Vincze Gábor

A Magyar Népi Szövetség válsága^*

"Nem Marosvásárhely óta, hanem kezdettôl fogva hibás az MNSZ irányvonala."
Kovács Sándor lelkész felszólalása az 1946. január 20-i sepsiszentgyörgyi MNSZ-értekezleten.

Az RMDSZ elôdjérôl, a Romániai Magyar Népi Szövetségrôl (MNSZ) az elmúlt években számos visszaemlékezés, publikáció jelent meg. Ezeket az írásokat olvasva egy "kommunista fiókszervezet" versus "hiteles nemzetiségi érdekképviselet" dichotómiája rajzolódik ki elénk. Alábbi tanulmányomban én nem azt vizsgálom, hogy alapjában minek is tekinthetô az MNSZ, hanem inkább arra keresem a választ, hogy mivel magyarázható az, miszerint az MNSZ kezdeti népszerûségét, széles körû támogatottságát viszonylag hamar elveszítette. Ennek kapcsán nem csupán az 1945 végi, 1946 eleji események bemutatására szorítkozom, hanem a rendelkezésre álló források alapján megpróbálom fölvázolni a Népi Szövetség megalakulásának körülményeit, másfelôl röviden áttekintem, miként alakult a szövetség sorsa az 1946. novemberi parlamenti választások után.

I.

Az 1944. augusztus 23-át megelôzô hónapokban két, addigra már gyakorlatilag szétesett magyar politikai formáció található Erdély két felében: Dél-Erdélyben a Romániai Magyar Népközösség, míg északon az Erdélyi Párt.

A Magyar Népközösség még a királydiktatúra alatt létrehozott, korporatív jellegû szervezet volt, amely ugyanúgy az egész magyar kisebbségi társadalom képviseletének igényével lépett fel, mint korábban az Országos Magyar Párt. A paradoxon azonban az, hogy a harmincas évek végén a királydiktatúra körülményei közt ezt a törekvését inkább meg tudta valósítani, mint az OMP a parlamentáris demokrácia keretei között. A Népközösség kétségkívül jórészt integrálni tudta a magyar társadalom különbözô rétegeit és érdekcsoportjait. Erre utal az a tény is, hogy a szervezet munkájában egyaránt részt vett a korábban is aktívan politizáló arisztokrácia, középpolgárság jó része, valamint azok a városi kisiparosok, szervezetlen munkások, vidéki kisbirtokosok, akik korábban a kisebbségi közéletben nem vettek részt; a helyi vagy a központi vezetôségben az egyik oldalról jelen voltak az 1938-ig mûködô Országos Magyar Párt "prominensei" (Jakabffy Elemér, Gyárfás Elemér és mások), míg a másik oldalról 1938-ig a Kommunisták Romániai Pártja legális fedôszerveként meglévô Romániai Magyar Dolgozók (Országos) Szövetsége (MADOSZ) tagjainak vagy szimpatizánsainak egy része is tagja lett a Népközösségnek, többek közt olyan ismert személyiségek, mint Kurkó Gyárfás és Takács Lajos. (A madoszisták 1939-ben pártutasításra egyenként "szivárogtak" be a Népközösségbe, amirôl a román és a magyar hatóságoknak is tudomása volt.¹) 1944 nyarán a szervezet balszárnya (Szász Pál, Kacsó Sándor és mások) kísérletet tettek arra, hogy (akárcsak a Nemzeti Parasztpárt az RKP felé) nyissanak a magyar kommunisták felé, valamint felvegyék a kapcsolatot az akkor már közismerten kommunistaszimpatizáns Petru Grozával, ám a Népközösség konzervatív vezetôjének, Gyárfás Elemérnek a merev ellenállásán ez a kísérlet megbukott.

1944. augusztus 23. után az egyébként is belsô ellentétektôl megosztott Népközösség megszûnt. Október elsô napjaiban a Népközösség belsô ellenzéke, a magát Magyar Demokrata Blokknak nevezô csoport a temesvári Déli Hírlap hasábjain nyílt levelet intézett a MADOSZ helyi vezetôségéhez, melyben többek között fölhívták a figyelmet arra: "Annak tudatában, hogy az erdélyi magyarság mesterségesen szított gyûlölködô hangulat hatósugarában áll, mellôzendô minden olyan megnyilvánulás, amely a volt vezetôséget bírálja. Minden ilyen kifelé történô megnyilatkozás szükségszerûen a népre hat vissza, és ezzel az MDB akcióegységét csökkenti." Az eddigi ismereteim szerint ez az egyetlen olyan nyílt fellépés Dél-Erdélyben, amely arra tesz kísérletet, hogy a MADOSZ kialakulófélben lévô monopolhelyzetét megtörje. A Népközösség eme csoportjának feltehetôen az lehetett az elképzelése, hogy a Nemzeti Demokrata Front (korabeli fordításban Országos Demokrata Arcvonal -- ODA²) mintájára egy olyan népfrontos szervezetet hozzanak létre, amelyben egyaránt részt vennének a magyar kommunisták, a velük szövetkezni hajlandó polgári középosztály és a vidéki földmûvesség képviselôi is. Erre utal az is, hogy a levélben az MDB-vel történô közös bizottság alakítására szólítják fel a MADOSZ-t. Ez a közös akcióbizottság végül nem jött létre, aminek két fô oka lehet.

Egyfelôl mindazokat a komoly presztízzsel, politikai tapasztalattal bíró személyiségeket, akik részt vehettek volna egy, a polgárságtól a kommunistákig terjedô magyar szövetség vezetésében (például Szász Pál), a román hatóságok -- több ezer dél-erdélyi magyar értelmiségivel, földmûvessel, munkással egyetemben -- internálták. (Nagy részük csak 1945 nyarán szabadult az internálótáborból vagy a háziôrizetbôl.) Ezzel pedig a román hatóságok -- akaratlanul is -- mintegy megkönnyítették a politikai hegemóniára törô magyar kommunistáknak/madoszistáknak, hogy monopolizálják a magyarság nemzetiségi érdekképviseletét. (Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök is azon a véleményen volt, hogy "Az 1944. augusztus 23. után következô kormányok a magyar nép és a magyar vezetôk ellen foganatosított intézkedésekkel valósággal fizikailag lehetetlenné tették, hogy a magyarság létrehozza azt a politikai szervet, amely felfogásának megfelel."³)

Másfelôl nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a MADOSZ-nak egyáltalán nem állt érdekében, hogy nyisson a jobboldal (vagyis a korábbi politikai elit) felé, és egy valódi koalíciós szervezetet hozzanak létre, ahol esetleg a vezetésben osztozniuk kellene gyûlölt ellenfeleikkel. A szélesebb összefogást az is lehetetlenné tette, hogy a madoszisták már az elsô nyilatkozataikban élesen támadták mindazokat, akik részt vettek az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség helyi vagy országos vezetésében.

A szeptember elején nyilvánosság elé lépô madoszisták szervezô munkáját két tényezô is megkönnyítette: egyrészt kezdettôl fogva számíthattak a szovjet hadsereg helyi képviselôinek hathatós támogatására (gyülekezési, utazási engedélyek kiadása stb.), másrészt pedig az elsô hetekben átvették a megszûnt Magyar Népközösség infrastruktúráját (székházaikat, valamint temesvári lapját, a Déli Hírlapot -- amely október 22-ig, a brassói Népi Egység megindulásáig Dél-Erdély egyetlen magyar napilapja volt).

A MADOSZ temesvári csoportja egy, a Déli Hírlapban szeptember 7-én megjelenô kiáltványával lépett elôször a nyilvánosság elé. A bánságiak mellett a másik aktív csoport a brassói volt, amely október 4-én ugyancsak kiáltvánnyal⁴ fordult a magyarsághoz. Ebben a manifesztumban több olyan figyelemre méltó elem található, amely egy évvel késôbb már a Magyar Népi Szövetség dokumentumaiban is fellelhetô: 1. A kiáltvány aláírói felhívják a figyelmet arra, hogy a MADOSZ már 1940-ben tiltakozott a bécsi döntés ellen.⁵ (Ugyanerre történik utalás 13 hónap múltán a marosvásárhelyi kiáltványban is.) 2. Már ekkor jelentkezik a belsô tisztogatás igénye.⁶ 3. Elkezdôdik a politikai ellenfelek önkényes címkézése ("horthysta népárulók", "fasiszták" stb.), amihez még hozzájárult az értelmiséggel szembeni általános gyanakvás is.

Két nappal késôbb, október 6-án a brassói és a bukaresti csoport bejelentette, hogy csatlakozik az ODA platformtervezetéhez. Mivel a magyar baloldali sajtó kezdettôl fogva azt állította, hogy a magyar kisebbség legfôbb védelmezôje, támogatója a kommunista párt, figyelemre méltó, hogy ebben az RKP által kidolgozott platformjavaslatban csupán egy általánosságokat tartalmazó mondat foglalkozik a nemzeti kisebbségekkel.⁷ (Ez valószínûleg azzal magyarázható, hogy a többségi román társadalom vad magyarellenes érzelmei késztethették arra az RKP vezetését, hogy tartózkodjon minden, a magyar és a többi nemzeti kisebbségnek tett konkrét ígérettôl, sôt lehetôleg tartózkodjék a MADOSZ/MNSZ-szel való látványos együttmûködéstôl is.)

Október elsô felében az RKP utasítására (pontosabban Vincze János, az RKP Brassó tartományi titkára kezdeményezésére) a dél-erdélyi MADOSZ a korábbiaknál szélesebb körû szervezkedésbe kezdett. (A kommunista párt szerepére világít rá egy -- Bányai László hagyatékában fönnmaradt -- 1944. szeptemberi töredékes feljegyzés is, ahol többek közt az olvasható, hogy: "...a Párt eddigi rendelkezése értelmében a MADOSZ országos összefogásához [még] nem kezdtünk hozzá."⁸) Október 16-án Brassóban a madoszisták Kurkó Gyárfás vezette csoportja "országos" értekezletet tartott (valójában csak néhány dél-erdélyi és székely megye, valamint Bukarest képviselôi voltak jelen), ahol a szervezet új nevet választott: Romániai Magyar Népi Szövetség -- MNSZ. (Ez idáig az a kérdés sem tisztázódott megnyugtatóan, hogy kitôl is ered az új megnevezés. Egyesek az új név "szülôatyjaként" Luka Lászlót, mások Vincze Jánost vagy Kurkó Gyárfást emlegetik...)

A névcsere szükségességét a temesvári madoszista Kazinczy János 1944 novemberében ekképpen indokolta a nyilvánosság elôtt: "A MADOSZ a maga részérôl azért választotta ezt az átalakulást, és vált Magyar Dolgozók Szövetségébôl »Magyar Népi Szövetséggé«, hogy lehetôséget adjon minden társadalmi rétegnek [...], hogy együtt harcoljon a néppel a népért."⁹ A kolozsvári Világosság pedig imigyen magyarázta meg a névváltoztatás szükségességét 1944. november 25-i számában: "a MADOSZ harcosai elérkezettnek látják az idôt arra, hogy a dolgozó-élcsapatból az itt lakó egyetemes magyarságot befogadó népi szövetséggé alakuljon át". Tehát ha 1944 ôszén a MADOSZ ki akart lépni az addigi szektás elszigetelôdésbôl, és egy szélesebb, "népfrontos" szervezetet akart létrehozni, akkor az addigi megnevezést egy olyannal kellett felváltani, amelyik eleve utal arra, hogy itt szélesebb összefogásról van szó. Elképzelhetô azonban, hogy emellett volt egy másik ok is -- amelyrôl természetesen a szövetség sajtója nem írt: Lakatos István szociáldemokrata politikus szerint a névcserére azért volt szükség, hogy feledtessék azt a tényt, miszerint 1938--40 közt a MADOSZ részt vett a bukaresti Antirevíziós Liga kampányaiban, miáltal az illegális Kommunisták Romániai Pártja fiókszervezete általános közmegvetésnek örvendett...¹⁰

Észak-Erdélyben a magyar baloldal politikai hegemóniája nagyjából hasonló körülmények között alakult ki, mint Dél-Erdélyben. A második bécsi döntést követôen az észak-erdélyi magyarság politikai képviseletét a budapesti parlamentbe "behívott" erdélyi magyar képviselôk által megalakított Erdélyi Párt próbálta meg ellátni. Ez a párt azonban inkább tekinthetô egy "politikai klubnak", mintsem a kornak megfelelô tömegpártnak. (Mikó Imre szerint volt a párt köreiben egy olyan elgondolás, hogy az Erdélyi Pártot kibôvítsék Erdélyi Magyar Szövetséggé,¹¹ a világháborús körülmények és az idô rövidsége azonban ezt nem tették lehetôvé...) Bár ez a politikai formáció ugyancsak azzal az igénnyel lépett fel, hogy Észak-Erdély egész magyarságát képviselje, befolyása inkább csak a középosztály egy részére terjedt ki. Az észak-erdélyi magyar társadalom különbözô csoportjai 1940--44 között igyekeztek a magyarországi politikai szervezôdésekbe betagolódni: a szakszervezetekbe tömörült munkásság a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a kisbirtokos társadalom és a középosztály egy kis része a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt felé tájékozódott. A 2. bécsi döntést követôen Észak-Erdélyben maradt kommunisták pedig vagy az MSZDP-be "húzódtak vissza", vagy -- az egyébként is illegalitásban lévôk -- a "földalatti" Kommunisták Magyarországi Pártjába léptek át.

Magyarország német megszállása, 1944. március 19. után az Erdélyi Párt gyakorlatilag szétesett. A baloldali szárny (Vita Sándor, Mikó Imre és mások) nyáron fölvette a kapcsolatot az illegális Békepárt (vagyis az MKP) kolozsvári képviselôivel, Kovács Katona Jenôvel, Demeter Jánossal, Jordáky Lajossal, és több megbeszélést is folytattak a háborúból történô kilépés mikéntjérôl. Az augusztus 23-i román "kiugrás" után a megbeszélésekbe bekapcsolódott gr. Teleki Béla, az Erdélyi Párt vezetôje is, aki fölvette a kapcsolatot Dálnoki Veress Lajossal, az Észak-Erdélyben állomásozó II. magyar hadsereg parancsnokával, akit ugyan arra nem sikerült rábírnia, hogy álljon át hadseregével a szovjetek oldalára, de azt el tudta érni, hogy Kolozsvárt harc nélkül kiürítsék. Teleki világosan látta, hogy az észak-erdélyi magyarság megmentése érdekében Horthyt rá kell bírni az azonnali fegyverszünetre, illetve "kiugrásra", ezért többször járt a kormányzónál, és igyekezett meggyôzni a németekkel történô szakítás sürgôsségérôl. Ugyanilyen célból írtak egy emlékiratot¹² szeptember 9-én a magyar egyházak, a tudományos és irodalmi élet, valamint az Erdélyi Párt néhány kolozsvári exponense, helybeli szociáldemokraták és a kommunisták néhány ismertebb tagja/szimpatizánsa (Vásárhelyi János és Józan Miklós református, ill. unitárius püspökök, gr. Teleki Béla, Mikó Imre, Vita Sándor országgyûlési képviselôk, Tamási Áron, Jordáky Lajos, a kommunista író Nagy István és mások). A memorandumban többek között arra kérték a kormányzót, hogy haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat, és leszögezték, hogy e tárgyalások megindításánál a kormány támaszkodhat azokra a társadalmi erôkre, amelyek "a háború folyamán más utat láttak helyesnek Magyarország igazságának érvényesítésére, de amely felfogásuknak eleddig nem szerezhettek érvényt".

