Bencsik Péter

A kisebb határszéli forgalom Magyarország
és a szomszédos államok közt
1898–1941

A mai szóhasználattal "kishatárforgalomnak" nevezett jelenség évszázados múltra tekint vissza. Ma új jelentôséget kaphat ez a közlekedési forma. Magyarország remélhetô csatlakozása az Európai Unióhoz felvetette annak a lehetôségnek a rémét is, hogy – a schengeni egyezmény révén – az anyaországi és a szomszéd államokban élô magyarság közé egyfajta áthatolhatatlan fal kerül. Gyakran hallani pl. ennek kapcsán a vízumkényszer bevezetésérôl is, amelyet természetesen legjobb lenne elkerülni. Véleményem szerint azonban a vízumkényszer rossz ugyan, de korántsem jelent áthághatatlan akadályt. Pusztán arra van szükség, hogy egy olyan új fajta kishatárforgalom alakuljon ki, amely minden eddiginél nagyobb mélységû területre terjed ki; ez akár felölelheti a Kárpát-medence egész területét.

Talán nem érdektelen bemutatni azt a példát, amely e jelenséget századunk elsô felében érzékelteti. Tanulmányomban arra vállalkoztam, hogy egy, talán a schengeninél is jóval szigorúbb nemzetközi légkörben, a két világháború közti korszakban hogyan mûködött a kishatárforgalom. Ellenpontként azonban az elsô világháború elôtti helyzet rövid felvázolásával szeretném kezdeni, bemutatva, hogy mit tarthatunk alapállapotnak, mondhatni: normális helyzetnek.

Az elsô világháború elôtt egész Európa, sôt az egész világ lényegében szabadon átjárható terület volt. Útlevelekre általában nem volt szükség az utazásokhoz. Néhány keleti ország, így Oroszország és az Oszmán Birodalom láttamozást, azaz vízumot követelt, így ezen országokba szükséges volt az útlevél is. Magyarország ezenkívül két ország felé rendelt el útlevélkényszert, mégpedig Románia és Szerbia irányába. Mivel e két államon kívül Magyarország akkor csak a Monarchia többi területével volt szomszédos, kishatárforgalom – vagy ahogy akkoriban mondták, határszéli forgalom – is csak e két ország felé jöhetett szóba.

Ennek elsô átfogó jellegû szabályozása 1898-ban történt meg, "az útlevél-, illetve a határszéli szolgálat szabályozása tárgyában" kiadott rendelettel.¹ A határ átlépésekor minden magyar és külföldi állampolgárnak rendelkeznie kellett útlevéllel vagy más úti igazolvánnyal. Többszöri utazásra is felhasználhatóak voltak az útlevelek, továbbá a 15–30 napra szóló átkelési igazolványok, míg csak egyszeri utazásra jogosított fel a szelvényes külföldi úti igazolvány. Ez utóbbiakról kilépéskor le kellett választani a szelvényt, az elôbbieket pedig le kellett pecsételni. Magyar állampolgárok beléphettek az országba úti igazolványok nélkül is, ha magyar állampolgárságukat "valószínûvé tették". Ezekrôl az esetekrôl külön jegyzéket kellett vezetni. A rendelet másik célja ugyanis az addig is folyó statisztikai adatgyûjtés pontosabbá tétele volt.

Mint az elôbbi rendelet is mutatja, a határátkelésre nem csak az útlevelek voltak alkalmasak. Az egyszeri átlépésre jogosító határátlépési igazolványok kérdését sokszor külön rendeletek szabályozták. Ezeket természetesen csak a határszéli lakosság (a határtól 40 km-re terjedô határkerület lakói) vehette igénybe,² és csak Románia és Szerbia felé, hiszen az ország többi határán nem voltak határátkelôk, mert máshol csak Ausztria területére lehetett belépni – útlevél nélkül is. Az egyszeri határátlépésre jogosító igazolványok 5 napra voltak érvényesek. A legszegényebb napszámosok részére ezen igazolványt bélyeg- (azaz: illeték-) mentesen állították ki. Az öt napnál késôbb visszatérô utasokat utólagos fizetésre kötelezték.³

Az egyszer használható igazolványokat visszatéréskor a határon bevonták és a kilépéskor róla leválasztott szelvénnyel együtt a statisztikai hivatalba küldték.⁴ Ezeket az igazolványokat nem lehetett meghosszabbítani, de a konzulátusok gyakran szabálytalanul mégis ezt tették. 1899-ben újból megtiltják ezek meghosszabbítását.⁵ Egy határátlépési igazolvánnyal (illetve útlevéllel) többen is utazhattak. 1899-tôl kezdve már nem elegendô a "családtag" megnevezés a tulajdonost kísérô utasok esetében, hanem pontosan fel kell tüntetni a nevét, korát és családfôhöz való viszonyát.⁶ Ennek a kornak az okmányai kézzel kitöltött nyomtatványok voltak, amelyek nem tartalmaztak fényképeket sem.

A határszéli forgalomban az ezt követô másfél évtized nem is hozott változásokat. Megemlítendô azonban az útlevélkényszer eltörlése Szerbia felé (1910. szept. 29-i határozattal).⁷ Tehát mindössze Románia felé állt fenn útlevélkényszer, még ha csak két évig is: 1912. nov. 25-én "rendészeti okokból" újra elrendelték az útlevél-kötelezettséget Szerbia felé is.⁸ Mindez természetesen azt is jelenti, hogy e két évben határszéli igazolványokra sem volt szükség Szerbia felé.

A határforgalom döntô részét a dualizmus alatt a helyi forgalom jelentette. Ezenkívül a kivándorlók nagy tömege alkotta a határt átlépôk másik nagy csoportját. Jellemzô, hogy a mai értelemben üdülés, turizmus fogalma alatt jelölt külföldi utazásokat akkoriban "luxusutazások"-nak hívták, és azt valóban csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. A határszéli helyi forgalom alapvetôen századunk egész elsô felében gazdasági jellegû volt: a határ túloldalán fekvô birtokok megmûvelése (akár tulajdonosként, akár bérlôként vagy napszámosként), illetve piacra járás a szomszédos országba stb.

Az elsô világháború alatt a korábbi szabad utazási viszonyok radikálisan módosultak. Bevezették az útlevél-, sôt a vízumkényszert is, kötelezôen fényképpel látták el az úti okmányokat. A kisebb határszéli forgalom a háború alatt teljesen megszûnt, hiszen Szerbiával kezdettôl fogva, Romániával pedig 1916 augusztusától kezdve hadiállapot volt. A magyar kormány a háború alatt bevezetett valamennyi intézkedést ideiglenesnek vélte. Nemcsak a vízum-, de az útlevélkényszer eltörlésében is naivan reménykedtek. Az új nemzetközi rendszerben azonban az új "nemzeti" államok féltékenyen ôrizték önállóságukat, méghozzá minden területen, így a nemzetközi személyforgalom tekintetében is. A kivándorlás (részben más, szintén külsô okok miatt is) gyakorlatilag megszûnt. A luxusutazások még azok számára is szinte elérhetetlenek voltak, akik korábban megengedhették maguknak. Gazdasági káosz és életszínvonal-zuhanás jellemezte egész Európát. E nehézségeket csak fokozták a kialakuló új határok, amelyek természetes gazdasági egységeket szakítottak ketté. Sokszor településeket, földbirtokokat, sôt egyes házakat is kettészeltek az új határvonalak. E határszélre került területek alapvetô létérdeke volt, hogy ne szakadjon meg kapcsolatuk a korábbi szomszédos területekkel. Ezek a tényezôk okozták, hogy éppúgy, mint a háború elôtt, a két világháború között is a határszéli forgalom jelentette a határátlépések döntô hányadát.

