Varga E. Árpád

A tanulmány célja: eddig feltáratlan vagy csak részben feltárt források ismertetésével hozzájárulni a jelenkori Erdély népességtörténetének kidolgozásához. A dolgozat ennek megfelelõen három fontos szempont köré csoportosítva szolgáltat -- az elsõ témakörben átfogó, a másik kettõben pedig részleges -- adalékokat az erdélyi magyarság demográfiájának történetéhez. Elõször (a rendelkezésre álló hivatalos statisztikai információk körének behatárolása után) az összes népesség tényleges és természetes gyarapodásával összefüggésben az erdélyi magyarság lélekszámának bõ évszázadnyi alakulását követi nyomon. Ezt követõen az etnikai erõviszonyok változásait döntõen meghatározó városfejlõdés fõbb adatait összegzi, az urbanizációt kísérõ vándormozgalmakra, azon belül is elsõsorban a regáti románság Erdélybe áramlására összpontosítva. (E fejezetek a Magyarság és Európa 1994. 4. számában megjelent "Erdély anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti statisztikája 1880-1992", az Erdélyi Szemle 1994. 5-6. számában megjelent "Városodás, vándorlás, nemzetiség", illetve az Erdélyi Múzeum 1997. 1-2. számában megjelent "A népesség fejlõdése, az etnikai és felekezeti viszonyok alakulása a jelenkori Erdély területén 1869-1920 között" címû tanulmányok felhasználásával készültek.) A részletezõ technikai és módszertani kifejtéseket, valamint a bõséges adatfelsorolásokat a forrásfeldolgozások viszonylagos újdonságértéke indokolja. A terjedelmi korlátok miatt a tanulmány nem terjed ki a népesség térbeli (területi, települési, tömörülési) fejlõdésének, valamint -- s ebben már az adatok szûkössége, illetve hiánya is közrejátszik -- társadalomszerkezeti és egyéb demográfiai jellemzõi változásának részletesebb taglalására. E jellemzõket az utolsó fejezet (a Hitel 1996. 3. számában megjelent írás bõvített és módosított változata) a legfrissebb állapotok szerint az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján tekinti át.

A jelenkori Erdély területén zajló etnodemográfiai folyamatok vizsgálatához 1869-1910 között, valamint 1941-ben -- a megosztott Erdély északi részében -- a magyar, a hatalomváltást követõen pedig a román statisztikai szolgálat népszámlálásai nyújtják a legfontosabb, "hivatalosan hiteles" adatforrásokat. A modern népszámlálásokat megelõzõen a nemzetiségre is rákérdezõ 1850/51. évi katonai célú osztrák cenzus tájékoztat -- aránylag híven -- közvetlenül is az etnikai viszonyokról, e számbavétel részletezõ adatai azonban csupán a történeti Erdélyre vonatkozóan lelhetõk fel.

Az 1869. évi felvétel a nemzetiségi hovatartozást politikai óvatosságból még nem kérdezte, a felekezet vizsgálatára azonban kitért. A népesség vallásfelekezeti megoszlása alapján -- korabeli becslések figyelembevételével -- kísérletet tehetünk a cenzus idõpontjában feltételezhetõ etnikai arányok hozzávetõleges meghatározására. A magyar népszámlálások 1880-tól kezdve az anyanyelv (gyakorlatilag a legjobban és legszívesebben beszélt nyelv) kérdezésével tudakolták a nemzetiségi hovatartozást. Emellett kimutatták azt is, hogy a különbözõ vallású, illetve anyanyelvû népességbõl hányan és milyen más nyelveket beszélnek anyanyelvükön kívül, felvételrõl felvételre bõvítve a megkérdezett nyelvek feldolgozási körét. 1941-ben szakembereink már a közvetlen nemzetiségi kritériumot is beiktatták a számlálóív kérdõpontjai közé. A népszámlálások eredményeirõl közzétett kiadványok az érintett törvényhatóságok anyanyelvi (illetõleg nemzetiségi), valamint vallásfelekezeti megoszlásáról minden esetben községi részletezéssel, a nemzetiségek legfontosabb életviszonyairól pedig összevont táblás kimutatásokban tájékoztatnak.

A területileg megnagyobbodott Romániában a népesség nemzetiségi számbavételére elsõ ízben az 1930-ban megtartott népszámlálás alkalmával került sor. Ezt megelõzõen 1919-ben a román hadsereg által megszállt magyarországi területeken az ideiglenes Erdélyi Kormányzótanács végzett adatgyûjtést, majd másfél év elteltével az immár nagyhatalmi döntéssel Romániának juttatott Erdélyben a helyi belügyi államtitkárság hajtott végre közigazgatási célú népösszeírást. A községi elöljáróságok jelentésein alapuló 1919. évi összeírásról csupán provizórikus, ám a lakosság nemzetiségi és felekezeti megoszlására is kiterjedõ megyei adatsorok maradtak fent. Az 1920. évi, a nemzetiségi erõviszonyokra szintén kiterjeszkedõ számbavétel eredményeit már települési adattár formájában publikálták. Ezek az összeírások a lakosok nemzetiségét a "népi leszármazás" homályos, erõsen aktuálpolitikai töltetû ismérve alapján esetenként névelemzéssel vagy a népi hovatartozást a felekezeti kötõdéssel azonosítva állapították meg. Ugyanezzel a fajbiológiai színezetû fogalommal operált a román Belügyminisztérium 1927-ben, amikor országosan is kísérletet tett a "lakosság számának általános ellenõrzésére". A statisztikai hivatal elhatárolódása következtében eleve kudarcra ítélt, sebtében végrehajtott regisztráció részletes eredményeit nem hozták nyilvánosságra.

Az 1930 végén lebonyolított népszámlálás már minden szempontból megfelelt a nemzetközi statisztikai elõírásoknak. Elõkészítõi az etnikai hovatartozás számbavételére a maga korában kivételes, az állampolgárság, a nemzetiség, az anyanyelv (a szülõktõl tanult nyelv) és a felekezet vizsgálatára egyaránt kiterjedõ összetett szempontrendszert dolgoztak ki. Az egyéb nyelvek ismeretére nem voltak kíváncsiak, csupán a románul "értést" kérdezték, célzatosan. A népszámlálás eredményeit, jóllehet megkésve, példás gazdagsággal, az etnikai vonatkozású és felekezeti lélekszámadatokat településenként is publikálták. Fontos információforrás a foglalkozási csoportokat törvényhatóságonként és városonként nemzetiségek szerint, valamint a népesség iskolázottságát településenként taglaló -- így e számoknak a településszintû nemzetiségi adatokkal való összevetésére lehetõséget nyújtó -- egy-egy kötet. A hasonló alapossággal megtervezett 1941. évi népesség-számbavétel a román népszámlálások történetében egyedülálló módon már figyelmet szentelt a többnyelvûség vizsgálatának, a háborús viszonyok következtében azonban sok egyéb mellett ezek az eredményei is feldolgozatlanok maradtak. E számbavételbõl csak a népesség "etnikai eredetére" vonatkozó fõbb községszintû adatok láttak napvilágot.

A II. világháború után 1948-ban hajtottak végre elõször népszámlálást Romániában, a szövetkezesítés elõkészítését célzó mezõgazdasági összeírással egybekötve. A vizsgálati szempontjait illetõen az elõzõ két népszámláláshoz illeszkedõ felmérés demográfiai eredményeinek egy részét késõbb feldolgozták, de csupán a népesség számára és anyanyelvi megoszlására vonatkozó fõbb elõzetes adatait tették közzé, megyénként és városonként. Ezt követõen 1956-ban szovjet mintára, majd -- az elõbbinél már korszerûbb módszerekkel és gazdagabb vizsgálati programmal -- 1966-ban, 1977-ben és 1992-ben végeztek népszámlálást Romániában. Mindegyik alkalommal sor került a nemzetiség, illetve az anyanyelv, sõt ötödfél évtized múltán elõször 1992-ben a felekezet kérdezésére is. A vonatkozó adatokból csupán az 1966. évieket adták közre településszinten, ám e kötetek évtizedeken át hozzáférhetetlenek voltak a kívülállók számára. Így egészen a legutóbbi idõkig az 1956. évi -- középszintû közigazgatási egységek és városok szintjéig lebontott, még elégségesen részletezett -- nemzetiségi és anyanyelvi adatsorok képezték a II. világháború utáni román nemzetiségstatisztika bázisát. Ezek az adatok egyébként egybehangzó értékelés szerint közelebb is állnak a valóságos állapotokhoz, mint az egy évtizeddel késõbbiek. Mind az 1956., mind az 1966. évi népszámlálási közlés kimutatja -- tartományonként, város-falu megoszlásban (1966-ban rajónonként és városonként is) -- a népesség nemzetisége és anyanyelve közötti összefüggéseket. A nemzetiségek társadalomszerkezetére és iskolázottságára vonatkozó adatokat 1956-ban tartományonként települési környezet szerint részletezték. 1966-ban az egyes etnikumok társadalmi kategóriák szerinti megoszlását csupán településtípusok szerinti országos összegekben adták közre, míg iskolázottságuk számait megyei bontásban is nyilvánosságra hozták. Egyedülálló a népesség lakóhelyét születési helyével egybevetõ 1966. évi kimutatás, mivel az adatokat a megtelepedés ideje szerint is szakaszolja. Így a lakóhelycsere idõpontjának ismeretében hozzávetõleges képet alkothatunk az etnikai térszerkezetet jelentõsen módosító belsõ vándorlások idõbeni tagolódásáról, a megyei sorokat összevetve pedig az egyes idõközök vándormozgalmainak területenkénti intenzitása térképezhetõ fel.

Az 1977. évi népszámlálás tényleges nemzetiségi adatait valójában csak másfél évtized múltán fedték fel. Addig mindössze a korabeli népszámlálási kötet példátlanul eltorzított, érdemi elemzésre szinte teljesen alkalmatlan megyénkénti közlése állt rendelkezésre. A valódi számadatok kései megjelentetése, s azok községi és egyéb részletezésének hiánya azért is sajnálatos, mivel az 1977. évi népszámlálás etnikai állapotrajza -- Erdélyben -- viszonylag érvényes, leginkább talán az 1956. éviével rokonítható. Fontos adalékokkal szolgál ugyanakkor az eltelt bõ évtized belsõ vándorlásainak irányairól és térbeli kiterjedésérõl az 1977. évi népszámlálásnak az akkori népmozgási láz tetõzõdésének félidejében készített születési hely szerinti statisztikája.

Az elõzõ politikai rendszer összeomlását követõ viharos -- drámai méretû külsõ- és belsõ népmozgásokkal kísért -- események lecsillapultával, 1992-ben végrehajtott népszámlálás jelentõsége a háborús évek utáni felmérésekéhez hasonlítható. E "tabula rasa" etnikai vonatkozású eredményeit külön kötet összegzi. Az összeállítás a népesség nemzetiségi, anyanyelvi és vallásfelekezeti megoszlását, valamint a nemzetiségi-anyanyelvi és nemzetiségi-felekezeti átfedések számait megyénként és települési környezet szerint (sõt a nemzetiség és anyanyelv közti összefüggéseket városonként is) kimutatja. Ezen felül -- még ha csak országos összegekben is -- teljes körûen tájékoztat az egyes etnikumok demográfiai viszonyairól, ami páratlannak számít a román nemzetiségstatisztika történetében. Az 1992. évi településszintû nemzetiségi és felekezeti adatok nyomtatásban ugyan nem jelentek meg, de elzárva sincsenek a kutatók elõl.

A századforduló elõtti magyar népszámlálások a fegyveres erõ adatait nem dolgozták fel községenként, ezért visszatekintõ táblázataink az 1880. és 1890. években a jelenlevõ polgári, 1910-ben a jelenlevõ összes (polgári és katonai), míg 1900-ban mind a polgári, mind az összes népesség számának alakulását mutatják be. Ez a körülmény -- tekintettel arra, hogy a katonaság létszáma nem volt különösebben nagy (az érintett területen az összes népességnek mindössze 0,6-0,7 százalékát tette ki) -- számottevõen nem befolyásolja az idõsorok összevethetõségét. A román népszámlálások az állandó népesség adatait részletezik, a huzamosabb ideje távollevõk le-, illetve jelenlevõk hozzászámításával. Ez a szám a hetvenes évekig e fogalmi finomítás következtében nem tért el lényegesen az adott területen jelenlevõ összes népesség számától. Az Erdélyben összeírt állandó népesség száma 1956-ban 8620 (a városokban 11781) fõvel, 1966-ban pedig mindössze 2184 fõvel volt kevesebb (illetve a városokban 208-cal több), mint az ugyanott jelenlevõ népességé. A statisztikai évkönyvekben közzétett népesség-kimutatás és az 1977. évi népszámlálás eredményeinek egybevetésébõl azonban kiderül, hogy 1977-ben a lakosság fokozott belsõ mozgékonysága következtében már közel 130 ezer (a városokban pedig 300 ezer) fõvel több lakost regisztráltak Erdélyben, mint amennyi az 1966-ban összeírt állandó népesség bázisán becsülhetõ volt. A két szám közti eltérés különösen az úgynevezett zárt városokban, vagyis ott szembeötlõ, ahol a letelepedés külön engedélyhez volt kötve. Ezt követõen a hivatalos közlemények -- a közlési kritériumokat a valóságos helyzethez igazítva -- a fentebb értelmezett állandó népesség mellett a jelenlevõ népesség helyett az állandó bejelentett lakóhellyel rendelkezõk számát adják meg, a ténylegesen jelenlevõ népességet pedig 1977 óta gyakorlatilag a statisztikai kimutatások "állandó népesség"-fogalma fejezi ki. Ez a szám Erdélyben 1981-ben 96313 (a városokban 246903) fõvel, 1992-ben pedig 45107 (a városokban 130708) fõvel volt magasabb, mint az ugyanott állandó illetõséggel bíróké.

