Kósa András László

A Maros megyei ifjúság politikai szocializációja^*
A Maros megyei ifjúsági közélet alternatívái

I. Megközelítés. Fogalmak tisztázása

A fiatal generációk képezik a társadalmi reprodukció egyik lényeges tényezôjét (demográfiai szempontból a populáció reprodukcióját képezik, ami a romániai magyarság szempontjából mindig jelentôs problémát jelentett), így az ifjúságpolitika mint e társadalmi kategóriáról szóló politika feltétlen része kell legyen a központi, kormányzati, illetve helyi, önkormányzati diskurzusnak és gyakorlatnak. Éppen e reprodukciós tényezô miatt az ifjúság (ebben az esetben gyermekek és fiatalok) helyzete hûen tükrözi az adott társadalom önmagáról vallott nézeteit, illetve jövôtudatát, ezért is mondják olyan gyakran, hogy "ôk a jövô zálogai és letéteményesei". Ugyanakkor egy modern társadalomhoz az ifjúság útját egy kompetens ifjúságpolitika egyengetheti.

Mindig létezni fognak társadalmi problémák, konfliktusok, kommunikációs nehézségek, amelyek jó részét a fiatal generációval kapcsolatos problémák fogják alkotni, azonban a társadalom megújulásának serkentését csakis az állampolgári lét megismerésével, alakításával lehet elérni, ez a folyamat pedig konfliktussal jár.

Az ifjúságpolitika kérdései mindenkor sajátosan nehéz, megoldhatatlannak tûnô kihívásokat jelentenek a politikusok és közéleti személyek számára. Ifjúságpolitika az a társadalmi és politikai szocializációs folyamat, amely egyszerre kínálja fel a lehetôséget és a felelôsséget a fiatalok számára a társadalmi részvételre, lehetôvé téve érdekeik felismerését és érvényesítését, illetve azt, hogy egy demokratikus politikai kultúrának legyenek a részesei [Pál Tamás, 1988]. A modern, demokratikus európai államokban az ifjúságpolitika egyik közpolitikája az államhatalom különbözô szintjeinek, melynek szociális, kulturális és oktatási összetevôi vannak. Az európai ifjúságpolitikában meghatározott fôterületek: információ, mobilitás és részvétel [Peter Lauritzen, 1993]. Az ifjúságpolitika feladata a fiatalok demokratikus társadalmi szocializációjának elôsegítése, hogy felelôs, önálló döntésre, kezdeményezésre képes, közösségi létre felkészült állampolgárokká váljanak.

A gyermekek és fiatalok ügyeinek sorsa szempontjából meghatározó jelentôsége van a helyi ifjúságpolitikának. Éppen ezért az alábbiakban csak a Maros megyei sajátosságokkal szeretnék foglalkozni, azonban már itt le kell szögeznem, hogy véleményem szerint a Maros megyei (és azon belül a marosvásárhelyi) ifjúságpolitikai környezet nagy vonalakban nem különbözik más erdélyi megyék (megyeszékhelyek) ezen jellegû környezetétôl. A közösség fejlôdésének szempontjából érdemes foglalkozni ezzel a problémával, nyilvánosságra hozni néhány sajátos jellegzetességét, valamint ezek esetleges következményeit.

Itt kell megjegyeznem, hogy egyes elgondolásokkal ellentétben az elkövetkezendôkben az ifjúságon nem gondolkodásmódot, hanem sajátos arculatú társadalmi csoportot értek, mivel "az életkor alapján megkülönböztetett csoportok ugyanolyan egyértelmûen elkülönülnek egymástól az életkörülmények és az életmód tekintetében, mint a társadalmi osztályok és rétegek" [Andorka Rudolf, 1997]. Tehát a 14 és 25 év közötti személyek társadalmi rétege, valamint a kényszerfiatalok,¹ akik a társadalomban betöltött helyük miatt számítanak ebbe a kategóriába. A kényszerfiatalokra még nem jellemzô mindaz, ami a felnôtt társadalom tagjait meghatározza: nincs saját, állandó pénzforrásuk, nem teljesen függetlenek a szülôktôl, eltartóktól, illetve még nem indították újra a reprodukciós folyamatot. Tehát ezeken a fiatalokon épp azok a jellemzôk figyelhetôk meg, mint néhány évvel fiatalabb társaikon, vagyis a fôleg gazdasági szempontból nem teljes önállóság. Nem teljesen a korosztályjelleg számít, hanem a gazdasági státus, ezért beszélek kényszerfiatalokról is.

Az ifjúságpolitikai környezet szereplôi pedig azon intézmények, szervezetek, személyek, amelyek és akik részesei a generációs környezetnek, illetve döntéseikkel, tevékenységükkel, megnyilvánulásukkal befolyásolni tudják ezt a sajátos arculatú társadalmi kategóriát. Konkrétan magát az ifjúságot, a diákönkormányzatokat, az ifjúsági szervezôdéseket, a politikai pártokat (a továbbiakban hangsúlyozottan az RMDSZ megyei szervezetét) és a pártokon keresztül a városi és megyei döntéshozó szerveket lehet ide sorolni. Ennek a környezetnek két oldala van: az egyik, amely egyértelmûen a felnôttek "kezében van": az RMDSZ, megyei és városi tanács; amelyekkel nem kerülnek interakcióba a fiatalok.² A másik oldala pedig az új generáció mozgalmai, amelyek társadalmi szervezetekké válnak, elôsegítve a politikai szocializációt. Ebbôl csak a szervezôdô elit veszi ki a részét, éppen ezért több kutató szerint nem játszik olyan alapvetô szerepet, mint a család vagy az iskola, azonban ezekhez képest alternatívát (úgy értékekben, mint cselekvésben) kínálnak, fôleg mert deklarált célja az, hogy befolyásolja a fiatal generáció politikai szocializációját.