A háború után rendezetlen volt a kisebb határszéli forgalom ügye, a harcok lezárulta óta ez ugyanis csak helyi szokásjog alapján mûködött. Az új határok átlépésére tehát megyénként eltérô szabályok születtek, melyek gyakran egymással ellentétesek voltak. 1922-tôl törekedett a kormány arra, hogy ezeket egységesítse, ezért egy rendeletben⁹ elôírta, hogy a helyi hatóságok számoljanak be a határszéli forgalomban alkalmazott gyakorlatról. Ígéret született arra, hogy a határszéli úti igazolványokról tárgyalás indul meg a közeljövôben. Ausztria felé azonban már 1920-ban rendelet szabályozta a határszéli forgalmat, amely ekkor 40 km-es határsávra vonatkozott és 15–60 napig érvényes úti okmányokkal látta el a politikailag megbízható és hadkötelezettségét teljesítô személyeket.¹⁰

A kormány, ígéretéhez híven, tárgyalásokat kezdett a szomszédos országokkal a határszéli forgalom rendezésérôl. Ez egyelôre – Ausztria kivételével – eredménytelen volt, ennek ellenére 1923 után megindulhatott a határtól 10–15 km-es távon belül lakók határszéli úti igazolvánnyal való közlekedése.¹¹ A rendelet tehát a csehszlovák, a román és a jugoszláv határszakaszokra szólt, és lényegében ideiglenes rendelkezés volt addig, amíg az egyes szomszédos államokkal külön nemzetközi egyezményt nem kötnek a határszéli forgalomról.¹² Amint ezeket megkötötték, szinte minden ország felé kissé eltérô nevû és funkciójú határátlépési okmányok kerültek forgalomba. Még nagyobb volt a különbség azonban a gazdasági és vámkönnyítésekben és fôleg az egyezmények betartásában.

Az 5300/1923 M. E. rendelet szerint a határszéli úti igazolványt azok kaphatták meg, akik ellen bûnügyi, államrendészeti vagy más kifogás nem merült fel. Érvényességi ideje egyes foglalkozásokat ûzôknek egy év, másoknak két hónap volt, magáncélból adott igazolványok viszont csak három napra voltak kiállítva; valamennyi magyarul és a szomszédos állam nyelvén is. A háromnapos igazolványt kivéve mindegyik fényképes volt. Tizenkét évnél fiatalabb gyermekeknek nem volt szüksége külön úti okmányra. A vámôri szervek a kiállított igazolványokat az idegen állam hatóságaihoz továbbították láttamozás céljából. Ennek megtörténte után a vámôr-szakaszparancsnok szintén láttamozta az okmányt. A láttamozásért és a határ átlépéséért külön díjakat nem kérhettek a hatóságok; csak az igazolvány kiállítása került pénzbe (még bélyegilleték sem kellett). Indokolt esetben azonban az igazolvány lejárati ideje elôtt is bevonható volt (megváltozott szabályok, bûncselekmény elkövetése stb. miatt).

A határ átlépése csak kijelölt pontokon történhetett, bár a földbirtokosok, bérlôk és ezek alkalmazottai és családjuk kivételt képeztek. A határszéli lakosság igen jelentôs kedvezményeket kapott a vámszabályok alól. A saját szükségletre használt termékeket teljes vámmentességgel szállíthatták át a határon. Különösen jelentôs volt a könnyítés azok számára, akiknek birtokait a határ kettévágta: ôk terményeiket, gazdasági eszközeiket és állataikat vámmentesen és bármely ponton átvihették az országhatáron. Ehhez egy ingyenes községi bizonyítványt kellett kérniük, amely az ingatlan és a termelés részletes adatait is tartalmazta. Engedélyezés céljából elôzetesen a vámhivatalnak is be kellett a bizonyítványt mutatni, s a határon ténylegesen átvitt termékekrôl statisztikai kimutatás is készült. Állatokat csak marhalevéllel és állatorvosi igazolással lehetett átvinni a határon. A határ menti hatóságoknak feladata volt ügyelni arra, hogy ezeket a könnyítéseket senki ne használhassa ki csempészetre és a vámszabályok kikerülésére. Az eddig idézett kormányrendelet alapelvei nagyjából az egész két háború közötti korszakra érvényesek voltak. A 10–15 km-es határkerület is mindvégig érvényes maradt, bár késôbb az egyes szerzôdések már inkább felsorolták a határkerületbe esô községeket, mintsem egy fix km távot írtak volna elô.¹³ Ezt az magyarázza meg, hogy már az 1923-as rendelet is úgy intézkedett, hogy a 10 km helyi adottságok figyelembevételével 15 km-re bôvíthetô.

Hasonló, átfogó rendeleteket késôbb is kiadtak, elsôsorban a határszéli úti okmányok egyöntetû kezelése és kiadása tárgyában. 1930-ban a pénzügyminiszter adott ki ilyen rendeletet.¹⁴ Míg a fenti, 1923-as rendelet Ausztriára, az 1930-as viszont Jugoszláviára nem vonatkozott. A kiállító hatóságok továbbra is az elsôfokú rendôr- és közigazgatási hatóságok, illetve (csak az alkalmi útilapokra vonatkozóan) bizonyos vámôrparancsnokságok voltak. A rendelet többi része összefoglalja a határszéli úti okmányokra vonatkozó általános szabályokat (kiállítás ideje, érvényességi idô, az igazolványok tartalma stb.) Ezeket az egyes országoknál külön ismertetem. 1940-ben a honvédelmi miniszter rendelete¹⁵ foglalta össze az általános tudnivalókat. A kiállító szervek esetében történt változás, a vámôrség átalakulása miatt a határvadász ôrsparancsnokságok vették át szerepüket. A többi rendelkezés a tíz évvel korábbihoz hasonló.

