alól.
A Magyar Párt megbízottai elôterjesztik még a következô kívánságokat:
a) Minthogy a stabilizáció érdeke követeli az agrárreform mielôbbi befejezését, a jogerôsen megállapított kisajátítási összegek mielôbb és hivatalból készpénzben utaltassanak ki nyilatkozatok bevétele nélkül.
b) A kényszerbérek a tulajdonosoknak fizettessenek ki.
c) Az agrárreform 139. §-a szerint a birtokossal szemben már jogerôsen befejezett eljáráson túl ugyanazon kisajátítást szenvedettel szemben továbbmenni nem lehetvén, állíttassanak le a törvényes jogalap nélkül mégis folyamatba tett kisajátítási eljárások.
d) Az egyes városokban kisgazdák és általában telektulajdonosok ellen lakásszükség enyhítése címe alatt minimális birtokállomány csökkentésével, tehát nyilván az agrárreform céljával ellentétben folyamatba tett eljárások szüntettessenek be: a már befejezett ilyen kisajátítási ügyekben találtassék módja a kisajátítást szenvedôk természetben (földdel) való kártalanításának, hogy az megfelelô legyen, mint azt a törvény elrendeli.
e) A kereskedelmi és ipari kamarákról szóló törvény revíziója.
f) A mezôgazdasági, kereskedelmi és iparkamaráknál, valamint a szervezendô munkáskamarákban a hivatalbóli tagok csak tanácskozási joggal bírjanak.
A Magyar Párt megbízottai kérik végül az idôközben hozott és meghozandó és a paktummal ellentétes törvények revízióját és annak kifejezett megállapítását, hogy a meghozott vagy meghozandó ellentétes törvények a paktumban lefektetett megállapodások érvényesülésének nem állják útját.
Ezek után a jegyzôkönyv 1925. november 8-án este 6 órakor lezáratott és megbízottak által aláíratott.
A Magyar Párt megbízottai:
Szele Béla s.k.
Dr. Pál Gábor s.k.
Dr. Ferenczy s.k.
A jegyzôkönyvet azzal a megjegyzéssel írom alá, hogy a Magyar Párt megbízottjai és a Néppárt képviselôje közt Brasovban folyó év november 8-án folytatott megbeszélések nem az 1923. október 23-án létrejött politikai megállapodás módosítását vagy csak kiegészítését, hanem csupán annak értelmezését jelentették.
Dr. Bucsan s.k.
Mint említettem, Bernády Györgyöt az akkori pártvezetôség bevonta a paktum ratifikálásának formaságaiba, és meghívatta az 1923. november 25-iki ciuceai ebédre, noha Bernády nem vett részt a paktum elôkészítésében, s nem szerepelt annak aláírói között a tárgyalások egyik fázisában sem. Ez akkor így látszott helyesnek, hogy a Sándor József oldaláról várható erôs támadásra tekintettel, legalább a hátunk Bernády felé fedezve legyen.
Bernády azonban a paktum megkötése után is fenntartotta és ápolta azokat az összeköttetéseket, melyeket a kormányon levô liberális párt és Brătianu Ionel felé már korábban kiépítenie sikerült.
Lovagiatlanság lenne azt feltételezni, hogy Bernády visszaélt volna a pártvezetôség bizalmával s közölte volna a liberális párttal a paktum tartalmát. Erre, úgy hiszem, nem is lett volna szükség, mert hiszen Brătianu Ionelnek módjában állott – akár a kabinetiroda útján is – betekintést nyerni a paktum szövegébe.
Bernády mindenesetre annyit megtett, hogy a kormány tagjaival folytatott tárgyalásai során erôteljesen szorgalmazta a liberálisoknál éppen azoknak a kívánságoknak önkéntes teljesítését, melyeket Averescuék is vállaltak a paktumban. Így tudom, hogy a királyhágontúli református püspökség ily módon vétetett fel – valamennyire – a költségvetésbe, a liberális uralom utolsó idôszakában.
A liberális kormány azonban nemcsak egyes ilyen konkrét kívánságok teljesítésével akarta lekötelezni a magyarságot, hanem a mi paktumunk mintájára általános politikai megállapodást is szeretett volna kötni. Ennek közvetlen indítóoka az volt, hogy küszöbön álló távozásuk elôtt meg kellett tartaniok a saját 1925. évi törvényük alapján a közigazgatási választásokat s megfogyatkozott népszerűségükkel nem is remélhették, hogy Erdélyben a magyarság támogatása nélkül embereiket a választott tanácsokba bejuttathassák.
Széles mederben tárgyalások indultak tehát Bernády és Tancred Constantinescu akkori miniszter között, melyeknek komolyra fordultával Ugron István elnök leküldte Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt, Toldalagi Mihályt és Pál Árpádot, kiket Bernády és Tancred Constantinescu teljesen megnyertek az általuk kidolgozott tervezetnek, olyannyira, hogy annak perfektuálására már maga Ugron István is leutazott Bucuresti-be. Az általános politikai paktum mégsem jött létre, mert annak elôfeltételét – Brătianu Ionel aláírását – Tancred Constantinescu megszerezni nem tudta. Hogy tényleg csak technikai akadályokon múlt-e ez, vagy Brătianu Ionel nem akarta vállalni a stipulált feltételeket, vagy éppen azoknak volt-e igazuk, akik kétségbe vonták, hogy Brătianu Ionel egyáltalán felhatalmazást adott volna ezekre a tárgyalásokra, azt valószínűleg már nem fogjuk megtudni.
A magyar tárgyaló bizottság s a Bucuresti-ben idôzô Ugron István elôtt mindenesetre úgy állíttatott be a helyzet, hogy az általános jellegű megállapodás aláírása csak késik, de nem múlik, ellenben addig is égetôen sürgôs és szükséges a már elrendelt és közvetlenül küszöbön álló közigazgatási választásokra külön megállapodni, ami meg is történt, aránylag eléggé elônyös feltételek mellett.
E választási megállapodás aláírása elôtt, 1926. február 1-én Ugron István a mi megkérdezésünk nélkül udvarias levélben felmondta Averescu tábornoknak az 1923. október 23-iki paktumot, s errôl minket, e paktum létrehozóit és aláíróit magánlevélben értesített.
A liberális párttal Ugron István elnök aláírásával létesített választási megállapodást a párt intézôbizottsága mérsékelt helyesléssel ugyan, de végül is ratifikálta. Sándor József tiltakozott ellene, s Maniuékkal való szövetkezést ajánlott. Én szintén jegyzôkönyvre adtam különvéleményemet, helytelenítve a ciuceai paktum felbontását. Mindez azonban zárt ajtók mögött folyt. Kifelé 1926. február 12-én megjelent a pártvezetôség felhívása, hogy a magyar választók a megállapodás értelmében a liberális pártra szavazzanak, s e felhívásnak a február 17–20. napjain tartott közigazgatási választásokon a magyarság fegyelmezetten eleget tett, minek eredményeképpen 49 erdélyi város közül 29-ben a Magyar Párt által támogatott lista gyôzött s a magyarlakta megyék tanácsaiban is megfelelô képviselethez jutottunk. Bernády Györgyöt is a kormány 1926. március 26-án kinevezte Târgu Mures polgármesterévé, s így legalább egyik törvényhatósági város élére magyar polgármester került.
E taktikai és helyi jelentôségű sikereknek azonban nagy ára volt – a pártvezetôség széttépte egyoldalúan az Averescu-páttal 1923. október 23-án kötött politikai megállapodást, melyhez két és fél éven át sok ellenérzés között is ragaszkodtunk, annyi remény fűztünk, s amelytôl nem alap nélkül vártuk sorsunk jobbra fordulását.
Alig egy hónappal a liberális párttal szövetségben lefolyt választások után, 1926. március 27-én Brătianu Ionel lemondott és Ferdinánd király március 30-án Averescu tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, kiírva egyben az általános választásokat május 25-ére. Az új kormánynak Goga lett a belügyminisztere.
Az alkotmányos és lovagias gondolkodású Ugron István önzetlenül egyedül saját magára vette a röviddel azelôtt tett lépések egész felelôsségét, s ezek következményeitôl a pártot lehetôségig megkímélni óhajtván, nyomban Averescu miniszterelnöki kinevezésének publikálása után, április 1-én Bethlen György akkori alelnökhöz intézett levelében lemondott, elhatározásának indokául az Averescu-paktumnak általa február 1-én történt felmondását jelölvén meg. Lemondása külsô körülményeit akként intézte, hogy Bethlen Györgynek már technikailag se álljon módjában a ráruházott ideiglenes megbízás elôl kitérni és ôt bárkinek is maradásra unszolni.
Bethlen György Ugrontól nyert megbízásának közlésével egyidejűleg felkért, utazzam le nyomban a húsvéti ünnepek után Bucuresti-be, tájékozódjam az új kormány tagjainál, hogy miként ítélik meg az Ugron István által február 1-én felmondott paktum felbomlása után a helyzetet, milyen álláspontra helyezkednek velünk szemben, s ha megvan a hajlandóság arra, hogy a történtek dacára a paktum valamelyes formában helyreállíttassék vagy új megállapodás köttessék, azt készítsem elô, s ha a tárgyalások megegyezéssel biztatnak, értesítsem ôt, hogy annak perfektuálására lejöhessen.
Bucuresti-ben a helyzet nem volt könnyű, mert a paktumnak közvetlenül a kormányra jutás elôtt való felmondása kétségtelenül hátrányos pozíciót teremtett számunkra. Az a közelebbi ok azonban, mely Gogát a paktum megkötésére indította, érintetlenül fennállott. Erdélyben szavazótömegekre szüksége volt a kormánynak, sôt ezek biztosítása a küszöbön álló választásokra tekintettel égetôen sürgôs volt. Nagyobb nehézségek nélkül sikerült tehát meg nem történtté tenni Ugron István február 1-i levelét s elérni azt, hogy Gogáék továbbra is vállalják a paktumban tett ígéreteiket. Ezzel azonban feladatom még csak kisebb részében volt megoldva. El kellett azt is érnem, hogy a paktum bevezetô részének az Averescu-párttal való politikai együttműködésre vonatkozó rendelkezéseit, melyeket a legélesebben kifogásoltak a paktum ellenzôi, Gogáék elejtsék, és hogy ígéreteik teljesítését – részben legalább – záros határidôhöz kössék. Rövidesen közölhettem Bethlen Györggyel, hogy mindezekre megvan a hajlandóság s így lejöhet az érdemleges tárgyalásokra, melyekben részt vettek a paktum megkötésénél közreműködô barátaink is.
A cél az volt, hogy érintetlenül fenntartsuk az Averescu-pártnak a paktumban vállalt kötelezettségeit, sôt egyes kívánságoknak még a választás elôtt való teljesítését megígértessük és biztosítsuk a megfelelô számú parlamenti képviseletet, de minél kevésbé korlátozzuk ennek akciószabadságát s így a politikai paktumot választási kartellé alakítsuk át.
Az együttes tárgyalások is még pár napot igénybe vettek, mert egyes pontjaink alaposabb megvitatást kívántak. A ciuci magánjavak ügye ezúttal is nehéz dió volt, s végül is a megbeszélésekbe bevont Groza Péter formulájával nyert megoldást. Április 21-én este írtuk alá végül az alábbi megállapodást:
A Magyar Párt ismeri a Néppártnak a kisebbségi problémára vonatkozó álláspontját, mely az 1923. október 23-án a Magyar Párt és a Néppárt között kötött egyezményben, valamint az 1925. november 8-án Brasovban felvett jegyzôkönyvben nyert kifejezést. A Magyar Párt azon reményben, hogy a fentiekben foglalt kívánságokat a Néppárt kormányra jutása után is elismeri és teljesíteni kész, hajlandó a kormánnyal a választási törvény 127. §-ában említett választási kartellt létesíteni az 1926. május havában tartandó választásokra vonatkozólag.
Kijelenti a Magyar Párt, hogy a párt és megválasztandó képviselôi és szenátorai teljes akciószabadságának fenntartása mellett hajlandó támogatni a kormánynak az ország konszolidációja érdekében kifejtendô munkásságát mindaddig, míg a kormány működése a magyar kisebbség érdekeivel összhangban lesz.
A Néppárt a Magyar Pártnak az elôbb említett egyezményben és jegyzôkönyvben felsorolt kívánságait a kormányon is kisebbségi politikai programjának tekinti abban a változatlan meggyôzôdésben, hogy az ország konszolidálásának és elôrehaladásának érdeke kívánja az említett kívánságok teljesítését.
Ezen kívánságok elismerésén és teljesítésén kívül a Néppárt a Magyar Pártnak még a következô kívánságait ismeri el jogosultaknak és ígéri teljesíteni:
I.
Még a választások elôtt teljesíttetni fognak az alábbiak:
1. A kormány az 1920. június 28-án 1674 szám alatt kiadott
minisztertanácsi határozat alapján szolgálattételre jelentkezett
tisztviselôket és közalkalmazottakat a Monitorul Oficialban közzéteendô
intézkedéssel eskütételre felszólítja és az esküt letevôket szerzett
jogaikba visszahelyezi,
vagyis alkalmazza, vagy a jelenlegi nyugdíjtörvény értelmében
nyugdíjazza, illetve végkielégíti, szolgálati idejüknek a
megszakítástól való beszámításával.
2. A magánoktatási törvény 30. §-a a különbözetnek megfelelô államsegély folyósításáig nem alkalmaztatik, s errôl végrehajtási rendelet nyomban kiadatik. A kormány a kisebbségi egyházaknak az 1927. költségvetési évtôl kezdve az iskolák céljaira megfelelô államsegélyt állít be a költségvetésbe és folyósít.
