avagy a felhívástól a kihívásig Birtalan Ákos 1999 júniusában megírt vitaindítójában a kisebbségi közösségeket foglalkoztató alapvetô kérdések egyikét boncolgatja. Bár a kérdés nem újszerû, de idôszerû. Nagyon is idôszerû. Nemcsak számunkra, romániai magyarok számára, hanem például az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya számára is. Ôket természetesen nem a romániai magyar közösség önálló gazdasági életének kérdésköre érdekli, számukra "mindössze" a gazdasági élet sajátos etnikai vonzatának van jelentôsége. Néhány éve, Washington felkérésére, elismert szakmai tudású kutatók1 tanulmányozták a négerek közigazgatásbeli foglalkoztatottságának jelenségét, a megfogalmazott elvárás pedig az volt, hogy olyan törvényt kellene kidolgozni, amely szavatolná azt, hogy a közszolgáltatások alkalmazottai között etnikai részarányuknak megfelelôen legyenek képviselve.2 Minálunk ugyanakkor a Parlamentben az ellenzék által 1997-ben benyújtott, a román közösség Hargita és Kovászna megyei helyzetével kapcsolatos indítvány vitájánál, Hargita megye - egyébként az RMDSZ színeiben tisztséghez jutott - prefektusa azzal védekezett, hogy a központi kormányzat megyei szintû szolgáltatásai élén álló román ajkú személyek aránya jóval meghaladja a közigazgatási egység román lakosságának arányát. Az ismertetett tény személyi vonzatán túl, fontosnak tartom kihangsúlyozni a következô elvi megállapítást: kisebbségi létfeltételek közepette az önálló gazdasági életünk megteremtésének jelentôs akadálya a közösségünk elitjének felfogása, gondolkodásmódja. Ennek a mentalitásnak lett az áldozata az erdélyi/romániai magyar bank, ezért nem sikerült kormányzati szerepvállalásunkat jelentôs gazdasági beosztások megszerzésével és ezáltal közösségünk gazdasági helyzetének látványos javításával gyümölcsöztetni. A vitaindítóban megfogalmazott kérdések rendhagyó megközelítését kisebbségi közösségünk néhány, az utóbbi évek politikai diskurzusában jelentôs szereppel bíró, dilemmaként is felfogható elem köré csoportosítom. Ezúttal a gazdasági létet hagyományosan meghatározó három klasszikus termelési tényezô vizsgálata helyett más utat választok. Ezzel szándékom nem a vitaindítóban megfogalmazott állítások és értékelések cáfolása vagy egyszerû kiegészítése, hanem annak bizonyítása, hogy a probléma több kiindulópontból is megközelíthetô, és hogy ezek együttesen járulnak hozzá a megfelelô összkép kialakításához. Így jelenhetnek meg az alábbi értékelésben csomópontként olyan látszólag nem gazdasági sarokkövek, mint a nyelvismeret, a gazdasági élet súlypontozása vagy az etnikai kohézió. Bízom benne, hogy sajátos megközelítésem és az általam papírra vetett gondolatok egyaránt hasznosak lesznek abban az együttgondolkodásban, amelynek eredménye, Birtalan Ákos szerint - és ezzel maradéktalanul egyetértek - "az erdélyi magyar társadalom önálló gazdasági alrendszer szervezési és mûködési kereteinek kidolgozása" kellene hogy legyen. Amennyiben mindez ezúttal sem sikerül, azt jelenti, hogy bár a jó szándék vezérelt, de mi sem tudtuk túllépni a kérdéssel kapcsolatos néhány éve zajló meddô vita szintjét. Paradigmaváltás nélkül pedig nem lehet kimozdulni a mai helyzetbôl. A közösségi jövôképünk oly szükséges, új alapokon történô átértékelése ismét elmarad. Anélkül, hogy feloldottnak vagy megoldottnak tekinteném a dilemma sajátos voltát, egy adomával szeretném megerôsíteni. A nyelvtanulás hulláma által megragadott nyolcvan év körüli székely bácsi kopogott minap a nyelvoktató központ ajtaján. Az ügyfélfogadást ellátó hölgy meglepetten érdeklôdött a váratlan látogató szándékai felôl. "Nyelvet tanulni jöttem" - közölte szemrebbenés nélkül a vendég, majd a hölgy kíváncsi magatartására való tekintettel hozzátette: "zsidóul szeretnôk megtanulni". Ezzel azonban csak fokozta a hölgy értetlenkedését, aki további magyarázatot igényelt a bácsitól. "Tudja, én már idôs vagyok, és nem lehet tudni, hogy mikor szólít magához az Úr. Aztán a Mennyországba kerülve csak szót kell értsek valahogy..." - jött az újabb válasz, amire a hölgy ironikusan jegyezte meg: "No, és ha a pokolba kerül?". "Románul már tudok"- válaszolta szemrebbenés nélkül a székely bácsi. Sajnos az 1989. decemberi események óta eltelt tíz év alatt nemhogy nem sikerült a romániai magyar nemzeti közösség 1918 óta tartó gazdasági síkú ellehetetlenítését határozottan megfordítani, de a közösségi jövôképünk gazdasági vonatkozású alapkérdéseit sem tudtuk megfelelôen tisztázni. Olyan kérdésekre nincs világos, a kisebbségi közösségünk sajátos helyzetét figyelembe vevô válaszunk, mint például: az oktatással, az egészségügyi rendszerrel, a közbiztonsággal kapcsolatos szolgáltatások finanszírozása. Másként fogalmazva: a romániai magyar nemzeti közösség számára általában ezek a szolgáltatások, illetve sajátosan egy-egy szeletük biztosításával kapcsolatos kiadásokat hogyan és milyen módon fedezzük, avagy ezek anyagi hátterét állami és/vagy önkormányzati adók és illetékek, illetve közösségi önadó révén biztosítjuk? Az említett szolgáltatások egészét vagy bizonyos részét a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok vagy a civil szféra gondozásában látnánk szívesebben? Vegyük például az oktatási rendszer finanszírozását és ezen belül a felsôoktatás sajátos kérdéskörét. Mi történne akkor, ha az RMDSZ, a magyar nyelvû önálló egyetemi hálózat megvalósítása érdekében a központi költségvetésbôl támogatott minél szélesebb körû állami oktatás szorgalmazása helyett a felsôfokú oktatási intézmények magánosítása mellett kardoskodna. Akkor, amikor közösségünk nagy része a priori elfogadja azt az állítást, hogy a kimondottan gazdasági szférában a magántulajdon összehasonlíthatatlanul kívánatosabb, mint a köztulajdon, mert hatékonyabb ügyvitelt hordoz magában és ezáltal eredményesebb, a központi kormányzat által biztosított szolgáltatások esetében ugyancsak a priori a közszférát tartja a helyénvalóbb alternatívaként, például azért, mert ilyen módon ez ingyenes vagy legalábbis ingyenesnek tûnô. Vajon a konkrét esetre visszatérve a hatékonyabb ügyvitelt magában hordozó magánegyetem, ahol természetesen tandíjköteles hallgatók folytatják tanulmányaikat nem jobb megoldás? Nem arról beszélek, hogy a kisebbségi közösségek nyelvén oktató felsôoktatási intézmények magán és az állam nyelvén oktatók állami tulajdonban legyenek, hanem arról, hogy minden felsôoktatási intézményt magánosítsunk! A bukarestieket, a jászvásáriakat, a brassóiakat, a szebenieket, a temesváriakat stb. A meredek gondolat barátságosabbá tétele érdekében igyekszem hozzátenni, hogy a körvonalazott elvi modellhez természetesen a tandíjköltségek fedezését biztosító hallgatócentrikus hitelkonstrukcióval, a gazdasági szereplôk felsôoktatási támogatásainak teljes mértékû leírhatóságával, illetve az adóalany szándékának megfelelôen a személyi jövedelemadó meghatározott hányadának a civil szféra szereplôi támogatására való fordításával is társul. A jogi személyek és különösen a gazdasági szereplôk számára a civil szféra támogatására szánt összeg leírhatósága, a természetes személyek elôbb ecsetelt megoldásával karöltve, teljessé teszi a közösségi sajátos tevékenységek finanszírozásával kapcsolatos rendszert. Az egyesületeket és alapítványokat támogató cégek a Romániában ma hatályos törvényeknek megfelelôen is, bizonyos határok között leírhatják az ilyen jellegû költségeiket. Más kérdés, de jó kérdés az is, hogy milyen módon élnek a kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett civil szférai szereplôk ezzel a lehetôséggel, illetve, hogy a többségben magyarországi vagy a romániai magyar közösséghez tartozó személyek tulajdonában levô cégek milyen mértékben támogatták/támogatják a civil szféránkat. Amint azt a civil szférában eltöltött éveim tapasztalatából tudom, nem igazán. Ennek az egyik magyarázata az, hogy a kisebbségi közösségünk iránt elkötelezett civil szférai szereplôk alapvetôen az etnikai kohézió, miközben a vállalkozások általában a nyereségorientáltság jegyében alakulnak és fejtik ki tevékenységüket. Tudomásul kell vennünk, hogy a romániai magyar közösség etnikai kohéziója egyelôre megáll a választási opciók szintjén. A magyar ember többnyire magyar képviselôre szavaz, de ha tehetné sem vásárolna föltétlenül magyar embertôl. Az elmúlt tíz év tapasztalata legalábbis ehhez a következtetéshez vezet. Az etnikai alapon történô gazdasági szervezkedéseink többnyire kevés sikerrel jártak. Jó példa erre a privatizációs értékjegyekkel kapcsolatos tevékenységünk, amelynek során hellyel-közzel sikerült az RMDSZ irányításával bizonyos cégek jelentôsebb tulajdonhányadát megszerezni. Ezzel kapcsolatosan sokatmondó az a tény is, hogy a közcélokra (például az önálló magyar nyelvû egyetem létrehozásának céljára) felajánlott értékjegyek száma minimális volt. Az etnikai kohézió egyelôre csak egy kis színfolt a nyereségorientáltság által uralt összképben. A gazdasági vonatkozású etnikai kohézió megerôsítése a romániai magyar közösség vezetô elitje számára a közeljövô jelentôs kihívása. Ezt természetesen nem valamiféle elméleti elôadássorozatok tárgyaként kellene kivitelezni, hanem gyakorlati lépések által körvonalazott járható útként. A várhatóan rövid távon ismét közösségi tulajdonba kerülô közbirtokossági erdôk kezelése és haszonélvezete, valamint a szövetkezeti mozgalom lépésrôl lépésre történô rehabilitációja két rendkívül jelentôs kihívás, amelynek gyakorlati megoldása alapvetôen befolyásolja a romániai magyar nemzeti közösség önálló gazdasági életének úgy rövid, mint közép-, illetve hosszú távú alakulását. Ha a vitaindító címét kérdésnek tekinteném, azt válaszolnám rá, hogy amennyiben sikerül kialakítani a forrásokat megteremtô vállalkozói szféra és a közösségi önszervezôdés terén tevékenykedô civil szféra etnikai kohézión alapuló együttmûködését, akkor van perspektívája annak, hogy önálló gazdasági életet teremtsünk kisebbségi létfeltételek közepette. Értékelésem szerint azonban a Birtalan Ákos felvetése nem csak kérdés, nem csak elvi síkú esetleges válaszkeresés erre a kérdésre. Több, sokkal több ennél. Birtalan Ákos tíz év után egyszerre kihívást és felhívást fogalmazott meg. A kihívás: teremtsük meg az önálló gazdasági életünkhöz szükséges feltételeket. A felhívás: csináljuk együtt. Bízom benne, hogy mindkét vonatkozásban partnerekre találunk! --------------------------------------- 1 Többek között Richard A. Musgrave, Bernard Rosen, O. Glenn Stahl és Frederick C. Mosher. 2 Frederick C. Mosher: Democracy and the Public Service. Oxford University Press - 1982. 221-229. 3 Csernicskó István: Az ukrán nyelv Kárpátalján. Regio - 1998/1., 26. 4 Vida Gyula Szilágy megyei RMDSZ parlamenti képviselôrôl, a Képviselôház gazdasági, reformügyi és privatizációs bizottságának elnökérôl van szó. |
(c) Jakabffy Elemér Alapítvány,
Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum
| Médiaajánlat
| Adatvédelmi
záradék