Ausztria felé már kezdetben is külön rendelet szabályozta a határszéli forgalmat.¹⁶ A feltételek hasonlóak voltak az eddig általánosságban felvázolt képhez. 1926-tól a fôbb különbségek a következôk voltak: az egy alkalomra és maximum három napra szóló igazolványokat határátlépési alkalmi útilapnak nevezték, a hosszabb idejûeket pedig itt is határszéli úti igazolványnak. Fénykép helyett más fényképes igazolvány száma is feltüntethetô volt az úti igazolványban, ekkor mindkét irat együttes felmutatásával lehetett a határt átlépni. Ausztria felé a 15 évnél fiatalabb gyermekek utazhattak együtt szüleikkel. Egy alkalommal csak 8 napig lehetett tartózkodni Ausztria területén. Alkalmi útilapot nemcsak a határszéli (15 km-es sávon belüli) lakos nyerhetett, hanem turisták is, ha volt szabályos útlevelük (erre a többi szomszéd állam esetében soha nem volt lehetôség). A másik állam területén átmenô vonatok igénybevételéhez semmilyen úti okmányra nem volt szükség, ha a vonatot az utas nem hagyta el a szomszédos ország területén. A határ menti lakosok használhatták az olyan, számukra jelentôs utakat is, amelyek a határ túloldalán haladnak.¹⁷ A többi rendelkezés megegyezik a másik három szomszéd államra vonatkozó intézkedésekkel. Ausztria egyébként a munkavégzés céljából kért útleveleket nem láttamozta az ottani munkanélküliség miatt.¹⁸ Sikertelennek bizonyultak azok is, akik magáncélt írtak az útlevéllapra, mert munkát ôk sem kaptak – e tényt a hatóságoknak közölni kellett az útlevéligénylôkkel. Az újból megélénkülô forgalomra utal több új átkelôhely megnyitása is, elsôsorban épp a határszéli forgalomról szóló államközi egyezmények hatására.¹⁹

Az osztrák–magyar határszakaszon igen élénk csempészet folyt, ami ellen az osztrák pénzügyôrök erôteljesen felléptek. Ennek során számos halálos sebesülés történt. Néhány panaszos azt is jelentette, hogy gyakran a nem csempészeket is elfogják, majd napokig vallatják ôket. Ennek ellenére Ausztria volt az egyetlen ország, amellyel szemben a magyarok által okozott határincidensek száma felülmúlta a szomszédos ország lakosai, illetve hatóságai által okozottakat.²⁰

Jugoszláviával egyezmények egész sorát kötötte meg a kormány. Kezdetben az sz.h.sz. állam csak a kettôsbirtokosok átlépését kívánta megkönnyíteni, sôt közülük is csak azokét, akik maguk mûvelik a földet.²¹ A magyarok által kidolgozott elsô tervezetet az sz.h.sz. kormány nem fogadta el. Az 1922-es tervezetben a határkerület 20 km széles sávként szerepelt, négyféle igazolvány szerepelt benne.²² Az elsô konkrét eredményt az 1925. jan. 30-án Budapesten kötött szerzôdés jelentette.²³ Ebben a határkerület mélységét 10 km-ben szabták meg. A 6 hónapra érvényes határigazolványok mellett 2 napos határátkelési igazolványokat is bevezetett az egyezmény. Fontos kikötés volt, hogy a határt csak napkeltétôl napnyugtáig lehetett átlépni. (Ez román és jugoszláv viszonylatban teljesen általános szabállyá vált.) Ugyancsak nagy jelentôségûvé vált a szerzôdés 15. cikkelye: "a Magas Szerzôdô Felek fenntartják maguknak a jogot, hogy kivételes esetekben és személyi vagy közbiztonsági okból ideiglenesen felfüggesszék a határforgalmat akár teljesen, akár a határzóna egy részében". Ezt a fegyvert Jugoszlávia a harmincas években igen gyakran alkalmazta is.

Az 1926. júl. 24-én Belgrádban kötött kereskedelmi szerzôdés²⁴ A) melléklete és az abban elôírt különtárgyalások eredményeként 1929. okt. 1-én Belgrádban kötött határforgalmi egyezmény (jegyzôkönyv) jóval részletesebb szabályozást eredményezett a korábbiakhoz képest.²⁵ Ebben a határkerület mélységét nem km-távolsággal, hanem felsorolással állapították meg.²⁶ Ismét új típusú határátlépési igazolványokat vezettek be, ezúttal háromfélét. Különleges határszéli úti igazolványt (= birtokos úti igazolványt) kaptak a kettôsbirtokosok, bérlôik, munkásaik, illetve ezek családtagjai; határszéli úti igazolványt a foglalkozásuk miatt a határt gyakran átlépô személyek (pl. orvosok); alkalmi útilapot a határkerület egyéb lakója kaphatott sürgôs esetekben. A határátlépésre kijelölt utakat három csoportra osztották. Szabályos útlevéllel csak az I. oszt. úton lehetett átlépni. Az I. és II. oszt. utat valamennyi határszéli úti okmánnyal, a III. oszt. utat csak birtokos igazolvánnyal lehetett igénybe venni. A mezsgyebirtokosok birtokuk területén bárhol átléphették a határt, de csak akkor, ha nem volt a birtokon átvezetô kijelölt út. Az igazolványokat a rendôr-, illetve az alsó fokú közigazgatási hatóságok adták ki. A birtokos igazolványt febr. 15-ig kellett kiállítani, a határszéli úti igazolványt dec. 15-ig. Kiadásuk a másik ország hatóságainak láttamozása után 15 nappal késôbb kezdôdött. Az alkalmi útilapot egész évben lehetett kérni és kiadni, láttamozni nem kellett. A láttamozások ingyenesek voltak. Az igazolványokat csak a kiállító hatóság vonhatta be, a másik állam szervei nem.

1934. júl. 21-én e szerzôdéshez pótjegyzôkönyvet csatoltak, amelyet szintén Belgrádban írtak alá.²⁷ Ebben elôírták, hogy a birtokosi minôséget igazoló ún. községi igazolványokat okt. 1. és nov. 30. közt kell kérni és azokat dec. 31-ig kell kiadni, még abban az esetben is, ha a kérelmezônek adótartozása van. A külföldi adókat két részletben, aug. 15-ig, illetve nov. 1-ig kellett befizetni. Elmaradása esetén a birtok terményeit az állam lefoglalhatta. Újra megerôsítették a szabályos igazolványok bevonásának tilalmát és a napkelte és napnyugta közti átkelés szabadságát bármely napon (ünnepeken is). Megerôsítették az 1929-ben megalapított határközi értekezletek intézményét is: negyedévente rendszeresen megvitatták a határkerületben adódó valamennyi panaszt.

Ilyen panaszokra egyébként egyre gyakrabban volt ok, hiszen a jugoszláv fél mindent elkövetett annak érdekében, hogy akadályozza a kisebb határszéli forgalmat. Ez ugyanis elsôsorban Magyarországnak volt érdeke. Egyrészt jóval több magyar kettôsbirtokos volt, mint jugoszláv, másrészt Magyarország politikai okból sem volt hajlandó lemondani a trianoni határokon túlra irányuló élénk gazdasági kapcsolatokról. Jugoszlávia viszont, csakúgy, mint a többi utódállam, ugyancsak politikai okból a kettôsbirtokos-rendszer felszámolására törekedett.²⁸ (E törekvés Jugoszlávia esetében volt azonban a legerôsebb.) Ennek elérése érdekében déli szomszédunk még a sorozatos szerzôdésszegéstôl sem riadt vissza.