A folyó 1926. évre, költségvetési fedezet hiányában, az egyházakat e címen megilletô teljes összeg beállítható nem lévén, a kormány addig is az elérendô többletbevételekbôl bizonyos összeget ki fog utalni, mely legalább 40 millió lesz.
3. A Ciuc megyei Magánjavak ügyének igazságos és sürgôs megoldásáig a vagyonközösségnek mindazon vagyontárgyak és értékek, melyek az agrártörvény rendelkezései szerint nem vonhatók kisajátítás alá, adassanak vissza és a Magánjavak érvényben levô statútumainak rendelkezései szerint és céljainak megfelelôen kezeltessenek.
II.
A kormány ezennel elismeri a következô elveket:
1. Minden román állampolgár önmaga jogosult nemzetiségét megállapítani, származására, vallására és foglalkozására tekintet nélkül. Kiskorúakra nézve szülôjük vagy gyámjuk határoz.
2. Minden szülô vagy gyám szabadon választhatja meg gyermeke számára az iskolát, és minden gyermek abba a nyilvános jogú iskolába vehetô fel, melybe a szülô beíratni kívánja.
3. Az iskolafenntartó állapítja meg az iskola tannyelvét.
4. Azon kisebbségi állampolgárok, kik iskolát tartanak fenn, nem kényszeríthetôk arra, hogy állami iskola építéséhez és fenntartásához hozzájáruljanak. Ehhez képest azok a közösségek, melyekben a lakosság többsége felekezeti iskolát tart fenn, nem kötelezhetôk állami iskola építésére.
III.
Megfelelô elôkészítés után, lehetô rövid idô alatt megoldandók még
a következô kérdések:
1. A bucuresti-i róm. kat. és ref. egyházi épületek a zár alól feloldandók és az erdélyi katolikus státusnak, illetve a református egyházkerületnek visszaadandók, a zárlat idején kötött bérleti szerzôdések hatályon kívül helyezése mellett.
2. A Mures-Turdától Odorheiuhoz csatolt 9 község hovatartozása az érdekelt községek tanácsainak állásfoglalása alapján újból eldöntendô.
3. Templom, iskola, temetô, házhely, sporttelep stb. célra kisajátított ingatlanok a tulajdonosok birtokában és használatában hagyandók, illetve adandók vissza, míg a kisajátítási határozatban megjelölt céljukra tényleg igénybe nem vétetnek és fel nem használtatnak.
4. A magyar állampapírok sürgôs beváltása.
5. Az agrárkisajátítási kötvények a kisajátítást szenvedôknek hivatalból, minden formalitás nélkül kiadandók, a vételár befolyása arányában, készpénzben, névértékben beváltandók és a törvényszerű kamatok addig is fizetendôk.
6. A baccalaureátusi törvény revízió alá veendô.
7. Az altruista kölcsönnel terhelt ingatlanok a Curtea de Casatie döntéséig a tulajdonosok birtokában hagyandók.
8. A telepesek ügyei méltányosan rendezendôk.
IV.
A Néppárt és a Magyar Párt a fentiek alapján a választási törvény 127. §-ában körülírt értelemben választási kartellt kötnek az 1926. május havában megtartandó választásokra nézve.
A Néppárt a Magyar Párttal közös listákon támogatja a Magyar Párt központja által szabadon kijelölt képviselô- és szenátorjelölteket az alábbiak szerint:
|
Arad megye |
1 |
képviselô |
4-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Bihor megye |
2 |
képviselô |
4-ik és 7-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Brasov megye |
1 |
képviselô |
2-ik helyen |
– |
szenátor |
|
Ciuc megye |
2 |
képviselô |
2-ik és 3-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Treiscaune m. |
2 |
képviselô |
2-ik és 3-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Cluj megye |
– |
képviselô |
– helyen |
1 |
szenátor |
|
Mures-Turda m. |
2 |
képviselô |
2-ik és 4-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Sătmar megye |
1 |
képviselô |
3-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Sălaj megye |
1 |
képviselô |
4-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Timis-Torontal m. |
- |
képviselô |
– helyen |
1 |
szenátor |
|
Odorheiu megye |
3 |
képviselô |
1-sô, 3-ik és 4-ik helyen |
1 |
szenátor |
|
Összesen: |
15 |
képviselô |
10 |
szenátor |
A fenti 15 képviselôn és 10 szenátoron kívül a Ciuc, Odorheiu és Treiscaune megyékben a városi, községi és megyei tanácsosok által választandó 1–1, összesen 3 szenátori hely szintén a Magyar Pártot illeti, mely e helyekre ugyancsak központja által szabadon ejti meg a jelölését, s azt a Néppárt teljes támogatásban részesíti.
A Magyar Párt teljes erejével támogatja a Néppárt listáját az összes vármegyékben.
Az ugyanezen alkalommal tartandó megyei választásokra nézve, ugyancsak megállapodik a két párt a közös listán való együttműködésben azzal, hogy a közös listára a Magyar Párt által kijelölendô jelöltek az illetô vármegye magyar lakosságának lélekszáma arányában megfelelô számban és ugyanilyen mérvben való érvényesülést biztosító sorrendben vétessenek fel.
A Magyar Párt alulírott képviselôi e megállapodást azzal írják alá, hogy azt a párt intézôbizottságának folyó hó 24-ére összehívott intézôbizottsági ülésen elô fogják terjeszteni s csak ennek jóváhagyásával válik a Magyar Pártra kötelezôvé.
Bucuresti, 1926. április 21.
Dr. gróf Bethlen György s. k. Octavian Goga s. k.
Dr. Sebesi János s. k. Const. Bucsan s. k.
Dr. Pál Gábor s. k.
Dr. Szele Béla s. k.
Dr. Gyárfás Elemér s. k.
A megállapodás sürgôs volt a kormánynak, mert már alig egy hónapja volt a választásokig, de sürgôs volt nekünk is, mert április 23-ára össze volt híva Clujra elnöki tanácsunk és 24-re intézôbizottságunk, melynek a párt választási magatartását illetôen határoznia kellett.
A megállapodást Bethlen György felkérésére én referáltam az intézôbizottságnak, mely – néhány felszólaló kérdéseire adott válasz után – egyhangúlag s minden ellenvetés nélkül ratifikálta azt, megejtve egyben a jelöléseket is a kartell szerint nekünk járó helyekre, melynél Bethlen György teljes figyelemmel volt arra, hogy Bernády György és Sándor József is megfelelôen jelöltessenek s személyi érzékenység ne zavarja elsô föllépésünket.
A választások tényleg a legnagyobb egyértelműséggel folytak le, s azokon a magyarság páratlan fegyelmezettségben és zárt egységben vonult fel. Goga elgondolása szerint sok helyen kibontott és körülhordozott piros-fehér-zöld zászló is kétségtelenül emelte a hangulatot és mindenesetre bizonyítéka volt annak, hogy a kormánynak a magyarsághoz való viszonyában lényeges enyhülés állott be.
Az egyezmény szerint 15 képviselôi és 13 szenátori hely biztosíttatott nekünk, akik mind meg is választattak, kivéve a Satu Mare-i szenátort, kinek helyét utólagos megkeresésre kénytelenek voltunk a kormánynak átengedni.
A választásokon lelkes hangulatban részt vevô tömegeink s a parlament megnyitására ünnepélyesen felvonuló tekintélyes képviselôi csoport tagjai joggal remélték, hogy Averescu tábornok, a széles látókörű, lovagias katona s a tárgyalások során oly megértônek és barátságosnak ígérkezô Goga belügyminiszter kormánya rossz álomként elfeledteti az elôzô uralom szenvedéseit és reális változást teremt a velünk szemben tanúsított bánásmódban.
Ma sincs kétségem abban, hogy Averescu tábornok is, Goga is komolyan vették a nekünk tett ígéreteiket s ezeket ôszintén beváltani óhajtották – a segítségünkkel elért fényes választási siker inkasszálása után is. Báró Villani akkori magyar követtôl hallottam, hogy Goga a választások után is visszatért a paktum ratifikálásakor elôttem kifejtett messzebbmenô törekvéseire s a magyar követtel úgyszólva félhivatalosan közölte, hogy az erdélyi magyarsággal létesített megegyezést ki akarja szélesíteni Magyarország és Románia egymáshoz való viszonyának minél barátságosabbá tételére.
Goga azonban nem számolt azzal, hogy az erdélyi nemzeti párt vezetôi nem fogják neki megbocsátani, hogy Erdélyben ôket a magyarság szavazataival szorította kisebbségbe, s hogy az ellenzékbe került liberálisok és Goga égisze alatt a parlamentben elôször jelentkezô cuzisták a legélesebb soviniszta jelszavakkal indítanak támadást ellene, hogy nekünk tett ígéretei beváltását megakadályozzák.
Hogy a régi királyságban Averescu miként vezette a választásokat és ott tényleg megtörténtek-e az ellenzéki pártok által felpanaszolt atrocitások, azt mi nem tudtuk ellenôrizni. De tudtuk azt, hogy Erdélyben s legalábbis a magyarlakta vidékeken a választások teljesen tiszták és szabadok voltak. A román parlamentben szokásossá vált panaszokat az erdélyi választások ellen tehát az ellenzéki pártok fel nem hozhatták. Kénytelenek voltak más taktikát választani. Magát a velünk való megegyezést sem támadhatták akként, hogy ezzel nagy hangulatot keltsenek, mert hiszen ôk maguk is keresték s a liberálisok röviddel elôbb a közigazgatási választásokon élvezték is a velünk való szövetkezés elônyeit. Kipécézték tehát a kormány listáján megválasztott magyar parlamenti csoport két tagját, az ôsz Barabás Bélát és Szele Bélát, s az ô személyükön keresztül igyekeztek a kormánynak kellemetlenkedni.
Barabás Béla ellen a szenátusban a tekintélyes régi királyságbeli politikust, Mironescut vonultatták fel, aki az egész ellenzék helyeslése mellett követelte is a mandátum megsemmisítését, de a viszonyokat nem ismerve, olyan vádakkal állott elô, melyeket könnyű volt szétszednünk s így a támadás a szenátus nyugodtabb légkörében aránylag könnyen kivédhetô volt.
A képviselôházban sokkal nehezebb volt a helyzet és feszültebb a hangulat. Itt Pop Valer jelenlegi miniszter, akkor cuzista képviselô és Voicu-Nitescu brasovi képviselô, a késôbbi nemzeti párti igazságügy-miniszter vezették a támadást Szele Béla ellen, megmozgatva az utcát és az egyetemi ifjúságot, s a sajtóban is erôs hadjáratot indítva. Elôkeresték Szele Bélának s a szerkesztésében megjelenô Brassói Lapoknak az 1916. évi háború idején írt cikkeit, azokat mondatról mondatra idézték és boncolták, nem riadva vissza attól sem, hogy az uralkodócsaládot bevonják a vitába, olyan viharos hangulatot támasztottak, mellyel a kormány nem is mert, de aligha is tudott volna szembehelyezkedni. A kormány idônyerésbôl bizottság elé terjesztette az ügyet, de ez mit sem használt; végül is kénytelen volt tétlenül nézni, hogy a többség megsemmisítse Szele Bélának, a paktum egyik létrehozójának mandátumát.
A paktum által érdekeiben súlyosan sértett ellenzéki pártok az elsô támadással teljes sikert értek el: az Averescu-párt s a magyarság megkapta az elsô csorbát. A kormánynak – hallgatásával bár – el kellett ismernie, hogy olyanokkal szövetkezett, kiknek politikai magatartásáért a román közvélemény elôtt nem vállalhatja a végsôkig menô szolidaritást; a magyarság pedig elszenvedte az elsô csalódást, hogy a kormány – az írásos megegyezés dacára – nem védte meg a parlamenti csoport egyik tagját olyan magatartásáért, melyet 1916-ban tanúsított volna, vagyis akkor, mikor nem Romániának tartozott állampolgári hűséggel.
S a két nagy román ellenzéki párt – a cuzisták aktív s egyes többségiek passzív magatartása mellett – a megkezdett csapáson továbbhaladva, késôbb is mindent elkövetett, hogy a kormány által nekünk tett ígéretek beváltását elgáncsolja. Minden javunkra tett intézkedést megobstruáltak s interpellációkkal eleve lehetetlenné akarták tenni, hogy törvényhozási vagy akárcsak adminisztratív úton is orvosoltassanak sérelmeink.
A közoktatási minisztériumban akkor is Anghelescu emberei ültek, s a belügyben szintén liberális érzelmű volt a fôtisztviselôk többsége. Ha Petrovici közoktatási minisztertôl vagy akár magától Gogától ki is eszközöltünk egy-egy rendeletet, az a végrehajtás után elsikkadt vagy színében úgy elváltozott, hogy rá sem ismertünk. A nekünk személyesen elkötelezett Bucsan alminiszter rendelkezéseit pedig egyszerűen elszabotálták a belügyminisztérium tisztviselôi.
Az iskoláinknak megígért államsegélyre a pénzügyminisztériumban soha nem találtak fedezetet, holott Goga e célból még külön ebédre is meghívta velünk együtt a közoktatási és pénzügyminisztert, s ott Grozával együtt igyekeztek kollégáikat érdekünkben engedékenységre hangolni.
Az elsô parlamenti ülésszak alig néhány hónapja után, 1927 elején a kormány már tudta szegény Ferdinánd király halálos betegségét, s az ezzel kapcsolatosan várható nagy események a mi aránylag kisebb jelentôségű problémáinkat másodsorba szorították, úgy, hogy 1927. júniusig, mikor Averescu miniszterelnököt váratlanul félreállították, alig néhány s aránylag jelentéktelen pontja ment teljesítésbe a nekünk írásban tett ünnepélyes ígéreteknek, amint ezt a megállapodások pontjainak figyelmes átolvasása után minden közéletünkben jártas egyén megállapíthatja.