A magyar statisztikai hivatal 1890-1893 között vallásfelekezet, 1897-ben, majd 1900-1918 között felekezet és anyanyelv szerint szolgáltatott népmozgalmi adatsorokat (a század elejétõl kezdve a vegyes házasodásra is kiterjedõen), 1912-ig -- illetve a magyar anyanyelvûek természetes népmozgalmára vonatkozóan 1915-ig -- törvényhatóságonkénti, 1913-1918 között pedig országrészenkénti részletezéssel. A ki- és visszavándorlás törvényhatóságonkénti adatait 1899 és 1915 között tették közzé; a kivándorlókét kezdettõl fogva, a visszavándorlókét 1905-tõl taglalták anyanyelvük, illetõleg cél- és származási ország szerint. A román statisztikai szolgálat 1920-tól 1937-ig kisebb kihagyásokkal évenként szintén közreadta a felekezeti népmozgalom országrészenkénti és települési típusonkénti fõeredményeit. A természetes népmozgalom nemzetiségi adatai az 1920-1923, valamint az 1933-1947 közötti periódusból (1934-tõl megyénként és hónaponként is) ismeretesek. A nemzetiségek 1931-1939 közötti természetes szaporulatának megyénkénti, illetve a bécsi döntés által megosztott Erdély két részére kiszámított összegét ugyancsak közzétették. A nemzetközi vándormozgalmak statisztikáját (a ki- és be-, illetve visszavándorlás adatait nemzetiség, állampolgárság, valamint országok szerint részletezve) elõbb 1926-tól 1942-ig adták közre folyamatosan, majd (a kivándorlás adatait nemzetiség szerint 1975-tel, célország szerint 1980-nal, a visszavándorlás adatait pedig nemzetiség, illetõleg származási ország szerint 1990-nel kezdõdõen) az 1989. évi fordulat óta újra nyilvánosságra hozzák az illetékes szervek. A nemzetiségi népmozgalom kulcsfontosságú adatait -- egy-egy kiszivárogtatott részinformációtól eltekintve -- két emberöltõ óta nem publikálják Romániában.

A jelenkori Erdély lélekszámának alakulását 1869-tõl napjainkig az 1. táblázat tekinti át. (Az összeállítás a népszámlálási közleményekben és statisztikai évkönyvekben közzétett alapadatok mellett a népmozgalmi számításokhoz szükséges, eltérõ területekre, illetõleg eltérõ idõpontokra megadott értékeket is tartalmazza.)

Kurzív szedés: számított érték

^a Polgári népesség.
^b A határ által érintett települések osztatlan lélekszámának figyelembevételével.
^c A kimutatásból hiányoznak Jám, illetõleg a szerb megszállás alatti Battyánháza, Csene, Karátsonyiliget, Kiskomlós, Kõcse, Lacunás, Nagyzsám, Óbéb, Öregfalu, Pusztakeresztúr, Újvár és Zsombolya, és bennefoglaltatnak a ma Jugoszláviához tartozó Káptalanfalva, Módos és Párdány adatai.
^d A végleges határok között megállapított érték az elõzõekben felsorolt települések 1910. évi adatai alapján, az 1930. évi közigazgatási beosztásnak megfelelõen (Kosna és Radnalajosfalva 1151 lakosa nélkül).
^e A Máramaros megyei Tiszalonka és Técsõ Romániára esõ részeinek adatai nem ismeretesek, ezért a két községrész az 1941. évi összegzésben 1930. évi értékeivel szerepel.
^f Az 1930., illetve 1948. évi közigazgatási beosztásnak megfelelõen.
^g Az 1956. évi közigazgatási beosztás szerint
^h A mai közigazgatási beosztás szerint. i Az 1977. évi népszámlálás alapján származtatott hivatalos adatok, nem számolva az illegális kivándorlással.

Források: Magyarország népessége községenként [...] az 1869. évi népszámlálás alapján, A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás fõbb eredményei. 2. köt. (1882): 9-331., A magyar korona országainak helységnévtára (1892): 18-656., Magyar statisztikai közlemények, Új sor. 1. köt. (1902): 280-455., Új sor. 42. köt. (1912): 280-457., 581-629., Popa, V. -- Istrate, N. (1921): 156., Martinovici, C. -- Istrati, N. (1921): 7-52., Recensãmântul general al populatiei României din 29 decemvrie 1930. Vol. 2. (1938): XXXII-XXXIII., Recensãmântul general al României din 1941 6 aprilie (1944): XI., Az 1941. évi népszámlálás (1947): 498-690., Golopentia, A. -- Georgescu, D. (1948): 39-41., Biji, M. -- Nichita (1957): 11., Recensãmîntul populatiei din 21 februarie 1956. Rezultatele generale (1959): 4., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966 (1968) [Erdélyi tartományonkénti kötetek], Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966. Vol. 1. (1969): 2., Measnicov, I. -- Trebici, V. (1978): 31., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 5 ianuarie 1977. Vol. 1. (1980): 6., Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1986): 13., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. (1994): 1., Anuarul statistic al României (1990): 52., (1993): 686., (1995): 748.

A népességgyarapodás átfogó számait a régió geopolitikai meghatározottsága folytán érdemes a történelmileg érintett szomszédos területek adataival párhuzamosan is szemügyre venni. (2. táblázat.) A Romániához került egykori magyarországi területeken a népesség 1870-1992 közötti szaporodása európai viszonylatban közepesnek mondható. Az itt élõk lélekszáma az eltelt bõ évszázadban csaknem megduplázódott, hasonlóan a mai Magyarország területén élõkéhez. Ugyanez idõ alatt Románia Kárpátokon túli lakosainak száma több mint a háromszorosára nõtt. Az egyes régiók népnövekedése már az I. világháborút megelõzõen is eltért egymástól: a Regátban például a tényleges szaporodás üteme csaknem háromszor akkora volt, mint az erdélyi részeken. (Ez részben az 1870-es évtized demográfiai válságával magyarázható, amelynek következtében a népesség csaknem 5 százalékkal fogyott a jelenkori Erdély területén.) Erdély népességszáma a következõ négy évtizedben is csupán enyhén emelkedett; gyarapodásának 1948. évi mutatója a magyarországi, illetve regáti növekedéssel szemben lényegében stagnálásról tanúskodik. A megtorpanást ekkor a háborús évek okozzák: az I. világégést magában foglaló periódus népességnövekedése szemmel láthatóan visszafogottabb, a II. világháborús fogyás pedig jóval nagyobb arányú, mint Magyarországon, vagy Románia Kárpátokon túli országrészeiben. Az ezt követõ három és fél évtized során már Erdély népessége is jelentõs iramban gyarapodott; növekedési ütemének éves átlaga a hatvanas évekkel kezdõdõen meghaladta a magyarországi, sõt 1970 és 1980 között a Kárpátokon túli értékeket is. E felívelést azonban a nyolcvanas évek vége felé hanyatlás váltja fel: Erdély lakóinak száma 1992-ben már kicsivel kevesebb, mint az elõzõ évtized elején volt. Magyarország népessége közben fogyásnak indult, de a regáti lakosság gyarapodási üteme is csupán harmada az egy évtizeddel korábbinak.

Kurzív szedés: becsült érték

^aA mai országhatároknak megfelelõen, Erdélyt és a Kárpátokon túli területeket a népszámlálások idõpontjában érvényes közigazgatási határok szerint elkülönítve egymástól.
^b A népszámlálások -- általában egymáshoz közel esõ -- idõpontjaiban. Kivétel az erdélyi és a regáti oszlopban az 1970. és 1980. év, ahol az év közepi, illetve a magyarországi oszlopban az 1956. év, ahol az év eleji számított népességszám szerepel. A kezdõ érték Erdélyben és a mai Magyarország területén az év eleji népszámlálási, az Ókirályságban pedig az év végi számított népességszám.
^c Az elõzõ idõponttól, az idõszak közepi (átlagos) lélekszámhoz viszonyítva.

A népességfejlõdés vázolt folyamatáról a tényleges népszaporulat forrásai (természetes szaporulat, vándorlási hiány vagy többlet) szerinti bontás nyújt közelebbi információkat. E tényezõkrõl Erdélyben a 3., az Erdéllyel demográfiai szempontból is szoros kölcsönhatásba került Kárpátokon túli területeken pedig a 4. táblázat tájékoztat.

Kurzív szedés: számított érték

^a Naptári évekre számítva.
^b Polgári népesség.
^c A tényleges fogyás az 1880. évi népszámlálás feltételezhetõ adathiányának figyelembevételével 162 ezer, a természetes fogyás a kolerajárvány nem regisztrált áldozataival is számolva 90-100 ezer, a vándorlási veszteség pedig ennek megfelelõen 60-70 ezer fõnyire tehetõ.
^d A határ által megosztott megyék esetében számított értékek alapján.
^e A tényleges gyarapodás az 1880. évi népszámlálás feltételezhetõ adathiányának figyelembevételével 367 ezer, a vándorlási veszteség pedig ennek megfelelõen kb. 65 ezer fõnyi lehetett.
^f A tényleges gyarapodást a határ által érintett települések 1910. évi osztatlan lélekszámának figyelembevételével állapítottuk meg.
^g A tényleges gyarapodás megállapítása során az 1920. évi népességszámot a véglegesített határok között számítottuk.
^h A háborús halálozásokat figyelmen kívül hagyva. Figyelembevételükkel a természetes szaporodást 29,7 ezer fõs fogyás váltja fel, a vándorlási veszteség pedig 95,4 ezer fõben állapítható meg.
ⁱ Az 1930. évi közigazgatási határok között.
^j A népszámlálási idõpontok között.
^k Észak-Erdélyben -- Ugocsa és Máramaros megyék érintett részein, illetve 1944-ben a terület egészén -- becslés útján megállapított érték.
^l Az odavándorlás és elvándorlás különbözete + háborús emberveszteség.
^m Az 1956. évi közigazgatási határok között.
ⁿ 1948.I.25.-1956.I.1. között.
^o 1956.I.1.-1966.I.1. között.
^p A mai közigazgatási határok között.
^r 1966.I.1.-1977.I.5. között.
^s A két népszámlálás közti idõszakhatárok évközepi népességszámának és az adott évben a természetes szaporodás felének az alapul vételével.
^t Az 1977. évi népszámlálásból kiindulva számított hivatalos adatok alapján, az illegális kivándorlást figyelmen kívül hagyva.

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új f. V. köt. (1893): 70-73.*, Magyar statisztikai évkönyv (1874-1875, 1877-1880, 1893-1916/1918), A népmozgalom fõbb adatai községenként 1828-1900. 7. köt. (1980): 28-35., 44-51., 90-99., 110-119., 8. köt. (1984): 30-51., 78-99., Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 46. köt. (1913): 280-459., Népesedésstatisztikai iratok. A-2. A népmozgalom fõbb eredményei 1911-1920 [KSH Levéltár], Manuilã, S. (1938): 796., Manuilã, S. (1929): VIII., XI., XV., Anuarul statistic al României (1928-1939/1940), Magyar statisztikai évkönyv (1941-1942), Statisztikai negyedévi közlemények (1942-1944. 1-2. füz.), Thirring L. (1943): 358., A népmozgalom fõbb adatai községenként 1901-1968 (1969): 62-67., 124-129., 184-199., 314-319., 376-381., 436-451., Buletinul demografic al României (mai 1940-ianuarie/februarie 1948), Comunicãri statistice. Nr. 18. (1947): 5-6., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1967): 22., 82., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 144., 238., Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1975-1986), România. Date demografice (1994): 124., 188., Anuarul statistic al României (1990-1996).

Kurzív szedés: számított érték

^a Naptári évekre számítva.
^b A népszámlálási idõpontok között.
^c Az odavándorlás és elvándorlás különbözete + háborús emberveszteség.
^d Az 1956. évi közigazgatási határok között.
^e 1948.I.25.-1956.I.1. között. f 1956.I.1.-1966.I.1. között.
^g A mai közigazgatási határok között.
^h 1966.I.1.-1977.I.5. között.
ⁱ A két népszámlálás közti idõszakhatárok évközepi népességszámának és az adott évben a természetes szaporodás felének az alapul vételével.
^j Az 1977. évi népszámlálásból kiindulva számított hivatalos adatok alapján, az illegális kivándorlást figyelmen kívül hagyva.

Források: 1931-1940 között: Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 142., 236. 1941-tõl ua. mint a 3. táblázatban.

A táblázatok elsõ oszlopa -- változó közigazgatási határok között -- a népesség egyes idõszakokra esõ tényleges gyarapodását, illetve csökkenését tartalmazza. A második oszlopban az élveszületések és halálozások különbözetébõl adódó természetes szaporulat, illetve fogyás értékei találhatók. A hiányzó adatokat az ország természetes szaporodásából Erdélyre esõ 26-28 százalékos aránynak megfelelõen becsült értékkel helyettesítve a Kárpátokon inneni természetes szaporulat 1948-1955 között nagyjában-egészében megegyezhetett a népesség tényleges gyarapodásával. A harmadik oszlop a népesség egyes idõszakokra esõ tényleges és természetes szaporodásának mérlegét vonja meg. Ez az egyenleg a belsõ- és külsõ vándorlások aktívumáról vagy passzívumáról ad számot, 1911 és 1920, illetve 1941 és 1947 között azonban -- tekintve, hogy a népmozgalmi kimutatások a háborús halálozásokra nem terjedtek ki -- magában foglalja az elszenvedett katonai, illetve polgári veszteségeket is. A vándorlási mérleg torzulásával bizonyos mértékben a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben is számolhatunk, adatfelvételi hiányosságok miatt. (Thirring L. 1963: 229., Katus L. 1980: 271.) Az ez idõszakokra esõ tényleges vándorlási különbözet tehát alacsonyabb a táblázatban jelzettnél. Az adatsorok egészen a legutóbbi idõkig -- az 1870-es évtized eleji járványos idõszakot, valamint egyes háborús éveket nem számítva -- a természetes szaporulat meghatározó súlyáról tanúskodnak Erdély tényleges népnövekedésében. A természetes népmozgalom összetevõinek alakulását -- ugyancsak mindkét országrészben -- az 5. és 6. táblázat szemlélteti.

^a A határ által megosztott megyék esetében számított értékek alapján.
^b A bánsági határõrezredek érintett részei nélkül.
^c Ugocsa és Máramaros megyék érintett részein számított értékek alapján.

Források: Ua. mint a 3. táblázatban.

^a Hozzávetõleges számítás.
^b Az Ókirályság (1921-1930 között Olténia, Munténia, Moldva és Dobrudzsa) területén.

Források: 1871-1900 között: Ghetãu (1997a): 29. 1901-1930 között: Anuarul statistic al României (1922-1933). 1931-tõl ua. mint a 3. és 4. táblázatban.