Leggyakrabb módszerük az volt, hogy megtagadták a határszéli igazolványok láttamozását, pl. olyan birtokosok számára, akik nem maguk mûvelték földjeiket; máskor az adófizetés elmaradására hivatkozva. Ezt igyekeztek "megkönnyíteni" oly módon, hogy önkényes és rendszertelen adókat vetettek ki. Máskor "csak" késve (febr. helyett jún.-ban) láttamozták a birtokos igazolványokat, ami természetesen arra az évre lehetetlenné tett majdnem minden munkát. Szabályos és láttamozott igazolványokkal rendelkezôket sem engedtek belépni, sôt egyes igazolványokat el is koboztak. Néha arra hivatkoztak, hogy ünnepnap vagy vasárnap miatt nem engedtek át valakit, máskor pedig arra, hogy egy adott birtokon túl sok munkást alkalmaznak. A granicsárok²⁹ gyakran nem engedték a birtokosokat a legközelebbi úton átkelni, hanem nagy kerülôkre kényszerítették ôket. Esetenként ennek érdekében a magyar állampolgárok okmányaiba is belejavítottak, hogy az eredetileg abban szereplô útvonalakat átírják a távolabbiakra. Ezen eljárások teljesen szabályellenesek voltak, és mégis tömegesen fordultak elô.³⁰

Emellett félig szabályos módszereket is alkalmaztak a jugoszlávok, pl. határzárakat vezettek be, ami elvileg szabályos volt ugyan, de túl gyakran és megfelelô indok nélkül már kevésbé volt elfogadható. A másik ilyen jelenség az 1926-os szerzôdés eltérô értelmezésén alapult. Ennek A) melléklete 5. cikke e. § 2. bekezdésében az szerepelt, hogy a nem mezsgyebirtokosok számára "ezek a kedvezmények" csak 1928. dec. 31-ig, késôbbi megegyezés³¹ alapján pedig 1932. máj. 18-ig érvényesek. A magyar álláspont szerint ez csak az e. §-ra vonatkozott, a jugoszlávok szerint viszont az egész 5. cikkre. Magyar erôfeszítések ellenére további határidô-módosítást sem sikerült elérni. Így nemcsak az említett személyek vám- és illetékmentességi kedvezménye szûnt meg, hanem az addigi 85 helyett csak 9 útvonalon engedték átlépni a kettôsbirtokosokat.³²

A jugoszláv akciók kezdetben sikerrel jártak, és több helyen megindult a kettôsbirtokok cseréje, illetve eladása.³³ Ezt követôen a magyar kormány a Népszövetség elé vitte az ügyet, és az ún. "genfi requête"³⁴ magyar diplomáciai sikerrel ért véget. A jugoszláv kormány lemondott a kettôsbirtokok likvidációjáról, elismerve, hogy ez csak a két kormány közös jóváhagyásával lehetséges.³⁵ Minden bizonnyal e siker eredményezte az 1934-es pótjegyzôkönyvet is, amellyel egy napon írták alá a "Megállapodás a határincidensek kivizsgálása és likvidálása tárgyában" nevû szerzôdést is.³⁶ A diplomáciai gyôzelem értékét csökkentette, hogy Jugoszlávia a késôbbiek folyamán is akadályozta a határszéli forgalmat.³⁷

Romániával a magyar–román kereskedelmi megállapodás keretén belül 1924-ben sikerült elôször a határszéli forgalomról ismét megegyezni,³⁸ ez az egyezmény lépett életbe 1927-ben. A tíz km-es határkerület szükség szerint tovább bôvíthetô volt a helyi viszonyok szerint. Határszéli úti igazolványt itt is – éppúgy, mint minden más szomszédos ország felé – csak a határkerület állandó lakosai kaphattak. Kétféle igazolvány létezett, három hónapos és háromnapos érvényességgel. Elôbbit a gazdák, bérlôk, családtagjaik és személyzetük, továbbá orvosok, szülésznôk és lelkészek kaphatták meg. Az okmányokat láttamoztatni kellett, ami azonban díjtalan volt. Nem szedhettek a felek illetékeket a határátlépésért sem, viszont csak bizonyos útvonalakon volt szabad átjárni a szomszédos ország határkerületébe. Ezeket az útvonalakat az úti okmányban is felsorolták. A családi igazolványok a gyerekek 12 éves kora alatt voltak érvényesek.

A harmincas évek második felében Románia az akkor már nemcsak három, hanem 3, 5 vagy 8 napra szóló igazolványok (alkalmi útilapok) használatát saját állampolgárai számára megtiltotta.³⁹ Elôfordult, hogy magyar állampolgárokat sem engedtek át emiatt a határon, még a birtokosokat sem. Hamarosan illetéket kezdtek szedni a határátlépésért, majd az úti igazolványok láttamozásának megtagadása is belekerült a fegyvertárba. A magyar hatóságok ettôl kezdve folyamatosan tiltakoztak az egyoldalú és szerzôdésszegô román lépések ellen.⁴⁰ A második bécsi döntés után a magyar–román határ rendkívül hosszúvá vált, újra birtokokat vágott ketté, tehát sürgôsen rendezni kellett volna az egyébként is megromlott körülményeket. A román magatartás azonban szinte minden kísérletet meghiúsított. A magyar kormány kénytelen volt hozzájárulni, hogy ismét helyi szinten szülessenek egyezmények a határszéli forgalomról.⁴¹ Ezekben a román fél többnyire elérte, hogy a határkerületet maximum 5 km-re szûkítették és a városok ebbe sem tartoztak bele. Az alkalmi útilapokat nem engedélyezték, a birtokos igazolványt és a családtagok, bérlôk számára adott határszéli igazolványt is 3 havonta érvényesíttetni kellett.⁴²

Kormányszinten csak ún. Gentlemen's Agreement létezett Magyarország és Románia közt, amely évente megújított keretegyezményt jelentett a helyi szerzôdések tiszteletben tartásáról. 1944-re is csak ezt sikerült megkötni, átfogó megállapodás tehát nem jött létre. Helyenként sikerült elérni, hogy a városok beletartozzanak a határkerületbe, illetve hogy a bérlôk is birtokos igazolványt kapjanak. Mindvégig fennmaradt viszont, hogy a határtól 500 m távolságon belül csak alacsony növényeket lehetett ültetni, illetve a határt csak március 15-e és november 30-a közt és csak a nappali világosság idején lehetett átlépni.⁴³

Mind a trianoni, mind a második bécsi döntés szerinti román határon igen sok volt a fegyveres incidens, a hivatalos és magánszemélyek által elkövetett határsértés is.⁴⁴ Ezek kivizsgálásáról és a határincidensek felszámolásáról azonban sikerült a két kormánynak megegyeznie, az 1934. évi jugoszláv–magyar hasonló egyezmény mintájára.

Csehszlovákiával – Jugoszláviához hasonlóan – kereskedelmi egyezmény keretében sikerült megegyezni a kisebb határszéli forgalomról. Az egyezményt ez alkalommal is törvénybe iktatták.⁴⁵ A határkerület ezúttal is 10 km, mely max. 15 km-re bôvíthetô volt. Három igazolványtípust vezettek be, de közülük kettônek ugyanaz volt a neve (határszéli úti igazolvány); a harmadik típus az alkalmi útilap volt. A határszéli úti igazolványok egyike birtokosok és bérlôk, másika ezen személyek családtagjai és segéderôi, illetve orvosok, állatorvosok és szülésznôk, valamint olyan alkalmazottak részére volt kiállítható, akik hivatásuknál fogva gyakran lépték át a határt. Az útilap mentes volt a láttamozás alól, fényképpel sem kellett ellátni és egyszeri alkalomra szólt (5 napos érvénnyel). A többi okmány 12 hónapra szólt és többszöri átlépésre jogosította tulajdonosát. A mezsgyebirtokosok külön kedvezménye a határ birtokukon belüli minden úton való átlépésére Csehszlovákia felé is megvolt, sôt, itt a határ két oldalán közvetlen közelben fekvô, de egymással nem érintkezô birtokrészekre is vonatkozott. Az egyezmény részletesen szabályozza a gazdasági forgalom számára tett könnyítéseket is (vám- és illetékmentesség esetei).