Ezzel szemben viszont – bármennyire ki is volt írásban kötve parlamenti csoportunk akciószabadsága s bármily öntudatosan éltünk is e jogunkkal a rövid parlamenti ülésszak alatt – közvéleményünk egy része ellenfeleink rosszindulatú izgatásainak hatása alatt hajlandó lett volna minket tenni felelôssé az Averescu-kormánynak egy év alatt tett minden elhibázott intézkedéséért.
Ferdinánd király könyörtelen betegsége rohamosan haladt a vég felé, s ez keresztezte Brătianu Ionel számításait, ki pártja népszerűségének helyreállítása érdekében pár évre átengedte ugyan Averescunak a kormányzást, de a trónváltozás s az általa kreált régenstanács installálása idôpontjában maga akarta a hatalmat kezében tartani, nehogy meglepetések érhessék. Averescut tehát formális lemondás nélkül menesztették, sietve lejáratták az új választásokat, és sikerült még meg is nyitni az új parlamentet egy-két nappal Ferdinánd király halála elôtt. Mindennek lehetôségére egy évvel elôbb senki sem gondolhatott, mert a király betegségének komolyságát csak késôbb ismerték fel az orvosok.
Ezt azért kell így leszögeznünk, mert nyilvánvaló, hogy objektíve csak akkor vádolhatnók Averescut és Gogát szószegéssel, ha ôk tudták vagy tudhatták volna, hogy kormányzásuk csak egy évig fog tartani, mely esetben természetesen rosszhiszeműség lett volna ígéreteik beváltását halogatni, míg így joggal feltehették, hogy a választási harcokban felkavart szenvedélyek lecsillapodtával, nyugodtabb idôben megvalósíthatják programjuknak ezt a részét is, amire meggyôzôdésem szerint meg is volt bennük a komoly szándék.
Közvéleményünk azonban nem nézhetett be a kulisszák mögé, és csak azt látta, hogy Averescuék távoznak, de helyzetünkben az ígért változás nem következik be. A paktum egyes pontjait nem ismerték, de annyit tudtak, hogy jelentôs ígéretek tétettek, amibôl kevés valósult meg s mindössze a párt akciószabadsága tekintetében állott be elônyös szabadság. Éles támadások indultak meg tehát Averescu és Goga s pártjuk ellen, sôt a paktum gondolata ellen is, s e támadások minket sem kíméltek, akik e megállapodást létrehoztuk. Azt elfeledték, hogy e támadásokat és kritikákat sem lett volna módjukban szóval és írásban hangoztatniuk a paktum nélkül, mely ismét lehetôvé tette számunkra a nyilvános közéleti tevékenységet, amit az elôzô kormány annyira megbénított, hogy a párt a legszűkebb és legszükségesebb vezetôségi üléseket sem tudta megtartani.
A barátságos megegyezés lehetôségébôl való keserű kiábrándulás azonban csak az egyik hátrányos következmény volt. Ugyanakkor egy másik erôteljes irányzat – a Bernády vezetése alatt álló reformcsoport – az Averescu-paktumból kiindulva, közvéleményünknek azt szuggerálta, hogy a szászok mintájára minden egyes kormánnyal meg kell egyeznünk, s minthogy kedvezô feltételeket csak olyanok hozhatnak, kiket a kormányhoz s pártjához bizalmas kötelékek fűznek, a kormányváltozással egyidejűleg s annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat. Ezt támogatni látszott az a precedens, hogy Ugron István is félreállott Averescu kormányra jutásakor.
Ma, amikor már jobban ismerjük a román pártok életét s a kormányváltozások hátsó rugóit, természetesen mosolyogva hallgatjuk ezt az érvelést, 1927-ben azonban komoly férfiaknak volt ez meggyôzôdése.
Bethlen Györgynek soha nem évülô érdeme, hogy e törekvés végzetesen káros voltát világosan felismerte s leküzdve az alaptermészetében rejlô szerénységet, erôs és határozott kézzel tartotta kezében a párt irányítását e válságos napokban. Helyzetét megkönnyítette, hogy az 1927. évi választások a törvényben elôírt legrövidebb idôre voltak kitűzve, s így mielôtt a párt állásfoglalása kérdésében hosszabb viták indulhattak volna, megkötötte a német párttal önálló kisebbségi jel mellett a választási megegyezést. A Bethlen György által így elôkészített választási taktikát a párt intézôbizottsága kénytelen volt ratifikálni, mert mindenkinek be kellett látnia, hogy – már csak az idô rövidsége miatt is – más orientáció praktikusan elô sem készíthetô. A liberális orientációjú párttagok zúgolódtak, Bernády a pártból is kilépett, csoportjának egyes tagjai – Bürger Albert, Orbán Balázs stb. – jelöltséget is vállaltak a liberális listán a Magyar Párt ellen, melynek parlamenti csoportja, részben a németeknek tett túlságos engedmények miatt is, de fôként a liberálisok brutális eljárása következtében erôsen meggyengülve került vissza a parlamentbe (1 szenátor, 8 képviselô), de a helyzet meg volt mentve.
Véglegesen megbukott 1927. júniusban az az elv és elgondolás, hogy a Magyar Pártnak választási taktikában, sôt még személyi vezetésben is hozzá kellene idomulnia a mindenkori kormányokhoz, s gyôzött az a felfogás – melyet ma már mindenki vall –, hogy pártvezetôségünk kiválasztásánál s esetleges lecserélésénél csak a saját belsô szempontjaink érvényesülhetnek s ugyanígy választási taktikánkat is mindenkor csak saját legjobban felfogott érdekeink szerint határozzuk meg esetrôl esetre.
E felfogás helyességét az események annyira igazolták s közvéleményünk azt olyannyira magáévá tette, hogy amidôn egy év múlva, az 1928. évi Maniu-féle választásoknál a németek ismét a kormány mellé szegôdtek, a Magyar Párt teljesen önállóan ment a küzdelembe, s mert e választások aránylag a legszabadabbak voltak, tisztán saját erejébôl 16 képviselôt és 6 szenátort vittünk be s ugyanezt az eljárást követtük Iorga 1931-es, Vaida 1932-es és Duca 1933-as választása alkalmával is.
Az 1923. október 23-iki Averescu-paktumot a politkai kényszerűség és célszerűség diktálta. A paktum megkötésének ténye már magában is lényegesen megenyhítette azt a feszültséget, mely addig súlyosan megbénította a magyarság minden közéleti munkáját.
Meggyôzôdésem szerint a másik szerzôdô fél is komolyan vette a paktumot, ôszintén rendezni akarta a magyar kisebbség problémáit s ezzel külpolitikai sikereket is szeretett volna elérni.
Hogy az Averescu-kormány – Brătianu Ionel életében – nem rendelkezett a hatalom teljével s emiatt kiadott intézkedéseit sem tudta érvényesíteni, s hogy a hatalomról váratlanul távoznia kellett, mielôtt ígéreteit beválthatta volna, az nagyon sajnálatos és hátrányos volt, de lényegében nem cáfolt rá arra a felfogásra és lelkületre, mely a paktumot tetô alá hozta.
Ami igazán fájdalmas és kiábrándító volt, s ami hosszú idôre szétrombolta a magyarság lelkében hasonló barátságos kézfogások lehetôségét, az Averescunak és fôként Gogának az a habozása, gyöngesége s – mondjuk ki nyíltan – bátortalansága volt, melyet a két nagy román párt által ellenünk rosszhiszeműen indított és soviniszta jelszavakkal folytatott támadásokkal szemben tanúsítottak.
Ez az eljárás taktikai szempontból is elhibázott volt, mert csak feltüzelte a támadókat és semmivel sem enyhítette, sôt fokozta fellépésük élét s azt az ódiumot, melyet a paktum miatt a román közvélemény elôtt rájuk akart sütni. Ha ehelyett bátran vállalják a felelôsséget a velünk kötött megállapodásért s ezt megindokolják a pódiumon is ugyanazokkal az érvekkel, melyeket bizalmas körben elôttünk annyiszor hangoztattak, a saját helyzetük is könnyebb lett volna, a mi közvéleményünk elôtt sem diszkreditálódott volna annyira a paktum gondolata s a jövôre esetleg messzemenô együttműködések lehetôségeit biztosították volna.
Az 1923. évi paktum reánk nézve mindenesetre értékes erkölcsi tôke, melyre mindenkor hivatkozhatunk annak igazolásául, hogy követeléseink nem teljesíthetetlenek, s hogy velünk meg lehet barátságosan egyezni, ha jóindulatot mutatnak irántunk.
Az a mód, ahogy a két nagy román párt a paktumra rátámadt, sajnálatosan igazolta, hogy a pártérdek hatása alatt mennyire szem elôl tudják téveszteni az ország magasabb érdekeit, de viszont minket is meggyôzött arról, hogy egyetlen – s nem éppen a legerôsebb – párttal való szövetkezésünk nem megoldás, sôt ellenszenveket gyűjt a fejünkre.
Ez a szomorú tapasztalat indított arra, hogy békekészségünket az 1934. évi felirati vitában az összes párthoz intézzük s kérdéseink megvitatására közös parlamenti bizottságot kérjünk. Sajnos ez az ajánlat ugyanúgy figyelmen kívül hagyatott, mint más, hasonló jellegű felhívásaink, ami érthetô is, mert egyik pártnak sem jelentett volna külön sikert és erôgyarapodást a mi pacifikálásunk, amit nem pártérdek, hanem csak az ország közérdeke követelt.
A paktum megszűnte után közvéleményünkben fellépô kiábrándulás annyiban mindenesetre elônyös volt, hogy megerôsítette a párt öncélúságába vetett hitet, alátámasztotta az önálló választási állásfoglalást és elvette a kedvét egyes csoportoknak attól, hogy a mindenkori kormányok felé való orientálódás propagálásával okozzanak taktikai nehézséget a pártvezetôségnek.
Sajnálatos volna azonban, ha a kiábrándult hangulat annyira erôt venne a lelkünkön, hogy egyszer és mindenkorra lehetetlenné tenne bármely román–magyar politikai megegyezést.
Ilyen megegyezésre meggyôzôdésem szerint szükség van. Minél elôbb és minél szélesebb keretben lehet azt megkötni, annál elônyösebb lesz mindkét félre nézve.
Mindezeket azért írtam meg, hogy az 1923. évi paktum tanulságai ne elriasztó, hanem okulást nyújtó s buzdító hatással legyenek hasonló lelkülettôl áthatott, de az 1923. évinél tökéletesebb és idôállóbb formában kötendô megegyezésre.
A ciuceai paktumot ismertetô "Elsô kísérlet" című tanulmányomban – mely az erdélyi magyarság hatévi, 1921–1927. éveket felölelô küzdelmeit ismerteti – emberi gyengeségbôl néhány hibás adat, ténybeli tévedés s nem megfelelô beállítás csúszott be, melyekre barátaim jóindulattal figyelmeztettek, s melyeket köszönettel helyreigazítok az alábbiakban:
1. Sándor József szenátortársam s a Magyar Párt örökös tiszteletbeli és aktív alelnökének szerepét és működését illetôen:
a) Sándor József parlamenti felszólalásaiban s egyéb közéleti magatartásában mindenkor a pártvezetôség utasításainak és intencióinak megfelelôen s az egyházak vezetôivel egyetértésben járt el.
b) Sándor József az Averescu-paktum ellen azért foglalt állást, mert az Averescu-párt programját és e párt sibiui kongresszusán elhangzott nyilatkozatait s ott hozott határozatait nem tartotta a magyarság érdekeivel összeegyeztethetôknek.
c) Sándor Józsefet a pártelnökség kérdésében s személyes kérdésekben való más megnyilatkozásaiban nem személyes ellenszenv vagy indulat, hanem elvi, tárgyi és gyakorlati meggondolások vezették.
2. Szele Béla barátomat, a Magyar Párt brasovi tagozatának elnökét illetôen:
a) az 1922. évi képviselôválasztások elôtt báró Jósika Sámuel akkori elnökünk megbízásából Szele Béla tárgyalt Maniu Gyulával az együttműködés érdekében, mely tárgyalásai részleteirôl ô maga szándékozik általa alkalmasnak ítélendô idôben a közvéleményt tájékoztatni.
b) Az 1926. évi választási kartell elôkészítésére Bethlen György nem egyedül nekem, hanem Szele Bélának is megbízatást adott, melynek alapján együtt utaztunk le Bucuresti-be és nem én egyedül, hanem ketten készítettük elô az Averescu-párt képviselôinél a választási kartellt.
Hálás vagyok barátaimnak, hogy tévedéseimre figyelmeztetve módot adtak ezek helyesbítésére.
Mindenekelôtt hálásan köszönetet mondok Gyárfás Elemér barátomnak azért az engem mélyen lekötelezô figyelméért, amelyet a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle f. évi 2–3. számaiban megjelent tanulmánya különlenyomatának címemre való megküldésével tanúsítani szíves volt. Egyben jóindulatú bocsánatát is kérem, hogy az alábbiakban néhány megjegyzést fűzök nemcsak a közleményébe becsúszott tévedések helyreigazítása és a történeti igazság helyreállítása érdekében, hanem különösképpen azért, mert legjobb meggyôzôdésem szerint ma nem azt az idôt éljük, amikor megelégedhetünk azzal, hogy a mindannyiunkat egyaránt terhelô felelôsséget a magunk mentesítése érdekében a másik vállára hárítjuk át.