A múlt század utolsó negyede Magyarországon az ún. demográfiai átmenet második szakaszába való áttérés kora. E modell szerint a hagyományos népesedési viszonyok uralmával jellemezhetõ elsõ fázisban nagyarányú termékenység és magas halálozási arány mellett a természetes szaporodás még viszonylag alacsony, 5-10 ezrelékes. Ezt követõen a halálozási arány csökkenõ tendenciával mérséklõdik, ugyanakkor a születési arány változatlan marad, vagy csupán kisebb mértékben csökken, így a természetes szaporodás aránya 10-15 ezrelékre nõ. A harmadik szakaszban a születések arányszáma már folyamatosan csökken és így változatlan halálozási arányszám mellett a szaporodási arány is egyre mérséklõdik. Magyarországon a demográfiai felgyorsulás késõbb bontakozott ki, mint Nyugat-Európában, de abban is eltért, hogy a halálozási arányszám csökkenésével csaknem egyidejûleg megkezdõdött a születési arány csökkenése; idõbeli eltolódás a két arányszám alakulása között alig volt, s ezért az átmeneti rendkívüli népességnövekedés is csaknem teljes egészében elmaradt, illetve mérsékelt volt. Az áttérést az 1870-es években pusztító kolerajárvány és a lakosságot azzal egyidõben tizedelõ éhínség is késleltette; e katasztrófa a korabeli ország keleti részeit, tehát éppen a jelenkori Erdély területét sújtotta leginkább. A mai Erdély természetes népmozgalmát a demográfiai átmenet második fázisába történõ áttérés kezdetén (a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben) a születések arányának a halálozásokénál nagyobb mértékû -- az akkori magyarországi átlagnál némileg erõteljesebb -- csökkenése jellemezte. Ez a folyamat csak az I. világháborút megelõzõ évtizedben, majd -- a háború utáni népmozgalom szabályszerûségeinek megfelelõen -- az 1920-as évek elsõ felében vett rövid idõre kedvezõbb irányt. Jelentõs törést okozott az elsõ világháború éveinek születéskiesése, amely nem csupán közvetlen veszteségként jelentkezett -- Erdélyben kb. 350-400 ezerrel kevesebb gyermek jött világra, mint rendes körülmények közt várható lett volna --, de a késõbbiekben meg nem születettek hiányában is éreztette hatását. A háborús születés-kieséses évjáratok termékeny korba lépésekor, vagyis 1931-1940 között az élveszületési arányszám már jelentõs mértékben csökkent, ami az újabb -- bár a korábbinál lényegesen kisebb -- háborús születéshiánnyal társulva hozzájárult az újszülöttek számának 1956-1965 közti apadásához is. (Ezt megelõzõen 1948-1955 között, a fentebb becsült természetes szaporulat alapján, az országosnál kicsit nagyobb arányú halálozást feltételezve Erdélyben az élveszületések mutatószáma még három-négy ezrelékponttal magasabb, 20 ezrelék fölötti lehetett.) Ezzel egyidejûleg a halálozási arányszám fokozatosan mérséklõdött, ám 10 ezrelék körüli megállapodását követõen lassan újból emelkedni kezdett. Összességében a jelenkori Erdély természetes népességfejlõdésére a születésgyakoriság különbözõ tényezõk által befolyásolt erõs ingadozása nyomta rá a bélyegét. Ennek megfelelõen a természetes szaporulat aránya a századelõ viszonylag progresszív 9-10 ezrelékes értékeit csak a háborúkat követõen és -- drasztikus állami születésserkentõ intézkedések hatására -- a hatvanas-hetvenes évek fordulóján érte el. A háborús mélypontok mellett a harmincas években, majd a nyolcvanas évtizeddel kezdõdõen süllyedt a legalacsonyabbra a természetes szaporulat, amit újabban az élveszületések számának csökkenése és a halandóság növekedése következtében -- békeidõben elõször -- természetes fogyás váltott fel. A demográfiai átmenet vázolt folyamata a Kárpátokon túl -- az erdélyinél magasabb élveszületési és többnyire alacsonyabb halálozási arányszámok mellett -- kb. három évtizedes fáziskéséssel zajlott le. Az 1930-as évek demográfiai depressziója idején például a természetes szaporulat regáti átlagértéke az erdélyinek a kétszeresét érte el, de még 1948 után is jó három évtizeden át 3-3,5 ezrelékkel magasabb volt az itteninél. A vándorlási egyenleg 1956 utáni negatív szaldója -- az erdélyi mérleg tartós pozitívumával összefüggésben -- már azt a regáti népességfölösleget is jelzi, amely a II. világháború befejezése óta folyamatosan a Kárpátokon átkelve talált otthont magának.

Erdély demográfiai metamorfózisa szorosan összefügg népességének meghatározó komponensei, a nemzetiségek számának alakulásával. A vázolt összetevõket ennek megfelelõen -- a magyarság és a románság népességfejlõdésére összpontosítva -- nagyobb idõszakok szerint tagolva tekintjük át. A nemzetiségi és felekezeti erõviszonyok változásait a 7. és 8. táblázat szemlélteti.

*A mai közigazgatási határok között.

Vastag szedés: anyanyelv
Normál szedés: nemzetiség
Kurzív szedés: számított érték

^a Polgári népesség.
^b A jiddis anyanyelvûekkel.
^c Horvátok, krassovánok.
^d A beszélni nem tudók arányosan szétosztva az egyes nemzetiségek között.
^e Szerbek, horvátok, krassovánok-
^f Az 1893. cigányösszeírás nemzetiségi felvétele szerint 273,3.
^g Szerbek, horvátok, szlovének.
^h Csehek, szlovákok.
ⁱ Szerbek, horvátok, szlovének, krassovánok.

*A mai közigazgatási határok között.

^a Polgári népesség.
^b Görögkeleti és görög katolikus együtt 213,8.

A XIX. század harmincas-negyvenes éveiben a jelenkori Erdély népességének -- nagynevû leíró statisztikusunk, Fényes Elek becslése nyomán (Fényes E. 1839, 1840, Fényes E. 1842: 52.^b ) -- 62,3 százaléka román, és csupán 23,3 százaléka számítható magyar nyelvûnek. Az 1869. évi népszámlálás idõpontjában viszont -- szintén becsült adatok alapján (Varga E. Á. 1997: 61.) -- a magyarok ugyanitt a népesség egynegyedét tették ki (24,9%), a románok számaránya pedig már csak 59 százalékot ért el. (Arányuk 3,3 százalékpontos mérséklõdésébõl kb. 1 százalékpont jut a cigány nyelvûekre, akiket Fényes annak idején a románok soraiba számított.) Az etnikai arányok módosulása a Tisza-Maros szögében volt a legszembetûnõbb, ahol a románok számaránya négy évtized alatt közel 12 százalékponttal lett kisebb, a magyaroké és a németeké ellenben -- a Bánság újranépesülése következtében -- együttesen csaknem ugyanannyival nõtt.

Mint a 7. táblázatban a népgyarapodás indexe is mutatja, a románság számarányának további alakulását az 1870-es évtized népesedési katasztrófája messzemenõen befolyásolta. A románok lélekszáma 1869 és 1880 között csaknem 200 ezerrel csökkent, s e népességi hiány kétharmadát -- vándorlásaik passzívumán, valamint feltehetõ asszimilációs veszteségeiken túl -- az évtized demográfiai válsága idézte elõ. Ily módon egy évtized leforgása alatt újabb 2 százalékpontot veszítettek részarányukból, csaknem ugyanannyit -- ha a cigány nyelvûek különválását nem számítjuk --, mint a megelõzõ három-három és fél évtized során. A magyarok részesedése az összes népességbõl, abszolút számuk némi csökkenése ellenére, ugyanez idõ alatt 1 százalékponttal nõtt, s elérte a 25,9 százalékot.

A hivatalos anyanyelvi statisztikák tanúsága szerint 1880 és 1910 között a mai Erdély területén továbbra is -- mint az akkori országban általában -- a magyar anyanyelvûek száma nõtt a legnagyobb mértékben. Gyarapodásuk üteme nem csupán az összes népesség szaporodásának a kétszerese, de 3,7 százalékponttal még lélekszámuk növekedésének -- Horvát-Szlavonországok nélkül számított -- országos átlagát is felülmúlta. Ennek következtében a magyarság aránya az 1880. évi 25,9 százalékról 1910-ig 31,6 százalékra nõtt, míg a románságé 57 százalékról 53,8 százalékra csökkent.

Az etnikai erõviszonyokban a századforduló táján Magyarországon bekövetkezett jelentõs eltolódások három tényezõvel magyarázhatók. 1) A magyarok természetes szaporulata meghaladta a nem magyar népekét. 2) A magyarok kisebb arányban vettek részt a kivándorlásban, mint az ország más népei. 3) A nem magyar lakosság egy része, valamint a bevándorlók zöme a magyarokhoz asszimilálódott. (Katus L. 1982: 18.) Ezek a megállapítások a jelenkori Erdély területére is érvényesek, azzal a kiegészítéssel, hogy itt a magyarság viszonylagos súlyának az országos átlagnál némileg erõteljesebb növekedéséhez -- néhány törvényhatóság esetében -- a belsõ népcsere pozitív mérlege is hozzájárult. A vázolt összefüggéseket az utolsó békeévtized -- nagyjában-egészében a mai országterületre is átszámítható -- népmozgalmi adataival szemléltetjük.

A 9. táblázat összegzése szerint 1901 és 1910 között a magyar anyanyelvûek jóval gyorsabb ütemben szaporodtak, mint az összes népesség (csupán a kis számú, töredék népességként jelen lévõ rutének és szlovákok esetében rögzített magasabb értékeket a korabeli statisztika). Az összes természetes szaporulatnak kereken a fele jutott a románokra és 36,3 százaléka magyarokra. A magyarok erõteljes természetes szaporodását -- az átlagosnál egy árnyalattal magasabb s a románokénál ugyanennyivel alacsonyabb születésgyakoriságuk mellett -- viszonylag kedvezõ halandóságuk határozta meg. A románok halandósága -- néhány itt nem részletezett töredék nemzetiséget leszámítva -- a többi népcsoporthoz képest a legnagyobb volt, s ezzel magyarázható, hogy ez idõ tájt magasabb születési arányszámuk ellenére is a magyaroknál jóval gyengébb mértékben szaporodtak.

Kurzív szedés: számított érték

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 7. köt. (1905): 178-183., 340-345., Új sor. 22. köt. (1907): 184-193., 346-355., Új sor. 32. köt. (1910): 184-193., 346-355., Új sor. 50. köt. (1916): 244-249., 460-465., Népesedésstatisztikai iratok. A-2. A népmozgalom fõbb eredményei 1901-1910. [KSH Levéltár]

A természetes és tényleges szaporulat adatainak egybevetése a nemzetiségi népességgyarapodás egyenlõtlenségeinek további összetevõire világít rá. A két szám különbözete a külsõ- és -- az akkori országterületen lezajlott -- belsõ vándormozgalmak egyenlegét, valamint az illetõ nemzetiség asszimilációs nyereségét vagy veszteségét foglalja magában.

Kurzív szedés: számított érték

Mint a 10. táblázatban látható, csak a magyar és az egyéb anyanyelvûek tényleges gyarapodása magasabb a természetes szaporulatuknál. (Az egyéb anyanyelvûek pozitívuma a cigányság számának Királyhágón túli növekedését -- vándorcigányok megjelenését, illetve az 1910. évi bevallás eltérését -- jelzi 1900-hoz képest, más nemzetiségûek, fõként a románok rovására.) A román és német negatívum nagyobbrészt az igen nagy mérvû kivándorlásnak köszönhetõ. Az erre utaló adatokat mérlegelve megállapítható, hogy ez idõ alatt a jelenkori Erdély területén a románok számarányuknak megfelelõen, a magyarok tényleges számerejük alatt, a német anyanyelvûként összeírtak pedig jóval afölött vették ki részüket a kivándorlásból. A románság külsõ vándorlási vesztesége -- a hivatalosan kimutatott mellett a nyilván nem tartott immigrációval is számolva -- a tíz év során 80 ezer (Kovács A. 1912: 798.), vagy -- egyéb rejtett népmozgásokat (így a cigányok statisztikai különválását) is figyelembe véve -- annál valamivel kevesebb, de legalább 60 ezer lélek lehetett (Varga E. Á. 1997: 77).

1880 és 1910 között -- attól függõen, hogy az utolsó évtized reprodukciós arányszámait visszamenõleg is irányadónak vesszük-e, vagy pedig a korábbi idõszakban kiegyenlítettebb nemzetiségi szaporodással számolunk -- a magyar anyanyelvûek természetes szaporulaton felüli népességi nyeresége az érintett területeken 180-200 ezer, a románság ugyanilyen jellegû vesztesége pedig 130-150 ezer fõnyire tehetõ. Ez utóbbi veszteségért legnagyobbrészt a múlt század nyolcvanas éveiben -- különösen a Királyhágóntúl déli megyéiben -- fellángolt, majd az 1900-as évek elején tömegessé vált kivándorlás okolható. A magyarság számbeli gyarapodása ezzel szemben migrációs többletet is magában foglal. Ennek pontos mértéke azonban nem állapítható meg, mivel a törvényhatóságok közti belsõ népcsere mérlegének a mai határokat követõ megosztására nincs lehetõségünk. Néhány, országrészek közti vándormozgalmat kiváltó gócpont vonzó hatása mindenesetre ismert. Az egyébként alacsony természetes szaporulatú Krassó-Szörény és Hunyad megyék területén a bányavidékek és a gyorsan fejlõdõ ipari központok vonzása következtében a -- messzibb tájakról érkezett -- magyarok száma három évtized alatt 4,7, illetve 4,2-szeresére nõtt, aminek következtében arányuk az 1880. évi 1,9 százalékról 7,2 százalékra, illetve 5,1 százalékról 15,5 százalékra emelkedett. Jelentõs iramú fejlõdés figyelhetõ meg az egykori Temes és Torontál megyék érintett részein (a magyarok száma 2,5-szeresére, aránya 8 százalékról 16,6 százalékra növekedett), s szemmel láthatóan dinamikus volt gyarapodásuk a különben átlagosan szaporodó szomszédos Arad megyében is (itt számuk 1910-ben már 1,8-szorosa az 1880. évinek, az összes népességbõl való részesedésük pedig 29 százalék a korábbi 22,3 százalékkal szemben). Hasonló ütemû (1,7-szeres) a magyarság létszámnövekedése Kolozs megyében (számarányuk 33,2 százalékról 38,9 százalékra nõtt), Szatmár és Ugocsa vidékén (arányuk 44,4 százalékról 55,1 százalékra szökött fel), valamint a bihari tájakon, ahol a magyarok részaránya a helybéli románság nagyobb szaporasága ellenére is 39,8 százalékról 44,4 százalékra erõsödött. Figyelemre méltó a magyar anyanyelvûek máramarosrészi térfoglalása; itt számuk 2,1-szerese a harminc évvel korábbinak, számarányuk pedig 5 százalékponttal emelkedett és 1910-ben elérte a 19,4 százalékot. A Székelyföld égetõ gazdasági és szociális válságára utal viszont, hogy az akkori ország peremvidékén elhelyezkedõ kisebbik magyar nyelvterületen, Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyékben a magyarság számbeli növekedésének üteme vándorlási veszteségei következtében messze elmaradt még az erdélyi átlagtól is.