A politikai szocializáció során a fiatalok politikai kultúrája formálódik, olyan jártasságot, tudást sajátítanak el, amely következtében képessé válnak a közéletben (társadalmi-politikai életben) való részvételre.³ "A politikai szocializáció tehát az egyén és a társadalom közötti interakciónak az a folyamata, amelyben az egyén társadalmi-politikai arculata kialakul" [Szabó Ildikó, 1994]. Ez alatt a folyamat alatt tesz szert a fiatal arra a politikai tudásra (political knowledge), amellyel a politikai élet területérôl rendelkeznie kell a társadalomba való beilleszkedést illetôen. Eredménye pedig a politikai tudat kialakulása, amely aktív viszonyt jelent a természeti-társadalmi környezettel. Természetesen a politikai tudás megszerzése és így a politikai szocializáció a társadalmi valóság három síkjával van összekötve [Szabó Ildikó, 1994]: az elsô a szoros értelemben vett politikai környezet, majd ennek közvetlen társadalmi és gazdasági aspektusai, illetve olyan tapasztalatok, amelyek hatással vannak az egyénre a politikai szocializáció során. Ebbôl is látszik, hogy a politikai szocializációnak a társadalmi-politikai rendszertôl függô sajátosságai vannak, vagyis a politikai szocializációt nemcsak a társadalom jellege határozza meg, hanem a politikai berendezkedés is [S. Molnár, 1971], vagyis a politikai szocializáció során felmerülô véleményalkotások nem függetlenek a politikai viszonyoktól, illetve egyaránt tükrözik a mindennapi tapasztalatokat és az ideológiákat is.

II. A helyi ifjúsági részvételrôl

Az ifjúságnak a nagy társadalmi változásokban minden alkalommal kiemelt szerep jut, ôk az új ideológiák hordozói, ôk képesek leginkább a változásra, ezzel is bizonyítva, hogy a szocializációs folyamat nem segíti elô teljes mértékben a társadalom újratermelôdését, sok esetben új helyzet elé állítja az elôttük álló generációkat (lásd 1968-as diáklázadások). Nem volt ez másként Romániában sem 1989 decemberében, és nem volt ez másként megyénkben és városunkban sem. Ahogyan azt a MISZSZ 1992-es platformalakító fórumán megfogalmazták: "az ifjúság nemcsak a diktatúra megdöntésének volt egyik bátor kezdeményezôje, hanem ugyanakkor az egész demokratizálódási folyamatnak is dinamikus tényezôje". "A fiatalok, mint specifikus kulturális és politikai javakkal rendelkezôk, külön aktorként jelennek meg a társadalmi térben" [Jürgen Zinnecker, 1992].

Kilenc év után általános a kiábrándultság, céltalanság, távolságtartás a közélettôl, az önkormányzástól, nagyfokú individualizmus jellemzi a Maros megyei ifjúságot. Az általam itt említett személyek valójában érettségi, illetve egyetem után felszívódnak a felnôttek rétegében, anélkül hogy részt vettek volna a helyi ifjúsági kultúra kialakításában, fejlesztésében, továbbadásában. Ezek a fiatalok vannak többségben, azonban nem értek egyet azzal, hogy a fiatal generáció teljes egészében apolitikus volna, legalábbis nem ez a tapasztalatom. Én is fiatal vagyok, nagyon sokat voltam fiatalok között, egyetemeken, középiskolákban, különféle rendezvényeken, beszélgetéseken, és kifejezetten nagy érdeklôdést tapasztaltam. Tény, hogy teljesen más az ô érdeklôdésük – a mai fiatalság tudja, mit jelent a vállalkozás, a számítástechnika, egy kommunikációs világban született –, hiszen e megváltozott viszonyok között élnek. Nagy többségük azt is tudja, milyen nehéz boldogulni. Ideológiai kérdések viszont alig-alig foglalkoztatják ôket. A fiatalok élni akarnak ezen ifjúsági kultúrkörnyezetben, azonban nincs meg a saját és közösségi sorsuk, a problémáik vállalásához szükséges bátorság, határozottság, együttmûködési készség. Ha pedig ez is megvan, akkor nem kapják meg azt a támogatást, "lökést" a felnôttektôl, amire szükségük lenne, így a megnyilvánulási szándék hamar szétesik. Ennek a legfôbb oka, hogy a fiatalok nem képesek felismerni és érvényt szerezni saját érdekeiknek, ismereteik körébôl hiányoznak a demokratikus közélet szabályai, a felelôs állampolgári lét tudata, hiányzik az együvé tartozás hite. Ennek következménye, hogy az ifjúság nem tudja betölteni azt a társadalmi, önkormányzati és politikai szerepet, amelyet a többi társadalmi réteg elvár tôle. Amit róluk mondanak, annak sok esetben semmi köze ahhoz, ahogyan ezek a fiatalok élnek, és a felnôttek mindig "meglepetéssel veszik tudomásul, hogy ôk ezt nem érzik". Úgy látom, hogy egyre súlyosabb helyzetbe kerül a mai fiatalság, egyesek, az RMDSZ-en belül is, tudatosan törekednek az ifjúság háttérbe szorítására. Pedig a fiatalok igyekeznek részt venni a politikai döntésekben, azonban nincs megadva a lehetôség a bekapcsolódásra, a politikai részvétel minimálisra van csökkentve. Ezzel egy idôben "az ifjúság el van vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól" [Jürgen Zinnecker, 1992].

Ilyen körülmények között az ifjúság kezdetleges szervezôdési formái nem mindig tudták ellátni a nekik szánt feladatot, küldetést, éppen ezért az ifjúság (látszat)képviseletét mások látták el. Az ifjúság hivatkozási alap lett, a politikai retorika része, vagyis magának az ifjúságnak volt képviselete, azonban a problémának nem, tárgyai és nem alanyai voltak a diskurzusnak. Voltak politikusok, akik egyszerûen átnéztek ezen a generáción, nem véve tudomást róluk, ugyanakkor voltak olyanok is, akik az ifjúságot használták fel arra, hogy önmaguk elôrejutását megkönnyítsék, az ifjúságot képviselték bármiféle legitimitás nélkül. "A demokráciák egyik alapelvével ellenkezôen, az elmúlt években az ifjúság véleményét mellôzve hoztak róla általában rossz kihatású döntéseket. Ez a politika alig szólt rólunk és egyáltalán nem szólt hozzánk", fogalmazták meg 1992-ben az egyik MISZSZ-nyilatkozatban, és azóta a helyzet nem sokat változott, és ami ennél is fontosabb, hogy nem az ifjúság javára.

Az ifjúsági szervezkedések ez idô alatt elindultak az önmeghatározás, helykeresés útján, elkezdôdött a közéleti szerepvállalás is. Ezen szervezetek elkezdték önmaguk legitimálását, a társadalmi támogatottságot keresni, több-kevesebb sikerrel. A politikai szocializáció szempontjából is megváltozott világunkban az ifjúsági civil szervezôdéseknek egyre nagyobb szerep jut, ezek azok a csoportok, amelyekben a szocializációs folyamatnak egy része végbemegy. Azonban ez az ifjúsági civil szféra még nagyon zavaros, a szervezetek nagy része nem döntötte el, hogy közéleti ifjúsági szervezet-e, amely a fiatalok társadalmi rétegét segíti, vagy politikai ifjúsági szervezet, amely a hatalom megszerzéséért száll harcba. A kettô között viszont élesen meg kell vonni a határt. A legtöbb ifjúsági vezetô nem érzi a felelôsség teljes súlyát, nem tudja, hogy az aktivitás még nem jelent cselekvést, mert nem feltételez döntést, kockázattal járó választást, felelôsségvállalást.