Mindenért, ami történt, és mindenért, aminek meg kellett volna történnie, de meg nem történt, illetve elmulasztatott, valamennyien együttesen és külön-külön személyesen egyaránt felelôsek vagyunk. Az egyik felelôs azért, amit tett, amit csinált, a másik azért, amit tenni, csinálni elmulasztott. Nem mentesít a felelôsség alól senkit az, hogy tétlenül nézi azt, amit mások tesznek vagy elmulasztanak. Ne gáncsoljunk, ne bíráljunk és különösen ne ítélkezzünk ok és alap nélkül, de ösztönözzük, buzdítsuk, támogassuk valamennyien jó testvérekhez illô módon egymást, hogy eredményeket érhessünk el és siker koronázza jóra való törekvéseinket. Kerüljük mindazt, ami éket üthet közibénk, elválaszthat egymástól, és a legbuzgóbb igyekezettel ragadjuk meg mindazt, ami összehoz bennünket és egyesíti a – fájdalom – még így is eléggé gyenge erôinket.
Mielôtt Gyárfás Elemér barátom szóban forgó közleményében foglaltakra térnék, futólag arról teszek említést, hogy a kisebbségi életünk elsô idején néhai báró Jósika Sámuel, akihez elôbb alig volt személyes kapcsolatom, több ízben magához hívatott és elbeszélgetett velem az itteni magyarság megszervezésérôl és a velem kapcsolatos elgondolásairól, amelyek azonban sohasem jutottak a megvalósulás stádiumába. Azt követôleg, hogy báró Jósika Sámuel irántam tanúsított érdeklôdésének híre kelt, mindinkább éreznem kellett, hogy mennyi irigység és gyűlölség lakozik az emberekben, hogy milyen könnyelműen és felelôsség nélkül gyanúsítják és rágalmazzák az emberek embertársaikat és nemritkán saját legjobb barátaikat is.
Amidôn meglepetésszerűen véget ért az elsô Averescu-kormány uralma és 1922. év elején Brătianu Ionel kormányelnöksége alatt országszerte megindult a választási küzdelem, a pártközponttól azt az értesítést kaptam, hogy akár a Miercurea Niraj-i, akár Odorheiu megye bármelyik kerületében vállalhatom a jelöltséget. Én az elôbbi mellett döntöttem, és a Miercurea Niraj-i kerület képviselôjelöltségét vállaltam.
Heteken át tartó hideg téli korteskedés után 1922. év február havának 26-án elérkezett a képviselôjelölés ideje, amikor, amint Gyárfás Elemér is mondja, a posszibilis helyeken egyetlen magyar jelölt ajánlási ívének kivételével, valamennyi magyar jelölt íve visszautasíttatott.
Az a jelölt, akinek ajánlási ívét elfogadták, én voltam, akinek a liberális párti jelöltökön kívül egy román nemzeti párti ellenjelölttel is meg kellett küzdenem. Hármunk közül, hála a Miercurea Niraj-i kerület magyar választóinak, én kerültem ki gyôztesként a választási küzdelembôl.
Azzal, hogy a választási küzdelem milyen fáradságos, gyötrelmes volt, alig törôdött valaki, a legtöbben jámbor meséket vagy otromba mendemondákat költöttek, illetve terjesztettek. Arról, hogy az én ajánlásomat is visszautasította a választási elnök, Russu járásbíró úr, arról a hajszáról, lótás-futásról, amelyet az ajánlók számának kiegészítése érdekében végig kellett szenvednem, arról, hogy miféle keserves küzdelem árán erôszakoltatott ki végül is az ajánlás elfogadása, csak azoknak volt és van fogalmuk, akik velem együtt küzdötték végig a választást megelôzô nehéz idôket.
Maga Gyárfás Elemér barátom is beállott mesemondónak, azt állítván, hogy "Bernády Györgynek az alkotmányozó országgyűlésbe való bejutását Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette s felismerve elvitathatatlan taktikai kvalitásait, ôt pártja és a magyar kisebbség között összekötô kapocsnak tekintette és ilyenként is igyekezett felhasználni. Tôle várta Brătianu az itteni magyarság pacifikálását s az új uralomba való beilleszkedésének elôsegítését. Bernády e várakozásnak igyekezett eleget is tenni, s elsô parlamenti felszólalásában – mely magyar oldalon sok éles kritikát váltott ki – megkísérelte a maga személye és az általa képviselt magyarság számára a többségnél bizalmat ébreszteni és kedvezôbb légkört teremteni."
Mibôl következteti, honnét tudja, mi alapon állítja Gyárfás Elemér barátom azt, hogy Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette az én megválasztásomat? Fel kell vetnem ezt a kérdést, mert a Gyárfás Elemér barátom állításával aligha egyeztethetô össze az a tény, hogy egy nemzeti pártin kívül egy liberális ellenjelölttel is meg kellett küzdenem, hogy Russu járásbíró úr és nem egy, a közigazgatási apparátusból kikerült tisztviselô az én ajánlásomat két ízben is visszautasította és annak ellenére, hogy az ajánlók száma jóval meghaladta a törvény által megkövetelt számot, a járásbíró úr az ajánlók névsorának igen tekintélyes számú ajánlóval való kiegészítését rendelte el. Ha Brătianu Ionel egyenesen elôsegítette az én megválasztásomat, miért kellett nekem és barátaimnak azt a gyötrelmes hajszát, herce-hurcát az ajánlók két ízbeni kiegészítése érdekében végigszenvednünk, és miért kellett azt követôleg nekem az ajánlat elfogadásáig azt a közelharcszerű küzdelmet végigkínlódnom?
Nem tudom, honnét ismeri Gyárfás Elemér barátom Brătianu Ionel irántam táplált hajlandóságait olyan minuciózus pontossággal, mibôl állapította meg, hogy Brătianu Ionel engem a maga bizalmával és barátságával volt szíves kitüntetni. Miután azonban soha nem szerettem idegen tollakkal ékeskedni, teljes határozottsággal kijelentem, hogy Gyárfás Elemér forrásai az én ôszinte sajnálatomra nem hitelesek és azért az ezekbôl levont következtetései ugyancsak szigorú felülvizsgálatra szorulnak. Tájékoztatásul csak arról teszek említést, hogy a mennyország kapui könnyebben megnyílnak a hozzám hasonló halandók elôtt, mint Brătianu Ionel ajtai.
Tudja-e Gyárfás Elemér barátom, hogy a választási küzdelemben szerzett súlyos meghűlés következtében már az 1922. évi április 10-én tartott parlamenti beszédemet is holt betegen mondottam el, illetve olvastam fel, hogy ezt követôen már a válaszfelirat átnyújtása napján hazautazni kényszerültem, és hogy ezt követôleg több mint egy éven át az ágyat nyomtam és ezért Bucuresti-ben az 1923. év késô ôszéig többé meg sem fordulhattam?
Mit gondol Gyárfás Elemér barátom, hol és hogyan ismerhette fel Brătianu Ionel az én taktikai kvalitásaimat, mi alapon szemelt ki engem pártja és a magyar kisebbség közötti összekötô kapocsnak? Mikor és hogyan igyekeztem én, a tehetetlen beteg ember Brătianu Ionel – általam el sem képzelt – várakozásainak megfelelni?
Majd ezeket mondja Gyárfás Elemér barátom: "Bernádynak különleges helyzetet biztosított magyar oldalon az, hogy állítólag bizalmát bírta gróf Bethlen Istvánnak, ki ôt látta volna legszívesebben Jósika Sámuel báró halála után a Magyar Párt elnöki székében. Bethlen István ekkor már erôs kézzel intézte Magyarország külpolitkáját, s ma már nyilvánvaló, hogy Bernádyhoz ôt nem is annyira egyéni rokonszenv fűzte, mint inkább az a feltevés, hogy Bernádynak Brătianu Ionelhez kiépített kapcsolatai révén sikerülni fog a két ország külpolitikáját is közelebbre hangolnia." Arról, hogy nekem milyen kapcsolataim voltak Brătianu Ionelhez, az elôbb nyíltan és ôszintén beszéltem, ugyanezzel a nyíltsággal és ôszinteséggel mondom azt, hogy talán mégsem ildomos Bethlen István grófról akkora felületességet és naivitást feltételezni, amilyennel Gyárfás Elemér barátom Bethlen István grófot az elôbb idézett sorok rendén – enyhén szólva – meggyanúsítja. Közben elmondja Gyárfás Elemér barátom, hogy az 1922. május 28-án megejtett pótválasztáson Sándor József és Zima Tibor kamarai képviselôkké választattak. Majd pedig arról tesz említést, hogy a háromtagú képviselôi csoport rövidesen sajátságos és fölötte sajnálatos helyzetbe került, mert Zima Tibor fôként helyi, aradi jellegű ügyek elintézésére kényszerült, Sándor József és Bernády György pedig egymás céljait keresztezte és befolyását gyöngítette, aminek folytán az alkotmányozó országgyűlés magyar tagjai sajnos teljességgel képtelenek voltak megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni az akkori irányzatot és megenyhíteni a végsôkig feszült atmoszférát, mely minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegette.
Amikor Sándor József és Zima Tibor beválasztattak a kamarába, én már réges-régen nyomtam – amint az elôbb már említettem – az ágyat. Betegség miatt több mint egy éven át egyáltalában nem, majd késôbb csak nagy ritkán látogathattam a kamara üléseit. Én tehát aligha vagyok azzal a váddal jogosan illethetô, hogy elmulasztottam megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni azt az akkor uralkodó áramlatot, illetve enyhíteni a minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegetô atmoszférát.
De nem terheli a szóban forgó vád Sándor József és Zima Tibor képviselôtársaimat sem, mert az akkori bucuresti-i helyzettel ismerôs jóhiszemű ember nem gondolhatott arra, hogy a két, a legteljesebb izoláltságban levô képviselô, akiket méghozzá a legellenségesebb indulat környezett, képes lett volna az uralkodó irányzatot megváltoztatni avagy a végsôkig feszült atmoszférát enyhíteni.
Elismerem én is, hogy Sándor József képviselô elvitathatatlan érdeme az, hogy nem kerülhettek magyar részrôl való tiltakozás nélkül a román törvénytárba "mindazok a törvények – élükön az alkotmánnyal –, melyek ránk nézve jogfosztást, hátrányt, másodsorba helyezést, anyagi veszteséget hoztak", de ezzel szemben a leghatározottabban állítom, hogy a Gyárfás Elemér által a legrosszabb taktikának mondott bifurkációról, a két arcvonalon való hadakozásról, amelyet Gyárfás állítása szerint a két politikus, Sándor József és Bernády György testesítettek meg – komolyan beszélni sem lehet. Hiszen Bernády az alkotmányozó országgyűlésnek elsô, majdnem kétévi munkájában alig vett részt, aminek folytán Sándor József és Bernády György ez idôben sem egymás ellen, sem egymás mellett nem harcolhattak.
De még ha nem is lettem volna két éven át beteg, ha nem is lettem volna ez idô alatt kénytelen a törvényhozás munkájától távol maradni, ildomos-e, szabad-e a sikertelenségért való felelôsséget abban a formában Sándor József és az én nyakamba varrni, amint azt Gyárfás Elemér barátom teszi? Ért-e valaha a Magyar Párt parlamenti csoportja még a legnépesebb korszakában is különb eredményeket el?
Majd arról beszél Gyárfás Elemér barátom, hogy minô nehéz helyzetbe jutott politikánk már az alkotmány-törvény parlamenti tárgyalása során, és rámutat arra, hogy "ebben a légkörben vetôdött fel a Brătianu Ionel és Bethlen István bizalmát és barátságát egyaránt élvezô Bernády György elnökjelöltsége, ami ellen Sándor József élesen állást foglalt, s hogy a tervet végül is sikerült megbuktatni, abban talán nem csekély része volt éppen annak, hogy Bernádyt felülrôl mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre. A közvélemény szereti, ha az az illúziója lehet, hogy tôle függ sorsának irányítása, s diktátumot csak a vele kapcsolatban álló, saját maga által vállaira emelt vezértôl fogad el."
"Bernády elnökjelöltségének kudarca így elsô önálló lépése volt az öncélúsága tudatára ébredt erdélyi magyarságnak!"
Nem akarok az elôbb idézetteket illetôen Gyárfás Elemérrel vitába bocsátkozni, az én emlékezetem szerint azonban más volt az események idôrendje, elôbb az ún. ciuceai paktum köttetett meg s csak azután került komolyan szóba az én elnökjelöltségem. Arról sem akarok beszélni, hogy Brătianu Ionelnek milyen mérvű barátságát és bizalmát sikerült nekem megnyerni, hozzá való kapcsolataimat illetôleg teljes tájékoztatást nyújt az, amit a vele való érintkezéseimet illetôen elôbb már elôadtam. Ildomtalannak tartanám gróf Bethlen Istvánhoz való viszonyom feszegetését is, és ezért csak annyit mondok erre vonatkozólag, hogy gróf Bethlen Istvánnak lett volna módja, ha olyan nagyon akart volna, az itteni magyarság dolgaiba beleelegyedni, amiként azt Gyárfás Elemér barátom állítja, atyafiságos, baráti és egyéb összeköttetései révén érvényt szerezni a maga óhajtásának.
Gyárfás Elemér szerint: "Jósika Sámuel elnökségének utolsó fél évében és Ugron István vezetésének elsô másfél évében súlyos lelki válságba jutott az itteni magyarság, melybôl kivezetô út semerre sem látszott. Az 1922. évi alkotmányozó országgyűlésbôl ténylegesen ki voltunk rekesztve, mert az a csoport, amelyet beküldeni szándékoztunk, s amely ott minket megfelelôen képviselhetett volna, az 1922. február 26-iki jelölési eljárással majdnem utolsóig visszautasíttatott."
"Akik bejutottak a parlamentbe, részben nem rendelkeztek a technikai felkészültséggel, részben – ez volt még a súlyosabb baj – homlokegyenest ellenkezô úton és módszerekkel igyekeztek a rájuk bízott ügyet védeni, érvényesíteni, s így elôbbre jutás helyett a teljes kettészakadás és a két nagy román párt – a liberálisok és nemzetiek – ideológiája és taktikája szerinti széttagolódás fenyegetett, ami viszont a magyarság belsô életében fájdalmas szembeállásokra vezetett volna."
