Magyar kisebbség

Bara Gyula

Versenyzô gazdaságfejlesztési stratégiák
Kiegészítô gondolatok Birtalan Ákos vitaindítójához

Kedves Birtalan Ákos barátom!

Azzal kezdeném, hogy szabadkozásodat, miszerint vitaindítód nem (eléggé) tudományos igénnyel megfogalmazott tanulmány, fölöslegesnek tartom. A vitaindítót úgy tartom jónak, ahogy van, ugyanis írásod inkább azt az igyekezetet, vívódást tükrözi, hogy szabatosan körvonalazott kisebbségi gazdasági stratégiát fogalmazzunk meg az erdélyi magyarság számára (amennyiben ennek elméleti szempontból és a világ jelenlegi állása szerint van értelme). Mondom, fogalmazzunk, mert többen vagyunk, akik ilyetén igények szerint szeretnénk közéleti szerepvállalásunknak célt megszabni és tartalmat adni.

Vitaindítód szerkezete mozaikszerû. Külön, sôt az összefüggéseket mellôzve tárgyalod a tulajdonlás helyzetét, a tôkegazdálkodás lehetséges formáit, az adózási rendszer hiányosságait, a fejlesztési programok lebonyolításának feltételeit és a kormányzati szerepvállalás körülményeit. Meglehet, hogy szándékosan javaslod ezt a rovarlátás típusú szemléletet, hogy legyen aztán, amin vitatkozni. Azt viszont hiszem, hogy a vita végére kívánkozik egy olyan összegezô, rendszerezô tanulmány, amihez már most bejelentem együttmûködési hajlandóságomat, ha erre remélhetôleg sor kerül. Addig is szeretnék a szeletkékhez külön-külön hozzászólni és újabb szeleteket bevonni a vitába, mert úgy gondolom, hogy a bôvítésnek helye van, és hasznos lehet a vitában és a vitagerjesztésben.

Bevezetôként, azt hiszem, hogy nem bonyolíthatunk szakszerû vitát az erdélyi gazdaság jövôjérôl, ha megkerüljük azt az alapvetô kérdést, hogy milyen társadalmi szerkezetben képzeljük el azt. Nem az urbánus-népi vita telepítésére gondolok, hanem arra a tényre, hogy az erdélyi magyar társadalomban óhatatlanul jelentkeznek azok a szükségszerûen felmerülô kérdések, amelyek arról szólnak, hogy kik lesznek a magyar gazdagok, kik lesznek a magyar középosztály, kik lesznek a magyar támogatásra szorulók, milyen mértékben fognak városi vagy falusi környezetben élni az erdélyi magyarok? Kérem az olvasót, mindent, ami itt áll, ezeknek a kérdéseknek a tükrében elemezzen.

A tulajdonviszonyok alakulásáról, helyzetérôl írott véleményedet osztom. Való igaz, hogy az ezeréves gazdasági-társadalmi berendezkedésének megváltoztatására kényszerült erdélyi magyarság olyan nehézségekkel szembesül, amit nemigen találhatunk meg sehol másutt a régióban. Lényegében két, idôben egymást követô esemény együttes hatása az az állapot, amit úgy fogalmaznék meg, hogy a "kisebbségi gazdasági szerepvállaló elbizonytalanodása, elgyökértelenedése és ezek következményeként teljesítô képességének csökkenése". Úgy gondolom, hogy ez a megfogalmazás összegezi azt, ami igazán foglalkoztat bennünket ebben a vitában.

Az elsô az államrendváltás. Tulajdonolni, gazdálkodni, vállalkozni, gazdagodni mind olyan gazdasági viselkedések, magatartásformák, amelyek feltételeznek egy bizonyos társadalmi rendet és bizalmat, amit a polgár a közszférának megelôlegez, és amelynek fejében elvárja a tulajdonlás biztonságát, a kockázatvállalás terheinek megosztását és a társadalmi elismerést sikerességéért. Az elsô törést a rend- és a stílusváltás okozta Trianon után. Csökkent bizalommal az államrend irányába nehezen elképzelhetô a dinamikus tulajdonosi, vállalkozói és adófizetôi magatartás, márpedig azt hiszem, hogy állíthatjuk: az erdélyi magyarok az impériumváltást olyan törésként élték meg, amit a mai napig sem sikerült teljes mértékben feldolgozniuk.