Az elõzõekben jelzett népességgyarapodásban és pozitív aránymódosulásban a magyarság sorait gyarapító asszimiláció is közrejátszott. E folyamat kitüntetett színterei a gyorsan fejlõdõ városok, alanyai pedig fõként a saját etnikumuk összefüggõ tömbjeibõl kiszakadt, szülõföldjüktõl távolra sodródott, polgárosodó népelemek voltak. A magyar nyelv asszimilációs terjeszkedését a különbözõ hitfelekezetek magyarosodásán keresztül illusztráljuk.

^a Polgári népesség.
^b A beszélni nem tudók arányosan szétosztva az egyes anyanyelvek között.
^c A határ által érintett települések osztatlan lélekszámának figyelembevételével megállapított érték.

Források: A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás fõbb eredményei. 1. köt. (882): 508-623., Magyar statisztikai közlemények. Új f. I. köt. (1893): 256-307., Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 5. köt. (1907): 354-387., Új sor. 61. köt. (1916): 248-281.

A 11. táblázat növekedési indexe szemléletesen láttatja, hogy a "nem magyar" egyházak magyar anyanyelvû híveinek száma jóval gyorsabb ütemben gyarapodott, mint a magyar anyanyelvûeké általában, míg a jellegzetesen magyar (a református és az unitárius) felekezetekhez tartozók létszámnövekedése elmaradt az átlagostól. A magyar ajkúak között a görög katolikusok szaporodása volt a legnagyobb arányú, még a magyar zsidók szaporodásának percentjét is felülmúlta, majd õket követték a görögkeleti vallásúak. A helyi részletezésû adatok tanúsága szerint a magyar nyelv az Ér mellékén, Szatmár és Ugocsa megyében, illetve -- kisebb mértékben -- a Székelyföldön a görög katolikusok, Bihar megyében a görögkeletiek, Nagykároly és Szatmárnémeti környékén, valamint a Bánságban a római katolikus németek, általában pedig az izraelita hívek körében hódított teret magának. A magyar nyelv terjeszkedése magukat a nyelvhatárokat lényegében nem módosította, kivéve Szatmár-Ugocsa vidékén, ahol az 1910. évi népszámlálás a görög katolikus román és rutén, illetõleg a római katolikus sváb népesség nyelvváltása következtében a magyar nyelvterület kontúrjait a korábbiaknál határozottabban rajzolta meg. A nyelvi magyarosodás a múlt század közepétõl Galíciából és Bukovinából folyamatosan érkezõ és gyors ütemben szaporodó német (jiddis) nyelvû zsidóság körében volt a legnagyobb méretû: a magyar anyanyelvû izraelita felekezetûek száma a mai Erdély területén 1880 és 1910 között 76 ezer lélekkel csaknem a két és félszeresére nõtt. A három évtized során a magyar nyelvûek természetes szaporulaton felüli nyereségének kb. 40 százaléka, szám szerint 80 ezer körüli többlet tulajdonítható a beolvadásnak. E nyereség mintegy kétötöde a görögkeletiek és görög katolikusok, másik kétötöde az izraeliták, a fennmaradó rész pedig a szatmári svábok és a bánsági németek, illetve egyéb kisebb néptöredékek közül került ki.

Az 1910. évi népszámlálás idején kirajzolódó etnodemográfiai viszonyok az elsõ világégés után a fõhatalomváltás következtében radikálisan visszarendezõdtek. A háború kezdetéig intenzíven zajló kivándorlás, valamint a háborús emberveszteség (vö. Mike Gy. 1927: 627., Winkler, W. 1919: 31-34.) a magyarság évtized közbeni népmozgalmi pozitívumait lényegében kiegyenlítette. Ezért 1918 végén, a román foglalás hatására megindult menekültáradattal egyidejûleg a magyarok száma csökkenni kezdett Erdélyben. 1920 decemberéig összesen 154,3 ezren érkeztek a megszállt területekrõl Magyarországra (Thirring L. 1938: 390.). Így az akkori román összeírás idõpontjában az 1910. évi népszámláláskor magyar anyanyelvûként bejegyzettek száma már nem sokkal lehetett több 1,5 milliónál. Az összeírás azonban a feltételezhetõ számnál több mint 200 ezerrel kevesebb magyar nemzetiségût regisztrált. A hiány elsõsorban a határ menti megyékben és a kiemelt migrációs központokban jelentkezett, de az összeírás mindazon vidékek etnikai arányszámain módosított, ahol nagyobb számban éltek a magyar anyanyelvû közösség "más vallású" hívei. A felmérés lebonyolítói, nyomós politikai indokoktól vezérelt "statisztikai igazságszolgáltatásuk" jegyében kamatostul vették vissza azt az asszimilációs nyereséget, amelyet a megkésett nemzetállami törekvéseket óhatatlanul is tükrözõ magyar anyanyelvi felvételek részben valóban megelõlegeztek. Az elsõ hivatalos román népesség-számbavétel az 1910. évi népszámlálást megelõzõ évtizedek viszonyait reprodukálva mintegy "elõre dolgozott", amit az is alátámaszt, hogy az ekkor rögzített alapvetõ nemzetiségi arányok az elkövetkezõ évtizedben lényegesen nem változtak.

Az új uralom elsõ négy évében hivatalos kimutatás szerint az összes természetes szaporulatból 25,1 százaléknyi jutott a magyarságra, és 57,2 százaléknyi a románságra. (12. táblázat.) A halandóság jelentõs arányú csökkenése és a szülési kedv háború utáni fellendülése folytán (bár az élveszületések aránya nem érte el a tíz évvel korábbi szintet) az összes népesség ekkor még az 1911-1914. évekéhez hasonló ütemben gyarapodott. A magyarság reprodukciójának -- s különösen natalitásának -- csökkenõ értékei azonban (mind a korábbi idõszakhoz, mind a többi népességhez viszonyítva) már elõrevetítik népmozgalmának késõbbi kedvezõtlenebbre fordulását.

* Az idõszakközépi népességszám az 1920. decemberi összeírás nemzetiségi eredményei alapján, a természetes szaporulat hozzá-, illetve leszámításával (az 1920. évi természetes szaporulatot az egyes nemzetiségek között arányosan szétosztva), továbbá a menekültek hiányának figyelembevételével lett megállapítva.

Forrás: Istrate, N. (1925:) 115.

A népesség fejlõdése etnikumonként 1921 és 1930 között csak közvetve, a felekezeti népmozgalom adatai alapján követhetõ nyomon.

* Az itt közölt érték az 1930. évi népszámlálási eredménybõl visszaszámított közepes népességszámon alapul, ezért eltér az 5. táblázat megfelelõ arányszámától.

Források: Anuarul statistic al României (1923-1931/1932), Istrate, N. (1929): 681-683., Kovács A. (1929a): 1210-1211.

A természetes szaporulat átlagértékei a kezdeti fellendülés után az egyes években -- 1928 és 1930 kivételével -- fokozatosan és gyors ütemben csökkentek. A születések számának visszaesése a római katolikusok és protestánsok között megszakítás nélkül következett be, míg a többi felekezetnél egy-egy kis javulás mutatkozott. A halandóság közel azonos arányú mérséklõdése következtében a felekezetek közti eltérés a születési többletnél is kiütközik; a szaporodási viszonyok romlása a protestánsoknál, a római katolikusoknál és a zsidóknál a legnagyobb fokú, a görögkeletieknél már kisebb arányú, míg viszonylag legkevésbé a görög katolikusok propagatív ereje csökkent. A számok különösen a magyarság szempontjából kedvezõtlenek, mivel legnagyobb mértékben a zömében magyar felekezeteknél rosszabbodott a helyzet. A 13. táblázat 4. oszlopában szereplõ értékek alapján kísérletet tehetünk annak megállapítására, hogy a tízévi természetes szaporodásból mennyi eshetett a fõbb nemzetiségekre. A számítást a magyar, illetve a román anyanyelvûeknek az egyes felekezeteken belül 1910-ben képviselt aránya alapján végezhetjük el oly módon, hogy az 1921-1930. évi természetes szaporodásból a megfelelõ százalékot számítjuk az illetõ felekezetben helyet foglaló nemzetiségre (vö. Kovács A. 1929). A végeredmény szerint az összes népesség 483,8 ezres természetes szaporulatából 141,4 ezer lélek (29,2%) jut a magyarokra és ennek közel a kétszerese, 277,6 ezer lélek (57,4%) a románokra. (Ezt a magyarok szempontjából optimális végeredményt a "népi hovatartozás" román adatfelvételi gyakorlatához igazítva, vagyis az izraelita felekezetûeket a számításból kivéve, a görög rítusú egyházak magyar anyanyelvû híveit pedig a románok közé sorolva, a természetes szaporulatnak a magyarokra esõ része kb. 115 ezer fõre csökken, a románokra esõ része pedig 290 ezer fõre növekszik.) Ahhoz, hogy a magyarság népesedési mérlegét -- ha csak feltételesen is -- megvonhassuk, vándorlási veszteségeit is tekintetbe kell vennünk. 1921-1924 között további 42,8 ezer erdélyi menekültet vettek nyilvántartásba Magyarországon. A hivatalos román emigrációs statisztika szerint a magyar nemzetiségûek, illetve magyar állampolgárok ki- és be-, valamint visszavándorlásának egyenlege 1926-1930 között összesen -8,7 ezer fõ volt. A magyar emigránsok számát növeli a közülük más -- például zsidó és sváb -- nemzetiségûként nyilvántartottak száma is. Különösen élénk volt a kivándorlás az évtized elsõ felében, ám ebbõl az idõszakból csak jelzésszerû információkkal rendelkezünk (Statisticã emigrãrilor din România 1923, Die Siebenbürgische Frage 1940: 223.). Ezek alapján azonban nem túlzás az Erdélybõl tíz év során külföldre távozott magyarok hiányát összesen legalább 60 ezer fõnyire becsülni; ez majdnem kiteszi a régió tényleges és természetes népességgyarapodásának a 3. táblázatban számított negatív egyenlegét. Mindezek figyelembevételével az 1930. december végi népszámlálás legfeljebb 80 ezerrel, "népi hovatartozása" alapján pedig mindössze 55 ezerrel több magyart találhatott Erdélyben, mint amennyit 1920-ban becsülhettünk, illetve amennyit az akkori összeírás ténylegesen számolt. A népszámlálás nemzetiségi felvétele -- mely szerint a magyar nemzetiségûek száma 1353,3 ezerre nõtt -- szerényen megfelel e visszafogott várakozásnak. Az anyanyelvi ismérv szerinti 1480,7 ezres eredmény már közelebb áll az 1910. évi népszámlálás adatait továbbgörgetõ becsléshez, de még ez is több mint 100 ezer fõvel kevesebb annál az 1,6 milliónál, ahány magyar anyanyelvût ugyanitt a mértéktartóbb magyar statisztikusok számításai szerint a népszámlálásnak ki kellett volna mutatnia (Rónai A. 1938: 97., Rónai A. 1939: 351., Schneller K. 1940: 492.). 1910-ben egyébként a vitatott identitású csoportokhoz tartozók (az izraelita, görögkeleti és görög katolikus felekezet magyar anyanyelvû hívei, valamint a szatmárvidéki elmagyarosodott svábok) együttes létszáma 264,1 ezer volt, vagyis nagyjából annyi, amennyivel kevesebb magyar nemzetiségût talált az 1930. évi népszámlálás a fentebb becsült 1,6 milliós számnál. Közülük 127,2 ezren csak magyarul tudtak, míg -- az anyanyelvükként beszélt magyar mellett -- a vallásfelekezetük alapján feltételezhetõ "eredeti" nemzetiségük nyelvét 114,5 ezren ismerték. Ez utóbbi csoport létszáma nagyjából egyezik az 1,6 millióból az anyanyelvi felvétel szerint hiányzó értékkel.

1931 és 1935 között a felekezeti népmozgalom adatai a 14. táblázatban foglaltak szerint alakultak Erdélyben.

Forrás: Anuarul statistic al României (1933-1937/1938)

Az országrészek szerinti bontásból kiviláglik, hogy a természetes szaporulat jelzõszámai -- az izraeliták és a görög katolikusok kivételével -- valamennyi felekezetnél a történeti Erdély területén a legkedvezõbbek. Itt még a görögkeletiek születési többlete is eléri az évi 8,2 ezrelékes szintet. A római katolikusoknál ugyanez a mérõszám 8,4, a reformátusoknál pedig 7,2 ezrelék. A görög katolikusok a Körös- és Máramarosvidéken a legszaporábbak (12,2 ezrelékkel). A Bánságban, az amúgy is alacsony születésszám csökkenése következtében, az izraelita, valamint a szórvány unitárius és görög katolikus népesség mellett a jelentõs súlyt képviselõ görögkeleti felekezet is a természetes fogyás útjára lépett (évi -0,9 ezrelékes átlagértékkel). A római katolikusok természetes szaporulatának átlagát ugyancsak a hagyományosan szaporátlan bánságiak (elsõsorban a németek) csökkentik évi 0,6 ezrelékes gyarapodásukkal. A felekezeti adatok ez alkalommal is felhasználhatók a népmozgalom etnikus eltéréseinek kimutatására, s egyúttal a nemzetiségi népmozgalmi statisztika ellenõrzését is lehetõvé teszik. A fentebb alkalmazott módszerrel a magyarság fél évtizednyi természetes szaporulatát 51,7 ezer ("népi hovatartozás" szerint 41,7 ezer), a románságét pedig 128,6 ezer, illetve 134,8 ezer fõben állapíthatjuk meg. A 15. táblázat tanúsága szerint ez idõ alatt a románok száma nagyjából ennek megfelelõen növekedett. A magyar nemzetiségûek hivatalosan számon tartott gyarapodása nagyobb a feltételezettnél, mivel a felekezeten alapuló számítás a római katolikus magyarokra esõ százalék alapján a németek szaporátlansága miatt a valóságosnál alacsonyabb értéket hoz ki.