Néhány nappal késôbb, 16-án ez a kolozsvári aktivista csoport megalakította az Erdélyi Magyar Tanácsot. Az EMT-nek fontos szerepe volt abban, hogy -- a kiürítési parancs ellenére -- a Ferenc József Tudományegyetem és a magyarság más jelentôs intézményei helyben maradtak. Az ellenállási mozgalmat gr. Bethlen Béla észak-erdélyi kormánybiztos is támogatta, neki köszönhetô, hogy -- az Erdélyi Magyar Tanács közbenjárására -- szabadlábra helyezték a kolozsvári börtönben ôrzött 18 magyar kommunistát (köztük az elkövetkezô hónapok eseményeiben fontos szerepet játszó Simó Gyulát, Nemes Józsefet, Veress Pált).

Mivel a Vörös Hadsereg október 11-i kolozsvári bevonulását követôen a szovjet katonai parancsnokság is értesült az Erdélyi Magyar Tanács addigi tevékenységérôl (fôleg a kommunisták kiszabadításában játszott szerepérôl), ezért voltak olyan remények, hogy a szovjetek nem gördítenek akadályt a szervezet további mûködése elé. (Egy 1945 elején keletkezett feljegyzés anonim szerzôje úgy vélte, hogy: "Az Erdélyi Magyar Tanács olyan politikai tömörülés kezdetét jelentette, amely legalkalmasabb lett volna arra, hogy egy erdélyi, önálló, magyar demokratikus, a legkülönbözôbb társadalmi rétegek politikai szövetségén alapuló népszövetség alapjául szolgáljon."¹³) Az EMT azonban mégsem alakulhatott át népfrontos alapú szövetséggé, aminek az egyik oka abban keresendô, hogy azokat a politikusokat -- "az elmúlt rendszer exponenseit": gr. Teleki Bélát, Szász Istvánt, Mikó Imrét, Vita Sándort, Demeter Bélát --, akik a baloldallal együttmûködô, de mégiscsak egy polgári liberális politikai orientációt képviselhettek volna, október 13--15. körül a szovjetek elhurcolták.¹⁴

Ráadásul az is kiderült, hogy -- akárcsak Dél-Erdélyben -- Kolozsváron (majd a többi "fölszabadított" városban) csak a magyar kommunisták (vagy azok támogatását élvezô baloldali értelmiségiek) indíthatnak napi- vagy hetilapot. A baloldali sajtómonopólium kialakulása ismét csak a megszálló szovjet katonai hatóságoknak köszönhetô. Erre utal a Világosság esete is. Az október 12--13. körüli napokban a kolozsvári magyar kommunisták még felajánlották Vita Sándornak, hogy indítsa újra a liberális polgárság nagy múltú napilapját, az Ellenzéket, azonban kiderült: a nyomdát a szovjetek lefoglalták, és azt, illetve a szerkesztôség épületét az október 18-án megjelenô, Balogh Edgár szerkesztette Világosság kapta meg,¹⁵ amely már fejlécén is jelezte ("az erdélyi magyar dolgozók lapja") politikai irányultságát. (Elgondolkodtató, hogy akkor, amikor a szovjetek hathatós közremûködésével Észak-Erdélyben is monopolizálták a magyar kommunisták a sajtót és a politikai életet, megalakulhatott a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi "fiókszervezete", a Román Demokrata Szövetség, amely lapot is indíthatott...)

November folyamán kiderült, hogy nem csupán az Ellenzék újraindítására nincs lehetôség, hanem a keresztény nemzeti szellemiségû Kolozsvári Tízes Szervezet sem maradhat fönn. A Magyar Népközösség keretén belül még a harmincas évek végén létrehozott "szomszédsági szervezet" -- mely 1939 és 1944 közt Kolozsvár teljes magyarságát átfogta -- igen nagy megbecsülésnek örvendett, és nem mellesleg fontos szerepet játszott az 1944. október 11. körüli napokban a közrend fenntartásában is. Ennek ellenére a szovjet csapatok bevonulását követô hetekben még azon az áron sem maradhatott meg, hogy vezetôi -- kommunista nyomásra -- bejelentették az önfeloszlatást és a helybeli magyar, román és zsidó kommunisták bevonásával megalakították (az RKP irányítása alatt álló Népvédelmi Egyesület keretén belül) a Kolozsvári Szomszédsági Szervezetet. November 24-én az RKP kolozsvári székházában közölték Puskás Lajossal, a Tízes Szervezet korábbi vezetôjével, a Szomszédsági Szervezet kezdeményezô bizottsága tagjával, hogy a szervezetre nincs többé szükség: "Ma a magyarságnak megvan a külön népi szervezete, a MADOSZ. Így hát a T. Sz. az eddigi munkakörét elvesztette."¹⁶ Vagyis: mióta újjáalakult az 1938-ban megszüntetett MADOSZ, immár semmi szükség egy rivális szervezetre. Ezek után Kolozsvárott sokak számára nyilvánvalóvá vált: ha továbbra is aktívan részt akarnak venni a magyar közéletben, vagy belépnek a kommunisták vezette MNSZ-be, vagy a szociáldemokrata párt magyar bizottságában folytatnak közéleti/politikai tevékenységet...

Míg Dél-Erdélyben a MADOSZ/MNSZ szervezése már szeptemberben elkezdôdött, addig Észak-Erdélyben erre természetesen csak azt követôen került sor, hogy a szovjet és román csapatok fokozatosan "fölszabadították" a területet. A kezdeti szervezkedést (fôleg a Székelyföldön) azonban nagyban nehezítette, hogy a visszatérô román hatóságok akadályozták a szervezômunkát (november elején Kurkó Gyárfást le is tartóztatta a csíki prefektus), ám amint november 12-én szovjet parancsra az államapparátusnak ki kellett vonulnia Észak-Erdélybôl, nagyobb lendületet vett a munka. Bár a román csendôrség már nem akadályozhatta a szervezômunkát, a szórványvidéken (például Szolnok-Dobokában) csak 1945 tavaszán alakultak meg a helyi MNSZ-tagozatok.

Hogy vidéken miként történt a MADOSZ/MNSZ szervezése, kik vettek abban részt, arról a korabeli sajtóból gyakorlatilag szinte semmi sem tudható meg. (Ennek talán legnyomósabb oka az lehet, hogy, amint már említettem, vidéken is csak az MNSZ-nek jelenhettek meg lapjai, ám csak hetekkel-hónapokkal a szervezkedés megindulása után, ráadásul egy-két évvel késôbb az eseményeket megszépítve, ha nem egyenesen meghamisítva idézték föl.) Szász Imre, az MNSZ Háromszék megyei elnöke azonban 1946 januárjában egy értekezleten ekképpen idézte föl, hogy mi történt a megyében 1944 ôszén: "Demokratikus választásokról abban az idôben szó sem lehetett. Már mûködött abban az idôben Brassóban a MADOSZ. Ôk adtak nekünk segítséget. Kiépítették szervezeteiket a falukban. Hogyan? Kiküldöttjei jöttek a megye székhelyére, megnézni, hogy kikkel lehet valamit kezdeni, és aztán -- a már megszervezett Kommunista Párttal karöltve -- ezekkel indultunk ki a falukba."¹⁷ Valószínû, hogy ugyanez történt máshol is: a madoszista "aktivisták" a városból kimentek a környezô falvakba, és ott olyan személyeket kerestek (lehetôleg madoszistát vagy olyan szegényparasztot, akirôl tudni lehetett, hogy a kommunista párt szimpatizánsa), akikre rá lehetett bízni a megalakítandó szövetség vezetését.

Észak-Erdély fôvárosában, Kolozsvárott október 11. utáni napokban szervezték újjá a MADOSZ-t. Az elsô hetekben Brassótól teljesen függetlenül szervezkedtek, és bár Vincze János és Bányai László mind sürgették, hogy mondják ki a csatlakozást a brassói ideiglenes központhoz, erre csak november végén került sor. A kolozsvári szervezet meghirdette kisebbségpolitikai program -- akárcsak a brassóiaké -- igencsak szerény volt: "Mi is [!] követeljük a teljesen azonos jogokat minden téren, a szabad nyelvhasználattól a szabad iskoláztatásig és a kétnyelvû [!] egyetemig. [...] Minden téren megköveteljük az egyenlô bánásmódot és szabadságot."¹⁸ Amint azonban kivonták Észak-Erdélybôl a román közigazgatást, és felcsillant annak reménye, hogy talán létrejöhet egy autonóm Észak-Erdély, a kolozsváriak radikálisabb követeléseket kezdtek megfogalmazni, így többek közt a régióban a magyar és a román nyelv teljes egyenjogúságát, valamint gazdasági önállóságot Bukaresttel szemben...

Kevéssé közismert, hogy a Székelyföld fôvárosában, Marosvásárhelyen Brassótól és Kolozsvártól függetlenül indult el a politikai szervezkedés. Szeptember 30-án, két nappal a város "felszabadítása" után helyi (jórészt baloldali) értelmiségiek, kisiparosok (Antalffy Endre, Kacsó Ferenc és mások) kezdtek szervezkedni, és október 15-én a Magyar Demokrata Szövetség szervezôbizottsága nevében felhívást adtak ki,¹⁹ amelybôl megtudhatjuk, hogy céljuk: "A Székelyföld minden demokratikus erejének tömörítése", annak érdekében, hogy "teljes közigazgatási, törvénykezési és kulturális szabadságot" harcoljanak ki, valamint szükségesnek tartják az együttmûködést a kommunista párttal. A felhívás elsô pontjából úgy tûnik, hogy a szervezôk kezdetben valami regionális (székely) érdekképviseleti szervezetet képzeltek el. Meghirdetett programjuk nagyrészt megegyezett a kolozsvári MNSZ-ével, ám a szervezeti szabályzatát²⁰ összehasonlítva az MNSZ 1945-ös szabályzatával²¹, több lényeges különbségre figyelhetünk fel. Így a Magyar Népi (Demokrata) [sic!] Szövetség egyik meghirdetett célja "emberi jogaink biztosítása", valamint "Teljes közigazgatási, törvénykezési és kulturális szabadság kivívása" (ez tulajdonképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatban megígértek felmelegítése), ami az MNSZ céljaiból hiányzott...

A vásárhelyiek különállása azonban nem tartott sokáig. November 19-i nagygyûlésükön (ahol Simó Gyula javasolta, hogy a Tudor Vladimirescu Divízió mintájára állítsanak fel a Vörös Hadsereg oldalán egy székelyekbôl álló, Gábor Áronról elnevezett hadosztályt) a felszólaló Kacsó Ferenc már azt hangoztatta, hogy "A Magyar Demokrata Szövetség a Magyar Népi Szövetség hatalmas szervezetének csoportja", végül december közepén föl is vették ez utóbbi nevet...

II.

A Magyar Népi Szövetség tényleges vezetése kezdettôl fogva a magyar kommunisták/madoszisták kezében volt: az 1945. májusi kolozsvári kongresszuson megválasztott százfôs központi intézôbizottságba bekerült ugyan néhány, a történelmi egyházakat képviselô lelkész, közismert, népszerû személyiség is (pl. Bende Béla unitárius lelkész, Kós Károly, Nagy Géza)²², ám a tényleges politikai döntéshozó szervnek tekinthetô központi végrehajtó bizottságban a madoszisták döntô többségben voltak. Természetes tehát, hogy a szövetség kisebbségpolitikai stratégiája alapvetôen megegyezett a harmincas évek MADOSZ-ának programjával.

Az MNSZ 1945-ös kisebbségpolitikai stratégiáját két hivatalos kiadványából lehet rekonstruálni: a Szervezeti Szabályzatból, valamint a májusi kongresszusi határozatokból.²³ Az elôbbi dokumentum szerint az MNSZ célja -- többek közt -- "demokratikus alapon megszervezni a Romániában élô magyarságot", míg a második úgy fogalmaz, hogy a szövetség célja "a nemzetiségi jogegyenlôség megvalósítása". (A szervezet dokumentumaiban sohasem konkretizálták, hogy mit értenek a "nemzetiségi jogegyenlôség" fogalmán...) Nyilvánvaló tehát, hogy a Magyar Népi Szövetség -- legalábbis magyar--román viszonylatban -- Románia területi integritásának talaján állt, az erdélyi magyarság jövôjét egyértelmûen román fôhatalom alatt képzelte el, és nem támogatta a magyar kormány területi revíziós próbálkozásait.²⁴ Hozzá kell még tenni, hogy az országos vezetés ekkori nyilatkozatai alapján az is világos, hogy nemcsak a területi revíziót utasította el, hanem azokat az elképzeléseket is, amelyek szerint az ország föderális átalakítására lenne szükség, a Románián belül autonóm Erdélyt pedig kantonizálni kellene.²⁵ Ráadásul a kisebbségi jogok nemzetközi szintû garanciáit is elutasították, ugyanis az volt a meggyôzôdésük, hogy a magyar kisebbség jogegyenlôségének legszilárdabb garanciáját az RKP és Groza miniszterelnök személye jelenti. (A magyar diplomáciai képviselet 1946 májusában arról tájékoztatja a külügyminisztériumot, hogy az egyik alelnök, "Bányai [László] legfôbb biztosítékként a román demokrácia megerôsödését jelölte meg", és nem helyeselte azt a magyarországi elképzelést, hogy a kisebbségi jogok biztosítását a nagyhatalmakra bízzák...²⁶)

A Magyar Népi Szövetség ugyan magát "demokratikus nemzetiségpolitikai érdekképviseleti szervezetként" definiálta²⁷ (a szervezeti szabályzat megfogalmazásában: "a romániai magyar nép demokratikus politikai szervezete"), ám az eddig megismert források alapján nyilvánvaló, hogy egy igencsak központosított, a kommunista pártokra jellemzô, ún. demokratikus centralizmus elvén felépülô szervezetrôl van szó. Mit jelent ez konkrétan? A szervezeti szabályzatban például leszögezik, hogy a szövetség minden tagja köteles "fegyelmezetten alávetni magát a szervezet politikai irányvonalának, a többség határozatainak és a vezetôség utasításainak." Ez pedig azt jelenti, hogy az alapdokumentum nem teszi lehetôvé a központi véleménnyel ellentétes nézetek hangoztatását. Az is figyelemre méltó, hogy ugyan hivatalosan a szövetség az alulról jövô szervezés elve alapján épült fel, azonban az országos központnak igen nagy hatalma volt, ugyanis ha az alsóbb szervek vagy egyes tagjaik az MNSZ "érdekeivel és céljaival ellentétes tevékenységet fejtenek ki, ezeket tisztségükbôl felfüggesztheti, vagy a testületet feloszlathatja..." 1946 elején valóban elôfordult, hogy a demokratikus úton választott helyi vezetôség határozatát a központ egyszerûen megsemmisítette...