Természetesen a város (a megye) ifjúsági önszervezôdések sokaságának ad teret, azonban többségük politikai részvétele igen kicsi, és még kisebb a hozzájuk fûzött érdeklôdés politikai vezetôink részérôl. Számolni kellene velük, hiszen például a környezetvédelem ma már fontos oldala a helyi politikai életnek (nem kell szem elôl téveszteni, hogy Németországban a "zöldek" kormánypártként vannak jelen a politikai palettán).⁴ Az alábbiakban néhány olyan próbálkozást vizsgálnék meg, amelyek nemcsak megfogalmazott céljaik alapján tarthatnak igényt a politikusok figyelmére, hanem maguk a szervezetek is politikai értelemben véve az ifjúság érdekvédelmét látják el, illetve megnyilvánulásaiknak komoly politikai visszhangja kellene legyen. Gondolok itt mindenekelôtt a diákság érdekvédelmi szervezeteire, illetve a Maros megyei fiatalokat globálisan tömöríteni akaró érdekvédelmi szervezetre, hiszen a politikai részvételnek az érdekek mentén szervezôdô (érdekbôl cselekvô) közösségek nyújtanak keretet, ezek adják meg a lehetôséget, hogy a fiatalok bekapcsolódjanak a politikai rendszerbe, ugyanakkor az egyén személyiségének alakulásában is döntô jelentôsége van a cselekvô részvételnek. A szervezeti ifjúsági kultúra az erdélyi magyar fiatalok körében (de jellemzô bármely ifjúsági kultúrára) szoros összefüggést mutat a politikai kultúrával, a politikai cselekvési mintával. Az alternatív ifjúsági mozgalmak tagjai érdeklôdnek leginkább a politika iránt [Gábor Kálmán, 1994].

DIÁKTANÁCSOK

A ’89-es változások utáni elsô nagyobb erejû megmozdulásnak újra az ifjúság (diákság) volt a mozgatórugója. 1990 elejétôl a "bolyais"⁵ magyar diákok elkezdték követelni az iskola magyar tagozatának különválását, hamarosan csatlakoztak a követeléshez az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem diákjai, a város polgárai, végül pedig az ország teljes magyar lakossága. Ez komoly politikai kérés volt, amely méltán talált meghallgatásra az akkori RMDSZ-vezetôk között is. Olyannyira igen, hogy ma már az RMDSZ-program része lett ez a kérés, sôt érdekvédelmi szervezetünk politikájában a magyar oktatás kérdése teljes mértékben összefonódik az ifjúság problémáival. Kívülálló laikus azt is mondhatná, hogy az RMDSZ szerint ha lesz teljes körû állami magyar oktatás, akkor egyszeriben a fiatalok problémái is megoldódnak (legalábbis kifele ma mindössze errôl szól a RMDSZ ifjúságpolitikája). Elgondolkodtatónak tartom ezt a hozzáállást, amely sajnos, kevés kivétellel, jellemzô a teljes romániai magyar politikai elitre, méltán tükrözi e társadalmi kategória iránt táplált felelôtlenséget. Mindettôl függetlenül a diákság kezébe vette problémáinak megoldását, és 1990 elejétôl folyamatosan hozták létre diáktanácsaikat a különbözô középiskolákban. Ezen szervezeti kultúrával alig rendelkezô próbálkozások, többnyire magyarországi mintára, az adott iskola diákjainak az érdekképviseletét próbálták (próbálják) ellátni, a fiatalok céljait, törekvéseit megvalósítani. Rendkívül nehéz feladatot látnak el, hiszen folyamatosan két tûz közé szorulnak a diákvezérek: egyrészt a saját, illetve diáktársaik problémáit kell megoldják, másrészt pedig, mint partnerek, az iskolai vezetés elvárásainak is meg kell felelni. Azonban a diákönkormányzatoknak még így is lehetôségük van arra évrôl évre, hogy megerôsödjenek és meghatározó szerepet töltsenek be az iskola életében, ezen felül a helyi ifjúságpolitikai gyakorlatban, ugyanis ezen a szinten kezdôdik el a fiatalok tényleges szocializációja.

A diákönkormányzatok céljai és tevékenységi köre a nehézségek ellenére elég széles teret tudnak lefedni, s ezáltal egyik legfontosabb szereplôivé válnak a helyi (és országos tömörítô szervezetükön keresztül az országos) ifjúságpolitikai környezetnek, hiszen a középiskolai évek a legalkalmasabbak, s nem csak pedagógiai megfontolásból, hogy az eljövendô citoyenek elsajátítsák a demokratikus közélet szabályait s felkészüljenek arra, hogy meghatározó szerepük lesz a társadalom demokratizálódási folyamatában. Ugyanakkor az ilyen önszervezôdések teszik lakhatóvá az iskolát a diákok számára.

A diákszervezetek a pedagógusok és diákok közös demokráciatanulásában is nagy szerephez jutnak, hiszen ezen szervezeti formáknak köszönhetôen kerültek hatalmi pozícióból alkuhelyzetbe a pedagógusok, a diákok pedig az oktatási folyamatban nemcsak alanyként, hanem partnerként vannak jelen.

Városunkban elôször a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban jelent meg ez az önszervezôdési forma, amely fokozatosan jutott el a valódi érdekképviselet szintjére. A problémát még az is súlyosbította, hogy ebben a helyzetben néhány év alatt (legtöbb négy) a teljes csapat kicserélôdött, mert a résztvevôk elhagyták a középiskolát, azonban ez sem tartotta vissza a diákokat, hogy egyre professzionálisabb módon lépjenek céljaik elérése felé. Természetesen ma is nagy segítség számukra a visszajáró volt diákok, az elôdök által megteremtett hagyomány.