A második a sztyeppei kommunizmus. A tájainkra omlott kommunizmusnak sajnos nagyon kevés köze volt a hagyományos európai balossághoz. Az uralkodó állam által elkövetett államosítás nem hasonlítható a nyugati típusú államosításokhoz. Itt beállhatott a gazdasági cezaro-papizmus. Merném kijelenteni, hogy a szászokat igazán ez a képlet riasztotta el. Ôk elmentek, mibennünk maradt a szorongás, a bizalmatlanság és a borús és konfúz jövôkép.

Ha az, amit állítasz a Nagy Osztogatásról (privatizáció) igaz - márpedig ellenérveket nem tudunk felmutatni -, akkor azt is mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen a tulajdonfosztás záró aktusa, aminek az elôzô két szakasz kitûnô elôjátéka volt. Nem föltétlenül volt tervezett ez a folyamat (a tervezés ugyanis magas szintû szervezési és államrendtartási képességeket feltételez), de a jelek arra mutatnak, hogy a folyamat lezárulóban van. Ezért nagyon fontos, hogy ebben a harmadik szakaszban enyhítsük az elôzô két fázis átkos hatásait. Nagy kérdés, hogy van-e ehhez elegendô energiánk és forrásunk, és ha van, hogyan lehet azokat mozgósítani.

GLOBALIZÁCIÓ. Nem kevésbé igaz, hogy a globalizálódó, virtualizálódó, szoftveresedô, interneccelôdô világunkban a tulajdonlás irányultsága gyökeres változásoknak néz elébe. A föld, az ingatlan gazdagságteremtô kapacitása csökken az információ, a tudás, a feladatmegoldó készség potenciáljával szemben. Érdemes lenne azon is elgondolkozni, hogy miközben történelmi sebeinket nyalogatjuk, fel vagyunk-e készülve erre a gazdasági paradigmaváltásra... Arra ugyanis, hogy a jövô gazdagságteremtô javait (legalább: is) birtokoljuk.

Állítod, hogy az 1989 után el/ki/felszabadult gazdasági-pénzügyi rendszerben a jó tervek nem kaptak hitelt, a barátok és a vérmes nyereséget ígérôk viszont igen. Ez így igaz. Egyeseknek az fáj, hogy nem tartoztak a körbe, másoknak az, hogy a rendszer romlott és esélye sincs az egészséges tôkegazdálkodásnak, amibôl nem a hitelkihelyezô veszít, hanem az adófizetô polgár. Ehhez azt fûzném hozzá, hogy egy ultrakonzervatív adminisztráció és egy ultraliberális pénzpiaci rendszer eredménye csak az lehetett (lehet), hogy a tandíjat nem azok fizetik meg, akik tanultak és esetleg okosak lettek. Sajnos nincs kimutatásunk arról, hogy mennyiben különböznek az erdélyi magyarság befektetési szokásai a többi polgárokétól. Mennyivel óvatosabb vagy vakmerôbb. Mennyivel tájékozottabb vagy tudatlanabb. Sok egyéb mellett ezt is tudnunk kéne magunkról. Meglátásom szerint az olyan típusú tôkefelhalmozó eljárásoknak van/lesz sikere, amelyek a közösség irányába táplált bizalomra építenek, azt terjesztik ki befektetési opciókra is. Ilyenek az általad említett hitelszövetkezeti konstrukciók is, de ilyenek lehetnek a nyugdíjalapok (a kötelezô, tôkésített és magánkezelésû alapok), vagy pedig az egyéb biztosítási jellegû alapok, amelyek közül a polgárok szabadon választhatnak. Ezeknek a tôkéknek a saját érdekszférákba juttatása viszont nem egyszerû dolog, mert két véglet lehetséges:

az egyik az, lehet bár az illetô apagyilkos, de a miénk alapon gazdálkodunk (ami lehet kitûnô érdekvédelem, de csapnivalóan rossz, csôdös gazdálkodás),
a másik pedig az, hogy a mûködtetô négerek közt fehéren elvérez, mert egy fecske nem csinál tavaszt (a tôkepiacon).