A Magyar Népi Szövetségen belül több törésvonal is húzódott. A kortársak számára leginkább észrevehetô ellentét az ún. dél-erdélyi és észak-erdélyi csoport közt húzódott. Az ellentétek e két csoport közt még 1944 ôszéig nyúlnak vissza, ekkor ugyanis nyilvánvalóvá vált a dél-erdélyiek számára, hogy a MADOSZ/MNSZ Demeter János--Balogh Edgár nevével fémjelzett kolozsvári csoportja -- attól kezdve, hogy kiderült: Kolozsvárra nem térhet vissza a román közigazgatás, sôt, 1944. november közepén még arról a területrôl is vissza kell vonulnia, amelyen addig berendezkedhetett --, nyíltan Észak-Erdély politikai-közigazgatási autonómiájáért küzd. A dél-erdélyiek szerint a kolozsváriak "szeparatizmusát" számos tény bizonyította, kezdve attól, hogy néhány héttel a börtönbôl történô szabadulásuk után, szeptember 24-én Simó Gyuláék -- ahelyett, hogy rögtön fölvették volna a kapcsolatot az RKP bukaresti központjával -- kimondták a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártjának megalakulását,²⁸ folytatva azzal, hogy megalakították az ODA Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületét, majd az 1945. februári ODA-konferencián létrehozták az ODA Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amely szándékuk szerint a terület kvázi-kormánya lett volna. (1945 kora nyarán az is kiderült, hogy a Kurkó-csoport a kisebbségi jogegyenlôség terén elért észak-erdélyi eredményeket túl koraiaknak tartja, amelyeket nem lehet általánossá tenni az egész országban -- tehát "az észak-erdélyi demokrácia túlságosan elôrefutott" ...)

Az észak-erdélyiek "szeparatista", autonomista törekvéseit Brassóban és Bukarestben az RKP, valamint a MADOSZ/MNSZ vezetôi közül természetesen sokan rossz szemmel nézték²⁹ (bár bizonyos mértékben támogatták is, hiszen az "észak-erdélyi köztársaságban" tulajdonképpen az ODA volt hatalmon). Kár volt aggódni, ugyanis a kolozsvári autonomista csoport -- egy-két személy kivételével -- csupán addig tartott ki, illetve támogatta nyíltan a régió kvázi-függetlenségét, amíg (Groza miniszterelnökké történô kinevezésével) Bukarestben is hatalomra nem jutott az ODA. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kolozsvári csoport tagjai közül mindenki csupán politikai taktikából volt autonomista. Többen (például Simó Gyula) ugyanis úgy látták, hogy Bukarest egyfelôl a világháború elôtt gyakorolt soviniszta kisebbségpolitikájával, másfelôl pedig az 1944. ôszi atrocitásokkal eljátszotta annak esélyét, hogy visszakapja Észak-Erdélyt. Abban az illúzióban éltek, hogy a Szovjetuniónak Észak-Erdéllyel kapcsolatban 1944. november közepén kialakult álláspontja nem taktika, hanem stratégia. Csakhogy 1945. március elején kiderült: amint Moszkva jelöltjét, Grozát a király kinevezte miniszterelnöknek (ezzel pedig megtörtént a kommunisták részleges hatalomra kerülése, hiszen a kulcspozíciók: belügy, igazságügy, hadügy, közlekedésügy a kezükben, befolyásuk alá kerültek), az addigi, Bukaresttel szembeni távolságtartásra sincs semmi szükség! Ezek után az autonomisták döntô része felhagyott korábbi "ábrándjaival" (csak Jordáky Lajos "ábrándozott" tovább az önálló Erdélyrôl -- ki is rúgták emiatt az RKP-ból még 1946-ban...). Ennek az autonomista intermezzónak azonban volt egy hosszú távú következménye: a dél-erdélyi (volt madoszista) MNSZ-politikusok jó része nem bízott igazán a szemükben "kompromittálódott" kolozsváriakban.

A dél-erdélyi csoport azonban nem csupán az elôbbi ok miatt tekintett kezdettôl fogva gyanakvóan a kolozsváriakra és általában az észak-erdélyi magyarságra, hanem azért is, mert meg voltak gyôzôdve arról, hogy az észak-erdélyi magyarság a négy év alatt "megfertôzôdött a Horthy-fasizmus által", rájuk jóval nagyobb hatással volt a "reakciós propaganda", mint a dél-erdélyiekre.³⁰ Egy aradi volt madoszista például az MNSZ 1945. novemberi intézôbizottsági ülésén azzal vádolta az észak-erdélyi magyarságot, hogy csak a dél-erdélyiek "érzik a felszabadulást", az észak-erdélyiek nem, mert "olyan vezetôk állnak a megyék és falvak élén, akik Bocskai-sapkával járnak és abban reménykednek, hogy a határt megváltoztatják és ôket visszacsatolják nem a demokrata, hanem az Imrédy szellemû Magyarországhoz".³¹

Az észak-erdélyi -- dél-erdélyi ellentétnél azonban (amely annyira nyilvánvaló volt még 1946-ban is, hogy Kurkó a kongresszusi beszédében külön ki is tért rá) én lényegesebbnek tartom az MNSZ szélsôbal szárnya és az ún. centristák közt húzódó törésvonalat, amely azért bizonyos mértékben átfedte az elôzô törésvonalat. (Bár Kurkó a dél-erdélyi csoport vezetôje volt, számos tekintetben inkább a centrumhoz sorolható, és nem a szélsôbal szárnyhoz.)

A szélsôbal szárnyhoz a bukaresti és dél-erdélyi (esetleg a 2. bécsi döntés után odamenekült) kommunisták (Czikó Nándor, Révy Ilona, Bányai László és mások), kisebb részben észak-erdélyi volt madoszisták (pl. Mezei Lajos, de többen ide sorolták Balogh Edgárt is) sorolhatók, akiknek "harcos múltja" igencsak meghatározta szemléletüket. Többségükre jellemzôek voltak azok a tulajdonságok, melyeket a kommunista mozgalmak történetével foglalkozó szakirodalom³² az illegális kommunista pártok tagjai esetében megállapított. Minden fölsôbb utasítást gondolkodás nélkül végrehajtottak, mindenkivel szemben gyanakvóak voltak, egy részüknek az ún. etnikus identitástudata elhalványult: elsôsorban kommunistáknak tartották magukat, és csak másodsorban magyarnak; nem egyszerûen érzéketlenek voltak a magyarság (valós vagy olykor vélt) sérelmeivel szemben, hanem egyszerûen az egész sérelmi kérdést másodlagos jelentôségûnek tartották a "demokrácia megerôsödéséért", a "kétoldali reakció" ellen folytatott harc idején.³³ (Az egyik aradi madoszista például imigyen fogalmazott a marosvásárhelyi intézôbizottsági ülés vitáján 1945 novemberében: "Egyetlen célja van általában minden népnek [...], hogy harcoljon az igazi ellenség: a fasiszta hordák ellen. [...] Tehát mindegy az, hogy angol, török, francia vagy bármilyen nemzetiségû demokrácia is, mert a demokrácia minden népnek egyenlô jogokat kell hogy biztosítson."³⁴) Az elôbbiekbôl következik, hogy a szélsôbalos szárny az MNSZ-t sem elsôsorban kisebbségi érdekvédelmi szervezetnek tartotta, hanem olyan szervezetnek, amely az RKP-nak a "demokrácia megteremtéséért" folytatott harcában a "magyar demokratikus tömeget" megszervezi. (Jól mutatja ezt a felfogást Bányai László egy 1945. márciusi bizalmas feljegyzése is, amelyben kifejti, hogy az MNSZ "az RKP egyik tömegszervezete".³⁵) Mindemellett a szélsôbalosok minden, az övékétôl eltérô véleménnyel szemben kérlelhetetlen szigorral léptek fel, türelmetlenség, jó adag értelmiségellenesség jellemezte ôket, "szektás" bizalmatlanságuk a magyar középosztály sok értékes tagját távol tartotta a szövetségtôl. (Ez annyira komoly probléma volt, hogy még Kurkó Gyárfás is kénytelen volt kitérni rá a székelyudvarhelyi MNSZ-kongresszuson...)

Az MNSZ vezetésének centrumához azokat a (nagyobbrészt észak-, kisebb részben dél-erdélyi) kommunistákat lehetne sorolni (többek közt Demeter Jánost, Kurkó Gyárfást), akik -- bár a Groza-kormányhoz lojálisnak bizonyultak, az RKP irányvonalát igyekeztek hûségesen követni --, a magyarságot ért jogtalanságok miatt fontosnak tartották a sérelmi politizálást. Mivel pedig a különbözô jogsérelmek orvoslásában, a magyar intézmények védelmében olykor sikereket is elértek, azok szemében is volt némi presztízsük, akik egyébként alapjaiban utasították el a világnézetüket.

Végezetül nem feledkezhetünk meg arról, hogy az MNSZ-en belül (a nyilvánosság elôtt alig észrevehetôen) létezett még egy "jobbszárny" is, amely azonban -- a szélsôbal szárnnyal és a centrummal ellentétben, amelyek az országos vezetésben, valamint a helyi vezetés többségében minden fontos pozíciót a kezükben tartottak -- mindvégig periférikus helyzetben volt. A fokozatosan az MNSZ "belsô ellenzékévé" váló politikusok (Nagy Géza, Mikó Gábor, Decsy István és mások) elôször a marosvásárhelyi kiáltvány kiadásakor fordultak szembe az MNSZ országos vezetésével. Nyilvános fellépésre ritkán adódott lehetôség, hiszen az MNSZ lapjaiban nem fejthették ki kritikai álláspontjukat. Mindaz a kis mennyiségû forrásanyag, amely alapján nagy vonalakban rekonstruálni lehet a kisebbségpolitikai elgondolásaikat, a következôkben foglalható össze: 1. tudomásul vették -- a Szovjetunió meghatározó jelenléte miatt -- a magyar kommunisták megnövekedett súlyát; 2. nem helyeselték azt a kezdetektôl tapasztalható kirekesztô politikát, amely eredményeképpen a középosztály, a vidéki értelmiség jelentôs része kívül maradt a szövetségen; 3. elítélték a marosvásárhelyi kiáltvány kiadását; 4. talán legfôbb kritikájuk az volt, hogy az MNSZ a kommunista vezetôség miatt túlságosan függ az RKP-tól, túlzottan lojális a Groza-kormányhoz.

Az MNSZ eme "belsô ellenzéke" utoljára a székelyudvarhelyi MNSZ-kongresszuson szólalhatott meg. Jórészt 1945--46-os magatartásuk miatt többüknek az internálás, börtön lett osztályrésze...

1945 tavaszán a köztudottan kommunista orientációjú MNSZ még népszerû volt az erdélyi magyar társadalom nagy többsége elôtt. Ezt a kezdeti népszerûséget, elfogadottságot több okkal is lehet magyarázni.

Egyrészt sokan emlékeztek még arra az idôszakra, amikor a két világháború közt az egyedüli párt, amely -- legalábbis egy ideig -- támogatta Erdély elszakadását Romániától, a kommunista párt volt. A magyar kommunisták ázsióját az is nagyban növelte, hogy az észak-erdélyi magyarság a kolozsvári magyar kommunisták közbenjárásának tudta be azt, hogy a szovjetek kiparancsolták a román államapparátust 1944 novemberében. (Mindemellett 1944-ben a kommunisták presztízsét az is növelte, hogy olyan hatalmas "támogatójuk" volt, mint a II. világháborút megnyerô Szovjetunió, amelytôl sokan azt remélték, hogy a román "kisebbségfaló" sovinizmussal szemben védelmet fog nyújtani az erdélyi magyarság számára. Úgy tûnik, ez a meggyôzôdés még -- a kommunista szimpátiával addig igazán nem vádolható -- gr. Teleki Bélát is áthatotta: az 1944. szeptember 8-i budapesti minisztertanácsi ülésen, ahol Horthyt a németekkel való szakításra akarta rábírni, kijelentette: "Az erdélyi magyarságnak egy lehetôsége van, hogy sorsát mentse, éspedig ha baloldali orientációt vesz fel."³⁶)

Az MNSZ 1945 tavaszán élvezte a romániai magyar társadalom nagyobb részének bizalmát. (Emellett azonban az is bizonyos: a szövetség kommunista vezetôinek ideológiáját már jóval kevesebben fogadták el.) Bár a városi középosztály és a vidéki értelmiség számos -- korábban a kisebbségi közéletben aktív szerepet játszó -- személyisége távol maradt a szövetségtôl, annak munkájába már 1944 ôszén bekapcsolódtak olyan közismert személyiségek is, akik 1944 elôtt nem tartoztak a kommunistaszimpatizáns értelmiség kicsiny táborához. (Ekkor a szövetséget még Márton Áron gyulafehérvári püspök is nyilvánosan a támogatásáról biztosította.)

Az 1945. május 6--13. között megtartott elsô kongresszusán (ahol egyesült a brassói és a kolozsvári központ) már mintegy 388 000 tagja volt az MNSZ-nek.³⁷ (Ez az imponáló taglétszám azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy ennyien tudatosan beléptek a szövetségbe, ugyanis néhány forrás arról számol be, hogy több helyen a helyi vezetés egyszerûen a Magyar Népközösség tagságát automatikusan beléptette az MNSZ-be...)