A Bolyai Farkas Elméleti Líceum Diákszervezetének (továbbiakban: DéeSz) aktív tagjai sikeresen látták el érdekvédô feladatukat, és ha nem is minden alkalommal, de megfeleltek a diákság és pedagógusok többnyire eltérô elvárásainak. Elsô felvillanásuk a már említett 1990-es sztrájk idején volt, akkor azonban a saját médián (Tentamen diáklap) keresztül való nyilvánossághoz fordulást választották érdekük védelmének formájává. Jobb híján ez biztosította számukra a szükséges védelmet is. Egy évvel késôbb azonban, látva, hogy még mindig nem létezik a demokráciákban elengedhetetlen stabil törvények uralma, illetve a független bíróság, már önmaguk kollektív érdekvédelmének a megszervezéséhez láttak hozzá. 1991 ôszén jutottak el arra a szintre, hogy útnak indították önszervezôdésüket, amely kifejezetten az érdekük védelmét hivatott szolgálni. Sikeresen oldották meg akkori problémájukat (fiúk számára a hosszú haj viselésének engedélyezése), így a szervezôdés hamarosan újrafogalmazta céljait, illetve tevékenységei közé a programszervezést is beiktatta, nem mondva le érdekvédelmi szerepérôl sem, amelyre komoly tárgyalások során szert tett.

Azonban 1993 ôszén a román Közoktatási Minisztérium új belsô rendszabályzatok kidolgozására szólította fel az ország középiskoláinak vezetôit. Ez újabb feszültséghez vezetett, mivel a Láday Zoltán tanár úr által vezetett bizottság olyan belsô rendszabályzatot dolgozott ki, amelynek szinte minden sora sértette a diákok méltóságát és a szabadsághoz való jogát.⁶ A probléma megoldására a diákok újra mindent megpróbáltak, látva, hogy az iskola vezetôsége semmiféle tiltakozásukat nem veszi számításba, kénytelenek voltak elôbb a RMDSZ megyei vezetôségéhez fordulni, azonban itt sem találtak visszhangra, végül a probléma megoldását városunk egyik civil szervezetének vezetôje (Haller István, Pro Európa Liga) segítségével a diákok képviselôi a helyi magyar nyelvû napilapon keresztül újra a nyilvánossághoz fordulva oldották meg.

A helyi RMDSZ részérôl az iskola diákjainak nyújtott utolsó támogatás a Tentamen megjelenésének segítése volt 1990–91-ben, amikor a megyei RMDSZ szûkös infrastruktúráját is a középiskolások alkotókedvének a szolgálatába bocsátotta. A sorozatos kudarcok példáján okulva, a diákság többé nem kereste az RMDSZ helyi vezetôit, annál inkább keresték ôket a Szövetség képviselôi, de minden alkalommal az ifjúság mint megszerzett háttér felmutatására: elôbb egy általuk irányított és ifjúságinak nevezett szervezet létrehozásának legitimitására, majd az 1994-es választási kampány alkalmával. A középiskolások naivitásának megfelelôen beleestek a csapdába (akárcsak egyetemista társaik), azonban hamarosan feleszméltek és kiléptek ebbôl a körbôl. A választási kampányban való részvételt azonban, a MADISZ-szal karöltve, minden alkalommal vállalták.

Hasonlóan alakultak a dolgok az Unirea Líceumban, ahol a Szálka Diákszervezet látta el ezeket az igényeket, itt azonban évrôl évre újra kellett önmagukat szervezzék a diákok, mert a visszajárás nem annyira jellemzô ebben az iskolában. Azonban az ifjúság tenni akarása, a fiatalos nyughatatlanság, illetve a bizonyítási vágy ebben a líceumban is vonzotta a diákokat az iskolai közéletben való részvételre. Volt utánpótlás, a mindenkori újrakezdés miatt a hatékonyság szenvedett.

A Papiu Ilarian Elméleti Líceumban, a Mezôgazdasági Líceumban, illetve a Traian Vuia Iskolaközpontban is hasonló diák-önszervezôdések alakultak az elmúlt tanévben, sajnos ezek tevékenységérôl nem tudok semmiféle konkrét dokumentumot felmutatni, azonban megjelenésük mindenképpen dicséretre és fôleg odafigyelésre méltó. Politikusaink számára kár lenne kihagyni azt a lehetôséget, hogy párbeszédet indítsanak a diákság képviselôivel.

A felmerülô civic culture hiánya mellett más lényeges problémák is akadályozták a diákönkormányzatok hatékonyabb mûködését az érdekérvényesítés során. Ennek egyik magyarázata az anyagi és morális támogatás hiánya. Rendszerint a diáktanács koordinálásához szükséges pénzalapot a diákvezetôk zsebpénze képezi. Ez legtöbbször éles szülô–gyermek konfliktushoz vezet, melynek következményeként sok tehetséges diák visszalép a közéleti tevékenységbôl. A város, az ország gazdasági helyzete még mindig hanyatló stádiumban van, így a szülôk az elkövetkezô években sem fogják tudni fedezni a gyermekük önállósulási törekvéseinek költségeit. A diákvezetôk nagyobb része tudja, hogy rá van kényszerítve a pénzalapok elôteremtésére, ugyanis tudatában van (s ez fôleg az 1990–1995 között tevékenykedô diákvezetôkrôl mondható el), hogy itt egy nagy társadalmi réteg beilleszkedési lehetôségérôl, valamint e réteg társadalomalkotó potenciáljáról van szó. Nem lehet súlytalannak tartani azon fenyegetô problémát, hogy aktív, alkotó, érdekeit felismerô és érvényesíteni vállaló egyének hiányában, az anarchia és a nagymértékû vagyoni-hatalmi differenciálódás válik uralkodó elemévé a helyi közösségnek. Sajnos ezt éppen azok nem ismerik fel, akiknek pedig érdekük lenne, illetve segíteni tudnának.

Azt viszont meg lehet állapítani, hogy megindult egy visszafordíthatatlan folyamat a középiskolás közéletben, amely a demokratizálódási folyamat elengedhetetlen részévé vált. Tehát a marosvásárhelyi középiskolás réteg szervesen részt vesz a változásban, a demokrácia tanulásában. Általában ezen szervezetek felépítése azonos vagy igen hasonló, ebbôl is látszik, hogy a diákság problémája, gondolkodási módja területenként alig változik. A politikai elit nem ismerte fel ezt a lehetôséget, és a diákság ilyen irányú törekvéseit önmaga igazolására használta fel, vannak vezetôink, akik ifjúságpolitika címszó alatt a középiskolások mögé bújva legitimálják önmagukat, arra hivatkozva, hogy a fiatalság gondolkodásmód.