Források: Anuarul statistic al României (1935/1936-1939/1940), Buletinul demografic al României (mai 1939-aprilie 1940), Manuilã, S. (1940): 95-103.

A magyar nemzetiségûek természetes szaporulatának üteme 1931-1933 között még évi 7,5 ezrelék volt, ám az ezt követõ hat évben 2 ezrelékponttal csökkent, így a románoktól már ekkor is 1,3 ezrelékben mért elmaradásuk 2,2 ezrelékre nõtt. Az Erdély etnikai arculatát meghatározó két fõ nemzetiség szaporodási értékei közt a húszas években megkezdõdött kiegyenlítõdési folyamat a jelek szerint az évtized elejéig kiteljesedett s immár a visszájára fordult. A reprodukció arányszáma a magyarság esetében az 1901-1910 közötti 11,2 ezrelékrõl 1934-1939 közt kevesebb mint a felére, 5,5 ezrelékre zuhant, ezzel szemben a románoknál a csökkenés alig 1 ezrelékpontnyi, s így ez idõ tájt természetes szaporodásuk még mindig elérte az évi 7,7 ezreléket. (Jóllehet ez az érték csak erdélyi viszonylatban kimagasló, hiszen a román nemzetiségûek szaporodásának átlaga az akkori Nagy-Románia területének egészén 12,6 ezrelékre rúgott.) Az eltérõ etnikai ismérveken alapuló, így bizonyos fokig torzított, de az alapvetõ tendenciákat többé-kevésbé mégiscsak nyomon követõ statisztikai nyilvántartások bizonysága szerint a halandóság közel azonos arányú mérséklõdése következtében (amelynek indexe a század elsõ évtizedéhez képest a magyaroknál 9,1, a románoknál pedig 8,5 ezrelékponttal süllyedt) ez a demográfiai fordulat a két nemzetiség termékenységi mutatóiban jelentkezõ csökkenés aránytalanul nagy különbségére vezethetõ vissza. A natalitás éves átlagértéke ugyanis a magyarok esetében 14,8, míg a románoknál csupán 9,5 ezrelékponttal volt alacsonyabb, mint három évtizeddel korábban. Ebben -- bár e tényezõ szerepét nem kívánjuk eltúlozni -- vélhetõen a magyarság halmozott népességi vesztesége is közrejátszik, hiszen a háborút követõ menekülthullám esetükben felerõsíthette a szülõképes évjáratok kiesésének továbbgyûrûzõ hatását. A magyarok természetes szaporulatának éves átlagértéke csak a Bánságban kedvezõbb (4,1 ezrelék), mint az ott már fogyatkozó románoké (-1,2 ezrelék). Szembetûnõ ugyanakkor, hogy még a történeti Erdély területén is másfélszer akkora a románok természetes gyarapodásának üteme (10,3 ezrelék), mint a magyaroké (6,7 ezrelék), a Körös-Máramarosvidéken pedig szaporaságuk (8,6 ezrelék) több mint két és félszerese a magyarokénak (3,2 ezrelék). Ez óvatosságra int az adatok megítélésében. Ilyen mértékû arányeltérés csakis abból adódhat, hogy -- az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi felvételéhez igazodva -- a népmozgalmi statisztikák készítõi is a "népi hovatartozás" ingatag kritériumára alapozták kimutatásaikat. Ezt figyelembe véve, a számok felekezeti alapon történt kiigazításával az erdélyi össznépesség 1931-1940 közötti 386,8 ezres természetes szaporulatából mintegy 250 ezer fõ (64,6%) juthatott a románságra, míg további 100 ezer fõ (25,8%) a magyarok sorait gyarapította. A magyarok száma Erdélyben az évtized végéig -- zavartalan fejlõdést feltételezve -- hivatalos nemzetiségi kimutatás szerint 1430,9 ezerre nõtt (Manuilã, S. 1940: 97.), míg az 1910. évi magyar népszámlálás anyanyelvi adataiból kiindulva az eddigiek szerint el kellett, hogy érje az 1,7 milliót.

Az 1931-1941 közötti periódust már az újabb fõhatalomváltás zárja le. A II. bécsi döntés által elõidézett kölcsönös mozgások miatt célszerû a megosztott Erdély népesedési mérlegét az új határ szerinti bontásban megvonni. Az így részletezett természetes népmozgalmi számok egyúttal azt is jelzik, hogy ez a határ a mai Románia nyugati szélétõl a Kárpátok déli karéjáig ívelõ, Erdély termékenyebb északi és észak-keleti, illetve csökkenõ szaporulatú déli és dél-nyugati régióit elválasztó demográfiai törésvonal mentén húzódik. (16. táblázat)

* 1931.I.1, valamint Észak-Erdélyben 1941.I.31. és Dél-Erdélyben 1941.III.31. között.

Források: Thirring L. (1943): 358., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 142., 236., Buletinul demografic al României (mai-iulie 1941).

A tényleges és természetes népszaporodást fõbb etnikumok szerint taglaló 17. táblázatból kiderül, hogy az 1941. január végi magyar népszámlálás Észak-Erdélyben lényegében a Trianon elõtti nemzetiségi-anyanyelvi viszonyokat rekonstruálta. A három évtizeddel korábbi állapotokhoz való visszatérés különbözõ tényezõk szinte kibogozhatatlan szövevényét rejti magában. A Külföldieket Ellenõrzõ Központi Hatóság összeírása szerint a kezdõdõ menekülések következtében ez idõpontig Dél-Erdélybõl 100 ezer magyar került át Magyarországra (A romániai menekültek fõbb adatai az 1944. februári összeírás szerint 1944: 410.), amit tényleges és természetes szaporodásuk egyenlege is híven jelez. Többségük északon keresett menedéket, az anyaországból pedig majdnem ugyanannyian érkeztek a visszacsatolt területekre, mint ahány dél-erdélyi közvetlenül a trianoni országterületre távozott (Stark T. 1989: 72., 74.). Így végeredményben e vándormozgalmak következtében az észak-erdélyi magyarság közel 100 ezer fõnyi többlethez jutott. "Ellentételezésül" románok tömegei kényszerültek elhagyni Erdély északi felét, akik közül az észak-erdélyi menekültek ügyeivel foglalkozó román kormánybiztosság -- korántsem teljes -- kimutatása szerint 1941 februárjáig ugyancsak mintegy 100 ezren jutottak át a másik oldalra (Teroarea Horthysto-fascistã în Nord-vestul României septembrie 1940 -- octombrie 1944. 1985: 143.). Ezen felül az összes népesség hiányából további 40-50 ezer, északról Erdély déli részeire húzódott románra következtethetünk (köztük olyan menekültekre, akik különbözõ okokból kimaradtak a hivatalos nyilvántartásból). A két fõ etnikum tényleges és természetes szaporulatának különbözetét migrációs nyereségükkel, illetve veszteségükkel csökkentve a magyar anyanyelvûek népességi mérlege 160 ezerre, a román anyanyelvûeké pedig -90 ezerre módosul. Ezek az értékek az elõzõ népszámlástól eltérõ bevallásokat, azaz a magyarok esetében reasszimilációs nyereséget, a románok esetében pedig disszimilációs veszteséget takarnak. A magyar anyanyelvûek asszimilációs nyeresége lényegében az egyéb anyanyelvûeknek a 17. táblázat utolsó oszlopában regisztrált veszteségeibõl tevõdik össze. Jól látható, hogy az 1930-ban jiddis nyelvûként jelentkezettek több mint fele visszatért a magyar anyanyelvûek közé. Ez egybevág az 1910. évi népszámlálás megfelelõ adataival; az akkor még csupán sajátos német idiómaként elismert jiddis nyelv használóinak, vagyis a német anyanyelvû izraelitáknak a száma az érintett megyékben (a jelenkori Erdély területén számítva) 40,2 ezer, míg a jiddisül beszélõké 1941-ben Észak-Erdélyben 48,5 ezer volt. A legkiterjedtebb a románok népszámlálási nyelvváltása: közülük csaknem 90 ezren növelik ismét a magyar anyanyelvûek számát. Nemzetiségi ismérv szerint a magyarság bevallási nyeresége sokkal nagyobb annál, mint amennyit anyanyelvi alapon könyvelt el: összességében több mint 300 ezer fõ. Ehhez azonban olyan esetek is hozzájárultak, amilyenekre Máramaros és Szatmár megyékben találni tömegesen példát, ahol települések tucatjaiban sokan azok közül, akik korábban román, vagy zsidó nemzetiségûnek vallották magukat, most magyar nemzetiségûként jelentkeztek, jóllehet nemhogy anyanyelvükként, de semmilyen szinten nem beszélték a magyart (1910-ben sem). Az 1941. évi román népszámlálás állapotrajza Dél-Erdélyben a magyarokat illetõen viszonylag reális, mivel a vitatott hovatartozású etnikai csoportok zöme a határ északi oldalára esett. Utóbbiak körét így ez alkalommal a magyar cenzus számszerûsítette. Számuk a leírtak alapján a tíz évvel korábbihoz képest némileg nagyobb határértékek -- 160-300 ezer fõ -- között mozgott.

Kurzív szedés: számított érték

^a Észak-Erdélyben 1941.I.31-én, Dél-Erdélyben 1941.IV.6-án.
^b Az 1939 végéig közölt nemzetiségi adatok alapján számított -- az anyanyelv esetén becslés útján kiigazított -- értékek.
^c Ebbõl zsidó -1,0 ezer fõ.

Források: Thirring L. (1943): 358., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 142., 236., Manuilã, S. (1992): 145., Buletinul demografic al României (mai 1940-iulie 1941).

A II. világháború népességi mérlege az 1941. és 1948. évi népszámlálások eredményei és az idõközbeni természetes szaporulat egybevetésével vonható meg. E szerint az összes népesség tényleges hiánya 275,6 ezer fõ. Ez az egyenleg különbözõ etnikumok veszteségeit és nyereségeit összegzi. A náci haláltáborokban elpusztított észak-erdélyi zsidók száma -- háromnegyedük magyar anyanyelvû lehetett -- 90-100 ezerre becsülhetõ (Semlyén I. 1982. 6.r. 9., Erdély története 1986: 1757.). További 100 ezerre tehetõ azoknak a németeknek a száma, akik a visszavonuló hitleri csapatokkal Nyugatra menekültek és 90-100 ezerre azoké a németeké, akiket a román kormány a háborús károk helyreállítására munkaerõként a Szovjetunióba küldött. Túlnyomó részük késõbb, szülõföldjére már vissza se térve, egyenesen Németországban vagy Ausztriában telepedett le. (Illyés E. 1981: 28-29.) Az egymást követõ hullámokban Erdélyt végleg elhagyó magyarok számát különbözõ források ugyancsak 100-125 ezerre teszik (Stark T. 1989: 73.). E veszteségek összege nagyobb, mint a fenti, mérleg-módszer eredményezte szám, vagyis a népesség egy más része tekintélyes -- a katonai veszteségek ismeretének híján azonban pontosan nem számszerûsíthetõ -- vándorlási nyereséget mondhat magáénak. Ez a többlet nyilvánvalóan a románok sorait gyarapította és jelentõs mértékben járult hozzá számuk -- anyanyelv szerint becsült -- 400 ezer fõs tényleges növekedéséhez, aminek következtében a román népesség addig szinte stagnáló számaránya 9 százalékponttal emelkedett és az 1948. évi népszámlálás idõpontjában elérte a lakosság kétharmadát. Az erdélyi magyarság népszámlálási száma ez idõ alatt 1743,8 ezerrõl 1481,9 ezerre zuhant vissza. A több mint 260 ezres különbözet, valamint a két népszámlálás közötti idõszak természetes szaporulata adja az erdélyi magyarság teljes népességhiányát, amely a frontokon és a hadifogságban elpusztultakat, a deportálások, a harci cselekmények és a megtorlások polgári áldozatait, az eltûnteket, valamint az országot végleg elhagyókat foglalja magában. E hiányból különbözõ források alapján csupán a menekültek és expatriáltak, illetõleg az elhurcoltak számára következtethetünk, amely a fentiek alapján összesen 200 ezer fõt tett ki. A háború többi magyar áldozatáról még megközelítõ adatokkal sem rendelkezvén csak feltételezhetjük, hogy veszteségeik nem haladták meg az eltelt hét év természetes szaporulatát. Elméletileg a fennmaradó 60 ezres érték az, amely a magyar anyanyelvûek 1948-ban hivatalosan megállapított számából hiányzik. A magyar zsidóság pusztulása következtében e hiány jóval kisebb, mint amit a korábbi román népszámlálások esetében konstatálhattunk. A változatlanul fennálló különbség egyrészt a háborús emberveszteség adatainak töredékességébõl adódó becslési bizonytalanságokat jelzi, emellett azonban a korábbi beidegzõdések továbbélésére, egyes népességi csoportok -- a területi adatok szerint elsõsorban a görög rítusú felekezetek -- kettõs kötõdésû tagjainak az erdélyi magyarságról történt ismételt leválására-leválasztására is utal.

Az elkövetkezõ nyolc évben az 1956. évi népszámlálás eredményei szerint az anyanyelvi arányok szinte semmit sem változtak Erdélyben. A magyar anyanyelvûek száma 1948-tól 1956-ig -- azonos közigazgatási határok között -- 137 ezerrel, a románoké 339,8 ezerrel nõtt. A magyarok tényleges gyarapodásának üteme évi átlagban 11,0 ezrelék volt, ami 1 ezrelékponttal magasabb az összes népesség növekedési rátájánál, sõt egy árnyalattal még a románság évi 10,8 ezrelékes szaporodását is meghaladta. A magyarság létszámnövekedésének egy része az 1956. évi népszámlálás során -- különösen az 1930. évi, de az elõzõ, 1948. évi népszámlálással szemben is -- kimutatható pozitív irányú eltérõ bevallásokból adódik. Az adatok regionális elemzésébõl kitûnik, hogy a magyar népesség átlagosnál magasabb növekedési aránya Erdélyben a mai Hunyad megyén kívül -- ahol a magas növekményt a bányavidékre történt visszaáramlásuk eredményezi -- elsõsorban az északnyugati határvidéket jellemezte. Itt, a valamikori Szatmár és Szilágy megyék területén a magyar anyanyelvûek létszámnövekedésének éves átlaga 16,1 ezrelék volt, szemben e vidék közismerten szapora románságának mindössze 7,5 ezrelékes átlagos gyarapodásával. Az adatok közelebbi vizsgálata szerint a román népszámlálások e példátlan fejleményére a magyar anyanyelvûek sorából korábban különvált népcsoportoknak -- a késõbbi népszámlálások tükrében egyébként átmenetinek bizonyult -- visszatérése ad magyarázatot. Idõleges reasszimilációs nyereségük folytán a magyarok természetes szaporulata kisebb volt, mint a tényleges gyarapodásuk, azt azonban nem tudni, hogy reprodukciójuk mértéke mennyiben térhetett el a régió átlagától, hiszen azt ez idõszakban szintén nem ismerjük.