Az 1945. májusi kongresszus után néhány hónappal a szövetség népszerûsége fogyatkozni kezdett. Ennek egyik okára Szabédi László világított rá 1945 tavaszán egy magyarországi barátjához írott levelében: "itt Erdélyben magyar részen csak a baloldal számít demokratának, román részen ezzel szemben demokratának számítják a Vasgárdának is azokat a kevésbé kompromittált elemeit, akiknek sikerült megúszniuk a különbözô purifikációs eljárásokat [...]".³⁸ Tehát míg a magyar kommunisták -- a Balogh Edgár megfogalmazta "kétoldali reakció elleni harc" jegyében -- kérlelhetetlen szigorral igyekeztek minden, általuk "reakciósnak" tartott magyart "kipurifikálni", aközben nem vették észre (mert "mindenre, ami magyar, felfokozott gyanakvással, és mindenre, ami román, kettôzött bizalommal tekint" -- írja elôbbi levelében Szabédi a kommunistákról), hogy ezáltal épp a román nacionalistáknak tesznek szívességet azzal, hogy jóval nagyobb tisztogatás, felelôsségre vonás történik a magyarság soraiban, mint a románságéban. (Például Bányai László, az MNSZ egyik alelnöke a kolozsvári népbíróság egyik közvádlójaként statisztált mintegy tucatnyi koncepciós perben; a népbíróság 1946 márciusa és augusztusa között 372 magyar és 26 román személyt ítélt el...³⁹)

A másik ok abban lelhetô fel, hogy az országos vezetôség -- amely határozottan kiállt a többségi románság által illegitimnek tartott Groza-kormány mellett -- nem tudta elérni, hogy a magyarság számos súlyos sérelmét (állampolgársági törvény, földreform, CASBI stb.) orvosolja a kormány, sôt idôközben még újak is keletkeztek.⁴⁰ Hiába járta rendszeresen a bukaresti minisztériumokat számos MNSZ-delegáció, ott csak ígéreteket kaptak -- amiket azonban a magyar sajtóban úgy tüntettek fel, mint konkrét eredményeket! Bár Groza jóindulata nyilvánvaló volt, ám ígéretei legtöbbször beváltatlanok maradtak, az MNSZ vezetôi konkrét eredményeket alig tudtak felmutatni. (Anélkül, hogy erre a kérdésre bôvebben kitérnék, megjegyzem, hogy Groza nem volt könnyû helyzetben: "magyarbarát" politikáját nem csupán a román társadalom soviniszta része ítélte el, de még a saját pártja, az Ekésfront, sôt az RKP vezetésének egy része is rossz szemmel nézte...) Csirikás György, az MNSZ-központ Háromszék megyei kiküldötte is kénytelen volt 1946 januárjában a sepsiszentgyörgyi MNSZ-gyûlésen elismerni: "Ekkor kezdôdött meg az ellentét a Magyar Népi Szövetség és a magyar tömegek közt. Többé-kevésbé tehetetlenek voltunk..."⁴¹ (Az is jellemzô azonban, hogy a kudarcok láttán törvényszerûen fellépô elégedetlenséget az országos vezetés a sajtóban rendre a "reakció aknamunkájának" tulajdonította...) Meg kell azonban jegyeznem, hogy 1945 folyamán -- ellentétben 1946 tavaszával -- a szövetség vezetôi meglehetôsen erélytelenül léptek föl a sérelmek orvoslása érdekében. Ennek okát Luka László/Vasile Luca (az ODA országos fôtitkára, az RKP Politikai Bizottságának "magyar ügyekért" felelôs tagja) árulta el 1948 áprilisában Széll Jenô követnek: "volt egy periódus, mikor az erdélyi magyarságot tagadhatatlanul sérelmek érték. Ô ekkor a Magyar Népi Szövetség vezetôit arra szorította, hogy hallgassanak, ne csináljanak sérelmi politikát, mert ezzel a román reakció elleni harc mellékvágányra csúszna..."⁴²

A szövetség történetének legsúlyosabb válsága mégsem az eredményes sérelmi politizálás hiánya miatt tört ki, hanem azért, mert a magyar--román határvita kapcsán az országos vezetés olyan nyilatkozatot adott ki, amellyel az erdélyi magyar társadalom többsége nem értett egyet.

Ami az 1945. március 6-án megalakult Groza-kormányt illeti, a miniszterelnök kezdettôl fogva minden sajtónyilatkozatában vagy magyar diplomatákkal folytatott beszélgetésében leszögezte, hogy elutasít bármiféle esetleges területi változtatást. Az 1945. november elején Bukarestben tárgyaló Nékám Sándor rendkívüli követnek is kijelentette, hogy: "a határok kérdésének felvetése újra a soviniszta és revizionista szellemet fogja felébreszteni. A határok egy-két megyényi megváltoztatása semmit sem jelent".⁴³ A Partium egy részének Magyarországhoz csatolását szorgalmazó magyar kormány diplomatáját a határok megváltoztatása helyett a "határok légiesítésével", vámunióval kecsegtette...

Az erdélyi magyar társadalom egy jelentôs része (fôleg a partiumiak és a székelyek) azonban komoly várakozásokkal tekintett a béketárgyalások elé. Ezeknek a reménykedéseknek volt némi alapja, de persze volt egy jó adag illúzió is bennük, hiszen annak híre Erdélybe is eljutott különbözô csatornákon, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésszakán szeptemberben az angolszász hatalmak képviselôi is csak a Partium (vagy egy bizonyos része) Magyarországhoz történô csatolását támogatják. (Egyébként hosszas vita után a Szovjetunió ellenállása miatt a kérdést elnapolták.)⁴⁴ A székelyek alaptalan bizakodását azonban minden bizonnyal a végtelen elkeseredésük táplálta, amelyrôl számos korabeli forrás is beszámol. Például egy 1945. szeptemberi, a budapesti külügyminisztériumnak elküldött beszámoló névtelen szerzôje "helyszínen gyûjtött tapasztalatokra" hivatkozva azt állította, hogy: "A székely nép annyira eldöntötte magában a román uralomtól való elszakadást, hogy inkább hajlandó szovjet tagozatállammá lenni, mint a románsággal együtt állami életet élni."⁴⁵

Ezzel a tömeghangulattal az MNSZ országos vezetôi is tisztában voltak,⁴⁶ sôt azzal is számoltak, hogy valóban sor fog kerülni bizonyos mértékû határváltoztatásra Magyarország javára. Csakhogy -- amint azt Bányai László alelnök megfogalmazta 1946 elején egy bizalmas beszélgetés során: "ez azonban nem érdekli túlságosan" a szövetség vezetôit...⁴⁷

Az 1945. novemberi marosvásárhelyi intézôbizottsági ülés -- amely a kiáltvány kiadása miatt fordulópontnak tekinthetô az MNSZ történetében -- összehívásának elôzményei máig sem tisztázottak. Annyi ismeretes, hogy a központi végrehajtó bizottság az október 20-i rendkívüli ülésén határozta el, hogy (többszöri halasztás után) november 15-ére végre összehívják az országos intézôbizottságot. (Ez már igencsak esedékes volt, hiszen a szervezeti szabályzat szerint negyedévente kellene az IB-t összehívni, a kongresszus óta pedig már majd' fél év telt el.) A gyûlés néhány résztvevôje késôbb azt állította, hogy az utolsó pillanatig nem volt világos, mi lesz a tanácskozás fô témája, csak az volt valószínû, hogy a kongresszus óta megoldatlan sérelmek terítékre fognak kerülni. Az IB-ülés elôtti napokban azonban Marosvásárhelyen kiszivárgott, hogy a százfôs intézôbizottság tulajdonképpen azért ül össze, hogy "Erdély sorsáról döntsön"...

Egyelôre azt sem lehet egyértelmûen eldönteni, hogy ki(k) kezdeményezték a kiáltvány kiadását. Én úgy látom, igencsak valószínû, hogy azok a kortársi vélemények⁴⁸ járnak közel a valósághoz, amelyek szerint a kiáltványt Groza miniszterelnök és Luka László/Vasile Luca (az ODA országos fôtitkára, az RKP Politikai Bizottságának "magyar ügyekért" felelôs tagja) erôszakolta ki. Luka és Groza közvetlen szerepe ebben a kérdésben már csak azért is valószínûsíthetô, mivel mindketten korábban hangoztatták, hogy ha Magyarországon és Romániában megerôsödik a "demokratikus kormányzás" (vagyis hatalomra kerülnek a kommunista pártok), "eltûnik minden ellentét, és nem lesz fontos még a határkérdés sem".⁴⁹ Az sem véletlen, hogy az intézôbizottsági ülést megelôzô hetekben a magyar nyelvû sajtóban Luka és Bányai László sürgették a "határozott állásfoglalást a demokratikus kormányzás mellett"...⁵⁰

A három nap eseményeinek részletes ismertetése helyett inkább néhány lényeges mozzanatra hívom föl a figyelmet. 1. A tanácskozáson jelen volt Luka László és Szenkovits Sándor, az országos szaktanács fôtitkára, és az utolsó napon megjelent Groza miniszterelnök is (ilyen többé nem fordult elô!). Ez a tény is azt mutatja, hogy az RKP vezetése és a kormány már elôzetesen kiemelt fontosságot tulajdonított a marosvásárhelyi tanácskozásnak... 2. Mind Kurkó, az MNSZ elnöke, mind pedig Luka és Szenkovits beszédeikben már megelôlegezték az elfogadandó kiáltvány leglényegesebb pontjait. 3. Demeter János (akkor az MNSZ központi végrehajtó bizottságának tagja) szerint Luka a kiáltványtervezetet mindenféle elôzetes megvitatás nélkül, mint kész szöveget terjesztette az MNSZ szûkebb vezetése elé.⁵¹ 4. Az így elôterjesztett szövegtervezetet -- amelyet az országos vezetôség legnépszerûtlenebb tagja, Bánya László olvasott fel -- a jelenlévôk egy része nyíltan elutasította, mivel a szöveg expressis verbis elítélte a 2. bécsi döntést és egyértelmûen az 1938-as magyar--román határ visszaállítása mellett állt ki. (Az eredeti szövegtervezet máig sem ismert, csupán különbözô visszaemlékezésekbôl lehet azt valamelyest rekonstruálni.)

A vitáról beszámoló jegyzôkönyvrészletbôl⁵² több különös dolog derül ki. Például a vitán, illetve a végsô szavazáson az IB-tagoknak csak alig több mint a fele vett részt. (Hogy ennek mi volt az oka, egyelôre nem ismeretes.) Ezenkívül -- bár csak tanácskozási joggal -- több nem IB-tag madoszista is részt vett és felszólalt a vitán, és szervezett tapsorkánnal, felszólalásokkal erôteljesen támogatta a nyilatkozat eredeti formájában történô kiadását. 4. Az ezt ellenzô Nagy Géza, (Katona) Szabó István és mások viszont arra hivatkoztak, hogy a szervezeti szabályzat szerint az olyan döntô fontosságú kérdésben, mint amirôl a kiáltványban szó van, csak a kongresszus dönthet. 5. Ezeket a véleményeket azonban a "felvonultatott" madoszisták "lehurrogták", a "renitens értelmiségieket" nyíltan megfenyegették, "lereakciósozták". (Néhány szélsôbalos felszólaló már egyenesen azt hangoztatta, hogy akik ellenzik a kiáltvány kiadását, azokat ki kell zárni az MNSZ-bôl.⁵³) A kiáltvány kiadását szorgalmazók arra hivatkoztak, hogy a revíziós politika "fasiszta jellegû" (e logika alapján a határmódosítást szorgalmazó Nagy Ferenc-kormány is "fasiszta jellegû" volna...); bízni kell "a nagy Sztálin marsallban" és Grozában, mert ô "megadja az itt élô népek teljes jogait"; akik a kiáltványt ellenzik, alkalmat adnak arra, hogy a "román reakció a magyarságot kidobja errôl a földrôl" ⁵⁴; végül pedig, hogy egy esetleges határváltoztatás "háborús tûzfészekké" tenné Erdélyt.⁵⁵

Az ellenállást látván, a vezetôség belement egy "kompromisszumos" megoldásba, és oly módon "finomítottak" a szövegen, hogy a lényeg nem változott. Ennek eredményeként többek között kijelentették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerôsödésének, a nemzeti jogegyenlôség és tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése." Mindemellett pedig az MNSZ "hitet tesz a román népi demokráciával kötött szövetsége és a széles körû demokratikus alapon álló Groza-kormány iránti bizalma mellett." Mit jelentenek ezek a kiragadott mondatok? Nem kevesebbet, mint hogy a magát a magyar kisebbség érdekképviseleti szervezeteként meghatározó MNSZ országos vezetôsége -- még ha burkoltan is -- támogatja a trianoni magyar--román határ visszaállítását, illetve a területi sérthetetlenség elvét valló Groza-kormányt.

A szavazás végeredményét vizsgálva ismét "furcsaságokra" bukkanhatunk: a száztagú központi intézôbizottságból csak ötvennyolcan voltak a vitán jelen, közülük pedig a nyílt szavazáson -- a felkorbácsolt hangulat miatt -- csupán egy személy mert nemmel szavazni (utólag azonban többen is azt állították, hogy nemmel szavaztak...), ketten tartózkodtak, hárman pedig feltehetôen "kiszivárogtak" a terembôl. Tehát a központi intézôbizottságnak csak épphogy a fele szavazta meg a kiáltványt... (Megjegyzem, hogy a jegyzôkönyvrészlet hitelességét illetôen kételyeim vannak, ugyanis néhány általam megkérdezett résztvevô nem pont úgy rekonstruálta az eseményeket, mint ahogy azt a jegyzôkönyv rögzíti. Egy ismeretlen személy 1946 január eleji, a budapesti külügyminisztériumhoz eljuttatott feljegyzésében is azt írja, hogy a jegyzôkönyvben foglaltakkal ellentétben öten szavaztak a kiáltvány ellen...⁵⁶)

Még további kutatásokra lesz szükség ahhoz, hogy megnyugtatóan válaszolni lehessen arra a kérdésre: a miniszterelnök és az MNSZ országos vezetôi miért tartották olyan fontosnak a kiáltvány kiadását? Úgy vélem, a választ az 1945 ôszén Párizsban folyó béketárgyalások pillanatnyi helyzete adja meg. Az eddig megismert diplomáciai források alapján úgy tûnik, Bukarest számára egy határmódosítást ellenzô nyilatkozat azért volt olyan fontos, mivel attól tartott, hogy Erdély nyugati sávját a nagyhatalmak Magyarországnak fogják ítélni. (Nemcsak a partiumi román lakosság nyugtalankodott erôsen emiatt, hanem úgy tûnik, a román hatóságok is. A Honvéd Határôrség 1945. november elején olyan információkat szerzett a határ túloldaláról, miszerint "Romániában erôsen tartja magát a hír, hogy Észak-Erdélybôl a Maros vonaláig terjedô területet újra át kell adni Magyarországnak. Így Nagyvárad, Szatmárnémeti átadásának állítólagos elôkészületei folynak. Nagyvárad körzetében éjjelenként katonai biztosítás mellett vasúti berakásokat hajtanak végre..."⁵⁷) Ezért a román vezetés úgy hitte, hogy ha a magyar kisebbség politikai képviseletét ellátó MNSZ vezetésével ki tud adatni egy Románia területi status quója melletti állásfoglalást, azzal Párizsban megerôsítheti pozícióit.

Az MNSZ országos vezetôségének azért lehetett olyan fontos, hogy az intézôbizottság -- még a népszerûségvesztést kockáztatva is!⁵⁸ -- kiadja a Luka és Groza által elvárt tartalmú kiáltványt, mert azt hitték, hogy ha valóban sor kerül egy határváltoztatásra, ez a Groza-kormány bukását okozza, és a történelmi pártok hatalomra kerülésével újrakezdôdnek az 1944 ôszén megismert magyarüldözések, ellenben egy, a kormány felé tett "hûségnyilatkozattal" megerôsítik Groza pozícióját, és azután majd több "engedményt" tudnak kialkudni a késôbbi tárgyalások során. (Persze nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az MNSZ RKP-tag vezetôinek a pártfegyelem miatt is igyekezniük kellett eleget tenni a pártvezetés elvárásának...)