"A pártvezetôség képtelen volt a parlamenti képviselet útján saját felfogását, panaszait és kívánságait hallhatóvá tenni, és az érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata szavaztatott meg anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolhatták volna ezek szövegének kialakítására."
"A két nagy román párt bármelyikéhez való csatlakozás tervét tehát – bármennyire is erôltette az egyiket Bernády, a másikat Sándor József – a magyarság egyetemével lehetetlen lett volna elfogadtatni, erôszakolása a nehezen megteremtett egység szétrombolására vezetett volna, s így más megoldást kellett keresni."
"A tanácstalanságnak és iránykeresésnek e nehéz hónapjaiban terelôdött magyarságunk néhány vezetôjének figyelme Averescu tábornokra, akinek itteni kérdésekben Goga volt a reprezentánsa. Ez az orientálódás összetalálkozott Averescunak és Gogának hasonló törekvéseivel."
Itt most már megállok rövid idôre és figyelmen kívül hagyom a magam majdnem két éven át tartott betegségét és azt a kérdést intézem Gyárfás Elemér barátomhoz, hogy mit tett a pártvezetôség a maga felfogásának, panaszainak, kívánságának a parlamenti képviselete útján való hallhatóvá tétele érdekében. Hogyan és mikor hívta fel a pártvezetôség a párt parlamenti képviseletét arra, hogy igyekezzék odahatni, hogy az érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata ne szavaztassék meg anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolja ezek szövegének kialakítására?
Én a magam részérôl egyetlenegy esetben sem kerestettem meg ilyen irányban a pártvezetôség által, lehet, hogy betegségem miatt mellôztettem. De milyen címen tehetô e tekintetben szemrehányás Sándor Józsefnek, akinek épp ily irányú működését jelezte Gyárfás Elemér elôbb "elvitázhatatlan történelmi értékűnek", és akinek az elôbb még "elvitázhatatlan érdemének" tudta be Gyárfás Elemér azt, hogy mindazok a törvények – élükön az alkotmánnyal –, melyek reánk nézve jogfosztást, hiányt, másodsorba helyezést, anyagi veszteséget hoztak, nem kerülhettek a magyarság tiltakozása nélkül a román törvénytárba?
Zima Tibor, a harmadik magyar párti képviselô, aki iránt én mindvégig meleg barátsággal, ôszinte megbecsüléssel viseltettem, sem tett nekem soha, még felgyógyulásom után sem említést arról, hogy a pártvezetôség által a fent jelzett irányban valaha megkerestetett volna.
Mi alapon panaszkodik tehát Gyárfás Elemér barátom amiatt, hogy a pártvezetôség képtelen volt parlamenti képviselete útján saját befolyását, kívánságait, panaszait hallhatóvá tenni és az érdekeinket sértô törvények enyhébb formában való kialakítására befolyást gyakorolni?
Miféle bizonyítékai vannak Gyárfás Elemér barátomnak e tekintetben, és mely bizonyítékok alapján állítja közleménye rendén többször is olyan kategorikus határozottsággal azt, hogy Sándor József a nemzeti párthoz, én pedig a liberális párthoz való csatlakozást erôltettük? Avagy mindezekre a panaszokra, gyanúsításokra csak azért volt szükség, hogy ez úton igazoltassék a Néppárt képviselôivel való tárgyalás nélkülözhetetlen szükségessége?
Ezt követôleg, amint Gyárfás Elemér közleménye rendén olvasható, megindultak a paktumtárgyalások, amelyekrôl úgy gondolom, hogy csak a beavatottak tudtak. Furcsának találom az egész dologban azt, hogy Gyárfás Elemér azalatt, amíg bennünket amiatt vádolt, hogy a Magyar Pártnak a nemzeti, illetve liberális párthoz való csatlakozását erôltetjük, ô maga a társaival együtt a Magyar Pártnak a legnagyobb titokban egy, a két elôbbi román pártnál sokkal gyengébb román párthoz való csatlakozását készíti elô.
A tárgyalások elég gyors menetben haladtak, és október hó 23-án el is készült a paktum szövege, amelynek létrejöttét másnap már lakomával ünnepelték meg.
Az 1923. év október havának végén a betegségem után elsô ízben lábadozó állapotban Bucuresti-ben voltam, és október 31-én délelôtt Gyárfás Elemérrel és több társával találkoztam az Athénée Palace Hotel halljában. Rövid pár perc múlva Gyárfás Elemér egy több ívre terjedô írást adott át azzal, hogy fussam át és nyilvánítsak azt illetôen véleményt. Az átadott írás olvasása közben pedig azt kérte, hogy siessek, mert Bucsan Constantin a paktum aláírása céljából minden percben megérkezhetik.
A meglepetéstôl alig felocsúdva futottam át a nekem olvasásra átadott írást, és hirtelen Târgu Mures város kultúrpalotáját ajánlottam a barátom figyelmébe, közben azonban máris jelentkezett Bucsan Constantin úr.
Ha ezt bekapcsolódásnak lehet mondani, ám tekintsük ezt bekapcsolódásnak vagy a ratifikálásban való részvételnek.
Én anélkül, hogy erre kötelezettnek éreztem volna magamat, vállaltam a legmesszebbmenô szolidaritást, csitítani, megnyugtatni igyekeztem az elégedetleneket, a türelmetlen és nem éppen jóakaratú kritikusokat, mert nekem az volt és ma is az a véleményem, hogy mindaz feltétlenül kötelezô reám nézve, ami a magyarság nevében az illetékesek által aláíratott, még ha az aláírás az én megkérdezésem, hozzájárulásom nélkül is, de szabályszerű formában történt.
Még aznap hazautaztam, és november 23-áig nem találkoztam barátaimmal. Az egyházkerületi közgyűlésen közölte velem Grandpierre Emil, hogy vasárnap, november 25-én Averescu tábornok úr Ciuceára érkezik és ott szeretne a ciuceai paktum aláíróival megismerkedni. Kapcsolatosan azt panaszolta, hogy sem Ugron István elnök, sem gróf Bethlen György elnökhelyettes nem szándékoznak Ciuceára menni. Én Grandpierre Emil barátom kérésére megkíséreltem Ugron Istvánt rábeszélni. Tagadó válasza kapcsán ekkor tett Ôexcellenciája elôttem az én elnökjelöltségemrôl elsô ízben említést. Majd gróf Bethlen Györgyöt kíséreltem meg a kiutazásra rábeszélni, de vele sem tudtam minden igyekezetem ellenére semmire sem menni.
Mindezeket közöltem Grandpierre Emillel, aki ezt követôen engem kért, hogy menjek velük. Én arra való hivatkozással, hogy sem a paktum elôkészítésében nem vettem részt, sem azt alá nem írtam, megtagadtam kérésének teljesítését. Végre hosszas rábeszélés után azzal a feltétellel vállalkoztam a kimenetelre, hogy a paktumhoz hozzászólhatok. Engem Grandpierre Emil barátom nem meghívott a ciuceai ebédre, hanem kérve kért arra, hogy azon részt vegyek.
Az "ebéden", amint Gyárfás Elemér a szóban forgó közleményében írja, "Goga mint házigazda köszöntött minket, mire Grandpierre válaszolt magyarul, ezután Averescu tábornok mondott néhány meleg és komoly szót, végül Bernády ismertette hosszú beszédében saját elgondolását a románság és a magyarság viszonyáról".
A történeti igazság kedvéért kötelességszerűen azzal egészítem ki az elôbb idézetteket, hogy Ciuceán elmondott beszédem tényleg hosszú volt és különösen hosszúra nyúlott azért, mert Groza Péter barátom a magyar nyelven elmondott beszédet mondatról mondatra románra volt szíves fordítani. Ugyancsak a történeti igazság érdekében kapcsolatosan említést teszek arról is, hogy én e beszédemben nem a románság és a magyarság viszonyáról értekeztem, hanem kizárólag a paktumban foglaltakról beszéltem, hol kritizálva, hol elismeréssel szólva, úgy, amiként az a paktum vonatkozó részéhez illett.
Mindjárt a felszólalásom elején kifogásoltam azon rendelkezéseit a paktumnak, melyek szerint mindkét párt képviselôi és szenátorai egy parlamenti egységet voltak alkotandók, a Magyar Párt csak a parlamenten kívül tartotta volna meg a maga szervezetét, nevét és egyéniségét s a Magyar Párt a vezetés egységének érdekében kötelezettséget vállalt arra, hogy a Néppárt elnökének a program keretén belül adott utasításait elfogadja. Majd végigmentem a Grandpierre barátomtól kézhez kapott és ott mindjárt visszaadott paktum szövegén, pontról pontra megtettem a magam észrevételeit, és kijelentettem, hogy a paktum rendelkezéseit arra való tekintettel, hogy az már alá van írva, magamra nézve kötelezônek elismerem, de kértem, hogy a paktum szövege az elsô kedvezô alkalommal az általam mondottaknak megfelelôen megváltoztattassék. Végül pedig megköszönve a háziasszony és háziúr szíves vendéglátását, alázatosan bocsánatot kértem azért, hogy ebédjük rendjét megzavarni merészkedtem.
A paktumnak a Magyar Párt által való "burkolt formában" történt ratifikálásáról nincs szavam, hanem újólag azt mondom, hogy a paktum szövegezésében nem vettem részt, azt alá nem írtam, de annak folytán, hogy a Magyar Párt nevében íratott alá, magamra nézve kötelezô erejűnek ismertem el, annak ellenére, hogy ma sincs tudomásom arról, hogy kik és mikor bízták meg a paktum aláíróit a paktum megkötésével, hogy tulajdonképpen kik is lettek a paktum megkötésével megbízva.
A továbbiakban azt mondja Gyárfás Elemér: "Bernády Györgyöt az akkori pártvezetôség bevonta a paktum ratifikálásának formaságaiba és meghívatta az 1923. november 25-iki ciuceai ebédre, noha Bernády nem vett részt a paktum elôkészítésében s nem szerepelt annak aláírói között a tárgyalások egyik fázisában sem. Ez akkor így látszott helyesnek, hogy a Sándor József oldaláról várható erôs támadásra tekintettel, legalább a hátunk Bernády felé fedezve legyen."
"Bernády azonban a paktum megkötése után is fenntartotta és ápolta azokat az összeköttetéseket, amelyeket a kormányon levô liberális párt és Brătianu Ionel felé már korábban sikerült kiépítenie."
Az elôbb idézettekre való utalással, annak ismételten való elismerése mellett, hogy nem vettem részt a paktum elôkészítésében és nem szerepeltem annak aláírói között a tárgyalások egyik fázisában sem, újólag kénytelen vagyok kijelenteni, hogy engem nem vont be a pártvezetôség a paktum ratifikálásának formaságaiba sem, proprio motu mutatta meg Bucuresti-ben 1923. október 31-én Gyárfás Elemér a paktum szövegét és engem nem is hívatott meg a pártelnökség az 1923. november 25-iki ciuceai ebédre, mert amint már elôbb említettem, Grandpierre Emil barátom felkérésére én kértem, kapacitáltam a pártvezetôség tagjait, Ugron Istvánt és gróf Bethlen György urakat arra, hogy a ciuceai ebédre kimenni szíveskedjenek, és csak amikor ôket a kimenetelre rábírnom nem sikerült, fordult Grandpierre ismételten azzal a kéréssel hozzám, hogy akkor legalább én menjek ki. Azt, hogy ô milyen intencióval kért engem a kimenetelre, nem tudom, lehet, hogy ô is csak a hátát akarta fedezni felém.
Nem tagadom, hogy én a paktum megkötése után is ápoltam és fenntartottam – fájdalom, lábadozó állapotom miatt még mindig nem a megfelelô és kellô intenzitással – azokat az összeköttetéseket, melyeket a kormányon lévô liberális párt és korábban Brătianu Ionel felé kiépítenem sikerült.
Senki sem tiltotta meg nekem azt, de másnak sem, hogy érintkezzünk a liberális pártból alakult kormány tagjaival és azok közegeivel. Nemcsak én érintkeztem, de Gyárfás Elemér és igen sok más barátom is érintkezett velük, valahányszor szükségét láttuk annak, pedig közülünk a legtöbben nem is voltak képviselôk, akik ezzel a kötelezettséggel vállaltuk a megbízatást.
Különösnek tartom Gyárfás Elemér barátomnak ezt a kifogását, annál is inkább, mert, mint mondám, ô is érintkezett ebben az idôben is a kormányférfiakkal és közegeikkel, miután éppen ebben az idôben voltak a leghangosabbak a falvaink a falusi nép teherbíró képességét messze meghaladó iskolaadók önkényes és kíméletlen behajtása miatt. Hová mehettünk volna ezekkel és más hasonló panaszokkal? Vártunk volna velük addig, amíg a Néppárt kormányának ideje megérkezik majd?
Nem dicsekvésképpen említem, hogy éppen ezen eléggé sűrű közbenjárásaim révén értem el végül is azt, hogy boldog emlékű I.G. Duca belügyminiszter úr az általam képviselt törvényes álláspontra helyezkedve végül is megtiltotta a községi elöljáróságoknak azt, hogy ezen a címen tovább gyötörjék a falusi népet.
Arról, hogy hány milliót jelentett ez évenként a magyar népnek, most nem beszélek.