A többszöri fõhatalomváltás során megbolygatott, de -- legalábbis magyar-román vonatkozásban -- inkább csak a korábbi törésvonalak mentén fellazult etnikai erõviszonyok igazi átrendezõdése voltaképpen az 1956. évi népszámlálás óta következett be. Mint az 1. táblamellékletben látható, 1956-ban a magyarság -- román népszámlálás során elõször -- közelítõleg visszanyerte 1910-ben regisztrált lélekszámát. Népességi aránya a nemzetiségi kimutatás szerint (1930-hoz képest) még növekedett is, de anyanyelv szerint sem süllyedt az addigi legalacsonyabb (1869-ben számított) érték alá. Észak-erdélyi pozíciói az 1930. évi állapotokhoz képest még a városokban is változatlanok maradtak, sõt helyenként kifejezetten erõsödtek. A románok számaránya ugyanakkor éppen csak hogy tartotta a kétharmadot. Arányuk erõsödése ekkor még elsõsorban "intenzív" terjeszkedésüknek, azaz az Erdélybõl tömegével, de nem kompakt tömegekben távozottak (vagy eltávolítottak) által hagyott ûrök betöltésével magyarázható. Érdemben inkább a déli megyékben, a hagyományos "ipari tengely" mentén, illetve az akkor már (elsõsorban a Bánságban, illetõleg Észak-Erdélyben, Beszterce-Szászrégen környékén) megüresedõ német településeken hódítottak újabb tereket maguknak. Ez a térhódítás tehát nem kifejezetten a magyarok rovására történt.

Az azóta eltelt három és fél évtizedben viszont a románság számaránya anyanyelvi ismérv szerint újabb 9,8 százalékponttal, nemzetiség szerint pedig 8,6 százalékponttal nõtt, így az 1992. évi népszámlálás idõpontjában az erdélyi népesség mintegy háromnegyedét már a románok tették ki. A magyar anyanyelvûek számaránya (amely ma nem sokkal nagyobb, mint a magyar nemzetiségûeké) eközben további 5 százalékponttal csökkent, s ennek következtében 1992-ben a lakosságnak már csak alig több, mint egyötöde volt magyar. E változások a népmozgalmi adatok nemzetiségenkénti részletezésének hiányában érdemben nem követhetõk nyomon. A népességfejlõdés nemzetiségi összetevõinek vizsgálatához legfeljebb a regionális népmozgalmi közlések nyújthatnak némi támpontot, bár a korábbi idõszakok megfelelõ adatai arra intenek, hogy olykor megtévesztõ a megyék népességének szaporodási arányait nemzetiségi összetételükkel közvetlen összefüggésbe hozni és a területi adatok alapján következtetni az egyes etnikumok szaporaságára. A szórványosan csepegtetett információk azt sejtetik, hogy a magyar nemzetiségûek lélekszámának gyarapodását az elmúlt évtizedekben -- a korábbi idõszakokkal ellentétben -- átlagosnál magasabb halandóságuk fogta vissza. (Láthattuk, hogy 1934-1939 között, amikor a magyar nemzetiség natalitása 3,4 ezrelékponttal múlta alul Erdély, és 5,8 ezrelékponttal a román nemzetiségûek átlagát, a magyarság reprodukciójának viszonylag kielégítõ mértékét az erdélyi átlagnál 2,2, a románokénál pedig 3,6 ezrelékponttal alacsonyabb halálozási arányszáma biztosította.) 1965-ben, amikor a születésgyakoriság Romániában a rendkívül alacsony 14,6 ezrelékes értékre, Erdélyben pedig 14,2 ezrelékre süllyedt, a magyar nõk élveszüléseinek számaránya Erdélyben 12,8 ezrelék, míg a román nõké ugyanott 14,5 ezrelék volt (Anuarul demografic 1967: 53.). A magyar nõk szüléseinek számaránya tehát mindössze 1,4 ezrelékponttal volt kisebb az erdélyi, illetõleg 1,7 ezrelékponttal alacsonyabb a román átlagnál. Ebben az évben -- az anya nemzetisége után számítva -- a 20812 magyar újszülöttbõl 20675, azaz az országban született magyar csecsemõknek a 99,3 százaléka Erdélyben látott napvilágot. A következõ tizenegy év során a magyar családokban világra hozott újszülöttek száma hozzávetõlegesen 336 ezer volt (Semlyén I. 1980a: 49.), akik közül az elõbbi arányt feltételezve 333,5 ezer születhetett az erdélyi megyékben. Ez a két népszámlálás végeredményének középarányosához viszonyítva -- az erdélyi átlag hoz közelítve -- évi 18,8 ezrelékes natalitásnak felel meg. Ez idõ alatt a magyar nemzetiségûek 93,6 ezer lélekkel gyarapodtak Erdélyben, ami éves átlagban 5,3 ezrelékes növekedést jelent. A magyarok 1966-1977 közötti nyers élveszületési mutatószámaiból és tényleges gyarapodásuk 5,3 ezrelékes átlagából egyszerû aritmetikai számítással 13,5 ezrelékes, vagyis az erdélyi átlagnál 3,3 ezrelékponttal magasabb halálozási arányszám következne. Semmi sem indokolja azonban, hogy e spekulatív végeredményt valószínûnek fogadjuk el. A magyar többségû, illetve a magyarok által szép számban lakott megyék 1966-1985 közti népmozgalmi adatai alapján legfeljebb azt feltételezhetjük, hogy az erdélyi magyarság lassan átlag alá süllyedõ születési arányszámaihoz az átlagot közelítõ, esetleg kicsivel meg is haladó halálozási mutatók járultak. (Varga E. Á. 1994c: 80-81.) A magyarok természetes népmozgalmáról csupán negyedszázad múltán, az ország demográfiai viszonyainak válságosra fordultával kapunk elsõ ízben újra hivatalos tájékoztatást: e szerint halálozásuk arányszáma 1992-ben országosan 14,8 ezrelékre nõtt, születéseiké pedig mindössze 9 ezreléket ért el (Ghetãu, V. 1993.). E riasztó jelzés ugyan hatásosan dokumentálja a népesedési átmenet nemzetiségi egyenlõtlenségének drámai kifejletét, ám ebbõl az évtizedekkel korábbi állapotokra vonatkozóan különösebben határozott következtetésre nem juthatunk.

Az egyes nemzetiségek természetes szaporulatára és annak összetevõire vonatkozó információk ötödfél évtizedes zárlata miatt tényleges népességfejlõdésük számaira kell hagyatkoznunk, amikor az etnikai erõviszonyok 1956-1992 közötti végletes változásait kívánjuk áttekinteni. A 18. táblázatban jól látható, hogy a magyar nemzetiségûek száma 1956 és 1977 között csupán 132,7 ezerrel nõtt, azaz az erdélyi magyarság e két évtized alatt összesen nem szaporodott annyit, mint azt megelõzõen nyolc év során. Nem árt emlékezetbe idézni azt sem, hogy az 1977. évi népszámlálási kötet, az eredeti felvételt durván meghamisító közlésében (Nyárády R. K. 1983, Varga E. Á. 1996b) csupán 1651,3 ezer magyar "nemzetiségû és anyanyelvû" személyrõl adott számot, vagyis alig 93 ezerrel -- az anyanyelv szerinti értékhez képest pedig mindössze 35 ezerrel -- több magyar létezését ismerte el Erdélyben, mint amennyit ugyanott az 1956. évi népszámlálás huszonegy évvel korábban kimutatott. Az egymásnak ellentmondó zûrzavaros közlemények tükrében beigazolódni látszottak a román statisztikai szolgálat etnikai adatközléseivel kapcsolatban már korábban is felmerült kételyek, így nem csodálható, hogy ez idõ tájt a legkülönbözõbb becslések kaptak lábra az erdélyi -- és általában a romániai -- magyarság lélekszámát illetõen. Szakíróink e számot az általános népesedési trendek alapján, az egyházi kimutatásokat is figyelembe véve a nyolcvanas években -- a nagyarányú kivándorlás, a menekülések, és a természetes fogyatkozás kezdete elõtt -- többnyire 2-2,2 millióban valószínûsítették. (Dávid Z. 1982, Nyárády R. K. 1983, R. Süle A. 1988, Antal G. L. 1989, Kocsis K. 1991, Klinger A. 1991, Sebõk L. 1992.)

A valós tényekre kíváncsi nagyközönséget az 1992. évi népszámlálás állította újból "kész helyzet" elé, amikor a visszafogottabb várakozásokra is rácáfolva az elõzõ népszámláláshoz képest a magyar nemzetiségûek lélekszámának komoly csökkenését állapította meg. A magyarok számának 87,1 ezer (országosan 89 ezer) fõs visszaesésére kivándorlásuk csupán részbeni magyarázatot ad. Belügyi kimutatások szerint az elõzõ népesség-számbavétel óta 63427 magyar nemzetiségû hagyta el legális úton Romániát (Anuarul statistic 1993: 143.). A két népszámlálás végeredményét, a természetes szaporulatot és a hivatalos kivándorlási statisztikát egybevetve az is kiderül, hogy Románia tényleges vándorlási vesztesége legalább másfélszerese volt a hivatalosan nyilvántartottnak (Varga E. Á. 1994a: 196-197.). (Ebben közrejátszik, hogy a népszámlálás idõpontjában külföldön tartózkodó román állampolgárok közül sokan kimaradtak a számbavételbõl.) Ennek megfelelõen bizonyára az országból véglegesen távozott (vagy éppen távollévõ) magyarok száma is nagyobb az elõbbinél: e szorzó alapján elérhette a 100 ezret. Ám még ez sem indokolja a magyar nemzetiségûek jelzett létszámhiányát, hiszen végleges vagy idõleges elvándorlásuk veszteségeit jórészt ellensúlyoznia kellett természetes gyarapodásuknak. A bukaresti statisztikai szolgálat a természetes népmozgások és a migrációs tényezõk figyelembevételével 1988 január 1-jén 1753,2 ezer fõben állapította meg a romániai magyarok lélekszámát (Fehér könyv a romániai nemzeti, nyelvi vagy vallási kisebbségekhez tartozó személyek jogairól 1. 1991: 2.). (Ez egyébként a magyar nemzetiségûek 1977. évi 1712,8 ezres számából kiindulva, 1977-1987 közötti 23,1 ezer fõs kivándorlásuk hozzászámításával 63,5 ezer fõnyi természetes szaporulatukat feltételezi. A magyarság gyarapodásának évi átlaga eszerint 3,4 ezrelék lenne, szemben az erdélyi össznépesség 5,5 ezrelékes átlagával.) Ha ezt a hivatalosan megállapított értéket az 1988-1991-ben kivándoroltak 40,3 ezres, illetve a számon nem tartott illegális emigráció vélhetõ további 35 ezres hiányával csökkentjük, még akkor is mintegy 1680 ezer magyart kellett volna az 1992. évi népszámlálásnak Romániában találnia. Az összeírás azonban mindössze 1625 ezer magyar nemzetiségû román állampolgárt regisztrált. Bár a népesség természetes növekedését újabban Romániában is fogyás váltotta fel, és e fordulat a magyarok soraiban alighanem már valamivel korábban bekövetkezett, nem valószínû, hogy a romániai magyarság nyolcvanas évtized végéig "felhalmozott" népességi nyeresége a népszámlálásig eltelt pár esztendõ alatt elenyészett volna. A romániai magyarok népszámlálási száma mindezeket figyelembe véve legkevesebb félszázezerrel kisebb a természetes és mechanikus népmozgások figyelembevételével az 1977. évi népszámlálás alapján számíthatónál. E hiány az elõzõ népesség-számbavételtõl eltérõ bevallásoknak, azaz az asszimilációs (illetõleg reasszimilációs) elmozdulásoknak tulajdonítható; egyharmada valószínûleg a német, illetve a cigány, kétharmada pedig a román nemzetiségûek számát gyarapította.

* Két népszámlálás között, az évtized végi közigazgatási beosztás szerint, 1948-1956 között anyanyelvi, 1956-1992 között nemzetiségi felvétel alapján.

A nemzetiségi erõviszonyok alakulását az erdélyi városokban nyomon követõ 2. táblamellékletbõl kitûnik, hogy a többszöri fõhatalomváltás következtében megrendült etnikai struktúrák földcsuszamlásszerû változását valójában a túlhajszolt iparfejlesztésen alapuló "második urbanizáció" városrobbanása idézte elõ. E folyamatnak csak jelzésszerû vázolására szorítkozunk, elsõsorban a román tömegeket városokba sodró országos vándormozgalomra, s a két nagy országrész között lezajlott nagyarányú népességcserére összpontosítva. A városi népesség e századi gyarapodásának forrásait Erdélyben a 19. táblázat tekinti át.

^a A tényleges gyarapodás a népszámlálási idõpontok között, a természetes szaporulat naptári évekre számítva.
^b A várossá nyilvánított, illetve a városokhoz került, vagy elcsatolt települések lélekszáma az idõszak kezdetén.
^c Tényleges népszaporodás az idõszak közepi (átlagos) lélekszámhoz viszonyítva, ezer lélekre.
^d 1911-1918 között és 1920-ban.
^e Az odavándorlás és elvándorlás különbözete -- háborús emberveszteség.
^f Az évtized során alakult városok részlegesen ismertté vált adataival.
^g 1931.I.1.-1941.IV.1. (Észak-Erdélyben 1931.I.1.-1940.VIII.1.) között.
^h A két népszámlálás közé esõ évek évközépi népességszámának és az adott évben a természetes szaporodás felének az alapul vételével.
ⁱ Az újonnan létesített városok idõszak végi lélekszáma.