Mennyiben jöttek be a fenti számítások? A Groza-kormány és a partiumi románság 1946 tavaszán megnyugodhatott: a Külügyminiszterek Tanácsa végleg lezárta a magyar--román határvitát, és visszaállították az 1938-as határt. Csakhogy ez a döntés a nagyhatalmi alkuk eredménye volt, és nem a vásárhelyi kiáltvány kiadásának következménye! A kormány a kiáltványt azonban mégiscsak fölhasználta a párizsi békekonferencián: 1946. szeptember 2-án Gheorghe Tãtãrescu külügyminiszter azzal olvasta fel a kiáltvány általam is idézett sorait, hogy íme, "ez a romániai magyarok igazi érzülete"... Ami pedig az MNSZ számításait illeti, a határkérdés lezárásával sem erôsödött meg annyira a kormány pozíciója,⁵⁹ hogy megengedhetett volna magának egy "tiszta" parlamenti választást, és a magyarellenes román sovinizmus sem csökkent egy cseppet sem...

Amint nyilvánosságra került a kiáltvány,⁶⁰ széles körû fölháborodás tört ki, a vezetôséget Erdély elárulásával vádolták. (Az 1946. január 14-i sepsiszentgyörgyi megyei IB-gyûlésen felszólaló Benedek István központi oktató is kénytelen volt elismerni azt, amit mindenki tudott: "Sokan árulónak tartják Kurkót, Bányait és másokat. Szó sincs ezúttal személyes bosszúról, hanem igen, politikai ellentétekrôl. [...] A marosvásárhelyi kiáltvány indította el a dolgot."⁶¹) Hogy 1945 végén mekkora volt a felháborodás, azt az akkoriban keletkezett és máig fennmaradt, az MNSZ vezetôségét gyilkos dühvel támadó, kézzel terjesztett versek mutatják. Például az egyikben Balogh Edgárt vádolják ekképpen: "Kurkó, Czikó, Te s Bányai, Magyar népnek árulói!" ⁶²) A közfelháborodás akkora volt, hogy -- magyar diplomáciai információk szerint -- Csíkmenaságon és Gyergyószárhegyen a szövetség helyi vezetôit meggyilkolták, Kolozsvárott pedig Balogh Edgárt a nyílt utcán megverték...⁶³ 1945 végén a magyar külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályának szakértôi úgy látták, hogy: "Az MNSZ-bôl kiábrándult magyar tömegek egyelôre a már meglévô keretekben keresnek elhelyezkedést. A magyar munkásság nagy része a román Szociáldemokrata Párton belül felállított "Országos Magyar Bizottság" felé tájékozódik, a parasztság és az értelmiség viszont az erdélyi magyar egyházak felé keresi a kivezetô utat."⁶⁴

III.

1946 januárjában az országos vezetôség a vele szemben megrendült bizalmat a helyi vezetôségek "kiszélesítésével" próbálta meg helyreállítani. Ez azt jelentette, hogy igyekeztek bevonni a szervezet munkájába az MNSZ-tôl addig magukat távol tartó, de tekintélyes közéleti személyiségeket. Az elsô ilyen jellegû próbálkozásra Kolozsváron került sor: január 6-ra értekezletet hívtak össze, amelyre több közismert személyiséget (köztük gr. Teleki Ádámot és Szász Pált, az EMGE két vezetôjét) is meghívtak, de közülük csupán Szabó Béni volt országos magyar párti képviselô jelent meg, ám ô is kijelentette, hogy az MNSZ "jelenlegi vezetôsége és az MNSZ jelenlegi összetétele nem képviseli az [erdélyi] magyarságot".⁶⁵ (Hasonló véleményen volt -- magyar diplomáciai értesülések szerint -- az MNSZ "mérsékeltebb szárnya, valamint a Jordáky Lajos köré tömörült, fôleg fiatalokból álló csoport" is, akik azt javasolták, hogy "helyezzék az MNSZ intézôbizottságát szélesebb alapokra, tehát vonják be az MNSZ-en kívül álló kommunistákat, szociáldemokratákat és pártonkívülieket, és távolítsák el az MNSZ élérôl a két alelnököt, Bányai Lászlót és Balogh Edgárt".⁶⁶)

Szabó Béni véleményét sokan oszthatták, ugyanis 1946 januárjában napirenden voltak a helyi szervezetekbôl történô kilépések, az értelmiség egy része hátat fordított a szövetségnek. Több megyei és járási tagozat írásban jelentette be, hogy nem vállal szolidaritást országos vezetôségének a kiáltványban rögzített álláspontjával. Egyes helyeken (például Maros-Tordában) a megyei vezetôség önként lemondott, máshol (Udvarhely megyében) pedig leváltották a kiáltvány kiadását támogató vezetôséget. Volt, ahol (pl. Szatmárban) felszólították az országos vezetôséget, hogy mondjon le, és ezzel tegye lehetôvé "a magyar egység kibontakozását",⁶⁷ máshol vagy egy demokratikusan lebonyolítandó belsô választás megtartását sürgették, vagy (mint a Szilágy megyei intézôbizottság) országos kongresszus összehívását indítványozták. (Ezt a határozatot azonban a központi vezetés követelésére februárban visszavonták.⁶⁸ Valószínûleg ugyanez történt máshol is...) Januárban a helyi vezetôség leváltása, a központi vezetôség lemondásának követelése olyan tömegessé vált, hogy az országos vezetôség január 30-án közleményben jelentette ki, hogy az ilyen értelmû határozatokat egyszerûen nem fogadja el...⁶⁹

A kolozsvári kudarc ellenére az országos vezetôség tovább próbálkozott a helyi vezetôségek "kiszélesítésével": január 13-án felhívásban utasították a vidéki szervezeteket, hogy hívjanak össze értekezleteket, amelyekre hívják meg azokat a helyi magyar közéleti személyiségeket is, akik addig távol tartották magukat a kommunisták vezette szövetségtôl. Az értekezlet tárgya pedig az legyen, "miként lehet biztosítani a magyar egységet a szövetség keretein belül", olyan formában, hogy a megyei vezetôségeket kiegészítik addig kívülálló tagokkal. A vidéki értekezletek (tehát nem MNSZ-gyûlések!) megtartásáról a Népi Szövetség lapjai rendre beszámoltak, csakhogy ezekbôl az írásokból -- a cenzúra vagy az öncenzúra korlátai miatt -- az nem derül ki, hogy milyen viták folytak, vagy hogy a vidéki tagság, a helyi értelmiség miként vélekedett az MNSZ vezetôségének addig követett politikájáról. Feltételezem, hogy a legtöbb helyen ugyanolyan ôszinte, kritikus felszólalások hangzottak el, mint a január 20-i sepsiszentgyörgyi "kiszélesített" MNSZ-értekezleten. A rétyi református lelkész (aki a megyei IB tagja is volt!) kertelés nélkül kijelentette: "meg kell mondani, hogy népünk széles tömegei idegenkednek az MNSZ-tôl. Ennek az idegenkedésnek legfôbb oka az, hogy az MNSZ százas intézôbizottsága állást foglalt Erdély hovatartozandóságának kérdésében. A magyarság széles rétegei nem azonosítják magukat a százas intézôbizottság állásfoglalásával. (Felkiáltások: Igaz!) Akik azt a határozatot hozták, nem bírják a nép bizalmát. [...] ezt tulajdonképpen mindenki tudja, csak gyûlésekben nemigen esik szó róla..." (Öt köztiszteletben álló kézdivásárhelyi polgár is azzal utasította el az értekezleten való megjelenést, hogy mindaddig távol maradnak a szövetségtôl, amíg az MNSZ országos vezetôségében végre nem hajtják a gyökeres átalakítást, az addigi vezetôk teljes leváltását, s annak a helyére "nem választhat az erdélyi magyarság teljes szabadsággal olyan vezetôket, akik a széles néptömegek bizalmát bírják".) Végül a sepsiszentgyörgyi gyûlés határozati javaslatban szögezte le: "Tekintettel arra, hogy a MNSZ. jelenlegi vezetôsége nem bírja a magyarság összességének bizalmát, az értekezlet szükségesnek látja, hogy úgy a központi, mint a vidéki szervezetek vezetôségei tiszta és demokratikus választások alapján haladéktalanul átszerveztessenek, illetve a körülményekhez képest kibôvíttessenek."⁷⁰ A határozatnak azonban semmi foganatja sem lehetett, hiszen azt nem a megyei intézôbizottság hozta (azt amúgy is fölülbírálhatta a központi végrehajtó bizottság), hanem csupán egy értekezlet...

A januári értekezletek sorozatát a 28-i kolozsvári zárta. Ez a botrányos gyûlés megmutatta, hogy az országos vezetôség nem értette meg (vagy nem akarta megérteni) a "vidék üzenetét". Ezen a "kiszélesített" MNSZ-gyûlésen ugyanis az történt, hogy a felszólaló (a "belsô ellenzék" közt számon tartott) Nagy Gézát, Decsy Istvánt, Asztalos Sándort és másokat -- akik ugyanazzal az argumentációval kritizálták az országos vezetôséget és követelték a lemondását, mint a vidéki szervezetek többsége -- a "feltüzelt" hóstáti földészek "kiseperték" a terembôl. A szélsôbalos szárny korlátoltságát, értelmiségellenességét Mezei Lajosnak a brassói Népi Egység számára adott nyilatkozata is jól mutatja, abban ugyanis többek közt azt állította, hogy az ellenzék -- diákok, értelmiségiek -- csupán "a reakció szolgálatában álló kis csoport"...⁷¹ (Egyébként a szociáldemokrata párt hivatalos lapja, a Libertatea február 8-i számában ezt a botrányos közjátékot úgy kommentálta, hogy: "A Magyar Népi Szövetség hidegre akarja tenni az ellenzéket...")

A helyi vezetôségek kiszélesítésére tett kísérlet januárban egyértelmûen kudarccal végzôdött. A különbözô botrányokkal kísért értekezletek hatására a politikai közvélemény nagy részében csak tovább erôsödött az a meggyôzôdés, hogy a Magyar Népi Szövetség "kommunista fiókszervezet". (Ebben az idôben készült a budapesti Békeelôkészítô Osztály egyik szakértôjének egy összefoglaló jelentése, ahol az MNSZ-szel kapcsolatban az alábbiakat vetette papírra: "A Magyar Népi Szövetség egy erôsen baloldali és tekintélyuralmi ízlésû frakció kizárólagos uralmát jelentette a romániai magyar nemzetiség fölött, egyben azt, hogy az erdélyi magyarság akarva, nem akarva, a Kommunista Párt járszalagjára került, és kénytelen volt követni a kommunista »vonal« szinozitását."⁷²)

1946 elején olyan széles körben elterjedt az a vád, miszerint az MNSZ "eladta Erdélyt", hogy emiatt a központi végrehajtó bizottság február 9-én kénytelen volt sajtóközleményt kibocsátani, amelyben visszautasították a fenti vádat, és ismét leszögezték: a nemzetiségi kérdés a "demokrácia megerôsödésének [...] a határok feloldásának kérdése", ezért károsnak tartanak minden, "a határkérdéssel kapcsolatos agitációt"...

A marosvásárhelyi kiáltvány következtében kialakult politikai válság megoldására a Romániai Szociáldemokrata Párt (RSZDP) Országos Magyar Bizottsága 1946 tavaszán fölvetette, hogy létre kellene hozni egy magyar választási koalíciót, amelyben az MNSZ mellett képviseltetnék magukat a magyar szociáldemokraták, az RKP magyar tagjai, a magyar egyházak és a nagyobb magyar intézmények (EMGE, szövetkezeti központok stb.) képviselôi is.⁷³ Az MNSZ országos vezetôsége azonban minden próbálkozás ellenére mereven elutasította a szociáldemokrata javaslatot -- bár 1945 végén az egyik prominens publicista (feltehetôen Kacsó Sándor, a késôbbi MNSZ-elnök) is úgy vélte egy vele folytatott bizalmas beszélgetésben, hogy: "a helyes az volna, ha a Magyar Népi Szövetséget teljesen átszerveznék [...], pártok fölött álló magyar tömörüléssé alakulna át".⁷⁴ Feltételezésem szerint a szociáldemokraták javaslata a kommunista párt ellenzése miatt esett kútba, de maguk az MNSZ vezetôi is ellenérdekeltek voltak, hiszen az egyet jelentett volna a politikai monopóliumukról való önkéntes lemondással...

Az MNSZ válsága nemcsak a szociáldemokraták fellépését indukálta, hanem elindított egy más irányú mozgást is. A Békeelôkészítô Osztály Erdély-szakértôje, Demeter Béla információi szerint 1945 végén az erdélyi, fôleg székelyföldi parasztság vezetôi kezdeményezésére "mozgalom indult az erdélyi magyarság köreiben, melynek célja egy új keretnek, az »Erdélyi Magyar Földmíves Szövetség«-nek a megalakítása. Ennek a szervezetnek, melybe be akarják vonni az erdélyi magyar parasztságot és a demokratikus magyar értelmiséget, nem politikai, hanem gazdasági és érdekvédelmi jellege volna".⁷⁵ 1945 végén, 1946 elsô hónapjaiban az MNSZ sajtója is többször cikkezett arról, hogy "magyar reakciós körök" egy erdélyi magyar kisgazdapártot akarnak szervezni. (Valószínûnek látszik, hogy az egész csak asztal melletti tervezgetés szintjéig jutott el, hiszen az MNSZ vezetôi úgyis meg tudtak volna akadályozni minden komolyabb ezirányú szervezkedést...)

A korábbi bizalmi tôke visszaszerzése érdekében 1946 márciusában az országos vezetés offenzív sérelmi politizálásba kezdett. Az új politikai irányvonal kezdete a százas intézôbizottság 1946. március 18--20-i, brassói értekezletéhez köthetô. Az itt elfogadott határozati javaslat részletesen felsorolja mindazokat a sérelmeket, megoldatlan problémákat, amelyek orvoslását elvárták a kormánytól. (A hosszú listát szemlélve azért feltûnô, hogy a Bolyai Tudományegyetemmel kapcsolatban semmi kívánsága nincs az intézôbizottságnak, mintha ott minden rendben lenne...⁷⁶) A brassói gyûlésen bejelentették, hogy a Magyar Népi Szövetség -- bár a baloldali pártkoalíció, az ODA tagja -- önálló listával fog indulni a parlamenti választásokon. Ezt a döntést (mint minden lényegeset) elôzôleg bizonyosan egyeztették az RKP vezetésével. Luka nyilván támogatta, hiszen félô volt, hogy ha az ODA közös listáján fog szerepelni az MNSZ, a magyarok közül még kevesebben fognak rá szavazni...