MAROSVÁSÁRHELYI MAGYAR DIÁKSZÖVETSÉG (MMDSZ)

Az 1990-ben alakult egyetemista érdekvédelmi szervezet politikai megnyilvánulása alig volt mérhetô. A diákvezérek fôleg a diákréteget érintô problémák megoldásáért szálltak harcba, így kapcsolatuk a helyi RMDSZ tisztségviselôivel elég esetleges és eredményekben szegény volt. Nagyobb megmozdulásuk idején tájékozódtak a politikai vezetôk felé, azonban kéréseik szinte mindig érdemtelen válaszolgatásokba fulladtak és nem oldódtak meg, ezzel is bizonyítva, hogy politikusaink nem tudnak mit kezdeni a megfogalmazott problémákkal. Azóta a kapcsolat mára már szinte teljesen megszûnt.

Az egyetemista diákvezetôk fôleg a diákréteget közvetlenül érintô kérdések megoldásáért szálltak harcba, így politikai kapcsolattartásuk a hasonló jellegû román diákszervezetekre, illetve az Országos Magyar Diákszervezeten keresztül az országos RMDSZ vezetôire korlátozódott. Ezután levonható a következtetés, hogy az MMDSZ fôleg országos szinten látja megoldhatónak a diákok problémáit, legalábbis ezt mutatja a tapasztalat, de természetesen nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a problémák és igények legtöbbje helyi szinten születik, éppen ezért legtöbbjükre helyi megoldásnak kell születnie, a modern nemzetközi normákat figyelembe véve is ez a tendencia.

Az elmúlt év ôszének folyamán próbálkozó diáksztrájkok alkalmával a megyei RMDSZ-vezetôk nem érdeklôdtek a diákok felôl (igaz, ez az érdeklôdés akkor még az egyetemisták felôl sem jelentkezett), így könnyen elôfordulhatott volna, hogy tudatlanságból vagy egyszerû oda nem figyelésbôl a marosvásárhelyi magyar diákok is bekapcsolódnak a román társaik tiltakozásaiba, amelyeknek fôleg ifjúságot nem közvetlenül érintô politikai oldalai voltak (kétkamarás parlament megszüntetése, névre szóló szavazás bevezetése stb.). Azonban ennek komoly átgondolása, saját követelésük újrafogalmazása, az országos egyeztetések, illetve az RMDSZ érdekvédelmi szervezet csúcsvezetôségének érdeklôdése⁷ újra bebizonyította, hogy megérettek a társadalmi részvételre, figyelembe kell venni létezésüket, teret kell engedni megnyilvánulásuknak. Ma már számítani kell a diákságra mint a jövôbeli (politikai és értelmiségi) elit réteg alkotóelemeire.

A diákok konkrét politikai részvételre nagyon ritkán vállalkoznak. Az elsô ilyen próbálkozásra, hosszú idô után, tavasszal került sor, amikor az RMDSZ megyei tisztújító közgyûlésén a Maros megyei MADISZ-nak és a már nem létezô MISZET⁸-nek fenntartott 12 helyen az egyetemisták is képviseltették magukat, majd a megalakuló Területi Képviselôk Tanácsában szintén helyet kapott az egyetemisták két képviselôje. Ezek a jelenlétek azonban a megyei RMDSZ-en belüli viták eredményeként születtek, ugyanis az egyetemisták vezetôi az utóbbi idôben nyíltan szerepet vállaltak az egyik "szárny" mellett, aminek eredményeként az MMDSZ vezetôje (aki éppen az OMDSZ elnöke is) jelenleg a megyei RMDSZ ifjúság- és oktatáspolitikai alelnöke. A nyílt szerepvállalás oda vezetett, hogy a megyében mûködô szervezetek között súlyosan megromlott a hangulat.⁹ Az is elôre látható, hogy az RMDSZ-szel való kapcsolat addig lesz felhôtlen, amíg az MMDSZ kérései nem ütköznek az RMDSZ jelenlegi vezetôinek az érdekeivel. Márpedig ez be szokott következni, mert minden felelôs társadalmi döntés jövôre orientált [Huszár István, 1992] és így kimondatlanul is ifjúságcentrikus, tehát az egyetemista ifjúságnak többnyire véleménye van róla, ezt a véleményt pedig hangoztatni is fogja (az eddigi tapasztalatok mindenképpen ezt mutatják). Azonban amennyiben megyei vezetôink nem szánnak idôt a folyamatos egyeztetésre, vagy csak az ifjúságpolitikai alelnökön keresztül egyeztetnek, úgy hamarosan az egyetemisták elégedetlenségére lehet számítani.

Az MMDSZ tipikus példája annak, hogy amennyiben a szervezetet mozgató aktív fiatalok komoly érdeklôdést mutatnak a politikai részvételre, úgy kapcsolatba is kerül(het)nek az RMDSZ-szel, azonban, ha ez az érdeklôdés nem létezik, akkor a problémájuk megoldására más utakat keresnek. Ilyen például a többi ifjúsági szervezettel való közös fellépés vagy az egyéni problémakezelés. Mindkettô sokkal nagyobb nehézséggel jár, mint az aktív részvétel adta lehetôség, azonban az ifjúságra jellemzô ideológiai pluralizmus és a politikai szférában a fiatalokat jellemzô értékracionális cselekvés nem engedélyezi a "mérsékeltek" és "radikálisok" közötti harcban való részvételt, csak a magukat egzisztenciálisan is e tevékenységforma (politizálás) mellett elkötelezô személyeknek. Tehát az egyetemista szervezet helyi politikai részvételében szó sincs a teljes szervezet (minden diák) valamelyik oldalon való felsorakozásáról, hanem csak személyekre korlátozódik ez a részvétel, ami természetes is, hiszen a politikai aktivizmus ma már szakosodást és professzionalizálást igényel.

MAGYAR DEMOKRATIKUS IFJÚSÁGI SZÖVETSÉG (MADISZ)

Az RMDSZ megalakulása után (a diákok mellett) a fiatalok is hamarosan elkezdték önmagukat megszervezni, így alakult meg elsôként a Maros megyei fiatalok önszervezôdése, a MADISZ, amely szorosan együttmûködött az akkori RMDSZ-szel, mindezt annak ellenére, hogy apolitikusként határozza meg magát.¹⁰ 1990 elején alakult, az akkor politikailag aktív, tenni akaró fiatalokból. Konkrét célokat, a marosvásárhelyi fiatalok érdekvédelmét, -képviseletét és -érvényesítését tûzték ki maguk elé, és megindultak azoknak a megvalósítása felé. A közéletben való részvételhez való igényt a fiatalok az évek során többször megfogalmazták, elsô alkalommal az 1990-es parlamenti választások kampánya idején. A Maros megyei fiatalok vezetôi nem álltak az akkori MISZSZ-követelések mögé, hanem mindvégig kitartottak a megyei RMDSZ politikája mellett (az összetartozás elve alapján), azonban nem találtak kellô visszhangra.