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 1. köt. (1902): 280-455., Új sor. 42. köt. (1912): 280-457., Új sor. 46. köt. (1913): 280-459., A népmozgalom fõbb eredményei 1911-1920 [KSH Levéltár], Martinovici, C. -- Istrati, N. (1921): Dictionarul comunelor, Manuilã, S. (1929): VIII., XI., XV., Anuarul statistic al României (1922-1939/1940), Ionescu, N. T. (1927): 57-62., Recensãmântul general al populatiei României din 29 decemvrie 1930. Vol. 2. (1938): XLII., 116., 224., 234., 276., 416., 440., Buletinul demografic al României, (mai-noiembrie 1940, mai-iulie 1941), Recensãmântul general al Româniai din 1941 6 aprilie (1944): 1-270., Az 1941. évi népszámlálás (1947): 498-690., Recensãmîntul populatiei din 21 februarie 1956. Structura demografica a populatiei (1960): 17-158., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966 (1968) [Erdélyi tartományonkénti kötetek], Cucu, V. -- Urucu, V. (1967): táblamelléklet, Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1973-1986), Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 5 ianuarie 1977. Vol. 1. (1980): 616., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. (1994): 1., Anuarul statistic al României (1990-1995).

A városodás üteme már a század elsõ évtizedében is dinamikus volt, bár a növekedés mértéke az új városalakulások kisebb száma miatt ekkor még szerényebb a késõbbinél. A növekedés közel kétharmada a bevándorlásnak tudható be; a migrációs gyarapodás és a természetes szaporulat 4:1 arányban viszonyult egymáshoz. Az évtized városi népességgyarapodásából a magyarság 100,8 ezer fõvel (81,0%), az újonnan létesült városokat leszámítva pedig 88,0 ezer fõvel (86,6%) részesedett; természetes szaporulata 22,6 ezer fõt tett ki. E két utóbbi szám különbözete a magyarság vándorlási, illetõleg asszimilációs nyereségére utal. Az etnikai arányoknak a hatalomváltást követõ elmozdulása részben a kényszerû reasszimiláció számláját terheli. (Az 1920. évi összeírás például a 91,1 ezer többségében magyar anyanyelvû izraelita városlakót zsidó nemzetiségûként könyvelte el.) De szerepet játszott benne az elmenekülés, az államapparátus, a hivatalnok- és szabad foglalkozású réteg kicserélõdése, a vidéki román népesség városokba áramlása is. Az újonnan városi rangra emelt települések jobbára már akkor is román lakosságúak, illetõleg vegyes nemzetiségûek voltak. A harmincas évek vándorlási nyereségének egy része idõleges, hiszen az a bécsi döntés nyomán kölcsönösen távozni kényszerült, s javarészt mindkét oldalon városokban elhelyezett menekültek számát is magában foglalta. Maradandó változás jele viszont, hogy az évtized vándormozgalmainak többlete 53,5 százalékban a dél-erdélyi iparvidék keskeny sávjában, Brassó, Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény, Temes-Torontál és Arad megyék városaiban csapódott le.

Az elsõ világháborút megelõzõ és a második világháborút követõ -- egymással érdemben egybevethetõ -- békeévek városodásának trendjei között az összesített arányszámokat illetõen szembeszökõ párhuzamot találunk. Az uralkodó nemzethez tartozók mindkét esetben városi számarányukat jóval meghaladó mértékben vették ki részüket az urbanizációs népességnövekedésbõl. A magyarság részesedése a városi lakosság gyarapodásából 1901-1910 között -- azonos közigazgatási beosztás szerint számítva -- 86,6 százalék volt, míg a románságé 1956-1966 között 88,5 százalékot, 1966-1977 között 87,3 százalékot ért el. 1977-tõl 1992-ig a románok számbeli gyarapodása már a városokban is meghaladta az össznépesség növekedését. Történészeink szemléletes megfogalmazása szerint a századfordulón a városok a "magyarosodás kohói" voltak. Ez a -- népmozgalmi vonatkozásaiban is helytálló -- megállapítás az államnyelv dominanciájáról a késõbbiekben is érvényes, amennyiben az erdélyi városok ma már túlnyomó többségükben a románosodás kohói. Az egyetlen -- nem elhanyagolható -- különbség a nagyságrendek eltérése. Hiszen az urbánus lélekszám növekedése a század elsõ évtizedében -- az új városalakulásokon túl -- még csupán 101,6 ezernyi volt, ugyanez a szám azonban az 1956-ot követõ tíz év során 488 ezerre, újabb tizenegy esztendõ alatt 938,7 ezerre, majd 1977-tõl 1989 közepéig további 950,7 ezerre rúgott! Ez az irdatlan szaporulat -- legalábbis a nyolcvanas évek közepéig -- mintegy kétharmad részben a városba áramlás következménye. A gigantikus méretû vándormozgalmak utóhatásaként erõsödött a városok belsõ reprodukciós képessége is. A megváltozott környezet késleltetve éreztette születésszám-mérséklõ hatását; a vándormozgalmak elõtt nyitott kis- és középvárosokban -- sõt még a jelentékeny autochton népességgel bíró, s bizonyos fokig "zárt" nagyvárosokban is -- jó ideig az újonnan jöttek magasabb termékenysége dominált (Semlyén I. 1980b: 194.). A hetvenes évekkel kezdõdõen -- mint az az 5. és a 20. táblázat egybevetésébõl kitûnik -- a városokban (és az úgynevezett városi jellegû településeken) az élveszületések aránya már megközelítette az összes népesség átlagát. A viszonylag magas születésszám és az átlagosnál jóval kedvezõbb halálozási arányszám eredményeként a természetes gyarapodás forrásvidéke fokozatosan a városi térségekbe helyezõdött át. 1956-1966 között a természetes szaporulatot még 70-75 százalékban a falvak népe adta (ideértve az akkor városi jellegûnek minõsített, de valójában falusias településeket is), 1966-1977 között azonban részesedésük 55-60 százalékra, 1977-1992 között pedig 20-25 százalékra csökkent. Ez utóbbi idõszakban a falusi térség a kezdeti 40-45 százalékos részaránytól rohamosan a természetes fogyás állapotáig jutott el.

^a 1930-ig az idõszak végi közigazgatási beosztás szerint.
^b A városi jellegû településekkel, illetve peremközségekkel együtt.

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 46. köt. (1913): 280-459., A népmozgalom fõbb eredményei 1911-1920 [KSH Levéltár], Manuilã, S. (1929): VIII., XI., XV., Anuarul statistic al României (1922-1939/1940), Ionescu, N. T. (1927): 57-62., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1967): 22-24., 82-84., Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1973-1986), Anuarul statistic al României (1990-1995).

A városi népesség demográfiai "ruralizációja" a Székelyföldet leszámítva az egyre nagyobb számban beköltözõ -- és jelentõs részben a Kárpátokon túlról érkezett -- románságnak köszönhetõ. A Regátból beáramlók tömeges megjelenését már a vándorlási különbözet országrészek szerinti kimutatása is sejtetni engedi. (A 3. és 4. táblázat vonatkozó adatainak összegzését lásd a 21. táblázatban.)

^a A vándorlási egyenleg megállapításához a január 1-jei (1941-ben, 1948-ban, 1977-ben és 1992-ben a népszámlálási, 1989-ben és 1995-ben az évközépi) népességszám szolgált alapul.
^b Az odavándorlás és elvándorlás különbözete + háborús emberveszteség.
^c Az 1977. évi népszámlálásból kiindulva számított hivatalos adatok alapján, az illegális kivándorlást figyelmen kívül hagyva.

A hivatalos nyilvántartások a II. világháború befejezõdése óta az ország folyamatos vándorlási veszteségérõl tanúskodnak. 1956-1989 között a regáti lakosság vándorlási vesztesége meghaladja az országos értékeket, a Kárpátokon inneni országrész népesedési mérlege viszont vándorlási többletet mutat, jóllehet a külföldre vándoroltak (fõként a zsidók és a németek, majd késõbb a magyarok) jelentõs része éppen Erdély területérõl távozott. Az õ hiányukat értelemszerûen az egykori Ókirályságból érkezettek pótolták. Ennek hozzászámításával a regáti bevándorlás többletét 1948-1955 között mintegy 35-40 ezerre, 1956-1965 között 70 ezerre, 1966-1976 között 120-125 ezerre, 1977-1989 között pedig már több mint 250 ezerre, összesen tehát csaknem félmillióra becsülhetjük. Az így kapott számot a hivatalosan nyilván nem tartott illegális kivándorlásra, illetve az Erdélybõl 1976 elõtt távozott román nemzetiségûekre tekintettel további tízezrekkel emelhetjük. Az Erdélybe érkezettek tulajdonképpeni száma valójában még ennél az összegnél is nagyobb, hiszen azokat a regátiakat is magában foglalja, akik -- képletesen szólva -- az Erdélybõl az ország Kárpátokon túli vidékeire távozottak helyébe költöztek be. Az Erdélyben jelenlévõ regáti népesség tényleges súlyáról, közvetlen (és közvetett) demográfiai jelentõségérõl a népszámlálások származási statisztikái alapján alkothatunk képet (22. táblázat).

^a 1930, 1966, 1977: ténylegesen jelenlévõ (lakó-) népesség, 1992: állandó bejelentett lakóhellyel rendelkezõk.
^b Külföldön született, illetõleg nem nyilatkozott.
^c Az 1968-ban életbelépett közigazgatási beosztás szerint.

Források: Recensãmântul general al populatiei României din 29 decemvrie 1930. Vol. 4. (1940): XXXIV-XXXVII, XLII-XLIX., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966. Vol. 4. (1970): 2-9, 18-25., Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 5 ianuarie 1977. Vol. 1. (1980): 696-701., 720-725, Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. (1994): 112-123., 130-141.

Mint látható, 1930-ban még mindössze 68650 regáti születésû élt Erdélyben, négy és fél évtized múltán azonban ez a szám 532905-re növekedett. Ezzel egyidejûleg 1930-ban 176381, míg 1977-ben 289791 erdélyi születésût írtak össze a Kárpátokon túli területeken. Vagyis az erdélyi részek vándorlási egyenlege 1930-ban még veszteséges volt, ám a késõbbiekben a Kárpátokon inneni országrész már vándorlási nyereséget könyvelhet el. A példásan sokrétû 1966. évi adatközlés ismeretében -- mely idõben is szakaszolja az addig lezajlott belsõ népmozgásokat -- ez a kép tovább árnyalódik. (Lásd a 23. táblázatot.)

Forrás: Recensãmîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966. Vol. 4. (1970): 70-260.

A részletezõ kimutatások megerõsítik, hogy Erdély belsõ vándorlási egyenlege valójában a II. világháborút követõen vált nyereségessé, vagyis azt megelõzõen többen költöztek Erdélybõl a Kárpátokon túlra, mint ahányan érkeztek onnan. Az 1945-ös esztendõ más szempontból is választóvonalat jelez: az Erdélyben élõ külföldi születésûek száma ugyanis korábban a valamikori Magyarországról elszármazottakat is tartalmazza, 1945 után azonban már inkább az egykori Romániának a mai országhatárokon kívüli vidékeirõl idekerülteket foglalja magában. Az 1945.I.1.-1966.III.15. közötti idõszakban az Erdélyben megtelepedett Kárpátokon túliak száma az ország mai határain belül mintegy 345 ezer volt. Ha ezen felül a külföldrõl (vagyis zömében a Pruton túlról és Dél-Dobrudzsából) elszármazottak közel 50 ezres tömegével, továbbá a születési helyükrõl nem nyilatkozott, valamint az 1945 után érkezett, de 1966-ban már nem élõ -- s így a népszámlálási kimutatásban sem szereplõ -- beköltözõkkel is számolunk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 1945-1966 között Erdélybe áramlott regátiak száma összességében elérte a 450 ezret.

Az 1966. és az 1977. évi népszámlálás idõpontja között az Erdélyben élõ regáti születésûek száma további 135532-vel növekedett. Annak megállapításához azonban, hogy mennyi lehetett a beköltözõk száma, nem elegendõ a két népszámlálás közti különbözetet kimutatni, hanem figyelembe kell venni a közülük idõközben elhunytakat is. Ezer lakosra évenként 10,2 halálozást számítva, ez éppen egytizedét teszi ki az összes bevándoroltnak. A vonatkozó számításokat elvégezve megállapíthatjuk, hogy 1966 és 1977 között valójában kb. 183 ezren érkeztek a Kárpátokon túlról Erdélybe. Mindezek alapján a második világháború vége óta 1977-ig Erdélyben új otthonra lelt regátiak száma 630 ezerre becsülhetõ. Hasonló számítással a Regátba költözött erdélyiek száma 1966-1977 között mindössze 74 ezer, de a II. világháború befejezése óta eltelt idõszak egészében is csupán a 250 ezret éri el. Ráadásul közülük -- még ha részesedésüket a belsõ migrációból számarányuk töredékében feltételezzük is -- sokan bizonyára a nemzeti kisebbségek soraiból kerültek ki, mégpedig ellentételezés nélkül, hiszen míg 1966-ban a nem román nemzetiségûek részaránya Erdélyben 32 százalék, addig a Kárpátokon túli népességen belüli arányuk mindössze 1,5 százaléknyi volt. Az erdélyi románok népcseréjének hozadéka így -- különösen, ha a belsõ népmozgások nemzetiségi egyenlõtlenségeire is tekintettel vagyunk -- igencsak figyelemre méltó. Nettó vándorlási nyereségük az ellenkezõ irányú vándoráramlások értékeit egybevetve -- a Kárpátokon túlra költözött kisebbségiek veszteségeit ellensúlyozó román többlettel is számolván -- az 1945-tõl 1977-ig eltelt harminckét év alatt legkevesebb 400 ezer fõben állapítható meg.