A brassói gyûlés után két héttel Kurkó Gyárfásnak feltûnést keltô vezércikke jelent meg a Népi Egység április 4-i számában: "Megalkuvással nem gyôzhet a demokrácia". Ebben az MNSZ elnöke határozott hangon követelte, hogy a számtalan beváltatlan ígéret után végre tettekkel is bizonyítson a kormány. Arra is utal írásában, hogy miért emelték fel a hangjukat, és miért követelik a korábbiaknál jóval határozottabban a kisebbségi sérelmek orvoslását: a román "reakciónak" (vagyis a magyarellenes jogszabályokat hozó, azokat végrehajtó soviniszta államgépezetnek) "sikerült szervezeti helyiségeinket panaszirodákká süllyeszteni"... (Ekkor még legalább lehet panaszkodni, nem úgy, mint egy évvel késôbb...)

Az MNSZ új irányvonala, vagyis a határozottabb fellépés a kisebbségi érdekek érvényesítése érdekében, nehéz helyzetbe hozta Grozát. A nacionalista jobboldali ellenzék ugyanis azzal támadta meg a miniszterelnököt, hogy lám, hiába folytatott "magyarbarát" politikát, mert az MNSZ mégis "hátba döfte a románságot", ráadásul pont abban a pillanatban, amikor a Külügyminiszterek Tanácsa ismét összeül, hogy végleg döntsön a magyar--román határvitában. Ezért -- a bukaresti magyar diplomáciai képviselet információi szerint -- "erdélyi magyar körökben" komolyan számoltak azzal, hogy Bukarest az MNSZ élérôl lemondatja Kurkót és Bányai Lászlót, a szélsôbal szárny vezéralakját ültetik az elnöki székbe.⁷⁷ Ezeknek a híreszteléseknek vajmi kevés valóságalapjuk lehetett, hiszen azt Bukarestben is jól tudták, hogy az országos vezetôség legnépszerûtlenebb tagjai éppen a két alelnök: Balogh Edgár és Bányai László voltak, márpedig ha az egyébként is komoly válságba került MNSZ élén a választások elôtti hónapokban ilyen változtatást eszközölnek, a magyar társadalom végleg elfordul a szövetségtôl...

Milyen kézzelfogható eredménye volt a "sérelmi offenzívának"? A mérleg szerintem meglehetôsen felemás. Az egyik serpenyôben, a sikerek közt találjuk azt, hogy 1946 tavaszára-nyarára végre megoldódni látszik a magyar oktatásügy finanszírozása, a Bolyai-egyetem legégetôbb problémái is rendezôdnek, önálló zene- és színmûvészeti fôiskola létesül Kolozsvárott, míg a másik oldalon a földreform sérelmei, a CASBI-kérdés továbbra is megoldatlanok, a magyar szövetkezeteket az INCOOP fojtogatja, a Csíki Magánjavakat csak papíron adják vissza Csík megye magyarságának -- a listát még sokáig lehetne sorolni... A ténylegesen elért eredmények (amelyek csak az oktatás és közmûvelôdés területére korlátozódnak!) egy része azonban az MNSZ erôteljes követelései nélkül is megoldódtak volna -- hiszen Grozának is érdekében állt, hogy a választási kampányban a szövetség országos vezetôsége végre konkrét sikerekrôl is be tudjon számolni...

A Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésszakán, május 7-én a nagyhatalmak Románia számára kedvezôen lezárták a magyar--román határvitát, ami komoly elkeseredést váltott ki az erdélyi magyarság százezreiben. Ezekben a napokban Demeter Jánost Kurkó Gyárfás "fölsôbb, politikai sugalmazásra célozva" -- felkérte, hogy másnapra (!) szerkesszen egy kisebbségi törvénytervezetet.⁷⁸ Ugyanekkor, tehát május elején az a Bányai László, aki mindig is a párthûségérôl volt ismert, az egyik magyar diplomatával folytatott beszélgetésen annak a véleményének adott hangot, hogy "esetleg elérhetô volna" Székelyföldön egy széles körû közigazgatási autonómia megteremtése (egy másik bizalmas beszélgetésen áprilisban pedig már önálló székely seregtest felállításának jövôbeni szükségességérôl beszélt!), míg szerinte a szórványmagyarság számára individuális jogokat kellene biztosítani.⁷⁹ Mindez szerintem arra utal, hogy 1946 májusában (amikor a magyar békeelôkészítés is kidolgoztatott egy kisebbségi törvénytervezetet és székely autonómiatervezetet!) a bukaresti "fölsôbb körök" (minden bizonnyal Groza és/vagy Luka) igyekeztek csillapítani a feszültséget, az elkeseredést, ezzel együtt pedig az MNSZ politikai hitelét erôsíteni. Egy új kisebbségi statútummal (és egy autonóm székely terület esetleges létrehozásával) ugyanis azt a látszatot lehetett kelteni, hogy ha már mindenképp román fennhatóság alatt kell élnie az erdélyi magyarságnak, legalább a tényleges jogegyenlôségük megvalósulhat, ennek jogi alapját pedig az MNSZ teremti meg az általa elkészített törvénytervezettel.

Bár az MNSZ sajtója az elkészült tervezetet mint az MNSZ egyik "legjelentôsebb sikerét" emlegette, valójában ez nem tekinthetô sikernek. Nem elsôsorban azért, mert az 1946 decemberében felálló nemzetgyûlésben a szövetség képviselôi sohasem tudták napirendre tûzetni a tervezet megvitatását, hanem azért, mert menet közben a "fölsôbb körök instrukciói" miatt a magyar jogi szakemberek által kidolgozott szövegváltozat olyan lényeges változásokon ment keresztül (a Székelyudvarhelyen elfogadott tervezetben egy szó sem esik például az egyházi iskolák, a magyar szövetkezetek, a Csíki Magánjavak jövôjérôl), hogy az törvényerôre emelése után sem jelentett volna lényeges változást az addigi helyzethez képest. Nem meglepô ezek után, hogy Nékám Sándor, a magyar diplomáciai képviselet vezetôje a tervezetrôl azt írta a külügyminisztériumnak, hogy a dokumentum "sok tekintetben dilettáns ízû, és elhamarkodott munkának látszik: mintha nem a román módszereket napról napra a saját kárukon tapasztaló emberek mûve volna..."⁸⁰

Bár a székelyudvarhelyi MNSZ-kongresszus idején, 1946 júniusában a szövetség országos vezetôsége már 449 ezer MNSZ-tagról beszélt (az adat valódiságában egyébként igencsak kételkedem...), számos momentum arra utal, hogy a több hónapos agitáció, erôfeszítés ellenére sem sikerült visszaszereznie az MNSZ vezetésének az egy évvel korábbi népszerûséget. Hogy csak egy példát említsek: szemtanúk szerint a székely kisvárosba érkezô vezetôséget szokatlanul hûvösen fogadták a helybeli lakosok, majd a kongresszus utolsó napján, a tanácskozást záró nagygyûlésen a vezetés addigi politikáját élesen ellenzô tömeg (helyi és környékbeli földmûvesek, kisiparosok, értelmiségiek) lelkészeik vezetésével, egyházi zászlók alatt felvonulva követelték Kurkó Gyárfás lemondását és éltették az önálló Erdélyt.⁸¹ (Jellemzô, hogy Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás a tüntetôket "fasiszta csôcseléknek" minôsítette...) Egyébként ez volt az az utolsó fórum, ahol az ún. belsô ellenzék is hallathatta hangját: Nagy Géza és Mikó Gábor nyilvánosan bírálta a nemzetiségi statútum tervezetét, szóvá téve annak a hiányosságait.

A Magyar Népi Szövetség úgy jutott el a parlamenti választások küszöbéig, hogy az országos vezetôség és a magyar társadalom közt korábban meglévô bizalom korántsem állt helyre. Túl sok sérelem maradt megoldatlan, és a szociáldemokratákkal folytatott -- olykor személyeskedésig menô -- vita is azt mutatta, hogy az MNSZ-vezetés valójában nem képes nyitni, nem képes valódi nemzeti koalíciót létrehozni.

Az MNSZ sajtója (és a magyarországi média is) a szövetségnek a választáson elért eredményét nagy sikernek könyvelte el, és -- ahogy az egyik év végi követségi jelentésben fogalmaztak -- "az eredmény [...] nyilvánvalóvá tette, hogy az erdélyi magyarság úgyszólván teljes egészében e mögé a szervezet mögé sorakozott fel..."⁸² Valóban fölsorakozott az erdélyi magyarság az MNSZ mögé? Úgy vélem, errôl szó sincs.

Egyfelôl az 1946. november 19-i parlamenti választások elôtti hetekben a vezetôség mintegy 750--800 ezer szavazatra és 40 mandátumra számított. Ehelyett azonban a hivatalos adatok szerint be kellett érni 570 ezer szavazattal és 28 mandátummal. Hogy a többi szavazat hová tûnt, arra nem hiszem, hogy sikerül az elkövetkezô idôben teljesen megnyugtató választ adni. Elôször is tudni kellene, hogy tulajdonképpen a szavazati joggal rendelkezô erdélyi magyaroknak hány százaléka vehetett részt egyáltalán a választáson (a korabeli magyar sajtó több esetet is említ, amikor magyarokat hagytak ki a választói névjegyzékbôl), abból mennyien mentek el szavazni és ezek közül hány százalék adta voksát az MNSZ-re. (A szövetség az összes érvényes szavazatok 8,4%-át szerezte meg, a magyarság arányszáma ekkor 10% körül lehetett.) Az bizonyos, hogy Arad és Szatmár megyékben kevesebb szavazatot kaptak, mint ahány nyilvántartott tagjuk volt.⁸³ Lehet, hogy azért épp a partiumi megyékben szerepelt rosszabbul az MNSZ, mivel itt volt a legerôsebb az "irredenta" hangulat a magyarság körében és ezért itt lehetett a legnagyobb a kiábrándulás a vásárhelyi kiáltvány kiadása miatt? Tulajdonképpen ezek a számítgatások leginkább azért igen bizonytalanok, mivel feltehetôleg nemcsak az ODA román pártjaira leadott szavazatait hamisították meg durván,⁸⁴ hanem az MNSZ-ét is, legalábbis ha szükségét érezték... Mindent összevetve hajlok arra, hogy igazat adjak Lakatos István szociáldemokrata politikusnak, aki 1946 nyarán arra figyelmeztette az MNSZ vezetését: ha nem sikerül egy széles magyar választási koalíciót létrehozni, fennáll a veszélye annak, hogy a magyar kisebbségnek az MNSZ vezetôségével elégedetlen része inkább távol marad a választásoktól. És hogy legalább ennyi szavazatot kapott (ha valóban kapott) az MNSZ, abban véleményem szerint inkább a magyar választótömegekben meglévô "tehetetlenségi nyomaték" (a "magyar pártra szavazunk, bármilyen is az"-effektus) játszott szerepet, mintsem hogy a voksukkal a vezetôség addigi politikáját akarták volna "megjutalmazni"... (Egy 1946. decemberi követségi jelentésben ezt imigyen fogalmazták meg: "nem hagyható számításon kívül az a körülmény, hogy más lista nem lévén, a nemzeti kiállásnak is nagy szerepe jutott, hogy a tömegek ily kompakt módon adták le szavazataikat az MNSZ-re..."⁸⁵)

IV.

A parlamenti választás több okból is újabb korszakhatárnak tekinthetô az MNSZ történetében. Egyrészt azt -- igaz, durva csalásokkal -- gyakorlatilag a kommunisták nyerték meg. Ennek a következménye nemcsak a belpolitikai élet, hanem az MNSZ belsô erôviszonyai alakulásában is megmutatkozott. Bár a székelyudvarhelyi kongresszuson a két alelnököt, Balogh Edgárt és Bányai Lászlót leváltották, a szélsôbalosok a parlamenti választások utáni hónapokban ismét megerôsödtek.

Másrészt 1947-ben, a békeszerzôdés aláírása után a kormánynak nem volt már többé akkora szüksége a kisebbségi magyar érdekeket "becsatornázó" MNSZ-re, tehát véget ért az a korszak, amikor a külsô ãelvárások" miatt még engedményekre kényszerült a kormányzat, illetve amikor még eltûrte azt, hogy a Népi Szövetség bizonyos fokig sérelmi politikát folytasson. (Balogh Edgár megfogalmazásában tehát véget ért az MNSZ "nemzeti forradalmi szakasza."⁸⁶) 1947 tavaszán a megváltozott helyzetet a magyar szövetkezetekkel kapcsolatos problémák jelezték. Míg ugyanis Kurkó egyértelmûen és határozottan kiállt a szövetkezetek önállósága mellett, addig a szélsôbal szárny -- csatlakozva az RKP álláspontjához -- a szövetkezetek beolvasztását támogatta.⁸⁷ A szövetkezeti kérdés miatt annyira kiélezôdött a viszony Kurkó és a Bányai fémjelezte szélsôbalosok közt, hogy magyar diplomáciai értesülések szerint az MNSZ elnöke lemondással fenyegetôzött, hogyha "veszni hagyják" a magyar szövetkezeteket...