GLOBALIZÁCIÓ. Szintén a globalizáció kapcsán említeném meg: miután a tôkemozgás sebessége hihetetlenül felgyorsult, a tôkék helyezkedési határai fantasztikusan megnôttek, gyakorlatilag nincs olyan volumen, amit elô ne lehetne állítani. Milyen esélyei vannak egy belterjes, regionális pénzintézetrendszernek? Egy erdélyi tôkepiacnak nincs esélye, ha rá nem kapcsolódik egy integráltabb, nagyobb rendezettségû tôkepiacra. Izgalmas jelenség a Romániában befektetett tôkék származás szerinti alakulása, mégpedig regionális bontásban. Nem a lenini tanításokra emlékezve állítom, hogy az érdekszférák alakulása, a geopolitikai állapotok alakulásának legjobb mérôje a belépô tôkék összetétele, ágazatonkénti letelepedése és stabilitása. (G. Wescott, a National Economic Council - ez a Fehér Ház gazdasági politikafejlesztô központja - egyik vezértanácsadója szerint a Romániába beáramlott kb. 11,5 Mrd dollár tôkének egy 3,5-4 Mrd dollárnyi belsô körbe tartozás felel meg. Arra a nemes egyszerûséggel feltett kérdésre, hogyan lehet egy befektetônek elmagyarázni, hogy 1 dollárból nincs esélye viszontlátni 25 centet, nem lehetett választ adni.)

Azt, amit te a többlet közteherviselés körülményeirôl írsz, finomítanám, részletezném. Nemcsak az a kérdés, hogy a kisebbségi polgár hajlandó-e többletterhet viselni saját közössége fenntartása céljából, hanem az is, hogy a remélt közjavak a teherviselés arányában osztódnak-e el. Ez a gondolat benne van a szövegedben, de pontosítani kell.

Tehát, a második kérdésre koncentrálva: a fegyelmezett polgár relatíve többet fizet ugyanolyan mennyiségû közjómennyiség és -minôség fogyasztásáért, mint a fegyelmezetlen polgár. Az adót nem fizetô lop az adót fizetôtôl, mert az adót nem fizetôt nem lehet kizárni a közjavak fogyasztóinak körébôl. Alkotmányos jogaira hivatkozik az alkotmányos kötelességeit be nem tartó.

Az erdélyi magyarnak mélyen gyökerezô emlékei vannak az adófizetési kötelezettségekrôl (természetesen nem föltétlenül kellemes emlékek ezek), amelyeknek az a végsô hatása, hogy általában fegyelmezettebb adófizetô mint az ország többi polgárai.

Az ô fejében a következô, rendkívül egyszerû gondolatok forognak:

ha elkeveredek a korpában, megesznek a disznók, ez pedig nem jó, nem szeretem, nem ilyennek születtem, nem ilyennek neveltek stb.;
ha nem, én vagyok a palimadár, fizetek és várom, amíg tolvaj polgártársam megjavul, aki majd bolond lesz megjavulni, és én errôl nem igazán tehetek.

Ákos, ez nem dilemma, hanem csapdahelyzet. Ugyanis dilemma két JÓ KÖZÖTT VÁLASZTANI IS. Csapdahelyzet a két rossz közötti választás dilemmája!!!

Azt hiszem, hogy a hazai közpénzkezelési szokásokra és képzetekre ugyanaz az ignorancia jellemzô, mint a magántôkét illetôen, sôt még inkább, mert itt a kezelô entitás maga a "szent" állam, a maga magasztosságával, szimbólumaival és kényszerítô eszközeivel.

Természetesen az adófizetési készség elsôsorban az államba vetett bizalom függvénye. A washingtoni adóhivatal (Internal Revenue Service - IRS) homlokzatán ez áll: "TAXES ARE WHAT WE PAY FOR A CIVILIZED SOCIETY" (Az adó az, amit társadalmunk civilizációjáért fizetünk meg). Ez nemesen egyszerû és veretes. Csakhogy egészen más típusú társadalomban, más polgárokkal, más legendákkal és történelmekkel. Mi mit fizetünk meg, amikor adót fizetünk? Bedugom a fülemet, hogy ne halljam, mit mondhatnak kedves polgártársaim. A közpénzek hûtlen kezelése bûn, törvény bünteti. A közpénzek elköltésének nem megmagyarázása társadalmi fejletlenség jele, ezért "csak" a polgári fejlôdés ellen elkövetett vétek, amit "csak" a történelem büntet. Minket is.

A fejlesztô önkormányzatról kifejtett véleményed egy súlyosabb kérdéskör felé irányítja figyelmemet. Nemcsak arról van szó, hogy nem tudunk fejlesztési pályázatokat írni. A fejlesztés fogalma feltételezi az IRÁNY fogalmát. Célmeghatározás hiányában nem írhatunk elfogadható pályázatokat. Brüsszelt ugyanis nem annyira életkörülményeink javítása érdekli, mint az, hogy társadalmunknak vannak-e céljai, opciói, amelyek egybecsengenek az európai opciókkal. A dolog nehézsége abban is rejlik, hogy az Egyesült Európa is keresi önmagát, ezért a mi erôfeszítésünk kétszeres, mert mi a magunk helyét keressük a maga helyét keresô Európában. Ha ez viszonylag könnyen értelmezhetô a kultúra, a hagyományok dimenziójában, a gazdasági erôterekben a helykeresés rendkívül bonyolult és kockázatos.