Kezdetben a szervezet ténylegesen ellátta vállalt feladatát és küldetését a városi közéletben és politikumban, jó szervezettség, legitimitás (több ezer nyilvántartott tag) jellemezte, a tagság érdekeit artikulálva komoly tényezôje volt a helyi társadalomnak. Konkrétan részt vállalt a helyi politikában, az RMDSZ megyei Választmányának elnökségében folyamatosan jelen voltak képviselôik, majd az 1994-tôl felálló Területi Küldöttek Tanácsában (TKT), bár számbelileg kevesebben, de még mindig aktívan vállalták a fiatalok képviseletét, sôt egyik képviselôjük TKT-alelnök volt 1996-ig. Attól kezdve mindössze az országos RMDSZ Programnak megfelelôen képviselôt küldhettek a TKT-ba, de semmilyen tisztséget nem láttak el, sôt az addig megszokott módon a MADISZ által a megyei RMDSZ elnökségébe javasolt ifjúsági alelnököt is mással váltották fel.

A '92-es helyhatósági választások után, a helyi RMDSZ-szel folytatott viták során kezdôdött a hanyatlás korszaka is. A tagság létszámának gyors csökkenése és a fiatalok elfordulása a szervezettôl, valamint a MADISZ érdekvédelmi tevékenységének minimalizálása érzékeltetik a legjobban ezt a haldoklási jelenséget. Természetesen ez a folyamat nem írható teljes egészében az RMDSZ számlájára, hiszen az évek során a MADISZ helykeresését ugyan befolyásolta, de az ifjúsági vezetôktôl függött, hogy nem vállalták a "bozótharcot", pedig a szervezet szoros együttmûködést alakított ki a helyi román ifjúsági szervezetekkel, melynek eredményeképpen 1990–92 között közösen sikerült megszerezni a KISZ-vagyon nagy részét, többek között a víkendtelepi volt pionírházat is. Nem egy alkalommal az RMDSZ-tagság is kifejezte szimpátiáját a fiatalok iránt.¹¹

Sajnos a kezdeti fellendülésre ma már csak az információs iroda mûködtetése emlékezetet, azonban ez is veszített régi "színébôl". Nem kell csodálkozni az eredményen, hisz ami 1990-ben úgy tûnt, hogy maga az eszményi gyakorlóterep lehet a marosvásárhelyi fiatalok demokráciatanulásában, az fokozatosan leépült. Elôbb a székházát veszítette el a szervezet, ugyanis a volt KISZ-székházba a piacgazdaságnak megfelelôen bankot költöztettek. Hiába fordultak az akkori vezetôk az RMDSZ-hez, akkor sem találtak megértô fülekre: az 1992. június 19-i keltezésû levelében a MADISZ vezetôsége nevében Ungvári Zrínyi Imre felkéri a megyei RMDSZ elnökségét és azon keresztül a Városi Tanács RMDSZ-frakciójának tagjait, hogy tekintsék elsôrendû fontosságúnak az összifjúsági szervezetek és azon belül a MADISZ-székház problémájának megoldását, illetve vizsgálják meg az új székház jogi alapjának homályosságát. Az 1992. május 21-i kilakoltatás ugyan jogerôs volt, azonban vitatható bírósági határozat alapján történt, ezt jelezték is az akkori vezetôk az RMDSZ-nek, de azóta sem kaptak érdemben választ.

Így utcára került a MADISZ-vagyon nagy része, hiszen az új székház alig töredékét képezi a volt "otthon" területének. A "kiutalt" székház semmiféle tevékenységet nem tett lehetôvé (irodabútoraik sem fértek be). Mindössze az irodai munka lehetôsége, illetve az akkor kb. 3 millió lejes könyv-, újság- és lemezkészlet elhelyezése volt biztosítva, de maga az épület is teljességgel alkalmatlan volt ifjúsági összejövetelek, rendezvények tartására. Hamarosan megszûnt a szervezet információs és kulturális kiadványa, a Pillanat is.

Az 1996-os helyhatósági és országos választások alkalmával véglegesen bebizonyosodott, hogy érdekvédelmi szervezetünk megyei vezetôi nem tartják partnernek a marosvásárhelyi fiatalok képviselôit.¹² A választások alkalmával az elsô nézeteltérés az önkormányzati jelöltek kiválasztása körül alakult ki, ennek hatására az 1996. március 15-i megemlékezésen a MADISZ vezetôi Petôfi Sándor Szájhôsök c. versével szerettek volna részt venni, ezt azonban a megyei vezetôk nem engedélyezték, mivel RMDSZ-rendezvényrôl volt szó, ezért ennek eleget is tettek a fiatalok. Természetesen ünnepi beszédében Sípos Levente elnök nyilvánosságra hozta a kialakult helyzetet, hozzáfûzve, hogy: "Szabadságot kérünk, követelünk a cselekvésben, egyenlôséget a gondjaink, terveink elbírálásában, testvériséget a közös gondok megoldásában." A fiatalok ezen kérése ma is aktuális, ugyan a helyhatósági választások alkalmával sikerült egy megyei tanácsosi helyet megszerezni, de ez is visszaesést jelent az utolsó választásokhoz képest. Késôbb a parlamenti jelölések kapcsán "nyilatkozatháború" alakult ki az RMDSZ és a MADISZ között. Ez a vita komolyan polarizálta a Maros megyei magyar választópolgárokat, naponta jelentek meg a sajtóban pro és kontra nyilatkozatok, illetve állásfoglalások. Ennek hatása megmutatkozott a választások eredményében is, az RMDSZ-re leadott szavazatok száma valamivel csökkent az elmúlt évekhez képest. Bár ez nem egyértelmûen a belsô vitának tulajdonítható, azonban az ehhez hasonló megnyilvánulások negatívan (az adott politikai tömörülésre nézve) hatnak ki a választói magatartásra is.