E helyen emlékeztetem Gyárfás Elemér barátomat arra a viharra, amelyrôl közleményében futólag ô is megemlékszik, s melynek következményeként a Párt intézôbizottsága egy négytagú bizottságot küldött ki Bucuresti-be a Tătărescu belügyi alminiszter úrral való tárgyalás céljából. Ez a bizottság, amelynek tagjai gróf Teleki Arcthur, Zágoni István, ha jól emlékszem Török Andor és én voltunk, két napon át tárgyalt ott az alminiszter úrral, megtette a maga jelentését, amelyet az intézôbizottság tudomásul vett anélkül, hogy bárkit is pellengérre állított volna!
De emlékezetébe idézem Gyárfás Elemér barátomnak azt is, hogy közleményében írja, hogy Tătărescu az 1924. június 11-iki sikertelen kísérlet után egy évvel, 1925 ôszén kisebbségi kérdésrôl folytatott "korábbi megbeszéléseinkre" hivatkozva felkérte ôt, hogy dolgozza ki a magyarság ama fôbb kívánságait, amelyek teljesítése alapján helyzetünket nyugvópontra lehetne juttatni.
Mirôl tesz ez a néhány szó tanúságot, ha nem arról, hogy ô is érintkezést tartott fenn Tătărescu alminiszter úrral? Avagy csak neki és másoknak szabad volt és csak nekem volt tilos?
Nem akarom szó tárgyává tenni azt sem, hogy a magyarság érdekeinek védelme és a más pártokkal szemben figyelmen kívül soha nem hagyható pártközi etika parancsa okvetlen megkövetelte Ugron István elnöktôl azt, hogy a párt valamennyi szervének és összes tagjának mellôzésével és meghallgatása nélkül felmondja az 1926. február 1-én a Néppárttal kötött politikai paktumot, valószínűleg csak azért, mert a Magyar Párt a néhány nap múlva megejtendô közigazgatási választás alkalmából egy kizárólag ezen választásra szóló egységet volt a liberális párttal kötendô.
Mielôtt az ún. ciuceai paktumtól és annak szereplôitôl búcsút vennék, még egyszer hálásan ôszinte köszönetet mondok Averescu marsall úrnak, kormánya valamennyi tagjának, de fôként Goga Octavian kultuszminiszter úrnak mindazért a jóért, amivel a legnehezebb idôben voltak az én fajtestvéreim iránt.
Most már áttérek a "liberális paktum"-ra.
Gyárfás Elemér barátom a továbbiakban írja: "Lovagiatlanság lenne feltételezni, hogy Bernády visszaélt a pártvezetôség bizalmával s közölte volna a liberális párttal a paktum tartalmát. Erre, úgy hiszem, nem is lett volna szükség, mert hiszen Brătianu Ionelnek módjában állott – akár a kabinetiroda útján is – betekintést nyerni a paktum szövegébe."
"Bernády mindenesetre annyit megtett, hogy a kormány tagjaival folytatott tárgyalásai során erôteljesen szorgalmazta a liberálisoknál éppen azoknak a kívánságoknak önkéntes teljesítését, amelyeket Averescuék is vállaltak a paktumban. Így tudom, hogy a királyhágóntúli református püspökség ily módon vétetett fel – valamennyire – a költségvetésbe a liberális uralom utolsó szakaszában."
"Lovagiatlanság lenne" az én részemrôl is Gyárfás Elemérrel szemben idézni az ismert német közmondást, s azért csak azt kérdem: honnan veszi a jogot, a bátorságot ahhoz, hogy ilyen inszinuációval éljen velem szemben!?
Gyárfás Elemér állításával szemben kijelentem a leghatározottabban, hogy Bernády semmi esetre sem tett meg annyit sem, hogy tárgyalásai során éppen azoknak a kívánságoknak az önkéntes teljesítését szorgalmazza, amelyeket Averescuék vállaltak. Elôször azért nem, mert Bernády ezt tisztességtelen licitálásnak tartotta volna, másodszor azért, mert Bernády soha semmilyen programot, jegyzéket, írásos pontozatokat nem adott senkinek sem át, mert erre felhatalmazása sem volt, hanem mindig ô kért, illetve várt nyilatkozatot, hacsak nem valamely konkrét kérelem vagy panasz vitte ôt az illetékes kormányhatósághoz.
A királyhágómelléki református püspökség félbemaradt dolgát is rosszul tudja Gyárfás Elemér barátom. Ez a kérdés semmiféle összefüggésben sem volt az 1926. évi liberális egyezménnyel. Egy ízben – úgy emlékszem 1926 tavaszán – különös jókedvében találtam Mosoiu miniszter urat, aki velem szemben különben is mindig különleges barátságot volt szíves tanúsítani. Beszélgettünk errôl-arról, majd rátereltem a beszélgetést a királyhágómelléki református püspökségre. Ô volt ugyanis "a bihori nagyhatalmú sef". Majd pedig arra kértem, hogy menjünk el a kultuszminisztériumba Lăpedatu miniszter úrhoz, beszéljük meg vele ezt a kérdést. Mosoiu miniszter úr teljesítette kérésemet, beültetett az autójába, és pár perc múlva Lăpedatu miniszter úr szobájában voltunk. Az arcunkról leolvasható volt, hogy minô hangulatban hagytuk el a miniszter úr fogadószobáját. Ô csakúgy örült, mint én. Hálával gondolok mindkettôjükre, örökre sajnálom azonban, hogy tovább nem tudtam vinni a dolgot.
Tanulságos példa ez arra, hogyan lehet jó dolgot végezni, anélkül hogy versenyt fussunk egymással, acsarkodjunk egymásra, avagy intrikáljunk egymás ellen.
Gyárfás Elemér bizonyára a legjobb tudása szerint, mert különben aligha írta volna meg, folytatólag a következôket írja: "Széles mederben tárgyalások indultak tehát Bernády és Tancred Constantinescu akkori kereskedelmi miniszter úr között, melyek komolyra fordultával Ugron István leküldte Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt, Toldalagi Mihályt és Pál Árpádot, kiket Bernády és Tancred Constantinescu teljesen megnyertek az általuk kidolgozott tervezetnek. Olyannyira, hogy annak perfektuálására maga Ugron István is leutazott Bucuresti-be. Az általános politikai paktum mégsem jött létre, mert annak elôfeltételét – Brătianu Ionel aláírását – Tancred Constantinescu megszerezni nem tudta", mondja szinte örvendezve Gyárfás Elemér! Majd ekként folytatja: "Hogy tényleg csak taktikai akadályokon múlt-e az, avagy Brătianu Ionel nem akarta vállalni a stipulált feltételeket, vagy éppen azoknak volt igazuk, akik kétségbe vonták, hogy Brătianu Ionel egyáltalán felhatalmazást adott volna ezekre a tárgyalásokra, azt valószínűleg nem fogjuk megtudni."
Hogy honnan vette ezeket Gyárfás Elemér, nem tudom. Azt azonban biztosra veszem, hogy nem írt tudatosan valótlant! Pedig egy betű sem igaz ebben a formában a "széles mederben" megindult tárgyalásokból.
Sem én, sem más nem tárgyaltunk sem széles, sem keskeny mederben Tancred Constantinescu akkori kereskedelmi miniszter úrral – akivel az ideig még ismeretségben sem voltam – mindaddig, míg erre a pártközponttól megbízást nem kértünk és nem kaptunk.
Ugyanis arról értesülvén, hogy a Târgu Muresen tartózkodó Tancred Constantinescu miniszter úr beszélni óhajtana velünk, meghívtam Ugron András, Szoboszlay László, Tövisi Géza és más barátaimat és közöltem velük a miniszter úr óhajtását, és végül abban állapodtunk meg, hogy a következô napokon együttesen keressük fel a miniszter urat és amennyiben annak szükségessége mutatkoznék, hírt adunk, esetleg jelentést teszünk a pártközpontnak.
Másnap Bürger Albert házánál felkerestük a miniszter urat, akivel egy rövid uzsonna keretében beszélgetve azt közöltük, hogy nekünk semminemű tárgyalás beindítására sincs jogunk, hanem kívánságára hajlandók vagyunk a szóban forgó tárgyalások beindítására szükséges meghatalmazás érdekében a kellô lépéseket megtenni. Ezt követôleg abban állapodtunk meg, hogy a pártvezetôség hozzájárulásával beindítandó tárgyalásokat Bucuresti-ben fogjuk egy késôbbi idôpontban megejteni.
Ezt követôen hírt adtunk a pártközpontnak, amely rövidesen gróf Teleki Arcthurt, gróf Toldalagi Mihályt, Gabányi Árpádot, Paál Árpádot és engem volt szíves kiküldeni a jelzett tárgyalásokra.
Ezt követôleg lementünk Bucuresti-be, és jelentkeztünk Tancred Constantinescu úrnál.
Honnan veszi tehát Gyárfás Elemér azt, hogy "széles mederben" tárgyalások indultak meg tehát Bernády és Tancred Constantinescu között, melyeknek komolyra fordultával Ugron István elnök leküldte Bernády mellé gróf Teleki Arcthurt, Toldalagi Mihályt és Paál Árpádot? Mi addig, míg a tárgyalások megejtésére felhatalmazást nem kaptunk, egyetlen lépést sem tettünk. A pártvezetôség nem a tárgyalások komolyra fordultával, hanem azok megkezdése elôtt adta meg nekünk a tárgyalások megejtésére szóló megbízást.
Mi lett volna velem, ha mi nem vagyunk kellôen elôvigyázatosak, és ha minden úgy történt volna, ahogy Gyárfás Elemér leírta!?
Arról, hogy gróf Teleki Arcthurt és társait én és Tancred Constantinescu teljesen megnyertük az általunk kidolgozott terveknek, csak a következôket: elôre kidolgozott terv nem volt, a kellô érintkezés hiányában nem is lehetett. Ott Bucuresti-ben dolgoztuk ki heteken át tartó fáradságos, igen sokszor izgalmas munka árán a megegyezés tervezetét. Az pedig különös örömmel töltött el, hogy gróf Teleki Arcthur és társai bizalmukkal megajándékozni szívesek voltak. Tartom ôket olyan férfiaknak, akik csakis becsületes, hasznos munkát érdemesítettek bizalmukra.
A tárgyalások elsô idejében egy általános paktumról is beszéltünk, de egy szép napon egy nagyon kellemetlen meglepetés ért bennünket. Tancred Constantinescu a legnagyobb megdöbbenésünkre kiterítette elôttünk a Lupta Bucuresti-ben megjelenô napilap aznapi számát, amely a megegyezésünk addig megállapított szövegét szó szerint közölte és kérdést intézett hozzánk az iránt, hogy hogyan juthatott a lap a megegyezés szövegéhez. Válaszolni sem tudtunk a hozzánk intézett kérdésre, hanem szégyelltük magunkat. Erôsen feszélyezett a dolog bennünket, mert úgy nézett ki, hogy az indiszkréció magyar részrôl történt. Nem kerestük, nem kutattuk tovább, hogy miként is eshetett meg az egész, örültünk annak, hogy lassacskán – egyelôre legalább – feledésbe ment minden.
Mindezeket gróf Teleki Arcthur kellô idôben közölte Ugron István elnökkel.
Arról, hogy Tancred Constantinescu ezt követôen igyekezett-e még és hogy egyáltalán meg tudta volna-e Brătianu Ionel aláírását szerezni vagy sem, s hogy Brătianu adott-e valóban Tancred Constantinescunak felhatalmazást a szóban forgó tárgyalásokra, természetesen nincs és nem is lehetett tudomásunk.
Amellett, hogy ezek a tárgyalások mégis Brătianu Ionel hozzájárulásával vezettettek Constantinescu által, bizonyít az, hogy a belügyminisztérium a megegyezés aláírása után a megállapodás betartására szólította a maga perifériális szerveit, és az, hogy annak megfelelôen jártak el nagyjában az összes liberális vidéki szervezetek is.
Az ellen, hogy a magyar tárgyalóbizottság úgy állította volna be a Bucuresti-be lefáradt Ugron István elnök elôtt a helyzetet, hogy az "általános jellegű megállapodás csak késik, de nem múlik, ellenben addig is, míg az általános jellegű megállapodás létesíthetô volna, égetôen sürgôs és szükséges a már elrendelt és közvetlen a küszöbön álló közigazgatási választásokra külön megállapodni", úgy magam, mint a bizottság összes tagjai nevében a leghatározottabban tiltakozom. Ilyesmit Teleki Arcthur gróf, aki úgyszólván kizárólag beszélgetett közülünk Ugron István elnökkel Bucuresti-ben, nem mondott, nem mondhatott.
Azt, hogy általános paktumról alig lehet szó, gróf Teleki Arcthur a mi tudomásunk szerint a Lupta-eset kapcsán hetekkel az elnök bucuresti-i útja elôtt jelentette.
Arról, hogy a Luptában megjelent híradás okozta nehézségeken kívül miféle gátlásokkal, akadályokkal, párhuzamos tárgyalásokkal és a többi jókkal kellett nekünk a tárgyalások során megküzdenünk, nem beszélek, szóljanak ezekrôl alkalmilag azok az urak, akik velem együtt végigjárták azt a kálváriát, amelyet nekünk és segítôtársainknak, valamennyiünknek végig kellett járnunk. Mindezekrôl részletes jelentést tettünk különben a központi intézôbizottsághoz, és a jelentés, melynek rendén beszámoltunk, bizonyára megtalálható a központi levéltárban.
Az elôbb elmondottak kapcsán említést teszek arról, hogy Gyárfás Elemér írása szerint aránylag elég elônyös feltételek mellett sikerült nekünk a közigazgatási választásokra vonatkozó különmegállapodást létesítenünk. Sándor József – amint Gyárfás Elemér írja – tiltakozott a megállapodás ellen, és a Maniuékkal való szövetkezést ajánlotta, ô maga – Gyárfás Elemér – pedig különvéleményt adott jegyzôkönyvre és helytelenítette a ciuceai paktum felbontását, de az Ugron István elnök aláírásával létesített közigazgatási választási megállapodást végül mérsékelt helyesléssel ugyan, de mégis ratifikálta a Magyar Párt intézôbizottsága.