Csehszlovákia felé a kisebb határszéli forgalomban jóval ritkábban jelentkeztek a Romániával és Jugoszláviával kapcsolatos gyakorlati nehézségek, mert egyik fél sem támasztott nehézségeket a szabályos forgalommal szemben.⁴⁶ Annál több volt viszont a határincidens a két állam közt. Igen élénk volt ugyanis a csempészet a csehszlovák határvonalon át is (csakúgy, mint összes többi szomszédunk felé), amelyek igen gyakran végzôdtek halálos sebesülésekkel. A csehszlovák pénzügyôrök gyakran csak fegyverrel tudták megállítani a csempészeket; a korabeli magyar álláspont szerint ezek túlkapások voltak. Elvétve elôfordult magyar szervek részérôl is a halált okozó fegyverhasználat, és különösen gyakoriak voltak a hivatalos személyek által elkövetett határsértések (mindkét részrôl), valamint fôleg a magyarok által elkövetett "tüntetések" a másik állam ellen.⁴⁷

1937. nov. 17-én kötött újabb államközi egyezménnyel 1938. ápr. 1-én lépett életbe az újabb magyar–csehszlovák határforgalmi egyezmény.⁴⁸ A határkerület mélysége nem változott. Három okmánytípust különítettek el; az A típust földbirtokosok és -bérlôk; a B típust családtagjaik, napszámosaik, (állat)orvosok és szülésznôk; a C-t pedig a határkerület bármely lakója megkaphatta. Utóbbi egy utazásra, 5 napra volt érvényes, az elôbbiek 1 évre. Az egy évre szóló okmányokat ettôl kezdve meghatározott idôpont elôtt kellett megszerezni; egyszeri láttamozási kötelezettség is volt rajtuk, de ez ugyanúgy díjtalan volt, mint korábban. A C típushoz fénykép sem kellett. Mindhárom típust magyar és szlovák nyelven állították ki. Az erre jogosult magyar hatóságok a járási fôszolgabírók, a városi rendôrkapitányságok és a határszéli rendôrkirendeltségek voltak. Az átkelésre a két fél által megállapított utakon volt lehetôség, kivéve határközeli birtokokon külön engedéllyel, illetve katasztrófa esetén tûzoltók, bányamentôk stb.

Az egyezmény Csehszlovákia hamarosan bekövetkezô felbomlása miatt elvesztette hatályát. Ennek ellenére a magyar kormány létezô egyezményként kezelte az 1937-es megegyezést, elismerve azonban az új szerzôdés megkötésének fontosságát.⁴⁹ Pozsonyban 1939. nov. 18-án parafáltak egy egyezményt,⁵⁰ amelyet 1940. márc. 13-án erôsítettek meg. Tehát már Szlovákiával is sikerült megegyezni a határszéli forgalom elveirôl, melyeket ápr. 1-én ideiglenesen életbe is léptettek.⁵¹ Ebben hasonló nagyságú határkerület mellett négyféle határszéli igazolvány létezését ismerték el. A birtokos úti igazolvány erdôk, bányák és gyárak tulajdonosai/ügyvezetôi részére is adható volt földbirtokosokon kívül. Akinek a birtokát a határ átmetszette, annak különleges birtokos úti igazolványt biztosítottak. E két típus birtokosainak családtagjai, illetve a korábbi B típusú igazolványra jogosultak kaphatták meg a határszéli úti igazolványt. E három okmány több átlépésre volt érvényes, az alkalmi útilap viszont csak egyszeri útra. A különleges birtokos igazolvány kivételével általában egyetlen útvonalra voltak érvényesek; a többi szabály lényegében 1937–38-hoz képest változatlan maradt. Az útilap 3 napra volt érvényes, a többi pedig minden határátlépés alkalmával 6 napra (a be-, illetve kilépés napja ezekbe nem számított bele). Az alkalmi útilap ezúttal fényképes volt, de ettôl eltekintettek, ha az útilapon feltüntetett számú más arcképes igazolvánnyal igazolni tudta magát az utazó.⁵² Tizenöt éven aluliak a szülôk irataival is utazhattak, de ha idôsebbnek látszottak annál, ajánlatos volt saját igazolvánnyal rendelkezniük.

Külön egyezmény szabályozta a Pozsonyból Szlovákia más területeire Magyarországon át haladó forgalom kérdéseit. A többi passage-egyezménnyel ellentétben ez közúti jármûvekre vonatkozott, amelyekben szlovák rendszám esetén úti okmányok nélkül át lehetett utazni magyar területen. Mindez azonban csak elôre bejelentett konvojokra vonatkozott és csak napközben volt lehetséges. Mûszaki okokat kivéve, a jármûvek nem állhattak meg magyar területen.⁵³ Szlovákiával jóval több határforgalmi vita alakult ki, mint korábban Csehszlovákiával. Számos terményforgalmi, adójogi panasz mellett gyakori volt a beléptetés megtagadása mindkét részrôl, továbbá késedelmes igazolványláttamozások is elôfordultak.⁵⁴

Kárpátalja 1939. márciusi megszállása után magyar–lengyel határ jött létre. Május–június folyamán megállapodás született a két állam közt a közös határpályaudvarokról, majd tárgyalások kezdôdtek a határszéli forgalomról is. Kezdetben a magyar félnek az volt a véleménye, hogy ez az egyezmény kis jelentôségû, mert alig vannak azon a határszakaszon kettôsbirtokok.⁵⁵ A nyár közepére mégis kiderült, hogy vannak a határ két oldalán kettôsbirtokosok, és a kérdés rendezése olyan sürgôs, hogy a nagy jelentôségû turisztikai jellegû határátlépés kérdését Magyarország inkább késôbbi tárgyalásra halasztotta volna.⁵⁶ Július 6–15. közt Budapesten ideiglenes jellegû megegyezés született, a részletkérdések tisztázása nélkül. Az egyezményt a két kormány autonóm módon kívánta életbe léptetni, és döntés született a tárgyalások szeptemberi folytatásáról.⁵⁷ Ez azonban a kirobbanó háború miatt meghiúsult.