GLOBALIZÁCIÓ. Újból a globalizálódó világhoz kötve a témát, felmerül az az elméleti kérdés, hogy milyen mértékben következtethetôk a globális érdekek a helyiekbôl. Nincsenek-e összeférhetetlen érdekellentétek a kisközösségek és az elszemélytelenedett globális érdekek között? Milyen önkormányzati magatartás és menedzsment szükségeltetik minimalizálni az érdekütközésbôl származó károkat?

És akkor mit tehet egy országvezetés, egy kormány? Milyen eredményeket produkált érdekvédelmi szövetségünk kormányzati szerepvállalása gazdasági vetületben? Feljegyzed, hogy az állam erôforrás-elosztó rendszerében belépve tapasztalható némi elôrelépés. Számunkra hátrányos helyzetben "jöttünk képbe", ugyanis ebben a mandátumban arra kellett koncentrálnunk, hogyan kezeljük az erôforrás-HIÁNY elosztását. Románia gazdasági teljesítôképessége több mint 400 multinacionális cég teljesítôképessége mögött kullog. Az erôforrások felhasználásának hatékonysága szempontjából még súlyosabb a helyzet. (A Fujitsu 120 000 alkalmazottal dupláját forgalmazza a román bruttó összterméknek!!) A csapdahelyzet újból itt van. Mire koncentráljon a kormányzati szerepvállaló: az általános teljesítôképesség javítására, vagy pedig a szûkös, de létezô erôforrások kiegyensúlyozottabb elosztására?

Ha az elôbbi, akkor több elosztani való volna, de amire beérik a termés, már más aratja le azt. (Neked kell ezt leginkább tudnod, Ákos, mert te szántottad és vetetted be azt a mezôt, amin most más arat.)
Ha az utóbbi, akkor elkerülhetetlen a szûkösségbôl (is) adódó vicsorkodás, ellenségeskedés. Az utóbbi teremti meg azt a lehetôséget is, amit finoman megfogalmazol, és ami arról szól, hogy a szûkösség elodázhatatlanul megszüli a SZÛK érdekcsoportokat, amely hatás alól nehezen mentesül a kisebbségi közösség.

Itt most olyan témákat szeretnék adalékolni a vitához, ami szerintem hiányzik a vitaindítóból.

1. Mindannyiunk számára (akik e sorokat el tudják olvasni) világos, hogy a jólétért meg kell dolgozni. Ezt civilizációs génjeink diktálják. Gazdasági növekedésrôl nem lehet még csak vitatkozni sem, nemhogy megvalósítani, ha nem beszélünk a munkaerkölcsrôl. Azokkal szemben, akik ezt nem tartják gazdasági tényezônek, én azt állítom, hogy ennek az országnak (és régiónak), ebben az idôben ALAPVETÔ GAZDASÁGI TÉNYEZÔJE a munkavégzési készség. Kis elméleti kört kezdeményezve, az embert munkavégzésre belsô és külsô indítékok késztethetik. A belsô indítékok természetesen világnézetfüggôk, részei az általános erkölcsi képletnek. A külsô indítékok között is vannak olyanok, amelyeknek erkölcsi vonatkozásai vannak (hála, kötelezettség, fizetés, jótét visszajár), és vannak olyanok, amelyek befektetésjellegûek (azért dolgozom, hogy valami jobb legyen, kényelmesebb legyen, könnyebb legyen stb.). Érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogyan alakul(t) az erdélyi magyarság munkamorálja, összevetve a többi állampolgár munkamoráljával. (A hatásvizsgálatnak idejében el kéne készülnie, amíg még emlékszünk a szocialista munkaversenyekre.) Gazdasági gyarapodásunk alapja csakis az értelmes és tisztelettel övezett munkavégzés lehet.