Tehát 1990–94 között az ifjúsági szervezetnek a politikai közéletben való részvétele igen súlyos tényezô volt, sajnos a politikum részérôl igazából nem történt közeledés és támogatás az ifjúsági szervezeti élet felé. A civil hagyományok hiányát és a nonprofit szektor fejletlenségét a hatalmi pozíciókban lévô releváns személyek nem ismerték fel, így a szükséges minták és mûködtetési tudások hiányában elsorvadnak az ifjúsági szervezetek. Tapasztalható, hogy kiürülnek az egykor tömeges és érdeklôdô tagsággal rendelkezô városi ifjúsági szervezetek. Ma már a Maros megyei MADISZ vezetôi is újraértelmezték céljaikat, és ennek eredményeképpen tevékenységük fôleg kulturális programszervezésre korlátozódik, azonban a politikai részvételrôl sem mondtak le, amennyiben partnerként viszonyulnak hozzájuk az RMDSZ helyi vezetôi.¹³ A programszervezés felvállalása önmagában figyelemre méltó eredmény lehet, hiszen ôk szervezik Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb és legszínvonalasabb Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválját (ALTER-NATIVE), ugyanakkor a szervezet nevéhez fûzôdik a Szovátai Nemzetközi Képzômûvészeti Alkotótábor is, emellett pedig teret adnak több helyi rendezvénynek is, amelyek reális hiányokat hivatottak kitölteni.

III. Következtetés. Egy lehetséges alternatíva

A fentiekben röviden megjelenítettem három ifjúsági szervezet helyzetét a helyi politika szemszögébôl, illetve ezeken keresztül tényeket mutattam be a megyei RMDSZ ifjúsági hozzáállásáról, anélkül hogy hosszú távú következtetéseket vontam volna le, azonban a helyzet elgondolkodtató. Ma még talán léteznek vészfék megoldások, melyekkel a végérvényes lemorzsolódás és a társadalmi vezetô réteg rekrutációjának lehetetlensége megállítható.

Az önkormányzatok lehetôsége, hogy megkeresve az ifjúsági szervezeteket, átvilágítsák azok hiányosságait és erôsségeit. Mivel ezen a szinten már nemcsak középiskolás aktivistákról van szó, kiket véd a szülôi gondoskodás és egzisztenciabiztosítás, itt kell történjen viszonyulási paradigmaváltozás. Itt az ifjúsági szférában önkéntesen tevékenykedô olyan ifjakról van szó, kik többségükben már elszakadtak (vagy az elszakadás útján vannak) a biztonságos szülôi háttértôl. A szervezetek mûködési és anyagi nehézségein kell elsôsorban segíteni. Igazából a szervezetek újraépítését, a felnövekedett fiatalok szervezetbe és ezzel pedig az RMDSZ-be való visszahozását segíteni. Azért is fontos ez, mert a városi ifjúsági szervezetek elég nagy mértékben képesek a város ifjúsága számára problémát jelentô válsággócokat elôre jelezni. Így lehetôséget kell kapjanak a problémáik intézményesített képviseletére, a város kulturális életében való részvételre.

Egyelôre azt a következtetést vonhatjuk le, hogy elkezdôdött egy folyamat, amely megfordíthatatlanul viszi az új generációt a demokrácia felé. Sajnos sem Románia kormánya, sem kisebbségi közösségünk vezetôi, sem megyénk, városunk elöljárói nem figyelnek kellôképpen az ifjúságra. A civil megmozdulások igen hátrányos helyzetbe kerülnek, a legalapvetôbb támogatások is többnyire hiányoznak. A fiatalok sem az önszervezôdéshez, sem a felnôttekkel közös problémamegoldásához nem kaptak biztatást. A felnôttek nem ismerték fel, hogy a pluralizmust és sokszínûséget elôtérbe állító civil szervezetek a demokrácia nélkülözhetetlen elemei lettek, hogy az egyéni részvételt segítik elô ezen szervezetek. Habermas a kommunikációban és a társadalmi tevékenységekben való részvétel fontosságát mint alapvetô társadalmi célt hangsúlyozza [Jürgen Habermas, 1981]. Mindezt alapul véve, hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy az ifjúsági mozgalmak jó úton haladnak, csak hiányzik a kellô támogatás. Ez a felfogás talán nem is annyira szubjektív. Azonban az ifjúságpolitika és az ifjúság önszervezôdése háttérbe szorul, mindaddig, amíg az Utrechtben (1992. december) elfogadott nyolc ifjúságpolitikai indikátort az állami politikában (és ezáltal a helyi politikában is) nem alkalmazzák:

1. Az ifjúságpolitikának törvény kell.

2. Az állami költségvetésbôl részt kell kapnia.

3. Nem-kormányzati infrastruktúra kell.

4. Önkéntes és szakmai képzési rendszer.

5. Ifjúsági ügyekben független kutatás kell.

6. Tanácsadó testület kell a kormányon belül.

7. Kommunikációs hálózat kell nemzeti, regionális és helyi szinten, az önkormányzatok, ifjúsági irodák és mozgalmak között.

8. Biztosítani kell a lehetôséget az innovációra és a fejlesztésre.

Egyik lehetôséget Antonio Gramsci fogalmazta meg: "ne csak szereplôi, hanem írói is legyünk a jövô forgatókönyvének". Helyet kell biztosítani ennek a társadalmi rétegnek is a demokratikus intézményekben, meg kell adni a lehetôséget a döntésekben való részvételre, és hiszem, hogy élni fognak ezen lehetôséggel, hisz hatalmas közéleti és politikai tapasztalattal rendelkeznek ezen fiatalok. Az ifjúsági elit mint cselekvô aktor jelenik meg a társadalmi térben, amire néhány évvel ezelôtt nem volt példa, éppen ezért figyelni kell arra, hogy a politikai cselekvési mintává konvertálódó ifjúsági kultúra milyen politikai magatartást alakít ki vagy alakíthat ki [Gábor Kálmán, 1992].

Irodalom

1. A politikai szocializáció elméleti kérdései. Szerkesztette: Kéri László. Társadalomtudományi Intézet, Budapest 1987.

2. Almond, Gabriel A. – Verba, Sidney: Cultura civicã. Atitudini politice si democratie în cinci natiuni. DU Style és CEU Press, Bukarest 1996.

3. Civilizációs korszakváltás és ifjúság. A kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái. Szerkesztette: Gábor Kálmán. Szeged 1992.

4. Csepeli György – Kéri László – Stumpf István: Állam és Polgár. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest 1992.

5. Diákönkormányzatok. Szerkesztette: Pál Tamás. Iskolapolgár Alapítvány, Budapest 1993.

6. Egymás jobb megértése felé. Tanulmányok az állam, az önkormányzatok és a nonprofit szervezetek viszonyáról Magyarországon. Civil Társadalom Fejlôdéséért Alapítvány, Budapest 1997.

7. Európai Charta a fiatalok részvételérôl a helyi közösségek és régiók életében. Gyermek- és ifjúsági feladatok az önkormányzatokban.