Ausztria megszûnése után Magyarország határossá vált Németországgal is, mellyel a kisebb határszéli forgalomnak csak a gazdasági és vámszabályait rendezték.⁵⁸ Ebben a határkerületet 15 helyett 10 km-ben maximálták, hacsak a helyi viszonyok nem indokolják kiszélesítését. Az egyezmény furcsasága tehát az, hogy a határszéli személyforgalomról nem rendelkezik, pedig a gazdasági forgalmat csak személyforgalommal lehet lebonyolítani. Az errôl folyó tárgyalások még 1939 elsô felében kezdôdtek meg. A csak gazdasági tárgyalást Németország kérte, de jelezte, hogy az Ausztriával 1926-ban kötött, személyforgalomra is vonatkozó egyezményt is érvényesnek tartja.⁵⁹ A konkrét tárgyalások jún. 26-a és júl. 13-a közt zajlottak. Érdekes, hogy Magyarország javasolta a 15 km-es határkerület 10 km-re csökkentését, annak ellenére, hogy ez szinte csak magyar birtokosokat sújtott. Ezt a kormány "politikai, valutavédelmi és iparvédelmi" okokból tartotta szükségesnek.⁶⁰ Ez volt az egyetlen eset, hogy Magyarország a határkerület lakóinak jogait csökkenteni akarta, és ennek egyetlen magyarázata a náci Németországgal szembeni fenntartás volt. A tárgyalások során csak a határszéli gazdasági forgalomról és a vámkartellegyezményrôl született megegyezés.⁶¹ A személyforgalomra vonatkozó tárgyalások kérdése évekig lebegett még a teljes bizonytalanságban. Végül gyakorlatilag semmi sem történt, és még 1943-ban is az 1926-os magyar–osztrák megállapodás volt érvényes.⁶² Jugoszlávia szlovénlakta területeinek Németországhoz kerülése után a magyar–német határszakasz megnôtt, itt azonban a határforgalom a katonai hatóságok ideiglenes megegyezésével indult meg. Ennek rendelkezései nem egyeztek meg a magyar–német határ többi részén fennállókkal, ezért a magyar fél ennek egységesítésére törekedett. A diplomáciai akcióra Németország még csak nem is válaszolt.⁶³

Jugoszlávia felbomlása természetesen az egész déli határon új helyzetet hozott létre. Megváltozott a határvonal is, továbbá új állam jött létre Horvátország révén. Elôször ideiglenesen még a régi határvonalat ("katonai záróvonal") is csak határszéli úti igazolványokkal lehetett átlépni.⁶⁴ Ez után a helyi szerveket önálló egyezmények megkötésére hívta fel a kormány, Romániához hasonlóan.⁶⁵ Novemberben folytatták le azokat a tárgyalásokat a magyar és horvát küldöttek, amelyek 1941. dec. 3-án Budapesten eredményesen zárultak le. A szerzôdés⁶⁶ lényegében minden fontos részletben ugyanazt a szabályozást hozta, mint az 1939-es magyar–szlovák szerzôdés.

Lényegében új államnak lenne tekinthetô Szerbia is, amely azonban a német megszállás miatt gyakorlatilag nem volt önálló ország. A határszéli forgalmat elsôsorban a német katonai hatóságok engedélyezhették. Miután ez lehetôvé vált, itt is helyi egyezmények megkötésérôl lehetett csak szó. 1941-ben erre egyedül a törökkanizsai járási fônök volt kapható, tehát a Bácska és a Szerb-Bánát közt nem nagyon indulhatott meg a helyi forgalom.⁶⁷

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a kishatárforgalom a két világháború közepette minden akadályozó tényezô ellenére jelentôs szerepet játszott a határ menti területek életében. A vízumkényszer általánosan alkalmazott körülményei sem gátolták ennek használatát. Igaz, a többszöri határátlépésre szóló okmányokat láttamoztatni kellett, de ezek a vízumok egy évre érvényesek voltak. Az egy utazásra szóló igazolványok pedig vízummentesek voltak. A jövôben alkalmazott esetleges utazási korlátozások esetén ezeket a tapasztalatokat is figyelembe lehet venni, de továbbfejlesztésüknek is megvannak a lehetôségei. Ami pedig a legfontosabb: a szabad mozgáshoz ezúttal a szomszédos államok nem magyar lakóinak is elemi érdekei fûzôdnek, tehát részükrôl nem várható a két világháború közti állandó konfrontáció. Ami pedig Magyarországot illeti, a kormányok remélhetôleg minden lehetôt meg fognak tenni annak érdekében, hogy a szomszédos országok lakói – magyarok és nem magyarok egyaránt – szabadon utazhassanak a Kárpát-medencén belül.

Rövidítések

M. E. = Miniszterelnök(i)

B. M. = Belügyminisztérium(i)

KüM. = Külügyminisztérium(i)

PüM. = Pénzügyminisztérium(i)

H. M. = Honvédelmi Minisztérium(i)

I. M. = Igazságügyi Minisztérium(i)

KKM. = Kereskedelmi és Közmunkaügyi Minisztérium(i)

kr. = körrendelet

rend. = rendelet

ut. = utasítás

eln. = elnöki

res. = reservált

RT = Magyarországi rendeletek tára. Budapest (korábban: Pest) Hivatalos kiadás. Kiadja a Magyar királyi Belügyminisztérium (1875 után) 1867–1944.

BK = Belügyi Közlöny. Budapest. Kiadja a Magyar királyi Belügyminisztérium. 1896–1944.

MT = Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. Franklin Társulat, Budapest 1880–1944.

MOL = Magyar Országos Levéltár. Felhasznált fondok:

MOL K60 – KüM. levéltár. Elnöki osztály I/S ref. iratai.

MOL K69 – KüM. levéltár. Gazdaságpolitikai osztály iratai.

MOL K70 – KüM. levéltár. Jogi osztály iratai.

MOL K72 – KüM. levéltár. Utazás- és útlevélosztály iratai

MOL K148 – B. M. levéltár. Elnöki iratok

MOL K149 – B. M. levéltár. Reservált iratok

MOL K150 – B. M. levéltár. Általános iratok

—————————————

¹ 117121/1898 B. M. rend. (RT. 1899. I., 1–13.) [A rövidítések feloldását lásd a tanulmány végén!]

² A 43835/1896 B. M. kr. alapján újonnan figyelmezteti erre a törvényhatóságokat a 40710/1900 B. M. rend. (RT. 1900. I. 487–488.)

³ 56760/1887 PüM. rend. (RT. 1887. II. 2487–2490.)

⁴ 117121/1898 B. M. rend. (RT. 1899. I. 1–13.)

⁵ 79119/1899 B. M. rend. (RT. 1899. II. 1882–1883.)

⁶ 91406/1899 B. M. rend. (RT. 1900. II. 66.)

⁷ 5380/1910 M. E. rend. (RT. 1910. 603.)

⁸ 5951/1912 M. E. rend. BK. 1912. 429.)

⁹ 62643/1922 B. M. kr. (BK. 1922. 1292.)

¹⁰ 21758/1920 B. M. kr. (BK. 1920. 757–758.)

¹¹ 5300/1923 M. E. rend. (RT. 1923. 260–273.)

¹² A külügyminiszter javasolta a szomszédos országok számára, hogy hasonló értelmû rendeleteket hozzanak a határszéli forgalomról, mint az 5300/1923 M. E. rend. Itt említi azt is, hogy egyelôre csak Ausztriával van érvényes nemzetközi szerzôdés errôl. 81753/1923 KüM. MOL K69, 670. cs. I. dosszié. (Elôzmények a magyar sz.h.sz. határforgalmi egyezményhez.) Ugyanitt található a 75350/1924 KüM irat, amely jelzi, hogy az 5300/1923 M. E. alapján kiadott okmányokat az sz.h.sz. szervek nem láttamozzák.