Az 1992. évi népszámlálás kimutatása szerint az Erdélyben állandó illetõsséggel bíró regáti születésûek száma 573986, míg a ténylegesen Erdélyben élõké -- számukat a népszámlálás vonatkozó kötete nem részletezi -- 600 ezer körüli volt. Ez, két népszámlálás közti különbözetüket -- évi 11 ezrelékes halálozás figyelembevételével -- 95 ezer fõvel megnövelve, tizenöt év alatt újabb 165 ezres beköltözést jelent. Az elmúlt fél évszázadban Erdélybe költözött regátiak száma tehát végül is -- a belsõ és külsõ vándormozgalmakról nyert adatok egybevetése, illetve a születési hely statisztikái alapján, az idõközben elhunytakat is számításba véve -- összesen mintegy 800-900 ezerre tehetõ. E tekintélyes szám ismeretében megkockáztatható az az állítás, hogy az idõk során a háborús emberveszteség, a menekülthullámok sorozata és a folyamatos kivándorlás következtében több mint egymillió fõvel apadt nem román népelemek hiányát Erdélyben a románságnak a Kárpátokon túlról az elmúlt évtizedekben érkezettek (s azok leszármazottai) révén sikerült betöltenie. Ha statisztikai "könyvvitel" szigorúan vett szempontjai szerint nem is -- hiszen a Regátba elszármazottakat leszámítván Erdély feltételezett nettó vándorlási nyeresége alig több, mint félmillió --, de fizikai (s mentalitásbeli) jelenvalóságukkal mindenképpen.

Ez -- miként az 1977. évi születési hely szerinti kimutatásból kitûnik -- túlnyomóan városi jelenlét. A földrajzi mobilitás nem egyszerûen területek, hanem különbözõ típusú települések között zajló, elsõsorban falu-város irányú folyamat. Ebbõl következõen az azonos települési típusok egymás közötti népességcseréje az országrészek közti mozgásban viszonylag alacsony arányú lehetett. A rendelkezésre álló adatok sajnos nem teszik lehetõvé az ezirányú tüzetesebb vizsgálódásokat. Az országos statisztikai átlagokból következtetve azonban joggal feltételezhetjük, hogy a centrifugális népességmozgások inkább falun élõket sodortak a Kárpátokon túlra, míg a centripetális erõk elsõsorban városokba vonzották az Erdélybe érkezõket. Az ebbõl adódó eltolódások következtében az erdélyi városok idõszakonkénti tiszta vándorlási nyeresége elérhette, vagy meg is haladhatta Erdély összlakosságának a belsõ vándorlási mérleg mutatta pozitívumát. Ily módon az erdélyi városok 1956-1977 közötti vándorlási nyereségének mintegy egyötödét, 1977-1985 között pedig közel egyharmadát a Kárpátokon túlról származtathatjuk. A regáti bevándorlás többlete -- mely a nagy egészet tekintve töredékes hozadéknak tûnik -- szûkebb területi metszetben vizsgálva már tisztes, helyenként pedig határozottan tekintélyes nyereség. 1977-ben például a Brassó megyei városokban élõk lélekszámát 33,2 százalékban, a Hunyad megyeiekét 23,4 százalékban, de a Temes megyeiekét is 16,2 százalékban regáti születésûek tették ki. Ez egyúttal azt is mutatja, hogy Kárpátokon túlról történt beköltözés elsõsorban Dél-Erdély "migrációs ütközõzónájára" összpontosult. A Regátból elszármazottak több mint 80 százalékát az említett három megyében, továbbá Krassó-Szörény, Szeben és Arad megyékben írták össze. Noha a belsõ lakóhely-változtatások vándorvonalai nagy általánosságban az ország egyik végétõl a másik végéig terjedtek, a népességtöbblettel bíró Kárpátokon túli régiókra inkább a szomszédos erdélyi megyék (s újabban Kolozs), illetõleg az elõzõekben jelzett ipari központok vonzóereje hatott. A regáti betelepülés eddig az idõpontig -- Hargita és Kovászna megyéket kivéve -- csak közvetett hatást gyakorolt a köztudatban hagyományosan magyarként élõ városok etnikai népességszerkezetének alakulására. (A regáti születésûek az Erdély északi városaiban élõknek csupán 4 százalékát, de még az itteni románságnak is mindössze 7 százalékát tették ki.) Egyes jelzésekbõl azonban tudjuk, hogy az erõltetett urbanizáció 1977 utáni késleltetett folyamata az észak-erdélyi városokat célba vevõ, egyre agresszívabb, gazdasági indítékokkal már nem magyarázható telepítési politikával párosult. A városi népességszám növekedéséhez hozzájáruló betelepülés részaránya (csak a kiemelt déli megyékéhez fogható, 65-70 százalék körüli értékben) ebben az idõszakban már Bihar és Kolozs, valamint 1981-tõl kezdve Szatmár és Maros megyékben is igen magas volt. A migráció egyik fõ forrásvidéke továbbra is az e városokat övezõ román községcsoport, de a Kolozs és Maros megyei városok lélekszámát az Erdélyen kívüli vidékekrõl érkezettek a korábbinál már jelentõsebb mértékben gyarapították. Székelyföldön pedig ez idõszakban a más megyékbõl érkezettek között a Kárpátokon túliak voltak többségben; Hargita megyébõl visszahúzódtak ugyan, ám Kovászna megye városaiban lélekszámuk másfél évtized alatt megkétszerezõdött.

A születési hely szerinti statisztikát felhasználva -- becslés alapján -- képet alkothatunk arról, hogy milyen szerepet játszottak a vándormozgalmak a városok nemzetiségi összetételének alakulásában. A be-, illetve elköltözések hatására a népesség-kibocsátó megyék etnodemográfiai viszonyai alapján következtethetünk, abból a hipotézisbõl kiindulva, hogy a városokban megtelepedettek etnikai megoszlása szülõhelyük nemzetiségi összetétele szerint alakult. Ez természetesen csupán elméleti feltevés, hiszen a kibocsátó megyén belüli (nemzetiségileg esetleg eltérõ arculatú) migrációs gócok körülhatárolására nincs lehetõségünk. Mint ahogy a lakóhely-változtatást befolyásoló (gazdasági, társadalmi, politikai) tényezõk etnikai vonatkozásait sem tudjuk figyelembe venni, különös tekintettel e mozgások részben irányított s -- fõként a "zárt" városok esetében -- nemzetiségileg diszkriminatív jellegére. Az ebbõl következõ torzulásokat némiképp ellensúlyozza, hogy az elmúlt fél században máshonnan érkezettek fiktív etnikai megoszlását az egyes megyék 1977. évi -- az államnemzet fokozódó dominanciáját tükrözõ -- nemzetiségi viszonyszámai alapján állapítottuk meg. 1977-ben a 3558,6 ezer erdélyi városlakóból 2058,8 ezernek volt lakóhelyén kívül a születési helye. Közülük, vagyis az összes beköltözõböl 892 ezren az illetõ megyében másutt, 672,5 ezren a megyén kívül Erdélyben, 435,2 ezren pedig a Kárpátokon túl születtek. A számítások szerint az illetõ megyén kívül Erdélybõl máshonnan érkezettek kétharmada román, valamivel több mint egynegyede pedig magyar nemzetiségû lehetett. Ez a románok esetében nagyjából összerdélyi arányszámuknak felel meg, míg a magyarok erdélyi számarányukon felül vannak képviselve. Ez összefügg azzal, hogy -- a román többségû Szilágy, Beszterce-Naszód és Fehér megyék mellett -- a székelyföldi tömbmagyarságot magában foglaló Kovászna, Hargita és Maros megyébõl a legnagyobb arányú az elvándorlás. (E három székelyföldi megye, ahol 1977-ben Erdély lakosságának csupán 15 százaléka élt, az országrész más megyékbe távozott népességének több mint egyötödét adta.) Ám jelentõs mértékben módosítja az összképet, hogy az itteni románság -- a magyaroktól eltérõen -- komoly migrációs "hátországgal" rendelkezik Erdélyen kívül is. A 435,2 ezer regáti születésû gyakorlatilag megkétszerezte az erdélyi városokba megyén kívülrõl érkezett román nemzetiségûek számát, míg az idõk során magyarok tízezrei távoztak Erdélybõl a Kárpátokon túlra, s vesztek el -- a nemzetiségi kimutatások szerint -- a magyarság számára. Az Erdély más megyéiben és a Kárpáton túl született románok együttes részaránya a megyén kívülrõl jött városi népességnek már a 80 százalékát teszi ki. (A más megyékben születettekhez a Regátból érkezetteket is hozzászámítva a magyar beköltözõk részesedése pedig mindössze 15 százalékra csökken.) A Kárpátokon túliak jelenléte elsõsorban a két országrész határvonala mentén -- különösen Brassó, Hunyad, Krassó-Szörény, valamint Hargita és Kovászna megyékben -- emelte meg a románság részarányát a városba települtek között. Az egyes megyék vándorlási egyenlegét vizsgálva azt látni, hogy Kovászna és Hargita megye összességében negatív mérlegén belül a románság vándorlási többletet ért el; Bihar, Szatmár és Maros megyékben pedig, ahol a románok egyenlege is negatívummal zárult, feltételezett vándorlási veszteségük kisebb, mint a magyaroké. Az említettek mellett még Szilágy megyébõl mutatható ki jelentõsebb magyar elvándorlás. E vidékek szerterajzó magyarságát Erdélyben Arad, Krassó-Szörény, Kolozs, Máramaros, valamint Temes, Szeben, Hunyad és Brassó megyék városai fogadták be. A városi magyarság megyeközi vándorlási többlete a legmagasabb értékeket az utóbbi négy megyében érte el; Hunyad és különösen -- a szomszédos Kovásznával intenzív népcserét folytató -- Brassó megyével az élen. A Dél-Erdélyben megtelepült magyar vándornépesség a Regátból százezrével érkezõk között elvegyülve érkezett új otthonába, így érthetõ, hogy több tízezresre becsült tömegük a románosodás itteni kohóiban -- akárcsak a Kárpátokon túl -- szinte nyomtalanul eltûnt. E térségben 1977 táján már csupán Temes és Brassó megye városaiban nyugtázható valamirevaló magyar létszámnövekedés.

A Romániában élõ magyar nemzetiségûek száma az 1992. január 7-i népszámlálás idõpontjában hivatalosan 1625 ezer volt. Számuk azóta a népmozgalmi kimutatások szerint 53 ezerrel csökkent -- aminek mindössze egyötöde a ki- és visszavándorlások különbözete, a fogyás túlnyomó része tehát a halálozások többletébõl adódik --, így azt a bukaresti statisztikai szolgálat 1996. január 1-jén 1572 ezerben állapította meg. (Ghetãu, V. 1997b: 3.)

A romániai magyarság 98,7 százaléka Kárpátokon innen, azaz Erdélyben él, ahol az összes népesség valamivel több, mint egyötödét alkotja. Az erdélyi magyarok 45,1 százaléka, (723,2 ezer fõ) a Székelyföldön (Maros, Hargita és Kovászna megyében), 24,0 százalékuk (385,3 ezer lélek) a központi magyar településterületnek a határon átnyúló, bár erõsen töredezett peremvidékén (Szatmár, Bihar és Szilágy megyében) összpontosul, 30,9 százalékuk (495,4 ezer fõ) pedig a nagyobb és a kisebb magyar nyelvterületet lazán összekötõ nyelvi szigeteken vagy sziget-tömbökön, illetõleg e -- ritkuló -- füzértõl északra és délre szerteszét szóródva él. Lélekszámuk az elmúlt tizenöt évben éppen ez utóbbi, köztes vidéken csökkent a legnagyobb mértékben (77,3 ezer fõvel). Ma már az észak-nyugati határ mentén is kevesebben élnek (31,1 ezerrel), s csupán Székelyföldön nõtt 21,3 ezerrel a magyarok száma (ám ezen belül Maros megyében szintén csökkent, mégpedig 15,6 ezer lélekkel 1977-hez képest). Egyes megyék magyarságának csökkenésére a kivándorlás területi megoszlásának ismeretében részben magyarázatot kapunk. Az országból 1977-1991 között hivatalosan távozott 483,5 ezer (kétharmad részben nem román nemzetiségû) kivándorló mintegy háromnegyede ugyanis Erdélybõl ment el, a németek kitelepedése folytán legnagyobb számban Temes, Szeben, Arad és Brassó megyébõl, de jelentékeny (tízezres nagyságrendû) a Kolozs, Bihar és Maros megyébõl távozottak száma is (România. Date demografice. 1994. 456-457. p., Gheorghiu, D. 1995).

Az erdélyi magyarság 56,1 százaléka a városokban él. A 24. táblázat jól szemlélteti, hogy az erdélyi (és általában a romániai) magyarok hiányolt népességi többlete lényegében itt tûnik el. Míg 1977-1992 között a falusi népesség mind a magyar, mind a román nemzetiségûek esetében nagyjából hasonló arányban csökkent, a városokban a románok növekedési üteme nyolcszorosa (!) volt a magyarokénak. A magyarok tényleges gyarapodása az erdélyi városokban mindössze természetes szaporulatukkal egyenlõ (nagyobbrészt az is a Székelyföldre esett), a falvakból történt betelepülés többlete a külsõ és belsõ veszteségek (a kivándorlás, valamint a nagyobb városokban a természetes fogyás és az asszimiláció) rejtett útjain elszivárgott.

* A mai közigazgatási beosztás szerint

Különösen szembetûnõ a magyarság demográfiai súlyának csökkenése az erdélyi nagyvárosokban A 25. táblázatban szereplõ nyolc város lakóinak száma 1966 óta csaknem megkétszerezõdött: 992,5 ezerrõl 1845 ezerre nõtt. Összes növekményükbõl mintegy 800 ezer lélek jutott a románokra és csupán 61 ezer a magyarokra. Az 1977. évi népszámlálást megelõzõ évtized során még 79 ezerrel gyarapodott e városok magyar lakóinak száma (háromnegyedük új beköltözõ volt, bár ez a szám az összes betelepülõnek már akkor is csak 15 százalékát tette ki), a rákövetkezõ tizenöt év azonban ezt a nyereséget már részben visszavette. 1977 és 1992 között Marosvásárhely román lakosainak száma 66,2 százalékkal, Nagybányáé 62 százalékkal, Nagyváradé pedig 56,9 százalékkal lett több, míg a helybéli magyarság lélekszáma lényegében semmit sem változott. Másutt a tekintélyes román létszámnövekedéshez nem kevésbé komoly magyar lélekszámvesztés társult, ami például Kolozsvárott a huszonöt-harminc éve még kiegyenlített nemzetiségi viszonylatok végletes felborulásához vezetett. Számottevõ magyar népességi nyereség az elmúlt másfél évtizedben csupán a Szatmár, Szilágy, Beszterce-Naszód megyei és székelyföldi kis- és középvárosokban jelentkezett, bár e 77,5 ezres pozitívum közel háromnegyede is mindössze két megyére (Hargita, Kovászna) korlátozódik.