8. Fiatal és Felnôtt. Fidesz ifjúságpolitikai program 1994. január.

9. From Subject to Citizen. Szerkesztette: György Csepeli, Daniel German, László Kéri, István Stumpf. Hungarian Center for Political Education, Budapest 1994.

10. Gábor Kálmán – Mátay Melinda – Balog Iván – Kántor Zoltán: Az ifjúság és az elit. Oktatáskutató Intézet, Budapest 1994.

11. Gazsó Ferenc és Stumpf István: Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Ezredforduló Alapítvány, Budapest 1995.

12. Habermas, Jürgen: A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest 1976.

13. Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat Kiadó, Budapest 1971.

14. Kaszás Attila: Ifjúságpolitika Európa nyugati felén. KÖDAK elôadás jegyzete, 1996.

15. Kéri László: Politikai folyamatok szocializációs metszetben. Budapest 1985.

16. Lôrincz Csaba Levente: Ifjúság vagy fiatalok? Kézirat, 1995.

17. Narancsik Ágnes: Helyi társadalom és ifjúság. Educatio 1995 nyár.

18. Pál Tamás: Próbareform. KISZ KB Középiskolai és Szakmunkástanulók Tanácsa, Budapest 1988.

19. Páldi János: Alattvaló vagy állampolgár. Iskolakultúra 1993/23.

20. Szabó Ildikó: Politikai szocializáció. Budapest 1984.

21. Település és ifjúság. Országos Szakmai Konferencia jegyzôkönyvei, Budapest 1996. május 28–30.

—————————————

^*A tanulmány az RMDSZ Ügyvezetô Elnöksége Ifjúsági Fôosztályának felkérésére készült. Az I. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián harmadik díjban részesült, ugyanakkor elôtanulmányként szolgált a szerzô szakdolgozatához, amelyet 1999-ben a Babes–Bolyai Tudományegyetem szociológia szakán védett meg.

¹ Munkanélküliek, hátrányos helyzetûek, családi vagy állami eltartásban élô személyek.

² Kivételt képez az ifjúsági elit, amely szervezeteken keresztül kerül kapcsolatba a "nagypolitikával".

³ 1989 elôtt nem létezett a szó mai értelmében közélet, éppen ezért a politikai szocializáció is a pártideológia továbbvitelén túl nem létezett, lényegében politikai indoktrinációról beszélhetünk.

⁴ A "gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan" elv egyre inkább teret hódít: a Focus Öko Center nevû fiatal környezetvédôkbôl álló egyesületnek a marosvásárhelyi vegyikombinát-ellenes tiltakozásai is komoly politikai megnyilvánulások voltak, azonban a helyi politikai erôk részérôl sajnos nem kapnak kellô visszajelzést.

⁵ A Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjait hívják így. Az iskola hírnevébôl adódik, hogy az itt tanulók külön entitásként vannak jelen a marosvásárhelyi diáktársadalomban, ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben egységesen lépnének fel.

⁶ "...egy olyan okiratról lett volna szó, amely nyúlfarknyi diákjog után két oldalon keresztül kötelez, büntet és tilt – tilos a város csoportos elhagyása, az egyesületekbe, sportklubokba való beiratkozás a suli engedélye nélkül, tilos szüneteken bent maradni... A legsértôbb talán az volt, amivel az egyik fejezet kezdôdött: "elevii sunt datori sã-si iubeascã..." – magyarul: köteles vagy szeretni. Márpedig valakinek az érzelmeit parancsszerûen irányítani nemcsak hogy nem lehet, de emberi jogokat is sértô." (Tentamen 1993/5)

⁷ A diáksztrájkok idején éppen Marosvásárhelyen került sor az ifjúsági szervezetek és az RMDSZ Szövetségi Elnökének találkozójára, amelynek kiemelt fejezete volt az országban jelentkezô megmozdulások körüli homály feloldása.

⁸ Maros megyei Magyar Ifjúsági Szervezetek Egyeztetô Tanácsa, amely a megyében mûködô összes ifjúsági szervezet munkáját lett volna hívatott koordinálni, azonban ennek a szerepének soha nem tudott megfelelni, így létrejötte után (1995 ôsze) hamarosan önmagát szüntette meg.

⁹ Itt mindenekelôtt a MADISZ–MMDSZ kapcsolatra gondolok, ugyanis a Maros megyei MADISZ vezetôi 1993-tól (a Zonda-korszaktól) az éppen aktuális megyei RMDSZ vezetôk ellen lépnek fel.

¹⁰ A magyar kisebbség esetében a fiatalok politikai szervezôdése deklaráltan háttérbe szorul (minden ifjúsági szervezet határozottan politikamentesként értelmezi magát), azonban Kántor Zoltán (1994), majd késôbb Nagy Kata (1997) egyértelmûen rámutatnak, hogy az ifjúsági civil szervezetek mozgalmárainak egyik kiemelt célja volt a politikumba való integrálódás, így mindössze eszközként használták a civil szervezeteket, melyeknek többször kimondottan politikai megnyilvánulásai is voltak (természetesen a törvény adta keretek között, illetve az RMDSZ-en belüli hagyományoknak megfelelôen). Tehát machiavellisztikus mód érvényesült: az intézményeket a résztvevôk csak egy lehetséges karrier keretéül fogadják el [Gábor Kálmán, 1994].

¹¹ Ez a szimpátia, illetve a hanyatlás politikai magyarázata annak tudható be, hogy a Maros megyei MADISZ ideológiailag egységesen a "mérsékeltek" mellett állt ki folyamatosan, így 1992-tôl a megyei RMDSZ vezetôivel folyamatosan konfliktusba került.

¹² Ekkor jelent meg elôször egyértelmûen, hogy "kormány/ellenzék" viszony alakult ki a két szervezet között. A MADISZ minden alkalmat megragadott annak érdekében, hogy politikailag más beállítódását hangoztassa, az RMDSZ pedig igyekezett kiszorítani a fiatalokat (próbálkozott ernyôszervezet létrehozásával, amely a MADISZ szerepét lett volna hivatott csökkenteni, illetve a részvétel lehetôségeit minimálisra szorította vissza).

¹³ Azért igyekeznek erre a viszonyra jutni, mert ugyan aktívan vannak jelen a politikai mezôben, de soha nem akartak hatalomhoz jutni (több MADISZ-mozgalmárt is megkerestek az országos RMDSZ vezetôi, azonban egyikük sem vállalt magasabb politikai szerepet).