¹³ Csehszlovákia: 110060/1927 PüM. kr. (1927. máj. 31-én kötött, aug. 8-án életbe lépett államközi egyezmény; BK. 1927. 1087–1089.); Ausztria: 129013/1927 PüM. kr. (BK. 1927. 1167–1171.); Románia: 144124/1927 PüM. kr. (BK. 1927. 1322–23.) Mindhárom 10 km-ben vonja meg a határszéli forgalomban érintett községek távolságát a határvonaltól, mely azonban kibôvíthetô 15 km-re, sôt PüM. engedéllyel azon túlra is. A rendeletek felsorolják azokat a településeket, melyek az így megállapított sávba esnek. Jugoszlávia: MOL K69, 670. cs., I. dosszié. Elôzmények a magyar sz.h.sz. határforgalmi egyezményhez. Az 1929. okt. 1-én aláírt jegyzôkönyv 1–2. melléklete már csak felsorolja a határkerület helységeit.

¹⁴ 132400/1930 PüM. rend. Budapesti Közlöny 1930/296. sz. (dec. 28.), 2–10. Közli továbbá a Törvények és rendeletek c. kötet is. Szombathely 1938. 13. rész (Külföldiek ellenôrzése), 7. dokumentum, 1–6. (Minden jogszabály külön oldalszámozással szerepel!)

¹⁵ 562200/1940 H. M. kr. MOL K150, 3997. cs. VII kútfô, 10. tétel, 1942.

¹⁶ 1421/1923 M. E. rend. (RT. 1923. 45–122.) Ebben az 5300/1923 M. E. rend.-hez hasonló szabályok szerepeltek. (Utóbbi rend. Ausztriára nem vonatkozott. Ausztriával ugyanis 1922-ben államközi kereskedelmi egyezmény keretében rendezték a határszéli forgalom kérdéseit is.) L. még MOL K69, 725. cs., II-3. tétel.

¹⁷ 11110/1926 M. E. rend. (RT. 1926. 228–237.)

¹⁸ 128057/1924 B. M. kr. (RT. 1924. 456–457.)

¹⁹ 159458/1924 B. M. (BK. 1924. 1033.); 237571/1924 B. M. (BK. 1924. 1288.); 197249 és 197704/1925. B. M. (BK. 1925. 676.); 121029/1927 B. M. (BK. 1927. 548–549.) kr.-ek.

²⁰ Ezekrôl a határincidensekrôl lásd MOL K70, 271. cs., 4/a. tétel.

²¹ 59866/1920 és 47102/c/1923 számú sz.h.sz. PüM. rend.-ek, MOL K69, 670. cs. I. dosszié.

²² 78641/1922 KüM. MOL K69, 670. cs. I. dosszié.

²³ MOL K69, 670. cs. I. dosszié.

²⁴ Törvénybe iktatva az 1929: XLVI. tc.-kel. MT. 1929. Budapest 1930.

²⁵ 6100/1930 PüM. kr. Budapesti Közlöny 1930/124. sz. (jún. 1.) 2–32. Teljes szövegét lásd még: MOL K69, 670. cs., I. dosszié.

²⁶ Ennek ellenére az nagyjából a máshol is alkalmazott 10–15 km volt, bár jugoszláv kérésre Szabadka kimaradt a határsávból. Ugyancsak engedett a magyar kormány abban, hogy tisztek, csendôrök és köztisztviselôk ne kaphassanak határszéli úti okmányokat. 77046/1929 KüM. MOL K69, 675. cs., I.a. dosszié.

²⁷ 11000/1934 PüM. Szövege több helyen megtalálható, pl. MOL K70, 225. cs.; MOL K69, 675. cs. I.a. és I.b. dossziék.

²⁸ Egyebek közt utal rá 11961/1933 M. E. is. MOL K69, 671. cs., I-0-4. és I-0-5. dosszié. Uo., az I-0-5-e dossziéban a kettôsbirtokos rendszer megszüntetését a magyar kormány politikailag nemkívánatos cselekménynek nevezi.

²⁹ Így nevezték a jugoszláv és a román határôröket is.

³⁰ Valamennyi említett típusra igen sok konkrét példát találunk a MOL K69, 671. cs.-ban. [I-0-2 (1931), I-0-3 (1932); I-0-4 (1934); I-0-5 (1935) dossziék.] Természetesen a külügyminisztérium minden esetben megpróbált a sértettek érdekében fellépni, gyakran hiába.

³¹ Egy másik pótjegyzôkönyv alapján, amelyet 1928. nov. 19-én Belgrádban írtak alá az érdekelt felek. Szövege csatoltan megtalálható az 1926-os kereskedelmi szerzôdés pótjegyzôkönyvét becikkelyezô 1929: XLVII. tc.-ben. (MT. 1929. Budapest 1930. 538.)

³² E kérdéssel több helyen is foglalkoznak iratok. MOL K69, 675. cs. I.a. dosszié 65450/1930 PüM. (KüM. iktatószáma 93119/1930); MOL K69, 671. cs. I-0-4. dosszié több irata is.

³³ MOL K70, 225. cs. – a m. kir. rendôrség gyékényesi kirendeltségének 47/4/1935 sz. jelentése: hatósági területén egy év alatt 242 birtokból 165 cseréje már lezajlott. A MOL K69, 671. cs. I-0-5-e dosszié az 1931–35 közötti csereügyletekkel foglalkozik.

³⁴ Iratait lásd MOL K69, 671. cs. I-0-10. dosszié. Incidents Survenus à la Fronticre Hungaro-Yougoslave. Communication du Gouvernement Yougoslave. Société des Nations, C.239.M.99. 1934.VII. sz. füzet. Gencve, 1934.; MOL K69, 675. cs. Jugoszláv határ – vegyes iratok, Incidents Survenus à la Fronticre Hungaro-Yougoslave. Communication du Gouvernement Hongrois. Société des Nations, C.190(1).M.79. 1934.VII. sz. füzet. Gencve 1934; ugyanitt a magyar kormány beadványa a Népszövetséghez, 1934. máj. 8.; illetve MOL K70, 225. cs. (mindkét népszövetségi füzet), uo. 2536/1934 KüM.: terményátvitelt 9 helyett 33 úton kell biztosítani, Jugoszlávia elejti a kettôsbirtokok felszámolásának tervét.

³⁵ Erre 1934. júl. 5-én került sor. Idézi: 11545/1934. PüM. MOL K69, 675. cs., I.b. dosszié.

³⁶ MOL K69, 675. cs. Jugoszláv határ – vegyes iratok (a szerzôdés francia szövege); MOL K70, 225. cs. (magyarul). Ennek elôzménye, hogy rengeteg halálos incidens történt a magyar–jugoszláv határon, emellett határôrizeti szervek rendszeresen követtek el határsértéseket, sôt lopásokat a másik állam területén. A genfi requête egyébként a gazdasági forgalom panaszain kívül e tárgyban is a Népszövetséghez fordult. Az incidensek konkrét ügyeit a MOL K70, 225. cs. tartalmazza.

³⁷ MOL K69, 675. cs., II.e dosszié (1935–1941 közti panaszok, melyek hasonlóak a korábbiakhoz).

³⁸ 7934/1924 M. E. rend. h) mellékletének II. melléklete (sic!) (BK. 1924. 1341–1345.). Pontos végrehajtására vonatkozott a 6500/1926 PüM.-B.M. rendelet. Értesítô a magyar királyi vámhivatalok részére 1926/8. sz. (márc. 22.). Megtalálható a MOL K70, 252. cs., 3/a tételében is.

³⁹ 25619/1936 román B. M. rendelet. MOL K69, 737. csomó. Román határdosszié I-c.

⁴⁰ MOL K69, 736–737. csomó. Román határdossziék. I-a-tól I-c-ig számos helyen.

⁴¹ 52122/1941 KüM. (MOL K69, 736. csomó. I-a)

⁴² Egy ilyen megegyezést tartalmaz a MOL K70, 252. cs. 3/a tétel is.

⁴³ MOL K69., 736. csomó. I-a.

⁴⁴ MOL K70., 252. csomó. A határincidens-kimutatások 1939 és 1944 közt külön összegyûjtve is megtalálhatók, tekintélyes vastagságú iratanyagot produkálva. Itt található a határincidensek kivizsgálására vonatkozó egyezmény is.

⁴⁵ 1927: XVII. tc. A Csehszlovák Köztársasággal kötött kereskedelmi szerzôdésrôl, E) melléklet. MT. 1927. Budapest 1928.

⁴⁶ Egyedül az 1938. év ôsze emelkedik ki e tekintetben kivételként. Ekkor a politikai helyzet bizonytalansága és az elsô bécsi döntés határváltozása idején gyakran és sok helyen volt határzár (1938. szept. 29-én pl. 52 úton. L. 18161/1938 PüM., MOL K69, 637. cs., III.a. dosszié). A feszültség növekedése az év elején is érezhetô volt, Csehszlovákia a magyar támadástól félve megerôsítette a határôrizetet (uo., II.c. dosszié), magas díjakat kezdett szedni saját állampolgáraitól az alkalmi útilapokért (54474/1938 KüM., uo., II.d.), illetve késedelmesen láttamozta a határszéli igazolványokat (uo., II.e.). Magyar birtokosoknak nem engedték a határ átlépését még útlevéllel sem, hogy arra kényszerítsék ôket, hogy adják el birtokaikat. (Uo., II.f.)

⁴⁷ Mindezekrôl lásd MOL K70, 233–236. csomók. (2/a tétel: magyar–cseh határügyek)

⁴⁸ 1660/1938 M. E. rend. (RT. 1938. 102–143.); illetve MOL K69, 638. cs. III.b. dosszié (eredeti francia szöveg), megtalálható még a MOL K69, 637. cs.-ban is.

⁴⁹ 51721/1939 KüM (eredeti iktatószáma 580410/1939 H. M.), MOL K69, 754. cs., I.a. dosszié.

⁵⁰ 50113/1940 KüM. MOL K69, 754. cs., I.a. dosszié

⁵¹ 2240/1940 M. E. rend. (RT. 1940. 589–635.), ill. MOL K69, 755. cs., III.a dosszié.

⁵² 138000/1940 B. M. rend. (RT. 1940. 1132–1142.)

⁵³ 55823/1939 KüM. MOL K69, 754. cs., I.b. dosszié.

⁵⁴ Magyar határvadászok kérdésére, hogy miért késnek a láttamozások, szlovák részrôl az volt a válasz, hogy "mi ráérünk". Szlovák pénzügyôrök azt is közölték, hogy az alkalmi útilapokat is láttamoztatni kell, ill. hogy azokat hamarosan be fogják tiltani. MOL K69, 754. cs., II.c. dosszié. Egyéb incidensek: uo., I.b., II.a.-c. és f. dossziék, ill. 755. cs., III.a. dosszié (határzárak, láttamozás megtagadása stb.).

⁵⁵ 52864/1939 KüM. MOL K69, 680. cs. A KüM állásfoglalását a HM átirata alapozta meg, amelyben mindkét fél részérôl szükségtelennek nyilvánították a kishatárforgalmat, sôt, Lengyelország a rutén–ukrán kapcsolatokat egyenesen nemkívánatosnak nyilvánította. L. 70342/1939 H. M., MOL K70, 297. cs., 6/a. tétel.

⁵⁶ 2225/1939 res. KüM., MOL K70, 297. cs., 6/a tétel, ill. 52953/1939. KüM., MOL K69, 680. cs. Mivel a terület Magyarország legjobb síterepe lehetett volna, a turisztikai szövetségek számos módosító javaslatot küldtek a szerzôdéstervezethez. Pl. 53037/1939 KüM., uo.

⁵⁷ 53164/1939 KüM. MOL K69, 680. cs. Itt, ill. a 683. cs.-ban olvasható a tervezet francia szövege is.

⁵⁸ 7380/1941 M. E. rend. (RT. 1941. 3274–3301.)

⁵⁹ 51345/1939 KüM. MOL K69, 698. cs. (Német határ I.a.)

⁶⁰ 52455/1939 KüM. MOL K69, 698. cs. Uo. az 53039/1939 KüM. jelzi a tárgyalások során fennálló egyéb ellentéteket is. Németország a határkerület minden lakójának a birtokosokat megilletô kedvezményeket adná meg, a lelkészek is mûködhetnének a határ másik oldalán, az orvosokhoz hasonlóan, stb. Bizalmas magyar álláspont szerint Németország politikai céljait álcázza gazdasági kedvezményekkel. Németország a magyar elutasításokra sértôdötten reagált és a két állam közti baráti viszonyra hivatkozott.

⁶¹ 53299/1940 KüM. MOL K69, 693. cs. Az 1939 ôszére tervezett újabb tárgyalást a háború kitörése miatt halasztották el. Itt kellett volna többek közt a határszéli személyforgalomról is tárgyalni. 1940. jún.-ban a németek kezdeményezték a tárgyalások folytatását, de éppen a személyforgalomra vonatkozó részt nem akarták napirendre tûzni.

⁶² 171005/1943 PüM. MOL K69, 698. cs. Németország azonban német nemzetiségû magyar állampolgárok részére ún. Fremdenpass-t állított ki, amivel e személyek Németország egész területén utazhattak. Ez természetesen a régi egyezmény megsértését jelentette.

⁶³ 54002/1941 KüM. MOL K69, 698. cs. A válasz elmaradását jelzi a 62520/1943 KüM. (uo.)

⁶⁴ 95359/1941 H. M. MOL K69, 665. cs., I.a. dosszié. Alkalmi útilappal és útlevéllel sem lehetett ezt átlépni.

⁶⁵ 95693/1941 H. M. MOL K69, 665. cs., I.a. dosszié. Ezek egy 10 km-es sávot állapítottak meg, ahol aug.-ig tilos volt az alkalmi útilapok használata. A birtokos igazolványok 12, a határszéli úti igazolványok 6 hónapra szóltak, az aug.-tól bevezetett alkalmi útilapok 3 napra (264399/1941 B. M., uo.).

⁶⁶ 9100/1941 M. E. Budapesti Közlöny 1941/294. sz. (dec. 31.)

⁶⁷ 95585/1941 H. M., 95671/1941 H. M. MOL K69, 665. cs., I.a. dosszié. A németek által kidolgozott tervezeteket Magyarország módosítani szerette volna.