A döntô fordulat 1947 tavaszán következett be, amikor Luka László a május 22-i kolozsvári Igazságban megjelent cikkében (A romániai magyarság útja) többek közt nyíltan felszólította a magyar kisebbség vezetôit, hogy szakítsanak az addig folytatott "népfrontos" politikával és lássanak hozzá a belsô tisztogatáshoz.⁸⁸ Kijelentette: "Népbolondítás és a tényleges népi érdekektôl idegen minden olyan nyilatkozat, amely általában vett magyar érdekrôl beszél... Nem lehet az elvtelen »magyar egység« szomorú jelszavával a romániai magyar közéletet ismét a kiszipolyozó földesurak, bankárok és a falu uzsorásai szolgálatába állítani." Az írás megjelenését követôen számos prominens személyiség, az országos vezetés több tagja is igyekezett "önkritikát" gyakorolni, beismerve az "éberség hiányát". A hónap végén Bukarestben ülésezô központi végrehajtó bizottság a "nemzeti elzárkózás politikája" helyett meghirdette a "népi megújhodás politikáját". Ezzel véget ért az addigi "népfrontos" politika (vagyis az a törekvés, hogy lehetôleg a magyar társadalom minden rétegét bevonják a szövetség munkájába). Luka írása után értelemszerûen fölöslegessé vált az MNSZ mint kisebbségi érdekképviseleti szervezet, hiszen a székely származású kommunista politikus azt is kijelentette, hogy az elért eredmények csakis "a Pártnak" köszönhetôek és nem az MNSZ addigi harcainak. (Azt, hogy a szövetség többé nem foglalkozik a kisebbségi sérelmekkel, nehezen vette tudomásul az "egyszerû" tagság. Még 1948 augusztusában is kénytelen volt kiadni egy körlevelet az MNSZ bukaresti központja, amelyben utasította megyei szervezeteit, hogy a jövôben egyéni sérelmeket, kéréseket ne terjesszenek fel Bukarestbe, mivel a szövetség nem foglalkozik a sérelmek orvoslásával...⁸⁹)

Ez a fordulat a szövetség országos vezetésében ismét felerôsítette a belsô harcokat. A szélsôbal szárny (Bányai László, a Czikó testvérek, Mezei Lajos és mások) helyzete tovább erôsödött, amikor többségbe kerültek az 1947. május végi bukaresti VB-ülésen -- "a politika megerôsítése céljából" -- létrehozott héttagú politikai titkárságban. (A mérsékelt szárnyat Kurkó Gyárfás mellett csak Kacsó Sándor képviselte.) Júniusban félreállították az alapító elnököt, Kurkót. Neki az volt a "bûne", hogy az MNSZ és az RKP kapcsolatát két egyenlô fél viszonyaként képzelte el, és nem akarta megérteni, hogy a kommunista hatalomátvétel elôestéjén már idejétmúlt a kisebbségi érdekek képviselete, ráadásul a végsôkig kitartott a magyar szövetkezetek önállóságának fenntartása mellett... Az 1947. novemberi temesvári kongresszuson a szélsôbalosok "lecserélték" Kurkót, és a "hajlékonyabb" Kacsó Sándor lett a szövetség elnöke.⁹⁰

A központi vezetôség élén történt változások után szinte rögtön megindultak a vidéki szervezetekben is a tisztogatások. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy 1947 második felétôl az MNSZ kisebbségi érdekvédelmi szervezetbôl "önfeljelentô", "közösségpurifikáló" szervezetté vált.⁹¹ (Az 1950. július 22-i Romániai Magyar Szó információi szerint addig összesen 129 ezer "kizsákmányoló elemet" zártak ki az MNSZ-bôl...)

1947 végétôl mind határozottabban láthatóvá vált, hogy az eredetileg kisebbségi érdekképviseleti szervezetnek indult MNSZ a kommunista párt gátlástalan kiszolgálójává vált. A szövetség azontúl, hogy statisztált a magyar intézmények felszámolásánál, kivette részét minden országos kampányból: "mozgósított" a nacionalizmus elleni, a "vatikáni reakció" elleni, a "titoista elhajlás" elleni, a "kulákok" elleni "harcra". A szövetség "metamorfózisát" jól mutatja, hogy az MNSZ a Központi Intézôbizottság 1948. január 15--16-i bukaresti ülésén hozott határozata szerint a KIB "egyetért azzal a tervvel, hogy a MNSZ kulturális osztályait az ideológiai harc eszközévé alakítsák át a népi demokrácia megerôsítése érdekében".⁹²

Az utolsó országos gyûlést (kongresszust) 1948 decemberében hívták össze Kolozsvárra. Az itt meghozott határozat már a Párt jelszavait visszhangozta. Kijelentették: "célunk a nemzetiségi kérdés marxi--lenini--sztálini szellemben való teljes megoldását jelentô szocializmus építése".⁹³ A magyar kisebbség sajátos problémáiról már szó sem esett, hiszen -- a kongresszuson felszólaló Luka szerint -- nemzetiségi sérelmek helyett csak "a magyar burzsoázia saját sérelmeirôl" van szó. (Az más kérdés, hogy a hivatalos állásponttal szemben a bukaresti magyar követ azt tapasztalta, hogy: "az erdélyi magyar tömegek szerint még nagy számban vannak... megoldásra váró, sajátos nemzetiségi problémák".⁹⁴)

A Magyar Népi Szövetség 1948 után már csak papíron létezett, rég nem a magyar kisebbség érdekvédelmi szövetsége volt, hanem: "transzmissziós szíj a Román Munkáspárt és a pártonkívüli magyar dolgozó tömegek között".⁹⁵ Ezek után nem meglepô, hogy a korabeli beszámolók rendre a tagság "fásultságáról", "érdektelenségérôl" szólnak. A vidéki szervezetek szétestek, sok helyen szép csendben megszûntek. (Nyilván ennek is köszönhetô, hogy a hajdani MNSZ-tagok "kollektív emlékezete" a tényleges idôpontnál 5--6 évvel korábbra teszi a szövetség megszûnését!)

Amikor a megmaradt vezetôségi tagok (Bányai László, Juhász Lajos és a Czikó testvérek) 1953 tavaszán "önfeloszlatták", már csak egy formálisan létezô, álintézménynek tekinthetô Magyar Népi Szövetség szûnt meg, amelyet egyfelôl a magyar társadalom már évek óta nem érzett a magáénak,⁹⁶ másfelôl pedig a pártvezetés is "fölöslegesnek" tartott...

*

Az erdélyi magyarság egyetlen engedélyezett, önálló kisebbségi érdekképviselete, a Magyar Népi Szövetség már megalakulása után háromnegyed évvel válságba került. Ez szerintem törvényszerûen következett be, mert egy olyan politikai klikk uralta a szervezetet, amely ideológiai korlátainál fogva nem tudott az alapvetô feladatokkal megbirkózni.

Az egyik alapvetô feladatnak azt tartom, hogy 1944 ôszén széles nemzeti koalíciót kellett volna létrehozni, egyfajta magyar ODA-t, amelyben -- még ha domináns helyzetben is lettek volna a kommunisták, mellettük szerepet játszhattak volna a szövetség irányításában a magyar középosztály és a vidéki földmûves rétegek, valamint a szervezett városi munkásság képviselôi is. Ez a "nemzeti szövetség" azonban nem jött, nem jöhetett létre, ugyanis kezdettôl fogva kirekesztették a szervezetbôl a magyar társadalom egy nem jelentéktelen részét, a földbirtokosokat, a közép- és nagypolgárságot -- akiket az MNSZ sajtójában rendszeresen "lereakciósoztak". (Figyelemre méltó, hogy a román kommunisták -- még ha taktikai okokból is! -- össze tudtak fogni a hagyományos uralkodó osztály egyik csoportjával, igyekeztek megnyerni maguknak -- ha nem is sok sikerrel -- a földmûveseket, a szociáldemokratákkal pedig szövetségre léptek.) Bár az MNSZ vezetôi és publicistái rendszeresen hangoztatták, hogy "a Magyar Népi Szövetség megvalósította a romániai magyarság népi egységét", ez korántsem volt igaz, hiszen nem csak a volt politikai elit tagjait rekesztették ki az MNSZ-bôl, hanem a szervezett munkásságot sem tudták igazán integrálni. (Azzal, hogy 1946 nyarán nem sikerült létrehozni -- az MNSZ vezetôinek makacs ellenállása miatt -- a magyar választási koalíciót, a szociáldemokratákat végleg elidegenítették maguktól. Tehát még a magyar baloldali egység sem jött létre...) Hogy miért nem valósulhatott meg 1944 ôszén az igazi "népi egység" (vagyis nemzeti egység), arra az a Szabédi László világít rá, aki a népi írók baloldali szárnyához tartozott (és 1945-ben belépett az RKP-ba): "a MNSZ-i vezetô posztokat legtöbb esetben krypto-kommunisták foglalják el [...], többnyire másod- vagy harmadrangú elvtársak, akik többet ártanak, mint használnak, s szerepüket a magyar nemzeti érdekek védelme helyett inkább abban látják, hogy magyarázgatják a román demokrácia nehézségeit, bizalomra ösztökélnek, fékeznek, s általában szájkosár-politikát ûznek. Nagymértékben hozzájárulnak a kommunizmus megutáltatásához és ahhoz, hogy az MNSZ-t mindenki a kommunista párt [...] fiókvállalatának tartsa".⁹⁷

A másik alapvetô feladatuk az lett volna, hogy kemény érdekérvényesítô politikát kövessenek, és ne elégedjenek meg a bukaresti ígéretekkel, hanem minden eszközzel (magyarországi, vagy nagyhatalmi segítséggel, vagy akár Moszkva támogatását kérve) próbálják meg elérni a magyarság számára sérelmes intézkedések, jogszabályok módosítását. (Jordáky Lajos például 1945 novemberében a Bolyai-egyetem tanácsában azt javasolta, hogy a Szövetséges [Szovjet] Ellenôrzô Bizottsághoz kellene fordulni a "mindinkább elfajuló állapotok miatt", erre azonban -- nyilvánvalóan az MNSZ ellenállása miatt -- nem került sor...⁹⁸) Arra, hogy külföldrôl kérjen segítséget -- megint csak ideológiai korlátai miatt -- az MNSZ vezetése nem volt képes. Arról van szó ugyanis, hogy a bolsevik típusú marxizmus messianizmusából következôen az MNSZ madoszista/kommunista vezetôi abban hittek, hogy az általuk értelmezett "demokrácia" majd automatikusan megoldja a romániai magyar kisebbség problémáit, tehát nem az a feladatunk, hogy a nagyhatalmak segítségét kérjük, hanem az, hogy a "demokráciát építô" Groza-kormányt támogassuk. (Szabédi László ezt így fogalmazta meg az elôbbi levelében: "A teljes nemzeti jogegyenlôséget -- mondják [a madoszisták] -- csak a szocialista államban lehet megvalósítani, sorrend szerint elsô feladatunk tehát a szocialista állam megalkotása, nemzeti jogok védelme helyett osztályharc, melynek megvívása után úgyszólván magamagától megoldódik a nemzeti kérdés is." Ez a szemlélet egyrészt azt eredményezte, hogy a sérelmi politizálás háttérbe szorult a "kétoldali reakció" elleni harccal szemben, másrészt szinte mindent alárendeltek a Groza-kormány támogatásának.

Végül pedig nem feledkezhetünk meg arról, hogy annak a marosvásárhelyi kiáltványnak a kiadásával, amelynek eredményeként a tagok nagy része szembefordult az országos vezetéssel, szándékai ellenére kizárólag a Groza-kormány érdekeit szolgálta. Épp ez bizonyította be a magyarság nagy része számára, hogy az MNSZ valóban a kommunista párt "fiókvállalata".

-------------------------

^* A tanulmány egy nagyobb, a romániai magyar kisebbségi intézményrendszer 1945 utáni történetét áttekintô munkám része, amely a JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjteménye A. 007/1999. sz. OKTK-pályázatának támogatásával készült.

¹ Arhivele Nationale din Bucuresti, fond Ministerul Propagandei Nationale -- Propaganda, dosar 2448. 1940. február 17-i feljegyzés, valamint Magyar Országos Levéltár, K 610-XII-II/4, jelentés a brassói Magyar Népközösségi Tagozat mûködésérôl, 1942. június 30. (A dokumentumokat Balogh Béni tatabányai levéltáros juttatta el hozzám, amit ezúttal is köszönök.)

² Az ODA a kommunista párt vezette népfrontos, baloldali pártkoalíció volt, melynek tagja volt az RKP, az RSZDP, Petru Groza Ekés Frontja, az MNSZ és több kisebb kommunista "szatellit párt".

³ Márton Áron Grozához írott levelét közli Szôke János (szerk.): Márton Áron. Tirol 1988. Magánkiadás.

⁴ Közli Töttössy Istvánné: A Romániai Magyar Népi Szövetség története (1944--1953). Budapest 1986, bölcsészdoktori disszertáció, 438--444. (A szerzô tulajdonában.)

⁵ Az "Erdély és Bánát népéhez!" kezdetû kiáltvány egy másolata a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyûjteménye Bányai László-hagyatékában található: C/189. fond, 2. doboz, sz. n. (Arra, hogy a 2. bécsi döntést elítélték, 1944 után meglehetôsen sûrûn és büszkén hivatkoznak a volt madoszisták...)

⁶ "A magyarság sorainak a fasiszta elemektôl való megtisztítását" 1944 ôszétôl rendszeresen követelik az MNSZ prominens személyiségei (például Kurkó Gyárfás az 1944. október 16--17-i brassói MADOSZ/MNSZ-gyûlésen, majd az 1945. február 4-i marosvásárhelyi nagygyûlésen).

⁷ Nemzetiségre, vallásra, nemre való tekintet nélkül teljes egyenlôség valósuljon meg az ország valamennyi állampolgára számára. Déli Hírlap 1944. október 6.

⁸ Politikatörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban: PIL), Bányai László-hagyaték, 923. fond, 2. ô. e.

⁹ Szabad Szó 1944. november 16.

¹⁰ Lásd Lakatos István: A Romániai Szociáldemokrata Párt rövid története. H. é. n., kézirat, 302. (A szerzô tulajdonában.)

¹¹ Mikó Imre levele Balogh Edgárhoz, 1949. október 25. Teleki László Alapítvány Könyvtára.

¹² A Memorandum szövegét közli Szakolczay Lajos: Balogh Edgár hûsége. Mûhely (Gyôr) 1980/2. 30.

¹³ Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény (a továbbiakban: MOL), a Belügyminisztérium iratai, Erdei Ferenc-gyûjtemény, XIX-B-1-h, 1. doboz, 1. csomó, 117--123. ("Tájékoztató Északerdély politikai, gazdasági és kulturális helyzetérôl")

¹⁴ Teleki Béla és Vita Sándor hamarosan kiszabadultak, de nem mertek többé visszatérni Kolozsvárra; Demeter Béla még párszor visszament ugyan, ám 1945 nyarától bekapcsolódott a budapesti béke-elôkészítési munkálatokba, tehát ô is kívül maradt az erdélyi magyar politikai életen; Szász István 1945 tavaszán jutott haza, míg Mikó Imre csak a negyvenes évek végén tért vissza a szovjet fogságból.

¹⁵ Interjú Vita Sándorral. H. é. n., gépelt kézirat, 38. (Teleki László Alapítvány Könyvtára kézirattára.)

¹⁶ Idézi Vincze Gábor: Puskás Lajos és a kolozsvári Tízes Szervezet. Korunk 1996/4.

¹⁷ Szász Imre felszólalása az MNSZ 1946. január 20-i sepsiszentgyörgyi értekezletének jegyzôkönyvében olvasható, amelybôl egy példány Szabédi László hagyatékában található, Kolozsvárott, az EMKE tulajdonában lévô Szabédi Emlékházban. Ezúton mondok köszönetet az EMKE kolozsvári vezetôinek, amiért lehetôvé tették, hogy kutathassak a hagyatékban. (A további hivatkozásoknál: Szabédi-hagyaték.)

¹⁸ Világosság 1944. október 24.

¹⁹ Szabad Szó 1944. november 5.

²⁰ A Magyar Népi (Demokrata) Szövetség szervezeti szabályzata. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Molter Károly hagyatéka, Ms. 6021/217.

²¹ A Romániai Magyar Népi Szövetség szervezeti szabályzata. Kolozsvár, 1945. május 24., Minerva Irodalmi és Nyomdai Mûintézet Rt.