2. Szeretnék rávilágítani arra a kérdésre, hogy a romániai magyar polgár hogyan reagált/reagál az ország társadalmi-gazdasági dinamikájára. A kérdés az lenne, hogyan sikerült a magyar polgárnak megérteni azokat a folyamatokat, amelyek elindultak, lebonyolódóban vannak, és amelyek meghatározzák az egyének általános társadalmi sikerességét és benne speciálisan a sikeres gazdasági szerepvállalást. Itt most nem csak a vállalkozókra gondolok, hanem mindenkire, akinek a sorsa, munkája nem lehet ugyanolyan, mint amilyen 1989 elôtt volt. Sajnos errôl sincs (tudomásom szerint) megbízható adatbázisunk. A koherens felmérés helyett alkalmi észrevételeink vannak. Például az, ahogyan az artikulálódó társadalmat alkotó gazdasági érdekvédelmi szervezetek alakultak, alakulnak. Tételesen a szakszervezetekrôl és a munkaadói szervezetekrôl van szó. Tudomásom szerint a romániai szakszervezetek és munkaadói szervezetek csúcsvezetésében nincs (elkötelezett) magyar. Márpedig ezek a jövô gazdaságpolitikáinak meghatározó elemei, az ún. társadalmi dialógus partnerei. (Persze mint nagyon sok más is, a társadalmi dialógus jelensége is koncepciótlanul alakul, a politikum holdudvarában, és nem pedig a társadalmi építkezés összefüggéseiben.) Ez akkor derült ki igazán, amikor a különféle intézmények vezetését hármas szerkezetû (szakszervezeti, munkaadói és kormányzati) vezetésbe utalja a törvény. Ilyenek például az Országos Foglalkoztatási és Munkaerôképzô Ügynökség (OFMÜ), az Országos Egészségbiztosító Pénztár (OEBP), a Gazdasági és Társadalmi Tanács (GTT). Ha azt is észrevesszük hogy az OFMÜ évi kb. 500 M USA-dollár, az OEBP évi kb. 1000 M USA-dollár nagyságrendû alapokat kezel, rögtön kiderül hogy az erôforrás-elosztási rendszerben milyen változások álltak be.

3. Közhely, hogy a piacgazdaság egyik motorja az üzleti lehetôségek, az opportunitások felismerése és kiaknázása profitszerzés céljából. Érdemes lenne megvizsgálni, milyen mértékben kutatják, ismerik és hasznosítják a hazai gazdaság magyar szereplôi a Romániában adódó lehetôségeket. Felmérési adatok hiányában merem állítani, hogy az erdélyi magyar gazdasági szerepvállalók nagyon csekély mértékben figyelik a gazdasági környezet általános alakulását. A személyes érdekeken, illetve a cégérdeken túli kérdések nem érdeklik a szereplôt, és olyan környezetre vágyik, ahol nyugodtan, megrázkódtatások nélkül bonyolíthatja ügyeit. Minél sekélyebb az általánosabb közérdek percepciója és tiszteletben tartása, annál több kockázat hárul a mikrogazdaság szereplôire. Ha ez elfogadható állítás, akkor az átmenetet "gyakorló" társadalmakban ez még igazabb. Ismert az a jelenség, hogy az erdélyi munkavállaló sok esetben törvényt szegve, saját érdekét kockáztatva inkább arra törekszik, hogy állandósítsa az anyaországban megszerezhetô bérjövedelmét, mint hogy a hazai (az alakuló, vajúdó) munkaerôpiac követelményeinek igyekezzen eleget tenni. Az is megfigyelhetô, hogy a vállalkozók partnerkeresési kritériumai elônyben részesítik az anyaországit, a nyugatit a délivel, a balkánival és az arabbal szemben. Érdemes lenne ezeket a megállapításokat adatokkal illusztrálni és kimutatni szakszerûen, melyek azok az emberi, kulturális gyökérzetû elemek, amelyek az erdélyi gazdasági szerepvállalót a Nyugathoz kötik.

Hozzászólásomat zárva, nem igazán tudom, hogy mikor, kik és mit fogunk "kidolgozni" a vitatott témában. Azt tudom, hogy a nyugati társadalmakban az együttgondolkodás nem alkalomszerû, hanem rendszeres. Nem csak a demokratikus döntéshozatali folyamatok elengedhetetlen összetevôje, hanem igazán hatékony és eredményes MUNKA. Az együttgondolkodás mûhelyei intézmények, amiket "think tank"-nak, "intézet"-nek hívnak. Az a közös jellemzôjük hogy ideológiafüggetlen (non partisan, unbiased, neutral) munkát végeznek, és hogy a politikum büszke arra, ha többes megközelítés eredménye az elôkészített döntés. Ha minden más meg is valósulna, ez utóbbi állapot tûnik a legelérhetetlenebbnek, és amihez az adófizetô polgár szíves TÜRELMETLENSÉGÉT kérjük.