Folytatólag tesz még említést Gyárfás Elemér, hogy a magyarság fegyelmezett egységgel tett eleget a pártvezetôség azon felhívásának, hogy a közigazgatási választásokon a liberális párttal szavazzon, s hogy ennek eredményeképpen a városok nagyobb részében a Magyar Párt által támogatott lista gyôzött és a magyarlakta megyék tanácsaiban is megfelelô képviselethez jutottunk. Bernády Györgyöt "is" 1926. március 26-án kinevezte a kormány Târgu Mures polgármesterévé, így legalább az egyik törvényhatóság élére magyar ember került.
Nem beszélek arról, milyen izgalmak között látott a pártvezetôségnek a megállapodás szerinti listával való szavazásra szóló felhívása napvilágot, arról sem, hogy milyen fegyelmezett egységgel tett a magyarság a pártvezetôség felhívásának eleget, hanem afölötti csodálkozásomnak adok kifejezést, hogy Gyárfás Elemér az elôbbi megállapítása után a következôket mondja: "E taktikai és helyi jelentôségű sikernek azonban nagy ára volt. A pártvezetôség széttépte egyoldalúan az Averescu-párttal 1923. október 23-án kötött politikai megállapodást, melyhez két és fél éven át sok ellenérzés között is ragaszkodtunk, annyi reményt fűztünk, s amelytôl nem alap nélkül vártuk sorsunk jobbra fordulását."
Talán a ciuceai paktum felbontásáért is minket, a tárgyalásra kiküldötteket akar Gyárfás Elemér felelôsséggel terhelni? Mi a pártvezetôség elôzetes felhívására bocsátkoztunk Tancred Constantinescuval tárgyalásokba, mi a pártelnök úr hozzájárulásával kötöttük meg az 1926. évi közigazgatási választásokra vonatkozó megállapodást, tôlünk soha senki sem kért véleményt abban a tekintetben, hogy mi történjék a ciuceai paktummal. Végül mi senkinek sem javasoltuk a ciuceai paktum felbontását.
De beszéljünk ôszintén. Mit vártunk és várhattunk attól a megállapodástól, "amelyhez két és fél éven át oly sok ellenérzés között ragaszkodtunk, annyi reményt fűztünk, és amelytôl nem alap nélkül sorsunk jobbra fordulását vártuk"? Mit várhattunk, mit remélhettünk mi, különösen az 1926. évi közigazgatási választásokat illetôen?
Tiltakozom az ellen, hogy a ciuceai paktum felbontását bárki a Tancred Constantinescuval való tárgyalásra kiküldött bizottság tagjainak a nyakába varrja, avagy ezt csak meg is kísérelje. De éppilyen határozottsággal tiltakozom az ellen is, hogy bárki az én 1926. évi polgármesterségemrôl mint az említett közigazgatási választási paktum függvényérôl beszéljen. Komoly áldozatokat hoztam én a polgármesteri állás elfogadása révén, ezt az áldozatot lebecsülni nem engedem!
Gyárfás Elemér itt is téved! Engem nem a kormány nevezett ki 1926. év március 26-án Târgu Mures polgármesterévé, hanem a belügyminisztérium csak megerôsített – confirmált a közigazgatás egységesítésérôl szóló törvény 31–33. §-aiban foglalt rendelkezések alapján 1926. március 23-án, arra való tekintettel, hogy én jelöltettem a városi tanács tagjai által a legtöbb szavazattal, elsô helyen Târgu Mures város polgármesteri tisztségére.
Kapcsolatosan említést teszek arról is, hogy a polgármesteri tisztségre való jelölésem vállalása elôtt kikértem a Magyar Párt vezetôségének Mures megyei és az itteni városi intézôbizottságának véleményét és határozatát, és csak ezek alapján járultam hozzá a jelöltetésemhez.
Gyárfás Elemér folytatólag ezeket írja: "Alig egy hónappal a liberális párttal való szövetségben lefolytatott közigazgatási választások után Brătianu Ionel lemondott, és Ferdinánd király március 30-án Averescu tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, kiírva egyben az általános választásokat." Majd így folytatja: Nagyobb nehézségek nélkül sikerült tehát meg nem történtté tenni Ugron István február 1-i levelét és elérni azt, hogy Gogáék továbbra is vállalják a paktumban tett ígéreteiket." Végül Gyárfás Elemér, akinek fáradozásai árán sikerült az új megállapodást nyélbe ütni, a következôket mondja: "A megállapodást egyhangúlag, minden ellenvetés nélkül ratifikálta az intézôbizottság, megejtve egyben a jelöléseket is a kartell szerint nekünk járó helyekre, melynél Bethlen György teljes figyelemmel volt arra, hogy Bernády György és Sándor József is megfelelôen jelöltessenek."
Mit akar mondani Gyárfás Elemér, hogy Bethlen György teljes figyelemmel volt arra, hogy Bernády György és Sándor József megfelelôen jelöltessenek? Mit jelent ez a feltűnô megkülönböztetés? Azért kellett-e különleges figyelemmel lenni a mi jelölésünkre, mert korábbi pártközi érintkezéseink miatt a stigmatizálásunk gondolata is felmerült?
Megértem, hogy velem szemben ilyesmirôl lehet szó, mert gróf Teleki Arcthur és társaival együtt tényleg dolgoztam a pártvezetôség megbízásából a liberálisokkal megkötött közigazgatási választási megegyezésen, amelyrôl még Gyárfás Elemér is az elôbb említettek szerint azt mondotta, hogy az aránylag elég elônyös feltételek között köttetett meg. De miért kellett Sándor Józsefet is bántani, melyre ô legfennebb azzal szolgált rá, hogy eredeti és közismert álláspontja mellett konzekventer kitartott, és miért nem volt ilyesmirôl Gyárfás Elemér barátommal szemben szó, aki ugyanakkor, amikor mi a pártvezetôség kiküldötteiként Tancred Constantinescuval tárgyaltunk, többedmagával Anghelescu miniszter úrral tárgyalt?
Szívesen, kész örömest letenném a tollat, abbahagynám az írást, mert tudom, máris visszaéltem a türelemmel és sok aktuálisabb dolog elôl veszem el a helyet s a még drágább idôt. De akarva, nem akarva, kénytelen vagyok egy rövidke idôre még türelmet kérni. Helyes és az igazságnak megfelelô megvilágításba kell helyeznem azokat az eseményeket, amelyekrôl Gyárfás Elemér jónak látta az Averescu-paktum kapcsán írása végén a következôket elmondani:
"Ferdinánd király betegsége rohamosan haladt a vég felé, ennek következtében Averescu miniszterelnöknek le kellett mondania, és helyébe az 1927. év június havában újólag Brătianu Ionel került, aminek folytán éles támadások indultak meg a mi sorainkban Averescu és Goga ellen. A velük való barátságos megegyezés lehetetlenné vált és az ezen gondolatból való kiábrándulás csak az egyik hátrányos következménye volt az új helyzetnek.
A másik erôteljes irányzat – a Bernády vezetése alatt álló reformcsoport – azt szuggerálta a magyar közvéleménynek, hogy nekünk a szászok mintájára minden egyes kormánnyal külön kell megegyeznünk, minthogy kedvezô feltételeket csak azok hozhatnak, akiket a kormányhoz és pártjukhoz bizalmas kötelékek fűznek, a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusokat."
Hogy megint honnan szedte ezeket Gyárfás Elemér barátom, el sem tudom képzelni! Azt azonban a leghatározottabban tudom és állítom mindenkivel szemben, akár esküvel is bizonyítom, hogy én és a velem szorosabb barátságban levôk sohasem szuggeráltuk, de meg sem kíséreltük azt szuggerálni a magyar közvéleménynek, hogy a szászok mintájára minden egyes kormánnyal meg kell egyeznünk. Soha senkinek sem mondottam azt, hogy kedvezô feltételeket csak olyanok hozhatnak, kiket a kormányhoz s pártjához bizalmas kötelékek fűznek. Hogy a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell bekövetkeznie, élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusokat.
Azt azonban elismerem, sôt tanúnak hívom fel gróf teleki Arcthurt, hogy én és sokan mások is több ízben sürgettük a király betegségének súlyosbodása folytán elôre látható kormányváltozás esetére a párt állásfoglalását és a II-ik Averescu-paktum liquidálását, anélkül azonban, hogy akár nekem, akár másnak közülünk bárkinek eszébe jutott volna az, "hogy a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen rendszer- és személyváltozásnak kell bekövetkeznie a Magyar Pártban is, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat".
Bevallom azt is, hogy már az 1926. év végén több ízben az iránt kerestem meg gróf Teleki Arcthurt, szíveskedjék oda hatni, hogy a bekövetkezendô kormányváltozás esetére szóló állásfoglalásunk napirendre tűzessék.
Az 1927. év január havának végén vagy februárjának elején gróf Teleki Arcthur, gróf Bethlen György és báró Jósika János elôtt magam hoztam szóba a kérdést, de az általános vélemény az volt, hogy aggodalmaskodásom idô elôtti.
Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a román törvényhozás magyar párti tagjainak az 1927. évi – úgy emlékszem – április 10-én Bucuresti-ben tartott ülése is, amely után pár hétre tényleg bekövetkezett a látszólag hatalma teljén álló Averescu-kormány meglepetésszerű bukása.
Folytatólag elmondja Gyárfás Elemér, hogy: "Bethlen Györgynek soha el nem évülô érdeme, hogy e törekvés végzetesen káros voltát világosan felismerte, s leküzdve az alaptermészetében rejlô szerénységet, erôs és határozott kézzel tartotta kezében a párt irányítását e válságos napokban. Helyzetét megkönnyítette, hogy az 1927. évi választások a törvényben elôírt legrövidebb idôre voltak kitűzve, s így mielôtt a párt állásfoglalása kérdésében hosszabb viták indulhattak volna, megkötötte a német párttal önálló kisebbségi jel mellett a választási megegyezést. A Bethlen György által így elôkészített választási taktikát a párt intézôbizottsága kénytelen volt ratifikálni, mert mindenkinek be kellett látnia, hogy – már csak az idô rövidsége miatt is – más orientáció praktikusan elô sem készíthetô."
Ismételten kijelentem, hogy arról, hogy a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, szó sem volt. Ezért fantazmagóriának kell minôsítenem azt az aggodalmat, amelynek hatása alatt a Magyar Párt kellô megfontolás nélkül egyezségre lépett a német párttal.
De egyenlôre tovább idézem a Gyárfás Elemér közleményében elô-
adottakat, amint az következik: "A liberális orientációjú párttagok
zúgolódtak, Bernády a pártból is kilépett, csoportjának egyes tagjai –
Bürger Albert, Orbán Balázs stb. – jelöltséget is vállaltak a liberális
listán a Magyar Párt ellen, melynek parlamenti csoportja részben a németeknek tett túlságos engedmények miatt is,
de fôként a liberálisok brutális eljárása következtében erôsen
meggyengülve került vissza a parlamentbe (1 szenátor, 8 képviselô), de a helyzet meg volt mentve."
Nem így történtek ezek a dolgok. Ne vegye rossz néven Gyárfás Ele-mér barátom, ha elmondom az alábbiak rendén ôszintén, becsületesen és minden célzatosság nélkül, hogy miként folytak le ezek az események:
1927. év pünkösdje után néhány nappal telefonon kérdést intéztem a pártközponthoz az iránt, hogy otthon van-e az elnök úr. Kérdésemre a pártközponttól azt a választ kaptam, hogy Bethlen György gróf elnök Bucuresti-ben van, másnap este indul haza. E hír vétele után még aznap este azzal az elhatározással keltem útra Bucuresti felé, hogy az ottani találkozásunk rendén felkérem az elnököt arra, hogy valamennyi nagyobb román párt vezetôjét szíveskedjék a küszöbön álló választások kapcsán felkeresni.
Másnap reggel, Bucuresti-ben való találkozásunkkor az elnök közölte, hogy éppen Maniunál volt, majd én is elôadtam jövetelem célját.
Délben közöltem az elnökkel, hogy Duca belügyminiszter délután 3 órára kéretett.
Megállapodás szerint a Ducával való találkozás után újból felkerestem Bethlen György grófot, és közöltem vele, hogy Duca a magyar párt elhatározása felôl érdeklôdött, amire én azt válaszoltam, hogy elhatározásról még nem lehet szó, most puhatolódzik a pártelnök, aki, úgy tudom, felkeresni szándékszik a miniszter urat is. Ezt követôleg közöltem, hogy a miniszter szívesen látja a pártelnököt, akivel a lehetô és megengedhetô legelônyösebb feltételek mellett hajlandó megegyezésre lépni.
Ezen beszélgetésünk közben jelentették, hogy Hans Otto Roth keresi a pártelnököt, mire én annak ellenére, hogy a pártelnök úr szíves volt marasztalni, elhagytam a párthelyiséget.
A Cluj-Kolozsváron megtartott elnöki tanács, majd intézôbizottsági ülés tárgya nem csekély meglepetésemre a német párttal kötött választási megegyezés volt. Ez ideig sejtelmen sem volt arról, hogy egy ilyen egyezség megkötésérôl szó lehet.
Én úgy az elnöki tanácsülésben, mint az intézôbizottság ülése rendén, amint az a vonatkozó ülések jegyzôkönyvébôl bizonyára ma is megállapítható, arról beszéltem, hogy a mindinkább nehezedô helyzetünkre való tekintettel azt vártam volna, hogy a pártvezetôség a küszöbön álló országos választások alkalmából beható tárgyalásokat folytat sorsunk jobbra fordulása érdekében az illetékes román pártok vezetôivel. Ehelyett azonban fájdalmas meglepetéssel azt vagyok kénytelen megállapítani, hogy szembekerültem egy választási megegyezéssel, amelyet a pártvezetôség várakozásunk ellenére a német párttal kötött meg, amelynek egyik szárnya nem átallja Satu Mare-Szatmár megyében a legádázabb harcot folytatni a mi nemzeti állományunk ellen. Erkölcsi lehetetlenségnek mondottam – állást foglalva a megegyezés ellen – azt, hogy mi egy ilyen megegyezés kapcsán magunk támasszunk nemzeti hovatartozásuk tekintetében kétségeket a Satu Mare-Szatmár megyei testvérek lelkében és még ennek tetejébe kérdésessé engedjük tenni azt is, hogy az aradi mandátum minket illet-e meg, vagy ôket?
Úgy az elnöki tanácsülésben, mint az intézôbizottsági ülésen, emlékezetem szerint, egyedül maradtam, és a német párttal kötött választási megegyezés az én szavazatom ellenében egyhangúlag elfogadtatott, ratifikáltatott.
Az intézôbizottság ezt követôleg megejtette a jelöléseket. Hálásan kell elismerjem, hogy ezen állásfoglalásom ellenére engem is képviselônek jelöltek, én azonban erkölcsi lehetetlenség elé kerülve, nem fogadtam el a jelölést.
Egyebet nem tehettem, másként nem cselekedhettem.
Nem vitatkozom afölött, hogy a saját szempontomból, de akár a köz szempontjából is helyesen jártam el. De érzem, tudom, hogy becsületesen, férfiasan cselekedtem és nem gáncsra, inszinuációkra, hanem inkább elismerésre szolgáltam rá!
Jámbor fejjel úgy képzeltem el a dolgot, hogy a választások idejét majd eltöltöm gyógykezelésem kapcsán Félix-fürdôben. Mikorra hazakerülök, lezajlik minden és ezt követôleg – anélkül, hogy képviselô lennék – végzem tisztességgel, hűséggel tovább a dolgaimat.
De másként történt sok minden!
A pártjelölések kapcsán szenátorrá jelöltetett Sebestyén Miklós, aki nem törôdve nehéz helyzetemmel, azzal a kérelemmel fordult hozzám, hogy vegyem kezembe az ô zászlaját és vigyem azt, mint az itteni tagozat elnöke, gyôzelemre. E megkeresés következtében tudatára jutottam, hogy nem olyan egyszerű a dolgom, mint ahogy elképzeltem. Nekem nem szabad a tagozati elnöki kötelességek elôl megszöknöm, de le kell vonnom a konzekvenciát, le kell mondanom a tagozati elnökségrôl, ha nem akarom az erkölcsi lehetetlenségnek jelzett német–magyar választási egyezséget szolgálni.
Láttam, hogy fenékig ki kell ürítenem a poharat, és lemondtam a tagozati elnökségrôl, nehogy megvádoltathassam azzal, hogy nem teljesítettem becsülettel a tagozati elnökséggel járó kötelességeket. Megnyugodtam abban, hogy maradok a párt elnöki tanácsának és intézôbizottságának tagja.
De nekem ez sem adatott meg!
A tôlem remélt és várt, de általam természetesen meg nem adott, meg nem adhatott segítség elmaradása nagy keserűséget váltott ki. Az érdekelt szenátorjelölt belém kötött, és ôt csodálatos módon épp azok támogatták a legbuzgóbban, akikért én éveken át tartottam a hátamat.
Az elég lármássá vált hírlapi polémiát, amelybe a legjobb szándékom ellenére bekényszerültem, nem én kezdettem. Nem mondom, hogy állandóan kesztyűs kézzel küzdöttem. Igen gyakran epébe mártott tollal írtam. Szörnyen bántott az, hogy épp azok keltek mintegy parancsszóra ellenem, akik iránt én mindig csak jósággal, szeretettel voltam. Fokozta az elkeseredésemet az, hogy ebbe az egész hajszába akaratom ellenére és minden célzatosság nélkül sodródtam, sodortattam bele.
A vita hevében írottakért a nyári választási harcokat követô ôszön felelôsségre vont a pártvezetôség, amire én távirati úton bejelentettem a pártból való kilépésemet, és ezzel semmivé lett az az elképzelésem is, hogy békében maradhatok a párt elnöki bizottságának és intézôbizottságának tagja.
Az elmondottakból a legtökéletesebb határozottsággal megállapítható, hogy nem akként peregtek le az 1927. évi liberális választások eseményei, amint azokat Gyárfás Elemér barátom a Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle folyó évi 2. és 3. számában megjelent és különnyomatként is kiadott közleményében leírni jónak látta. Senki se akart, amiként azt az utólag meg nem változtatható események kétséget nem tűrô módon bizonyítják, a kormánnyal a szászok módjára megegyezni, és senki sem propagálta azt, hogy reánk, magyarokra kedvezô feltételeket csak azok hozhatnak, kiket a kormányhoz és pártjához bizalmas kötelékek fűznek, és hogy ennek folytán a kormányváltozással egyidejűleg és annak következményeképpen a Magyar Pártban is rendszer- és személyváltozásnak kell következnie, az élre engedve ezúttal a liberális orientációjú politikusainkat.
Nem zúgolódtak a liberális orientációjú párttagok, Bernády sem lépett ki akkor a német párttal kötött választási egyezmény miatt a pártból, hanem meggyôzôdését követve, egyes-egyedül ellene szavazott annak a megegyezésnek, amelyrôl Gyárfás Elemér is azt mondja, hogy túlságos engedmények adattak abban a németek javára, akik már, amint azt ugyancsak Gyárfás Elemér állapítja meg, egy év múlva, az 1928. évi Maniu-féle választásoknál bennünket elhagyva, ismét a kormányhoz szegôdtek.
Ezek kapcsán némi melancholiával mondja még Gyárfás Elemér, hogy az 1927. évi választásokat követôleg erôsen meggyengülve került ugyan vissza a Magyar Párt a parlamentbe, de – ezzel szemben legalább – "a helyzet meg volt mentve".
Arról, hogy mitôl lett a helyzet, amelyet az elôbb elmondottakból megállapíhatólag semmiféle veszedelem sem fenyegetett, megmentve, bölcsen hallgat Gyárfás Elemér barátom. Én, az ô megállapításaival szemben, szomorúan azt látom, hogy a helyzet bizony nem lett 1927-ben megmentve, hanem épp azóta romlik az rohamosan mindinkább és pusztul nap nap után, mind e mai napig.
Gyárfás Elemér ezzel végzi iratát: "Mindezeket azért írtam meg, hogy az 1923. évi paktum tanulságai ne elriasztó, hanem okulást nyújtó s buzdító hatással legyenek a hasonló lelkülettel áthatott, de az 1923. évinél tökéletesebb és idôtállóbb formában kötendô megegyezésre."
Én nem vitatkozom, elhiszem Gyárfás Elemér barátomnak, hogy tényleg okulás és buzdítás okából írta közleményét, de mit keres annak majdnem minden oldalán, néha nem is csak egyszer, az én nevem és miért fűz közleménye rendén az én nevemhez olyan dolgokat, amelyekhez nekem semmi közöm, vagy ha van valamelyes közöm, akkor az szöges ellentétben áll azzal, amit Gyárfás Elemér ír?
Én, Gyárfás Elemér barátomhoz hasonlóan – ugyancsak okulás céljából – vetettem papírra ezeket a megjegyzéseket. Hadd okuljanak magyar testvéreim a tekintetben, hogy elérkezett már réges-régen az ideje annak, hogy a legbuzgóbb lelkiismeretességgel keressük, kutassuk fel mindazt, ami egyesíti a mi amúgy is szerény erôinket és kerüljük mindazt, ami elválaszt, szembeállít bennünket.
Ne egymást kisebbítsük, csépeljük, gyanúsítsuk, hanem használjuk fel erôinket komoly munkában a romániai magyar közösség érdekében, okosan és becsületesen.
Ha ekként cselekszünk, ekként járunk el, kölcsönösen megbecsüljük, de legalább nem bántjuk ok és alap nélkül egymást, megáld minket az Úr Isten is.
Igyekezzünk megtalálni önmagunkat, legyünk végre magyarok és emberek!
Az ún. csucsai paktumot e folyóirat hasábjain ismertetô tanulmányom nem nyújtott volna áttekinthetô képet, ha ennek kapcsán meg nem világítom kisebbségi közéletünk 1918–1927. évi korszakának ama fontosabb mozzanatait, melyek egyéni megítélésem szerint sorsunk alakulására döntô befolyást gyakoroltak. Ezek ismertetése kapcsán kötelességemnek ismertem méltatni azoknak a vezetô férfiaknak a működését is, kik – ugyancsak egyéni megítélésem szerint – ebben az idôszakban kiemelkedô szerepet töltöttek be.
Minthogy alig egy évtized választ el ettôl a korszaktól, kötelességemnek éreztem, hogy név szerint csak azokkal foglalkozzam, akiknek közéleti működését az itteni magyarság magasabb érdekeivel megegyezônek s azzal – legalább szubjektíve – összhangban állónak látom. Nemcsak messze távol állott tôlem bármelyik név szerint méltatott politikusunk kisebbítése vagy gyanúsítása, hanem éppen ellenkezôleg, szerepük és munkásságuk történelmi jelentôségének kidomborítására törekedtem. Csak a magam egyéni gyarlóságának s írásom fogyatékosságának tulajdonítom, ha valamelyik név szerint említett politikusunk nem érezte ki soraimból a megbecsülést és nagyraértékelést, s ôszintén sajnálom, ha intencióim ellenére pláne ellenkezô érzéseket és szándékokat tudott azokból bárki is kiolvasni.
Én abban láttam – az akkori köztudatnak is megfelelôen – Bernády György 1921–1927. évi működésének nagy történelmi jelentôségét, hogy ô tudomásom szerint bírta bizalmát a néhai Brătianu Ionelnek, aki vele és általa keresett kapcsolatot az erdélyi magyarsághoz s így akarta volna megoldani a mi problémáinkat s talán a két ország viszonyát is. Ez a szerep és beállítás emelte ki akkor és emeli ki ma is Bernády Györgyöt kortársai sorából, éspedig annál inkább, minél öntudatosabban igyekezett ô maga betölteni az ekként neki jutott s a köztudat szerint általa is készséggel vállalt ama szerepet, hogy Brătianu Ionelnek 1921–1927-ben majdnem korlátlan hatalmát minél elônyösebben használja ki nemzetünk javára. Sokszor megállapítottuk egymás között, hogy ha Ferdinánd király és Brătianu Ionel férfikoruk teljében váratlanul el nem távoznak az élôk közül, s ha a Brătianu-hatalom továbbra is élô valóság marad, az események elôbb-utóbb Bernády György taktikáját és liberális orientációját igazolták volna, különösen miután 1927-ben járhatatlanná vált az általunk a csucsai paktummal választott út is.
Bernády György kétségtelenül a legilletékesebb szóval mondhatja meg nekünk, hogy bírta-e ô valóban 1921–1927-ben a Brătianu Ionel bizalmát és nagyrabecsülését, s hogy Brătianunak voltak-e vele és általa tervei az erdélyi magyarságot illetôen.
Bernády György barátom "Megjegyzései"-ben erre tagadó választ ad, amit kötelességszerűen tudomásul kell vennünk, s ezzel természetesen önként elesnének azok a következtetéseim is, melyeket tanulmányomban Bernády György barátom 1921–1927. évi működéséhez fűztem, s amelyek miatt akkori szerepét történelmi jelentôségűnek ítéltem.
Mailáth püspök történelmi szerepének méltatásánál is kiemeltem azonban, hogy ô maga sem volt teljesen tudatában annak a nagy tekintélynek és befolyásnak, melyet boldogult Ferdinánd király udvarában élvezett. Úgy érzem, hogy ilyenforma a helyzet a Bernády György és néhai Brătianu Ionel viszonyát illetôen is, melyet csupán Bernády György barátom szerénysége tüntet fel jelentéktelenebbnek, mint aminô valójában volt. Ezért köszönettel tudomásul veszem ugyan Bernády György barátom ténybeli helyreigazításait s ezeknek megfelelôen koncedálom, hogy Brătianu Ionel bizalmát talán nem bírta oly mértékben, amint ezt velem együtt a köztudat mindenkor feltételezte, de ennek dacára kétségtelen, hogy a liberális párt vezetôi legalábbis várakozásokat fűztek az ô személyéhez és súlyt tulajdonítottak szavának, olyannyira, hogy meggyôzôdésem szerint abban az esetben, ha a váratlan kettôs haláleset egészen új irányba nem fordítja a belpolitikát, Bernády György talán mégis betöltötte volna azt a jelentôs szerepet, melyet most szerénységében magától elhárítani igyekszik.
Engedje meg nekem Bernády György igen tisztelt barátom, hogy legalább ez a hitünk és feltevésünk megmaradhasson. Mert ha ez is illúziónak bizonyulna, ez azt jelentené, hogy a Románia kormányát 1918 óta – kisebb-nagyobb megszakításokkal – kezében tartó liberális pártnak nemcsak most nincsen, de a nagy Brătianu Ionel életében sem volt semmiféle koncepciója arról, hogy mi történjék a békeszerzôdések által a román uralom alá jutott magyarsággal.
Buzias-Borzás, 1937. június 16-án.
—————————————
* Gyárfás Elemér és Bernády György vitája a csucsai paktumról. Magyar Kisebbség 1937. A válogatás Bárdi Nándor munkája.
** Megjelent: Magyar Kisebbség 1937. 41–71, 77–99.
***Megjelent: Magyar Kisebbség 1937. 362–364.
(c) Jakabffy Elemér Alapítvány,
Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum
| Médiaajánlat
| Adatvédelmi
záradék