²² A szövetség megalakulásának körülményeire emlékeztet az a tény is, hogy a 100 fôs intézôbizottság 20%-a volt bukaresti, brassói vagy temesvári...

²³ A Romániai Magyar Népi Szövetség határozatai a Kolozsvárt 1945. május 6--13. között megtartott országos nagygyûlésen. Kolozsvár, 1945. május, a Központi Intézôbizottság kiadása.

²⁴ Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy az elmúlt években megjelenô román szakpublikációk (lásd többek közt Onisoru, Gheorghe: Aliante si confruntãri între partidele politice din România (1944--1947). Bucuresti 1996. Fundatia Academia Civicã, 165--169.) a MADOSZ-t és az MNSZ-t mint irredenta szervezetet írják le, miközben nem lehet találni egyetlenegy olyan hivatalos dokumentumot sem, amely a fenti vádakat alátámasztaná...)

²⁵ Ilyen elképzeléseket 1944 ôszén még néhány kolozsvári magyar kommunista is dédelgetett magában, ám 1945 nyarán már csak olyan "reakciós" szociáldemokraták álltak ki a fenti elképzelések mellett, mint Bruder Ferenc és Pásztai Géza.

²⁶ Lásd: Revízió, vagy autonómia? Iratok a magyar--román kapcsolatok történetérôl 1945--1947. (Gyûjtötte, a bevezetô tanulmányt írta Fülöp Mihály, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta Vincze Gábor. Budapest 1998. Teleki László Alapítvány.) 200 p. (A továbbiakban: Fülöp--Vincze.)

²⁷ Lásd Kurkó Gyárfás 1945. augusztus 9-i vezércikkét a Világosságban. Kurkó egyébként többször is hangoztatta, hogy az MNSZ nem világnézeti párt (ámbár a világnézete elég egyértelmû volt), hanem kisebbségi érdekképviseleti szervezet...

²⁸ Szabad Szó (Marosvásárhely) 1944. november 21., valamint Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az "Észak-Erdélyi köztársaság" idején. = Autonómia és integráció. Bp. 1993. Magyar Szemle, 110.

²⁹ Kurkó Gyárfás a kolozsvári kongresszuson tartott záróbeszédében is utalt azokra, akik "fél Erdélyt" akartak, akik azt hitték, hogy "Erdélynek egyes megyéi külön köztársaságok formájában megélhetnek". (Világosság 1945. május 14.)

³⁰ Bányai László véleményét idézi Gyöngyössy István követségi tanácsos jelentésében: MOL román admin., XIX-J-1-k, 18. doboz, ad 621/pol/1946.

³¹ Szabó Pál felszólalása. A háromnapos tanácskozás jegyzôkönyvének csak az a része került ki Budapestre, amely a kiáltvány vitájának egy részét tartalmazza. Ebbôl -- az eddigi ismereteim szerint -- a Magyar Országos Levéltár 3 különbözô állagában 1--1 példány található: 1. a Magyar Külügyminisztérium Béke-elôkészítô Osztálya anyagai; 2. a Magyar Külügyminisztérium román adminisztrációs iratai; 3. a belügyminisztérium anyagai közt lévô ún. Erdei Ferenc-iratok közt. (Orbán Sándor ez utóbbit publikálta a Regio Kisebbségi Szemle 1993/2. számában -- meglehetôsen sok hibával, komoly bevezetô tanulmány nélkül.) Itt és a továbbiakban a 2. helyen megjelölt forrásból (rövidítve: Jegyzôkönyv) idézek.

³² A kérdésnek bô szakirodalma van. Ahelyett, hogy egy kisebb bibliográfiát közölnék, csak egy olyan tanulmányra hivatkozom, amely a közelmúltban jelent meg Magyarországon: Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetérôl (1918--1944). Múltunk 1995/1. 3--37.

³³ A madoszisták/kommunistáknak a nemzeti szimbólumokkal szembeni érzéketlenségét talán épp az ún. zászlókérdés körüli hisztériakeltés mutatja legjobban. Errôl többek közt lásd az Erdélyi Szikra 1945. május 20-i számát.

³⁴ Jegyzôkönyv, Vargancsik Lajos felszólalása.

³⁵ Ráday Gyûjtemény, Bányai László-hagyaték, C/189. fond, 2. doboz, sz. n.

³⁶ Idézi Lipcsey Ildikó: A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján (1944--1953). Possum, Budapest 1998. 32.

³⁷ Érdekes lenne megtudni, hogy megyénként a magyarság hány százaléka volt MNSZ-tag a kongresszus idején. Az eddig megismert töredékadatok mindenesetre azt mutatják, hogy számos helyen a helybeli magyaroknak csak egy kis hányada lépett be a szövetségbe. Például az aradi magyarok mintegy 10%-a lépett be, a Bihar megyeieknek kb. 18%-a, hasonló az arány Maros-Torda megyében is. Mindez azt mutatja, hogy az MNSZ vezetése alaptalanul állította, hogy a szövetség átfogja az erdélyi magyarság egészét... (Az adatokat lásd a kolozsvári Erdély május 9-i számában.)

³⁸ Szabédi-hagyaték, Szabédi László levele feltehetôen Püski Sándorhoz, aki a népi írók könyveinek budapesti kiadója volt.

³⁹ Fülöp--Vincze, 180.

⁴⁰ Az 1945--46-os sérelmekrôl számos konkrét példa olvasható a Fülöp--Vincze-kötetben.

⁴¹ Szabédi-hagyaték, az MNSZ Háromszék megyei intézôbizottsága 1946. január 14-i gyûlésének jegyzôkönyve.

⁴² MOL külügyminisztériumi TÜK-iratok, Románia, XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d, 40/pol-1948. sz.

⁴³ Fülöp--Vincze, 73.

⁴⁴ Errôl bôvebben lásd: Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a párizsi békeszerzôdés. Héttorony Kiadó, Budapest 1994.

⁴⁵ Fülöp--Vincze, 62.

⁴⁶ Például a volt kolozsvári madoszista Szepesi Sándor is azt tapasztalta 1945 februárjában Nagyváradon, hogy: "mindenki azon volt, mikor csatlakoznak vissza Magyarországhoz". Jegyzôkönyv, Szepesi Sándor felszólalása.

⁴⁷ MOL, a Magyar Külügyminisztérium Béke-elôkészítô Osztálya iratai, XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-136., 70/pol.-1946.

⁴⁸ Többek közt lásd Lakatos István visszaemlékezését. H. é. n., gépelt kézirat, 30--31. (JATE Társadalomelméleti Gyûjtemény, 2307.) Ugyanezt állítja az RSZDP Országos Magyar Bizottságának egyik 1946-os jelentése is. (PIL, az MSZDP Külpolitikai Osztályának iratai, 283. fond, 12/82. ô. e.)

⁴⁹ Luka felszólalása a kolozsvári MNSZ-kongresszuson. Világosság 1945. május 12.

⁵⁰ Lásd a Népi Egység 1945. október 10-i és a Világosság november 5-i számait.

⁵¹ Lipcsey: i. m. 78.

⁵² Lásd a 30. sz. jegyzetet.

⁵³ Az intézôbizottsági ülés, illetve az ominózus vita lefolyása pontosan tükrözi azt, hogy mennyire hiányzott a szervezetbôl a belsô demokrácia, hogy mennyire nem tûrték a belülrôl jövô kritikát.

⁵⁴ A csehszlovák kitelepítésekkel való példálózás egy egyszerû vidéki madoszista munkás részérôl lehetett tájékozatlanság is, azonban amikor Luka riogatott rendszeresen ezzel, akkor már tudatos félrevezetésrôl van szó, hiszen pontosan tudta, hogy míg Sztálin Benesnek engedélyezte a kisebbségek eltávolítását Csehszlovákiából, azt Romániában nem támogatta...)

⁵⁵ Az ezzel történô riogatás ugyancsak a határváltoztatást ellenzô magyar kommunisták bevált fogása volt. Csakhogy ezt igen nehéz komolyan venni, hiszen a Szovjetunió csírájában elfojtott volna minden fegyveres összecsapást az általa megszállt két ország között...

⁵⁶ MOL, román adminisztratív iratok XIX-J-1-k, 19. doboz, 16/b, sz. n. ("Egy erdélyi diák beszámolója")

⁵⁷ Fülöp--Vincze, 195--196., valamint XIX-J-1-k, 18. doboz, 16/a, 32.824/pol.

⁵⁸ Több felszólaló is kijelentette a vita közben, hogy a kiáltványt még abban az esetben is el kell fogadni, "ha tagjaink 50%-át elveszítjük", mivel "majd a történelem igazolni fog minket" (akárcsak akkor, amikor elítéltük a 2. bécsi döntést -- tették hozzá egyesek...).

⁵⁹ Errôl lásd Gyöngyössy István követségi tanácsos 1946. május 12-i jelentését. Fülöp--Vincze, 202--205.

⁶⁰ A kiáltvány szövegét az MNSZ legfontosabb napilapjai, a marosvásárhelyi Szabad Szó, a kolozsvári Világosság és a brassói Népi Egység 1945. november 21-i száma közölte.

⁶¹ Szabédi-hagyaték, 1946. január 14-i értekezlet.

⁶² Balogh Edgárhoz. Írta Erdélyi Hegedôs. (Talán Bözödi György?) Közli a Molnár Gusztáv szerkesztette Limes Nemzetpolitikai Szemle 1989/1 száma. ("Az elsô erdélyi szamizdat") 180.

⁶³ Fülöp--Vincze, 145. (Az atrocitásokra Balogh Edgár is utal a Férfimunka címû visszaemlékezésében: Magvetô, Budapest 1986. 120 p.)

⁶⁴ Fülöp--Vincze, 126.

⁶⁵ Fülöp--Vincze, 145.

⁶⁶ Fülöp--Vincze, 126.

⁶⁷ Lásd Decsy István felszólalását az 1946. január 28-i kolozsvári értekezleten. Közli Sebestyén Kálmán: A Romániai Magyar Népi Szövetség belsô ellenzékének felszámolása. A Decsy-ügy. Világtörténet 1996/tavasz-nyár, 47--48.

⁶⁸ Erre utal az MNSZ szilágysági tagozatának 1946. február 11-i zilahi nagygyûlésén hozott határozat is: "...szemben a Magyar Népi Szövetség megyei intézôbizottságának egy elôbbi határozatával, nem kívánja sem a Magyar Népi Szövetség vezetôségének leváltását, sem az országos kongresszus összehívását." MOL XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-136, 86/1946. sz.

⁶⁹ Népi Egység 1946. február 6.

⁷⁰ Szabédi-hagyaték, 1946. január 20-i értekezlet.

⁷¹ Népi Egység 1946. február 10.

⁷² MOL, XIX-J-1-a, 63. doboz, IV-148., 12/Bé.-1946.

⁷³ Minderrôl bôvebben lásd Vincze Gábor: Az RSZDP Országos Magyar Bizottsága és az MNSZ vitája 1946-ban magyar választási blokk létrehozásáról. Múltunk 1997/4. 103--119.

⁷⁴ Fülöp--Vincze, 82.

⁷⁵ Fülöp--Vincze, 126.

⁷⁶ Brassói Gyûlésünk és határozatai. Beszámoló a MNSZ százas intézôbizottságának 1946. március 18--20 napjain tartott értekezletérôl. Kolozsvár 1946. (Az MNSZ és a Bolyai-egyetem ellentmondásos viszonyáról lásd Lázok János -- Vincze Gábor (gyûjt., szerk.): Erdély magyar egyeteme 1944--1949. II köt., Custos -- Mentor, Marosvásárhely 1998. 37.)

⁷⁷ MOL XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-131, 69/pol.-1946. (Nékám Sándor 1946. április 7-i követségi jelentése.)

⁷⁸ A nemzetiségek egyenjogúsításának útján. Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal. Kossuth, Budapest 1983. 76.

⁷⁹ Fülöp--Vincze, 199--200., valamint MOL XIX-J-1-a, 61. doboz, IV-136., 70/pol.-1946.

⁸⁰ Fülöp--Vincze, 235.

⁸¹ Fülöp--Vincze, 247--251., valamint Imecs János volt udvarhely megyei MNSZ-elnök kéziratos visszaemlékezése.

⁸² PIL, az MKP Külpolitikai Osztályának iratai, 274. fond, 10/73. ô. e., 238/pol-1946.

⁸³ A megyénkénti taglétszámot és szavazatszámot közli: Töttössyné: i.m. 153. és 351--352.

⁸⁴ A választási csalásokról számos példa található az Anul 1946 -- scrisori si alte texte. (Bucuresti 1997. Fundatia Academia Civicã) címû kötetben. A román szerzôk természetesen nem foglalkoznak az MNSZ-szel...

⁸⁵ PIL, az MKP Külpolitikai Osztályának iratai, 274. fond, 10/73. ô. e., 238/pol-1946.

⁸⁶ Csákány Béla: A két Magyar Népi Szövetség. H. é. n. [Kolozsvár 1994], gépelt kézirat. JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény. (Az írás megjelent a kolozsvári Szabadságban is.)

⁸⁷ Bôvebben lásd Vincze Gábor: Az erdélyi magyar szövetkezetek sorsa a második világháború után. Valóság 1998/3.

⁸⁸ Luka már az 1945. november 18-i marosvásárhelyi felszólalásában is követelte a szövetségen belüli tisztogatást!

⁸⁹ Fáklya 1948. augusztus 10.

⁹⁰ PIL 274. fond, 10/73., ô. e., 202/pol.-1947. (Követségi jelentés a temesvári MNSZ-kongresszusról.)

⁹¹ Nagy Miklós Kolozs megyei ügyvezetô alelnök 1947. július elején a megyei intézôbizottsági ülésen a már ismert jelszót hangoztatta: "Aki nincs velünk, ellenünk van!" (Világosság 1947. július 9.)

⁹² Romániai Magyar Szó 1949. január 18.

⁹³ Az RMNSZ országos, IV kongresszusa határozatai. Kolozsvár 1949.

⁹⁴ MOL XIX-J-1-j, 20. doboz, 23/d, 11/pol-1948. sz.

⁹⁵ Világosság 1949. február 6.

⁹⁶ Sütô András szerint "az önfeloszlatás sok helyütt csupán a tényleges helyzetet rögzítette formálisan. Az MNSZ több helyi szervezete már csak papíron létezett az elmúlt évek során". MOL, XIX-J-1-j, 17. doboz, 16/b, 05247/53 sz. (A bukaresti magyar követ 1953. április 10-i beszélgetése Sütôvel.)

⁹⁷ Szabédi-hagyaték, Szabédi László 1945. december 19-i levele Kurkó Gyárfáshoz.

⁹⁸ Lázok János -- Vincze Gábor (gyûjt., szerk.): Erdély magyar egyeteme 1944--1949. II. köt. Custos -- Mentor, Marosvásárhely 1998. 146.

(c) Jakabffy Elemér Alapítvány, Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék