az ezredvégi Románia egyik próbaköve Merész vállalkozás lenne, ha a provokációnak engedve megpróbálnék opponálni a megjelent tanulmányra. Inkább arra szorítkozom, hogy a vitaindító szerzôje által is kiemelt fontosságú kérdést, a tulajdon viszonyok rendezését - legalábbis ismereteim szintjén - járjam körül. Nem tagadom, mert nem tagadhatom, hogy írásomra rányomja bélyegét a jogászi szempont képviselete, hiszen az írás jogásztól és nem közgazdásztól származik. A magánszféra fejlesztése a romániai gazdaság számos súlyos problémájára is megoldást jelenthet. Más országok tapasztalatát is figyelembe véve, leggyorsabban a privatizáció útján érhetô el, hogy a magánszféra túlsúlyba kerüljön. Annak ellenére, hogy a politikai döntéshozás szintjén a legtöbben rendszeresen kinyilatkoztatják a fentebb megfogalmazottakat, a privatizáció mégis csigalassúsággal halad elôre. Természetesen tudom, hogy a folyamat nagyon összetett, és aki a gyors privatizációt emlegeti az nincs a tények ismeretében. Viszont a magánosítás elôfeltétele a tulajdonviszonyok rendezése. Ki kell mondani, hogy ameddig Romániában a tulajdonjog rendszere nincs tisztázva és nincs megfelelô módon szabályozva, addig nemhogy megoldani nem lehet az ezredvég legkihívóbb kérdését, hanem el sem lehet kezdeni azt. Nem másra gondolok, mint a társadalom szerkezetének mentális és gazdasági alapú, mélyreható átalakítására. Természetesen tudom, hogy vannak országok, ahol már az ûrkutatás privatizációjáról, vagy a tûzoltóság és a rendfenntartás magánosításáról vitáznak. Hogy ne is beszéljünk a büntetés-végrehajtási intézmények vagy a kizárólag gazdasági jellegû - ez idáig állami monopóliumnak számító - szférák privatizációjáról. Romániában jelen pillanatban kibogozhatatlan összevisszaság jellemzi az állami tulajdont. Nem lehet pontosan kideríteni, hogy hol húzódik az állam magán- és köztulajdonának határa, mi tartozik a helyi önkormányzatok tulajdonába, hol a mezsgye az állam, illetve a természetes személyek és jogi személyek tulajdona között. Aminek pedig a tulajdonjog szempontjából a helyzete nem tiszta, az nem idegeníthetô el, az nem lehet a magánjogi forgalom tárgya. Ami pedig a forgalomból ki van iktatva, az csak vakvágányon sínylôdhet. Az elkövetkezôkben kísérletet teszek a tulajdon kérdésének elemzésére, úgy ahogy az ma Romániában a fontosabb területeken létezik: termôföld- , erdô- , lakás- , ipar- és köztulajdon. Egyelôre csak azt állapíthatjuk meg, hogy a jelenlegi Radu Vasile kormánynak még az esélye sem nagyobb a reform megvalósításának területén, mint az ôt megelôzô, "december utáni" kormányoknak. Mindez azért, mert Radu Vasile az ötödik miniszterelnök 1989 után, aki nem foglalja prioritásként, fô célkitûzésként - úgy, ahogy ennek lennie kellene - a kormányprogramba a tulajdon problémájának tisztázását. szándékos zavarkeltés A jóhiszemû alkalmazás hiánya, a halogatása még nagyobb kavarodást idézett elô a tulajdonba helyezés területén, hiszen egyesek hozzájutottak a tulajdonjegyekhez, mások pedig nem. Az sem lényegtelen és nem is véletlen, hogy a székelyföldi megyék - a tulajdonjegyek kiállítása területén - még mindig a sor végén kullognak.3 Még súlyosabb az a tény, hogy nem csak a földtörvény megjelenésekor, hanem hosszú éveken keresztül sem született meg az a törvénycsomag, amely a földterületekre vonatkozó olyan gazdasági és jogi rendelkezéseket, mint a haszonbérlet, a jelzálog, a földterületek jogi forgalma, összhangba hozta volna a szabadpiaci követelményekkel. Jelenleg Romániában a földterületek 3/4-e magántulajdonban van és a mai napig sem alakult ki egy úgynevezett földpiac. Az esetleges adásvételek nem a piacon kialakuló árakon történnek. Nem is beszélve arról, hogy a nyolc éven keresztül nem volt lehetôség a törvényes adásvételre, cserére. A megkötött szerzôdések jó része csak elôszerzôdésként értékelhetô. 1998-ban ugyan született egy törvény a földterületek jogi forgalmáról4, de ennek a jelentôsége megsemmisült, hiszen még a mai napig sem fejezôdött be, az 1991-es földtörvény értelmében, a tulajdonjegyek kiosztása. Nem is beszélve arról a közel egymillió polgári peres eljárásról, amelyek tárgya a termôföldterület tulajdonjogának a rendezése. Természetesen a per tárgyát képezô területeket nem lehet adni-venni, cserélni. A tulajdonjog kérdése a többi földterület (kísérleti állomások, állami gazdaságok stb.) esetében pedig egyelôre tisztázatlan. Elsô alkalommal az 1996-os választások után vetôdött fel újra a privatizáció problémája, azonban a hatalmon levô koalíciót alkotó pártok nem tudtak megegyezni a visszaadás alapelveiben és méreteiben. A választások vészes közeledtével érzékelhetô "elmozdulás" történt5, viszont a megoldás még várat magára. Amíg ez a probléma nem oldódik meg végérvényesen, nem mûködhet földpiac. Addig is legkevesebb két alapvetô folyamat nem indulhat be: egyrészt a mezôgazdasági privatizáció, másrészt a területek tagosítása. Ez utóbbi folyamatos hiánya eredményezte a ma megmunkálhatatlan "nadrágszíj parcellákat". Az önkéntes tagosítás a termelékenységet gátló feldarabolódás egyetlen megelôzési módja. A mai állapot sajnos az Iliescu-féle földreform-törvény alkalmazásának az eredménye, amelynek következtében az átlagos mezôgazdasági termôterület nem éri el a 2 hektárt. Ilyen kis területen pedig nem lehet hatékony termelést megvalósítani és ekkora területrôl a termelô nem tud elegendô termést begyûjteni a saját fennmaradásának biztosítására sem. Ez vezetett oda, hogy Romániában a lakosság több mint 35%-a foglalkozik mezôgazdasággal (többnyire múlt századi módszerekkel mûvelve meg a földet), míg az Amerikai Egyesült Államokban a lakosság nem több mint 3%-a - igaz: korszerû módszerekkel, néhány száz hektáros farmokon - dolgozik hatékonyan a mezôgazdaságban. A magántulajdonban lévô földterületek, a tulajdonosi jogcímtôl függetlenül, polgári forgalomban vannak és maradnak. A földbirtokok nagysága viszont - családonként - nem haladhatja meg a 200 hektár szántóföld egyenértékû mezôgazdasági földterületet.6 További pozitív rendelkezések:
"Nekünk csupáncsak fában van minden élô okunk" Többéves - elsôsorban politikai - huzavona után, a román parlament két háza megszavazta a termôföld-területek és az erdôk tulajdonjogának részleges visszaállításáról szóló törvénytervezetet. Végre tíz év után - ha nem is a legteljesebben, de - elindult a restitúció és vele párhuzamosan a tulajdonjog rendezésének gyötrelmes útja. Elsôsorban a székelyföldieket érinti az erdôk tulajdonjogának kérdésköre, hiszen nagyon sok családnak, közösségnek - beleértve az önkormányzatokat is - a megélhetést jelenti. 1804-ben a guberniumnak címezve elôdeink egy okmányba a következôt írták: "Nekünk csupáncsak fában van minden élô okunk".Az Európai Közösség országaiban a magántulajdon elsöprô fölénnyel vezet az állami tulajdonnal szemben. Svédország 23 millió hektár erdôvel rendelkezik, így az ország összterületébôl 58% erdô. Az erdôk 26%-a állami, 24%-a vállalati tulajdon, a magántulajdon részaránya 50%-os. Romániában nagyon szeretnek a francia modellre hivatkozni. Íme egy követendô példa: Franciaországban az erdôterületek tulajdonosok szerinti megoszlása a következô: állami erdô 10%, közösségi 16%, és magántulajdonban az erdôk 74%-a van. Felsorolhatnánk az Európai Unió többi országát is, hiszen kivétel nélkül mindenhol a magántulajdon van többségben. Még a volt szocialista országokban is hasonló a helyzet. Magyarországon például közel fele-fele arányban van az állam, illetve a magánszemélyek és a különféle közösségek között a megoszlás. Romániában 1999. január 1-én a tulajdonjog szempontjából a következô volt a helyzet: az ország összerdôterülete 6,2 millió hektár volt. Ebbôl állami tulajdon 5,8 millió (95%) hektár, és csak 335 ezer (5%) hektár van magántulajdonban. Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy a nagyapáinktól a gyerekeink számára örökölt erdôt mások használják. Más volt a tulajdonjog-arány korábban. Különbözô hivatalos adatok alapján 1948-ban Romániában a helyzet a következô volt:
Az egyik legfontosabb logikai vonala a törvénytervezetnek, hogy az 1864-es Cuza-féle falutörvénytôl kezdve végre nem "földreformról" rendelkezik, hanem a tulajdonjog visszaállításról van szó, és ennek következtében senki nem kaphat termôföldet vagy erdôterületet, akinek korábban nem volt. A 18/1991-es törvénytôl eltérôen, a földtörvény alkalmazása során, attól függetlenül, hogy kül- vagy belföldön van-e az állandó lakhelye, minden román állampolgárt egyenlô jogok illetnek meg. Legfontosabb cikkelyei a következôk: Termôföldek esetében a következôk szerint állítják vissza a tulajdonjogot: a) Fizikai személyek esetében minden földterület, de nem több mint 50 hektár. Amennyiben nincs elég föld, akkor a község, város, municípium tartalékalapjából, sôt egyes esetekben az állam magántulajdonát képezô területbôl kell kielégíteni a jogosultakat. Amennyiben nincs lehetôség a tulajdon természetben való visszaadására, akkor kárpótlást kapnak az érintett személyek. Azoknak a természetes személyeknek, akiknek mezôgazdasági részvénytársaságoknál részvényesi minôségük volt, illetve akik haszonbérleti szerzôdést kötöttek, visszakapják azt a földterületet, ami a szerzôdésben szerepel. Az más kérdés, hogy önkéntesen, jogi személyként bejegyzett magánjellegû társulásokat, mezôgazdasági társaságokat hozhatnak létre a mezôgazdasági termôterület minél ésszerûbb, gazdaságosabb kihasználása érdekében. Azoknak a természetes személyeknek, akiknek visszaállították a földtulajdonjogát, elôvásárlási joguk van egyrészt azokra az ingatlanokra, mezôgazdasági épületekre, másrészt az ingóságokra, traktorokra és más mezôgazdasági gépekre, amelyek a visszaadott területet kezelô mezôgazdasági társaságok tulajdonában vannak. b) Az egyházak esetében: püspökségek 100, esperességek, kolostorok, rendek 50 és parókiák, filiák 10 hektárig terjedô termôföldterületet kaphatnak vissza. c) A szenátusi változat szerint a mezôgazdasági és erdészeti szakközépiskolák, a gyermekvédelmi közintézmények 50 hektár felsô határig visszakaphatják korábbi tulajdonukat. Az erdôk esetében: a) magánszemélyeknél örökhagyónként maximum 10 hektár terület tulajdonjogának a visszaadásáról van szó. A döntést évekig tartó komoly - elsôsorban politikai - vita elôzte meg. Az RMDSZ mindvégig a restitutio in integrum elvét, illetve a Parasztpárt által is szorgalmazott 30 hektáros felsô határt tartotta méltányosnak és követendônek. Hogy mégis beleegyezett a 10 hektáros változatba, annak tulajdonítható, hogy választani kellett aközött, hogy egyáltalán nem lesz törvény és nem kap senki semmit, illetve elfogadjuk a volt tulajdonosok döntô többségét teljes mértékben kielégítô változatot. Ha a következô választásokig nem lesz ebbôl a kezdeményezésbôl törvény, utána - az esetleges kormányváltást is figyelembe véve - nem látszik valószínûnek az erdôk tulajdonjogának számunkra is kedvezô rendezése. Természetesen az RMDSZ döntését alapos tájékozódás elôzte meg. Kiderült, hogy a 30 hektáros változat az igénylôk 3-4%-át, helyenként 5%-át érinti. Tehát dönteni kellett, hogy támogatjuk-e a jogszabály megszületését és ezáltal azt a lehetôséget, hogy mindenki - természetesen csak annak, akinek volt - maximum 10 hektárt visszakaphasson, vagy, ellenszavazatunk esetén, megbukik a kezdeményezés és ezáltal, az elmúlt évtizedekhez hasonlóan, továbbra is csak távolról szemlélhetjük, hogy miként vágják a saját erdônket. b) A közbirtokosságok, a "részesek", a volt határôrerdôk és más hasonló szervezésû erdôk esetében tagonként az igénylések felsô határáig - de nem több, mint amennyivel rendelkeztek - kell visszaállítani a tulajdonjogot. Nyilván Erdélyben elsôsorban a közbirtokosságok jönnek számításba, amelyeket az erdôk visszaadása után is egységes egészként, az erdészeti szakszabályok szerint kell kezelni, mûvelni és kitermelni. Tehát a közbirtok továbbra is oszthatatlan közös tulajdon marad. Ez így volt korábban is és a közbirtokosság természetébôl adódóan teljesen logikus követelmény ma is. A közbirtokosságoknak nem csak az erdeit adja vissza a jogszabály, hanem a mezôgazdasági termôterületeit, legelôit és kaszálóit is. Tudott dolog, hogy komoly kiterjedésû legelôkkel, kaszálókkal rendelkeztek a közbirtokosságok, amelyeket vissza is igényeltek a közbirtokosságot alkotó személyek. c) A korábban felsorolt egyházi intézmények, valamint az oktatási intézmények 30 ha felsô határig - de nem több, mint amennyivel rendelkeztek - kaphatják vissza erdejüket. d) A községek, városok és municípiumok az igazoló okmányokban foglalt összes erdôterületet visszakapják. Természetesen, amennyiben igényt tartanak arra. Gyakorlatilag minden politikai párt egyetértett azzal, hogy a helyi tanácsoknak - a más megélhetési források szûkössége miatt - szükségük van a gazdasági alapra. Reményeink szerint ez a lépés is hozzájárul ahhoz, hogy elôbb-utóbb elindul a valós önkormányzatok kiépítésének a lehetôsége. Természetesen mindenhol gazdálkodó szellemû polgármesterekre és tanácsosokra is szükség van. Azokat az épületeket, amelyek a mezôgazdaságot és az erdôkitermelést szolgálták visszaadják az eredeti tulajdonosoknak, illetve azok örököseinek. Amennyiben a visszaszolgáltatás nem lehetséges, akkor kártérítést adnak. Ez mind szép és jó, viszont jelen pillanatban a több mint 300 ezer hektárnyi magánerdô jogi forgalma gyakorlatilag megbénult, hiszen nincs jogszabály adásvételérôl, cseréjének lehetôségérôl. Ennek a jogszabálynak a megalkotása prioritás. Az Iliescu rezsim alatt elfogadott rendeletek abszurditása - amit az 1996 utáni kormányoknak sem sikerült orvosolni - sajnos nem merül ki ennyiben. A rendelkezés lehetôséget teremtett azok számára, akik a törvény megjelenésének pillanatában államosított lakásban laktak, hogy a már azonosított tulajdonos jogos követelései ellenére, megvásárolhassák az illetô lakást. Summa summarum: semmiképpen nem állíthatjuk, hogy egy hiteles piacgazdaság irányába haladunk, miközben a tulajdonos szeme láttára eladják tulajdonát. Valeriu Stoica igazságügyi miniszter több rendbéli újabbkeletû próbálkozásai sajnos mind a mai napig nem vezettek eredményre. Ezen a területen is született egy szokatlanul pozitív tartalmú tervezet, de amire az a Parlament asztalára került - amint az Romániában lenni szokott, elsôsorban különbözô politikai játékok hatására - eltért eredeti változatától. Az egyén szempontjából nagymértékben kielégítô szabályozás, sajnos a közösségek számára halvány reményt sem nyújt. A tervezet nem ad lehetôséget különbözô - nagy múltú és komoly ingatlan-együttessel rendelkezô - jogi személyeknek tulajdonuk visszaszerzésére. Mindenekelôtt az ipartestületekre, szövetkezetekre, szakmai és kulturális egyesületekre gondolok. Noha az eredeti változatban ott szerepelt az egyházak elkobzott vagyonának reparálása, a Képviselôházba került változat már kifejezetten kivette az erdélyi magyar történelmi egyházak számára is oly fontos kérdés rendezését. Politikai szándék van a háttérben, hiszen a Román Ortodox Egyháztól nem elvettek, hanem folyamatosan adtak neki, nem csak '89 elôtt, hanem azután is minden évben. A többségben román nemzetiségû hívekbôl álló Görög Katolikus Egyháznak is a '90-es évek elején komoly ingatlanokat jutattak vissza. Szám szerint 80-at, összesen 247 753 négyzetméter hasznos alapterülettel. A problémák problémája az ipari ingatlanok terén az a szinte dicséretre méltó zavarosság, amely jelen pillanatban uralkodik. Még mindig létezik több ezer vállalat, amelyek biztos, hogy az állam tulajdonában vannak, de a bizonyosságok megmaradnak ennek az általános megfogalmazásnak a szintjén. Hogy ki az állam képviselôje, nem lehet pontosan tudni, és itt kezdôdik az ördögi kör: ki felel az illetô vállalatért; ki a felelôs a felhalmozott adósságokért; ki döntheti el a vállalat bezárását? És így tovább. A szóban forgó probléma körül kialakult köd még sûrûbbé vált a nagyprivatizáció beindításának pillanatában, amelynek során számos vállalatnál, a jegyzés után, az Állami Vagyon Alap többsége relatívvá vált, elveszítve a többséget az egyéni részvényesek javára. Ilyen körülmények között tényleg nem lehetett tudni, hogy ki a döntéshozó és ki felelhetne ezen vállalatok sorsáért. Ha az állami vállalatok jól mennének, nem tevôdne fel a probléma. De ezek többsége rosszul mûködik. Így jelennek meg az összetett és súlyos gondok: ki felel a vállalatok által felhalmozott adósságokért? Jogában áll-e valakinek átütemezni vagy eltörölni a vállalatok tartozásait? Ha más megoldás nincs, ki döntheti el egy vállalat bezárását vagy felszámolását? Amíg a tulajdonképpeni piacgazdaságban a döntést a hitelezô hozza meg, a román gazdaságban ez lehetetlen. A rosszul fizetô vállalat állami tôkével mûködik, a hitelezôk is szintén az állam képviselôi, vagyis állami vállalatok, vagy állami bankok, vagy az állami költségvetés. Ebben az esetben a döntést a tulajdonos kell meghozza. Azonban az állami vállalatok esetében nem lehet pontosan tudni, hogy ki a tulajdonos. Ismereteim szerint a Roman, Vâcâroiu és Stolojan kormányok még meg sem próbálták rendezni a problémát. A kérdés csak 1996 után került napirendre és 1998 végére sikerült törvényben rendezni a köztulajdon és annak jogállása kérdését.8 Ki kell emelni, hogy a törvény nagymértékben hozzájárul a közvagyon állami, megyei és helyi szintû tisztázásához és elhatárolásához, valamint ezek jogállásának szabályozásához. Viszont továbbra is számos tisztázatlan problémát tart fenn, mert egy mellékletben - amely tulajdonképpen a törvény lényegét képezi - a közvagyont képezô tételek nem részletesen vannak felsorolva, hanem csak példaszerûen. Más szóval a központi, megyei vagy helyi önkormányzatra van bízva, hogy szabályozó döntéseket hozzon, melyek ki vannak téve az egyéni és csoportérdekek befolyásának. Ennek a törvénynek a végrehajtása megindult és máris komoly bonyodalmakhoz, helyenként konfliktusokhoz vezetett. Ez a vagyont felmérô törvény tulajdonképpen kilenc évet késett. A kezdetek kezdetén kellet volna elfogadni, hiszen a vagyon pontos ismerete lehet a helyi autonómia megteremtésének kiindulópontja. Utána jöhetnek a más jogszabályok: helyi pénzügyek, adók, illetékek stb. Igaz, hogy 1991-ben beindult valami, elkezdôdött egyfajta leltározás, de útközben elsikkadt, hiszen nem volt meg a politikai akarat a véglegesítésre és a helyi közösségek vagyonának tisztázására. Érdemes megemlíteni, hogy szintén a köztulajdon minél pontosabb körbehatárolása érdekében nemrég fogadta el a Parlament a koncessziókról szóló törvényt9, amely európai megoldásokat tartalmaz. A "zsákutcahelyzet" a jelenlegi ellenzéknek köszönhetô, amely éveken keresztül kezében tartotta a hatalmat és a megoldást halogatta. Vagy kifejezetten rossz döntéseket hozott, s ezáltal rossz vágányra terelt néhány alapvetô kérdést. Tehát a megoldás csak a jelenlegi kormánykoalíció részérôl volt várható. Sajnos nem így történt. A tulajdon kérdésének említett vetületeiben nem minden esetben következtek be a szükséges elôrelépések, még az elengedhetetlen tisztázások sem. Megmaradt a régi bonyodalom. Világos, hogy nem feltétlenül szükséges a tulajdon problémáját megnyugtatóan kezelni. Továbbra is fenn lehet tartani a jelenlegi "semmilyen" állapotot, és mivel ez az állapot egyre rosszabb, továbbra is csak romlani fog. A zavarosságok nem ott jelennek meg, ahol a dolgok menegetnek, hanem ott, ahol rosszul mennek, adósságot adósságra halmozva. Ami többé-kevésbé hatékony volt, azt privatizálták, vagy magánosítása legalább folyamatban van. De utána sorra kerülnek a veszteséges vállalatok. És ha ezen az adóssággal és elmaradottsággal terhelt területen legalább a tulajdon kérdése nem tiszta, nem lesz semmi eladva, még azért a szimbolikus egy lejért sem. De ki gondol gazdasági szempont szerint a jövô évre, amikor még azt sem tudjuk, hogy fejezzük be politikailag ezt az évet. A kérdést Románia euro-atlanti integrációjával kapcsolatosan is tárgyalni kell, amelyrôl a vezetô politikusok - legalábbis azoknak egy része - egybehangzóan nyilatkozik. Az euro-atlanti világ alapja a tulajdon és annak a garanciája, amely az ô értékrendjükben úgy szerepel, mint egy vallásos, szent dolog. Hogyha Románia nem adja meg ugyanezt a státust a tulajdonnak, a saját értékrendszerén belül - támogatva a tulajdonba való visszahelyezést, és tisztázva a privatizálható tulajdon jogállását -, sajnos a legkomolyabb ürügyet szolgáltatja arra, hogy nincs amit keressen Európában. Amennyiben a román politikusok kitartanak a tulajdon problémájának megoldását jelentô intézkedések halogatása mellett, végérvényesen elodázhatják az utolsó utáni esélyeket is az ország euro-atlanti integrációjával kapcsolatban. --------------------------------------- 1 Birtalan Ákos: Gondolatok az önálló gazdasági életrôl kisebbségi létfeltételek közepette. Magyar Kisebbség, Új sorozat, V. évfolyam, 1999. 2-3. (16-17.) 286-292. 2 Legea fondului funciar, nr. 18 din 1991, Monitorul Oficial al României, nr. 33 din 11 februarie 1991. 3 Kovászna megye például az országos mezôny végén kullog, a 33. helyen áll a visszajuttatott termôföldek tekintetében. 4 Legea privind circulatia juridicâ a terenurilor, nr. 54 din 1998, Monitorul Oficial al României, nr. 102 din 4 martie 1998. 5 A tanulmány megírásának pillanatában a román parlament mindkét háza elfogadta a föld- és erdôterületek visszaszolgáltatásáról szóló jogszabályt. Ennek a Hivatalos Közlönyben való megjelentetése most van folyamatban. 6 Ez a határ korábban 100 hektár volt. 7 Bár ez a jogosultság szerencsétlen, kétértelmû módon van megfogalmazva a jogszabályban. Korábban, az 1991-bôl származó 18. számú törvény értelmében, az államnak is elôvásárlási joga volt, ami véleményem szerint elfogadhatatlan. 8 Legea nr. 213 din 17 noiembrie 1998 privind proprietatea publicã ?i regimul juridic al acesteia, Monitorul Oficial al României, Partea I., nr. 448 din 24 noiembrie 1998. 9 Legea nr. 219 din 1998 privind regimul concesiunilor, Monitorul Oficial al României, Partea I., nr. 459 din 30 noiembrie 1998. |
(c) Jakabffy Elemér Alapítvány,
Media Index Egyesület 1999-2024
Impresszum
| Médiaajánlat
| Adatvédelmi
záradék